2016. július 26., kedd

A Nap ugyanúgy ragyog - LXIV.



HATVANNEGYEDIK RÉSZ

Pusztuló fajta volt a teitánoké. Vékony ösvényén botorkáltak a jelennek, és útjuk végén nem sejlett jövő. Ki is hullott közülük mind a férgese. Mind igaz ember volt, aki velük maradt. Vándoroltak, számon tartották fogyatkozó számú rejtekhelyeiket és társaikat. Magányos gyertyalángocskákként világítottak az irgalmatlan sötétben. Egyre kevesebb rejtekhely, üszkös romok, elpusztított hajlékok, égetés, dúlás, fosztogatás nyomai, halott barátok. Egyre gyakrabban láttak ilyesmit. Mind vékonyabb partjára szorultak a körülöttük tomboló életnek. Ilyen ember volt az én házigazdám, a Babérliget Öregje.

Húsz éve költözött a babérligetbe. Valaha teitánok lakhelye volt, de fegyver dúlta fel, az eredeti kőépület évszázada romokban hevert. Az Öreg kunyhót épített az elszórt kövekből, összegyűjtötte a szanaszét heverő emlékeket, a málladozó feliratokat, sírba tette az elhullott csontokat. Több zsákra való írást hozott a házba; ott álltak a kunyhó szögletében, sok más egyéb emlék között. Az első kölyökkutyákat út közben szedte fel, társai voltak vándorlása közben, később segítettek a haramiák támadásait visszaverni. Belőlük származott az a derék falka, amely most a babérligetet oltalmazta.

Az első percben tanítványának gondolt. Tanítványnak és utódnak. Hogy az ő meg az elődei szellemi kincseit az Ezüstkor hátralevő évtizedein átsegítsem, és időm lejártával továbbadjam magam is.

Bizony, az Ezüstkorban éltünk. Az anyauralom szent féméről, az ezüstről adták a nevet az egykori teitánok, akik még látták Asztlant fényeit, és az egykori Aranykor pusztulását. A későbbi évszázadokban a keleti írástudók vízözön előtti meg utáni kort emlegettek. Én egyiket sem használtam soha, mással mértem a múló időt.

Később rá kellett jönnöm; ezen elnevezések még mindig sokkal bölcsebbek és találóbbak voltak, mint későbbi korok egyoldalúan gondolkodó, technokrata szemléletű embereinek teljesen bárgyú és lélektelen elnevezései, amelyek semmit, vagy semmi lényegeset nem mondanak ezekről a korszakokról: Ilyen Kőkorszak, Olyan Kőkorszak, Amolyan Kőkorszak. Utána meg Rézkor, Bronzkor stb..

Itt voltam hát az Ezüstkor kellős közepén, rég halott teitánok kései utódjának hajlékában, és minderről nem volt tudomásom. Vendéglátómat érdekes embernek találtam, de úgy véltem, néhány nap múlva feltétlenül elmegyek. Azt még nem tudtam, hogy merre és hová.

Segítettem ház körüli munkáiban az Öregnek. Beszélgetéseink egyoldalúak voltak. Ő kérdezett, én válaszoltam.

Szerény ebédünket fogyasztottuk éppen, amikor a kunyhó szögletében felhalmozott régi kövek között valami a szemembe ötlött. Csaknem felkiáltottam döbbenetemben. Felirat állt az egyik nagy kövön. A jelek elmosódtak, a kő megrepedezett, de az írás még kivehető. Asztlanti felirat volt.

Mindenről megfeledkezve pattantam fel, és a kőhöz ugrottam. Az Öreggel nem törődve, megrökönyödött szemeinek kereszttüzében betűztem ki a feliratot. Kibetűztem és elolvastam. Elolvastam egyszer, kétszer, háromszor:

A tengerről érkezett barbárok legyőzésének emlékére állíttatta Maxitana, a Király, gyermeke Liniko Királynak és Jázmin Királynénak.

A tengerről érkezett barbárok legyőzésének emlékére a nagy özönvíz utáni harminckettedik esztendőben, Maxitana Király uralmának nyolcadik évében.”

Boldog örömmel olvastam újra és újra. Ujjongtam, tapsikoltam mérhetetlen örömömben, mint a gyerekek. Amikor házigazdám elképedt arcára néztem, hangosan is felolvastam neki, amitől elképedése még nagyobb lett.

-         Bizony, az van odaírva, amit olvasol, fiam – dadogta döbbenten. – honnan ismered ezeket a jeleket?

Elmondtam mindent. Előbb kapkodva-lelkesedve, utána rendben, mindent az elejéről. Kezdve apámon, végezve Szélfarkas csalárdságán. El nem hallgatva, hogy a felirat említette Linikót és Jázmint ismertem. Kedvesem volt az egyik, barátom a másik, Maxitana király pedig bizonnyal egykori kapitányomról kapta a nevét.

Tágra nyílt szemmel nézett az Öreg. Hallgatott áhítattal, hallgatott napokig, és mert elbeszélésemmel nem tudott betelni, utána újra és újra kikérdezett. Tömérdek kérdése volt, és ha feleltem, itta a szavaimat.

-         Életem legnagyobb napja ez! – lelkesedett. – Mesélj még, Fénysugár! Mesélj!
-         Most éppen Koszoskutya a nevem – feleltem.

Nagyot legyintett.

-         Milyen butaság! Védőnév! Lárifári! Engem Patkánynak nevezett anyám. Tedd le a méltatlan nevet, és legyél újra Fénysugár! Mert azt hoztál ide a hetvennyolc évemhez, meg a magányomhoz! Fénysugarat! Az a te neved, semmi más!

Amikor mindent rendre elbeszéltem, és minden kérdésre megfeleltem – ez a tízedik napon érkezett el – rém került a kérdezés sora. Most én kérdeztem, és az Öreg mindenre megfelelt becsülettel.

Elmesélte nekem az életét, mesélt a társairól. Az utolsó nyolc esztendeje járt a babérligetben, azóta többé egy se jött. Amennyire ő tudja, a világban mindenütt anyauralom van, de néhány helyen már felbomlóban.

Ami engem leginkább érdekelt, a vízözön volt. Erről az Öregnek számos írása beszélt, ezeket átböngésztük. Mi történt a vízözön után? Erről viszont az Öregnek semmiféle írása nem lévén, továbbadta nekem, amit másoktól hallott.

Lehangoló történetek voltak. Katasztrófáról, halálról, pusztulásról szóltak, magas hegyek közé húzódó, vagy kezdetleges bárkákon hányódó túlélők viszontagságairól meséltek. Semmibe tűnt hétköznapokat sirattak, sohasem látott összeomlások közt botorkáló, elkeseredett emberek leírhatatlan szenvedéseit sűrítették össze. Szóltak azonban a világvége cinikus haszonélvezőiről is; ismeretlen népekről, akik leöldösték, kirabolták, rabszolgává tették a maradékot. De hogy melyik esemény hol, kivel történt, azt már nem lehetett megállapítani. Nem lehet ma sem.

Ezután megint én következtem. Ismét meséltem napok végtelen során keresztül. meséltem a régi időkről, és elbeszélésem nyomán kis időre kunyhónkba költözött a múlt. Rég elsüllyedt paloták falai emelkedtek körülöttünk, kecses asztlanti gályák kormányállásából pásztázta szemünk a végtelen messzeséget, és tűzhelyünk üde piros fénysziporkáiból felsejlett előttünk a fényes háztetők városa.

Akkor már tudtuk: én leszek a Babérliget Öregjének utódja. Utódja, örököse, művének folytatója. Babérliget Öregje egykoron magam is.

Egyszer hagytam el a továbbiakban a babérligetet, de az egyetlen út is csaknem az életembe került. Hajdani társaim egykori létravárosát mentem el megnézni. Undok kis porfészek lett, ezernyi leromboltatás után nem is hasonlított a vidám kis településre, ahol Jázminnal laktam egykoron. A környék, ahol annyiszor szeretkeztünk, egészen más lett, legfeljebb nagyon távolról maradt ismerős.

A városban azonnal pórul jártam. Belebotlottam egy sunyi tekintetű előkelőbe, aki balszerencsémre Szélfarkas családjának volt valamilyen retyerutyája, és jelen volt, amikor engem Tenájban elfogtak. Mire felocsúdtam, már meg is kötöztek. Elvittek a vesztőhelyre, hogy kivégezzenek. Már arra készültem, hogy hatalmammal élve kiszabadítom magam, és keményen megfélemlítő mutatványt rendezvén végleg elriasztom a további inzultusoktól a Szélfarkas-féle pereputty összes egyenes és oldalági rokonát, de jó sorsom most megkímélt ettől.

Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése