Gömbszínház

Legalább kisüthetne a nap, gondolta Mortimer. Vagyis hát: nem is Nap, a jó ég tudja, mi a neve, egy betűsor és egy szám. Mindenki Napnak nevezi, maradjunk annál.

Ezen a február eleji napon semmiféle sugarak nem voltak képesek áttörni a szürke ködfüggönyt. Reménytelenül tompa volt az ég. A nagy magasságban otromba felhők pöffeszkedtek, és éppen azon tanakodtak, havat vagy esőt bocsássanak-e erre a sokat szenvedett vidékre.

Bezzeg, amikor behozták ide, hétágra sütött a Nap.  Nehéz, izzasztó nyári idő volt. Mennyi ideje is? Hat és fél éve. Felszisszent. Életének hat és fél éve.

Észre sem vette, máris a kapunál volt. Az egyenruhás őrök egykedvű tekintettel méregették. A kopasz hivatalnok most is ugyanolyan akkurátusan invitálta az irodába, mint annak idején, az volt az egyetlen különbség, hogy akkor a fegyveres őrök is beléptek vele. Most csak Julie baktatott a nyomában.

A kopasz a szemére igazította a fekete keretes pápaszemet.

- Neve?

- Mortimer Warlimont.

- Foglalkozása?

- Színházi rendező.
- Születési helye és ideje?

- New Egmontown, 2067. február 19.

A kopasz erre felnézett:

- Á, maga ünnepelni fog, Warlimont! Boldog születésnapot!

- Igen, - motyogta Mortimer, aki a születésnapja emlegetésétől inkább zavarba jött, mintsem örvendett volna: - négy nap múlva leszek ötvennyolc éves.

Julie mennyi is, futott át az agyán. Harmincnégy. Igazából rettentő korkülönbség.

- Na, fel a fejjel, Warlimont! Magának ez születésnapi ajándék! – azzal sorra kitette a férfi elé a hat és fél évvel korábban lefoglalt személyes tárgyakat.

Mortimer szórakozottan nézegette, és sorra zsebre tette őket. Igazából a kinti helyzet izgatta. Valóban nyugalom van? Valóban függetlenné váltak a Cassiopeia rendszerétől? Vajon nemcsak vihar előtti csend, ami a világra borul?

Már ekkor Julie következett. Mortimer Warlimont, a Pericles (vagy talán New Earth?) egykori ünnepelt rendezője fejébe nyomta elegáns kalapját, próbált jól beleburkolózni bokáig érő kétsoros szövetkabátjába, és egyszerűen kilépett a börtönből. Ki az utcára. Maga is csodálkozott, hogy ez most már mennyire egyszerűen megy. Nem lőnek, még csak rá sem kiabál senki. Az őrök faarccal rágják tovább a rágógumit. Vagy a bagót.

Fázott. Korholta hat és fél évvel korábbi önmagát, miért nem kapott fel a drága nagykabát helyett valami jó kis dzsekit, aminek van kapucnija. Halálra fagy a füle és a tarkója.

Hirtelen belevillant: nem ilyen semmiségekre akart gondolni a szabadulás pillanatában. Hanem valami nagyra és szépre. Talán valami patetikusra. A hat és fél év börtön kiirtotta belőle a pátosszal szembeni korábbi ellenszenvét. Ha egyszer kiszabadul…

Na és? Kiszabadult. Miért nem érez semmi ünnepélyességet?

Szétnézett. Sehol senki. Járókelő is alig. Még tegnap este is azt képzelte, hogy valami fogadóbizottság jön majd elé. Legalább egy csapat ifjú forradalmár romantikusan rendezetlen csoportban, kipirult arccal, lelkesen, hősi sálakkal. De nem jött senki.

Julie is kilépett. A férfi bevárta. Kissé félénken méregette a gyönyörű, telt idomú asszonyt. Ki gondolta volna, hogy éppen a börtönből fog újra megnősülni?

Megálltak egymással szemben. Némán. Négy éve tartoztak egybe, három éve voltak házastársak, de még sohasem érhettek egymáshoz. Legalábbis nem úgy, ahogy minden férj és feleség. Przyluski börtönparancsnok ezt mindig megakadályozta.

Csak nézték egymást tétován, ajkuk közelített, de túlságosan lassan. Mortimer ezt sem így képzelte.

- Ej, smárolj már le! – horkant fel Julie. – Ha nem volna ilyen borzalmas hideg, dugnánk egyet itt a kapuban! – magához rántotta, és erőteljesen szájon csókolta Mortimert.

Milyen jó Julie-nak, hogy mindent el tud ütni valami vaskos közönségességgel. Mortimer szájára már nehezen jött az ilyesmi, szégyenlőssé lett odabent.

- Azt hiszem, ezt otthon kell folytatnotok! – mondta egy öblös hang.

Mortimer felnézett, aztán szó nélkül megölelte a tömött bajszú férfit.

- Matthew!

Matthew Simorjai látszólag nem változott; változatlanul zömök volt, hordómellű és erőteljes. Talán csak a haja lett gyérebb. Meg kissé más színű. Most szinte ezüst foglalatba keríti az arcát, mint valami drága festményt. Matthew olyan, akár a jó karakterszínész, hozzá kellett öregednie a szerepköréhez. A menedzser.

- Bemutatsz a hölgynek?

- Hogyne! Julie, a feleségem! Matthew Simorjai!

Julie minden tartózkodás nélkül megpuszilta Matthew arcát.

- Hallottam rólad! Időnként rugdosnod kell az uram seggét!

- Úgy van! – nevetett Simorjai. – Neked is, asszonyom! Gyertek!

A kocsija a régi ütött-kopott járgány volt. Viszont sokkal kevésbé lógott ki a forgalomból, mert nem is nagyon volt forgalom. A Pericles sugárút roppant impozáns szalagja csaknem üres volt. Alig lézengett rajta néhány autó, azok is lassan másztak, akár a pondró.

- Sokan elköltöztek – magyarázta a menedzser. – még olyanok is, akiknek semmi közük sem volt a Cassiopeia uraihoz. Egyszerű emberek tízezrei. Sokan pánikba estek, amikor a tömeg akasztani kezdte a komprádorokat.

- Akasztottak?

- Több százat. Akkor még nem volt semmiféle karhatalom. A középosztálybeliek zöme elmenekült a New Earth felszínéről.

- Nem Pericles?

- Nem. Most már Új Föld a hivatalos neve.

Mortimer behunyta a szemét. Akasztottak. Itt, ahol mindig a béke földje volt. Iszonyú. Annak idején kerekes és légpárnás járművek véget nem érő sora száguldozott a sugárúton, szinte egymás sarkában taposva. Negyven esztendeje – amikor először került a fővárosba – félelmetes, szemkápráztató volt a forgalom. Az ifjú diák magában azon mélázott, milyen színű is lehet a Pericles sugárút kövezete; mert sohasem látta a járművektől.

Mortimer hátradőlt az ülésen, és emlékezett.

Balról látszott a régi Nagyszínház viharvert épülete. Az első bemutatója itt a fővárosban. Jó harminc éve. Összerándult. Minden jó, ha vége jó. Bécs városa egy űrállomás volt, a szereplők zöme szkafandert viselt. Angelo nyilvánosan maszturbált a színpadon. Mortimer újra összerándult. Már nem szeretett erre emlékezni. Aztán meg is fejelte a botrányt: néhány héttel a premier után a társulatával nekiállt lebontani a proszcéniumot. Rongálásért csaknem börtönbe került, a Nagyszínházból kitiltották. Oda se neki. Minden lehetséges helyen elmondta: hadat üzent a proszcéniumnak: le kell bontani a teátrális diszkrimináció elavult szégyenkeretét, hogy végre megvalósulhasson színpad és nézőtér ősi egysége. Ismét összerándult. Erre sem szeretett emlékezni.

Akkortájt ismerkedett meg Gwendolynnal. Erre meg végképp nem akart emlékezni.

Matthew lassított, és hátranézett. Meglepetésére Mortimer teljesen a gondolataiba merült. Csalódottan szólt rá:

- Mit szólsz hozzá?

Mortimer felocsúdott. Hát persze. A Gömbszínház!

Ott magasodott ezüstös acélszínben, kevélyen, a maga roppant hatalmasságában. A város legimpozánsabb épülete. Az ő számára építették.

Csak egy pillanatnyi büszkeséget érzett, de tüstént ki is zökkent belőle. Látta magát elegáns öltözetben, újságíróktól kísérve bevonulni a Gömbszínház főbejáratán, de tüstént eszébe villant egy másik bejárat: a börtönkapu. Elkomorodott. Hét és fél éve megbilincselve hozták be.

- Lázadó!

Az őrség egyik tiszthelyettese megpofozta.

- Ön statáriális bíróság elé kerül! – közölte a vizsgálóbíró.

Felnézett. Bent, a paloták mögött, a sugárúttal párhuzamos utcában kell lennie az egykori Aurora Színháznak. Jelenleg használaton kívül, sokáig elegáns mulató volt. Ott rendezett, miután a Nagyszínházból eltávolították. A régimódiság szimbólumának látta annak idején.

Ősi elképzelések alapján készült hatalmas, díszes páholysoros hodály; csupán a rizsporos paróka hiányzott a díszletmunkások fejéről. Hatalmas, minden szükséges technikával ellátott proszcéniumszínház. Proszcénium. Hogy gyűlölte.

Azt hitte, eljutott a csúcsra. Esténként a kis szobában Gwendolynnal szeretkezett. A lány apja a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője volt, és a hóna alá vette Mortimert. Így kapott felkérést az Aurora Színháztól.

Sok hűhó semmiért! Napokig  ízlelgette. Egy megnyerő tavaszi estén feleségül vetet Gwendolynt, az apósa pedig kijárta, hogy Mort rendezhessen. A sajtóvisszhangot is megszervezte. A sajtóértekezlet. Milyen büszke volt! Szeretne elsüllyedni, ha eszébe jut.

A Sok hűhó semmiért az én olvasatomban Shakespeare világgyűlöletének beszédes dokumentuma. A szerelem teljes értéktelenségét mutatja Héró és Claudio története; a cédának gondolt és az oltár előtt megtagadott lány később mégis feleségül vehető, hiszen a szerelem nem létezik, lila köd, csak annyi igaz belőle, ami a nemi szervekre tartozik. De Claudio mégse kapja meg Hérót, hiszen Leonato lánya valóban meghalt, az őrült apa hiszi csak, hogy még mindig él, így adnak feleségül Claudióhoz egy hullát. Beatrice és Benedek az én olvasatomban ennek egy másik változatát példázzák; Beatrice szellemessége és ereje azt jelzi, hogy ő voltaképpen álcázott férfi; kettejük kapcsolata lényegében homoerotikus szerelem. De mivel a melegek szerelmét az inkvizíció világa üldözi, Beatricének továbbra is női ruhát kell viselnie, és el kell játszania élete végéig a külvilág előtt az odaadó hitves szerepét. Tragikus sors. Ezért kell férfi színésznek játszania Beatricét. Ebből fakad a darab keserű melankóliája. Az én olvasatomban a darab egyetlen valamirevaló hőse János herceg; programja az egyetlen lehetséges, az egyetlen emberhez méltó program: a világ megszüntetése. Ez a darab a halálról szól, a lét értelmetlenségéről szól, dekonstruálja az összes emberi illúziót, gyarló érzelmeinket.

A színpad üresen marad, illetve oda a nézőtérről kiemelt székek sorai kerülnek; a színészek a nézők közt hagyott üres helyeken játszanak. Helyre áll játékos és néző ősi kapcsolata; a nézőket több alkalommal bevonjuk a játékba, ők pedig testközelből láthatják és hallhatják a művészeket. Akár meg is érinthetik őket¸nem tilos. Átélhetik az érintés misztériumát, mint a lét egyetlen kézzelfogható valóságát. Mindezt abszolút újszerűen, fittyet hányva a poros és kiégett színházi hagyományoknak, nincs se hagyományos értelemben vett színpad, se nézőtér. Le a proszcéniummal!

A város elitje ünnepelte, a nézőtér tele volt jól öltözött emberekkel, sikk volt elmenni az Aurorába, a mértékadó sajtó zseninek nevezte Mortimer Warlimontot. Néhány ócska kültelki populista írócska ugyan óvást nyújtott be az előadás ellen, de ezeket nem vették komolyan, vagy lehurrogták. A legfontosabb orgánumok Mortimer rendezését a valóság megvesztegethetetlen és könyörtelen tükrének, a rendezőt pedig a művészi igazság bajnokának kiáltották ki.

Kinyitotta a szemét, és Julie-ra nézett. Julie! Drága Julie!

Przyluski börtönparancsnok hívatta.

- Ez lesz a színpada, Warlimont! Jól nézze meg! Nagyon emberelje meg magát, a feletteseim jönnek a Cassiopeiáról. Vállaltam egy projektet, már évekkel ezelőtt. Úgy tudják, nekem komoly börtönszínházam van. Hát vigyázzon magára: ha nem kapok prémiumot és extra nyugdíjat, magát kimeszeltetem. Megértette, seggfej?

A jelzett építmény hatalmas deszkatákolmány volt, se háttér, se díszlet, se járás. Egyetlen lépcső vezetett fel rá, de az olyan meredek és korhadt volt, hogy állandóan balesetektől kellett tartani.

Mortimer felsóhajtott. Rég nem látott színházat.

- Válasszon a rabtársai közül színészeket. A női részlegből is küldök át néhány pillangót. Egyet azonban tudnia kell: maguk bármit tehetnek a nőkkel, de közülük azt, aki csak tapogatni hagyja magát, odaát a foglárnők kancsukával verik véresre.

Huszonnégy nő jelentkezett és nyolc férfi.

Mortimer elnézte őket. Gyönyörű, életerős emberek, de a beszédük mocskos, mint a trágyadomb. Mit tegyen? Nincs se gömb, se fénytechnika, se hangosítás, se alsó- se felsőgépezet, se vezérlő. Csak egy hatalmas, kopár tákolmány. Tele szöggel. Először azokat kellett eltávolítani.

Akkor látta Julie-t először. Garázdaság miatt csukták le. Agyba-főbe verte a „jogszerűen eljáró” adószedőt. Aki éppen mindenükből ki akarta fosztani őket. Julie-val példát statuáltak: nyolc évre ítélték. A férje gyorsan el is vált tőle, a gazember. Julie volt a kilencedik leghosszabb időre bekasznizott fogoly az egész komplexumban. (Mortimer holtversenyes elsős volt az életfogytosokkal, mert őt meghatározatlan időre ültették le lázadásért.)

A szereplők közt voltak rablógyilkosok, csalók, sikkasztók, kasszafúrók és prostituáltak.

Mit játsszanak? Gyorsan jött az ötlet:  Lüszisztráté. Eredetileg csupán azért, mert abban sok női szerepet lehet kialakítani.

- Eljátszom, ami tisztességes, de nem mutogatom a picsámat! – ez volt hozzá Julie első szava.

Különös helyzet volt. A színészek bármit végrehajtanak, de csak olyan instrukciót adhat, amivel egyetértenek. Populárisan kell rendezni, ez volt Mort első gondolata. Úgy gondolta, ez valami szégyenletes, valami tisztátalan lesz.

Nem volt az. Élete legnagyobb élménye lett. Együtt írták át, értelmezték, alakították át a darabot.

- Egy háziasszony vagyok, aki véget vet a férfiak hülyeségének. – mondta a címszerepet alakító Julie.

Varázsszőnyeg terült a börtönre, az ütött-kopott színpad és környéke a csodák világa lett. A próbák hangulata mindenkit magával ragadott; a színpadon dolgozó, vagy a mellette ácsorgó, arra támaszkodva figyelő embereket láthatatlan aranyfonalak fűzték egybe; együtt sírtak és együtt nevettek, nyers kezdeményből a szemük láttára bimbózott, szökkent szárba, erősödött és fejlődött az előadás, egyik apró részlet a másik után került a helyére. Mindenki hozzátett valamit; napról napra többet.

Az előadást eredetileg cinikus szkepticizmussal szemlélő Mortimert is egyre jobban magával ragadta a lelkesedés. Mind közvetlenebb lett, kezdeti gőgje elmúlt, fesztelenné vált, mind gyakrabban mosolyodott el, sőt az is megtörtént vele, ami ifjúkora óta szinte soha: gyakran felnevetett. A most alakuló és mind jobban összeforró társulat magával ragadta, testébe olvasztotta. Eggyé vált velük.

És ez jó volt. Nagyon jó. Mámorító. És szinte észrevehetetlen. Mire Mortimer rájött, hogy szívvel-lélekkel közéjük tartozik, már pontosan ugyanúgy reszketett a sikerért, mint a csapat akármelyik tagja.

Populista, vagy nem populista, ez az előadás jó. Nagyon jó. Ámulva döbbent rá, miről is szól a saját rendezése. Nagyot nézett. A saját rendezése? Nem, inkább közös rendezés, összmunka, csapatjáték, egy olyan team munkája, amelyben nincsenek sem sztárok, sem statiszták, teljességgel hiányoznak a primadonna allűrök, de ahol a kezdeti tudáshiányt gyorsan egalizálja a hajszálpontos munkafegyelem és a közös cél érdekében végzett lelkiismeretes munka. Külön-külön a társulat tagjai talán elmaradtak a profi színészek mögött, de mint együttes, ez a szedett-vedettnek induló társulat olyan fokra jutott, ami bizony a legprofibb csoportokat is zavarba hozta volna. Mortimer ámul, és – lelkesedett. Az előadás szép volt, erőteljes, sokatmondó. A primitív körülmények a próbák alatt előnnyé kovácsolódtak, esztétikai értéket nyertek az egyszerűség által. Mert egyszerűnek egyszerű volt a produkció, de nem primitív.

Négy nappal a bemutató előtt Mortimer rájött valamire, amitől először megijedt. Aztán már csak nevetett rajta. Ezért az előadásért Przyluski börtönparancsnok nem fog extra nyugdíjat kapni. De prémiumot biztosan nem. Ha nem kap, hát nem kap, egye meg a fene. Van egy csodálatos társulata, remek előadása, nem fog megalkudni. Most már nem.

A pajzánkodásnak induló előadás félelmetes gyorsasággal tisztult; szöveg és akció kirendezett magából minden sallangot, maradt a pajzánság, de eltűnt minden öncélú pajzánkodás. A poénok letisztultak, és egyre inkább egymásra épültek. Mortimer észrevette ezt, és most már tudatosan rendezett, elegáns lendületességgel, fölényes magabiztossággal irányította az előadást a cél felé, mindig aprókat javítva rajta, minden hibát bölcs humorral észrevéve, segítve, de most már senkit meg nem bántva. Élvezte. Csodálkozott magán: a lelkesedése nemhogy csökkent volna, hanem óráról órára növekedett. Harminc éve nem tette meg, hogy előjátszott a színészeknek, most húszpercenként mászott fel a színpadra, és szinte új erőre kapott az ott töltött percektől. Aztán úgy ugrott le, mint húszéves korában. Néha megállt, hogy rácsodálkozzon önmagára. Mi változott? Máskor az előadásnak ebben a szakaszában már torkig volt a belső feszültségektől, gyűlölt maga körül mindent és mindenkit, és halálosan fáradtnak érezte magát. Mitől más ez?

Julie-val a dolog villámgyorsan történt, mindkettőjüket meglepte. Izzott körülöttük a feszültség, parázs riposztok cikáztak oda és vissza, és Mortimerben nem is tudatosodott, mennyire szereti, ha a nő a közelében van. Aztán egyszer kisebb balesetet szenvedett, és késett a próbáról. Váratlanul, nem a szokott irányból érkezett, a nő érte aggódó arca meglepte.

Az egész próba alatt Julie-n járt az esze, úgy érezte magát, mint valami telhetetlen kamasz. Mi történik vele? Vadul tört rá a vágy: dédelgetni, szeretgetni akarta a nőt, a másik pillanatban pedig letépni róla a ruhát, és a testébe hatolni.

A próba végén vörösödő arccal lépett a nőhöz.

- Elmúltam ötven, tudom, hogy hülye vagyok. Azt hiszem, szeretlek.

- Azt hiszem, én is – felelte minden gondolkodás nélkül Julie.

Tanácstalanul néztek egymásra néhány pillanatig. Julie-nak hangtalanul megeredt a könnye.

- Talán feleségül kellene venned – motyogta zavartan. – Tudom, hogy én csak egy trampli vagyok, te meg a híres rendező. Ne haragudj, hogy ezt mondom.

- Megkérem a kezed!

Julie csodát látó ámulattal nézett rá.

- Komolyan gondolod? – aztán választ sem várva, sírva elszaladt.

Másnap kisírt szemmel jött a próbára, ahogy Mortimert meglátta, nyílegyenesen odament hozzá, és a szemébe nézett.

- Megkérem a kezedet!

Nézték egymást boldog-szomorúan. A kamerák miatt egy ujjal sem mertek a másikhoz érni.

Persze, házassági engedély. Azonnal jelentkezniük kellett a börtönparancsnoknál.

Az alamuszi képű Przyluski kaján vigyorral méregette őket.

- Persze, dugni akartok, mi? Majd meglátjuk az előadás után.

Mortimer arca elkomorodott. Hogy’ mondja meg Julie-nak, hogy az előadás után a nyavalyás Przyluski aligha lesz majd kegyes jókedvében?

Boldogan készültek a bemutatóra. A börtönparancsnok durva lócák soraiból nézőteret csináltatott, az illusztris vendégek számára meg a raktárból előhozatott fotelekből, napernyőkből és asztallapokból páholyféléket eszkábáltatott össze. Az elkészült páholyokat befestette, aztán vörös plüssel vonatta be. Roppant büszke volt a nézőterére, naphosszat ott fontoskodott, bár a próbát nem zavarta, nemigen törődött vele. Az előadásra levezényelte az összes politikai foglyot, körülbelül háromszáz embert. A többségük lázadásért ült. Érkezésüket Mortimer kaján vigyorral figyelte.

A Przyluski-féle alkalmi díszpáholyba is bevonult vagy harminc roppant elegáns férfi és nő, néhányan közülük egyenruhában.

Az előadás fergeteges volt. A közönség már a harmadik percben nevetett, aztán csaknem egy órán keresztül szinte sohasem szűnt meg a nevetés. Kinésziasz és Mürrhiné jelenete alatt már fetrengett a közönség, de a díszpáholyban is jóízűen kacagtak. Nagyjából ez volt ilyen értelemben a csúcspont, Mortimer látta, hogy Przyluski büszkén kihúzza magát, és felfújja a tokáját, mint valami elméretezett pávakakas.

A végén ünnepélyes, néma csend támadt. A közönség lélegzet-visszafojtva figyelte a békekötési jelenetet, pisszenés sem hallatszott. De az előkelőségeknek az arcukra fagyott a mosoly. Mortimer komoran bólintott. Ez jelzi, hogy az előadás jó. Nagyon jó. Lesz min elgondolkodniuk odaát a Cassiopeián. Minden hatalom illuzórikus. Az uralom forrása az emberek közössége, és csak úgy lehet felettük uralkodni, ahogy hagyják. A szabadságot ki lehet vívni erőszak nélkül is, pusztán következetes emberséggel, és eljön a nap, amikor az emberek félelme elmúlván a rossz hatalom összeomlik, akár a kártyavár.

A végszó után a nézőtéren döbbent csend volt, a páholyban fagyos némaság. Mortimer boldog volt.

Przyluski aznap este hívatta. Csak őt, Julie-t nem.

- Megkapja a házassági engedélyt, Warlimont, azt megígértem, - szűrte a fogán keresztül a szavakat. – de ennyi. Megdughatja a feleségét, de tudnia kell, hogy odaát a húst is leverik róla a kancsukával, ha maga egy ujjal is hozzáér. Majd ölelgetheti a csontjait a koporsóban.

Boldog-szomorú esküvő volt. Przyluski gúnyosan mosolygott. „Kinésziasz és Mürrhiné” voltak a tanúk. Férj és feleség nem értek egymáshoz. Egy ujjal sem.

Azóta sem.

Mortimer meglepetésére három nap múlva újabb előadást tartottak. Przyluski meghívta a börtönt körülvevő lakónegyedben élő embereket. Hatalmas siker volt. Pár nap múlva újra felléptek.

Egy közlékenyebb őr néhány hónap múlva elmondta, hogy odakint feszültség van, a Cassiopeia és a Pericles kapcsolata újra pattanásig feszült, immár mindenki lázadó. Przyluski börtönparancsnok az ő előadásaik miatt már csaknem forradalmárnak számít, és köztiszteletben áll, mint a lázadásért lecsukott rendező, Mortimer Warlimont menedzsere.

Mortimer itt felriadt. Összebújva ült a feleségével Matthew autójának hátsó ülésén. Némán szívták magukba, igyekeztek végre megszokni a szabadságot. Mortimer Julie haját simogatta, életében először. Przyluski valószínűleg megmentette a bőrét az ő Lüszisztrátéjukkal. Nem baj.

Annak idején Sok hűhó semmiért premierje után kissé spiccesen ment haza, sokkal korábban, mint gondolta. Szeretet volna elújságolni a feleségének, mekkora sikert aratott. Nagyon sajnálta, hogy Gwen gyengélkedik, remélte, hogy a következő előadást együtt nézhetik meg.

Gwendolyn nem volt egyedül. Igazából nem is nagyon akart kimászni a fickó alól.

- Szerintem most már fejezzük be, Nelson! – lihegte a nagydarab férfi felé.

Nelson – az apja egyik testőre – szégyenlősebb volt. Motyogott valami, felrántotta a gatyáját, és távozott. Mortimer némán bámulta a felesége csatakos testét, a domborulatokat és hajlatokat, amelyekért élt-halt – eddig.

Gwen végigmérte, aztán csábosnak szánt mosolyt lövellt felé.

- Egye fene, - dürrögte. – na gyere!

És minden teketória nélkül a férje felé tárta combja tövének sötétbarna bőrét, és a nemi szervét – amelyből néhány perce távozott egy másik férfi.

Mortimer csak állt és nézett. Alig kapott levegőt. Gwendolyn utálkozva húzta el a száját.

- Meg ne merj sértődni! – vágta oda utálkozó kifejezéssel. – Amíg te ott idétlenkedsz a borzalmas előadásoddal, amit csak azért fújnak úgy fel, mert apa kiteszi érte a lelkét, nem fogok unatkozni. A te színházad olyan, mint valami pornográf mise. Mindenki fogdos mindenkit. Az érintés misztériuma, mint a lét egyetlen kézzelfogható valósága. – megsemmisítő gúny lövellt a tekintetéből. – Micsoda hülyeség! Engem nem érdekel, szívem, a magas művészet, inkább háromdimenziós akciófilmet nézek. Vagy valami jó kis egészséges pornót. A tied nem egészséges, dráguci, de az a művészet, attól leszel híres, és én elfogadom. Azt viszont neked is el kell fogadnod, hogy a mienk modern házasság, és engem nem tarthatsz rabszolgaságban. Mert néha Nelsonnal vagy mással szórakozom, semmivel sem kapsz belőlem kevesebbet.

Mortimer csak állt, mint a villámsújtotta fa.

- Na, mi lesz már? Megdugsz végre, vagy keressek valaki mást?

Wayne, az apósa másnap félrehívta Mortimert.

- Ugye, minden rendben van közöttetek?

- Igen – motyogta szégyenkezve a férfi.

Mortimer az év végén a legdivatosabb kortárs drámaíró Greg Redhouse darabját rendezte meg; Genetikus genezis volt a címe.

A színpad egy óriási lombik volt. A sajtóértekezleten Mortimer feje kegyetlenül megfájdult. Mellette a hatalmas hajkoronájú, vénasszonyos képű Redhouse beszélt végeérhetetlenül. Az újságírók áhítattal hallgatták.

- Az emberek megengedhetik maguknak, hogy utódaikat „méretre igazíttassák”. Az orvosok ügyelni fognak arra, hogy a gyerekek szigorúan méretre készüljenek, egy kis tesztlombikban. Átvettük az uralmat a születés felett, ezzel végleg száműzhetjük a világból Istent.

Mortimer fejfájása elviselhetetlenné fokozódott. Miket hord össze ez a díszbirka?

A premier vájt fülű körökben zajos siker volt. Warlimont és Redhouse: a színpad varázslói – írta a bennfentes sajtó.

Elhagyni a proszcéniumot! Elhagyni a proszcéniumot! Ezt hirdette úton-útfélen. Ő volt a legfelkapottabb rendező, egyre több helyen adtak a szavára.

Egy televíziós interjúban említette legelőször.

- Egy Gömbszínházat szeretnék! Ahol akár a súlytalanság állapotában is lehetnének előadások. A gömb belső felén lenne a közönség, középen a játéktér. Máskor meg akár fordítva. A tökéletes színházi tér.

Fanatikusan küzdött érte, néha már-már lelkesen. Előadásokat tartott.

- Egykor a Földön az úgynevezett avantgarde idején a Bauhausnak nevezett művészcsoport néhány tagja már felvetette a Gömbszínház gondolatát, tervet is készítettek hozzá. Gropius, Bruno Taut, Weininger és Sebők is ebben gondolkodott. Akkor nem készülhetett el, nem is lett volna igazi Gömbszínház, most azonban eljött az ideje.

A Gömbszínház hatalmas kupolája négy év elteltével magasodott a főváros fölé. Roppant csatározásokat vívott érte politikusokkal, hivatalnokokkal. Sokallták a költségeket. De eljött a megnyitó napja. A világegyetem legmodernebb színháza. Tódultak mindenhonnan az ilyen meg olyan díjas írók és költők. Mortimer fél év alatt annyi kitüntetést kapott, hogy a sok plecsni el sem fért a szalonkabátján.

Ekkoriban lett Matthew Simorjai a menedzsere.

- Nem szabad innod, Mort! – a következő poharat kiütötte a kezéből.

Az első premier a Gömbszínházban ősszel volt: Godot-ra várva súlytalanságban. A nézők is ott úszkáltak a szereplők körül, a szöveget fülhallgatóból hallgatták. Magasrendű költészet! Beckett-hez méltó előadás! – fuvolázta a média.

Mortimer előadását ezernél több tévécsatorna vette át:
Az egykori Empedoklész szerint ugyanazon elvek határozzák meg az ember sorsát, mint amelyek az univerzum egészét, és ebből következik, hogy amint a bukott daimónok újból elnyerik isteni mivoltukat, már nem különálló lelkekként léteznek tovább, hanem Gömbbé egyesülve alkotják a mindenséget.

- Mit tart legfontosabb feladatának? – kérdezte a riporternő, jól a szeme elé villantva hatalmas szilikon melleit.

- Leváltani az illúziószínházat, rádöbbenteni létezésének kozmikus értelmetlenségére az emberiséget, tükröt tartani elébe. A színház nem játék, hanem véres, komisz és kegyetlen rítus, a dehumanizáció folyamatának következetes felmutatója

Aznap este kínos beszélgetése volt Matthew-val.

- Lógsz a levegőben, Mort. Itt az emberek zömmel már írni és olvasni se tudnak, te pedig egy művészinek hazudott pszeudo univerzumot teremtesz.

- Minden este sikerünk van.

- Egy rakás sznob körében, akik egymás ruháját bámulják, unatkoznak, és legfeljebb arra törekszenek, hogy mindenki lássa: jelen vannak ezen a modern izén.

A ház előtt Matthew megbökte a vállát.

- Megérkeztünk, Mort!

Felnézett. A háza. Elhagyott és elhanyagolt kis külvárosi épület. Hámló vakolat. Csaknem elsírta magát.

Julie lépett mellé.

- Együtt rendbe hozzuk. – suttogta a fülébe a nő. – Majd én felmegyek az állványra. Ne fél, nem vagyok cukorból.

Ez a csók már hasonlított ahhoz, amit elképzelt…

- Most nincs idő, - szólt rájuk a menedzser. – a színházba kell mennünk. Csak nézzetek szét!

Amikor újra a kocsiba ült, ismét megrohanták az emlékek.

 Eszébe jutott egy régi megérkezés. Sok éve történt. Nem ide jött haza, hanem a gránit rizolitos, kétszintes, elegáns, előkelő negyedbeli palotába, ahol Gwendolynnal éltek. Aznap volt Az élet álom bemutatója. Akkor úgy érezte, ez volt a legjobb rendezése. Hatalmas technikai apparátust vonultatott fel Calderón darabjának bemutatójára. A nézőtér a gömb belső felszínén volt, a játéktér középen. Ezúttal mellőzte a súlytalanságot. Hologramok, tükrök, kivetítők és animációk bonyolult rendszere révén minden néző jól láthatta a színpadot, mindenki éppen úgy, mintha pontosan felé fordulva játszanának.

Mortimernek ez az előadás nagyon fontos volt. Teljes év telt el úgy, hogy egy csepp alkoholt sem fogyasztott. Sigismondo az ő személyes alteregója, akaraterejének szimbóluma volt. Kihúzta magát. Büszkeséggel eltelve ment haza.

Hazatérve Gwendolyn nyitott be hozzá. A felesége elképesztő gyorsasággal csúnyult, a mindenféle ráncfelvarrások csak rontottak a helyzeten. Szeretkezni évek óta nem szeretkeztek.

- Mit tettél, te balfácán? – kérdezte vigyorogva a nő.

Mortimer döbbenten meredt rá.

- Te radikális rebellis balfasz! – rivallt rá Gwendolyn. – Ezt akartad? – a képernyőre mutatott.

Nyilvánvalóan felvette a számára a hírműsor rá vonatkozó részét. Mortimer bekapcsolta. Richard Portinari beszélt, a jelenlegi legbefolyásosabb kulturális riporter.

Mortimer egyre sápadtabban hallgatta:

- Napjaink legkínosabb meglepetése Mortimer Warlimont elzüllése. Az egykor valóban tehetséges rendezőről tudtuk, hogy alkoholistává lett, de nem is sejtettük róla, hogy a legalantasabb szélsőségek szolgálatába állt. A lázadók, felforgatók ordas eszméit tette magáévá, a világszerte békétlenkedő csőcselék rendezője lett. A kultúra több elkötelezett képviselője nyilatkozatban határolódott el tőle.

Mortimer keze remegett.

Reggel a nagydarab Nelson rázta fel.

- Mrs. Warlimont kérése, hogy ön ma este már ne legyen itt!

A válás gyors volt és zajtalan. Mortimer vagyonának zömét Gwendolyn kapta. A férfi akkor vette a kis külvárosi házat.

Soha többé nem ivott egy kortyot sem. Pedig éppen ekkor bélyegezte alkoholistának az összes létező médium.

Nevetőgörcsöt kapott, amikor rájött, hogy mi is történt valójában. Lázadóvá vált akarata ellenére - a szabad akarat miatt, amit Calderón remek darabja sugall. Hogy megijedtek tőle! Legnagyobb riválisa, Otto Schmidt-Hansen tüstént színpadra állította az Oedipus királyt, - ami Az élet álom című művel homlokegyenest ellentétes eszméket tételez; a szinte örökkévaló anankét, a végzetet. A kollégák tucatjai vonultak be tüntetően Schmidt-Hansen premierjére, és adták egyik ostoba nyilatkozatot a másik után. Mortimer tudta, hogy a karrierjének vége: szembekerül a lojális szakmával.

Akkor már a bolygó egyes részein dörögtek a fegyverek. A média beszámolt róla, a Cassiopeia rendfenntartó csapatokat küld, hogy biztosítsák az itteni lakosság nyugalmát. A legelőkelőbb csatornák kezüket-lábukat törték, hogy bizonyíthassák a lojalitásukat. Az egyik helyen fő műsoridőben egyenesen imádkoztak a rendfenntartó egységek szerencsés megérkezéséért.

Előbb betiltották Az élet álom előadásait. Utána letartóztatták Mortimer  Warlimontot. Lázadásért.

A városban még látszottak az egykori harcok nyomai. A Cassiopeia csapatainak maradékai megadták magukat, a katonák többségét a fogolycsere egyezmény keretében már haza is küldték. Minden szinte néptelennek tűnt, az előkelő negyedekben utcahosszat nem lehetett látni senkit. New Earth teljes lakossága állítólag az ötven milliót sem érte el.

És ragyogott a Nap. Végre ragyogott.

Mortimer Warlimont újra a Gömbszínházban volt. Piszok, por mindenütt. Mortimer Julie kezét fogta, és szélesen mosolygott.

- A színházi élet megszűnt, Mort, a kollégáid elmenekültek.

Mortimer elgondolkodva bólintott.

- Az Alkotmányozó Gyűlés téged nevezett ki a Gömbszínház igazgatójává.

- Tudom, - nézett rá Mortimer. – az amnesztiával együtt megjött a kinevezés is.

- El kellene indítani. Minél hamarabb.

- Matthew?

- Igen?

- Tudnál ebből a hodályból egy rendes, normális proszcéniumszínházat csinálni?

- Proszcénium?
- Igen. A dolgok komolyra fordultak. Mindennek megvan a helye. Nézőtérnek is, színpadnak is. Nem összekeverni kell a szilánkokat, hanem összeilleszteni őket.

- Mit fogsz rendezni?

- A Lear királyt. Annak jött el az ideje. Ha a világ az apák hibájából összeomlik, a fiúknak kell rendbe hozniuk. Ők pedig úrrá lesznek a káoszon akkor is, ha az apák ebben nem hisznek.

Matthew nevetve csóválta meg a fejét.

- Tudtam.

- Mit?

- Hogy előbb-utóbb rendező lesz belőled.

Este otthon végre elmerülhettek egymás testében, lelkében, szerelmében.

Másnap reggel Mortimer Warlomint, a Gömbszínház igazgatója új emberként ébredt.

Volt élete.

Volt felesége.

Újra voltak álmai.

A Tél kapujában

Tél kapuja tárul egyre,

Sohasem jutunk a Hegyre?

November már ravatalon,

De a jövő most is – talon.

Nem tudhatjuk, mennyit érnek

Szegény remény-kerítések.

Tél kapuja nagyra tárul,

A hazátlan Hazát árul…

Két dimenzióban a Tél;

Csupán az ostoba nem fél.

Bámul a Múlt fogvacogva,

Sátán koldul vigyorogva.

Aki él – élni akarjon,

A Haza velünk ne haljon…

Tél kapuja tárul egyre,

S – mégis feljutunk a Hegyre…

A Nap ugyanúgy ragyog - XXXI.

HARMINCEGYEDIK RÉSZ

-         Nyilván az a városuk szent állata. A sas vagy keselyű napjelkép is. azt mutatja, hogy vezetőik immár férfiak, nem pedig nők, mint az ősidőkben. A teitánt nyilván hosszú ideig, mindennap kínozni akarják, amíg eljön a tűzgyújtás ünnepe.

-         Amelyről nem is sejtjük, hogy mikor van.

-         Ahogy mondod.

-         Hogyan segíthetünk a teitánon, Medve?

-         Kiadni semmiképpen sem fogják.

-         Nem.

Megráztam a fejemet.

-         Nem fogják átadni semmilyen feltétellel, hiszen ő immár a szent áldozat. Inkább meghalnak, de őt már nem engedik el.

-         Ha meglepetésszerűen rájuk törünk?

-         Megölnék.

-         Semmit se tehetünk? – Linikó dühös lett. – Akkor már én is azt mondom: rohanjuk le őket, vesszenek egy szálig! Pusztuljanak! Proget így is, úgy is meghal, de így fog kevesebbet szenvedni. Irtsuk ki a csürhét!

-         Valamivel azért próbálkozhatunk – feleltem csendesen.

Liniko úgy kapott a szón, mint a fuldokló, ha elébe vetnek egy életmentő deszkadarabot.

-         Mivel?

-         Csodát kell tennünk, Liniko

Néhány pillanatig dühösen állt. Nem tudta eldönteni, tréfálok-e, vagy komolyan beszélek. Amikor eljöttem mellőle, egy darabig állt egyhelyben, aztán utánam indult.

A két alkudozó tábor között az események újabb fordulatot vettek. Előkerült egy középkorú atyafi, aki beszélte az asztlantiak nyelvét. Bixitla már számított rá, várta is a felbukkanását. Tudta, hogy van olyan ember a városban, aki érti az asztlanti szót. Annak idején Proget beszédét is megértették. Bixitla azt is gyanította, hogy a Keselyű nevű főnök – aki most csak az anyanyelvén volt hajlandó hablatyolni – szintén nem ismeretlen az asztlanti nyelv.

Végre akadt hát tolmács, így kezdetét vehette Bixitla és a Keselyű között a komolyabb tárgyalás. Jómagam – bár kész volt már a tervem – Linikóval együtt Bixitlához siettem, és tanúja voltam a különös párbeszédnek. Valóságos rituális aktus volt, méltóságos lassúsággal és ünnepélyes nehézkességgel csordogált. A tolmács megjelent előttünk nyolc-tízméternyire, és hangos kiáltással közölte, amit Keselyű rábízott, megvárta Bixitla válaszát, távozott, majd kisvártatva megint előrejött, hogy fennhangon közölje, amit ura és parancsolója Bixitla replikájára válaszolt. Kezdődött pedig az egész különös ceremónia valahogy így:

-         Keselyű, a nagy főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke kérdést intézett a nagy vízen érkezett asztlanti idegenekhez. Nagy vízen érkezett asztlanti idegenek! Remek edényeket és szerszámokat hoztatok nekünk! Népünknek szüksége van rájuk! Ezért Keselyű, a nagy főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke parancsára hoztunk értük cserébe a föld gyümölcseiből, ehető magvakból és a Nagy Anya adományaiból sokat, hogy jó szívvel fogadjátok remek edényeitekért és szerszámaitokért cserébe, amelyekre népünknek szüksége van. ti azonban kinyilvánítottátok, hogy nem fogadjátok el a föld gyümölcseit és az ehető magvakat remek edényeitekért és szerszámaitokért cserébe. Mivel azokra népünknek szüksége van, másodszorra hoztunk Keselyű, a nagy főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke parancsára városunkban készített kelméket és szőtteseket, népünk szorgalmának gyümölcseit, amelyek szintén a Nagy Anya áldott tanításának adományai. Hoztuk mindezeket remek edényeitekért és szerszámaitokért cserébe. Nagy vízen érkezett asztlanti idegenek! Ti azonban kinyilvánítottátok, hogy nem fogadjátok el a városunkban készített kelméket és szőtteseket remek edényeitekért és szerszámaitokért cserébe. Ezért Keselyű, a nagy főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke parancsára ezennel megkérdem tőletek, kevesellitek-e, amit felajánlottunk, vagy pedig valami egyebet kértek remek edényeitekért és szerszámaitokért cserébe? Feleljetek nekem, nagy vízen érkezett asztlanti idegenek!

Bixitla adta meg a választ.

-         Mondd meg Keselyűnek, a nagy főnöknek, a város urának, a Nagy Saskeselyű dédunokájának, a Nagy Anya legkedvesebb gyermekének, hogy a nagy vízen érkezett asztlanti idegenek remek edényeikért és szerszámaikért cserébe nem fogadják el a Nagy Anya semmiféle adományát. Sem annyit, amennyit hoztatok, sem annyiszor annyit, amennyi porszem található a tengerpart fövenyén. Csupán egyetlen dolgot fogadnak el a nagy vízen érkezett asztlanti idegenek remek edényeikért és szerszámaikért cserébe. Halld hát, mi légyen az, jól nyisd ki a füled, hogy híven adhasd át üzenetünket Keselyűnek, a nagy főnöknek, a város urának, a Nagy Saskeselyű dédunokájának, a Nagy Anya legkedvesebb gyermekének. Néhány holdtöltével ezelőtt nagy vízen érkezett asztlanti idegenek egyetlen hajója kötött ki itt békés szándékkal, ti azonban hitszegő módon megrohantátok a nagy vízen érkezett asztlanti idegenek hajóját, négy embert közülük csalárd eszközökkel meggyilkoltatok, egyet pedig fogságba hurcoltatok. A nagy vízen érkezett asztlanti idegenek bölcsei sok napon át tárgyaltak erről a tanácsban, és a következő döntést hozták: Nem kívánnak a gaztettért bosszút venni sem népeteken, sem Keselyűn, a nagy főnökön, a város urán, a Nagy Saskeselyű dédunokáján, a Nagy Anya legkedvesebb gyermekén. Azt azonban elvárják, hogy elfogott társukat, aki ugyanúgy a nagy vízen érkezett asztlanti idegenek közé tartozik, sértetlenül visszaadjátok, hogy nagy vízen érkezett asztlanti idegenek hajója visszavihesse őt szerettei közé. Ezt kérik a nagy vízen érkezett asztlanti idegenek remek edényeikért és szerszámaikért cserébe. Ezt üzeni uradnak, Keselyűnek, a nagy főnöknek, a város urának, a Nagy Saskeselyű dédunokájának, a Nagy Anya legkedvesebb gyermekének Liniko nagy főnök, Medve nagy főnök, Bixitla nagy főnök, mindhárman a hajók és tengerek urai, a Nagy Tengeri Szörny ivadékai, Asztlant Tengeristenének legkedvesebb gyermekei.

Hosszas tanakodás után jött a válasz:

-         Liniko nagy főnöknek, Medve nagy főnöknek, Bixitla nagy főnöknek, a hajók és tengerek urainak, a Nagy Tengeri Szörny ivadékainak, Asztlant Tengeristene legkedvesebb gyermekeinek üzeni Keselyű, a nagy főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke. Nagy vízen érkezett asztlanti idegenek! Egykori társatok szent áldozat, a Nagy Anya kiválasztottja, a szenvedés és a szent halál várományosa. Megérthetitek hát ebből, hogy nem áll módunkban őt kiadni remek edényeitekért és szerszámaitokért cserébe. Kérjetek cserébe bármit, amit városunk adhat: a Nagy Anya bármilyen adományát. Erős testalkatú ifjakat, hogy húzzák az evezőiteket, vagy csábos testű és kellemetes orcájú szüzeket, hogy ágyatokba vonván megismerjétek őket, és éljetek velük, hogy megédesítsék a nagy vízen érkezett asztlanti férfiak mindennapjait. Ezt üzeni nektek Keselyű, a nagy főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke.

Erre Bixitla habozás nélkül megfelelt:

-         Keselyűnek, a nagy főnöknek, a város urának, a Nagy Saskeselyű dédunokájának, a Nagy Anya legkedvesebb gyermekének ezt feleli Liniko nagy főnök, Medve nagy főnök, Bixitla nagy főnök, mindhárman a hajók és tengerek urai, a Nagy Tengeri Szörny ivadékai, Asztlant Tengeristenének legkedvesebb gyermekei: Remek edényeinkért és szerszámainkért cserébe változatlanul nem fogadunk el egyebet, mint foglyul ejtett társunkat. Őérte azonban hajlandóak vagyunk remek edényeinkből és szerszámainkból még annyiszor annyit adni, ahány ujjat visel Keselyű, a nagy főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke a két kezén együttvéve.

Erre a követ csak újfent elismételte előbbi tirádáját. Bixitla kijött a sodrából.

-         Keselyűnek, a nagy főnöknek, a város urának, a Nagy Saskeselyű dédunokájának, a Nagy Anya legkedvesebb gyermekének ezt feleli Liniko nagy főnök, Medve nagy főnök, Bixitla nagy főnök, mindhárman a hajók és tengerek urai, a Nagy Tengeri Szörny ivadékai, Asztlant Tengeristenének legkedvesebb gyermekei: Keselyű, a nagy főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke a nagy vízen érkezett asztlanti férfiak szemében közönséges hazug rabszolga, hitszegő üregi patkány, alávaló gyilkos himpellér, aki védtelen emberek vérére szomjazik. Jól gondolja hát meg Keselyű, a nagy főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke akar-e foglyul ejtett társunkért cserébe remek edényeket és szerszámokat kapni! Közel a perc, amikor a nagy vízen érkezett asztlanti férfiak megsokallván Keselyűnek, a nagy főnöknek, a város urának, a Nagy Saskeselyű dédunokájának, a Nagy Anya legkedvesebb gyermekének aljas hitszegését és hazudozását, méltó haraggal szívükben éles fegyvereiket megragadva rontanak rátok, a városbeli férfiaknak össze kell mérniük hitvány fegyvereiket a nagy vízen érkezett asztlanti idegenek félelmetes hírű harcosaival, és inniuk kell a halál poharából. Akkor pedig nemcsak, hogy egyetlenegyet sem kapnak majd remek edényeinkből és szerszámainkból, de városotok pusztasággá változik, asszonyaitok és gyermekeitek rabszolgákká lesznek, a városbeli férfiak tetemei szanaszét fognak heverni a síkon, és Liniko nagy főnök, Medve nagy főnök, Bixitla nagy főnök, mindhárman a hajók és tengerek urai, a Nagy Tengeri Szörny ivadékai, Asztlant Tengeristenének legkedvesebb gyermekei parancsára a nagy vízen érkezett asztlanti férfiak lassú tűzön pirítják meg Keselyűt, a nagy főnököt, a város urát, a Nagy Saskeselyű dédunokáját, a Nagy Anya legkedvesebb gyermekét!

Folytatása következik.

Szenilis vén Európa

Szenilis, vén Európa,

Vigyázz,

Mert az áradat

A semmibe sodor;

Nem látod, hogy önmagadnak

Mivel tartozol?

Hány nemzedék munkája

Szólóntól mostanáig?

Ki bocsátja meg,

Ha semmivé válik?

Mennyit kellett, hogy az Ember

És Isten

Arasson, küzdjön, vessen,

Hogy Európa

Európa lehessen…

Szenilis vén Európa

Vajon mit érdemes?

Talán azt, hogy most egy végső,

Nagy szakállú

Bika rabolja el?

Európa,

Európa…

Vár még szépre,

Vár még jóra?

Vagy csak handzsáros bakóra?

NEGYEDIK RÉSZ

Népszabadság

2015. szeptember 6.

A magyar miniszterelnök Berlinbe látogat

Hazánk miniszterelnöke ma reggel Berlinbe repült, ahol aktuális problémákról folytat rendkívüli tárgyalásokat a német kancellár asszonnyal. A találkozót a német kormányfő kérte.

Özvegy El Malikné született Bóna Szilvia 89 esztendős budini lakos visszaemlékezéséből:

„Nagyanya mesélte:

A tanév kezdetén a tornaterem, de még a kisiskola is tele volt menekültekkel, ott kaptak szállást. A gyerekeket a nagy iskolába vonták össze. Ott persze nem fértek el, ezért két műszakot vezettek be a tanításban. Az osztályok egyik fele reggel nyolcra, a másik déli egy órára járt. Ez a családok hétköznapjait is átrendezte.

A részeges Kovács felesége takarítónő volt a kisiskolában. Három napig takarította a menekültek szállását, aztán felmondott. Azt mondta, nem csinálja tovább, inkább megy munkanélkülinek. Semmivel nem törődnek, mindent elhajigálnak, tönkreteszik a bútorokat, és a folyosó sarkába szarnak. Miféle emberek ezek?

Azért imádkoztunk, hogy minél hamarabb menjenek el innen ezek az idegenek.”

Origo.hu

2015. szeptember 6.

Szlovákia az összes határátkelőt eltorlaszolta.

Ma hajnalra a szlovák hatóságok minden határátkelőt lezártak, beleértve a folyami határátkelőhelyeket is. A magyarokat és az európai polgárokat ellenőrzés után átengedik, a bejutni próbálkozó menekülteket visszafordítják Magyarországra.

A Duna és az Ipoly partján kutyás járőrök cirkálnak. a szlovák fél a határ teljes hosszában valamiféle fal építésébe kezdett, amelyet tornyok és géppuskafészkek tagolnak.

Az Amnesty International magyar igazgatónője szerint felháborító módon sértik meg a menekültek emberi jogait szlovák hatósági személyek. A nemzetközi szervezet magyar tagozata jegyzőkönyvbe veszi, és nyilvánosságra hozza a menekültekkel szemben elkövetett szlovák atrocitásokat. Az áldozatokat gumibottal és dorongokkal ütlegelték, a bánásmódot reklamáló férfiakat pofonok és ökölcsapások érték. Egy menekültnek három fogát verték ki a szlovákok. Az Amnesty International képviselői az utóbbi esetről sajtótájékoztatót tartottak az Astoriában, és a szíriai menekült tolmács segítségével válaszolt a külföldi újságírók kérdéseire. Elmondta, hogy a szlovákok minden ok nélkül bántalmazták, ütötték, rugdosták, a fejét a korláthoz csapkodták.

A szlovák külügyminisztérium rövid válaszában azt állította, hogy az illető migráns támadóan lépett fel, ráadásul egy gyermeket kapott fel, és vágott az útakadályon keresztül a szlovák határőrök közé. A kislányt az egyik katona a levegőben elkapta, komolyabb sérülést nem szenvedett. Egy pozsonyi állami nevelőintézetben helyezték el, szlovák állampolgár lesz, és külön tanár fogja szlovák nyelvre tanítani.

A szlovák hatóságok szerint az érintett menekült szíriai útlevele gyönge minőségű hamisítvány, a férfit Pakisztánban, Indiában és más ázsiai államokban gyilkosságok és terrorcselekmények elkövetésének alapos gyanújával körözik.

Az Amnesty International magyarországi igazgatónője a szlovák állításokat rágalmaknak minősítette. Hangsúlyozta: minden alapot nélkülöznek azok a rosszindulatú rémhírek, hogy a háborús menekültekkel terroristák érkeznének Európába. A bántalmakat szenvedett menekült nem terrorista, nem bűnöző, ez csak a fasiszta és idegengyűlölő szlovák politikai erők által kiagyalt koholmány.

Az Amnesty International magyar tagozata a nehéz sorsú menekültek iránti szolidaritásra szólította fel az ország lakosságát. Arra kérte az embereket, minden erejükkel segítsék a hazánkba érkező menekülteket, és ne adjanak hitelt a fasiszta szlovák propagandának.

Az indiai nagykövetség azonban rövid kommünikét adott ki, és a szóban forgó menekült személyével kapcsolatban a szlovák álláspontot erősítette meg.

Abdullah Abdul Karim ibn Musztafa Önéletírásából:

A MÉLTÓSÁGOS CENZORI HIVATAL NEM MINDEN VITA NÉLKÜL DÖNTÖTT ÚGY, ENGEDÉLYEZI, HOGY A KÖZELMÚLT LEGNAGYOBB MUSZLIM ÍRÓJÁNAK MEMOÁRJÁBÓL RÉSZLETEK KERÜLHESSENEK ÁT EBBE A KÖNYVBE.

NAGY NYOMATÉKKAL KELL AZONBAN FELHÍVNUNK A FIGYELMET A KÖVETKEZŐKRE:

Ø      ABDULLAH ABDUL KARIM IBN MUSZTAFA TALÁN NAGY ÍRÓ VOLT, DE SEMMIKÉPPEN SEM VOLT NAGY EMBER – MÉG JÓ MUSZLIM SEM VOLT MINDENKOR.

Ø      ABDULLAH ABDUL KARIM IBN MUSZTAFA TETTEI NEM MÉLTÓK A KÖVETÉSRE, ÖNÉLETRAJZÁT ERŐS KRITIKÁVAL KELL OLVASNI

„Az előző kötetekben hosszasan meséltem arról, hogyan is kerültem én a messzi Szamarkandból a Duna partjára.

Mostantól magyarországi élményeimről szólok.

Az országot nem nevezném Madzsarisztánnak, hiszen akkor még Magyarország volt, és őszintén szólva magam se hittem volna, hogy ez a szép vidék valaha is iszlám területté válhat.

Tudom én, hogy állítólag az iszlámnak az egész világot uralnia kellene, de nem hinném, hogy ez volna Allah célja. Ha így akarta volna, nem hagyja, hogy más vallások is elterjedhessenek a világban, hanem tüstént Ádám kezébe adta volna a Koránt.

Korábban már sokat meséltem arról, hogy miféle tapasztalataim voltak más vallások híveivel. Nem jobbak ők nálunk, de nem is rosszabbak, ott is akad tisztességes ember is, gazember is. szerintem hagyni kéne, hogy mindenki éljen a vallása szerint.

A menekültáradathoz csapódva jutottam hát el Belgrád tekintélyes városába. Nyüzsgő, de kissé kopottas város volt, hatalmas várhegy koronázta, ami ősrégi harcok emlékeit testesítette meg.

Innét vonattal mentem tovább Magyarországra.

Akkor már kezdett melegem lenni a menekültek tömegében.

Őszintén szólva ennek a népségnek a fele se volt menekült. Zömük vérmes reményekkel eltelve azt képzelte, a földi paradicsom felé tart, ahol a bűntudatos gyaurok ingyen fogják eltartani.

Kezdett elegem lenni a sok szófia fecsegésből.

Akadt azonban, ami még ennél is jobban zavart.

Három férfi bábáskodott, vagy inkább basáskodott a csoportunk felett. Megtermett, rosszarcú pakisztániak, hamis szír útlevéllel. Lesírt róluk, hogy katonaviselt fickók, nyilván fegyverük is volt. Keményen kordában tartották a népséget. Egy kurd szembeszegült velük még valahol Belgrád alatt – azóta se láttuk. Azt állították ugyan, hogy egy másik csoporthoz csatlakozott, de senki se hitte el nekik. Az emberek suttogva azt mesélték, hogy lelőtték, és hulláját a Dunába lökték.

Egy afgánnak a karját törték el, meg talán néhány bordáját is.

Az emberek többé nem mertek szembeszegülni, a pakisztániak meg úgy bántak velük, mint a szolgáikkal. Némelyik nőt rendszeresen meghágták, néha a férje szeme láttára. Volt, hogy egymás után mind a hárman.

Már a vonatom azon járt a fejem, miképpen szabadulhatnék el.

Indulás előtt egybetereltek bennünket, és a leghosszabb szakállú pakisztáni nyers hangú szónoklatot intézett hozzánk.

-         Tilos a hitetlenekkel barátkozni! Nem érdekelnek a törvényeik, közöttünk a sharia van érvényben! Nem fogadtok el semmi tisztátalant, főleg élelmiszert nem. Van pénzünk, nem vagyunk a hitetlenek jóságára utalva.

A népség hallgatta, mint birkák a kolompot. Én azonban gúnyosan elmosolyodtam, amit nem kellett volna. A másik tüstént elkapta a galléromat.

-         Te is így gondolod, írástudó?

Kínomban buzgón bólogattam. Csak szabaduljak meg végre a gazemberektől, dehogy gondolom úgy.

-         Nem fogadsz el semmit a hitetlenektől, igaz?

-         Nem, uram – makogtam.

-         Élelmet se?

Ebben már nem voltam biztos, de készséggel rávágtam:

-         Nem, uram.

Jó szándékú embert nemigen lehet butábban és csúfabban megbántani annál, ha nem fogadod el, amit jó szívvel ad. Olvasóim, ne hallgassatok az ilyen véres szemű, lengő szakállú bohócokra!

-         Ha bármit elfogadsz, ezzel váglak darabokra!

Színpadiasan előhúzta a handzsárt a bőrmellénye alól, és megmutatta nekem. Tudtam, hogy reszketnem illik, hát reszkettem is becsülettel. Kissé a lábammal is rádolgoztam, hogy minél beijedtebbnek tűnjek.

Ilyesféle handzsárokkal fejeket szoktak levágni. Az övé rozsdás volt, de azt akarta, hogy véresnek lássam. Annak láttam, mire elengedett.

-         Most Magyarországra megyünk, emberek! – ágált a másik. – Jelentéktelen állam, a németekhez képest az itteniek koldusszegények. A kormányunk szeretne itt fogni bennünket, de mi Németországba megyünk. Ne feledjétek, mindannyian menekültek vagyunk, a háború pokla elől menekülünk – és gúnyosan elhúzta a száját.

A népség ordítva helyeselt.

Én ugyan nem menekültem semmi elől. Nem is üldözött tudtommal senki. A vaskalapos imámok se. A korlátolt írásmagyarázók ezer kilométerekkel odébb kérődztek a Korán betűjén.

Még Benazir férje se üldözött, tőle ugyan visszamehettem volna. Nemigen mert volna rám kezet emelni. Tudnia kellett, hogy nem én voltam az asszonykája egyetlen csábítója. Mit csábítója! A szuka csaknem rám vetette magát…

Ha pedig nem üldöznek, miért kellene menekültnek tettetnem magam?

Akkor már híre jött, hogy a szlovákok is, az osztrákok is kerítést építenek. Ahol pedig kerítés épül, ott előbb vagy utóbb lőni is fognak. Ha Allah azt akarja, hogy kilyukasztassam a bőrömet, majd kegyeskedik szólni.

Korábban már említettem, hogy még Görögországban menedékkérőként regisztráltattam magam. Ha megmelegszem, jelentkezem a magyar hatóságoknál. A nemzetközi jog értelmében volt rá esélyem, hogy valódi menekült státuszt kapjak.

És addig?

Miért ne maradhatnék ebbe az országban? Ha az egész népség továbbmegy, valami ostoba vérfürdő közepébe csöppenek.

Áldottam magam, hogy Belgrádban bőven váltottam magyar pénzt.

Már a vasútról megszöktem. Illetve nem is szöktem, szabályos jegyet váltottam Budapestre, felszálltam egy vonatra, aztán két állomással arrébb leszálltam. Kisvárosba értem, de még ezt is túl nagynak találtam. A vasúti illemhelyen megszabadultam torzonborz szakállamtól. Rábukkantam egy használtruha-boltra. Allah útmutatását érezve betértem, és tetőtől talpig felruházkodtam. Nevetséges összegbe került az egész. Még egy nagy utazótáskát is vettem ugyanott, fillérekért.

Elgyönyörködtem magamban a tükör előtt. Az átlagnál kissé sötétebb bőrű európai úriembernek néztem ki. vásároltam még két tréningruhát, sortokat, néhány pólót. Egy másik boltban fehérneműt – kétszer annyiba került, mint az összes többi új szerzeményem.

Kerestem egy buszállomást, sorba álltam az első járathoz. Figyeltem, hová kérik a jegyet az emberek, én is bemondtam valamelyik falu nevét.

Késő délelőtt bájos kis magyar faluban találtam magam. A Nap pogányul tűzött. Talán jobban is, mint odahaza. Mihez kezdjek?

A házak zöme hosszúkás parasztház volt, hátul kert, istálló, trágyadomb.

Augusztus van, ilyenkor temérdek munka akadhat a földeken. Egyenesen kisétáltam a faluból arra, amerre a földeket sejtettem. Először csalódtam. Amerre a szem ellátott, csupa gabonatarló. Nem volna ilyenkor mégse munka?

Szerencsém volt, rátaláltam a krumpliföldekre.

Számos család dolgozott, zsákokba gyűjtötték a krumplit. Sortot és pólót öltöttem, és nézegettem, hová tudnék beállni segíteni. Az első három helyről elzavartak, egy agybajszú atyafi majdnem hozzám vágta az ásót.

Végre találtam egy csoportot, ahol valóban elkélt a segítség.

Ők is nehezen fogadtak el. a családfő próbálta kiszedni belőlem, mennyi napszámot kérek. Ő csak magyarul tudott, én meg azon a nyelven még semmit. Tíz percbe telt, mire felfogta, hogy nem kérek fizetséget, dolgozni akarok.

Derekasan dolgoztunk. Mire az összes krumplit felszedtük, elfogadtak. Invitáltak magukkal.

Az asztalnál gigantikus adag, igen finom bableves, a magyar Alföldnek ezen a részén a babot paszulynak hívták.

A leves pazar volt. benne pedig – vessetek meg, kövezzetek meg, igazhitűek, vagy égessétek el a könyvemet, de akkor is elmondom – disznócsülök. Megfüstölve, jó puhára főzve. A szultánok se esznek ilyen finomat…

Páratlanul jóízű eledel volt, alaposan belaktam belőle. A következő fogás pörkölt csirkepaprikás volt, abból se kérettem magam.

Éjjelre szobát kaptam a nagy, tornácos parasztházban vasalt ágyneművel, puha takaróval.

Segítettem a földön másnap is, harmadnap is. A szomszédban lakott egy kamaszlány, aki valamelyest törte az angolt, de én inkább arra használtam fel az alkalmat, hogy magyarul tanuljak.

Hamar rákaptam a magyar szóra. Így kezdődött magyarországi életem.”

BBC

Budapest, 2015. szeptember 5.

Kaotikus a helyzet Budapesten

Az óriási migránstömeg gyakorlatilag megszállta Budapestet, és lassan lehetetlenné teszi a magyar főváros életét.

Budapesten lépten-nyomon migránsok csoportjaiba lehet botlani. Minden téren ott táboroznak, de sok útkereszteződésben is. megesett, hogy a villamossínen is sátrat verte. Gyakorlatilag megbénították a tömegközlekedést.

A kiskereskedelem üzletei sorra zárnak be, mert az illegális bevándorlók nyolcasával-tízesével tódultak be, elvettek, amit tudtak, és fizetés nélkül távoztak. A magyar rendőrség megbénult, tehetetlen. A saját szememmel láttam, amint rendőrök könyörögnek a migránsoknak, hogy vegyék fel a sátrukat egy forgalmas útkereszteződésből, de azok figyelemre se méltatták őket. a végén nyolcvan-száz harcias migráns vette őket körbe, mire a rendőrök elkeseredett arccal kullogtak el.

A rendőrség kezdetben erélyesen próbált fellépni, de a törvénysértők védelmében jogvédők egész falkái sorakoztak fel. A legnagyobb garázdaságot is megússzák ma Budapesten a migránsok. A magyarok súlyos atrocitásokról, nemi erőszakról, betörésekről, rablásokról mesélnek, de a magyar sajtóban szó sem esik ilyesmiről. Ott mindig igen jó színben igyekeznek feltüntetni a menekülteket.

Közben Budapest néhány városrésze a migránsok uralma alá került. A közigazgatás összeomlott, az iskolákban nincs tanítás, az intézmények zöme zárva tart. A boltok fele napok óta ki se nyitott. Ha így folytatódik, súlyos ellátási nehézségekkel kell számolni a magyar fővárosban.

A főpolgármester tegnapi lemondása után a főváros vezetése káoszba zuhant. A magyarok tömegesen menekülnek vidékre.

Magyarország nincs felkészülve ilyen hatalmas tömeg menekült ellátására, pedig a migránsok naponta ezrével érkeznek. Ha valami változás nem történik, itt napokon belül végképp elszabadul a pokol.

A külügyminisztérium minden brit alattvalónak azt tanácsolja, a közeljövőben kerülje el Budapestet, és Magyarországot is.

Részlet Müller Károlyné visszaemlékezéseiből

„Éjszaka már nem lehetett kimenni a városba. Idős embereket, szórakozni vágyó fiatalokat vertek félholtra „ismeretlen tettesek”. Némelyiknek kiszúrták a szemét.

Akkor láttam először halottat. A Nagykörút sarkán feküdt, az emberek lehajtott fővel sétáltak el mellette. A rendőrautó csak percek múlva érkezett.

Látásból ismertem a torzonborz öregembert. Hajléktalan volt, időnként feltűnt a Nagykörúton. Ütött-kopott farmerjében, rongyos pulóverjében úgy hevert ott, ahogy a kapualjakban aludni szokott.

Összerándultam, amikor megpillantottam a vértócsát. A jobb karját vette körül, mint valami szennyes vörös tó.

Aztán nem bírtam a hányingeremmel. Megláttam, hogy a nyomorultnak csuklóból hiányzik a jobb keze.

-         Meglophatta a rohadékokat! – dünnyögte mellettem valaki, miközben a járdára borulva hánytam.”

Népszabadság, 2015. szeptember 6.

A magyar és a német kormányfő közös közleménye

Kölcsönös előnyökkel járó megállapodást kötött tegnap este Berlinben a magyar és a német kormányfő.

A magyar miniszterelnök abban egyezett meg vendéglátójával, hogy Magyarország legfeljebb egy évig vállalja korlátlan számú Németországba készülő menekült elszállásolását és ellátását, hogy közben Németország felkészülhessen azok végleges befogadására.

A német kancellár asszony ígéretet tett, hogy anyagi segítséget nyújt a menekültek ellátásához, és harminc szakértőt küld Magyarországra, hogy a velük való munkát segítsék.

A felek egyetértettek az Európai Unió egyes országaira jutó menekülthányad, a kvóta kérdésében is.

A tárgyalások mindvégig szívélyes, baráti légkörben zajlottak.

Hódmezővásárhelyi töredékek

(Ismeretlen személy levéltöredékei Magyarország történetének végnapjaiból)

„Tudtuk, hogy vérfürdő lesz…

Éreztük egyre jobban…

Az elején semmi baj se volt az új menekülttáborokkal. A disztingváltabb migránsok megértettek minket.

Migránsbizottság alakult, szíriai tanárok és egyéb értelmiségiek voltak a tagjai. Az elnökük, Daud, a polgármesterrel tárgyalt, hogyan segíthetné egymást kölcsönösen a tábor és a város. Daud velünk is jóban volt, egyszer eljött hozzánk kávézni.

Minden nehézség ellenére úgy tűnt, mederbe kerültek a dolgok…

Akkor se aggódtunk, amikor kiderült, hogy a menekültek egy évig itt maradnak…

Valamikor szeptember elején több ezer menekültet szállítottak rendőri kísérettel Pestről a táborba. Nem tulajdonítottunk neki jelentőséget.

Vasárnap este volt, a tévé előtt ültünk. Csaknem tíz óra volt, amikor kopogtak.

-         Ki lehet ilyenkor?

Daud volt. Csapzottan, szakadt ingben.

-         Kérem, intézzék el, hogy holnap találkozhassak a polgármesterrel! Nagy baj van! Nem bírunk ezekkel!

Nem került sor a másnapi találkozóra. Reggelre a migránsbizottság minden tagja halott volt. Átvágott torokkal hevertek a füvön.

Daud nem. Neki levágták a fejét…

BBC

2015. szeptember 7.

Vérbe tiport ellenzéki nagygyűlés Budapesten

A hatóságok ugyan betiltották a tegnap estére szervezett ellenzéki nagygyűlést a budapesti Hősök terén, ennek ellenére becslések szerint legalább nyolcvan-százezer ember volt jelen az eseményen.

A nagygyűlésen megjelent az összes ellenzéki párt, valamint ötvennél több egyéb szervezet.

A szónokok a kormány lemondását, a haza védelmét, és az országba akadálytalanul özönlő migránsáradat megfékezését követelték. Nagy-Britannia, illetve Szlovákia példáját emlegették.

A magyar rendőri szervek megkísérelték feloszlatni a gyűlést, de nem jártak sikerrel, mivel a kivezényelt rendőrök többsége megtagadta az engedelmességet, sőt maguk is elvegyültek a nagygyűlés résztvevői között, és a szónokokat éltették.

Éjféltájban Budapest rendőrfőkapitányának személyes vezetése alatt nagy erejű rohamrendőri egységek jelentek meg, és szabályos ütközetet vívtak a nagygyűlés résztvevőivel. Összesen háromszázkilencvenkét személyt állítottak elő.

Ellenzéki magyar internetes oldalak szerint a súlyos incidensnek hét halottja és ezerhétszáznál több sebesültje van.

A rend csak reggelre állt helyre.

Khaled ibn Selim Mustafa Farakh az Iszlám Állam veteránja visszaemlékezéséből:

(Az Iszlám Világarchívumból)

„Meghánytuk-vetettük a dolgot.

Németországba akarunk eljutni, de a németek képesek lennének akár egy álló esztendeig is itt marasztani bennünket.

Egy teljes év..

Elfogy a lelkesedés, megkopik a lendület…

Nem hagyhatjuk.

Beszéltünk az emberekkel, csaknem egyenként.

Elmondtuk, hogy a tervek szerint a németek tohonyasága miatt egy évig itt kellene maradnunk a magyaroknál. Hogy a magyarok nem lesznek képesek egy teljes évig eltartani ezt a tömeget, nyilvánvaló volt.

Át kell törnünk. Mindenkit kész helyzet elé kell állítanunk.

Húszezren voltunk. Magunk sem tudtuk, milyen híres majd egykor a csata, amelybe indultunk.

Reggel ötkor parancsot adtam az ébresztőre.

Allah nevében!”

Origo.hu

2015. szeptember 8.

Statáriális eljárás a szeptember hatodiki tüntetés szervezőivel és vezetőivel szemben

Komolyan gondolja a kormány a statáriumot. A Parlament tegnap nagy többséggel elfogadta a kormányfő javaslatát, és statáriumot hirdetett a menekültválsággal kapcsolatos minden rendzavarás ügyében.

Megfosztották mentelmi jogától a tüntetésben részt vevő összes ellenzéki országgyűlési képviselőt. Ellenük a törvényes rend felforgatása és garázdaság vádjával indul statáriális eljárás. A bíróság holnap ül össze.

Az összes ellenzéki párt távolmaradásával tüntetett.

Részletek a halálra ítélt Orsós Róbert vallomásából:

„Először azt hittük, hasznunk lehet a helyzetből.

-         El kellene ezeket paterolni innen, Rudi bátyám!

-         Nem a!

-         Miért nem?

-         A miniszterelnök egy évig itt akarja tartani mindet!

-         Hülye a!

Az öreg Kolompár elvigyorodott.

-         Nem, fiam.

-         Nem-e?

-         Nem, fiam.

-         Mi nem?

-         Nem hülye?

-         Nem-e? Hát ha nem hülye, akkor micsoda?

-         Nagyon hülye, fiam!

-         Húzza meg a butykost, Rudi bátyám!

De valamit csak ki kellett találnunk.

-         ki kellene őket embercsempésznünk innen, fiam.

Csuklottam.

-         Németországba?

-         Dehogy, te marha!

-         Hanem hová!

-         Szerbiába, Robikám.

Fennakadt a szemem.

-         De iszen onnan gyüttek!

-         Hát majd visszamennek!

-         Hát hogy mennének vissza?

-         A szerb-horvát határon nincs kerítés. A horvát-szlovén határon sincs. Arrafelé az osztrák határon sincs.

Világosság gyúlt az agyamban.

-         Mondd valamit, Rudi bátyám!

-         Mondok hát. Ha ölég gyorsak vagyunk, napok alatt Németországba juthatnak. Elvihetjük üket egészen Stuttgartig. Ezt köll megszervezni.

-         Mi legyen a tarifa?

Csak egy pillanatig gondolkodott.

-         Egy milla koponyánként.

Folytatása következik.