A vitéz szabómester

Vitéz szabólegényről sokat olvashattunk, vitéz szabómesterrről kevesebbet. Pedig akadt ilyen, méghozzá Budapesten.

Ráth Károly (1821-1897) volt Budapest székesfőváros első főpolgármestere.Itt azonban nem róla lesz szó, hanem a fiáról, ifjabb Ráth Károlyról.

Ifjabb Ráth Károly (Ráth Karcsi) a korabeli pesti kocsmák közismert alakja volt. Már régen középkorúnak, sőt éltesnek számított, amikor még mindig naphosszat a Korona-kocsma teraszán üldögélt.

Idősödvén Ráth Karcsi egyre rigolyásabbá vált. Valamiért nagyon haragudott az akkor divatba jött kalapféleségre, a cilinderre.  Egyszer csibukozás és pálinkázgatás közben közölte az asztaltársaságával, hogy a terasz előtt elhaladó első cilinderes ember fejéről leveri a "deklit".

Egy Gutman nevű szabómester volt az első arra járó cilinderes. Frissen vasalt, vadonatúj cilinderben. Nem tűnt különösebben veszedelmes fickónak.

Ráth Karcsi kilépett az utcára, és a sátapálcájával leverte a cilindert az idegen fejéről. Vihogva és lustán indult volna vissza, de meglepetés érte. A szabó elkapta, és egy jobbhoroggal a földre küldte. Karcsi ijedten tápászkodott fel - a szabó öklébe. Kezdte elhagyni az ereje.

Az asztaltársaság megkövülten bámult, egy pincér és egy fiákeres sietett Karcsi segítségére.

- Ne bántsa a nagyságos urat!

Gutman szabó leeresztette az öklét.

- Ez  nagyságos úr?

A "nagyságos úr" laposra verve fetrengett.

A szabó visszetette fejére a cilindert.

- Vigyék a nagyságos urukat a Múzeum körúti állatgyógyintézetbe. Szegény barmokon ott szoktak segíteni!

Ifjú Nyár a régi Szerelemben

Ifjú Nyár a régi
Szerelemben,
Befelé mosolyog bennünk
Az Isten.

Nyár, Szerelem -
Roskatag időben,
Baj is, Boldogság is
Akad bőven...

Bent: házas Szerelem lángja
Éltet;
Kint: éhesen kóborol
A végzet.

Ifjú Nyár a régi
Szerelemben,
Csak Boldogságtól Ember
Az Ember.

Pillanatok nyári
Lobogása
Szebb jövőnek csatornáját
Ássa.

Ami anyag, gyorsan
Sírba téved,
Ami szellem - túlél
Ezer évet.

Ifjú Nyár a régi
Szerelemben,
Egy mozaik a nagy
Égi Rendben.

2015. - XXXVIII.

HARMINCNYOLCADIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”         

Khaled ibn Selim Mustafa Farakh az Iszlám Állam veteránja visszaemlékezéséből:

(Az Iszlám Világarchívumból)

Az ostoba Ibrahim sejk szelet vetett, és vihart aratott. Az általa a magyar kormány segítségére felfegyverzett négy század csupa haramiából, meg martalócból állt. A harcban öt percig se álltak helyt, de bőszen fosztogattak. Szinte mind elesett az első órában, a maradék elhajigálta fegyverét és egyenruháját, és meghúzódott, vagy elmenekült.

Miattuk azonban több ezer mártírja lett Budapesten az iszlámnak. A magyar lázadók számos helyen minden figyelmeztetés vagy kérdés nélkül nyitottak tüzet az iszlám férfiak csoportosulásaira. Sok volt a halottunk, csak azok maradtak meg, akiket a magyarok összefogdostak, vagy akiket egy-egy bölcs öreg vezető megmentett.

Vidéken sem volt jobb a helyzet. Néhány tucat harcos, meg magát már harcosnak képzelő tacskó értelmetlen és felelőtlen akciókat indított. Az egyik kisvárosban elbarikádozták magukat egy rendelőintézetben, másutt meg a város polgármesteri hivatalában. A magyarok napokon belül véget vetettek az akcióknak, minden résztvevő mártírrá lett.

Egy harmadik helyen a helyi óvodában szedtek túszokat a forrófejűek, és néhány óvodás kölyköt meg is öltek. Ásóval és baltával verték őket agyon a helybeliek félórán belül.

BBC

2015. október 6.

18 35

Az Európai Unió vezetőinek rendkívüli értekezlete

Andy Whippet jelenti:

Az Európai Unió kormányfőinek rendkívüli értekezlete ezekben a percekben is tart. A várakozásnak megfelelően elsősorban a magyarországi eseményekkel foglalkozik.

Az osztrák és a német kancellár a fegyveres beavatkozás mellett törtek lándzsát. Véleményük szerint Magyarországon a demokrácia veszélybe került, felforgató tevékenység zajlik, a hatalom fegyveres lázadók kezébe került. Azért az EU kötelessége a demokrácia megvédése és helyreállítása érdekében az azonnali fegyveres beavatkozás.

A szlovák miniszterelnök erősen vitatta kollégái álláspontját. Közölte, hogy Magyarország új kormányát törvényesnek tekinti, és elsőnek ismerte el. Hangsúlyozta, hogy a polgári engedetlenségi megmozdulásra az előző kormány bűnös alkalmatlansága, népellenes kormányzása miatt került sor.

A cseh kormányfő vétót mondott a fegyveres beavatkozásra. Azt mondta, tiszteletben kell tartanunk a magyar nép döntését.

Lengyelország miniszterelnöke óva intett az Uniót a fegyveres beavatkozástól.

Őfelsége miniszterelnöke nemrég kapott szót. Elmondta, hogy az új magyar kormányt a magyar nép legitim képviseletének tekinti, és szándékában áll elismerni. Minden jogtalan és törvénytelen katonai intervenciót kategorikusan ellenez.

Részletek a halálra ítélt Kétökrű Róbert vallomásából:

Egész nap a tévén és a rádión lógtunk, de nemigen lettünk okosabbak. Kívántuk a magyarok győzelmét. Azokkal emberemlékezet óta együtt éltünk, és nem kívántunk olyan világot, ahol a migránsok előtt kell hajbókolnunk, és ahol Suhajda Áron emír a császár.

Estefelé már szivárogtak haza a migránsok. Többségük lopott kocsin, vagy motoron. Két teherautó sötétedés után jött. Egy még a határban lerobbant, a másikból a táborba érve fogyott ki a benzin.

Most már a leggonoszabb migránsoknak nagyon melegük lett. A többség, aki semmit se csinált, nem aggódott, de Suhajda és bandája halálra szeppentek. Úgy gondolták, reggelre itt vannak a magyarok.

Akkor kellett volna szegény Lóri bátyámra gondolnom…

Este nem láttam Suhajdát, de többen is mondták, hogy megjött, és nagyon ideges. Eladó kocsi után szaladgált a faluban.  Mondták, hogy feláron vette meg az öreg szőrös fülű Bogdán Elemér csotrogányát. Benzint is kerített, ahonnan tudott.

A falu kocsitulajdonosai igyekeztek eldugni a verdáikat. Így is sokat elloptak. Nem tudom, meddig jutottak velük. A benzinkutak nem üzemeltek.

Hogy nem kapcsoltam! Nem jutott eszembe, hogy a migránsok olyan országokból jöttek, ahol az emberek szinte ma is mindennap lovagolnak…

Este m ár rá kellett jönnöm. Lovakat kerestek a fegyveres migránsok. Ami girhes gebét a faluban találtak, mind elvitték. A legtöbbjét sose lovagolták, azokat sebtében kellett nyereg alá törni. Akadt két régi társzekér, a végképp nyerget tűrni nem akaró remonda lovakat azokba fogták be, úgy menekültek…

Szegény jó Lóri bátyám! Miért nem jutottál akkor eszembe!

Lóri bátyám lóbolond volt kicsi kora óta. Agráregyetemet végzett, magyar nőt vett feleségül. Az is lóbolond volt. Szép tanyán éltek, minden fontosabb úttól messze. Volt négyszáz lovuk és három gyönyörű gyerekük. Most kezdtek befutni, egyik lovuk éppen ebben az évben nyert először díjat valahol…

A tanyájukról a migránsok nem tudhattak, nem is juthattak volna maguktól el oda. Azt csak Suhajda Áron mondhatta meg nekik, és csak ő vezethette oda el őket…

Reggel tudtam meg…

Rohantam, mint az őrült…

Lefejezték őket. A kicsiket is. Az asszonyt és a kislányt talán meg is erőszakolták. A lovakat mind elrabolták.

Valami rokon hozta ki szegény Lóri nagybeteg apósát. Az öreg sírva ölelt át.

-         Jani bátyám! – mondtam neki. – Aki ezt tette, egy se viszi el szárazon. Esküszöm az Élő Istenre!

BBC

2015. október 6.

18 40

Szlovákia elsőként ismerte el az új magyar kormányt.

A korábban főleg magyarellenességéről ismert szlovák miniszterelnök ezt az Európai Unió kormányfőinek rendkívüli értekezletén jelentette be.

Az ülés utáni interjúban Szlovákia kormányfője megerősítette a korábban mondottakat. Szlovákia és Magyarország között a diplomáciai kapcsolatok helyreálltak, Pozsony az új magyar kormányt minden tekintetben legitimnek, a magyar nép törvényes képviselőjének tekinti.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CCLXV.

KÉTSZÁZHATVANÖTÖDIK RÉSZ

Nézem tovább a művet.

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Megértem. Itt elég nehéz volt folytatni a verset.

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Mint a régi írásokban a szóelválasztó jel…

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Egy pillanatnyi szünet.

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Az első sor igen szép:

„A hajnal már a sarkon áll,

Egyfajta helyzetjelentés. A vers végéhez közeledve a „péntek éjszaka” lassan véget ér. Talán már kezdetét is vette a virradat.

„A hajnal már a sarkon áll,

Ügyes megszemélyesítés. A pesti köznyelvben a „sarok” kiemelkedő jelentőséggel bír, a szemmel látható közelség egyik szimbóluma.

„A hajnal már a sarkon áll,

Lehetséges, hogy valóban egy teljes éjszaka terméke ez a vers. Részben túlírva, részben alulírva.

„köztisztaságimunka kezd.”

A kijózanodás, a jelen realitásába való visszatérés pillanata.

„köztisztaságimunka kezd.”

Talán látványbeli alapja is van. Megjelenhetett egy kukásautó, vagy munkába kezdhettek a köztisztasági hivatal jellegzetes öltözékű, korán kelő dolgozói.

„köztisztaságimunka kezd.”

A nyelvhelyességgel azért itt is vannak gondok.

„köztisztaságimunka kezd.”

Ez azonban nagyjából egyezik a pesti közbeszéddel, annak szelleme van benne. Ez egyben pillanatnyi hangnemváltást is jelent.

„köztisztaságimunka kezd.”

A két sor úgy felel egymásnak, mint álom és valóság, vagy mint ünnep és hétköznap.

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Költőiség és hétköznapiság.

„A hajnal már a sarkon áll,”  ↔ „köztisztaságimunka kezd.”

            ↓                                                         ↓

Költőiség                                 ↔        hétköznapiság

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

A lírában valóságnak és költőiségnek ilyen hangsúlyos egybevetéseit gyakran valamiféle számvetés követi.

Itt sincs ez másképpen.

„Elszódalolt egy évtized,”

Előbb azonban megnézném egyben a vers következő etapját.

„Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

Kissé fáradt összegzés. Nézzük részeke bontva.

„Elszódalolt egy évtized,”

Az ilyenekről lehet egyebek közt Parti Nagyra ismerni. Aligha tagadhatná le.

„Elszódalolt egy évtized,”

A szóalkotás egyedi, Költőnkre jellemző.

„Elszódalolt”

Szó + dal = szódal

            ↓

Ebből képzett ige → szódalol = a Költő igéje.

Van tovább is…

Kapcsoljuk ide még a lovat is, a régi magyarok kedvenc hátasállata Parti Nagy verseiben gyakran nyihog fel. A ló a Költő számára sokoldalú szimbólum, az önállóságé, a független alkotó munkáé, az önmegvalósításé – talán a felnőttségé is. Gyakran kerül a költészettel kapcsolatba.

Kapcsoljuk be tehát a lovat.

Szódal + ló → képezzünk belőle cselekvő szerkezetet

                                                           ↓

                                   Szódalon lovagol → a Költő igéje

                                                           ↓

                                   Képezzünk belőle főnevet

                                                           ↓

                                   Szódalon lovaglás

                                               ↓

                                   Egyszerűsítsük

                                               ↓

                                   Szódal-lovaglás

Most már csak egy mássalhangzót kell eltávolítani, és összerántani a kifejezést:

Szódalovaglás

Ez egy kötetnek is a címe lett (Szódalovaglás, 1990.)

Nem arról van szó, hogy a Költő megnyergelt volna egy csőrös szódásüveget, vagy egy szifont, hanem arról, hogy poétaként verseket – szódalokat – ír.

„Elszódalolt egy évtized,”

Parti Nagy jellegzetes szóalkotásával: tízéves munkára tekint vissza a Költő.

Tíz év ma hatalmas változásokat hoz minden esetben. Utána rá sem lehet ismerni a világra. Az ember egyre nehezebben méri fel helyét, helyzetét, teendőit. Ez lehet az enyhe, de érezhető tragikus pátosz egyik oka.

„Elszódalolt egy évtized,”

A másik: az öregedés. Tíz esztendő egy ember életében is döntő változásokat hoz. Mérleg készítésére sarkall. Mi teljesítettem? Mi maradt el? Hogyan tovább?

„Elszódalolt egy évtized,”

Enyhén, de kitetszik a hiányérzet.

A folytatás:

„s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

A számos sorátlépés is jelzi a bizonytalanságot.

„s bár törmelék az lenne még,”

Belső rímmel eddig nemigen találkoztunk a versben.

„s bár törmelék az lenne még,”

A sor kulcsszava nyilvánvalóan, a „törmelék”

„„s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt,”

Egy évtizednyi „szódalolás”, vagy „szódalovaglás” után „törmelék” maradt?

Nem szabad ezt szó szerint venni.

Parti Nagy pontosan tudja, hogy a versei töredékszerűek. Ez nem „kivétel a szabály alól”. Azok a költők, akik gyakorlatilag állandóan töredékeket produkálnak, nincsenek ezzel tisztában, ha a tudomásukra hozzák, szenvednek tőle, igyekeznek az ellenkezőjét bizonyítani, egész műveket alkotni.

Parti Nagy versei nem attól töredékszerűek, mert a Költő nem képes a lírai mondanivalót megfelelő formába és szerkezetbe öltöztetni. Parti Nagy művei az állandó mellékhangsúlyoktól kitérőktől, szándékos kisiklásoktól tűnnek töredészerűnek. A szójátékok és néha nagyon gügye poénok kedvelésétől, a miattuk elkövetett szerkezeti hibáktól.

Parti Nagy – láthattuk – kiváló versérzékkel rendelkezik. Mindig képes kiemelni a megbicsakló versét – képletesen szólván - akár a sírból is. Sohasem téved olyan totális zsákutcába, mint amilyeneket a fentebb taglalt költőknél láttunk.

Parti Nagy versei – áltöredékek…

Mintha éppen szándékosan akarna „töredéket” alkotni. Tudja, hogy tőle azt várják, legyen hű a róla kialakult képhez, zsúfolja tele a műveit szójátékokkal és nyelvi poénokkal, meg nyelvrontó megoldásokkal, még akkor is, ha ezek nagyon primitívek. Ezt a képet alakította ki saját magáról és művészetéről, és mintha kínosan vigyázna rá, hogy meg ne változzon.

Mintha éppen maga tenne mindig új hasábot a tűzre…

Miért?

Miért hangsúlyozza itt is a töredékszerűséget?

„s bár törmelék az lenne még,”

A „lenne még” azt sugallja, hogy eddig is „törmelékeket” termelt.

„s bár törmelék az lenne még,”

Miért?

Az embernek óhatatlanul a nyolcvanas évek közepének és végének magyar posztkomunista posványa jut az ember eszébe. A „hithű és elkötelezett” kommunisták és szocialisták ugyancsak „hithű és elkötelezett” liberálissá vedlésének (ezek a világnézetek sokkal közelebb állnak egymáshoz annál, mint a legtöbb ember gondolja) korszaka…

Szocializmus is, nem is…

Demokrácia is, nem is…

Csúcsforgalom a damaszkuszi úton…

Közéleti emberek százairól „derül ki” hogy ők voltaképpen – „ellenállók” voltak…

Igen sokan igyekeztek fényesre nyalni a múltjukat…

„A demokráciáról tárgyalok veszélyes körülmények között” – mondta később a rendszerváltás egyik vezető politikusa. Miféle veszély fenyegette?

A ripacskodásnak, a hatalom segítette könnyű vagyonszerzésnek, a végkiárusításnak ebben a légkörében szinte semmi sem az volt, aminek látszott, és szinte minden másnak akart látszani, mint ami valójában volt.

A kultúrában is.

Az irodalomban is.

Öncenzúra is, nem is…

Demokrata is vagyok, de a díjakat is átveszem…

Üldözött értelmiségi is vagyok, de furtonfurt Nyugatra is járok…

Ebben az álságos légkörben született a jelenlegi kánon. Születési rendellenességei máig látszanak rajta…

Kialakult a kétkulacsos irodalom. Bonyolult oda-és visszautalások, külső és belső utalások mögé rejtették a gyakran bombasztikusnak szánt, de legtöbbször közhelyes mondanivalót. A kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt.

Kialakult a látszólagos, illetve a mégsem-öncenzúrának egy sajátos változata. A kánon írói már „szabadon beszéltek”, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az eddigi tabuk helyett egészen másféle tabukat kezdtek tiszteletben tartani. Ezt tükrözte nemcsak a mondatfűzés, a szóhasználat, hanem a témaválasztás is. Új dogmákhoz kellett alkalmazkodni. Megesett, hogy valaki homlokegyenest ellenkező tendenciák szerint írt, mint korábban.

Az öncenzúra iránya egyszerűen megfordult, és az irodalomban is kezdetét vette – a helyezkedés.

Az öncenzúrának addigra igen körmönfont változatai alakultak ki. A sematizmuson régen túl voltunk.

Ne higgyük, hogy ilyen előzmények után különösen nehéz lenne alkalmazkodni a polkorrekt elvárásaihoz…

Ennek figyelembe vételével térek vissza Parti Nagy verséhez.

„s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt,”

Parti Nagy Lajos, a kánon lírájának fejedelme saját műveit „törmeléknek” minősíti. Szerénységből?

Talán abból is.

Hát még?

Kétélű dolog ez a „törmelék”…

Már fentebb beszéltem erről. Parti Nagy verseinek (nemcsak ennek) jellemző tulajdonsága, hogy döntő ponton gyakran mellékvágányra fut a tartalom. Jönnek a fárasztó szójátékok és a gyakran gügye „nyelvi lelemények”.

Kiváló versérzékű ember írja őket, nem látja, hogy rosszak?

Esetleg a divatos „abszurd humor” lírai alkalmazója szeretne lenni? Nem hinném. Úgy gondolom, pontosan érzékeli ennek a lírai alkalmazhatatlanságát. A nívóját is. Akkor miért?

A szójátékai között hatalmas színvonalbeli különbségek vannak. Időnként talán kihagy a kritikai érzéke? Nem hiszem.

Más probléma van a szójátékok jelentős részével. Nem őszinték. Időnként nyilvánvaló, hogy a Költő bohóckodik.

Miért?

Mintha még mindig valamiféle „öncenzúra” működne Parti Nagynál.

Miért? A hatalom ellen?

Nem hiszem.

A hatalomtól – mármint a politikai hatalomtól – Parti Nagy nem fél. Ennek ezerszer tanújelét adta.

Hanem?

Akkor kitől fél? Miért burkolja verseinek fontos részeit szójátékok és nyelvrontások áthatolhatatlan füstködébe?

Talán a kánon ellen? Talán éppen azokkal szemben védi magát ezzel a különös „öncenzúrával”, akik költőfejedelemnek nyilvánították?

Ez sem lepne meg. A kozmopolitizmus a maga gyalogjáró butaságú polkorrektjével és egyebeivel nagyon is szűk látókörű, nagyon is dogmatikus. Végtelen kicsinyességét igyekszik nemzetközi kapcsolatokkal leplezni. Ez leginkább értekezlet, meg konferencia-szintű a mai világban, igazi mélységei nincsenek. Egyes országokat az ott felbocsátott luftballonok képviselnek. Nincs gyökerük, a semmiben lebegnek. A luftballonokat hol itt, hol ott fújja össze a szél. Hogy mi van alattuk „otthon”, arról keveset tudnak. Nincs is jelentősége, hol az „otthon”, úgyis állandóan a levegőben vannak. Ha nincs igazából széles látókör, legyen meg legalább annak fizikai látszata.

Azt is figyelembe kell venni, hogy Parti Nagy szójátékai és nyelvficamai csak a rendszeres poétikák és esztétikai felfogások szemszögéből nézve látszanak hibának. Tartalom csak ott lehet, ahol létezik valamiféle elvárás. Ahol ilyen nincs, ahol akár tökéletesen értelmetlen szótagokat, hangsorokat is egymás mellé lehet helyezni, mert a „poétikának” ez is megfelel – sőt még zseniálisnak is ki van esetenként kiáltva – ott ez nem hiba. Sőt, semmi sem az – ha „a művészet világa által költőnek nyilvánított” poéta írja.

A kánon oldaláról nézve tehát a görcsös szójátékok és a csökött nyelvficamok is „rendben vannak”. Még akkor is, ha a nívójuk esetleg a legesetlenebb fűzfapoézis színvonalát is alulmúlja.

 A kánon oldaláról nézve tehát a legrosszabb szójáték és nyelvtorzítás is „normális”. Ha Parti Nagy versébe döntő helyzetbe valami fontosabb helyett ilyesmi kerül, a kánon képviselői egyszerűen konstatálják ezt, és eszükbe sem jut megnézni, minek a helyébe került, hogy valójában minek kellene ott állnia.

A kánon irányába tehát ez a fajta „öncenzúra” magától értetődő természetességgel működik. Még csak fel sem merülhet róla, hogy öncenzúra.

Ez lehet az állandóan ismétlődő egyenetlenségek oka?

Talán…

Van más lehetőség?

Legfeljebb egy…

Ha Parti Nagy versérzéke időnként kikapcsol, esetleg saját maga árulja el önmagát versei írása közben sorozatosan azzal, hogy gyerekesen ragaszkodik valami szójátékban, nyelvrontásban, vagy gügye „nyelvi humorban” megnyilvánuló ötlethez. Azaz állandóan váltogatja egymást a Költő és a lírai ötletdramaturgiát erőltető középszerű versfaragó. Más szóval: az alkotói felelősség hiánya.

Más megoldás nincs.

Ki-ki döntse el, melyikről lehet itt szó.

Ha normális is tisztességes irodalmi élet volna nálunk, aminek természetes része volna a normális és tisztességes kritika, a Költő maga gyomlálná ki a verseiből a dudvát. Normális és tisztességes irodalmi élet esetében a díjak, egyesületek, folyóiratok szerepe másodlagos volna, az irodalmi minőség számítana. A kánon nem lehetne zárt szubkultúra, bármikor érkezhetne „alulról” új alkotó, az amatőr költészet az irodalmi élet szerves része volna.

Így?

Nem teszi. Miért is tenné?

A kánon világában az irodalmi minőség tizedrangú tényező. A fő, hogy „a művészet világa költőnek nyilvánítsa” a versfaragót, a műveit pedig irodalmi műalkotásoknak. Utána meg a minőségnél még mindig vannak fontosabb dolgok.

Mik?

Csokorba szedem:

Ø      Tudni kell, hogy az ember mikor kivel kávézik, sörözik, vagy sült krumplizik.

Ø      Mikor melyik egyesületbe lép be, illetve mikor melyikből lép ki.

Ø      Hová kell belépni ahhoz, hogy valamelyik díjra jelöljék.

Ø      Az irodalmi szubkultúra erőviszonyai éppen hogyan festenek, kivel kell jóban lenni, hová kell húzni éppen.

Ø      Kivel kell ellenséges viszonyban lenni.

Mindez olyan nyüzsgéssel, annyi elfoglaltsággal jár, hogy az irodalmi minőségre már aligha marad idő és energia…

Folytatása következik.

Hatvanhárom napig... (A gyulai vár néhai viadalának emlékezetére)

Hatvanhárom napig...
Ország szélén,
Alföld szélén,
A néhai Magyarhon közepén.
Király? - távolban, Bécsben aluszik,
A közelben?
Hódoltság,
Pasalik,
De harcoltak
Hatvanhárom napig...

Palánk mögött vagy kétezer magyar,
Körülöttük
Túlerő,
Zivatar...

Egy összeomló keresztény világ,
Aprócska bástyák,
Hosszú kurtinák,
Már minden remény nyugaton lakik,
S kitartottak
Hatvanhárom napig...

Hatvanhárom napig...
Világ szélén,
Idők szélén,
A semmi peremén ,
Ahol minden a semmibe pereg,
Tudva,
Nem jöhet
Felmentő sereg...

Amikor az ég a házunkra dől,
Nem menekültek
A halál elől...

Nem futottak életet kunyerálni,
Maradtak szembeszállni,
Túlerő elé állni...

Hatvanhárom napig...
Henyei Miklós,
Jász Lukács,
Ghyczy János,
Földvári István,
Balázsdeák Márton,
Marinics Horváth vicekapitány,
Kilithy,
Kerecsényi László várparancsnok...
Hallani ma róluk?
Alig-alig...
Gyulát védték
Hatvanhárom napig...

Harcoltak, amíg
Volt védhető fal,
Víz,
Lőszer,
Meg élés..
Csak a feladásban nem volt egyetértés...

A várnak mára csak magva maradt,
S a falak alatt
Történelemről suttog a Lélek...

Ők is féltek,
Reméltek...
Valakik...
Itt
Éltek,
Haltak
Hatvanhárom napig...

A Nap ugyanúgy ragyog - LXIV.

HATVANNEGYEDIK RÉSZ

Pusztuló fajta volt a teitánoké. Vékony ösvényén botorkáltak a jelennek, és útjuk végén nem sejlett jövő. Ki is hullott közülük mind a férgese. Mind igaz ember volt, aki velük maradt. Vándoroltak, számon tartották fogyatkozó számú rejtekhelyeiket és társaikat. Magányos gyertyalángocskákként világítottak az irgalmatlan sötétben. Egyre kevesebb rejtekhely, üszkös romok, elpusztított hajlékok, égetés, dúlás, fosztogatás nyomai, halott barátok. Egyre gyakrabban láttak ilyesmit. Mind vékonyabb partjára szorultak a körülöttük tomboló életnek. Ilyen ember volt az én házigazdám, a Babérliget Öregje.

Húsz éve költözött a babérligetbe. Valaha teitánok lakhelye volt, de fegyver dúlta fel, az eredeti kőépület évszázada romokban hevert. Az Öreg kunyhót épített az elszórt kövekből, összegyűjtötte a szanaszét heverő emlékeket, a málladozó feliratokat, sírba tette az elhullott csontokat. Több zsákra való írást hozott a házba; ott álltak a kunyhó szögletében, sok más egyéb emlék között. Az első kölyökkutyákat út közben szedte fel, társai voltak vándorlása közben, később segítettek a haramiák támadásait visszaverni. Belőlük származott az a derék falka, amely most a babérligetet oltalmazta.

Az első percben tanítványának gondolt. Tanítványnak és utódnak. Hogy az ő meg az elődei szellemi kincseit az Ezüstkor hátralevő évtizedein átsegítsem, és időm lejártával továbbadjam magam is.

Bizony, az Ezüstkorban éltünk. Az anyauralom szent féméről, az ezüstről adták a nevet az egykori teitánok, akik még látták Asztlant fényeit, és az egykori Aranykor pusztulását. A későbbi évszázadokban a keleti írástudók vízözön előtti meg utáni kort emlegettek. Én egyiket sem használtam soha, mással mértem a múló időt.

Később rá kellett jönnöm; ezen elnevezések még mindig sokkal bölcsebbek és találóbbak voltak, mint későbbi korok egyoldalúan gondolkodó, technokrata szemléletű embereinek teljesen bárgyú és lélektelen elnevezései, amelyek semmit, vagy semmi lényegeset nem mondanak ezekről a korszakokról: Ilyen Kőkorszak, Olyan Kőkorszak, Amolyan Kőkorszak. Utána meg Rézkor, Bronzkor stb..

Itt voltam hát az Ezüstkor kellős közepén, rég halott teitánok kései utódjának hajlékában, és minderről nem volt tudomásom. Vendéglátómat érdekes embernek találtam, de úgy véltem, néhány nap múlva feltétlenül elmegyek. Azt még nem tudtam, hogy merre és hová.

Segítettem ház körüli munkáiban az Öregnek. Beszélgetéseink egyoldalúak voltak. Ő kérdezett, én válaszoltam.

Szerény ebédünket fogyasztottuk éppen, amikor a kunyhó szögletében felhalmozott régi kövek között valami a szemembe ötlött. Csaknem felkiáltottam döbbenetemben. Felirat állt az egyik nagy kövön. A jelek elmosódtak, a kő megrepedezett, de az írás még kivehető. Asztlanti felirat volt.

Mindenről megfeledkezve pattantam fel, és a kőhöz ugrottam. Az Öreggel nem törődve, megrökönyödött szemeinek kereszttüzében betűztem ki a feliratot. Kibetűztem és elolvastam. Elolvastam egyszer, kétszer, háromszor:

„A tengerről érkezett barbárok legyőzésének emlékére állíttatta Maxitana, a Király, gyermeke Liniko Királynak és Jázmin Királynénak.

A tengerről érkezett barbárok legyőzésének emlékére a nagy özönvíz utáni harminckettedik esztendőben, Maxitana Király uralmának nyolcadik évében.”

Boldog örömmel olvastam újra és újra. Ujjongtam, tapsikoltam mérhetetlen örömömben, mint a gyerekek. Amikor házigazdám elképedt arcára néztem, hangosan is felolvastam neki, amitől elképedése még nagyobb lett.

-         Bizony, az van odaírva, amit olvasol, fiam – dadogta döbbenten. – honnan ismered ezeket a jeleket?

Elmondtam mindent. Előbb kapkodva-lelkesedve, utána rendben, mindent az elejéről. Kezdve apámon, végezve Szélfarkas csalárdságán. El nem hallgatva, hogy a felirat említette Linikót és Jázmint ismertem. Kedvesem volt az egyik, barátom a másik, Maxitana király pedig bizonnyal egykori kapitányomról kapta a nevét.

Tágra nyílt szemmel nézett az Öreg. Hallgatott áhítattal, hallgatott napokig, és mert elbeszélésemmel nem tudott betelni, utána újra és újra kikérdezett. Tömérdek kérdése volt, és ha feleltem, itta a szavaimat.

-         Életem legnagyobb napja ez! – lelkesedett. – Mesélj még, Fénysugár! Mesélj!

-         Most éppen Koszoskutya a nevem – feleltem.

Nagyot legyintett.

-         Milyen butaság! Védőnév! Lárifári! Engem Patkánynak nevezett anyám. Tedd le a méltatlan nevet, és legyél újra Fénysugár! Mert azt hoztál ide a hetvennyolc évemhez, meg a magányomhoz! Fénysugarat! Az a te neved, semmi más!

Amikor mindent rendre elbeszéltem, és minden kérdésre megfeleltem – ez a tízedik napon érkezett el – rém került a kérdezés sora. Most én kérdeztem, és az Öreg mindenre megfelelt becsülettel.

Elmesélte nekem az életét, mesélt a társairól. Az utolsó nyolc esztendeje járt a babérligetben, azóta többé egy se jött. Amennyire ő tudja, a világban mindenütt anyauralom van, de néhány helyen már felbomlóban.

Ami engem leginkább érdekelt, a vízözön volt. Erről az Öregnek számos írása beszélt, ezeket átböngésztük. Mi történt a vízözön után? Erről viszont az Öregnek semmiféle írása nem lévén, továbbadta nekem, amit másoktól hallott.

Lehangoló történetek voltak. Katasztrófáról, halálról, pusztulásról szóltak, magas hegyek közé húzódó, vagy kezdetleges bárkákon hányódó túlélők viszontagságairól meséltek. Semmibe tűnt hétköznapokat sirattak, sohasem látott összeomlások közt botorkáló, elkeseredett emberek leírhatatlan szenvedéseit sűrítették össze. Szóltak azonban a világvége cinikus haszonélvezőiről is; ismeretlen népekről, akik leöldösték, kirabolták, rabszolgává tették a maradékot. De hogy melyik esemény hol, kivel történt, azt már nem lehetett megállapítani. Nem lehet ma sem.

Ezután megint én következtem. Ismét meséltem napok végtelen során keresztül. meséltem a régi időkről, és elbeszélésem nyomán kis időre kunyhónkba költözött a múlt. Rég elsüllyedt paloták falai emelkedtek körülöttünk, kecses asztlanti gályák kormányállásából pásztázta szemünk a végtelen messzeséget, és tűzhelyünk üde piros fénysziporkáiból felsejlett előttünk a fényes háztetők városa.

Akkor már tudtuk: én leszek a Babérliget Öregjének utódja. Utódja, örököse, művének folytatója. Babérliget Öregje egykoron magam is.

Egyszer hagytam el a továbbiakban a babérligetet, de az egyetlen út is csaknem az életembe került. Hajdani társaim egykori létravárosát mentem el megnézni. Undok kis porfészek lett, ezernyi leromboltatás után nem is hasonlított a vidám kis településre, ahol Jázminnal laktam egykoron. A környék, ahol annyiszor szeretkeztünk, egészen más lett, legfeljebb nagyon távolról maradt ismerős.

A városban azonnal pórul jártam. Belebotlottam egy sunyi tekintetű előkelőbe, aki balszerencsémre Szélfarkas családjának volt valamilyen retyerutyája, és jelen volt, amikor engem Tenájban elfogtak. Mire felocsúdtam, már meg is kötöztek. Elvittek a vesztőhelyre, hogy kivégezzenek. Már arra készültem, hogy hatalmammal élve kiszabadítom magam, és keményen megfélemlítő mutatványt rendezvén végleg elriasztom a további inzultusoktól a Szélfarkas-féle pereputty összes egyenes és oldalági rokonát, de jó sorsom most megkímélt ettől.

Folytatása következik.

Emlék-vitorlázás

Idő-tenger...
Partok nem látszanak,
Csak Múlt fehérlik túl a horizonton,
Mögöttünk, amerre nem látja szem;
Alattunk lustán suhan
A Jelen...

Megyünk előre,
Ki tudja, hogy merre,
Miféle partnak,
Sorsnak,
Idő-foknak,
S a főárbocon
Emlékek lobognak...

Emlék-vitorlák lobognak a szélben,
Még alig hullámzik
A vén Idő,
Múlt unokája
A távol Jövő,
Elérhetetlen végtelenbe nő.

Idő-tenger...
Az Isten hallgat,
És fecseg
Az ember...

Anyám,
Apám...
A Múlt ködéből 
Néha elém toppan,
Ahogy időben távolodom tőlük,
Úgy értem Őket
Napról napra
Jobban...

Gyermekkorom tündérvilága rebben
Amikor kell,
Az ólmos fellegekben;
Kisfiú-önmagam tépett daca,
Azt súgja,
Nem adhatom fel
Soha.

Idő-tenger
Túl későn
És korán,
Valódi Élet nem lehet
Vénséges
Sült
Profán...

Emlék-vitorlák
Halvány Nap alatt,
Túlvilágot teremt a boldog
Szabad akarat.

Idő-tenger..
A karzaton csak
Isten orgonál;
Feszülj-vitorla -
A szélcsend megtán
Maga
A halál...

Mikulás bácsi modernizál

 Hahota számára írtam, tegnapelőtt éjjel fejeztem be. Sok sikert kívánok vele a Hahotának!
Csak egy dalszöveget teszek ide.

Nem különösebben szorgos szereplő énekli:

Nr. 4. Pohos főkrampusz dala

Sok a munka errefelé,

Lótni-futni kell,

Pedig engem csupán a

Pihenés érdekel.

Főkrampusz a beosztásom,

Pohos a nevem,

Sajnos az igazi henyélést

Nem ismerem.

Olyan világ kéne, ahol

Csak feküdni kell,

Pár lépésnél távolabb

Sose indulni el!

A boldogsághoz

A munka kevés,

Az élet,

Az élet

Csak pihenés!

Túlságosan is szorgalmas

Ez a Mikulás,

Ebben sajnos nem várható

Semmi változás.

Főkrampusz a beosztásom,

Pohos a nevem,

Sajnos az igazi henyélést

Nem ismerem.

Olyan világ kéne, ahol

Csak feküdni kell,

Pár lépésnél távolabb

Sose indulni el!

A boldogsághoz

A munka kevés,

Az élet,

Az élet

Csak pihenés!

Főkrampusz a beosztásom,

Pohos a nevem,

Sajnos az igazi henyélést

Nem ismerem.

Olyan világ kéne, ahol

Csak feküdni kell,

Pár lépésnél távolabb

Sose indulni el!

A boldogsághoz

A munka kevés,

Az élet,

Az élet

Csak pihenés!

Mikulásnál, Télanyunál

Modernebb vagyok,

Ők folyton dolgoznak, én

Pihenni akarok!

Főkrampusz a beosztásom,

Pohos a nevem,

Sajnos az igazi henyélést

Nem ismerem.

Olyan világ kéne, ahol

Csak feküdni kell,

Pár lépésnél távolabb

Sose indulni el!

A boldogsághoz

A munka kevés,

Az élet,

Az élet

Csak pihenés!

Jó volt Veletek!

Néhány Szavatok most is itt
Körülöttem remeg;
Hazahoztam Tőletek
A békét,
Örömet,
Jó volt
Veletek!

Kata mosolya,
Szép egyszerű bája
Résztvevő,
Okos tekintete...

Csak néhány óra volt
Kitűnő ebéd,
Lelkes szemek,
Félig mesélt mesék,
Tiszta tekintetek...
Jó volt
Veletek!

Zsike szép hangja,
Szeme villanása,
Céltudatos,
Fontos kérdései...

Kint zápor ömlött,
Meg párás meleg,
S míg vitatkoztak a bágyadt egek,
Jó volt
Veletek!

Irénke csendessége,
Ellenvéleménye,
Következetes,
Tiszta bátorsága...

Pincér-huszár,
S egy hosszú lány vele...
A falak mind
Hagyománnyal tele...
Jó ízű és tartalmas ételek...
Jó volt
Veletek!

Zsuzsi gyakorlatias fürgesége,
Széles látóköre...

Bővítés,
Konszenzus,
Tapasztalat,
Kőkemény elvek,
Szépséges hitek.
Jó volt
Veletek!

Juditti csendes jóindulata,
Világteremtő,
Meghitt anyasága...

Vasút.
Töppedt sorszám-mizéria,
Zajos vonat,
Csikorgó kerekek..
Jó volt
Veletek!

Csilla filigrán,
Bájos komolysága,
Mélységes belső univerzuma...

Kőbánya-Kispest,
Lépcső-rengeteg..
Szolnok,
Dallamtalan, poshadt meleg...
Jó volt
Veletek!

Tibor mesélő kedve,
Humora...

Békéscsaba,
Menetrendi futás,
Mukivonatnyi piros kattogás,
Elsuhanó fák,
Fáradt emberek...
Jó volt
Veletek!

Feri bajtársias kézszorítása,
Mokány tekintete...

Sarkad,
Egyszerre három a nyakamban,
A farkcsóváló negyedik pedig
Hirtelen a labdáját cipeli,
Mondják: nagyon hiányoztam
Neki...
Mese,
Mosoly,
Az este langymeleg...
Jó volt
Veletek!

Szerelem és líra - CCLXIV.

KÉTSZÁZHATVANNEGYEDIK RÉSZ

Parti Nagy poétikai érzéke – minden kifogás ellenére – elsőrendűnek mondható.

„mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

Ez viszont két kiváló sor.

„mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

Ez már valódi önjellemzés.

„mire megy gyémánttengelyével”

A „gyémánttengely” igen régi és sokoldalú jelkép, nálunk évtizedek óta a költészet egyik szimbóluma.

„mire megy gyémánttengelyével”

Parti Nagy öntudatos költő.

Már kérdés, hogy a jelenlegi magyar költészet mennyire tölti be a „gyémánttengely” hagyományos szerepét…

„mire megy gyémánttengelyével”

A kérdés több irányba is pontosítható.

Ø      Mire megy költészetével a Költő?

Ø      Mire jó a jelenlegi kanonizált költészetben betöltött szerepe?

Ø      Mi a költészet értelme?

Ø      Mi a költő feladata?

Ø      Mire való a költői tehetség?

„ki nem nyugodhat egy lován?”

Teljesen összhangban van azzal, amit már feljebb is sejtetett…

„ki nem nyugodhat egy lován?”

Mit tehet a Költő, aki nem érzi magát jól jelenlegi pozíciójában, és aki a legszívesebben egyszerre több lovon szeretne ülni?

„ki nem nyugodhat egy lován?”

Felelni nem kell rá – nem is lehet.

Az egész etapon is javított valamicskét ez a két kiváló sor.

„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

Rezignált és kissé zavaros lírai önarckép lett belőle. Remekműnek nem remekmű, de hitelesnek – így már – hiteles. Olyan Költőt mutat nekünk, aki igazából vívódik, akinek rossz a közérzete, és akinek a hazájával kapcsolatban igen mély hiányérzete van. A hiátus oka részben a haza, részben a Költő.

Az előbbiről lehet hangosan beszélni, szójátékolni, „fülkeforr”-t és egyéb szamárságokat emlegetni.

Az utóbbiról azonban – hallgatni kell. Azt nem lehet szavakba önteni…

Talán ebben a versében jut hozzá a legközelebb Parti Nagy…

„Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

Olyan ez a sor, mint valami kétségbe esett segélykiáltás…

„Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

A hazát szólítja meg, de önmagához szól…

„Hazám, te szép vezérfonál”

Szép és nemes pátosz indítja el újból a költői erőt a felfelé vezető úton. Újra nekivág, mint Sziszüphosz a hegyoldalnak…

„Hazám, te szép vezérfonál”      

Igen, valóban szeretné, ha a hazaszeretet vezérfonala lehetne életének és pályájának. Hogy miért nincs így, hogy miért nem így alakult, annak számos oka van.

„Hazám, te szép vezérfonál”      

Szép, klasszikus poétika. Egyetlen hatásos, és igen jól elhelyezett jelző.

„Hazám, te szép vezérfonál”      

Különleges nyelvi elem itt mindössze a „vezérfonál”. Az egyetlen olyan kifejezés, amely kissé szokatlan és eredeti jelentést kap.

„Hazám, te szép vezérfonál”      

Roppant egyszerű szavakkal is lehet veretesen szép sort alkotni. Voltaképpen csak ilyenekkel lehet.

Érdemes megvizsgálni közelebbről.

„Hazám, te szép vezérfonál”      

„Hazám”

      ↓

A megszólított. Megszólító és megszólított kapcsolatát a lehető legegyszerűbb és legerősebb eszköz fejezi ki, a birtokos személyjel.

Haza → birtokos személyjel → kapcsolat lírai Én és a megszólított között = Hazám

                                                                                  ↓                                             ↓

                                                     A tradíció bekapcsolódása             tradicionális

                                                                                                          ↓

A magyar kulturális tradíció egy teljes, igen fontos rétege kapcsolódik ezzel a vershez. Ez önmagában is pátoszt ad a kifejezésnek.

↓

 Te

A kapcsolat nyomatékosítása → szintén igen egyszerű eszköz, személyes névmás alkalmazásával.

↓

szép

Az egyetlen jelző, kiváló helyen. A lehető legegyszerűbb, ezért itt rendkívül hatásos.

↓

„vezérfonál”

Remekül megválasztott kifejezés, nagy nyomatékkal. A haza – a személyes élet vezérfonala…

„Hazám, te szép vezérfonál,”

Visszatért a költői erő – sokadszorra.

„ne hidd, hogy elveszítelek!”

Ezen a ponton nagyon erős személyes vallomás. Természetesen nem a hazát kell vigasztalni, nem a haza fél attól, hogy elveszíti őt a lírai Én. Valójában utóbbi aggódik emiatt, a sor voltaképpen önmegszólítás.

Ha egyben vizsgáljuk a teljes etapot:

„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?

Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”        

Így a Költő saját belső kételyeinek kifejezője lett a versnek ez a szakasza. Teljesen személyes, és – hiteles.

Az egész etap egyfajta imakeretben áll:

„Hazám, kiírtam már magam,
Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

Megszólítás a rész elején is, a végén is. Ez a megoldás természetesen Kölcsey Himnuszára emlékeztet.

Érdemes megvizsgálni a lehetőséget, hogy az etap mennyire lenne képes a saját lábára állni. Ha ez maga lenne egy önálló vers.

„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?

Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

Elég különös eredményre juthatunk. Ez a részlet önmagában sokkal erőteljesebb volna, mint a most elemzett vers részeként.

Így beolvad a versbe, annak kusza szerkezetének egyik elemét alkotja, és maga is részévé válik a vers poétikai és tartalmi következetlenségeinek.

Önállóan azonban – nem.

„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?

Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

Ez így kerek és egész. Messze jobb vers, mint a most elemzett hosszabb költemény, amelynek ez egy szegmentuma.

Imakerettel indul:

„Hazám, kiírtam már magam,”

A vers döntő része is más hangsúlyt, értelmet kap:

„s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

Lényegében lírai önarckép, meglehetősen önkritikus modorban. Az egyetlen zavaró momentum:

„verses lovam megúsztatam,”

Ez is más hangsúllyal esik – tudniillik nem maradhatna így. Nincs olyan valamirevaló szerkesztő, aki ezt így átengedné. Mivel a versben ezen kívül semmiféle más halandzsa-elem nem maradna, ezt is gyorsan ki kellene javítani. A javításra – a sor értelmessé tételére – mint fentebb láttuk, több lehetőség is akad.

A harmadik:

„verses lovam megúsztatom,”

A rímelés árnyalatnyit romlana, az értelem azonban sokat javulna.

Kijavítása esetén ez egy teljesen ütőképes vers. Így festene a közepe – a fő része:

„s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatom,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

A vers így – önvallomás. Olyan Költő monológja, aki meglehetősen önkritikusan viszonyul saját életművéhez, aki bizonytalan, aggódik, akinek kétségei vannak, és aki nagyon – emberi.

Ez nem egy költőfejedelem szava.

Még a József Attila-parafrázisok is más értelmet nyernének ilyen kontextusban.

József Attila itt a vers lírai Énje számára az elérhetetlen példakép, az utolérhetetlen, örök ideál. Akivel szemben a Költő kicsinek, eszköztelennek, esendőnek érzi magát. Akivel szemben saját hangját keresné – ha merné…

„lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,”

Így ez a két sor is sokkal egyértelműbb.

„lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,”

A két sor arról beszél, hogy a Költő igen komolyan kételkedik saját életművében.

„két szék között”

Nem találta meg a helyét, kallódik. A cél és a feladat nem világos…

„mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

Mi haszna a költői hírnévnek, státusznak, ha hiányérzet marad mellette? Ha olyan lírai vidékekre vágyik a lírai Én, amelyek tiltva vannak? Ha más „lovat” szeretne?

A befejezés is markáns:

„Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

Azt is megmondja, milyen irányba szeretne kalandozni, milyen lovat szeretne a meglévő helyett…

„Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

Ez tehát egy önálló, teljes vers.

„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?

Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

Egy önmagában teljes vers. Már nem az első. A teljes vers kontextusában sokkal kisebb helyi értékkel bír, mintha önálló lehetne. Az elemzett mű – versek temetője. Ezt magam a válság jelének gondolom. A jelek szerint akadnak olyan kérdések, amelyekre Parti Nagy lírája akar is válaszolni, nem is. Tudna is, de nem akar. Máskor akarna is, de – nem mer.

Folytatása következik.