HUSZONNYOLCADIK RÉSZ
Amikor a foglyokat a parton egybetereltük, sok ember – főleg
az ostromtól sokat szenvedett városlakók – a fejüket követelte. Bixitla nem
hagyta őket bántani, mire jókora tömeg gyűlt össze, és hisztérikusan őrjöngve,
ordítozva követelte a foglyok kivégzését. Bixitla hajthatatlan maradt. Magam is
melléálltam. Liniko és sok tengerész úgyszintén. A bosszúvágytól megittasult,
üvöltő-acsarkodó tömeg láttára először nyúltam fegyvereimhez.
-
Emberek! – dübörgött fel a rettenthetetlen Bixitla
dörgő basszusa. – az ellenséget legyőztük, Asztlant Tengeristene további
bosszút nem akar.
Végül a dühödt sokaság lassacskán morogva szétszéledt, mi
pedig elgondolkodhattunk, mit is kezdjünk a foglyainkkal. Rövid fontolgatás
után békében elbocsátottuk őket. ez a lépésünk hamarosan fényesen igazolódott. Néhány
nap múlva egy szál dereglye jelent meg a kikötőben, nyolc fegyvertelen
barbárral. Lombos ágakat lengettek a béke jeleként, é már messziről felemelték
karjukat, jelezvén, hogy nincs náluk fegyver. Miután nem érte őket támadás,
bátran partra léptek, és az ugyancsak fegyvertelenül elébük siető
asztlantiaknak átnyújtottak három nyomorúságos fekete cipót. Cserébe kaptak
kenyeret és némi pecsenyét, majd bántatlanul elhajóztak. Magam az esetet csak
hallomásból ismerem, mert akkor már nem tartózkodtam a létravárosban. A
barbárok később újra visszatértek, és a két közösség között kezdetét vette a
békés kereskedés. A viszony mind szívélyesebb lett, és ennek később mérhetetlen
nagy hasznát láttuk.
A tenger felől nézve rendkívül impozáns volt a létraváros. Ragyogó
fehér falak egy zöldellő dombtetőn, alatta nyájas mezők és kies ligetek. Csupán
az égbenyúló, távoli hegyek hiányoztak ahhoz, hogy az asztlantiak tökéletesen
otthon érezzék magukat. Meseszép vidék, kellemes éghajlat, immáron békés
bennszülöttek. Mi kell még ahhoz, hogy egy nagy csapat ember végre boldogan
élhessen?
Volt azonban egy nagy bökkenő: a katasztrófa. A teitán
szerint két-három esztendőnél több aligha lehetett hátra. Ráadásul ezt már
csaknem egy esztendeje mondta. Vajon itt is utolér bennünket?
Próbáltam magam meggyőzni arról, hogy ide nem jön utánunk a
vész. Csaknem sikerült, mire eszembe jutott, hogy apám a halálos ágyán
rettenetes világpusztulás közeledéséről beszélt. Egyetlen ember létezett,
akiről tudtam, hogy mindig ura a szavának. Aki a veszélyeket nem növelte, de
nem is becsülte alá, aki nem terjesztett alaptalan rémhíreket, de hamis
illúziókba sem ringatta magát. Az apám. Nem volt kétségem többé.
A veszedelem ide is elér majd, és nekünk minél több embert
meg kell mentenünk. Sürgősen ki kell szabadítanunk a teitánt! Ha még életben
van. A veszedelemre való felkészülés szakavatott irányítója csakis ő lehet.
Nagy örömmel láttam viszont Maxitana kapitányt. A legendás
tengerészt nyílvessző sebezte meg, az orvosok lemondtak róla, de nem mindennapi
szervezetének és életerejének hála, életben maradt. Ő volt a város egyik nagy
tekintélyű vezetője.
-
Mintha csak a Kettős Kontinens elvékonyodó közepének
keleti partjain lennénk, Medve! – mutatott körbe a kapitány. Egy háztetőn
álltunk éppen, körülöttünk sima fehér falak és létrák. Létrák mindenütt. –
Sokan közülük onnan származnak.
Másnap reggel kifutottunk a Hajnalcsillagal. Verőfényes nap
volt, és mi szorongó elszántsággal szántottuk hajónkkal az öbölnek a
tündérmesék tengeréhez hasonlatosan ragyogó, mélykék vízét. Nem győztem
gyönyörködni. Kékebb az ég, zöldebbek a partok, még a tenger is tengerebb, mint
másutt. Olyan valószerűtlennek tűnt, hogy ezt a csodát végveszély fenyegeti.
Nem tudtam elhinni. Ez a gyengéden fénylő messzeség, ez a szelíden fodrozódó
azúrkék tenger hozza ránk majd a veszedelmet? Nem! Ez csak ott lehetséges, ahol
bágyadt ködpárába burkolódzik a napfény, és hideg vízpermetet vernek arcunkba a
vad hullámokban tomboló vízsivatag felől a csontig hatoló, jeges szelek.
-
Liniko – fordultam a kapitányhoz. – itt is ránk tör
majd az áradat? A Nagy Öböl mélyén vagyunk. Apály és dagály itt jelentéktelen.
Liniko csendesen elmosolyodott.
-
Nézz körül, Medve! – intett a ragyogó víztükör felé. –
A Nagy Öböl. Minden bizonnyal a legnagyobb beltengere a világnak. Minden olyan
biztonságosnak tűnik, nemde? Csakhogy, - keményedett meg a hangja. – Én
szívesebben hajózom a végtelen óceán szabad térségein, mint itt. Azok a
beláthatatlan vizek nyíltan veszedelmesek, ez meg itt alattomos. A tengeri
viharok itt sem veszélytelenebbek, és a félelmetes helyek száma egyáltalán nem
kevés. Tudod te, hány veszedelmes hegyfok, zátony, öböl, szikla rejlik ezeken a
vizeken, ahol vihar idején kiszámíthatatlanná válik a szél, és a komor szirtek
árnyékában a halál leselkedik? Tudod te, hány hajótemetőt rejtenek a parti
sziklák alatt fortyogó vizek? Tudod te, hogy a rengeteg sziget, öböl meg
sziklazátony körül miféle helyi szelek, örvények és áramlatok lesnek ránk? Hogy
itt közel a part, és kisebb a dagály? Nem a vizek, hanem a partok okozzák a
legtöbb hajótörést.
Nehéz szívvel sóhajtottam föl, és hátratekintettem. Arra,
amerre a nyomunkban haladó másik hajó, a Delfin orrtőkéje hasította a mélykék
vizet.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése