SZÁZHETVENKETTEDIK
RÉSZ
Miért?
A kultúrában sohasem létezik olyan jelenség, amelynek csak
egyetlen oka lenne. Itt is több, de egymással nagyon is összefüggő okkal
számolhatunk.
1)
Az
„intellektuális elzárkózás” minden korban megteremti a maga elkülönült, preciőz
nyelvhasználatát.
Ha valamely, a kultúrában tevékenykedő, vagy urambocsá azt
éppenséggel nyílt vagy rejtett hatalmi eszközökkel uralni szándékozó, önmaga
számára nagy fontossággal bíró csoport nincs arról meggyőződve, hogy képes
valóban hozzájárulni a kultúra egyetemességéhez, semmire sincs nagyobb
szüksége, mint a nyelvi elzárkózásra.
Az elzárkózás természetesen kiterjedhet a külsőségek sokféle
formájára is, ruházkodásra, öltözködésre, jelvényhasználatra, vagy bármi
hasonlóra. Ezek azonban a kultúra területén nem tudnak jelentős befolyást
gyakorolni. A nyelv annál inkább.
A nyelvi elkülönülés a társadalom tömegeitől való elzárkózást
szolgálja, ezzel a csoport hivatali hatalmát igyekszik konzerválni.
2)
A bonyolult
és ködös szóhasználat másik célja a kanonizált művek tekintélyének növelése
azok állítólagos „magyarázatával”.
A kánont körülvevő infrastruktúra pontosan tisztában van
vele, hogy az általuk értékké nyilvánított művek – finoman szólva is –
magyarázatra szorulnak. A mai irodalomtudósok kortárs kanonizált művekkel
foglalkozván igen gyakran kénytelenek megjegyezni, hogy valamelyik mondat, sor,
megjegyzés, szófordulat, bekezdés, vagy még nagyobb egység első olvasásra banálisnak,
zagyvának, értelmetlennek, vagy éppen alpárinak „tűnik”. De – és itt következik
a ködösítés.
Természetesen merőben más, ha valami csak banálisnak,
zagyvának, értelmetlennek, alpárinak tűnik, mintha valóban az. Az előbbi
nemigen szorul védelemre, az utóbbi azonban gyakorlatilag védhetetlen. Mit
lehet kezdeni egy védhetetlen szöveggel? Magyarázni.
Ha egy önmagában
különösebb értéket nem képviselő szöveget értékké akarunk kanonizálni, az
allegorizálás eszközéhez kell folyamodnunk. Hasonló célra ezen kívül az
ember egyéb szellemi fegyverrel nem rendelkezik.
Ezen a ponton derül ki, hogy a jelenlegi kánon egyfajta profán vallásként funkcionál. Az
allegória a megállapodott vallási hitrendszerek nyelvi és művészeti eszköze.
Annak idején a német klasszika gondolkodói, és különösen
Goethe elvi alapon kárhoztatták az allegóriát. A weimari költőfejedelem
egyenesen a művészet/vagy nem művészet egyik legfőbb kritériumának tekintette a
szimbólum és az allegória közötti különbséget. Schelling egyik levelére
válaszolva – amelyben a filozófus tanácsot kért, hogyan kell egy költői
tehetséggel rendelkező fiatalember helyesen nevelni, Goethe ezt felelte:
-
Értesse meg vele, mi a különbség szimbólum
és allegória között!
Nehéz Goethe véleményével nem egyetérteni. A szimbólum nyitott, új és új tartalmakat
magába olvasztani képes jelkép. Profán értelemben is használható, de
eredete az emberi lényeg birodalmából fakad. Megújulni képes, akár egyetlen
személy is új összefüggések közé helyezheti.
A szimbólum nem
profán jelkép. Ereje a belső emberi tartalmakra való reagálásban van. különböző
kultúrkörhöz tartozó emberek számára is lehet jelentése, mozgósító ereje.
Az allegória merőben más. Közönséges megegyezésen alapul. Valami mostantól egészen mást jelent a
számunkra, mint ami valójában. Az allegória zárt világ, más kultúrkörhöz
tartozónak semmit sem mond.
Az allegória sokkal
alkalmasabb a profanizálásra, mint a szimbólum.
Most következik a kánon egyik leglényegesebb tulajdonsága:
Jelenlegi kanonizált
líránk – profanizált líra.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése