A Nap ugyanúgy ragyog - LXIII.

HATVANHARMADIK RÉSZ

Nem féltek a fegyveres embertől, és okosan támogatták egymást a küzdelemben. Jómagam később valamennyi kutyával meleg barátságot kötöttem, és tanúsíthatom: egyáltalán nem voltak gonosz fenevadak, amint azt a környék gazemberei, és az Öreg állítólagos kincseire áhítozó kapzsi, sötét lelkű előkelői híresztelték. A sok megtermett kutya biztonságossá tette az Öreg hajlékát, és bármilyen emberi őrségnél különb védelemnek bizonyult. Mellettük egész falka kisebb-nagyobb kölyökkutya nyüzsgött a kunyhó környékén.

Velünk mind a kilenc szelindek barátságosan viselkedett, és az Öreg maga jött elénk. Perceken belül szalmával bélelt heverőn találtam magam, és aggódó tekintettel hajolt fölém a Babérliget Öregje. Ősz hajú és szakállú, de eléggé megtermett férfi volt, és nem látszott különösebben öregnek. Ötven-ötvenöt évesnek gondoltam. Később megtudtam, hogy hetvennyolc.

Bizony, most nem akármi történt velem! Arról álmodoztam, hogy elhagyom a falut, és megkísérlem kideríteni, mi maradt a letűnt világ tudásából. Ez főként azért érdekelt, mert kíváncsi voltam, mit sikerült Progetnek, a teitánnak tovább hagyományoznia a vízözön előtti idők tudásából. Most pedig – Szélfarkas testvérem közreműködése révén – mindkét vágyam teljesült. Előbb a faluból kellett távoznom Szélfarkas miatt, most pedig – ugyancsak Szélfarkas tevékenysége révén – szemtől szembe kerültem Asztlant örökségével. Asztlant örökségével, és annak hordozójával. A Babérliget Öregjével.

Mivel láz gyötört, összefüggéstelenül beszéltem, és gyengébb voltam az újszülött kisbáránynál. Az Öreg nyomban álmot hozó és gyógyító főzetet itatott velem, amitől szinte azonnal egészséges, mély álomba merültem. A kalmárok elmondták, mit tudnak rólam, és keresetlen szavakkal ajánlottak az Öreg jóindulatába. Hagytak számomra mindent, amit hagyhattak. Hagytak az Öreg számára is, csereberéltek is vele, utána távoztak. Én meg csak aludtam, aludtam, aludtam. Aludtam két nap és két éjszaka.

Kutyabajom volt, mire felébredtem. Testileg tökéletesen rendben voltam, viszont ádáz viharok dúltak a lelkemben. Most ébredtem tudatára teljes mélységében, mit is művelt velem az én drága, jó testvérem. Napokig gyötrődtem, felmentést, magyarázatot kerestem Szélfarkas számára. Maga Szélfarkas egyébként pillanatig se tépelődött ezen a cselekedetén, könnyedén túltette rajta magát, és később tőlem is elvárta, hogy így tegyek. Így viselkedett velem később, olyan időkben, amikor éppen nem fordult felém eszelős gyűlölettel. Később azonban az események már őt is töprengésre késztették – de addig igen sok időnek kellett eltelnie.

Tettének súlya a későbbi korokban kezdte nyomasztani, de igazi, töredelmes bűnbánatot csak a keresztény időszámítás huszadik századában mutatott – abban a sötét korban, amikor a valamikor az ő szájából elhangzott szennyes gondolatok egyszerű lelkiismeretlenségből ordas ideológiák halálfájává terebélyesedvén világmegváltás ürügyén rombolták a világot; és embertársaikat a nagyipar eszköztárából válogatott szégyenteljesen leleményes tömegmészárló intézmények húsdarálójával elpusztító tömeggyilkosok, meg milliószámra sohasem látott embertelenségű halálkarámokba terelő pribékek használták őket szellemi fedezék gyanánt, miközben a filozófia önmagát süketnek és vaknak tettetve koldult az elrongyolódott gondolatrongyok piacán,  miközben nyelvről, emberről és semmiről gajdolt – semmiségeket.

Végül napirendre tértem. Szélfarkas méltatlanná vált hosszú emlékezetéhez, és a marcangoló lelkiismeret sötét évszázadai vártak rá. Valamikor majd úgyis feltámad lelkében a tette iránti iszonyat, és a háborgó lelkiismeret viharos hullámaival neki egyedül kell majd szembenéznie. Megnyugodtam, és meggyógyítottam beteg lelkemet. Visszanyertem lelki egyensúlyomat, és nem gyűlöltem többé a testvéremet.

Amikor testi és lelki értelemben egyaránt meggyógyultam, érdeklődésem vendéglátómra összpontosult. A Babérliget Öregje nem volt hétköznapi ember.

Az Öreg egy kis faluban született, messze eme helytől. Maga sem igazán tudta már, hogy merre. A faluban anyauralom volt, a Babérliget leendő Öregje a boldogság tudatlanságában élt itt tizennyolc esztendőt. Akkor azonban sorsa más irányt vett, és brutális hirtelenséggel rá szakadt a végtelen. Gyógyíthatatlanul beleszeretett egy papnőbe, és bíborvörösen izzó szenvedélyétől vezettetve fittyet hányt minden szokásnak, és az összes lehetséges tabut megsértve a végletekig felkavarta a kicsi falu megszokott életét. Tizennyolc évesen emiatt a halál jegyese lett, és csak üggyel-bajjal menekülhetett a tűzáldozat elől. Sorsa gyökerestül tépte ki őt szülőföldjéről, és kergette a nagyvilágba, mint elveszített magot a téli szélvihar.

Ezután hosszú évekig csavargott a világban. Gyakran védelmezte életét puszta kézzel, hol vadállatoktól, hol meg kétlábú vadaktól. Egyszer hónapokig rabszolga volt, és csak kínzóját levágva menekülhetett. Még kétszer nézett farkasszemet a tűzhalállal, de erős karja és szerencséje segélyével mindkétszer megmenekülhetett. Egyszer próbatételeken diadalmaskodva Haragvó Tekintetű lett egy aprócska településen, és csak közben értette meg, hogy mi vár rá a tizenharmadik hónapban. Kemény harc árán szökött el fényes nappal, és a nyomában lihegő üldözők elől egyvégtében másfél napig futott. Viharos sorsa volt, tömérdek földeket bejárt, és az út porával ragadt rá az életismeret. Erdő, mocsár, rét volt az iskolája, nevelte őt a tél meg a vihar, harcokban szerzett számtalan sebet. Kevés barátja volt, és tömérdek ellensége. De gonosszá lenni nem tudott soha.

Végre különös emberekkel találkozott, akik számos új, titokzatos és mágikus dologra tanították. Például írni és olvasni. írni-olvasni eddigelé teljesen ismeretlen nyelveken.

Ezek az ismeretlenek eredetileg ugyanolyan emberek voltak, mint ő maga; kis világukból kiszakadt, a hétköznapiság tengereiről partra vetett, magányos emberszigetek, akik életüket hajdan korok lassan hamvadó parazsának szentelték, és akiknek rég halott istenek keze szőtte a sorsuk fonalát.

Már régen nem merészelték magukat teitánoknak nevezni. Egyrészt a régiek iránti tiszteletből, másrészt félelem okából. A teitán szó baljós hatalmat jelentett. Természet rendje ellen lázadó titkos, nagy erőt, kiismerhetetlensége miatt gonosznak vélt értelmet, ismeretlen mélyén burjánzó, rejtelmes idegenséget. A sanda misztikum félhomályát gyújtotta fel a tanulatlan elmékben. Megölésük dicsőségszámba ment. Az anyauralom zaboláját levető harcos törzsekben megjelentek a tisztelettől övezett, teitánölő hősök; acélizmú, félvad óriások hencegtek ezeknek a békés embereknek a legyőzésével. Utána m ár ők maguk kezdték teitánnak nevezni magukat, amitől a szó egykori értelme nyomban odalett.

Eközben pedig az egykori teitánok kilátástalan tudásszomjjal megvert, furcsa varázsaltokkal foglalkozó – olvasó meg író – örökösei széltében-hosszában járták a világot, rejtekhelyről rejtekhelyre vándoroltak, és közben tanítványokat fogadtak maguk közé.

Ilyen tanítvány volt a Babérliget leendő Öregje is – akkor harmincéves, meglett férfiú, éles eszű, jó szándékú, sokat tapasztalt, és erős, mint a végtelen füves pusztákon kószáló, megtermett bölény.

A teitánok utódai nagyon megfogyatkoztak már ekkorra. Párját ritkító kitartással és végtelen szívóssággal őrizték kilátástalan évezredek mérhetetlen éjszakájában a rájuk bízott parányi fénysugarakat. Sok ment a feledésbe, rengeteget elpotyogtattak meneküléseik során, sokat vittek a sírba mindörökre, de nem kevés az sem, ami megmaradt.

Folytatása következik.