KÉTSZÁZHATVANNEGYEDIK
RÉSZ
Parti Nagy poétikai érzéke – minden kifogás ellenére –
elsőrendűnek mondható.
„mire megy
gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
ki nem nyugodhat egy lován?”
Ez viszont két kiváló sor.
„mire megy
gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
ki nem nyugodhat egy lován?”
Ez már valódi önjellemzés.
„mire megy
gyémánttengelyével”
A „gyémánttengely” igen régi és sokoldalú jelkép, nálunk
évtizedek óta a költészet egyik szimbóluma.
„mire megy
gyémánttengelyével”
Parti Nagy öntudatos költő.
Már kérdés, hogy a jelenlegi magyar költészet mennyire tölti
be a „gyémánttengely” hagyományos szerepét…
„mire megy gyémánttengelyével”
A kérdés több irányba is pontosítható.
Ø
Mire megy
költészetével a Költő?
Ø
Mire jó a
jelenlegi kanonizált költészetben betöltött szerepe?
Ø
Mi a
költészet értelme?
Ø
Mi a
költő feladata?
Ø
Mire való
a költői tehetség?
„ki nem nyugodhat egy
lován?”
Teljesen összhangban van azzal, amit már feljebb is
sejtetett…
„ki nem nyugodhat egy
lován?”
Mit tehet a Költő, aki nem érzi magát jól jelenlegi
pozíciójában, és aki a legszívesebben egyszerre több lovon szeretne ülni?
„ki nem nyugodhat egy
lován?”
Felelni nem kell rá – nem is lehet.
Az egész etapon is javított valamicskét ez a két kiváló sor.
„Hazám, kiírtam már
magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
Rezignált és kissé zavaros lírai önarckép lett belőle.
Remekműnek nem remekmű, de hitelesnek – így már – hiteles. Olyan Költőt mutat
nekünk, aki igazából vívódik, akinek rossz a közérzete, és akinek a hazájával
kapcsolatban igen mély hiányérzete van. A hiátus oka részben a haza, részben a
Költő.
Az előbbiről lehet hangosan beszélni, szójátékolni,
„fülkeforr”-t és egyéb szamárságokat emlegetni.
Az utóbbiról azonban – hallgatni kell. Azt nem lehet
szavakba önteni…
Talán ebben a versében jut hozzá a legközelebb Parti Nagy…
„Hazám, te szép
vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”
ne hidd, hogy elveszítelek!”
Olyan ez a sor, mint valami kétségbe esett segélykiáltás…
„Hazám, te szép
vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”
ne hidd, hogy elveszítelek!”
A hazát szólítja meg, de önmagához szól…
„Hazám, te szép
vezérfonál”
Szép és nemes pátosz indítja el újból a költői erőt a
felfelé vezető úton. Újra nekivág, mint Sziszüphosz a hegyoldalnak…
„Hazám, te szép vezérfonál”
Igen, valóban szeretné, ha a hazaszeretet vezérfonala
lehetne életének és pályájának. Hogy miért nincs így, hogy miért nem így
alakult, annak számos oka van.
„Hazám, te szép vezérfonál”
Szép, klasszikus poétika. Egyetlen hatásos, és igen jól
elhelyezett jelző.
„Hazám, te szép vezérfonál”
Különleges nyelvi elem itt mindössze a „vezérfonál”. Az
egyetlen olyan kifejezés, amely kissé szokatlan és eredeti jelentést kap.
„Hazám, te szép vezérfonál”
Roppant egyszerű szavakkal is lehet veretesen szép sort
alkotni. Voltaképpen csak ilyenekkel lehet.
Érdemes megvizsgálni közelebbről.
„Hazám, te szép vezérfonál”
„Hazám”
↓
A megszólított. Megszólító és
megszólított kapcsolatát a lehető legegyszerűbb és legerősebb eszköz fejezi ki,
a birtokos személyjel.
Haza → birtokos személyjel →
kapcsolat lírai Én és a megszólított között = Hazám
↓ ↓
A
tradíció bekapcsolódása tradicionális
↓
A magyar kulturális tradíció egy
teljes, igen fontos rétege kapcsolódik ezzel a vershez. Ez önmagában is pátoszt
ad a kifejezésnek.
↓
Te
A kapcsolat nyomatékosítása →
szintén igen egyszerű eszköz, személyes névmás alkalmazásával.
↓
szép
Az egyetlen jelző, kiváló helyen.
A lehető legegyszerűbb, ezért itt rendkívül hatásos.
↓
„vezérfonál”
Remekül megválasztott kifejezés,
nagy nyomatékkal. A haza – a személyes élet vezérfonala…
„Hazám, te szép vezérfonál,”
Visszatért a költői erő –
sokadszorra.
„ne hidd, hogy elveszítelek!”
Ezen a ponton nagyon erős
személyes vallomás. Természetesen nem a hazát kell vigasztalni, nem a haza fél
attól, hogy elveszíti őt a lírai Én. Valójában utóbbi aggódik emiatt, a sor
voltaképpen önmegszólítás.
Ha egyben vizsgáljuk a teljes
etapot:
„Hazám, kiírtam már
magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?
Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”
ne hidd, hogy elveszítelek!”
Így a Költő saját belső kételyeinek kifejezője lett a
versnek ez a szakasza. Teljesen személyes, és – hiteles.
Az egész etap egyfajta imakeretben áll:
„Hazám, kiírtam már
magam,
Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”
Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”
Megszólítás a rész elején is, a végén is. Ez a megoldás
természetesen Kölcsey Himnuszára emlékeztet.
Érdemes megvizsgálni a lehetőséget, hogy az etap mennyire
lenne képes a saját lábára állni. Ha ez maga lenne egy önálló vers.
„Hazám, kiírtam már
magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?
Hazám, te szép
vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”
ne hidd, hogy elveszítelek!”
Elég különös eredményre juthatunk. Ez a részlet önmagában
sokkal erőteljesebb volna, mint a most elemzett vers részeként.
Így beolvad a versbe, annak kusza szerkezetének egyik elemét
alkotja, és maga is részévé válik a vers poétikai és tartalmi
következetlenségeinek.
Önállóan azonban – nem.
„Hazám, kiírtam már
magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?
Hazám, te szép
vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”
ne hidd, hogy elveszítelek!”
Ez így kerek és egész. Messze jobb vers, mint a most
elemzett hosszabb költemény, amelynek ez egy szegmentuma.
Imakerettel indul:
„Hazám, kiírtam már
magam,”
A vers döntő része is más hangsúlyt, értelmet kap:
„s ha olykor,
dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
Lényegében lírai önarckép, meglehetősen önkritikus modorban.
Az egyetlen zavaró momentum:
„verses lovam
megúsztatam,”
Ez is más hangsúllyal esik – tudniillik nem maradhatna így.
Nincs olyan valamirevaló szerkesztő, aki ezt így átengedné. Mivel a versben
ezen kívül semmiféle más halandzsa-elem nem maradna, ezt is gyorsan ki kellene
javítani. A javításra – a sor értelmessé tételére – mint fentebb láttuk, több
lehetőség is akad.
A harmadik:
„verses lovam
megúsztatom,”
A rímelés árnyalatnyit romlana, az értelem azonban sokat
javulna.
Kijavítása esetén ez egy teljesen ütőképes vers. Így festene
a közepe – a fő része:
„s ha olykor,
dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatom,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
verses lovam megúsztatom,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
A vers így – önvallomás. Olyan Költő monológja, aki
meglehetősen önkritikusan viszonyul saját életművéhez, aki bizonytalan,
aggódik, akinek kétségei vannak, és aki nagyon – emberi.
Ez nem egy költőfejedelem szava.
Még a József Attila-parafrázisok is más értelmet nyernének
ilyen kontextusban.
József Attila itt a vers lírai Énje számára az elérhetetlen
példakép, az utolérhetetlen, örök ideál. Akivel szemben a Költő kicsinek,
eszköztelennek, esendőnek érzi magát. Akivel szemben saját hangját keresné – ha
merné…
„lírám szájában édesül
az étel,
két szék között, az már igaz,”
két szék között, az már igaz,”
Így ez a két sor is sokkal egyértelműbb.
„lírám szájában édesül
az étel,
két szék között, az már igaz,”
két szék között, az már igaz,”
A két sor arról beszél, hogy a Költő igen komolyan
kételkedik saját életművében.
„két szék között”
Nem találta meg a helyét, kallódik. A cél és a feladat nem
világos…
„mire megy
gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
ki nem nyugodhat egy lován?”
Mi haszna a költői hírnévnek, státusznak, ha hiányérzet
marad mellette? Ha olyan lírai vidékekre vágyik a lírai Én, amelyek tiltva
vannak? Ha más „lovat” szeretne?
A befejezés is markáns:
„Hazám, te szép
vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”
ne hidd, hogy elveszítelek!”
Azt is megmondja, milyen irányba szeretne kalandozni, milyen
lovat szeretne a meglévő helyett…
„Hazám, te szép
vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”
ne hidd, hogy elveszítelek!”
Ez tehát egy önálló, teljes vers.
„Hazám, kiírtam már
magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?
Hazám, te szép
vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”
ne hidd, hogy elveszítelek!”
Egy önmagában teljes vers. Már nem az első. A teljes vers
kontextusában sokkal kisebb helyi értékkel bír, mintha önálló lehetne. Az
elemzett mű – versek temetője. Ezt magam a válság jelének gondolom. A jelek
szerint akadnak olyan kérdések, amelyekre Parti Nagy lírája akar is válaszolni,
nem is. Tudna is, de nem akar. Máskor akarna is, de – nem mer.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése