2015. május 21., csütörtök

Szerelem és líra - CLXXI.

SZÁZHETVENEGYEDIK RÉSZ

A hivatal támogatta líra – azaz a kánon lírája – csak intézményi értelemben van különleges helyzetben. Ez a kánon természetéből következik. A kánon az intézmények struktúrájából eredő hatalomra épül, ezzel élve/visszaélve határozza meg a neki megfelelő lírát.

A kánon alaptermészete a kizárólagosság. Ez voltaképpen intézményi irodalmi diktatúra. Lényegében egyedül üdvözítő szempontokat nyilatkoztat ki, amelyek tartalmi értelemben rugalmasak, intézményi értelemben pedig szigorúan zártak. A kánon lényege intézményességében rejlik.

A mai kánonok öregapja a Richelieu alapította francia akadémia volt. A Halhatatlanok testülete szabályokat nyilatkoztatott ki, amelyeket minden író kénytelen volt betartani, ha azt akarta, hogy az „irodalmi élet” komolyan vegye őket, és bekerülhessenek azon kiváltságos irodalmárok sorába, akik évjáradékot húztak a királyi kincstárból.

Az intézményesített kánonok rendszere igen sok bürokratikus vonást tartalmaz, de nemcsak azt. Igen sok feudális vonást is őriz.

Utóbbiakat venném sorra.

Kezdeném a legfontosabbal: a kánon intézményrendszere az általa bevédett személyek számára kiváltságokat biztosít.

Ezek általában státuszhoz vagy díjhoz kötődnek. A következők lehetnek:

v     Apanázs
v     Könnyű és gyors megjelentetés
v     A kötetek megjelenésének anyagi vagy egyéb módon történő támogatása
v     A kötetek reklámozása, terjesztése
v     Külföldi tanulmányutak finanszírozása
v     Külföldi megjelenések finanszírozása
v     Külföldi kapcsolatok szervezése, támogatása
v     Színházi bemutatók szervezése

A megfilmesítés is ide kívánkoznak, de az utóbbi években gyakorlatilag nem készült magyar film. Aki esetleg ilyesmihez hozzájut, zömmel a „még egyelőbbek” közé tartozik.

Tagadhatatlan, hogy déja vu érzésünk keletkezik, ha ezt átgondoljuk. Nem véletlenül, hiszen ez a rendszer már a szocializmus évtizedeiben kialakult.

Vagy talán még hamarabb. Az előző részben vetettünk egy pillantást a dualizmus Magyarországának irodalmi kánonjára, amelyet az idő felszámolt. Az intézményrendszer jellege azonban annyi hasonlóságot mutat, hogy lehetetlen nem észrevenni.

Kevés intézményi különbséget találunk, az eltérések inkább tartalmi jellegűek. A dualizmus korszakának kánonja nemzeti jellegű irodalmi kánon volt, a jelenlegit meg nyugodtan nevezhetjük nemzetietlennek. Ennek okairól lentebb.

A kánon körülvevő infrastruktúra, illetve annak működése azonban nagyon is hasonló.

Kissé távolabb is akadnak hasonlóságok. Például a színházak működésében – azzal a hatalmas különbséggel, hogy akkoriban a színház sokkal fontosabb szerepet töltött be a társadalom életében, mint manapság.

A színház is a kánon részeként működött, ahogy voltaképpen ma is.

Ha a műsorstruktúrát nézzük, alapvető hasonlóságokra bukkanunk. ha leszámítjuk a bemutatott remekműveket, illetve az igazán remek előadásokat – a színházak életében ezek olyan ritkán fordulnak elő, hogy a számuk voltaképpen elenyésző.

Nézzük, mi volt ezek kívül:

v     Jól-rosszul színpadra állított klasszikusok

Akkoriban még nem járta a klasszikusok húzásának-nyúzásának-herélésének nyegle divatja, a rendező nem jelentkezett társszerzőnek Shakespeare vagy Moliere mellé. Nem is képzelte magát annak. A rendező ekkoriban különül el, ekkor lesz önálló foglalkozás. Nem könnyen. Némelyik korabeli irodalmi lap még gúnyosan élcelődik rajta, mivel is foglalkozik „a rendezőművész”.

A játékmodor is nagyon sokat változott abban a korszakban, mert megváltoztak a színpadi körülmények. Az elején a színészek sok helyen még mindig éneklő-deklamáló stílusban játszottak, a végén megjelent a hangosítás és a villanyvilágítás, amelyek a természetes játékmód kialakulásának feltételei.

Mit játszottak még a klasszikusokon kívül?

v     Hazai és külföldi kanonizált szerzők darabjait
v     A kor színházi divatdarabjait
v     Kapcsolati személyek fércműveit

És ma?

Ha az akkor a színpadot bizonyos mértékben uraló operettet Z kategóriás musicalre cseréljük, teljes lesz a hasonlóság.

A hivatali kánon és a hozzá kapcsolódó intézmények bürokratikus elveken működnek, hasonlítanak egymásra akkor is, ha merőben más művészi tartalom kanonizálására jöttek létre. A kánon működése szempontjából a minőségnek nincs jelentősége.

Hogyan lehet manapság egy lírai alkotás kanonizálttá?

A kérdés értelmezhetetlen. Helyesebben így kell feltenni:

Hogyan lehet valakiből kanonizált költő?

Be kell kerülnie a kapcsolatrendszerbe. Rosszabb esetben ez hosszú ideig tartó kapcsolatépítést, utánjárást, esetleg instanciázást jelent. Gyakran tetemes költséggel is jár.

Jobb esetben a kanonizált költő – születik. Azaz: eleve olyan családba érkezik, amelynek kiváló kánon-kapcsolatai vannak. Ilyen „költők” ma tucatszám akadnak. Alig koptak ki az iskolapadból, már pökhendi Wikipédia szócikk tudatja velünk, hogy a kölök itt meg ott főszerkesztő, ilyen, olyan, meg amolyan díjjal rendelkezik. Megnyerte ezt és amazt a pályázatot. Vajon mivel?

Olvassuk a fickó írásait. Szánalmasak. Érettségizőink zöme messze különbül ír náluk. Nem érdekes. A minőség nem számít, a kölyök már kanonizált költő.

Hogy az ilyen süvölvényeket a családi vagy egyéb kapcsolatok szele fújta be a kánonba, nyilvánvaló. Látjuk, kik a szülők, rokonok; és nem csodálkozunk. Aki felnőtt volt az előző rendszerben, pontosan tudja, mit tesz az, hogy „kádergyerek”. Maguk a delikvensek is tudják ezt, talán ezért érzik szükségét annak, hogy állandóan azt hangoztassák, hogy ők „mindent a maguk erejéből értek el”. Az ilyesféle melldöngetés mindig harsányan bizonyítja az ellenkezőjét.

A bürokratikus rendszerek mindig melegágyai voltak a nepotizmusnak, és ma is azok. A kánon is bürokratikus, igazából az volna a meglepő, ha ilyesmi nem történhetne meg.

Van azonban ennek egyéb következménye is. A kánon alapja a művészet úgynevezett intézményi elmélete, ami a létező legrugalmasabb teória, igazi gumidefiníció; alkalmat ad „a művészet világa” tagjai számára, hogy bármit műalkotássá nyilváníthassanak, illetve bármitől megtagadják a műalkotás státuszát. Az ilyesféle kánon „befelé” nem szorul indoklásra, önmagát magyarázza.

Amikor azonban integrálja a nepotizmus támogatottjait, nemcsak személyes feszültséget kelt. Ne feledjük, személyes harcok mindig vannak a kánon táborán belül, ott folyamatos torzsalkodások folynak. Kisebb és nagyobb alkalmi csoportosulások alakulnak, a díjak megkaparintásáért folytatott ádáz küzdelem indulatokat kelt. Állandóan halljuk, ki nem kapta meg ezt vagy azt a díjat, ellenben ki kapta érdemtelenül, kit mellőztek, ki hogyan intrikált, ki kivel veszett (vagy verekedett) össze.

A díjakkal járó kiváltságok megszerzése állandó harcot indukál. A kánon tábora befelé sohasem volt egységes. Kifelé néha annak tűnik. Legfőképpen akkor, amikor a kormányzattal kell alkudozni kiváltságok érdekében.

A nepotizmus jelensége azonban végsőkig feszíti, helyenként meg kifejezetten degenerálja a kánont.

Nemcsak ez annak az oka, hogy „kifelé” a kánon nagyon is magyarázatra szorul. Erre alaposan felkészült, óriási infrastruktúrája van, és elegendő embere, akik képesek bármit remekműnek nyilvánítani, szirti sassá magyarázni a tépett tollú kuvikot.

Megvan erre a megfelelő nyelvezete is, a mesterkélt ködösítés sajátos bikkfanyelve úgy veszi körül a kánont, mint parasztkolbászt a disznóbél.

Vajon miért?

Folytatása következik.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése