Szerelem és líra - CLXX.

SZÁZHETVENEDIK RÉSZ

v     Különleges helyzetben van-e a hivatal támogatta líra, elég-e ezredszer is a közönségre hárítani az érdektelenség miatti felelősséget?

A hivatal támogatta líra bármilyen egyéb költészettel szemben csak akkor lehetne különleges helyzetben, ha a líra kizárólagosan a hivatal belügye volna. Láttuk, hogy a művészet intézményi elmélete valóban ilyen helyzetet próbál a társadalomra erőszakolni.

A hivatal támogatta líra önmagában nincs különleges helyzetben a másféle költészettel szemben, mert a hivatal támogatása akkor sem jelent a líra számára minőségi garanciát, ha a hivatal ezt szabályba iktatja, a tanszékek ezt tanítják, és az intézményrendszer magától értetődőnek tekinti.

A líra minősége szempontjából teljesen közömbös, hogy támogatja-e a hivatal.

A művészet történetében már volt egy olyan korszak, ami merőben az intézményrendszerre, a hivatalos infrastruktúrára támaszkodott, amelyben a művészek a korabeli „művészeti világ” elvárásai alapján alkottak és minden lehetséges díjat elnyertek, amely nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezett, amely korának hivatalosságában kizárólagosságra tört, és amely – az utókor szemében hamis művészetnek bizonyult.

Az akkori hivatalosan remekműnek nyilvánított alkotások zömét ma még csak másodrendű műnek sem tekintjük, a zömük rossz, édeskés, jellegtelen, hamis műpátosszal telített giccs.

Az akadémizmusról van szó, a XIX. század második felének a hivatalos művészetszemléletben uralkodó irányzatáról.

Az akadémizmus elsősorban a festészetet szállta meg. az államok által fenntartott akadémiákon (innen az elnevezése) oktatott és támogatott manírban működő művészeket tejben-vajban fürösztötte a korabeli hivatalosság. Ők voltak a modern kor művészetének első „nemzetközi sztárjai”, vásznaik roppant összegekért keltek el. Műveik zöme azonban állami vagy intézményi megrendelésre készült, középületek díszeinek szánták őket. Világszerte még ma is sok hivatali helyiségben megtalálhatók. Európában is, Amerikában is.

A kor számos jelentős esztétikai értékítélete mára semmissé lett. A korabeli festészet alkotásai közül a művészettörténet nem azokat tartja számon, amelyek a kor hivatalos elismeréseit kapták, és nem azokat a szerzőket tekinti a kor legjobb alkotóinak, akik a hivatalos díjak tömkelegét vehették át. Helyette olyan alkotók és olyan művek képviselik a művészettörténetben a korszakot, amelyeket a maguk idején lesajnáltak, kigúnyoltak, esetenként még üldöztek is.

Hogyan lehetséges ez?

Ezek szerint a hivatalos értékítélet nem jelenthet garanciát a műalkotás értékére nézve?

Rossz és értéktelen lehet valami,

v    Amit rajongva dicsérnek a korabeli legtekintélyesebb kritikusok?

v    Amiről áradozik korának sajtója?

v    Amit tanszékek, akadémiák, művészeti intézmények istenítenek?

v    Ami díjak tömkelegét hozza alkotójának?

Igen, lehetséges. Az akadémizmust kifütyülte az utókor minden infrastruktúrájával, kapcsolatrendszerével, díjaival együtt.

Milyen következtetést vonhatunk le ebből?

A művészi minőséget nem garantálja semmiféle „művészeti” hivatalrendszer, semmiféle hivatalos infrastruktúra, sem pedig a nemzetközi kapcsolatok rendszere. Egy egész korszak hivatalos művészete kerülhet mindenestül a süllyesztőbe.

A hivatalosság támogatása történelmi léptékben kimondottan hátrányosnak bizonyult az akadémizmus művészete számára. Egyoldalúvá tette, emiatt kiüresedett, és egy ellenkező előjelű egyoldalúság elsöpörte a színről. Mert egyáltalán nem biztos, hogy az akadémizmus művészetének minden alkotását és minden alkotóját végérvényesen el kellene vetnünk.

Ez a tanulmány azt a koncepciót képviseli, hogy jelenlegi hazai kanonizált költészetünk zöme hasonló posványba tévedt, mint annak idején az akadémista művészet jelentős része. A mai magyar kanonizált líra hivatali intézményrendszerében és infrastruktúrájában él, a közönséggel komoly kapcsolata nincs, tartalmi értelemben régen kiüresedett, közönséges formalizmussá degenerálódott, a költészet egyetlen funkcióját sem képes betölteni, jelentős minőséget nem képvisel. Közönséges alibi költészet, amelyet – az egykori akadémizmushoz teljesen hasonló módon – pusztán a köré épülő és belőle élő intézményrendszer tart életben.

Jelenleg a magyar líra hivatalos intézményrendszere az egykori akadémizmushoz hasonlóan szintén egy kiüresedett, küldetés és fontos mondanivaló nélküli lírát kanonizál azzal a különbséggel, hogy a régihez képest tartalmi és esztétikai értelemben ez egy „ellenkező előjelű akadémizmus”, egy mélységesen pesszimista akadémizmus. Akkor is annak kell tartanunk, ha a világ más országaiban is hasonló líratípusokat kanonizálnak.

A mai kanonizált líra filozófiai, esztétikai és művészetfilozófiai értelemben véve is kiüresedett. A tanulmány korábbi részeiben már írtam arról, miféle rendkívül alacsony nívón álló szövegeket próbál értékké avatni. Alább is lesz majd erről szó bőven.

Miközben jelenlegi hivatalos, kanonizált líránk a lótuszevők szigetén felejtette magát – kialakulóban van egy új, sokkal komolyabb érdeklődésre számot tartó, a közönséggel kommunikálni tudó kortárs magyar költészet.

Egykor kanonizált, mára elfelejtett magyar költészet

Az egykori akadémista művészet legnagyobb része mára világszerte feledésbe merült, már ami az akkoriban hivatalosnak tekinthető irányzat esztétikáját és legtöbb alkotóját illeti. Nem merültek azonban feledésbe az ide kapcsolódó nemzeti történelmi festészet legszínvonalasabb alkotásai. Ezeket az egyes európai nemzetek fiai a mai napig nagy becsben tartják. Nálunk is, másutt is. nemzeti galériák féltett kincsei.

Megmaradtak, tisztelet övezi őket, csak az irányzat nemzetközi jellege, kapcsolatrendszere, a hozzájuk tartozó esztétikai felfogás merült feledésbe.

Ez igen fontos figyelmeztetés, jelzi, hogy a nemzeti identitás még mindig nagyobb hatóerővel bír, több távlatot hordoz, mint a globalizációt minden lokális közösségi érték elé helyező lapos kozmopolita szólamok.

Erre nem árt figyelnünk. Igazi, az emberiség számára valódi perspektívát jelentő globalizáció csak globális és lokális értékek egyensúlya mellett lehetséges.

Láthatjuk, hogy a XIX. század második felének hivatalos művészeti világát egyértelműen uraló akadémista művészet értékét, tekintélyét vesztette, a művészettörténeti gondolkodás gigantikus csődnek, téves szemléletnek, értéktelennek tekinti.

A magyar közgondolkodásból is kiesett, egyes művészek bizonyos művei azonban – Madarász Viktor, Benczúr Gyula stb. – továbbra is tekintélyt élveznek, részei a nemzeti azonosságtudatnak. Tanítjuk is őket, nem is, de legfontosabb alkotásaikat minden művelt magyar ismeri.

Az akadémista festészet zöme azonban vitathatatlanul kiesett a köztudatból. Hát a korabeli költészet?

Gyakorlatilag az is. A mai tananyagból úgy tűnik, szinte egyetlen költőnk sem volt Arany és Ady között, holott százával alkottak. Jelenlegi irodalomtörténeti felfogásunk ezek zömét a feledésre ítélt „népnemzeti irányzat” körébe sorolja, és szemérmesen megjegyzi róluk, hogy annak idején őket támogatta a média, ők kapták az állami és egyéb elismeréseket, őket ünnepelték a tanszékek és hivatalos irodalmi társaságok. Őket ismerte el a hivatalos irodalmi élet, ők ágyazódtak bele a kor intézményrendszerébe. Ezek közül legfeljebb Pósa Lajost és az Adyval polemizáló Szabolcska Mihályt szokták megemlíteni, előbbit lesajnálva, utóbbit démonizálva.

Mára elfeledtük őket.

Valóban mind annyira rossz volt?

Kik voltak a korszak legnépszerűbb magyar költői? Érdemes néhányat felidézni közülük. Most nem Szabolcska Mihályról vagy Pósa Lajosról beszélnék, róluk eleget hallunk, ha pejoratív értelemben is. Olyanokat sorolnék, akikre nem emlékszünk.

Íme, kiátkozott költőink névsora:

Ábrányi Emil

(1851-1920)

Róla Hegedűs Géza így ír A magyar irodalom arcképcsarnokában:

„Vannak merőben érthetetlen jelenségek az irodalomtörténetben; így nem lehet sehogyan sem magyarázni, hogy Ábrányi Emil hogyan maradt ki a köztudatból. Hosszú éveken keresztül ő volt a legnépszerűbb költő, az ifjúság lelkesedett érte, neve és életműve jelentette a haladást, a nagyvilágiasságot a provincializmussal szemben, ő volt a testet öltött franciás szellem, ő volt a forradalmi emlékek őrzője; mindehhez briliáns formaművész, igazi jó költő.”

Ábrányi Emil írt Ady első kötetéhez előszót. Kosztolányi Dezső nagy elismeréssel írt róla. Ennek ellenére teljesen kiesett az irodalmi köztudatból. Ha a verseit olvasgatjuk, és látjuk, hogy verszenéje is, képalkotása is, verselési stílusa is, mondandója is milyen mértékben kötődik kora értékrendszeréhez, készen áll a sommás magyarázat. Valóban vannak nála émelyítő, édeskés, túlírt strófák, sorok. Más szempontból azonban úgy vélem, egy, a jelenleginél kevésbé egyoldalú magyar irodalomtörténeti köztudatban helyet érdemelne.

Czóbel Minka

(1854-1943)

Hegedűs Géza értékelése:

„Czóbel Minkáról akkor már évtizedek óta nem beszéltek, nem írtak, verseit nem olvasták. S mindmáig sem szoktunk visszaemlékezni rá, hogy a modern magyar költészetnek, Adynak és a Nyugatnak az egyik legfontosabb előfutára volt, sok olyasmit kezdeményezett a XIX. század végén, ami abban az időben merőben új volt nálunk és csak a Nyugat nemzedékénél vált irodalmi gyakorlattá. Czóbel Minka pedig túlélte kortársait, túlélte utódait, túlélte utódainak utódait, és vénséges vénen úgy múlt el, hogy szinte már senki sem tudott arról a hajdani lobogó leányról, aki magyarul, franciául, angolul, németül verselt, magyar klasszikusokat fordított nyugati nyelvekre, nyugati moderneket fordított magyarra, először szólalt meg magyarul a franciás dekadencia hangján, szinte előzmények nélkül elkezdett magyar szabad verseket írni. Helye a klasszikusaink között volna - és már életében ismeretlenné öregedett. A mi nagyon igazságtalan kritikánk és igazságot nehezen tevő irodalomtörténetünk is kevés jelentékeny költővel volt oly méltánytalan, mint Czóbel Minkával.”

Nyilván sok túlzás van abban, amit Hegedűs Géza ír – de akad igazság is. A jelenlegi irodalomtörténetünk fél szemére vak.

Dóczi Lajos

(1845-1919)

Hegedűs Géza:

„Van úgy, hogy egy nagyon okos, jó ízlésű és személyében igen rokonszenves embert tévedésből széles körök egy ideig nagy írónak tartanak. Még némi világhír is kijuthat neki. Az ilyen köztévedések általában jellemzőbbek a korra, mint magára az íróra, de az is kétségtelen, hogy akit egy kor különböző rétegű közönsége egy pillanatra a szívébe zár, annak van valami sajátos tehetsége, és pályafutása a későbbi idők számára is irodalomtörténeti dokumentum. Hiszen a magyar irodalom egésze semmivel sem volna másabb Dóczi Lajos nélkül, de ha nem ismerjük példátlan irodalmi és közéleti karrierjét, nehezebben értjük meg a kiegyezés utáni évtizedek közízlését.”

A maga idején nagyon elismert költő és világhírű drámaíró. A csók című vígjátéka bejárta annak idején a világszínpadot. Nem szűkölködött díjakban és előkelő kapcsolatokban.

Ki hallott róla?

Endrődi Sándor

(1850-1920)

Hegedűs Géza róla is igen elismerően ír:

„Volt néhány esztendő Arany János halála és Ady Endre megjelenése között, amikor nem egy jó ízlésű, irodalmat szerető és olvasó ember Endrődi Sándort tartotta az akkor élő legjobb magyar költőnek. Még az olyan jelentékeny költőtársak is lelkesedéssel írtak róla, mint korábban Reviczky, később Kosztolányi. Gyors elfeledettsége, költői életművének kimaradása irodalmi köztudatunkból ugyanolyan érthetetlen és indokolhatatlan, mint Ábrányi Emilé.”

Újabb, a maga idején elismert költő, akit elfeledtünk.

Lévay József

(1825-1918)

Költő, műfordító, számos díj birtokosa. Közöttük volt az Akadémia nagydíja is, ami jelentőségben ma nagyjából a Kossuth-díj megfelelője lehetett.

Hegedűs Géza véleménye:

„Lévay József költői életművéről, művészi tehetségéről, morális emberi magatartásáról korai indulásától kilencvenhárom éves korában bekövetkezett haláláig mindig mindenki csak jókat, elismerőket, nagyra becsülő szavakat írt és mondott - és hat évtizeddel a halála után, miközben arculata egészével változott meg a világ, miközben régi értékek bizonyultak értéktelennek, és üldözött eszmék igazultak meg, ha újraolvassuk Lévay József verseit, még mindig csak olyasféle jelzőkkel illethetjük, mint "jó költő", "hibátlan költő", "jó ízlésű költő", "vonzó, rokonszenves, tisztességes, emberséges, színvonalas ember".”

Lévay Józsefnek csupán egyetlen verse maradt fenn, azt mindannyian ismerjük: Mikes. Szép, erőteljes költemény, különösen a felütése. Az felejthetetlen. A mindenkori antológiaszerkesztők beidegződése, vagy a puszta véletlen őrizte meg.

Makai Emil
(1870-1901)

Költő, drámaíró. Mellesleg: nyelvzseni.

Hegedűs Géza:

„Két lírai kötete, a Margit (1896) és az Újabb költemények (1899) olyan indulást jelez, amely a férfikor delére igazi nagy költőt ígér. Énekek éneke című verses regénye (1893) az új magyar verses epikának legszebb darabjai közé tartozik, hatása lírai, akárcsak Kiss József legtöbb elbeszélő költeményének, de azoknál modernebb, városibb életérzést fejez ki. Kiss József talán őt kedveli és becsüli legjobban ifjú neveltjei között, és 1897-ben a huszonhét éves fiatalembert maga mellé veszi helyettes szerkesztőnek.”

Kora egyik legtehetségesebb fiatal költőjének és drámaírójának számított. Fertőző betegségben hunyt el.

Ha tovább él, emlékeznénk rá?

Rudnyánszky Gyula

(1858-1913)

Hegedűs Géza véleménye:

„Rudnyánszkyval felettébb mostohán bánt az irodalmi emlékezet; még a neve is csaknem feledésbe merült. Pedig néhány költeménye a századforduló legjobbjai közt biztosíthatná a helyét, irodalomtörténeti jelentősége pedig körülbelül olyan fontos kapcsolatteremtés a XIX. és a XX. század előremutató költői törekvései között, mint Bródy Sándoré a prózairodalomban. Ő az összekötő láncszem Reviczkyék újat akarása és Ady nemzedékének újat teremtése közt.”

Ady Endre kritikájából:

„Rudnyánszky különb volt az összes korabeli Arany és Petőfi epigonnál, kik hírre, polcra vergődtek, s több talán még Komjáthynál, Reviczkynél is.”

Ennek ellenére ő is kiesett az irodalomtörténeti köztudatból.

Tolnai Lajos

(1837-1902)

Arany János tanítványa volt Nagykőrösön, sokan benne látták a következő nagy költőt. Nála talán más problémák akadtak.

Hegedűs Géza:

„Ha Tolnai Lajos harmincéves korában meghalt volna, az irodalomtörténet úgy emlékeznék rá, mint az Arany Jánost követő költők egyik legtehetségesebbikére, aki még a ballada műfajában is tudott nagy mestere mellett újat adni. De Tolnai Lajos hatvanöt éves korában halt meg, és ezért már senki sem emlékszik a jól induló költőre, mert a regényei körül kerekedett botrányok, majd a bátor írónak kijáró tiszteletteljes emlékezés a késői, a harcos Tolnai Lajos emlékezetét rögzítette az irodalmi köztudatban.„

Volt pap, egyetemi magántanár, egyszemélyes lap szerkesztője. A politikában azonban nem tartott a közéletet uraló Deák-párttal:

„Tolnai még a kiegyezés előtt tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, elismert költőnek-írónak számított. Eszményeivel sem volt semmi baj, hiszen ő is mindvégig Arany Jánost tudta költői példaképének és Kemény Zsigmondot regényírói példájának. Csakhogy 1867-ben bekövetkezett a kiegyezés, és ezt a negyvennyolcas hagyományú Tolnai keservesen vette tudomásul. Nem tudott hallgatni, és nem tudott nem nyitott szemmel nézni.”

Így már sokkal érthetőbb, ha háttérbe szorult, de ez a figyelmünket tüstént ráirányítja a közélet intézményeinek, elsősorban a médiának a felelősségére. A sajtó a modern élet királycsinálója, ezen szerepével gyakran él – és még gyakrabban visszaél.

De ezt sem tekinthetjük abszolút igazságnak, hiszen Vajda János benne maradt az irodalomtörténeti köztudatunkban, holott neki szemernyivel sem volt jobb sajtója, mint Tolnainak.

Ez semmit sem von le abból, hogy Tolnai aligha van jelenleg a helyén. Egy majdani – kevésbé féloldalas és nem „posztmodern” jellegű irodalomtörténeti felfogásnak sok dolga lesz még vele.

Vargha Gyula

(1853-1929)

Tipikusan olyan költő, akit a kor elkényeztetett, ezért mára a „maradi, konzervatív irodalom és költészet” egyik szimbólumává vált.

Hegedűs Géza Vargha társadalmi kapcsolatait húzza alá:

„Vargha Gyula költői tehetségét első jelentkezésétől kezdve osztatlanul tudomásul vette az a maradi, majd egyre indulatosabb reakciósságba csapó költészet, amelynek versenytárs nélkül a legjobb, legmélyebb költője volt, és az a haladó költészet, amelynek ellenfele, majd haragos ellensége volt. Mint a pénzügytan és a statisztika tudósa, elismert tekintélyként emelkedett a Statisztikai Hivatal igazgatói rangjáig és a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöki székéig. Mint közéleti férfi, Tisza István politikai körének legtiszteltebbjei közt foglalt helyet, aligha volt nála műveltebb férfi a kormánypárti képviselők parlamenti széksoraiban, és mint a Kereskedelmi Minisztérium politikai államtitkára, nem is találhattak volna nála alkalmasabb szakembert, aki tudományos színvonalon érti a kereskedelem ügyeit, és lelkiismeretes főtisztviselőként tekinti át és irányítja egész hivatali apparátusát. „

A közéleti pozíciók erőteljesen meghatározzák a karaktert. Vargha Gyula a kor kanonizált költője. Ezt Hegedűs Géza is hangsúlyozza:

„Minden társadalmi elismerést, kitüntetést megkapott, mindig irodalmi nagyraértékelésben volt része még ellenfelei részéről is.”

Nem ismerős? A mai kanonizált költészet nagyágyúira nem ez a jellemző?

Ők is megkapnak mindent – annak függvényében, hogy a kapcsolatrendszerben milyen helyet foglalnak el. A hivatalos dicshimnuszok akkor is zengedeztek a kanonizált költők műveiről, ma is. Csupán a stílus változott: akkor émelyítően édeskés hazafias pátosz, ma idegen szavakkal tűzdelt, mesterségesen agyonbonyolított nyelvi ködösítés. A lényeg azonos: hivatali farkcsóválás.

Vargha költészetéről például ezt írta a kor egyik vezető konzervatív irodalmi lapja:

„„a népies nemzeti költészet hagyományainak legművészibb folytatója”

Ma ez a mondat vörös posztónak hangzana. Ebben csak az gondolkodtat el, hogy semmit sem, vagy csak igen keveset mond Vargha műveinek lírai minőségéről.

A lírai minőség területén nincs értelmezve az, hogy valamelyik vers „reakciós”, vagy „haladó”. A szerző politikai hovatartozása nem képezi az értékelés alapját. Nem politikai, hanem erkölcsi alapállást kell vizsgálni, hogy a mű üzenete összhangban van-e az emberiség morális egységének elvével.

Zempléni Árpád

(1865-1919)

Hegedűs Géza:

„Különös, szinte érthetetlen sors jutott ki Zempléni Árpád költészetének a magyar irodalomban. Egy igazán tehetséges, kitűnően felkészült költő, aki élete néhány évében igen népszerű volt az olvasók körében, testi halálától kezdve úgy kiesik az irodalmi köztudatból, hogy nemsokára a szakembereken kívül azt sem tudják, hogy élt, és költeményeit - amelyek nemcsak irodalomszakmailag jól megcsináltak, hanem a tömegek számára is nagyon érdekes olvasmányok - évtizedszámra nem adják ki újra, nem olvassa senki.„

Végtelenül tanulságos Hegedűs Géza véleménye. Ezek szerint teljesen kieshetnek a köztudatból költők, akik minden tekintetben értékeset alkottak?

Íme, az elátkozott költőink listája:

Ábrányi

Czóbel

Dóczi

Endrődi

Lévai

Makai

Rudnyánszki

Tolnai

Vargha

Zempléni

A lista korántsem teljes. Kizárólag olyan költők nevét tartalmazza, akik bekerültek Hegedűs Géza összeállításába, tehát valamiféle halovány emlékezetük maradt. Voltak még mások is?

Igen, akadtak. Az ismertebb neveket mellőzöm. Kihagyom a korábbi kánonok akkor „korszakos jelentőségűnek” aposztrofált dinoszauruszait is, amilyen például Pekár Gyula volt. Csak néhányat sorolok fel minimális kommentárral:

Ifjabb Ábrányi Kornél

(1849-1913)

Országgyűlési képviselő, a Kisfaludy- és a Petőfi-társaság tagja, a Pesti Napló szerkesztője.

Balázs Sándor

(1830-1877)

A Nemzeti Színház könyvtárnoka, a Kisfaludy-, Petőfi- és Kemény Zsigmond társaságok

rendes tagja.

Bársony István
(1855-1928)

A Kisfaludy- és a Petőfi-társaság tagja. Életében negyvennégy kötete jelent meg.

Bartók Lajos

(1851-1902)

A Kisfaludy- és Petőfi-társaság tagja

Dalmady Győző

(1836-1916)

A Kisfaludy-társaság tagja

Dömötör János

(1843-1878)

A Kisfaludy-társaság tagja

Horvát Boldizsár

(1822-1898)

A Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti, a Kisfaludy-társaság rendes tagja. Az Andrássy-kormány igazságügy-minisztere.

Jakab Ödön

(1854-1931)

A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Kisfaludy- és a Petőfi-társaság tagja. A hazafias költészet elismert alakja. 1920-ban életművéért a Petőfi Társaság nagydíját kapta meg.

Kozma Andor

(1861-1933)

A Kisfaludy-társaság rendes tagja. Egyik versét Jászai Mari szavalta el operaházi díszelőadás keretében.

Némethy Géza

(1865-1937)

Egyetemi tanár, az MTA rendes, majd tiszteleti tagja, a Kisfaludy-társaság rendes tagja.

Szávay Gyula

(1861-1935)

Kereskedelmi és iparkamarai titkár,  a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja, utóbbinak 1920–1925 között főtitkára. Lírai munkásságát 1924-ben a Petőfi Társaság Petőfi nagydíjával tüntették ki.

Egy szóval se mondtam, hogy jó költők voltak. Azt se, hogy rosszak. A korabeli kánon értékesnek tartotta a munkáikat. A mai nem is emlékszik rájuk. Így együttvéve „holt költők társasága”.

Ebben nyilvánvaló része van annak, hogy 1945 után brutálisan eltörölték az előző korszakok magyar irodalmi kánonjait, a túlélő írókat és költőket minimum háttérbe szorították. Alaposan átértékelték a múltat, ebből pedig nagyon is egyoldalú irodalomtörténet alakult ki. Nem esztétikai, hanem politikai alapon szelektálták a magyar irodalmi hagyományt.

A rendszerváltásig mindez rögződött, azután pedig – úgy maradt. Az irodalom területén semmiféle rendszerváltás nem történt, az intézményrendszer ugyanaz maradt.

Van azonban egyéb ok is. Úgy tűnik, a mindenkori irodalmi kánonok sorsa a törvényszerű pusztulás.

Akadt tehát olyan, igen erőteljesen és aprólékosan kiépített kánon, amely egy az egyben vált semmivé, méghozzá irodalomtörténeti léptékkel nézve igen rövid idő alatt. Gyanítom, hogy a mai sem fog jobban járni.

Sokat beszéltem eddig a felelősségről. Vajon kinek a felelőssége az, ha teljesen alkalmatlan, a líra egyetlen valódi funkcióját figyelembe sem vevő, a líra küldetését szemtől szembe megtagadó, mellékes vagy éppen kártékony szempontokat érvényre juttató kánon kerül hatalomra?

Ezzel kapcsolatban a felelősség firtatása hiábavaló erőfeszítés. A kánon nem felelős. A kánon maga az intézményesített felelőtlenség. A kánon arctalan gépezet; zömmel politikai, gazdasági, társasági, meg egyéb költészeten kívüli szempontok alapján kialakított ízlésbeli egypártrendszer. Az intézmények és csoportok teremtik, ezek számára hasznosul, és ezek is tartják fenn.

Egészen másképpen kell tekintenünk a kérdésre:

v     Különleges helyzetben van-e a hivatal támogatta líra, elég-e ezredszer is a közönségre hárítani az érdektelenség miatti felelősséget?

Folytatása következik.