SZÁZHATVANKILENCEDIK
RÉSZ
A líra társadalmi környezete
A líra önmagában vett céljai és feladatai koronként
nagyjából azonosnak tekinthetők, a líra társadalmi helyzete azonban korról
korra változik.
A jelenleg a Föld zömét uraló polgári társadalom a polgári
anyagiasságra épül, abból fejlődött ki. a polgári gondolkodás mindent
mérhetőnek, kézzelfoghatónak szeretne látni. A valami alapjában véve nem az,
megkísérli azzá tenni.
Ennek első lépcsőfoka még a reformáció volt; a polgári
gondolkodás teremtett egy sokkal polgáriasultabb, egyszerűbb, a misztikus
hagyományokat szélsőségesen korlátozó vallási felfogást. Ennek az volt az ára,
hogy el kellett fogadnia a végzet, az eleve elrendelés elvét, amely egyébként
nagyon is közel áll a polgári gondolkodáshoz.
A polgári társadalom a lírát is, a szerelmet is megpróbálta
anyagi értelemben felfogni, ez által irányíthatóvá tenni. Ez természetesen
lehetetlen. A szerelem és a líra felett a polgári berendezkedés sem
diszponálhat, mert a hatalom egyikkel sincs és nem is lehet egy dimenzióban.
A polgári társadalom hatalmi gépezete a lírával ugyanúgy nem
tud mit kezdeni, ahogy az összes többi berendezkedés sem, ezért nem is a
költészetre összpontosított, hanem annak művészére, a költőre.
A költőből státuszt, foglalkozást csinált,
intézményrendszert, infrastruktúrát épített köré, amelyet már manipulálhat. A
lírát pedig a mai napig igyekszik az intézményrendszerre, illetve az abban
érdekelt költő státuszú személyek alkotásaira szűkíteni.
Lényegében ugyanez történt a szerelemmel is. A szerelem is
megfoghatatlan a hatalom számára, a szexualitás azonban megfogható és
kezelhető. A hatalom igyekszik is a szerelmet a kortudatban a szexualitásra
korlátozni – és manipulálni.
A polgári társadalom
bizonyos értelemben véve a közvetítő közeg uralmának társadalma. Utóbbi
minden szinten beékelődött a javak előállítói és fogyasztói közé, és szilárdan
a kezében tartja a társadalom minden gazdasági jellegű folyamatát. Gazdasági
uralmát a piac mitizálásával leplezi.
A líra terén is egyértelműen a társadalom más
szegmentumaiban uralomra jutott közvetítő közeget favorizálja. Voltaképpen
sikerrel, hiszen jelenleg oda jutottunk, hogy a vers, az alkotás, a líra
lényege igazából már nem is fontos, a lényeg a megjelenésben, a kötetek
számában, azaz a közvetítő közegben van.
A közvetítő közeg a
mindenkori társadalom legkevésbé stabil alkotóeleme. Állandó mozgásban van,
rákényszeríti a társadalomra a permanens
versengés állapotát. A gazdasági csereeszköz, a pénz elhatalmasodása a
közvetítő közeg uralmának egyenes következménye.
A versengés a
szerelem és a líra lényegétől merőben idegen. Mindkettő az ember belső
lényegéből fakad.
A polgári társadalom – profán társadalom. Mit kezd két ilyen
hallatlanul fontos emberi tényezővel, amelyek közül egyik sem profán?
A versengésre alapozott, kisstílűen anyagias szempontok
alapján felépülő társadalom nem tűrheti el alapelveinek megkérdőjelezését, és
megteremti a pszeudo változatát a lírának is, a szerelemnek is.
A líra „elitkörökbe” húzódik, visszaszorul, „intézményi
elméletek” hatálya alá kerül, közben szélsőségesen profanizálódik, és csaknem
önmaga ellentétébe csap át. Többé nem versekről szól, hanem kötetekről,
kapcsolatokról, folyóiratokról és díjakról.
A polgári anyagiasság a szerelemmel nem boldogul, de kézben
tarthatja annak „intézményeit”, a szexualitást és a házasságot.
Elsősorban azzal, hogy profanizálja
őket. Ilyen körülmények között ugyanis a profanizálás nem egyebet jelent,
mint azt, hogy a hétköznapi profán mindennapokat korlátlanul uraló jelenségek,
mint a piac és a pénz, olyan szférákba is betolakodhatnak, és érvényessé
válhatnak, ahol semmi keresnivalójuk.
A profanizált szexualitás részben a prostitúció, részben a
promiszkuitás terjedését jelenti. Az örökös partnerváltáson (mindegy, hogy
házasságon belül, vagy kívül) alapuló magánélet a pénz szerepét teszi
kizárólagossá az ember intim életében, másodsorban pedig gyakorlati
promiszkuitást teremt. Négy-öt (esetleg annál is több) házasság, meg közben
egymást számos egymást keresztező viszony lényegében – promiszkuitás. A
„modern” címkével meg is ideologizálják. Pedig a szabadosság éppen úgy nem
„modern”, ahogy az ízléstelenség, vagy a trágárság sem az; minden korban
létezett, és sohasem vált annak a javára, aki elkövette.
Igazából a szerelemre és boldogsága való képesség nincs
anyagi szempontoknak alárendelve. Viszont olyan kisközösségi autonómia jár vele, ami megakadályozza a piaci
tényezők betolakodását. Két ember mély és tartós szövetsége
teljesítménykényszer, viszonyhalmozás, versengés, meg hasonló piaci tényezők
nélkül.
A profanizált házasság voltaképpen sohasem ismeri meg a
szerelmet, ahhoz nyomokban sincs köze, leginkább a szexualitásról szól, és
konzerválja a bizonytalanságot, a bizalmatlanságot és a rossz közérzetet. Semmi
sem akadályozza a pénz a magánszféra fölötti uralomban.
A hivatalos szabadságkultusz sem a filozófiai értelemben
vett szabadságról szól, csak a pénz tényleges irányítóinak korlátlan cselekvési
lehetőségét szentesíti. Intézményekkel és közösségekkel szemben.
Az intézményrendszerrel szemben már talán nincs is erre
szükség, a pénz annak már régen fölébe kerekedett.
Viszont a család és a
nemzet még mindig képes emberhez méltó lelki függetlenséget biztosítani;
nem hiába zúdul rájuk folyamatos zárótűz.
Most azonban a lírával kell közelebbről foglalkoznom. Nézzük
újra az ide tartozó kérdéseket:
v
Különleges
helyzetben van-e a hivatal támogatta líra, elég-e ezredszer is a közönségre
hárítani az érdektelenség miatti felelősséget?
v
Vajon
minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell
tekintenünk? Meddig még? Örökre?
v
Vajon
hányszor kell elolvasnunk ahhoz egy „verset”, hogy a bágyadt, alaktalan és
szánalmas semmitmondás lírává nemesüljön?
v
Születik-e
a költő, vagy a hivatal nevezi ki?
v
Kell-e a
jó verset örökösen magyarázni, nem szükséges-e, hogy a maga erejéből
érvényesüljön?
v
Pótolhatja-e
az infrastruktúra a valódi költői erőt?
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése