2015. május 22., péntek

A Nap ugyanúgy ragyog - IV.

NEGYEDIK RÉSZ

A Papnő élete virágjában levő gyönyörű, telt asszony volt. hatalma volt fölöttem az ősi erő jogán. Ő volt az Ősi Nőstény, akit legtöbbször csak álmainkban láthatunk, a nőiség démona, a megfoghatatlan, akiért fiatal testünk sajog. Aki mellett szánalmasak a kacérkodó csitrik, nevetségesek a bárgyú divathölgyek és gügye vigyorok csontzenéjévé szürkül a szépségversenyeken nagy cécóval megkoronázott süket egyéniség-nélküliség. Test volt, de nem lélek nélkül, lélek volt, de nem test nélkül; maga volt az ördögien diadalmas nő. Minden tébolyító csáberejével együtt. De nem volt gonosz.

Szólni sem engedett, csak elnyomott egy székbe, s én már nem tudtam magamról. Azóta sem tudom, mi mindent fecsegtem el neki. utána éppoly gyorsan és könnyedén magamhoz térített.

-         Azt akarod, hogy jósoljak neked?
-         Nem tudom, úrnőm – hebegtem alázatosan. – Voltaképpen a jövendő még nem is létezik.
-         Ez így igaz – állandóan rajtam tartotta a szemét, és én döbbenten vettem észre, nem tudom, milyen színű a szeme. Képtelen voltam megállapítani, pedig állhatatosan néztem. – de aki ismeri a világot, az valamelyest mégis belelát a jövőbe.

Megszólalni nem tudtam, csak jeleztem, érdekel a jóslata.

-         Két testvéred van – kezdte. – Ti hárman vagytok a múlt, a jelen és a jövő. Mindhárman hosszú emlékezetűek, akikből csak néhány van, és többé egy sem születik. Költöztök majd egyik testből a másikba, de nem az idők végezetéig. Testvéreid élvezni fogják. Egyiküket lekötik majd az emlékek, a másikat a valóság. Te azonban olyasvalamiért élsz, ami nincs, és talán nem is lesz soha. Sokat fogsz szenvedni, Fénysugár. Ha meg is pillantasz majd magadból, a céljaidból valamit, az csak mindennek a végén lesz, amikor neked a lé helyett már csak a remény marad. Akkor azonban már tudni fogod, mit keresel.

Ebből bizony nem sokat értettem. Ami ezután történt, felülmúlta a tündérmeséket. A Papnő engem, a sihedert magához emelt, elefántcsont testének lángjain elhamvasztott, aztán férfiként szült újjá. Felnőtt lettem és férfi. Végérvényesen. Egyéb mondanivalóm nincs róla. Szavakkal leírni lehetetlen.

-         Most eredj! – mondta hajnalban a Papnő. – A te dolgod, hogy változz, az enyém, hogy állandó maradjak. De dolgod az is, hogy ne feledj!
-         Hamarosan visszatérek.
-         Nem térhetsz vissza. A Papnőt csak egyszer ismerheted.
-         Butaság! Találkozni akarok még veled!
-         Soha többé nem láthatsz engem, Fénysugár.
-         Te Drága te Egyetlen!
-         Nem vagyok az Egyetlen senki számára, és számomra sem létezik Egyetlen. A Papnő vagyok.
-         Szeretlek!
-         Hát persze. Én is. ahogy a többit is.

Elsötétült az orcám, mire hozzátette:

-         Valamit tudnod kell: A Papnő szánalomból nem szeretkezik.
-         Mi lesz veled?
-         Ami Asztlanttal.
-         És Asztlanttal mi lesz?
-         Asztlant maga a tűz. Víz fogja eloltani

*

Úgy lett, amint mondta. Nem láttam soha többé. Akkor azt hittem, mindenütt őt fogom keresni. Nem így lett.

Napokig a szobámba zárkóztam, és Róla ábrándoztam. Már azt hitték, beteg vagyok. Apám reggelenként a palotába ment, és hosszasan tárgyalt Asztlant királyával. Az uralkodó segítséget várt apámtól, de apám csak a népen segíthetett. A király szép szavakat várt apámtól, de apám csak az igazat mondhatta. A király halált akart osztani, de apám csak az életet szolgálhatta. A királyt a tárgyak érdekelték, apámat az emberek. A király hatalmat akart, apám igazságot. Nem juthattak dűlőre egymással.

A negyedik este apám csendesen belépett a szobámba.

-         Holnap utazunk, Fénysugár!

Reggel elindultam búcsút venni a családtól, amelyet eddig még nem is ismertem. Hiszen az első éjszaka óta alig bújtam ki a szobámból. Apám később meg is rótt ezért.

Istenhozzádot mondtam Tlaszkónak és az apjának, amikor Ilkesz úrnő elénk sietett. Gyönyörű kislány lépkedett mellette. Elakadt a szavam az ámulattól.

Nyolc vagy kilencévesnél aligha lehetett több. Elefántcsont fehér bőre volt és gesztenyeszín haja. Ajka mint az eper, szeme mint a bogár. Minden tagja tündérien formás, szája sarkában elbűvölően csibészes kis huncutka-mosoly. A leggyönyörűbb kislány a földkerekségen. Csodálatos kicsi emberpalánta, még félig se nő. Mégis több volt benne a Papnőből, mint bárkiben, akit valaha láttam.

Csak álltam, és tátottam a szám. Ilkesz úrnő a szemembe nézett. Mindent értett.

-         Ő az én kicsi lányom – mondta, és arcáról sugarakban patakzott az anyai büszkeség. – Holdsarló.
-         Viszontlátásra, Fénysugár! – csacsogta bájos gyermekhangján Holdsarló. – Azt hittem, sokat játszunk majd együtt, de te rám se néztél.

Úgy kóvályogtam a hajóra, mint akit fejbe vágtak.

Sokáig bámultam a ködbe vesző asztlanti partokat. Amikor már csak a legmagasabb hegyek halovány kék körvonalai derengtek a távoli ég alatt, megszólítottam apámat:

-         Apám! Ismered azt a kislányt? Holdsarlót?
-         Holdsarlót? Hogyne – motyogta szórakozottan. – Napsárkánynak szánom.
-         Napsárkánynak? – nyögtem iszonyú kínnal.

Köd szállt a szememre. Dübörgő viharfejedelmek tűzpatás lovai száguldottak egymásnak a lelkem fövenyén, lándzsás fergetegdémonok csépelték egymás pajzsát, piaci árusok üvöltöttek, asztlanti tengeristenek szárnyas lovak vont harci szekerei rohantak a háztetőkön, és asszonyfejű delfinek táncoltak a palota udvarán. Hallottam apám szavait, de nem értettem őket. azóta sem tudom, mit mondhatott.

Most már biztos vagyok abban, amit akkor csak éreztem. Apám nagy hibát követett el. Minden bizonnyal az elsőt, és talán az egyetlent.

*

Hárman voltunk. Ugyanattól az apától, de három különböző anyától.

Napsárkány anyja hatalmát vesztett varázslóasszony volt. Vén, kiaszott, karvalyarcú nőstény szörnyeteg. Már gügyögő koromban is rettegtem tőle. Dürrögve rohangált apám után a folyosókon, mint fullánkja törött, kivénhedt darázskirálynő. Apámnak őt az erő okából kellett nőül vennie. Eltaszította, mint asszonyát, de kénytelen volt gondoskodni róla.

Szélfarkas anyja királyi hercegnő volt. Minden díszruhát pillanatok alatt átizzadó kékvérű nőstény folyami disznó, mindenre rálehelte az irigység sárga gőgjét, s úgy ült királyi őseinek lopott kincseit, akár a kotlós s tojásokon. Már ágyba vizelő koromban is megvetettem, de sohasem féltem tőle, hiába sütött belőle a számítóan hideg gonoszság. Apámnak őt a politika miatt kellett nőül vennie. Eltaszította, mint asszonyát, de kénytelen volt gondoskodni róla.

Az én anyám hajóval hozott rabnő volt, a messzi észak fagyos pusztaságainak szülötte. Földjéből kitépett csilingelő virág, kicsi, takaros szolgálólány, aki énekével befűtött a rideg palotában. Mindenki szeretetének tárgya, akinek arcáról sohasem hervadt le a mosoly. S aki talán nem is sejtette, hogy a gyermek, akit a világra hozott, hosszú emlékezetű lesz. Apám őt a szerelem okából vette nőül. Szívből szerette, mint asszonyát, és örömest gondoskodott volna róla bármeddig, ha párás, hideg éghajlatunk alattomos betegségei idő előtt el nem ragadják közülünk. Akkor egyetlen könnyes szemmé és egyetlen jajongó torokká változott a ház; népe pánikba esve fetrengett a gyász görcsében, s zokogott a nagyasszony vesztén. Igen, anyám volt a Nagyasszony. Rang volt ez, nem is akármilyen. Olyan, amit minden varázstudomány és minden előkelőség dacára sem ért el soha sem a varázslóivadék, sem pedig a királyi sarj. Emlékszem, apám őrjöngött, hangosan sírt, verte a fejét a falba, és fennhangon átkozta magát, amiért nem élt a varázstudományával.

Anyám kedves szavait őrzöm a szívemben. Őrzöm, ahogy Szélfarkas őrizte a királyi méltóságot, vagy Napsárkány a boszorkány vajákolását.

Szüntelenül Asztlantba sóvárogtam. Igazából magam sem tudtam, mi csábít a szigetre; a Papnő, Holdsarló, a házfalak hideg csillogása, vagy talán valami más. Érzéseim zavarosak voltak. Csak azt tudtam, hogy álmaim hajóútjain mindig ugyanaz a táj dereng fel a távolból: Asztlant szigetének vérvörös sziklái.

Apám egészsége rohamosan hanyatlott. Gyakorta fél napokra elvonult a doktor társaságában, hogy aztán elkínzott arccal, fénytelen szemekkel, fáradt tekintettel kerüljön elő. Gyakran célozgatott rá, hogy a varázsló-lét idején praktikákkal időlegesen megfékezett öregedés, meg a mindenféle nyavalyák egyetlen közös frontba tömörülve rettenetes bosszút vehetnek korábbi vereségeikért. Ilyenkor mindannyian hallgattunk, kivéve Napsárkányt, aki megátalkodott makacssággal igyekezett apámat újból és újból rábeszélni: vesse be varázstudományát a testét sorvasztó betegségek ellen. Apám hajthatatlan maradt.

-         Emberré lettem a magam erejéből – mondta ellentmondást nem tűrően. – leszálltam az égből a földre. A mindenhatóság magánya, meg a magamfajtákkal szemben érzett örökös félelem helyett megtanultam szenvedni és örülni. Tiszta lelkiismerettel várok a halálra. Ember lettem, az is maradok.

Ez ellen nem volt apelláta. Csupán Napsárkány hajtogatta a magáét változatlan csökönyösséggel.

Az erőhatalom egykori birtokosának, az én-hatalom tudatos levetkőzőjének, apámnak, a volt varázslónak példája egész létezésem folyamán elkísért. Az ő egyszerű emberi természetessége adott erőt haszontalan embereknek tartanom az önmagukat mámorral, kábítószerrel, delíriummal gyilkolókat, segített megvetnem minden korok velejéig önző cégéres különceinek és álszent megvilágosultjainak vásári ripacskodását. Apámtól tanultam, hogy hamis minden, ami másokat nem szolgál, és talmi az is, amely csak egyeseket szolgál, és nem mindenkit.

Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy apám élvezi a betegségeit. Nem a közönséges mazochista nyers, önmegalázó testi kéjével, hanem a hosszú vándorút után önmagába visszatért ember természetességre vágyó, szelíd derűjével. Szemlélte magát a bölcs csendes önmegfigyelésével, és nem panaszkodott soha.

Mindhárman mást tanultunk tőle. Napsárkány a varázstudományt igyekezett ellesni, sok praktikát meg is tanult, de nem ment velük semmire. Szélfarkast a tudás a trükk szintjéig érdekelte, ezt próbálta a technika aprópénzére váltani néha meglepő sikerekkel, de sohasem ismerte meg a boldogság nyugalmát, sem a nyugalom boldogságát. Én az igaz és örök szeretetet tanultam, ezt kutattam csillapíthatatlan szenvedéllyel, és sohasem voltam boldogtalan. Céljaink ugyanazok maradtak: Napsárkányé az én-hatalom elérése, Szélfarkasé önmaga kiteljesítése, az enyém pedig a harmónia. Napsárkány hitt a lélek erejében, Szélfarkas olykor mindenféle istenekben, én pedig az igazságban. Napsárkány hite halovány fénnyel, de végig változatlanul pislákolt, Szélfarkasé időnként összeomlott, az enyém kiteljesedett. Napsárkány hitt a múltban, Szélfarkas örök prédájává vált a suhanva cikázó jelennek, én pedig bíztam a jövendőben. A leghétköznapibb alávalóságon azonban mindhárman túlléptünk: kincsek, nemesfémek, bankjegyek vagy hasonló tárgyak megkaparintására, gyűjtögetésére egyikünk sem pazarolta az idejét soha. Mindhárman nagyon hamar megtanultuk, hogy a világ dolgai közül a vagyon ér a legkevesebbet. Láttuk, mint válik az évszázadok kavargásában semmivé a kuporgatás gyümölcse, haszontalanná és feleslegessé a vagyonfelhalmozó emberek minden munkája és szenvedélye. Ahol évezredek örvénylése zúgatja a malomkerekeket, s dől semmibe rostáikon az ocsú tömege; a legelfeledettebb költő vagy a legismeretlenebb tanító munkájából is messze több marad a távoli utókorra, mint minden korok gazdagodó erőfeszítéseiből összesen.

-         Hamarosan lejár az időm – mondta apám, amikor három fiát utoljára hívta össze.  Tizenöt éves lehettem, Szélfarkas körülbelül húsz, Napsárkány talán huszonnyolc. – Tudni akarom, mihez fogtok kezdeni a hosszú emlékezettel.

Folytatása következik.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése