HATVANNEGYEDIK RÉSZ
Pusztuló fajta volt a teitánoké.
Vékony ösvényén botorkáltak a jelennek, és útjuk végén nem sejlett jövő. Ki is
hullott közülük mind a férgese. Mind igaz ember volt, aki velük maradt.
Vándoroltak, számon tartották fogyatkozó számú rejtekhelyeiket és társaikat.
Magányos gyertyalángocskákként világítottak az irgalmatlan sötétben. Egyre
kevesebb rejtekhely, üszkös romok, elpusztított hajlékok, égetés, dúlás,
fosztogatás nyomai, halott barátok. Egyre gyakrabban láttak ilyesmit. Mind
vékonyabb partjára szorultak a körülöttük tomboló életnek. Ilyen ember volt az
én házigazdám, a Babérliget Öregje.
Húsz éve költözött a
babérligetbe. Valaha teitánok lakhelye volt, de fegyver dúlta fel, az eredeti
kőépület évszázada romokban hevert. Az Öreg kunyhót épített az elszórt
kövekből, összegyűjtötte a szanaszét heverő emlékeket, a málladozó feliratokat,
sírba tette az elhullott csontokat. Több zsákra való írást hozott a házba; ott
álltak a kunyhó szögletében, sok más egyéb emlék között. Az első kölyökkutyákat
út közben szedte fel, társai voltak vándorlása közben, később segítettek a
haramiák támadásait visszaverni. Belőlük származott az a derék falka, amely
most a babérligetet oltalmazta.
Az első percben tanítványának
gondolt. Tanítványnak és utódnak. Hogy az ő meg az elődei szellemi kincseit az
Ezüstkor hátralevő évtizedein átsegítsem, és időm lejártával továbbadjam magam
is.
Bizony, az Ezüstkorban éltünk. Az
anyauralom szent féméről, az ezüstről adták a nevet az egykori teitánok, akik
még látták Asztlant fényeit, és az egykori Aranykor pusztulását. A későbbi
évszázadokban a keleti írástudók vízözön előtti meg utáni kort emlegettek. Én
egyiket sem használtam soha, mással mértem a múló időt.
Később rá kellett jönnöm; ezen
elnevezések még mindig sokkal bölcsebbek és találóbbak voltak, mint későbbi
korok egyoldalúan gondolkodó, technokrata szemléletű embereinek teljesen bárgyú
és lélektelen elnevezései, amelyek semmit, vagy semmi lényegeset nem mondanak
ezekről a korszakokról: Ilyen Kőkorszak, Olyan Kőkorszak, Amolyan Kőkorszak.
Utána meg Rézkor, Bronzkor stb..
Itt voltam hát az Ezüstkor kellős
közepén, rég halott teitánok kései utódjának hajlékában, és minderről nem volt
tudomásom. Vendéglátómat érdekes embernek találtam, de úgy véltem, néhány nap
múlva feltétlenül elmegyek. Azt még nem tudtam, hogy merre és hová.
Segítettem ház körüli munkáiban
az Öregnek. Beszélgetéseink egyoldalúak voltak. Ő kérdezett, én válaszoltam.
Szerény ebédünket fogyasztottuk
éppen, amikor a kunyhó szögletében felhalmozott régi kövek között valami a
szemembe ötlött. Csaknem felkiáltottam döbbenetemben. Felirat állt az egyik
nagy kövön. A jelek elmosódtak, a kő megrepedezett, de az írás még kivehető.
Asztlanti felirat volt.
Mindenről megfeledkezve pattantam
fel, és a kőhöz ugrottam. Az Öreggel nem törődve, megrökönyödött szemeinek
kereszttüzében betűztem ki a feliratot. Kibetűztem és elolvastam. Elolvastam
egyszer, kétszer, háromszor:
„A tengerről érkezett barbárok legyőzésének emlékére állíttatta
Maxitana, a Király, gyermeke Liniko Királynak és Jázmin Királynénak.
A tengerről érkezett barbárok legyőzésének emlékére a nagy özönvíz
utáni harminckettedik esztendőben, Maxitana Király uralmának nyolcadik évében.”
Boldog örömmel olvastam újra és
újra. Ujjongtam, tapsikoltam mérhetetlen örömömben, mint a gyerekek. Amikor
házigazdám elképedt arcára néztem, hangosan is felolvastam neki, amitől
elképedése még nagyobb lett.
-
Bizony, az van odaírva, amit olvasol, fiam – dadogta
döbbenten. – honnan ismered ezeket a jeleket?
Elmondtam mindent. Előbb
kapkodva-lelkesedve, utána rendben, mindent az elejéről. Kezdve apámon, végezve
Szélfarkas csalárdságán. El nem hallgatva, hogy a felirat említette Linikót és
Jázmint ismertem. Kedvesem volt az egyik, barátom a másik, Maxitana király
pedig bizonnyal egykori kapitányomról kapta a nevét.
Tágra nyílt szemmel nézett az
Öreg. Hallgatott áhítattal, hallgatott napokig, és mert elbeszélésemmel nem
tudott betelni, utána újra és újra kikérdezett. Tömérdek kérdése volt, és ha
feleltem, itta a szavaimat.
-
Életem legnagyobb napja ez! – lelkesedett. – Mesélj
még, Fénysugár! Mesélj!
-
Most éppen Koszoskutya a nevem – feleltem.
Nagyot legyintett.
-
Milyen butaság! Védőnév! Lárifári! Engem Patkánynak
nevezett anyám. Tedd le a méltatlan nevet, és legyél újra Fénysugár! Mert azt
hoztál ide a hetvennyolc évemhez, meg a magányomhoz! Fénysugarat! Az a te neved,
semmi más!
Amikor mindent rendre
elbeszéltem, és minden kérdésre megfeleltem – ez a tízedik napon érkezett el –
rém került a kérdezés sora. Most én kérdeztem, és az Öreg mindenre megfelelt
becsülettel.
Elmesélte nekem az életét, mesélt
a társairól. Az utolsó nyolc esztendeje járt a babérligetben, azóta többé egy
se jött. Amennyire ő tudja, a világban mindenütt anyauralom van, de néhány
helyen már felbomlóban.
Ami engem leginkább érdekelt, a
vízözön volt. Erről az Öregnek számos írása beszélt, ezeket átböngésztük. Mi
történt a vízözön után? Erről viszont az Öregnek semmiféle írása nem lévén,
továbbadta nekem, amit másoktól hallott.
Lehangoló történetek voltak.
Katasztrófáról, halálról, pusztulásról szóltak, magas hegyek közé húzódó, vagy
kezdetleges bárkákon hányódó túlélők viszontagságairól meséltek. Semmibe tűnt
hétköznapokat sirattak, sohasem látott összeomlások közt botorkáló,
elkeseredett emberek leírhatatlan szenvedéseit sűrítették össze. Szóltak
azonban a világvége cinikus haszonélvezőiről is; ismeretlen népekről, akik
leöldösték, kirabolták, rabszolgává tették a maradékot. De hogy melyik esemény
hol, kivel történt, azt már nem lehetett megállapítani. Nem lehet ma sem.
Ezután megint én következtem.
Ismét meséltem napok végtelen során keresztül. meséltem a régi időkről, és
elbeszélésem nyomán kis időre kunyhónkba költözött a múlt. Rég elsüllyedt
paloták falai emelkedtek körülöttünk, kecses asztlanti gályák kormányállásából
pásztázta szemünk a végtelen messzeséget, és tűzhelyünk üde piros
fénysziporkáiból felsejlett előttünk a fényes háztetők városa.
Akkor már tudtuk: én leszek a
Babérliget Öregjének utódja. Utódja, örököse, művének folytatója. Babérliget
Öregje egykoron magam is.
Egyszer hagytam el a továbbiakban
a babérligetet, de az egyetlen út is csaknem az életembe került. Hajdani
társaim egykori létravárosát mentem el megnézni. Undok kis porfészek lett,
ezernyi leromboltatás után nem is hasonlított a vidám kis településre, ahol
Jázminnal laktam egykoron. A környék, ahol annyiszor szeretkeztünk, egészen más
lett, legfeljebb nagyon távolról maradt ismerős.
A városban azonnal pórul jártam.
Belebotlottam egy sunyi tekintetű előkelőbe, aki balszerencsémre Szélfarkas
családjának volt valamilyen retyerutyája, és jelen volt, amikor engem Tenájban
elfogtak. Mire felocsúdtam, már meg is kötöztek. Elvittek a vesztőhelyre, hogy
kivégezzenek. Már arra készültem, hogy hatalmammal élve kiszabadítom magam, és
keményen megfélemlítő mutatványt rendezvén végleg elriasztom a további
inzultusoktól a Szélfarkas-féle pereputty összes egyenes és oldalági rokonát,
de jó sorsom most megkímélt ettől.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése