Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXXIX.

HARMINCKILENCEDIK RÉSZ

A vár 1530-as ostromáról szólva azt írja a történetíró Istvánffy Miklós, hogy Szigetvár annyira nem rendelkezett kellő számú ágyúval, hogy az ostrom idején a védők a kerek torony tetejére – tehát az egyik legalkalmasabb tüzérségi kilövési pontra – ágyú híján kénytelenek voltak egy maguk eszkábálta nagy középkori kőhajító gépet elhelyezni. Ennek a lövedékei azonban súlyos veszteségeket okoztak a töröknek, sőt a hatalmas lövedékek némelyike egyenesen az oszmán táborba hullott.

A hajítógépet még Török Bálint készíttette, és az ő katonái használták a török ellen.

A fegyverzet leltára még 1551-ben is tartalmazott három darab kőhajító gépet. Az egyik talán éppen ugyanaz volt, amelyikkel egykor belőttek a török táborba. Ez azonban korántsem biztos, mert a leltár vasból készültnek mondja a kőhajítókat. Az ókori jellegű tüzérség ekkoriban már ugyan teljesen elavult, de valamivel csak kellett védekezni.

Az 1550-es években a várban még mindig szolgálatban áll öt darab olyan löveg, amelyet Török Bálint öntetett 1533-ban, illetve 1534-ben. Ha ezekre a régi mordályokra még mindig szükség volt a falakon, eleve az a gyanúnk támad, hogy Szigetvár tüzérségi eszköztára igen szegényes lehetett.

Tudjuk, hogy Zrínyi Miklós komoly erőfeszítéseket tett Szigetvár tüzérségének megerősítésére, ennek ellenére a bécsi arzenálból csak igen ritkán érkezett pótlás.

Tudjuk, hogy Zrínyi ebben a kérdésben hajthatatlan volt. számtalanszor elmondta, leírta:

„A várakat csak ágyúkkal lehet megvédelmezni!”

Nézzük, hogy alakult Szigetvár ágyúparkja.

1542-ben a vár összesen tizenhat darab különféle típusú ágyúval rendelkezett. Ez nyilvánvalóan nagyon kevés volt az eredményes védekezéshez, ráadásul ezek zöme is korszerűtlen, vagy éppenséggel helyben öntött, másodrendű löveg lehetett.

A vár 1543 augusztusában királyi kézre került. Azt várnánk, hogy – mivel a katonai vezetés tökéletesen tisztában volt Szigetvár egyedülálló jelentőségével – tüstént ellátták kellő számú ágyúval.

Ha ezt várjuk, csalódunk.

1553-ban még mindig csak tizennyolc ágyúval rendelkezik a vár.

Zrínyi Miklós ezután azonban még az eddigieknél is erélyesebben lépett fel, és úgy tűnik, ennek lett is némi foganatja. 1554-ben már huszonöt darab ágyú védte a várat.

1556-ban pedig körülbelül hatvan.

Az előző évekhez képest igen tetemes növekedésről azonban nem derül ki, hogy a lövegek száma még az ostrom előtt gyarapodott meg ennyire, vagy csak utána.

A hatvan darab löveg a két esztendővel korábbi huszonöthöz viszonyítva természetesen igen jelentős erősödés. Abszolút értelemben véve azonban még erre sem mondhatjuk azt, hogy a vár tüzérsége különösen erős lett volna. Ebben a korban egy hasonló méretű várat általában több száz korszerű lövegre alapozott tűzrendszer védelmezett nemcsak Nyugat-Európában, hanem néha még Oroszországban is. Ennek ellenére az ostrom igen gyakran járt sikerrel. Az is sűrűn előfordult, hogy a védők harminc ostromnap elteltével – ha nem kaptak erősítést, vagy nem érkezett felmentő sereg – maguk kezdeményezték az erőd feladását. A korban a nemzetközi állományú zsoldos seregek katonái úgy vélték, egy vár védelmezői megtették a kötelességüket azzal, ha harminc napig állták az ostromot. Nem véletlen, hogy szinte az összes magyarországi várostromnál előfordult a harmincadik nap után, hogy a védelemben részt vevő idegen nemzetiségű zsoldosok és tisztek egy része a vár feladását javasolta. A maguk szemszögéből igazuk volt. Felmentő sereg nem érkezett, és úgy vélték, eleget tettek a katonabecsület követelményeinek. Harminc ostromnap elteltével a vár nyugodtan feladható.

Magyarországon ez természetesen szóba sem jöhetett. Itt az európai kultúra és a magyarság védekezett a barbár ellenséggel szemben, nem kabinetháborúk folytak, hanem a haza elkeseredett védelme. Nemcsak arról volt szó, hogy a vár és környéke hosszabb-rövidebb időre, spanyol, francia, vagy német kézre kerül.

Ennek a jelentőségét ma se mindenki érti. Tudomásul vesszük, hogy a váraink egy része magyar kézen maradt, a hadtörténészeink azon sopánkodnak, mennyire elmaradott lett a magyar hadviselés a fejlett nyugatihoz képest, meg azon siránkoznak, hogy a szegény kormányzatnak mennyire nem volt pénze a várak ellátására.

Ennek az a szépséghibája, hogy a maradék Magyarország várait túlnyomó többségben magyar katonák védelmezték meg, általában fizetetlenül. Nekik köszönhető, hogy Szulejmán szultán hét hadjárata során csak egyszer jutott el Bécs alá, pedig még legalább két alkalommal bevallott célja volt a császárváros bevétele.

1532-ben és 1566-ban nagy létszámú seregek álltak készenlétben. Magyarországnak meg sem próbáltak segíteni, céljuk egyedül Bécs védelme volt.

Kőszeg ostroma idején V. Károly személyes parancsnoksága alatt várakozott egy hatalmas birodalmi hadsereg. V. Károly őfelsége magyar földön tartózkodott – először és utoljára.

A kőszegi komédia Szulejmán szultán személyes hadvezéri pályafutásának legnagyobb katonai kudarca volt. Úgy gondolom, az uralkodó a rá nézve megalázó kőszegi események közepette meggondolta magát, és már maga sem akart megmérkőzni a császárral.

1566-ban merőben más volt a helyzet, alább aprólékosan foglalkoznom kell majd vele.

Vajon, ha Szulejmán elfoglalja Bécset, ha csapatai elözönlik Ausztriát, ha a tatárok és az akindzsik Dél-Németországot fosztogatják, miképpen állítja meg a fejlett nyugat az oszmán előnyomulást?

Folytatása következik.