Szilveszteri napsütésben

Szilveszteri napsütésben
Áll az óév - útra készen.

Fennen leng az idő szárnya;
A Múlt már a Jövőt várja.

Véletlen áll - friss erőben;
Csomópontján - a Jövőben.

Szilveszteri délutánban
Sok százezer őrült vágy van.

A pilleszárnyú képzelet
Karjában trónol a "lehet".

A Jövő a Csodát rejti;
Üres tőgyét lehet fejni...

Szilveszteri éjszakában
Évezredes részeg vágy van.

Szilveszteri éjszakában...
Szilveszteri éjszakában...

Újévi rigmus 2017-re

Kívánom az új esztendő
Küszöbére érve,
Minden igaz embernek
Legyen boldog éve!

A szerencse egész évben
Szorgosan szolgáljon,
A lehetőség a vágynak
Útjába ne álljon.

A globális fő gonoszság
Jövőre henyéljen.
Minden Család békében és
Biztonságban éljen.

Igazság és szent hagyomány
Maradjon erőben,
Ezt kívánom Mindenkinek
Az új esztendőben!

Uballit háza - Vi.

A római ifjonc közel ötvenéves volt, és erősen kopaszodott. Arcát azonban ugyanolyan sűrű fekete borosta borította, és tömött, kajla bajszát is ugyanúgy a golyóstolla végével simította ketté, ahogy húsz-huszonöt évvel korábban tette. Nagyon megörült Frazer jövetelének.

— Robert! Mi szél hozott erre? Ezer éve nem láttalak!

Sir Robert elmesélte a bíborossal folytatott beszélgetését, Matakumba bíboros halálát, és mindazt, amit a titkártól megtudott. Az olasz rendőrtiszt tekintete elkomorodott.

—Úgy véled, gyilkosság?

—Biztos vagyok benne, Enzo.

—Attól tartok, semmit sem tehetek. A Vatikán önálló állam. Csak akkor nyomozhatunk vatikáni ügyben, ha erre kifejezetten felkérnek. Megtörtént, hogy nyolc évig vártunk rá, hogy a Vatikáni Bank egy magas rangú alkalmazottja — cégéres csirkefogó kábítószer- és egyéb ügyekkel — végre kidugja az orrát, hogy letartóztathassuk. A végén diplomáciai döntés született: a fickót el kellett engednünk.

—Ha gyilkosság volt, nem a Vatikánban történt.

—Viszont egy bíboros az áldozat. Nem kerülhetnénk meg az ügyben a hivatalos kapcsolatfelvételt. Ők pedig előre láthatóan azt felelnék, hogy törődjünk a saját dolgainkkal. Dolgunk meg éppen van elég. Rómában ritkán nyugszanak a gazemberek, és nekem nem csak itt akad dolgom. Hallottál az Európa-szerte előbukkanó, megnyúzott holttestekről? Egy Németországban, egy Franciaországban. Most meg nálunk. Ma hajnalban bukkantak rá egy megnyúzott tetemre a Collio-dombok között, Gorizia környékén.

—Megnyúzott holttestek?

—Még nem hallottál róluk?

—Ocsmány ügy lehet.

—Arra mérget vehetsz! Hétfőn utazom a helyszínre, kedden meg találkozom a német és a francia kollégákkal. Amit eddig tudok, kész lidércnyomás. Állítólag alig van használható nyom, ami meg van, sehová sem vezet. Valami istenverte vallási fanatikusok műve lehet! — megvakarta a füle tövét. — Lássuk, mit tehetünk a te ügyedben, Robert! — újabb fülvakarás. — Hivatalosan semmit. A halál oka: szívroham, és ha a Vatikán kommünikéjében ez jelent meg, egyelőre semmit sem tehetünk ellene. Amíg be nem bizonyítjuk az ellenkezőjét. Ami nem lesz könnyű, merthogy nem kapunk boncolási jegyzőkönyvet.

—Diplomáciai úton sem lehet kérni? Olasz területen történt.

—Hiába.

—Miért?

—Mert nem lesz boncolás. Az elhunyt az egyház bíborosa. Ha természetes halállal halt meg, semmi ok a boncolásra. Mit akarsz tenni?

Frazer vállat vont.

—Néhány napig Rómában maradok. Ha valamit megtudok, értesítelek.

—Azt előre is köszönöm! Ha a legkisebb, akármilyen csekély jelentőségű bizonyítékod lesz, hivatalosan is léphetünk valamit. Amíg bizonyíték nincs, tehetetlenek vagyunk.

—Néhány dolgot kérhetek tőled, Enzo?

—Parancsolj!

—Kérlek, derítsd ki, honnan küldték a bíborosnak az iratköteget. A titkár azt mondta, volt feladóvevény vagy átvételi elismervény.

—Természetesen. Utánanézünk a postán.

—Megtudhatnám majd az eredményt?

—Hogyne. Van telefonszámod?

Sir Robert fogott egy taxit, és a Santa Maria in Trastevere templomhoz vitette magát. Impozáns, kockaköves térre érkezett, körülötte hemzsegtek a turisták. A templom lélegzet-elállító volt. Két szépséges palota közül tekintett rá a timpanonos homlokzat, alul árkádokkal. Jobbról impozáns óratorony. A templom előtt remekbe szabott szökőkút, mind a hét lépcsője zsúfolva emberekkel. Hangos, soknyelvű terefere, néhol egyértelműen azonosítható az olasz pergő ritmusú csicsergése, meg néhány higgadt angol mondat. Frazer főfelügyelő füle felfogott egy visszafogott német nyelvű társalgást is, mellette egy kisebb csoport hangosan csevegett valamilyen szláv nyelven — alkalmasint lengyelül.

A templom belseje káprázatos volt, még a durhami katedrális pompájához szokott Frazernek is elakadt a lélegzete. Egyszer tisztes áhítattal alaposan szemügyre kell vennie itt mindent, mondta magának. Valamikor, jobb időben, amikor nem nyüzsög majd itt ennyi idegen. Most azonban a plébánost kell megkeresnie.

Öt perc alatt megtalálta. Paolo Antognoni atya ötven körül járt. Mosolygós, köpcös férfi volt, erősen kopaszodott. Kitűnően beszélt angolul.

—Sir Robert James Frazer!

—Szólítson Paolo atyának!

—A Scotland Yard egykori főfelügyelője vagyok.

—Miben állhatok a szolgálatára, Mr. Frazer?

—A néhai Patrice Matakumba bíboros úr hívott Rómába.

—Á, ön az? Akkor jobb, ha négyszemközt beszélgetünk!

A pap beinvitálta Frazert a sekrestyébe, onnan egy eléggé megvetemedett keretű ajtón keresztül félhomályos folyosóra jutottak, és Paolo atya csakhamar benyitott egy újabb ajtón. Egészen apró helyiségbe jutottak. Egy rozzant íróasztalon és két ütött-kopott széken kívül más berendezési tárgy nem volt. Igaz: el sem fért volna egyéb.

— Foglaljon helyet, Mr. Frazer! Bocsánat, tudom, hogy ez nem egy elegáns hely, de itt legalább nyugodtan beszélgethetünk.

—Ne szabadkozzon, Paolo atya, ez tökéletesen megfelel. — Sir Robert nem volt klausztrofóbiás, szerette az eldugott, magányos helyeket. Akkor is, ha ennyire kicsik. Őszintén örült, hogy négyszemközt beszélhet a plébánossal.

—Itt nincs fültanú.

—Annál jobb! — vágta rá a főfelügyelő.

—Úgy hallottam, hogy ön a bíboros úr régi barátja.

—Így is mondhatjuk.

—Mi a véleménye a bíboros úr haláláról?

—Én is ezt szeretném kérdezni öntől.

Pillanatnyi szünet után a plébános beszélni kezdett:

—Tudnia kell, hogy Matakumba bíboros urat barátomnak és jótevőmnek tartottam. Ő Szudánból származott, én Calabriából, de mindkettőnk szülei földművesek voltak, és mi ketten nagyon hasonlóan gondolkodtunk. Istenről is, a hitről is, a világról is. Nem hiszem, hogy Patrice Matakumba bíboros halálát szívroham okozta.

Frazer felfigyelt.

—Miért nem?

—Mellette álltam. Tudnia kell, főfelügyelő úr, hogy őeminenciája mondat közben halt meg. Néhány másodperc alatt. Annyi volt csupán, mint egy villámcsapás. Semmi fájdalom, semmi rosszullét. Nem homályosodott el a tekintete, nem akadozott a légzése, nem futott ki az arcából a vér. Meghalt minden átmenet nélkül. A mondat fele elhangzott, őeminenciája Lukács evangéliumából idézett. Az idézett második felét már nem tudta elmondani. Úgy gondolom, ez minden volt, de nem természetes halál, és nem is szívroham.

—Ön szerint a bíborost nem szívroham érte?

—Nem, semmiképpen.

—Hanem mi történt vele?

—Nem tudom, főfelügyelő úr. Abban azonban biztos vagyok, hogy ez nem volt természetes halál. Az egyik másodpercben őeminenciája még teljesen egészséges volt, a következő pillanatban meg már halott.

—Meg tudná mutatni, hogy pontosan hol történt?

—Hogyne, azonnal kimehetünk. Legfeljebb öt-hatlépésnyire lehettünk a lépcsőtől. Kiléptünk a templomból, elhaladtunk a szökőkút mellett. Egymás mellett mentünk a bíboros úrral, páter Camorelli valamivel mögöttünk.

—Ha megengedi, igénybe venném a segítségét, Paolo atya. Előbb azonban szeretnék feltenni néhány kérdést.

—Állok rendelkezésére, uram.

—Hallott-e egy bizonyos iratkötegről, amelyet a bíboros úr kapott valakitől?

—Igen. Néhány nappal ezelőtt együtt vacsoráztunk. Őeminenciája elmesélte, hogy kapott valakitől egy rendkívül furcsa levelet. Állítólag a levél írója Matakumba bíboros úr segítségét kérte, mert életveszélyben van, és a társai közül már többen is áldozatul estek valami rejtélyes hatalomnak. A levélíró többször is hangsúlyozta, olyan tények vannak a birtokában, amelyek az egész világ békéjét és biztonságát érintik. A bíboros úr azt mondta, nem tudja megítélni, valódi segélykéréssel van-e dolga, vagy csupán beugratással.

—Mire ön?

—Megkérdeztem tőle, hivatkozott-e a levélíró bármi konkrétumra. Azt válaszolta, talán igen. Állítólag volt a levélben valami homályos célzás arra, hogy a bíboros úr a sajtóból bizonyára értesült már azokról a szörnyű gyilkosságokról, amelyeket a levélíró üldözői követtek el.

Frazer hallgatott. Minden szót alaposan mérlegre tett, és elraktározott.

—Mit mondott még a bíboros úr arról a küldeményről? — kérdezte egy perccel később.

—Tulajdonképpen nem sokat. Hogy a kísérőlevélen kívül az iratköteg különféle dokumentumokat tartalmaz, amelyekkel a levélíró alá akarja támasztani az állításait. Őeminenciája nem tudta, mi módon győződhet meg az iratok hitelességéről és eredetiségéről. A tanácsomat kérte.

—Mit javasolt neki?

—Kérve kértem, semmiképpen se keveredjen olyan ügybe, amivel veszélybe sodorhatná magát. Rá elsősorban az egyháznak van szüksége. A hívőknek. Jobban teszi, ha nem ártja bele magát egyházon kívüli ügyekbe. Különösen olyanokba ne, amelyek veszélyesek lehetnek. Őeminenciája ezt néha nehezen fogadta el. Nagyszerű ember volt, soha senkitől sem tagadta meg a segítségét. Arra kértem, mutassa meg az iratokat egy tapasztalt világi embernek, akiben megbízik, és akinek megvannak ahhoz az eszközei, hogy utánajárjon mindannak, amit a dokumentumok állítanak. Ekkor vetette fel őeminenciája az ön nevét, Frazer főfelügyelő. Igen hízelgően nyilatkozott az ön tapasztalatairól, képességeiről és szívósságáról. Meg a szerencséjéről.

—Köszönöm, de folytassa.

—Egyetértettem a választásával. Őeminenciája egyébként a halála előtt is beszélt önről. Azt mondta, Frazer főfelügyelő hamarosan megérkezik Angliából, és ő nagy várakozással tekintett az önnel való találkozás elé.

Sir Robert egy pillanatig gondolkodott, aztán megkérdezte:

—Lehetségesnek tartja, hogy azokról a dokumentumokról a Monsignore nem készített másolatokat?

—Sajnos igen, — helyeselt a pap. — ez őeminenciájára vall.

—A nála lévő kézitáskában voltak?

—Igen, főfelügyelő úr, bár figyelmeztettem rá, hogy jobban tenné, ha valami biztonságos helyen tartaná őket. A saját páncélszekrényemet is felajánlottam, de nem fogadta el.

—A táska eltűnéséről mit tud nekem mondani?

Paolo atya elvörösödött.

—Nagyot hibáztam, főfelügyelő úr, — hajtotta le a fejét. — a hirtelen pánikban nem ügyeltem a táskára. Azt sem tudom, mikor ejthette el őeminenciája.

—Elejtette?

—Amikor kijöttünk, a kezében tartotta, erre emlékszem. A jobbjában. Amikor összeesett, megnéztem a pulzusát. Nem érzékeltem, ezért megpróbáltam újraéleszteni. Elkeseredett, reménytelen próbálkozás volt. Közben teljesen megfeledkeztem a táskáról. A kavarodásban bárki elemelhette.

—Nem bárki volt, Paolo atya, — jegyezte meg csendesen Sir Robert. — hanem a gyilkos.

—A gyilkos?

—Úgy gondolom, Matakumba bíboros urat meggyilkolták. Még nem tudom, hogyan, de rájövök. Rájövök, és elkapom a gazembert. Arra kérem önt, Paolo atya, gondolkozzon még egy kicsit. Volt-e még valami más is; egy momentum, egy elejtett szó, vagy bármi, ami feltűnt, de ön megfeledkezett róla? Nagyon fontos lenne, hogy mindent felidézzen.

Paolo atya tétován bólintott.

—Sajnos semmi nem jut az eszembe.

—A dokumentumokkal kapcsolatban mondott-e mást is a bíboros úr?

—Nem emlékszem.

—Talán a levélíróval kapcsolatban?

—Semmi nem jut eszembe… Várjon csak! — hirtelen megélénkült. — A bíboros úr azt mondta, a levélíró nemcsak neki küldte el ezeket a dokumentumokat. Igen, ezt mondta!

—Köszönöm! — bólintott Sir Robert, és arra gondolt, hogy ennek is két oldala van. A jó az, hogy talán valaki mástól segítséget kaphat az ismeretlen levélíró. A rossz pedig: mindenki halálos veszedelemben van, aki ezt a küldeményt megkapta, akár tud segíteni, akár nem. Ha valaki képes volt fortélyosan és elvetemülten meggyilkolni Matakumba bíborost, az mást sem fog kímélni.

—Nagyjából ennyit tudok hozzátenni, főfelügyelő úr.

—Köszönöm, Paolo atya. Arra kérem, jöjjön, segítsen nekem rekonstruálni a bíboros úr halálát! — ahogy felálltak, még hozzátette: — Egyetlen szót se mondjon a bíboros úrról odakint. Legjobb lenne, ha viccelődne, vagy egyfolytában bibliai idézeteket citálna. Kérem, úgy állítson be, mintha én lennék Patrice Matakumba bíboros. Jöjjön mellettem, és ott álljunk meg, ahol őeminenciája összeesett.

Kimentek az épület elé. Paolo atya csendesen magyarázott valamit angolul Máté evangéliumáról, Sir Robert nyájas mosollyal hallgatta, közben figyelt.

—Kicsit lassabban! — súgta fojtott hangon.

Paolo atya visszafogta a lépteit, egy pillanatra meg is állt. Sir Robert koncentrált. Kiléptek a templomból. Az árkádok alatt áthaladva a szabad ég alá értek. A bíboros balján a plébános, valamivel mögöttük páter Camorelli. A bíboros jobb kezében a kézitáska. Frazer főfelügyelő elővette a szivartárcáját.

—Álljunk meg ismét egy pillanatra! — súgta.

Paolo atya újra megtorpant. Sir Robert szétnézett. Az árkádoktól eltávolodva nyilvánvalóan balra fordulnak majd; illetve nem is teljesen balra, katonai nyelven szólva amolyan félbalra. Elhaladás közben a szökőkút tőle jobbra lesz. Felpillantott. A szökőkút lépcsőjén nyolc-tíz ember ült. Vagy még több? Persze, a túloldalon is ülnek. A lépcsőn helyet foglalni mindennapos szokás, egyáltalán nem lehet feltűnő. Még különösebb helyismeret sem kell hozzá; bárki gyorsan rájön erre.

Kattanó zaj hallatszott, Sir Robert felfigyelt. Valaki fényképezett néhány méterre tőlük. Hát persze, turisták. Ahol turista van, ott fényképezőgép is akad. Ráadásul nyolc-tíz méterre japán csoport tűnt fel, ők pedig igencsak sűrűn kattogtatták a masináikat. Ahogy a japán turisták szokták a világon mindenütt, gondolta Frazer.

—Most menjünk tovább nagyon lassan! — mondta a plébánosnak. — Éppen úgy, ahogy akkor!

Lassan újra elindultak. Valóban egy kissé balra fordultak, de nem teljesen úgy, ahogy korábban a főfelügyelő gondolta. Sokkal közelebb mentek el a szökőkút lépcsője mellett, legfeljebb néhány lépésnyire. A következő pillanatban még egy kissé jobbra is fordultak, és párhuzamosan haladtak a lépcsősor mellett. Sir Robert mindent memorizált. Patrice bíboros éppen ott lépkedett, ahol most ő. Jobbjában tartotta a kis kézitáskáját. Páter Camorelli egy kissé mögöttük haladt. Frazer számolta a lépéseket. Egy, kettő, három, négy, öt, hat. Már csaknem maguk mögött hagyták a szökőkutat, amikor Paolo atya határozottan megállt.

—Itt történt!

Sir Robert szétnézett. Jobbról és mögöttük másfél-kétlépésnyire a szökőkút. Előttük a nagy, kockaköves tér. Rengeteg ember minden irányban. Tegnap sem lehetett másként.

—Menet közben esett össze?

Paolo atya elgondolkodott.

—Nem! — felelte, és hirtelen villámcsapásszerűen újra maga előtt látta a jelenetet.

—Itt megálltunk! Valamiért mindannyian megtorpantunk!

—Miért?

A plébános igyekezett koncentrálni, hogy maga elé idézze a jelenetet.

— Nem is tudom,  ..azt hiszem… Megvan! Megtorpantunk, mert valaki hirtelen átvágott előttünk! Kevés híján neki is mentem! Valami hosszú hajú férfi jókora hátizsákkal! Már emlékszem. Dühös lettem a nyilvánvaló udvariatlanságtól. Éppen hogy fel nem döntött bennünket! Őeminenciája és én reverendában voltunk, páter Camorelli papi civilben. Valamit rá is kiáltottam a férfira, hogy Isten szolgái vagyunk mindketten. Nem tud vigyázni? Rómában sohasem tapasztaltam udvariatlanságot a papi ruhával szemben. Úgy kihozott a sodromból, hogy az már ritkaság!

—Ekkor történt?

—Őeminenciája szelíden megfogta a karomat, és rám szólt. Lukács evangéliumából idézett valamit. Felé fordultam. Akkor! Akkor történt!

—Kérem, idézze fel olyan pontosan, ahogyan csak tudja!

—Őeminenciája nem fejezte be az idézetet, hanem egyszerűen abbahagyta két félmondat között. Talán inkább két szó között. Egyszerűen elnémult. Aztán összeesett.

Frazer elgondolkodott.

—Kérem, mondja el még egyszer! — mondta néhány pillanatnyi töprengés után.

—A bíboros úr arcára néztem, és igyekeztem fegyelmezni magam, hogy ne haragudjak a tolakodó ismeretlenre. Őeminenciája a Szentírást idézte. Lukács evangéliumát. Az idézet váratlanul félbeszakadt. Matakumba bíboros úr összerogyott…. Megvan! Tudom már, mitől döbbentem meg! A szeme! A bíboros úr szeme!

—Mi történt a szemével?

—Egyszerűen megüvegesedett a szeme!

—Hogyan?

—Hogyan?

—Üveges lett a szeme egyik pillanatról a másikra. Kővé dermedtem, mert éreztem – azt hiszem, ez a legjobb kifejezés – éreztem, hogy őeminenciája halott. Meghalt mondat közben. A következő pillanatban összeesett.

Frazer újra elgondolkodott. Valami még hiányzik. De mi?

—Kérem, Paolo atya, állítson be!

—Hogy mit kíván tőlem? Bocsásson meg, talán nem emlékszem mindenre pontosan. Tudja, az ember abban a rettenetes pillanatban nem tudhatja, hogy egyszer töviről hegyire el kell majd mesélnie.

—Állítson be, mintha Matakumba bíboros úr lennék! Arccal balra nézek.

Paolo atya igyekezett mindent felidézni. Tett néhány lépést szinte minden irányba.

—Igen, itt vágott át előttünk az idegen! — mutatta, és lecövekelt a mondott helyen. Szerencsére a tér közepe most üres volt. Másutt bőven akadtak járókelők, de senki sem törődött a két idősebb férfival, a pappal és a civillel.

—Akkor itt állhattam! — folytatta Paolo atya. — Itt jött majdnem nekem az illető, pedig ösztönösen hátrahőköltem. Talán hátra is léptem. Nagyjából itt állhattam meg.

—A bíboros úr?

—Körülbelül itt.

—Állítson engem oda!

—Kérem! — Paolo atya akkurátusan a megfelelő testtartásba igazította Sir Robertet.

—A kézitáska a bíboros úr jobb kezében volt? — kérdezte Frazer.

—Igen.

—Így? — felemelte a szivartárcáját.

—Igen.

Sir Robert mozdulatlanul állt, csak a nyakát fordította jobbra. A szökőkút lépcsőjén legalább harminc ember üldögélt, de foltokban még így is üres volt. Jókora hely van azokon a lépcsőkön, sokan leülhetnek. A sok pihenő, szórakozó, iszogató, tereferélő ember alig figyelt egymásra. Akkor is így lehetett. A gyilkos — vagy a gyilkosok egyike — a szökőkút lépcsőjén ült, ebben Sir Robert egészen biztos volt. Nagyon kényelmes hely egy gyilkos számára. Túlságosan is kényelmes. Az áldozata mindössze pár lépésnyire van tőle, ráadásul áll.  Vajon a gyilkos biztosra ment? A két pap előtt átvágó „udvariatlan” férfi a cinkosa volt? Ha nem, a gyilkosnak még szemérmetlen szerencséje is volt. Patrice Matakumba bíboros éppen ott és éppen akkor torpan meg, amikor neki arra van szüksége. A főfelügyelő megcsóválta a fejét. A véletlent nyugodtan ki lehet hagyni a számításból, mert ilyen véletlen nincs. A hátizsákos férfi összedolgozott a gyilkossal. Itt várták a bíborost. A gyilkos a szökőkút lépcsőjén ült, a másik fickó a téren lődörgött. Amikor a kardinális megjelent, a hátizsákos higgadtan kivárta a megfelelő pillanatot, és úgy vágott át a két pap előtt, hogy az áldozatot megállásra kényszerítse. Vajon mi lehetett a gyilkos fegyver? Frazer főfelügyelőnek erre nézve e pillanatban csak nagyon halovány sejtései voltak. Az elkövetők profik és veszélyesek. Patrice Matakumba bíborost azért ölték meg, mert valakitől megkapta az ominózus iratcsomagot, és így olyan tények birtokába jutott, amelyek az elkövetőkre vagy megbízóikra nézve veszélyesek lehetnek. Klasszikus motiváció egy mocskos gyilkossághoz.

Sir Robert fanyarul elmosolyodott. Egy biztos: bármit is állított az ismeretlen levélíró, aligha lehet blöff. Nem beugratás, hanem valamilyen félelmetes igazság. De ez az ismeret túl sokba került: Patrice bíboros életébe. Valahonnan tudniuk kellett, hogy Matakumba bíboros megkapta a küldeményt. Profi bűnszövetkezet. Nyilvánvalóan létezik egy lista, ami a markukba került. Valószínűleg mindenkit megölnek, vagy megpróbálnak eltenni láb alól, aki rajta van. Jó lenne tudni, kik azok, és hányan vannak.

A főfelügyelő felnézett, és látta, hogy Paolo atya még mindig türelmesen vár.

— Folytassuk, Paolo atya! Itt állt a bíboros úr?

—Igen.

—Egyszerűen összeesett?

—Igen.

—Valahogy így? — Sir Robert úgy vágódott el a kövezeten, mint rohamozó vén gránátos, akit kartács talált telibe. Hirtelen csend lett a téren, mindenki felfigyelt. A főfelügyelő felpattant.

—Minden rendben, uram? — kérdezte egy hang német akcentussal. Frazer kurtán bólintott.

—Filmet forgatnak? — fontoskodott valami nő olaszul. Paolo atya intett neki, hogy semmi, a barátja véletlenül elesett.

Néhány pillanatig a figyelem középpontjában voltak, utána gyorsan megfeledkeztek róluk az emberek. Sir Robert percekig élénken figyelt.

—Paolo atya! — súgta a papnak. — Kérem, próbáljon hallgatózni, nem emlegeti-e valaki a bíboros úr elestét!

Paolo atya feszülten figyelt, de néhány perc múlva megrázta a fejét.

—Nem, senki.

Frazer sejtette. Túl olcsó volna, ha azonnal szemtanúra bukkannának. Mindazonáltal lehetnek szemtanúk, és a főfelügyelőnek már volt ötlete, miként keríti őket elő.

—Rendben van, Paolo atya, folytassuk! Így esett össze a bíboros úr?

—Igen! Azazhogy… nem. Valami másképp történt.

—Mi volt az?

—Sajnos nem tudom!

—Kérem, próbáljon visszaemlékezni!

—Ne haragudjon, nem megy! Bocsásson meg, nagyon rossz megfigyelő vagyok!

Frazer erre élénken megrázta a fejét.

—Egyáltalán nem! Ön igazából a kiváló szemtanúk közé tartozik, Paolo atya! — mondta, majd, látván, hogy a plébános belevörösödik a dicséretbe, még hozzátette: — Úgy érzi, valamilyen momentum még hiányzik?

—Igen, igen!

—Még egyszer játsszam el, hogy összeesem?

—A világért se!

A főfelügyelőnek váratlanul támadt egy ötlete.

— Figyeljen! — hirtelen megmerevedett, elsápadt, szeme kidülledt, és a jobbjával a nyakához kapott. Paolo atya élénken helyeselt.

—Igen! Igen, így történt!

—Tehát a bíboros úr a nyakához kapott?

—Igen

Ideje összefoglalni, gondolta Frazer. A korábbi ügyei megoldásánál legalább annyi hasznát vette a fantáziának, mint a logikának. Bátran igénybe vette a képzeletét most is. A bíboros a plébánossal beszélgetve kilépett a templomból. Elhaladtak az árkádok alatt, és kiértek a szabadba. Enyhe szögben balra fordultak, és elsétáltak a szökőkút mellett. A gyilkos ott várt rájuk valamelyik lépcsőn ülve. Talán nem is egyedül. Egy cinkosa biztosan volt, lehetett több is. Például azzal a feladattal, hogy a téren vagy éppen a lépcsőn tartózkodó idegenek elől eltakarja a gyilkos fegyvert. Erre nagyon alkalmas lehet egy gesztikulálással kísért hangos szóváltás, de más is. Például egy csók. Az emberek többsége nem bámulja meg a csókolózó párokat, inkább elkapja róluk a tekintetét. A csók örve alatt pedig szinte bármit tehetnek. Igen, ez a legvalószínűbb. Egy csókolózó pár. Egy férfi és egy nő. Lopva a szökőkút lépcsőjére lesett. Kapásból legalább három csókolózó pár, de ha figyelmesebben odanézne, alighanem találhatna többet is. Egy újabb pár fel se tűnne. Ilyen helyen egyik szerelmespár olyan, mint a másik. Valószínűleg így történt: egy nem feltűnő külsejű fiatal férfi és egy ugyanabba a kategóriába tartozó nő ült itt, a lépcsőn. Látszólag éppen úgy festettek, mint a többi szerelmespár. Csakhogy ezek éberen figyeltek. Az egyikük a gyilkos fegyvert kezelte — jó lenne tudni, mi volt az — a másik falazott neki. Lehet, hogy nem először csinálták, valószínűleg könyörtelen, hivatásos gyilkosok mindketten. Harmadik cinkosuk gondoskodott róla, hogy a bíboros megálljon, és ezzel eszményi célpontot nyújtson a fegyver számára. A lövés — vagy bármi hasonló — eltalálta Matakumba bíboros nyakát. Patrice kardinális a nyakához kapott, méghozzá jobbjával a nyaka jobb oldalához; a füle alatt, kissé hátul. Frazer vigyázott, hogy pontosan így játssza el az áldozatot, Paolo atya reakciója pedig bizonyossá tette a számára, hogy így történt. Hogy a bíboros mit érezhetett, az már sohasem fog kiderülni; lehetett éles fájdalom, hirtelen szúrás, csípés. Kiáltani nem kiáltott; vagy azért, mert nem tudott, vagy egyszerűen azért, mert az érzés hirtelen volt, és Patrice bíboros reflexei így működtek. A becsapódási szögből ítélve — boncolási jegyzőkönyv és ballisztikai vizsgálati eredmények nélkül a főfelügyelőnek ilyen módszerrel kellett ezt rekonstruálnia — bizonyos, hogy a lövedék sehonnan máshonnan nem érkezhetett, csak a lépcső felől. Milyen nyitott kérdés van még? Megvan! A kézitáska!

—Mondja, Paolo atya, — fordult a plébánoshoz. — amikor a bíboros úr felemelte a jobb kezét, még nála volt a kézitáska?

—Nem tudom, főfelügyelő úr. — meresztett nagy szemeket a pap.

—Próbáljon emlékezni! — sulykolta Frazer, majd hirtelen a jobbjával újra a nyaka jobb hátsó részéhez kapott.

—Igen! — nyögte Paolo atya. — Nála volt! A táska szinte a levegőbe röppent!

—Szinte? — kérdezte élesen a főfelügyelő.

—Azazhogy… teljesen a levegőbe emelkedett. Bocsásson meg főfelügyelő úr, talán ostobaságokat mondok.

—Nem, egyáltalán nem. — nyugtázta elégedetten Sir Robert. — Válságos pillanatokban, ha egyszerre több azonos időben történő dolgot észlelünk, óhatatlanul szelektálunk. Ön a bíboros úrral törődött, és teljesen jogosan feledkezett meg a táskáról. Ön egyszerre látta, amint a bíboros úr szeme megüvegesedik, aztán összeesik, illetve azt, hogy a táska kirepül a kezéből.

Erős és kellőképpen intenzív lehetett a lövedék becsapódása, gondolta Sir Robert. Matakumba bíboros a hirtelen fájdalomhoz, szúráshoz vagy égési érzethez közelebbi kezével automatikusan a nyakához kapott. Közben elejtette a táskát. Vajon a gyilkos ezt is előre számításba vette? Nem lenne meglepő. Valószínűleg pontosan ismerte a fegyvere hatását. Talán arra is felkészült, hogy a bíboros halála keltette felfordulásban felveszi a táskát és elmenekül.

—Paolo atya!

—Parancsoljon, főfelügyelő úr!

—Látta később a fickót, aki átvágott önök előtt?

—Nem, többé nem láttam!

—Ha látná, felismerné?

—Nem! — felelte rövid gondolkodás után a plébános. Látszott, maga is nehezen érti, amit mond. — Azt hiszem, nem. Voltaképpen nem is láttam az arcát. A hátizsák mindent eltakart. Nem láttam egyebet, csak a hosszú hajat.

Ami vendéghaj is lehetett, gondolta Sir Robert. Az elkövetők profik. Valószínűleg sejtették, hogy Matakumba bíboros halála ügyében szabályos rendőrségi nyomozás nem lesz. Ha azonban mégis bárki szimatolna, gondoskodtak róla, hogy az esetleges szemtanúk ne adhassanak semmiféle támpontot. A hagyományos rendőrségi kihallgatók fele nem is értesült volna a hátizsákos férfi epizódjáról. A fickók profik. Frazer agya a szokott módon jelzett: valamire rá kell jönnie. Valamit nem vettek figyelembe a tettesek. De mit?

—Mi történt, amikor a bíboros úr összeesett?

—Nem nagyon figyeltem, őeminenciájával voltam elfoglalva. Annyit azonban éreztem, hogy nagy a zavar. Kapkodás, kiabálás, futkosás. Aztán azt vettem észre, hogy valóságos embergyűrű keletkezett körülöttünk. Levegőt alig kaptunk.

Frazer bólintott. A kavarodásban az elkövetők egyike könnyűszerrel elcsenhette a kézitáskát. A másik kettő valószínűleg fedezte, vagy még szította is a zűrzavart. Szétnézett a téren, és megértette, mit hagytak figyelmen kívül az elkövetők. Agya lázas sebességre kapcsolt.

És megértett még valamit. Ki volt az egyetlen ember, aki láthatta valamelyik gyilkos arcát. Megértette azt is, miért akar az illető a lehető leghamarabb egy másik földrészre távozni. De páter Camorelli valószínűleg már útban van Argentína felé, és ha bíróság kötelezné, akkor sem lehetne komolyan venni, mint tanút. Szántszándékkal akkor is nemet mondana, ha a valódi gyilkost állítanák elé. Sir Robert utálta őt, mint embert, de őszintén kívánta neki: feledkezzenek meg róla a gyilkosok. Visszatérítette gondolatait az éppen aktuális problémákhoz.

—Paolo atya, lenne még egy igen fontos kérdésem!

—Ha tudok, válaszolok rá.

—Tudjuk-e Matakumba bíboros úr halálának pontos időpontját?

—Ezt az egyet meg tudom mondani, főfelügyelő úr. Amikor őeminenciája összeesett, leguggoltam, és megpróbáltam újraéleszteni. Egészen véletlenül megnéztem az órámat. Illetve nem tudatosan néztem meg, csak a szemem előtt volt a csuklóm, és láttam, mit mutat az óra. 14 óra 55 perc volt. Ez egészen biztos. Sohasem fogom elfelejteni. Ráadásul — felmutatta az óráját. — ezt az órát őeminenciájától kaptam tavaly karácsonyra. Svájci és hihetetlenül pontos.

Sir Robert James Frazer, a Scotland Yard egykori főfelügyelője akkorát sóhajtott, mint az ütközet lázában égő hadvezér, amint először látja visszavonulni az ellenséget.

—Nagyon szépen köszönöm, Paolo atya. — még a plébános kezét is megszorította, amitől a pap ugyancsak meglepődött.

—Nincs mit, főfelügyelő úr, nincs mit! Miért ennyire fontos ez?

—Lehet, hogy emiatt fog horogra akadni a tettes, atyám. Amiért ön akkor rápillantott az órájára. A gyilkosság sohasem lehet tökéletes, mert alapvetően aljas és erkölcstelen. Hiszek az erkölcsi világrend létezésében. Erről egyszer éppen Patrice Matakumba bíboros úrral beszélgettünk egy nagyot. A gyilkos azért hibázik, mert a tette erkölcstelen, és ami erkölcstelen, sohasem lehet hibátlan. Valami apróságon a legfondorlatosabb és legkegyetlenebb gyilkos is elbukik. Ilyen, látszólag jelentéktelen dolgokon, hogy ön ott és akkor megnézte az óráját. Az óráját, amelyet az áldozattól kapott ajándékba.

Paolo atya nagy szemeket meresztett a főfelügyelőre.

Ebben a pillanatban csörrent meg a főfelügyelő mobiltelefonja.

—Frazer!

—Enzo Ligi!

—Enzo! Sikerült megtudnod valamit?

—Nem akarom telefonon! Ide kellene jönnöd!

Az év vége felé

Az év vége felé
Gorombul a hideg,
Vadul csapkodják az
Ajtókat a szelek.

Álmos a vén világ,
Tán rossz is a gyomra,
Kora sötéttel tér
Hamar nyugalomra.

Új év készülődik
Az Idő peremén,
Remények röpködnek
A képzelet egén.

Az év vége felé,
Hideg téli esten,
Magában csendesen
Imádkozik Isten.

A Nap ugyanúgy ragyog - LXXIII.

HETVENHARMADIK RÉSZ

Napsárkány dühödten meredt rám.

-         Tagadni mered, hogy az emberek magukba vonultak?

-         Nem, Napsárkány testvérem – feleltem nyugodtan. – Nem tagadom.

-         Tagadni mered, hogy egy ilyen világ nem képes önmagát fenntartani?

-         Nem, testvérem, ezt sem tagadom. A káprázatos fejlődés valójában halotti szertartás, és a kor filozófiája rajta a szemfödél. A költészet sem zeng egyebet, mint a kor gyászénekét.

Napsárkány erre nagyot fújtatott.

-         Akkor nem értelek téged, Fénysugár testvérem. Te is látod, hogy ez a világ haldoklik, mégsem hiszel abban, hogy valami másnak kell felváltania.

-         Abban hiszek, Napsárkány testvérem, csak abban nem, hogy az én-hatalom világa lenne az a más.

Napsárkány rettentőt vicsorított.

-         Sajnállak, Fénysugár testvérem, nagyon sajnállak. Te még hiszel abban, hogy van új a nap alatt. Pedig nincs. Egy gondolat előbb egyszerű, azután bonyolult. Amíg magához emel másokat; addig van civilizáció. De ha már nem emel fel senkit, ha a bonyolultság öncélúvá válik, és az értelem-felettiség nyegle jelszavát harsogva, öncéllal tekergőzve kimerészkedik a semmi óceánjára, ha kizár magából mindenkit, ott már nincs civilizáció, ott csak egyének vannak. Ott nem jöhet egyéb, mint az én-hatalom. Esetleg valamiféle buta pusztulás.

Nem tudtunk szót érteni, és mindketten belefáradtunk a vitába. Kimentünk a könyvtárépületből, hogy sétáljunk egyet a pergamóni őszben. Az utcákon nagy volt a csődület. Idegen küldöttség tartott a kikötőből a fellegvárba, erre szalad össze szájtáti fürtökben a nép. Magam is megpillantottam az idegeneket. Alacsony termetű, cserzett bőrű, rövidre vágott hajú férfiak voltak egytől egyig. Mozdulataik furcsán darabosak, borotvált arcukon rendíthetetlen egyszerűség, vonásaikon szikár fegyelem. Ösztönös tiszteletet kezdtem érezni irántuk.

Vajon mivel foglalkozhatnak, töprengtem magamban. Szívós csontosságuk, izmos karjuk önmagáért beszélt. Mintha az ökör szarva mellől jöttek volna, vagy mintha egyenesen a harcmezőről.

-         Kik ezek? – kérdeztem, mire Napsárkány tanácstalanul megvonta a vállát.

Felfedeztem egy ismerősömet a tömegben, bizonyos Philosztratoszt. Tőle is megkérdeztem:

-         Kik ezek, Philosztratosz?

-         Itália barbárai, barátom. Követségbe jöttek a királyhoz. Közönséges agyagkunyhókban élnek. A városuknak Róma a neve.

Napsárkány nagyot legyintett.

-         Akkor nem is érdekesek annyira. Közönséges barbár harcosok.

Néhány évtized elteltével mindannyian ott meneteltünk rabszíjra fűzve ezeknek a közönséges barbár harcosoknak a rabszolgamenetében. Napsárkány is, Szélfarkas is, Holdsarló is, én is.

Folytatása következik.

Karácsonyi szent Nyugalom...

Karácsonyi szent Nyugalom;
Darabomat írogatom...

Lágyan simogat a bársony,
Puha, jó meleg Karácsony.

Kis karácsony - csendes álom;
Körülöttem a Családom.

Jelenemet lapozgatom;
Karácsonyi szent Nyugalom...

Karácsony első napja van

Karácsony első napja van...
Karácsony első napja van..

Fenyőfaág
Szent illatát
Kortyolja most
A Lélek;

A vén Idő ma feltűnően
Félszeg...

Kezünk alatt
A Jelen selymes szőre,
A gondok elszunnyadtak egy időre,

Ép
Az Erő;
Még istennel sakkozik
A Jövő;

Vágyak táncolnak cirmos-vidoran;
Ma Szent Karácsony
Első napja van....

Hazai fehér karácsony

Hazai fehér karácsony,
Megtisztító, szent lepel,
Eljöttében,
Szentségében
Hinni lehet,
Hinni kell...

Ki tudja, hogy Betlehemben
Esett-e hó valaha?
Az itthoni karácsonyon
Áll jól a fehér ruha.

Újrakezdés fehér leple
Borítja a földeket,
Ünnep van, és Szent Nyugalom,
Utána jobb is jöhet.

Hazai fehér karácsony
Fénye meghitt,
Tiszta fény;
Amíg karácsonyt ülhetünk,
Sose hal meg a Remény.

Itt fehér és tisztaságos
A karácsony ünnepe,
Képzeletben, tiszta szívben
Mindig ott a hó vele.

Áldott, szép, fehér
Karácsony!
Újra mind Veled vagyunk;
Segíts nekünk -
Amíg élünk,
Maradhassunk
Önmagunk!

Szent karácsony 2016.

Egész évben sóvárogtunk utána,
Most betoppant,
Eljött a kis szobába...

Áldott karácsony!
Fenyő illata...
Világ közepe most a kis szoba...

Sok hétköznap közt
Kis csendes szövétnek;
Kicsi otthonban
Gyertyafények égnek.

Nem glória, ami szentté tehet,
Csak a Lét értelme,
A Szeretet...

Szent karácsony
Nyugalma ránk talál.
Talán ma még
Az idő is megáll.

Öröm és béke
A tekintetekben...
Karácsonykor
Velünk örül
Az Isten.

Névnapodra azt kívánom...

Névnapodra azt kívánom,
Éljünk együtt még soká;
Amíg Ketten vagyunk,
Mindig
Lesz Miért, és
Lesz Hová...

Drága
Kicsi
Feleségem;
Szép az életem
Veled;
Köszönöm, hogy éppen  nekem
Szentelted
Az Életed.

Uballit háza - IV.

CSÜTÖRTÖK

Május 13.

16 20

Róma

Olaszország

    Sir Robert James Frazer, a Scotland Yard egykori főfelügyelője kora délután érkezett meg a WizzAir járatával Ciampino repülőterére. Mogorva öregedő sofőr várta. Gépkocsiba ültek, és a szürke Fiat Marea úgy repesztett Róma felé, hogy a főfelügyelő alig kapott levegőt. Alig látott valamit az útból. Menet közben nem beszélgettek, a sofőr csak törte az angolt, Sir Robert meg egy szót se tudott olaszul.

A Fiat beviharzott az Örök Város központjába, de ettől a gépkocsivezető stílusa mit sem változott. Láthatóan nemigen tisztelte a mellettük elsuhanó patinás tereket, régi templomokat, Róma városának semmihez sem fogható atmoszféráját. Időnként csaknem elütött egy-egy úttesten csellengő gyalogost. Némelyik rá is ordított a Fiatra, mire a sofőr mély és dallamos hangon visszaüvöltött valamit — gyaníthatóan szidalmat. A hirtelen fékezések és nekilódulások éppen kezdték volna komolyabban megviselni Sir Robert idegzetét, amikor a kocsi lefékezett egy mellékutcában, amelynek végéből a Pantheon mosolygott rájuk. Frazer szórakozottan megnézte az utcatáblát. Piazza della Rotonda 73. Vipsanius Agrippa csodálatos építményének éppen csak a homlokzata és oszlopsora kandikált ki a járókelők áradatának hátteréből, a kupola az épületek takarásában maradt. Így is eltéveszthetetlen volt. Frazert megrohanta az ismerős érzés; amikor egy-egy objektum látványa tudatosítja benne, hol is van éppen. Rómában van!

Sok ideje nem maradt a nézelődésre; a sofőr nem túlságosan finom kézmozdulattal egy épület belsejébe kormányozta.

Mire észbe kapott, máris egy szálloda recepciós pultja előtt állt. Álmélkodva nézett körül. Pazarul berendezett, mennyezetfreskóval díszített barokk teremben állt, mellette hatalmas aranyozott padlóváza, szemben terebélyes mahagóni asztal. A recepciós pult. Mi a szálloda neve? Hotel Albergo del Senato. Róma központjában.

A szobája káprázatos volt. Művészien összefogott súlyos függönyök, festett mennyezet, az ágyon sötétkék baldachin. Hajdani királyok lakhattak ilyen szobákban!

— Signor Camorelli a teraszon várja önt, uram. — mondta diszkréten a szobapincér. Frazer sebtében kicsomagolt, és a teraszra sietett.

Az elegáns teraszon márványszínű kerek asztalok mellett faragott székek sorakoztak. A háttérben a Pantheon kupolája. Az asztalok többsége mellett most senki sem tartózkodott. Frazer gyorsan végignézett a teraszon, és azonnal felfedezte az emberét. Jó harmincas, vékony férfi volt papi civilben. A fekete kabát ujján fekete karszalag.

—Mr. Camorelli? — lépett mellé a főfelügyelő, mire a pap fürgén felpattant.

 — Mr. Frazer? Luigi Camorelli S. J. Foglaljon helyet, kérem!

Ahogy Sir Robert Camorelli arcába nézett, már tudta, itt nem kell hosszasan udvariaskodnia.

—A bíboros úr hívására jöttem ide.

—Sajnos, az már alighanem tárgytalan, főfelügyelő úr.

—Mit akart közölni velem a bíboros úr?

—Sajnos nem tudom. — felelte signor Camorelli, és széttárta a karját.

—Semmilyen elképzelése sincs róla?

—Azért ez sem igaz, főfelügyelő úr. Sejtem, miféle ügyről lehet szó, de semmit sem közölt velem a bíboros úr.

—Mit hozhatok, uraim? — kérdezte a közben megjelent pincér hibátlan angolsággal.

—Meghívhatom egy capuccinó-ra, felügyelő úr?

Frazer kurtán bólintott.

—Rómában a Tazza d’Oro kávézójában, itt a Pantheon mellett van a legjobb capuccino, de azért ez sem kutya!

Frazer megcsóválta a fejét. Nem érezte helyénvalónak a locsogást. Patrice atya halott, ő pedig nem csevegni jött Rómába. Camorelli észrevette vendége zavarát.

—Bocsásson meg, főfelügyelő úr.

—Mi történt Patrice bíborossal? — tért a tárgyra Sir Robert.

—Biztosan olvasta az újságban. Szívroham.

—Igen, olvastam az újságban. — Frazer merően nézte az olaszt. — Most azonban öntől akarom hallani.

Camorelli atya arcán elkínzott kifejezés jelent meg.

—Bocsásson meg, Mr. Frazer. Nem ez volt életemben az első haláleset, amit láttam, de nehéz szabadulni tőle. Legszívesebben nem gondolnék semmire. A bíboros úr nagyon kedves ember volt. Láthatólag jó erőben. Úgy éreztem, kicsattan az energiától. Szervezett, intézkedett… gyakran utazott is. Nem volt az egyház fontos ügyei között egy sem, amelyből ne vette volna ki a részét. Úgy éreztem, makkegészséges…

A titkár elhallgatott. Frazer a pap karjára tette a kezét.

— Mondja el, kérem, mi történt.

—Tegnap délután a bíboros úr összeesett és meghalt.

—Hol történt?

—A Santa Maria in Trastevere templom előtt. Az volt Matakumba bíboros úr címtemploma.

—Címtemplom? — húzta fel a szemöldökét Sír Robert.

—A pápa Őszentsége minden bíboros számára kijelöl egy úgynevezett címtemplomot Rómában vagy a város környékén. Az illető kardinális annak a templomnak a bíborosa.

—A bíboros úr ott misézett?

—Nem. — rázta meg a fejét a titkár. — Minden bíborosnak, még ha nem is Rómában él, van egy római, vagy Róma közeli címtemploma. A címtemplom valójában csak a Rómához, az egyházhoz való kötődését fejezi ki a bíborosnak. 1965 óta a templom mindennapi életében, az adminisztratív teendőkben, a templomhoz tartozó területen, a plébániában nem illeti meg őt semmiféle tényleges kormányzati jog. Nagy megtiszteltetés volt a bíboros úr számára, hogy Őszentsége éppen ezt a templomot jelölte ki neki.

—Miért?

—Mert ez Róma egyik legrégibb keresztény bazilikája. A legtöbb híres templomnál sokkal régibb. A III. században alapították, a XII-ben újjáépítették. I. Calixtus ereklyéit őrzi.

—Aha.

—Látom, ön nem fogja fel annak a jelentőségét, amit mondok, főfelügyelő úr. A Santa Maria in Trastevere nagyon híres templom.

—Értem, folytassa.

—Újabban a Sant’ Egidio közösség veszi esténként birtokba a templomot. Ez a szegények temploma. Karácsonyeste a templomban asztalokat állítanak, és megvendégelik a szegényeket.

—Ezt a bíboros úr intézte?

—Igazából nem ő kezdeményezte, a kardinális úr csak felkarolta és támogatta a plébános urat és a közösség vezetőit.

—Az előbb azt mondta, a bíboros nem irányítja a címtemplomát. Azt hittem, ennek csak jelképes jelentősége van.

—Maradt még néhány gyakorlati szempont is.

—Például?

—A bíborosok a címtemplomukba temetkezhetnek, annak homlokzatára címerüket elhelyezhetik, és az adott bíboros feladata a címtemplom karbantartásáról való gondoskodás.

—Értem.

—Ezért ment tegnap délután Trasteverére a bíboros úr. A plébános úr korábban kérte, nézze meg a templomot, mert egy helyen hámlani kezdett a vakolat. Néhány festmény is restaurációra szorul.

—Gyakran járt oda Patrice bíboros úr?

—Igen. Legalább hetente két-háromszor. Néha a plébánosnál vacsorázott, és havonta egyszer misét celebrált a címtemplomában a Rómában élő afrikai katolikusok számára.

—Patrice bíboros úr a saját címtemploma előtt esett össze?

—Igen.

—Mesélje el, hogyan történt!

—Kérem, főfelügyelő úr…,  de mire jó ez?

—Mesélje el!

—Körülbelül egy órát töltöttünk a templomban és a sekrestyében. Utána a plébános úr kikísért bennünket a templom elé. Az volt a szokása, hogy egészen az autóig velünk jött, és mindig ő nyitotta ki a bíboros úr számára az ajtót. Beszélgetés közben a bíboros úr összeesett. Nagyon megijedtünk. Nem volt pulzusa. A plébános úr megpróbálta újraéleszteni, én telefonáltam a mentőknek. Jöttek, körülbelül három-négy perc múlva. A mentőorvos csak a halál beálltát tudta megállapítani. Meg azt, hogy a bíboros urat szívroham érte.

—Rosszul volt előtte a bíboros úr?

—Nem.

—Esetleg felizgatta magát valamivel?

—Nem, semmivel.

—Vitatkoztak a plébános úrral?

—Nem, a legjobb egyetértésben, igen szívélyesen beszélgettek mindvégig.

—Nem hallott esetleg valami váratlan rossz hírt?

—Nem, semmit.

—Láthatott valamit esetleg, ami felkavarta?

—Nem. Semmi érdemleges nem történt a közelben.

—Nagy hőség volt tegnap Rómában?

—Nem. Teljesen az évszaknak megfelelő idő volt. Talán még kissé hűvösebb is. Matakumba bíboros úr egyébként sem volt különösebben érzékeny a hőségre, hiszen Szudánban nőtt fel.

—Korábban előfordultak nála rosszullétek?

—Nem, soha.

—Mióta dolgozik mellette?

—Valamivel több, mint három éve, főfelügyelő úr.

—Észlelt valaha is valami betegségre utaló jelet?

—Soha egyszer sem. Ráadásul a bíboros úr igen egészséges életmódot folytatott, mértékletesen evett. Alkoholt igen ritkán fogyasztott, akkor is csak nagyon keveset. Rendszeresen sportolt.

—Mikor volt utoljára orvosnál?

—Talán három hete. Egy szudáni honfitársa, dr. Zebuma, - az egyik itteni kórház belgyógyászatának osztályvezető főorvosa - rendszeresen megvizsgálta. Soha semmi problémát nem talált.

—Most sem?

—Nem főfelügyelő úr.

—Csak egyszerűen összeesett?

—Igen.

—Nem volt benne semmi különös?

—Nem, főfelügyelő úr.

—Úgy értem, valami mozdulat?

—Mintha a nyakához kapott volna, de lehet, hogy rosszul emlékszem. Olyan gyorsan történt…

—A nyakához?

—Ebben nem vagyok biztos, uram.

—Kiáltott?

—Nem, uram.

—Látott a testén valamilyen sérülést?

—Nem.

—A nyakán?

—Ott sem, főfelügyelő úr.

—Gondolkozzon!

—Illetve… a nyakán talán láttam valamit.

—Mi volt az?

—Talán egy… talán egy rovarcsípés.

—Rovarcsípés?

—Valami olyasmi. Biztosan semmi köze sem volt a szívrohamhoz.

—Hogy nézett ki az a… rovarcsípés?

—Kis piros pont volt.

Frazer főfelügyelő elgondolkodott.

—Mondja csak, pater Camorelli, — kérdezte néhány pillanattal később — Az a rovarcsípés véletlenül nem a bíboros úr nyakának azon a felén volt, amelyhez, ahogy ön említette, odakapott?

—Nem tudom, főfelügyelő úr. — a pap feszengeni kezdett a helyén. Frazer nem törődött a jezsuita türelmetlenségével, tovább kérdezősködött:

—Hányan látták?

—A bíboros úr halálát?

—Igen.

—Nem tudom. Sokan. Tele volt a tér emberekkel.

—Férfiak? Nők?

—Nem tudom, főfelügyelő úr.

—Helybeliek? Turisták?

—Nem tudom, uram. A bíboros úrral törődtem. Arra emlékszem, hogy bosszantott a rengeteg bámészkodó.

—Bámészkodtak?

—Igen. Meglehetősen tolakodóan. De segíteni senki sem segített. Egész tömeg képződött körülöttünk. Amikor megjött a mentő, az orvos alig tudott hozzáférni a bíboros úrhoz. Később érkezett néhány rendőr, ők oszlatták fel a tömeget. Akkor vettem észre, hogy eltűnt a bíboros úr kézitáskája. Sohasem éreztem akkora undort keresztény felebarátaim iránt, mint akkor.

Sir Robert felfigyelt.

—Eltűnt a bíboros úr kézitáskája?

—Igen, főfelügyelő úr.

—A rendőrséggel közölték?

—Igen főfelügyelő úr, de azt felelték, bátran vessünk rá keresztet, mert Róma a világ zsebtolvajainak ősi fővárosa, és a táska sohasem fog előkerülni.

—Mi volt benne?

—Iratok. Értéktárgy, pénz, bankkártya vagy hasonló semmi. Csak iratok

—Miféle iratok?

—Az a néhány különféle iratcsomó, amivel a bíboros úr a napokban dolgozott. Az ostoba tolvaj semmit sem nyert vele. — páter Camorelli hirtelen megmerevedett. Olyan váratlanul sápadt el, hogy a főfelügyelő megijedt.

—Mi történt? Rosszul van?

—Nem… nem… csak… azok között az iratok között…

Frazer főfelügyelő éberen figyelt. Több évtizedes nyomozói rutinja riadót fújt.

—Mi volt azok között az iratok között?

—Az a dosszié.

—Miféle dosszié?

—Amiért.. amiért önt a bíboros úr idehívta Angliából. Nem is dosszié. Egy vékony papírköteg közönséges nejlon irattartóban.

—Mi volt benne?

—Nem tudom, főfelügyelő úr.

Frazer nagyot fújt.

—Kérem, mondjon el nekem mindent, amit arról az irattartóról és a tartalmáról tud.

—Néhány nappal ezelőtt hozta a bíboros úrnak a kézbesítő.

—Postán érkezett?

—Igen, a vatikáni postahivatalból hozták át. A bíboros úr éppen velem beszélgetett, így maga vette át. Aláírta az átvételi elismervényt, majd elvonult a dolgozószobájába a küldeménnyel.

—Később sem mondott róla semmit?

—De igen, uram. Még aznap este.

—Mit?

—Valami olyasmit, hogy valaki segítséget kért tőle, és nem tudja, komoly-e az ügy, vagy csak blöff. Azt mondta, ha a tizede is igaz, amit írtak neki, az ügy rendkívül fontos, és valaki gyors és hatékony segítségre szorul. De tudnia kell, nem akarják-e kelepcébe csalni. Ha kiderül, hogy hazugság, az őt nagyon lejárathatja az egyház szemében. A bíboros úr közismerten gyakran nyújtott segítséget különböző személyeknek, uram, és finoman szólva nem tartozott a konzervatív egyházi körökhöz.

—Matakumba bíboros liberális egyházi vezető volt?

—Ezt így túlzás volna állítani, főfelügyelő úr. Inkább úgy mondanám: azok közé a bíborosok közé tartozott, akik úgy vélik, az egyháznak megfelelő választ kell adnia a kor kihívásaira.

Frazer mosolygott. Páter Camorelli igazi jezsuita feleletet adott; válasza elegáns volt és semmitmondó. Úgy döntött, megkínozza.

—Talán kissé konkrétabban, ha kérhetem.

—Patrice Matakumba bíboros úr nem volt liberális. — felelte a pap, és nagyot nyelt. — legalábbis a szó abszolút értelmében nem volt az. Viszont Afrikában nőtt fel, ezért szükségszerűen másként gondolkodott, mint azok a főpapok, akiket itt, Rómában hagyományhű keresztényeknek neveznek.

—Ezek a … hm… hagyományhű főpapok esetleg ki is fejezték rosszallásukat Matakumba bíboros úr tevékenységével kapcsolatban?

—Azzal kapcsolatban talán nem, uram, de biztos forrásból tudom, a kinevezését annak idején helytelenítették.

—Nyíltan felléptek a bíboros úr ellen?

—Nem, főfelügyelő úr, — felelte a jezsuita, és megrázta a fejét. — a Vatikánban nem így mennek a dolgok. Senki sem kötött bele soha, ez nem vadnyugati kocsma, ha érti, mire gondolok.

Frazer arca fanyar mosolyra húzódott. Nem. A Vatikán határozottan nem vadnyugati kocsma. Inkább öregfiúk klubja.

—Hanem?

—Mindenki tudta a bíboros úrról, hogy a II. Vatikáni Zsinatot történelmi jelentőségű eseménynek tartja. Fontos és pozitív jelentőségű eseménynek. Ráadásul XXIII. János pápa volt a példaképe. Emiatt egyes személyek görbe szemmel néztek rá. Bizonyos helyekre nem kapott meghívást. Egyes ügyekben nem kérték ki a véleményét.

—Mekkora befolyással bírnak itt ezek az úgynevezett hagyományhű csoportok?

—Befolyással? — Camorelli szörnyülködve nézett a brit nyomozóra. — Semekkorával, főfelügyelő úr. Az ő szemükben még a pápa Őszentsége sem legitim. Az előző sem volt az. Az 1969. előtti liturgiához és a latin nyelvű szentmiséhez ragaszkodnak. Még a saját pápájukat is megválasztották! Szerintük Őszentsége eretnek ellenpápa! — egyszerre megijedt és felháborodott. Szinte reflexszerűen keresztet vetett.

Frazer csaknem elnevette magát. Azon töprengett, vajon mi mindenre lehet képes egy ilyen elvakult egyházi csoportosulás. Mennyi lehet az átlagéletkoruk? Nyolcvan év? Vagy talán „csak” hetven?

Patrice Matakumba bíboros halála nem tetszett neki. Szívroham? Dehogy! Emlékezett Patrice bíboros hangjára a telefonban. Makkegészséges ember, aki éppen hírt kapott valamiről. Esetleg valami nagyon sötét ügyről. Még aznap szívrohamot kap? Nemigen! Sokkal valószínűbb, hogy meggyilkolták. De ki és hogyan?

Frazer csendesen töprengett. Sötét gyanú éledezett benne, de a gyanakvásnak még nem volt iránya. Vajon ki ebben a játékban az igazi gonosz? Hol rejtőzik a gazember? Az egyház belső ügyei állnának a kardinális halála mögött? A hagyományhű ókonzervatívok? Azok aligha gyilkolnak. Elődeik talán fanatikusok voltak, boldog-boldogtalant ostoba boszorkányvádakkal illettek, és máglyán sütögették egymást, ám azok az idők elmúltak. De jobb tisztázni:

—Gondolja, hogy ezzel kapcsolatban volt valami abban az iratkötegben?

—Ezt nem hinném, főfelügyelő úr.

Frazer bólintott. Ő se hitte. Ha egyházon belüli ügyek állnának az eset mögött, Patrice Matakumba bíboros másképpen cselekedett volna. Ő, aki a vatikáni társadalomnak valószínűleg a peremvidékén helyezkedett el, talán fel sem fogta volna valami belső intrika jelentőségét. Ha pedig igen, megkeresi valamelyik tapasztalt bíborost. Vagy kihallgatást kér a pápától. Bíboros volt, megtehette volna. Ami biztos: nem hívja őt ide Angliából. Nem. Bármiről is van szó azokban az iratokban, semmiképpen sem lehet az egyház belső ügye.

—Mondott még valamit a bíboros úr arról az iratkötegről?

—Nem, nem emlékszem.

—Velem kapcsolatban sem?

—Ja, de igen. Önről igen

—Mit mondott?

—Hogy elhívta Angliából egy régi jó ismerősét. Önt, főfelügyelő úr. Kérte, hogy foglaljak az ön számára megfelelő szobát valahol Róma központjában, és rendeljek vacsorát kettőjüknek valami alkalmas helyen. Ma este akarta önnek átadni a dokumentumokat. Azt mondta, felkéri önt, diszkréten vizsgálja ki az ügyet.

—A bíboros úr készített másolatot arról az iratkötegről?

—Biztosan nem.

—Miért nem?

—Mert nem volt szokása.

—Ember! — jött ki a sodrából Sir Robert. — Biztosan a Vatikánban is van egy rakás fénymásoló! Percek alatt tetszőleges számú példány készíthető!

—Biztos vagyok benne, hogy a Matakumba bíboros úr nem készített másolatot.

—Nem lehet, hogy téved? Hogy a bíboros úr lemásolta, és valahol elrejtette?

—Nem.

—Esetleg letétbe, vagy őrizetbe helyezte valahol?

—Főfelügyelő úr, határozottan állítom, hogy a bíboros úr nem készített egyetlen másolatot sem a szóban forgó iratokról.

—Ha így van, nagyon szomorú.

—Szomorú vagy nem szomorú, a bíboros úr nem másolta le az iratokat.

—És ön?

—Én?

—Ön sem másolta le?

—Én?

—Ön hát!

—A bíboros úr sohasem adta át nekem. Még csak bele sem tekintettem.

—Ha átvizsgálnánk Matakumba bíboros úr vatikáni lakosztályát, biztosan nem találnánk másolatot?

—Főfelügyelő úr, még a gondolatát is felejtse el annak, hogy bármit is átvizsgálhat a Vatikánban. Erre sohasem kaphatna engedélyt.

Frazer az ajkába harapott.

—És a számítógép? — kérdezte aztán.

—Miféle számítógép?

—Matakumba bíboros úr nem rendelkezett számítógéppel?

—De igen, főfelügyelő úr.

—Nem szkennelte be az iratokat?

—Nem.

—Biztos ebben?

—Teljes mértékben.

—Miért?

—A bíboros úr nem tudta kezelni a szkennert. Közöttünk maradjon, a számítógépet se nagyon. A gépet én kezeltem, Matakumba bíboros úr levelezését is én bonyolítottam. Az e-maileket felolvastam neki, mire ő általában választ diktált. Ha bármire szüksége volt az Interneten, mindig én kerestem ki neki, és én olvastam fel. Ha tüzetesebben el akart mélyedni valamiben, kinyomtattam neki. Nem szeretett a képernyőről olvasni, azt mondta, rontja a szemét. Elképzelhetetlen volt, hogy akár öt percre is leüljön a gép elé.

—Ez azért elég különös.

—Nem hiszem, főfelügyelő úr. Matakumba bíboros úr Szudánban nőtt fel, és nagyon szegény családból származott. Minden percét a lelkipásztori munka és a szegények támogatása tette ki. Egyszerűen nem szokott hozzá a számítógéphez, ezért idegenkedett tőle.

—Tehát biztos benne, hogy arról az iratkötegről nem készült egyetlen másolat sem?

—Biztos vagyok benne, főfelügyelő úr.

—Ön nem olvasta?

—Nem.

—Jószerivel nem is látta?

—Nem.

Frazer bólogatott. Egyre jobban érdekelte, mi lehetett abban az iratkötegben. Camorelli valóban nem sejt semmit? Vajon Patrice bíboros volt szokatlanul zárkózott, vagy ez a titkár nagyon ostoba? Esetleg mégis tud valamit?

—Mondja, páter Camorelli, közel állt ön a bíboros úrhoz?

Sir Robert lelkes helyeslésre számított. Ugyancsak meglepődött tehát, amikor azt látta, hogy páter Luigi Camorelli hosszan gondolkodik a válaszon. Előbb lesütötte a fejét, majd lassan felemelte, és hosszan nézett maga elé, mintha a tetők felett repdeső madarakat tanulmányozná. Aztán elnézett a háztetők felett a Pantheon, meg a számos templomtorony irányába. Frazer csendesen várt.

Előttük terült el Róma, a múlt dicsőségének és a jelen kiszámíthatatlanságának hatalmas városa, ahonnan egykor dölyfös imperátorok mondtak recipe ferrumot, később meg világi hatalomra éhes pápák hirdettek anatémát. Ahol tribunusok és demagógok izgattak egymás ellen; és ahol a nép hol birodalmat teremtő felséges populus romanus volt, hol ingyen gabonára leső, voksát áruló csőcselék; hol massza, amely megvert ebként sündörgött fennhéjázó urai körül, akiket sem otthagyni, sem szolgálni nem tudott. Ahol legfőbb hajléka találtatott Istennek, aki minden szívben ott lakozott, de mégis oly távol élt téren és időn kívül, és akiről a Rómában nyomorgó szegénység általában azt gondolta, imádkozhatnak Hozzá ugyan longobárd, gót, német vagy olasz nyelven, Ő leginkább latinul ért.

Itt terpeszkedett a fenséges Róma, amely előbb viskóhalmazból földi istenek márványból épített világvárosává, majd a világ közepéből romhalmazzá lett, ahol a történelem véget nem érő színdarabjának egyik-másik látványos jelenetében ezrek hanyatlottak kínos vagy véres halálba; és ahol a sors úgy görgette maga előtt törzsek és népek sorsát, mint a sikátorokban miákoló számos kismacska a pamutgombolyagot.

Frazer elérkezettnek vélte az időt, hogy újra feltegye a kérdését:

—Közel állt ön a bíboros úrhoz, páter Camorelli?

A megszólított egy pillanatig még habozott, aztán szembefordult a nyomozóval:

— Nem, főfelügyelő úr. Úgy érzem, nem.

Frazer ugyan erre a feleletre számított, most mégis meglepődött.

—Miért?

—Hogy is mondjam önnek? — a jezsuita láthatóan kereste a szavakat. — Én voltam a legtöbbet a bíboros úr társaságában. A titkára voltam, elvileg nekem kellett volna a legtöbbet tudnom róla. De nem így volt főfelügyelő úr. Őszintén kedveltem a bíboros urat, talán ő is engem, de nem engedett közel magához. Némely szokásától, elgondolásától őszintén idegenkedtem, és ez előtte nem maradt rejtve.

—Például mire gondol?

—Matakumba bíboros úr kedvelte a zenés, táncos szentmiséket, mint az afrikai papok közül sokan. Vagy mint újabban az afroamerikai plébánosok, sőt püspökök némelyike.  Ez nekem nem kenyerem. Nagyra becsültem a bíboros úr eredményeit a lelkipásztori munkában, de stílusa, módszerei számomra követhetetlenek voltak.

Frazer kényszeredetten bólintott. A jelek szerint Camorelli páter semmi érdekeset sem fog mondani neki Matakumba bíboros halálával kapcsolatban. A jezsuita a hasznavehetetlen szemtanúk azon terjedelmes halmazához tartozott, akik ott vannak az eset közvetlen közelében, mindent látnak, mindent hallanak; mégsem értenek semmit. Legfőképpen azt nem, mi is történt tőlük néhány méterre. Az ilyen emberek kelletlenül teszik a dolgaikat, és valahol mélyen magukba húzódva lényegében közömbösek a külvilág eseményeivel szemben. A felügyelő a bajszát rágta. Talán próbálja meg ráébreszteni Camorellit a lényegre? Végül is… Mély lélegzetet vett.

—Mondja, páter Camorelli, — kezdte nagyon türelmesen. — nem gondolja úgy, hogy a bíboros úr halála körül valami nincs rendben?

—Nincs rendben? — meresztette szemét a jezsuita. — Mi nincs rendben?

—Gondolkozzon!

—Szívroham. — nyögte a másik. — Váratlan, tragikus, de Isten útjai kifürkészhetetlenek. — azzal tüstént keresztet vetett. Sokkal színpadiasabban, mint szerette volna.

—Az előbb azt mondta, Matakumba bíboros makkegészséges ember volt.

—Igen, azt mondtam. De Isten útjai kiszámíthatatlanok. A hirtelen halál néha olyan embereket ragad el, akikről embertársaik úgy vélték, száz évig fognak élni. Ön nem hallott az amerikai kosárlabdázóról, aki…

—De hallottam.

—Na, látja, főfelügyelő úr. Ön gyilkossági nyomozó volt?

—Több mint harminc esztendeig.

—Akkor mást se látott a világból, csak gyilkosságokat. A detektívregényekben és a filmekben mindig gyilkosság történik, az életben azonban igen ritkán.

—Engedje meg, hogy ellentmondjak, páter Camorelli. Higgye el, elég tapasztalatot gyűjtöttem ahhoz, hogy lássam, amikor valóban gyilkosság történt.

—Lehet, hogy valaha kitűnően látta el a feladatát, Mr. Frazer, de nagy árat fizetett érte: szakbarbár lett. Bűncselekményt lát ott is, ahol nincs.

Sir Robert érezte, hogy lassan elönti a pulykaméreg. Kényszerítette magát, hogy ne szólaljon meg. Nem, nem, és újra nem.

— Bele kell nyugodnia, hogy Isten magához szólította az eminenciás urat. Nincs ebben semmi rendkívüli, főleg semmi bűnös. Itt nem szaladgáltak csúnya gengszterek negyvenötös pisztollyal, sem aljas orosz vagy ukrán csirkefogók Kalasnyikovval. Még csak közönséges olasz maffiózok sem jártak erre lefűrészelt csövű puskával. De félre a tréfával, ön rendőr, és a rendőrök számára…

—Na, jó! — állította meg egy kézmozdulattal a további haszontalan fecsegést Sir Robert. — Gondolja végig a következőket: A bíboros egészséges, jó erőben van, és igen tevékeny ember. Postán kap egy iratköteget, amelyben valaki segítséget kér tőle. Patrice Matakumba annyira komolyan veszi, hogy idehív engem Angliából. Méghozzá sürgősen. Nem akartam jönni, vonakodtam. Később azt válaszoltam, hogy néhány nap múlva jövök, de a Monsignore ellentmondást nem tűrően arra kért, már másnap legyek itt. Matakumba bíboros meggyőz engem, hogy jöjjek Rómába, helyet foglaltat nekem a repülőgépen és a szállodában. Néhány óra múlva azonban szívrohamban meghal. Ön ezt nem találja különösnek?

—Talán arra gondol, hogy…— a jezsuita nagy szemeket meresztett.

Frazer némán bólintott. Legfőbb ideje volt, hogy a páter végre megértse.

—Ön arra gondol, hogy a kardinális úr nem természetes halállal halt meg?

—Arra gondolok, hogy a halála nagyon gyanús.

—Netán úgy véli, — kérdezte most már a szokásos jezsuita nyugalommal az arcán Camorelli páter. — hogy a bíboros urat meggyilkolták?

—Határozottan arra gyanakszom, páter Camorelli.

—Rendben van, főfelügyelő úr. — húzta ki magát a jezsuita. — Ön azt gondol, amit akar, én azonban egyáltalán nem osztom az ön… hm… aggodalmait. — felállt az asztaltól, és jéghideg hangon folytatta: — Frazer főfelügyelő úr! Örültem a szerencsémnek! A szálloda rendelkezésére áll, az ön számlája egy hétig előre ki van egyenlítve. Ha tovább is maradni szándékozik, azt már saját költségén kell megtennie. Lelki üdvössége érdekében remélem, nem mulasztja el, hogy eretnek protestáns istentisztelet helyett Rómában katolikus misét látogasson. Itt bőven talál rá alkalmat. Remélem, jól érzi majd magát az Örök Városban, uram! — közönyös arccal indult volna, hogy faképnél hagyja Frazert.

A főfelügyelő megcsikorgatta a fogait. Ilyen könnyen nem fog a kudarcba belenyugodni.

— Egy szóra, páter Camorelli!

—Óhajt még valamit, uram?

—Hol tudom önt elérni, ha még szükségem volna a segítségére?

—A segítségemre?

—Ha volna olyan kérdésem, amire esetleg válaszolhatna.

—Attól tartok, sehol sem tud elérni, főfelügyelő úr. — felelte látszólag sajnálkozva az olasz.

—Miért nem?

—Mert rendem generálisának engedélyével elvonulok szabbatikumra. Egy teljes évre.

—Szabbatikum? Az micsoda?

—Lelki és szellemi megújulást szolgáló aktív pihenés, a korábbinál kevésbé megerőltető munkával. Már holnap indulok Argentínába.

—Argentínába? — a főfelügyelő nagyot nézett.

—Igen, uram. Megengedi? Isten áldja önt, Frazer főfelügyelő! — gyors, takarékos mozdulattal megáldotta Sir Robertet, aztán lendületes léptekkel távozott. Capuccinója érintetlenül állt az asztalon.

Frazer megitta a magáét, majd intett a pincérnek.

—Felesleges, uram! — mosolygott a fiatalember. — Az ön fogyasztása rendezve van.

Frazer sóhajtott, és elővette a jegyzetfüzetét. Hogy is hívják azt az elálló fülű, kajla bajszú római ifjoncot? Gondolkodott, de nem volt biztos a dolgában. Addig lapozott, amíg rábukkant: Vincenzo Ligi! Tüstént tárcsázta.

Sir Robert Frazer húsz-huszonöt perccel később Vincenzo Ligi római rendőr főfelügyelő irodájában ült.

Folytatása következik.