2015. május 1., péntek

A Nap ugyanúgy ragyog - I.

ELSŐ RÉSZ

Prológus

Sokszor volt, hol nem volt…
Sokszor volt három testvér…

Nem tudom, igazából mikor kezdődött a történetünk – annyira nem hosszú az emlékezetem. Élünk egyik életről a másikra, és gyakran találkozunk, ami az esetek többségében nem kellemes.

Kavarognak a korok, jó idők, rossz idők. Békés korszakok, háborús korszakok.

Ők ketten mindig tudják, hol a helyük – én csak keresem. Nem vagyunk egyenlők. De – a Nap rám is ugyanúgy ragyog.

X

-         Halt! Wer da?

Összerezzentem a félelemtől. Már megint a nácik? Sohasem lesz vége? Álltam a sárban, és reszketett a kezem. Ne mertem az útra lépni. A bokrok szánakozva kacsintottak rám, lábam alatt csendesen sírdogáltak a csenevész fűcsomók. Fölöttem súlyosan lebegett az éjszaka.

Ötvennyolcadik esztendőmet tapostam ekkor Jakob Grün szatócs alakjában. Ezt a maszkot sem kedveltem sem jobban, sem kevésbé a többinél, de tudtam: én csak zsidónak születhettem Auschwitz idején.

-         Hände hoch! – hangzott türelmetlenül.

Jöjjön hát! Megadóan előléptem, és felemeltem a kezem. A másik három ágrólszakadt gépiesen követett.

Zseblámpa fénye vágott az arcomba.

-         Engedd le azt a mordályt! – dörmögte egy megkönnyebbült hang. – Lágerből szabadultak!

Amerikaiak voltak. Kaptunk tőlük egy rakás konzervet, meg persze rágógumit. Társaim úgy vetették magukat az élelemre, mint az állatok.

Másnap láttam Szélfarkast. Éppen amerikai tábornok volt. ez a maszk is pokolian jól állt neki. nem úgy, mint Napsárkánynak, aki legutóbb szánalmasan festett egy elaggott csillagjós porhüvelyében.

Nagy amerikai menetoszlop szivárgott az úton; háromtengelyes teherautók, bulldogfejű Sherman tankok, groteszk, madárszerű Grant harckocsik, hetyke dzsipek, skatulyaszerű Dodge-ok. Szélfarkas mokány képpel ült egy nyitott kocsiban, dióhéj formájú rohamsisakkal a fején. Elegáns térképtáskáját az ölében tartotta. Kifogástalan egyenruháján kacagott a tábornoki rangjelzés.

Csak egy pillanatra nézett rám. Nem mutatta, hogy felismert volna, csupán a cigaretta rándult egyet a szája sarkában.

Biztosan ő is emlékezett. Talán a gyermekkori fogadalmamra gondolt, hogy sohasem veszek fegyvert a kezembe. Hányszor megszegtem! Ő aztán tudja…


ELSŐ KÖNYV

A KIRÁLYSÁG ALÁSZÁLL

….

Gyorsan végigmértem őket. az íjászok között volt egy vöröses szakállú, már korosodó katona, egy feltűnően sunyi képű, meg egy igazi kolosszus. A másik öt szinte egyforma. Csontos és mogorva arcú mind.

Hanem a vezérük! Nyúlánk, izmos test, csigákba font, hosszú, fekete szakáll, szigorú tekintet mind nem érdekes, csak a szemek. A jellegzetesen villogó, sóvár, szürke szemek! Szélfarkas volt, ez nem is lehetett vitás.

-         Beszélj, sumér! – reccsent rám a vöröses szakállú. – Mondd el nekünk, mit keresel itt, és ki az urad!
-         Inkább azt kérdezd tőle, mije van! morogta hátulról a sunyi képű.

A vezér egy szót sem szólt még, de gyanakodva méregetett. Szélfarkasnak jó szeme volt. pedig én merőben másképp festettem, mint az egykori aranyhajú fiatalember.

-         Urszaharababa vagyok, uram, az írnok és iskolamester – mondtam az akkádok nyelvén.
-         Halljátok? Egy írnok! – röhögött a sunyi képű.
-         Vágjátok már el a torkát! – dörmögte egy másik.
-         Furcsa – szólalt meg hirtelen a vezér, mire mind elnémult. Hangjában pontosan ráismertem Szélfarkas zengő tenorjára. – Nagyon furcsa. Még sohasem láttam kékszemű sumért.

Ekkor jött elő a feleségem. Nem tudott tovább hallgatni. A gyermeket odabent hagyta.

-         Ne bántsátok az én uramat, hanem menjetek békével a dolgotokra, jó emberek! – kiáltotta nekik a gyengék bátorságával az én drága jó asszonyom. Lehajtottam a fejem. Sejtettem, mi következik. Bizony jobb lett volna, ha szegény a kunyhóban marad.

-         Nézzétek, micsoda nő! – ordított a sunyi képű, mire mohó pillantások tapadtak asszonyom rövid köntösére.

Szélfarkas még leintette őket.

-         Na, iskolamester, - fordult hozzám. Ha valóban az írásjelek tudója vagy, azonnal bebizonyíthatod. Karcold ide a sárba a következő mondatot: A királyság Agade városba ragadtatott el.

Szempillantásig sem gondolkodtam a válaszon.

-         Nem tehetem, uram – mondtam komolyan.
-         Nahát! – kerekedett el a vörös szakállú képe.
-         Nem? – nézett rám Szélfarkas. Most már bizonyos voltam benne, hogy ő az.
-         Nem, uram – kerültem a tekintetét. Valahogy nem igazán akartam, hogy felismerjen.
-         Miért nem? – kérdezte szokott kisfiús meglepődésével. Sohasem tudta megszokni, hogy ellentmondanak neki.
-         Mert ékjelekkel nem lehet leírni azt a szót, hogy „Agade”.
-         Micsoda pimaszság! – vakkantott a sunyi képű.
-         Annyira új a szó? – kérdezte Szélfarkas.
-         Igen, uram – szaladt ki a számon. – meg annyira barbár.

A katonák egy pillanatra zavartan elhallgattak. Nem ismerték azt a sumér szót, hogy „barbár”.
- Nézzétek a nőt! – kezdte újra a sunyi képű. A nagydarab katona lépett egyet felénk.

Szélfarkas hallgatott, és kaján vigyorral méregetett. Látnivaló volt: úgy döntött, szabadon ereszti a csirkefogóit.

-         Kérdezzétek meg tőle, eladó-e a nő! – kiáltotta az egyik.
-         Talán majd fizetünk érte! – ütötte a vasat a sunyi képű. – Kapjátok már el a ribancot!

A behemót elém állt. Ijesztően magas volt hordónyi mellkassal, rettenetes izmokkal. Szőre bozontos, mint a medvéé.

-         Mi nem rablók vagyunk, sumér, megvesszük tőled ezt a nőt! – dörögte rám a magasból. – Mondd meg, mi az ára! De ne legyen drága, mert megkeserülöd! – azzal meglóbálta az orrom előtt kisebb kősziklának beillő ormótlan öklét.
-         Nem eladó – rebegtem szörnyű ijedtséggel.
-         Ne húzd az időt, kapd el a hajánál fogva! – tanácsolta a sunyi képű.

Ellentétes érzések kavarogtak bennem. A hatalom bűnössé tesz, az erőszak bűn. A lelkiismeret örök, és csak egy van belőle. Az enyém még tiszta volt. Alvó fenevad az erőhatalom, nem szabad felébreszteni.

A kolosszus túlfeszítette a húrt. Túlságosan bízott az izmaiban lakozó vadállati őserőben.

Én pedig olyan gyengének és kiszolgáltatottnak tűntem…

Mielőtt asszonyom beosonhatott volna, ez a nagy mafla katona nyers és durva mozdulattal a köntöse alá nyúlt.

Őszintén sajnáltam ezt a nagydarab katonát. Nem érti az élet misztériumait, süket a bölcsesség és a szerelem szavára; még csak nem is állat, hanem valamiféle véglény, félrehajított csorba agyagedény a lét sivatagos peremén, messze kívül felejtve az emberség határain. Szántam. Nagyon szántam.

Mégis megöltem.

Folytatása következik.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése