Kifosztott nemzedék

Naponta hálát adok,

Hogy én is

Közétek tartozok.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Bár van temérdek Hit,

Meg ráció

Ez egy elátkozott

Generáció.

Kiváltság nélkül,

Munkában nyakig,

Másutt a pénz,

Nálunk Isten lakik.

Régen túl ifjak voltunk,

Ma túl vének;

Mindig más nemzedékről szólt

Az ének.

Volt szocialista,

S polgári

Szüret;

S mi?

Nemzedéknyi kiváltságszünet.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Hálát adok, hogy nem később születtem,

S nem hamarabb;

Itt Nálatok sosem volt

Jobb csapat.

Kiváltság nélkül,

Munkában örökké;

Arcunk sápadt –

Piruljon másoké.

Fogy az idő,

Vénülnek a napok;

Fáradt a Múlt,

A Jövő csavarog.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Munkában élünk,

Munkában halunk;

És él az ország,

Amíg dolgozunk.

Állj meg óra!

Nyugdíj? Nem lesz soha!

Magunk készítünk majd fejfát

Magunknak,

S magunk emelünk sírt maguk felett,

Amíg az ifjak gyülevész hada

Külföldön pucol illemhelyeket.

Mi, lúzer nemzedék,

Vihog rajtunk az ég,

Lelkünkben mégis táncot jár

A hetyke büszkeség.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Kiváltság nélkül,

Felnőtt öntudattal;

A zseb-erkölcs nem köztünk válogat,

Nem fogja kezünk kelet,

Se nyugat.

Fáradtak vagyunk ezer évig élni,

Vállunkon hordani

Múltat,

Jövőt;

De mit mondunk

Isten színe előtt?

Minket sem tanított meg senki sem,

De éreztük…

Mi éreztük a dombok hajlatában,

A síkság végtelenjében

A Múltat;

Ősök szavát,

Imáját,

Énekét,

És hálásak voltunk,

Hogy magyarrá formált minket az ég.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Mi sem tanultuk,

Csak birtokba vettük,

A szent csodát,

De most kinek?

Hogyan adjuk tovább?

Minden üres lett,

Csak a pénz rikácsol,

S az Idő nekünk

Fakoporsót ácsol.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Most pénz zörög,

A süketség csörög,

Az égből is kapzsiság csöpörög.

A világ szeme bandzsa;

Mű-Parnasszuson pózol a halandzsa,

Minden sivár,

Csak egyedül mi érzünk

Valamit;

Hogy még talál mindenek ellenére

Még valahol él,

Létezik

A Hit.

Naponta hálát adok,

Hogy én is

Közétek tartozok.

Ha kiváltságos lennék valaha,

Tüstént leégne arcomról a bőr.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Elég idősek vagyunk már mi ahhoz,

Hogy legyen bennünk

Erő,

Akarat,

A végső percig

Állni a sarat.

Kiváltság nélkül

Férfias-szerényen,

Itt maradunk embernek

És Magyarnak.

Emelt fővel

Ezer vagy néhány évet…

Mi tudjuk már,

Hogy

Helytállás az Élet.