HUSZONKILENEDIK RÉSZ

Két nap múlva célhoz értünk. Legmélyén voltunk az öbölnek. Fövenyes-homokos tengerpartot láttunk, és megpillantottuk Progét foglyul ejtőinek városát. A néhány száz kő- meg faépületből álló, gyermeteg városfallal övezett patkányfészket gyümölcsfaligetek vették körül, távolabb gabonaszárak hajladoztak a szántóföldeken. Jövetelünkre nők, gyerekek, férfiak csoportjai menekültek lélekszakadva a falak mögé. Liniko megcsóválta a fejét.

-         Semmi esélyük. Ha bezárkóznak, elpusztítjuk a földjeiket.

-         Nem fognak bezárkózni, uram – dörmögte Danno. – fegyveresen vonulnak majd ki a városuk elé, hogy megütközzenek velünk.

Úgy is lett. Mire a két hajót kikötöttük, körülbelül ezer-ezerkétszáz városbeli férfi csoportosult nagy tömegben a falak előtt. Fegyverzetük kőhegyű nyilakból meg dárdákból állt, baljukon fából, vagy vesszőfonadékból eszkábált pajzsokat tartottak. Néhányan – ők lehettek a vezérek – vadkanagyarakból összerótt sisakot viseltek. A többi fedetlen fővel állt.

Láthatólag elszánták magukat, hogy megütközzenek, vagy elzárják előlünk a földjeikhez vezető utakat.

Nekünk volt a kéz hajón százötven bőrvértes harcosunk, meg a jól felfegyverzett tengerész legénység. A számbeli fölény ugyan a városlakóké, de a mi oldalunkon állt a katonai fegyelem, a jobb fegyverzet és a komolyabb harci tapasztalat. De nem lehetett célunk, hogy leöldössük ezeket az embereket, és elpusztítsuk a városukat.

Jó ideig türelmesen várakoztunk. Vártuk, mit tesznek a városlakók. Ők továbbra is állig felfegyverkezve senyvedtek a tűző napon, mi meg pimaszul kényelembe helyeztük magunkat, és falatozáshoz láttunk. Közben persze fél szemmel folyton ellenfeleinkre sandítottunk, akik továbbra is ott tipródtak a déli nap pogány tüzében. Hadd fáradjanak a fickók! Jókora távolságban álltak tőlünk. Ha támadnak, egykettőre sorba állunk.

Nem támadtak. Ahhoz nem érezték magukat elég erősnek. Tudták: ha a csetepatéban alulmaradnak – végük.

Látszólag kényelmes helyzetben voltunk. Választhattunk, fárasszuk-e tovább a városlakókat esetleg napokig, vagy támadjunk-e rájuk. Zaklassuk-e őket éjszaka, esetleg égessük fel a földjeiket?

Alkalmazzunk-e valamilyen hadicselt?

Máris akadtak önjelölt stratégák. Egyikük azt javasolta, hajózzunk el, és keljünk partra valamivel arrébb, ellenfeleink látókörén kívül. A másik úgy érvelt, kössük le őket, sorakozzunk velük szemben hadirendbe, és küldjünk kisebb osztagot a földjük feldúlására, majd, amikor ettől zavarba jönnek, rohanjuk le őket. mindkét tervben volt valami a katonai szakszerűség könyörtelenségéből, de egy döntő fontosságú tényezőt kifelejtettek: mi nem azért jöttünk, hogy ezekkel a nyomorult emberekkel háborúsdit játsszunk, nekünk Progétre volt szükségünk. Elevenen és sértetlenül. Annak azonban, hogy a teitánt elevenen és sértetlenül magunkkal vigyük, szinte csak egyetlen biztos módja volt. ha a bennszülöttek kiadják nekünk szépszerével. Ez a vágyuk azonban e percben nem látszott megvalósíthatónak. Azt se tudtuk, él-e még a teitán.

A minden hájjal megkent Bixitla megpróbált kapcsolatba lépni a városbeliekkel. A Dlfin fedélzetéről partra hordatott egy nagy rakás agyagedényt meg rézszerszámot. Ezeket néhány bátor ember a bennszülöttek felé cipelte, és letette tőlük alig két nyíllövésnyire. Ott megálltak, intettek a városbeliek felé, rámutattak a portékára, és nyíllövésnyire hátrasétáltak. Oda, ahol ötven felfegyverzett harcos élén Bixitla várakozott.

Végtelen huzavona vette kezdetét.

Egy bennszülött félénken, állandóan a mieinkre figyelve odaóvakodott, hosszasan tapogatta-vizsgálgatta a holmit, majd visszament a csoportjához. Izgatott kupaktanács után három újabb férfi vált ki a városlakók közül, odasompolyogtak az áruhalomhoz, mindent alaposan megnézegettek, és visszatértek. Erre újabb, véget nem érő tanácskozás kezdődött közöttük, amit a mieink közönyösen szemléltek. Végre kivált az egyik agyarsisakos főnökféle, peckesen a kupachoz ballagott, nyolc-tíz szálas harcosa komótosan követte. Olya hosszasan nézegette a kínálatot, hogy eluntuk a várakozást. A mellettem álló Dannóra pillantottam, és láttam, hogy az öles termetű katona ugyanazt gondolja, amit én: ez a fickó képes egyenként végigtapogatni mindent.

Még mindig igen meleg volt. A homlokomat törölgettem, Danno arca izzadságban fürdött, és a Bixitlával várakozó szegény katonákról patakokban szakadt a veríték.

Vajon életben van-e a teitán? Erre a kérdésre rövidesen választ kaptunk.

A szemem sarkából láttam, hogy Liniko eltávozik mellőlem, és felmászik a város irányában húzódó három apró dombocska egyikére. Tovább figyeltem a kezdődő kapcsolatfelvételt: Az agyarsisakos férfi körülbelül tizenkettedszer tapogatta végig egyenként a csalétkül kihordott   edényeket és eszközöket. Liniko kapkodó léptekkel mászott le a halmocskáról, és rohanvást indult felénk. A bennszülött főnök ebben a pillanatban fejezte be a vizsgálódást, és kísérőivel együtt visszafelé indult.

-         Medve! – lihegte a fülembe Liniko. – nézd csak meg a várost! Nem látsz semmi különöset?

Ugyanazt láttam, amíg eddig. Néhány száz kezdetleges fakunyhó, pár tucat eléggé sivár és dísztelen kőépület, meg vékonyka és alacsonyka, egyetlen árva kőgyűrűből álló nevetséges városfal.

-         Nem látsz semmi különöset?

Jobban odanéztem. Volt két-három terebélyesebb építmény is, de ezeket se lehetett szépnek mondani. Láttam, hogy egy nagy csoport válik ki a bennszülöttek közül, és vállukon-hátukon különféle dolgokat cipelne a mi portékahalmunk felé.

-         Nézd csak meg jobban! – erősködött Liniko.

Ugyan mi néznivaló lehet még ezen a rút kis városkán?

A bennszülöttek közben lerakták terhüket, visszamentek, és Bixitla két embere odament megnézni a cserekínálatot. Szegényes agyagedények voltak gyümölccsel és magokkal telirakva.

-         Még mindig nem látod? – rántotta meg a vállamat türelmetlenül Liniko.

Csendre akartam inteni, mert közben a parti közjáték újabb fordulatot vett. Bixitla legényei húsz-harminc lépéssel hátrébb hordták agyag-és réztermékeinket, jelezvén, hogy ne fogadjuk el a cserébe felajánlottakat. Nekünk valami más kell.

Szóval éppen csendre akartam inteni az izgatott Liniko kapitányt, de felemelt kezem furcsa pózban állt meg a levegőben. Sóbálvánnyá merevedtem a határtalan döbbenettől, amelyet a barátom ábrázatán tapasztaltam. Úgy nézett rám falfehéren, kigúvadó szemekkel, ráncokba szakadó, gyöngyöző homlokkal, mint sírkamrájából éjnek idején felsettenkedő tetszhalott.

-         Hát nem látod?? – rivallt rám valami rettenetes hangon.

Megrökönyödve bámultam rá, de már húzott is maga után.

-         Gyere velem!

Láttam, amint a városlakók csoportjában újabb izgatott kupaktanácsra dugják össze fejüket a vadkanagyar-sisakos előkelők. Közben Liniko felvonszolt a kis dombocskára, ahonnan jobban lehetett látni, mi van a szegényes városfalak mögött.

-         Nézd!

Most már meresztettem a szemem becsülettel, de bizony még így sem láttam semmi különöset. Az én szemem semmiképpen sem ért fel ennek a fiatal asztlanti tengerésztisztnek hosszú. Magányos hajóutakon iskolázott hiúzszemével.

-         Középre nézz!

Ott állt az az épület, amit a város egyik templomának véltem. Durva kövekből összerótt, szögletes építmény volt, kis mesterséges dombon állt. Előtte jókora oltárkő. Tőle jobbra hosszú, két-háromembernyi magas sziklatorony-féle, amolyan ég felé nyúló gránit ujj. Eddig rá se hederítettem.

-         Azt nézd! A tornyot! A sziklatornyot! – biztatott Liniko. Látván azonban, hogy még mindig hiába meresztem a szemem, újra megragadta a karomat.

-         Menjünk közelebb! – húzott maga után.

A bennszülöttek csoportjában láttunkra megmutatkozó ideges mozgolódásra ügyet sem vetve loholtunk oldalról a város irányába. Egy magányosan szomorkodó, vénséges olajfánál álltunk meg, mindössze másfél-két nyíllövésnyire a városbeliektől. Azok – látva, hogy csak ketten vagyunk, és nem közelítünk tovább – megnyugodtak.

Liniko szinte föltolt a fára. Korhadó ágak és gyér lombok közt találtam magam.

-         Nézd a sziklatornyot! – türelmetlenkedett Liniko.

Amennyire tudtam, feljebb másztam, és alaposan szemügyre vettem. Rögtön észrevettem, hogy mesterséges építménnyel van dolgom. A tornyot a város lakói illesztették össze kisebb-nagyobb kövekből. De miért? Azonnal megtudtam.

Volt valami a sziklán. Volt valami középen, ami némiképp elütött a kő fehér alapszínétől. Valami.. vagy éppen – valaki…?

Ember volt! Ember függött a kövön kifeszítve, odaláncolva, vérfoltos fehér köntösben. Éppen a vérfoltok voltak azok, amelyek láthatóvá tették őt ilyen messziről is.

Folytatása következik.