A Nap ugyanúgy ragyog - LXII.

HATVANKETTEDIK RÉSZ

-         Vizet! – nyögtem szinte öntudatlanul. Kegyetlenül kínlódtam, és tisztában voltam vele, hogy ilyen állapotban a hatalmamnak semmi hasznát sem veszem. Nincs.

-         Vizet! – rebegtem gépiesen.

Ekkor pillantottam meg Szélfarkast. Állt előttem, és vigyorgott. Egyenesen az én elgyötört arcomba.

-         Így járnak az árulók, Koszoskutya! – vajon ő maga elhitte az öntelt szentenciát?

-         Kár volt idejönnöd! – folytatta a leckéztetést. – Tenáj egyik legtekintélyesebb családjának sarja vagyok. Ők sem kedvelik az alattomos árulókat!

Összeszedtem magam, és nagy kínnal megszólaltam.

-         Megmentettem az életedet, te ostoba!

Mondhattam. Szélfarkas e pillanatban a Nagy Kioktató volt, és ebből a pózból nem hagyta kiakolbólítani magát.

-         Minden áruló magyarázkodik, Koszoskutya. Majd a következő alakodban hálás leszel nekem, amiért emberségre okítottalak.

Összeszorítottam a fogaimat, és hallgattam. A buta gonoszságnak van egy határa, amelyen túl az ember már nem is felel rá.

Szélfarkas folytatta rendületlenül. Idők méhében már sandán készülődő leendő pribékek undorító modorában.

-         Nézz szét! – mutatott körbe színpadiasan. – Új világot épít az ember! Olyan világot, amelyben mindenki úgy fog gondolkodni, ahogy az egyedül helyes. Új világot, amelyben a rettenthetetlen emberi alkotóerő győzelmet arat az anyag fölött. Ez itt a Kezdet! A Kezdet Kezdete! Itt kezdődik az út, amely majd messzire vezet. messzire, igen messzire! Messze, mint az ég!

Nagy erőfeszítéssel megszólaltam.

-         Oldozz el!

-         Van eszembe’! – vigyorgott Szélfarkas. – Neked most igazi, teljes, nagy leckére van szükséged. Leckére, hogy soha többé ne gördíts akadályt a haladás útjába! Leckére, hogy ne védelmezd, aminek pusztulnia kell, és ne gátold, aminek meg kell történnie.

Elment, és nem nézett hátra. Mellettem csak egy obszidián hegyű dárdával felfegyverzett, markos őrt hagyott. A fickó egy fatönkre telepedett, és falatozni kezdett.

Megértettem: becstelen és gyalázatos halálra vagyok ítélve. Becstelen és gyalázatos az ősi szokás értelmében: átkozott legyen, aki a fára függesztetett. Még a holttestem is temetetlen marad, és a vadállatoknak jut eledelül. Két varjú máris károgva körözött a fejem fölött.

Teljes elmerevedés, kibírhatatlan izomgörcs, lassú fulladás. Ez várt rám. Közben persze még gyötörni fog egyéb is: éhség, szomjúság, hideg. Csaknem olyan kegyetlen dolog ez is, mint amit a Nagyasszony falujában a Napférfinak szántak, csupán ez vértelen. De tudtam, hogy egyes helyeken éppen így ölik meg az áldozatra szánt embert.

Fél éjszakát gyötrődtem görcsbe ránduló és hidegtől fájdalmasan égő tagokkal. Hajnaltájban érzéketlenné vált a testem. Lassan elhomályosult a tudatom is.

Pirkadat után arra ébredtem, hogy leemelnek a fáról. Tagjaim megszabadultak a fájdalmas kötelékektől, enyhülni kezdett a görcs, de karomat és lábamat nem éreztem.

Derék kalmárok! Bizony ők voltak, akikkel közel egy esztendeje jártam a világot. Beszélni vagy moccanni nem tudtam, csupán egy torz mosollyal mondtam nekik köszönetet. Őröm átvágott torokkal hevert a fa alatt.

-         Bocsásd meg a késedelmünket! – mentegetőzött társaim közül a legtekintélyesebb. – A városban semmit sem tehettünk érted, és soká tartott, amíg rád találtunk.

-         Jól ismerjük azt az embert – mondta az öccse. – ismerjük őt, az apját, a testvéreit, és a házuk népét. Hitvány, rongy emberek mindannyian!

Mivel nem tudtam járni, óvatosan a taligára fektettek, és elindultak velem.

-         Sietnünk kell – mondta a kalmár. – Ha azok utolérnek, végünk!

Mentünk hát egész éjszaka. Azazhogy mentek, mert én csak heverésztem a taligán, mint egy darab fa. Csak másnap délben tartottak rövid pihenőt.

Addigra már pokolian fájt minden tagom. Bágyadtnak és erőtlennek éreztem magam, és nagyon szenvedtem a hidegtől.

-         Fedélre van szüksége – mondta ki rám a szentenciát a kalmárok vezetője. – Fedélre és melegre.

A többiek aggodalmasan csóválgatták a fejüket.

-         A Babérliget Öregje! – javasolta a testvére. – Valahol a közelben lehet a kunyhója. Meg kellene keresnünk!

-         Igen – nézett rám az öregebbik. – Jobb helyet el sem lehetne képzelni – idősebbik fiára nézett, a jóképű, keménykötésű legényre. – Te jártál az Öregnél utoljára, Gyorseszű. Tudod az utat?

A legény egy pillanatig gondolkodott.

-         Egy kicsit tovább kell mennünk! – mondta aztán. Jó félóra múlva újra megszólalt. – Itt kell elkanyarodnunk!

Rengeteg erdőbe jutottunk a vékony, nehezen járható, köves-kavicsos ösvényen. Az út egyre jobban összeszűkült.

-         A taligák nem mennek tovább! – állt meg vezetőnk!

Két fiatalember vigyázva leemelt a kordéról, és a hatalmas termetű Bölénynyakú – Gyorseszű idősebbik öccse – vett a vállára. Attól kezdve ő cipelt, akár valami liszteszsákot.

Ketten visszamaradtak a taligák mellett, a többiek elindultak velem az erdő belseje felé. Hamarosan nagy tisztásra értünk, és az irtás túloldalán ott sötétlett – a babérliget.

-         Mostantól vigyáznunk kell! – jegyezte meg Gyorseszű. – Emlékezzetek a kutyáira!

-         Legjobb, ha előremész! – felelte az apja.

A Babérliget Öregjének bizony veszedelmes kutyái voltak; borjú nagyságú, félelmetes fogazatú, dühödt tekintetű, zabolátlan bátorságú kolosszusok, és nem is kettő, vagy három, hanem – kilenc. Eme kilenc vérszomjas küllemű, óriási szelindek oltalmazta az erdőség mélyén, a babérliget közepén élő magányos öregembert. A hatalmas ebek nem voltak eredendően rosszindulatúak, de az emberi gonoszságot ösztönösen gyűlölték. Gazdájukat sokszor megvédték haramiák vagy másféle csirkefogók támadásai ellen. Nem féltek a fegyveres embertől.

Folytatása következik.