Szerelem és líra - CCLXV.

KÉTSZÁZHATVANÖTÖDIK RÉSZ

Nézem tovább a művet.

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Megértem. Itt elég nehéz volt folytatni a verset.

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Mint a régi írásokban a szóelválasztó jel…

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Egy pillanatnyi szünet.

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Az első sor igen szép:

„A hajnal már a sarkon áll,

Egyfajta helyzetjelentés. A vers végéhez közeledve a „péntek éjszaka” lassan véget ér. Talán már kezdetét is vette a virradat.

„A hajnal már a sarkon áll,

Ügyes megszemélyesítés. A pesti köznyelvben a „sarok” kiemelkedő jelentőséggel bír, a szemmel látható közelség egyik szimbóluma.

„A hajnal már a sarkon áll,

Lehetséges, hogy valóban egy teljes éjszaka terméke ez a vers. Részben túlírva, részben alulírva.

„köztisztaságimunka kezd.”

A kijózanodás, a jelen realitásába való visszatérés pillanata.

„köztisztaságimunka kezd.”

Talán látványbeli alapja is van. Megjelenhetett egy kukásautó, vagy munkába kezdhettek a köztisztasági hivatal jellegzetes öltözékű, korán kelő dolgozói.

„köztisztaságimunka kezd.”

A nyelvhelyességgel azért itt is vannak gondok.

„köztisztaságimunka kezd.”

Ez azonban nagyjából egyezik a pesti közbeszéddel, annak szelleme van benne. Ez egyben pillanatnyi hangnemváltást is jelent.

„köztisztaságimunka kezd.”

A két sor úgy felel egymásnak, mint álom és valóság, vagy mint ünnep és hétköznap.

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Költőiség és hétköznapiság.

„A hajnal már a sarkon áll,”  ↔ „köztisztaságimunka kezd.”

            ↓                                                         ↓

Költőiség                                 ↔        hétköznapiság

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

A lírában valóságnak és költőiségnek ilyen hangsúlyos egybevetéseit gyakran valamiféle számvetés követi.

Itt sincs ez másképpen.

„Elszódalolt egy évtized,”

Előbb azonban megnézném egyben a vers következő etapját.

„Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

Kissé fáradt összegzés. Nézzük részeke bontva.

„Elszódalolt egy évtized,”

Az ilyenekről lehet egyebek közt Parti Nagyra ismerni. Aligha tagadhatná le.

„Elszódalolt egy évtized,”

A szóalkotás egyedi, Költőnkre jellemző.

„Elszódalolt”

Szó + dal = szódal

            ↓

Ebből képzett ige → szódalol = a Költő igéje.

Van tovább is…

Kapcsoljuk ide még a lovat is, a régi magyarok kedvenc hátasállata Parti Nagy verseiben gyakran nyihog fel. A ló a Költő számára sokoldalú szimbólum, az önállóságé, a független alkotó munkáé, az önmegvalósításé – talán a felnőttségé is. Gyakran kerül a költészettel kapcsolatba.

Kapcsoljuk be tehát a lovat.

Szódal + ló → képezzünk belőle cselekvő szerkezetet

                                                           ↓

                                   Szódalon lovagol → a Költő igéje

                                                           ↓

                                   Képezzünk belőle főnevet

                                                           ↓

                                   Szódalon lovaglás

                                               ↓

                                   Egyszerűsítsük

                                               ↓

                                   Szódal-lovaglás

Most már csak egy mássalhangzót kell eltávolítani, és összerántani a kifejezést:

Szódalovaglás

Ez egy kötetnek is a címe lett (Szódalovaglás, 1990.)

Nem arról van szó, hogy a Költő megnyergelt volna egy csőrös szódásüveget, vagy egy szifont, hanem arról, hogy poétaként verseket – szódalokat – ír.

„Elszódalolt egy évtized,”

Parti Nagy jellegzetes szóalkotásával: tízéves munkára tekint vissza a Költő.

Tíz év ma hatalmas változásokat hoz minden esetben. Utána rá sem lehet ismerni a világra. Az ember egyre nehezebben méri fel helyét, helyzetét, teendőit. Ez lehet az enyhe, de érezhető tragikus pátosz egyik oka.

„Elszódalolt egy évtized,”

A másik: az öregedés. Tíz esztendő egy ember életében is döntő változásokat hoz. Mérleg készítésére sarkall. Mi teljesítettem? Mi maradt el? Hogyan tovább?

„Elszódalolt egy évtized,”

Enyhén, de kitetszik a hiányérzet.

A folytatás:

„s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

A számos sorátlépés is jelzi a bizonytalanságot.

„s bár törmelék az lenne még,”

Belső rímmel eddig nemigen találkoztunk a versben.

„s bár törmelék az lenne még,”

A sor kulcsszava nyilvánvalóan, a „törmelék”

„„s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt,”

Egy évtizednyi „szódalolás”, vagy „szódalovaglás” után „törmelék” maradt?

Nem szabad ezt szó szerint venni.

Parti Nagy pontosan tudja, hogy a versei töredékszerűek. Ez nem „kivétel a szabály alól”. Azok a költők, akik gyakorlatilag állandóan töredékeket produkálnak, nincsenek ezzel tisztában, ha a tudomásukra hozzák, szenvednek tőle, igyekeznek az ellenkezőjét bizonyítani, egész műveket alkotni.

Parti Nagy versei nem attól töredékszerűek, mert a Költő nem képes a lírai mondanivalót megfelelő formába és szerkezetbe öltöztetni. Parti Nagy művei az állandó mellékhangsúlyoktól kitérőktől, szándékos kisiklásoktól tűnnek töredészerűnek. A szójátékok és néha nagyon gügye poénok kedvelésétől, a miattuk elkövetett szerkezeti hibáktól.

Parti Nagy – láthattuk – kiváló versérzékkel rendelkezik. Mindig képes kiemelni a megbicsakló versét – képletesen szólván - akár a sírból is. Sohasem téved olyan totális zsákutcába, mint amilyeneket a fentebb taglalt költőknél láttunk.

Parti Nagy versei – áltöredékek…

Mintha éppen szándékosan akarna „töredéket” alkotni. Tudja, hogy tőle azt várják, legyen hű a róla kialakult képhez, zsúfolja tele a műveit szójátékokkal és nyelvi poénokkal, meg nyelvrontó megoldásokkal, még akkor is, ha ezek nagyon primitívek. Ezt a képet alakította ki saját magáról és művészetéről, és mintha kínosan vigyázna rá, hogy meg ne változzon.

Mintha éppen maga tenne mindig új hasábot a tűzre…

Miért?

Miért hangsúlyozza itt is a töredékszerűséget?

„s bár törmelék az lenne még,”

A „lenne még” azt sugallja, hogy eddig is „törmelékeket” termelt.

„s bár törmelék az lenne még,”

Miért?

Az embernek óhatatlanul a nyolcvanas évek közepének és végének magyar posztkomunista posványa jut az ember eszébe. A „hithű és elkötelezett” kommunisták és szocialisták ugyancsak „hithű és elkötelezett” liberálissá vedlésének (ezek a világnézetek sokkal közelebb állnak egymáshoz annál, mint a legtöbb ember gondolja) korszaka…

Szocializmus is, nem is…

Demokrácia is, nem is…

Csúcsforgalom a damaszkuszi úton…

Közéleti emberek százairól „derül ki” hogy ők voltaképpen – „ellenállók” voltak…

Igen sokan igyekeztek fényesre nyalni a múltjukat…

„A demokráciáról tárgyalok veszélyes körülmények között” – mondta később a rendszerváltás egyik vezető politikusa. Miféle veszély fenyegette?

A ripacskodásnak, a hatalom segítette könnyű vagyonszerzésnek, a végkiárusításnak ebben a légkörében szinte semmi sem az volt, aminek látszott, és szinte minden másnak akart látszani, mint ami valójában volt.

A kultúrában is.

Az irodalomban is.

Öncenzúra is, nem is…

Demokrata is vagyok, de a díjakat is átveszem…

Üldözött értelmiségi is vagyok, de furtonfurt Nyugatra is járok…

Ebben az álságos légkörben született a jelenlegi kánon. Születési rendellenességei máig látszanak rajta…

Kialakult a kétkulacsos irodalom. Bonyolult oda-és visszautalások, külső és belső utalások mögé rejtették a gyakran bombasztikusnak szánt, de legtöbbször közhelyes mondanivalót. A kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt.

Kialakult a látszólagos, illetve a mégsem-öncenzúrának egy sajátos változata. A kánon írói már „szabadon beszéltek”, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az eddigi tabuk helyett egészen másféle tabukat kezdtek tiszteletben tartani. Ezt tükrözte nemcsak a mondatfűzés, a szóhasználat, hanem a témaválasztás is. Új dogmákhoz kellett alkalmazkodni. Megesett, hogy valaki homlokegyenest ellenkező tendenciák szerint írt, mint korábban.

Az öncenzúra iránya egyszerűen megfordult, és az irodalomban is kezdetét vette – a helyezkedés.

Az öncenzúrának addigra igen körmönfont változatai alakultak ki. A sematizmuson régen túl voltunk.

Ne higgyük, hogy ilyen előzmények után különösen nehéz lenne alkalmazkodni a polkorrekt elvárásaihoz…

Ennek figyelembe vételével térek vissza Parti Nagy verséhez.

„s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt,”

Parti Nagy Lajos, a kánon lírájának fejedelme saját műveit „törmeléknek” minősíti. Szerénységből?

Talán abból is.

Hát még?

Kétélű dolog ez a „törmelék”…

Már fentebb beszéltem erről. Parti Nagy verseinek (nemcsak ennek) jellemző tulajdonsága, hogy döntő ponton gyakran mellékvágányra fut a tartalom. Jönnek a fárasztó szójátékok és a gyakran gügye „nyelvi lelemények”.

Kiváló versérzékű ember írja őket, nem látja, hogy rosszak?

Esetleg a divatos „abszurd humor” lírai alkalmazója szeretne lenni? Nem hinném. Úgy gondolom, pontosan érzékeli ennek a lírai alkalmazhatatlanságát. A nívóját is. Akkor miért?

A szójátékai között hatalmas színvonalbeli különbségek vannak. Időnként talán kihagy a kritikai érzéke? Nem hiszem.

Más probléma van a szójátékok jelentős részével. Nem őszinték. Időnként nyilvánvaló, hogy a Költő bohóckodik.

Miért?

Mintha még mindig valamiféle „öncenzúra” működne Parti Nagynál.

Miért? A hatalom ellen?

Nem hiszem.

A hatalomtól – mármint a politikai hatalomtól – Parti Nagy nem fél. Ennek ezerszer tanújelét adta.

Hanem?

Akkor kitől fél? Miért burkolja verseinek fontos részeit szójátékok és nyelvrontások áthatolhatatlan füstködébe?

Talán a kánon ellen? Talán éppen azokkal szemben védi magát ezzel a különös „öncenzúrával”, akik költőfejedelemnek nyilvánították?

Ez sem lepne meg. A kozmopolitizmus a maga gyalogjáró butaságú polkorrektjével és egyebeivel nagyon is szűk látókörű, nagyon is dogmatikus. Végtelen kicsinyességét igyekszik nemzetközi kapcsolatokkal leplezni. Ez leginkább értekezlet, meg konferencia-szintű a mai világban, igazi mélységei nincsenek. Egyes országokat az ott felbocsátott luftballonok képviselnek. Nincs gyökerük, a semmiben lebegnek. A luftballonokat hol itt, hol ott fújja össze a szél. Hogy mi van alattuk „otthon”, arról keveset tudnak. Nincs is jelentősége, hol az „otthon”, úgyis állandóan a levegőben vannak. Ha nincs igazából széles látókör, legyen meg legalább annak fizikai látszata.

Azt is figyelembe kell venni, hogy Parti Nagy szójátékai és nyelvficamai csak a rendszeres poétikák és esztétikai felfogások szemszögéből nézve látszanak hibának. Tartalom csak ott lehet, ahol létezik valamiféle elvárás. Ahol ilyen nincs, ahol akár tökéletesen értelmetlen szótagokat, hangsorokat is egymás mellé lehet helyezni, mert a „poétikának” ez is megfelel – sőt még zseniálisnak is ki van esetenként kiáltva – ott ez nem hiba. Sőt, semmi sem az – ha „a művészet világa által költőnek nyilvánított” poéta írja.

A kánon oldaláról nézve tehát a görcsös szójátékok és a csökött nyelvficamok is „rendben vannak”. Még akkor is, ha a nívójuk esetleg a legesetlenebb fűzfapoézis színvonalát is alulmúlja.

 A kánon oldaláról nézve tehát a legrosszabb szójáték és nyelvtorzítás is „normális”. Ha Parti Nagy versébe döntő helyzetbe valami fontosabb helyett ilyesmi kerül, a kánon képviselői egyszerűen konstatálják ezt, és eszükbe sem jut megnézni, minek a helyébe került, hogy valójában minek kellene ott állnia.

A kánon irányába tehát ez a fajta „öncenzúra” magától értetődő természetességgel működik. Még csak fel sem merülhet róla, hogy öncenzúra.

Ez lehet az állandóan ismétlődő egyenetlenségek oka?

Talán…

Van más lehetőség?

Legfeljebb egy…

Ha Parti Nagy versérzéke időnként kikapcsol, esetleg saját maga árulja el önmagát versei írása közben sorozatosan azzal, hogy gyerekesen ragaszkodik valami szójátékban, nyelvrontásban, vagy gügye „nyelvi humorban” megnyilvánuló ötlethez. Azaz állandóan váltogatja egymást a Költő és a lírai ötletdramaturgiát erőltető középszerű versfaragó. Más szóval: az alkotói felelősség hiánya.

Más megoldás nincs.

Ki-ki döntse el, melyikről lehet itt szó.

Ha normális is tisztességes irodalmi élet volna nálunk, aminek természetes része volna a normális és tisztességes kritika, a Költő maga gyomlálná ki a verseiből a dudvát. Normális és tisztességes irodalmi élet esetében a díjak, egyesületek, folyóiratok szerepe másodlagos volna, az irodalmi minőség számítana. A kánon nem lehetne zárt szubkultúra, bármikor érkezhetne „alulról” új alkotó, az amatőr költészet az irodalmi élet szerves része volna.

Így?

Nem teszi. Miért is tenné?

A kánon világában az irodalmi minőség tizedrangú tényező. A fő, hogy „a művészet világa költőnek nyilvánítsa” a versfaragót, a műveit pedig irodalmi műalkotásoknak. Utána meg a minőségnél még mindig vannak fontosabb dolgok.

Mik?

Csokorba szedem:

Ø      Tudni kell, hogy az ember mikor kivel kávézik, sörözik, vagy sült krumplizik.

Ø      Mikor melyik egyesületbe lép be, illetve mikor melyikből lép ki.

Ø      Hová kell belépni ahhoz, hogy valamelyik díjra jelöljék.

Ø      Az irodalmi szubkultúra erőviszonyai éppen hogyan festenek, kivel kell jóban lenni, hová kell húzni éppen.

Ø      Kivel kell ellenséges viszonyban lenni.

Mindez olyan nyüzsgéssel, annyi elfoglaltsággal jár, hogy az irodalmi minőségre már aligha marad idő és energia…

Folytatása következik.