Kicsi Társam élünk szépen

Kicsi Társam, élünk szépen,

Mint mesében, erdőszélen.

Az erdő mélye fénytelen,

Szamócát meg szörnyet terem.

A pusztában nyarak, telek,

Jó emberek, rossz emberek.

Kicsi Társam, élünk szépen,

Időbeli erdőszélen.

Az ünnepnap – cifra bádog;

Öregedő hazugságok.

A hétköznap – tűnő öröm,

Amíg élek, mind köszönöm.

Kicsi Társam, élünk szépen,

A magunk téridejében.

A boldogság Isten szava,

Örök autonómia.

Élünk szépen, Kicsi Társam,

Sose voltunk szem a láncban.

Az ördög hangos és komor,

Boldog Létben nem kóborol.

Amíg Isten élni enged,

Élvezzük a külön csendet.

Mint mesében, erdőszélen,

Amíg vagyunk – élünk szépen.

Szőke nő zűrben az űrben - 292.

KÉTSZÁZKILENCVENKETTEDIK RÉSZ

-         Nem! – mondta nagyon határozottan Sigismundo Rafa. – A Digitális Téridő története csak most kezdődik. Most szűnik meg digitálisnak lenni. Az Ultenberg csoport nagyurainak megadatik az a szerencse, hogy személyesen hozhatnak létre egy civilizációt, méghozzá a kezdetektől. Semmijük sincs. Orcádnak verítékével, mondja az Úr.

Kényszeredetten felnevetett. Senki sem nevetett vele, de ez nem zavartatta. Karen látta, hogy tettetett a vidámság, Mr. Rafa aggódik valamiért. Nem is kicsit.

A szőke nő türelmesen várt, és Rafa arcát szemlélte. Négy-öt perc is eltelt, mire a tudós leült vele szemben.

-         Vissza kell engem juttatnia a Rodney fedélzetére, asszonyom. Williams admirális úr veszélyben van. nehogy azt gondolja, hogy nem maradtak ebben az univerzumban olyan erők, amelyek meg akarják torolni a Digitális Téridő felszámolását, akarom mondani a kapcsolat megszüntetését.

-         Miféle erőkre gondol, Mr. Rafa?

A másiknak ugyan már a nyelvén volt a válazs, de inkább nem felelt. Csak ennyit mondott:

-         Vissza kell engem juttatnia a Rodney fedélzetére asszonyom.

Karen a gondolataiba merült. Nagyon sajnálta, hogy Ed Philips is a Rodney fedélzetén tartózkodik, de megértette a férfit. Ha valaki segíthet a szegény kótyagos admirálison, az csak a fia lehet. Ha Ed nem veszi kézbe a dolgokat, Williams haláláról hamarosan újra legendák fognak szólni. Jeltelen sírba hajítják majd, vagy kilövik az űrbe. Esetleg hamarosan visszakerül a hibernáló kamrába.

Vajon mit tehet érte a fia? Hát Sigismundo Rafa?

-         Vissza kell engem juttatnia a Rodney fedélzetére, asszonyom – ismételte makacsul Rafa.

Karen bólintott. Legyen.

-         Hogyan akarna visszajutni a csatahajóra? A térmanipulátor segítségével?

Meg akarta lepni a férfit, de maga lepődött meg, hogy Rafa a legcsekélyebb megrökönyödést sem mutatta.

-         Nem hinném, hogy ott volna lejárója, hölgyem – ingatta fejét a tudós.

-         Ezen nem múlik! – nevetett a szemébe Karen. – A bennem élő Morgensohn megoldja.

Rafa magyarázatot várt, de Karen csak gúnyos mosollyal válaszolt.

Sigismundo Rafa öt percen belül eltűnt a hajóról.

Karen Helmutra nézett.

-         Te következel.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLIX.

SZÁZÖTVENKILENCEDIK RÉSZ

Voltaképpen ez a leglényegesebb kérdés. Ha a művészet az emberi kultúrában nem közérdekű, hanem csupán egy jól meghatározható csoporthoz köthető jelenség volna, igazat kellene adnunk a művészet intézményi elméletének. Ebben az esetben a művészetnek nem is lehetne az egész emberi társadalom szempontjából fontos funkciója.

Csakhogy…

A művészetnek az emberi kultúra történetében eddig betöltött szerepe eleve kétségbe vonja azt a feltételezést, hogy a művészet valamely jól elkülöníthető csoport belügye volna.

Mi is a műalkotás a művészet intézményi elmélete szerint?

„Műalkotás az, amit a művészet világa annak tekint.”

Az úgynevezett definíció eleve fogyatékos, filozófiai értelemben hasznavehetetlen.

Ezt könnyű bebizonyítani, elég csak áttekinteni, hogy mi mindent kell(ene) feltételeznünk, ha ezt a meghatározást igaznak fogadnánk el:

v     Művészet az, amit a „művészet világa” csoportjához tartozó, „művész” státuszba sorolható emberek művelnek.

v     A „művészet világa” az, ahová a „művész” státuszba tartozó emberek tartoznak.

v     Művész az olyan ember, aki a „művészet világához” tartozik.

Tipikus circulus vitiosus. Hiányzik belőle egy igen lényeges momentum: a tartalom. A definíció alkalmatlansága napnál világosabb.

A művészet fogalmát különböző korokban igen eltérően próbálták definiálni. Az ókori görögök művészet-értelmezésében például igen fontos elem volt az, hogy a művész alkotásait a szabad idejében, saját kedvére és örömére hozza létre, és a műalkotások a piacon áruként nem jelennek meg. Ezért például nem tekintették művészetnek a festészetet és a szobrászatot, mivel a festő és a szobrász a műveiért pénz fogadott el, sőt ebből élt. Ezért az antik görög szemében a festészet és a szobrászat kenyérkereső mesterségek voltak, és nem soroltattak a művészet kategóriájába.

Ez látszólag igen távol van eddigi témánktól, de érdemes elgondolkodni rajta. Az ókorban és később is gyakran szerepelt a művészet definíciójában valami olyan kitétel, hogy a műalkotás erkölcsi mozzanatot tartalmaz, ezért a műalkotás lényege sohasem áru-mivoltában ragadható meg.

Ezt a gondolatot egyelőre eltenném későbbre.

Van azonban az ókori művészeti gondolkodásnak egy másik fontos hagyománya is, igen erős hangsúlyt kapott benne a költészet és az irodalom. A költő, író státuszát egészen különleges emberi helyzetnek fogták fel.

Ezt támasztja alá egyebek között az is, hogy a kilenc Múzsa közül hány képviselte a költészetet és az irodalmat.

Nézzük csak:

v     Euterpé – lírai költészet (Nem az általunk használt értelemben

v     Polihümnia – vallásos költészet

v     Erato – szerelmi költészet

v     Kalliopé – nagyepika

v     Melpomené – tragédiaköltészet

v     Thaleia – komédiaköltészet

Hat Múzsa! A Múzsák kétharmada az irodalomhoz és a költészethez tartozott, és ennek is a fele a mai értelemben vett lírához.

Ez is jelzi, hogy a költészetnek a művészetek között igen különleges státusza van.

Ideje ezt körüljárnom.

Folytatása következik.

Gyermekeimhez

Köszönöm Nektek,

Hogy vagytok nekem,

Hogy tartalmas lehet az életem.

Isten örökké áldjon Titeket,

Hogy megszülettetek,

S Létetekkel

Felnőtté tettetek.

Míg szülők nem leszünk,

A lét – hamis;

A gyermektelen – gyermek maga is.

Ahogy szülővé,

Felnőtté

Lehettünk;

Isten sóhajtott -

Bennünk és felettünk.

Míg Gyermek nincs,

Az Idő mendegél,

Bőg az anyag,

Fityiszt mutat a tél,

A szülő más dimenzióban él.

Felnőttkor – új Tavasz,

Minden másképp van,

Semmi sem igaz,

Elhervad minden rossz sopánkodás;

Mert felnőttnek lenni -

Valami más.

Apa lettem;

Másképp nézek az égre,

Értelme lett az életemnek végre.

Nap, Hold azóta másképpen ragyog;

Gyermekeim,

Általatok vagyok.

Köszönöm Nektek,

Hogy eljöttetek,

S hogy Anyával kettesben Titeket,

Felnevelhettelek.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXIX.

HUSZONKILENCEDIK RÉSZ

A török célja egyértelműen Szigetvár hadműveleti bekerítése és – ha ez lehetséges – az elfoglalása volt. Tojgun budai pasa a közvetlenül a parancsnoksága alá tartozó egységeken kívül az esztergomi, a nógrádi, a hatvani, a szekszárdi és a simontornyai szandzsákból is csapatokat vont össze. Ezeken kívül az összes dunántúli bég alakulatai portyára indultak, hogy a magyar védelmet kellőképpen szétzilálják és megfélemlítsék.

Szokásos taktikája volt ez a töröknek, a tapasztaltabb magyar parancsnokokat már nem is tudta meglepni. A nagyszámú, de szabályos ütközetben csak korlátozottan használható lovas alakulattal rendelkező hódítók számára magától értetődő az ilyesféle eljárás. A másik állandó momentum, hogy a török mindig arról akarja meggyőzni az ellenségeit, hogy nagy túlerőben van.

A nomádok is ezt tették – Attilától Dzsingisz kánig. A túlerő puszta tudata gyakran sokkolja az ellenfelet.

Kétélű fegyver azonban, hiszen éppen a legveszélyesebb ellenségekkel szemben gyakran fordítva sül el.

A képtelen túlerővel szemben vívott, kilátástalan harc – bár statisztikai értelemben véve teljesen reménytelen – a tapasztalt katonákat időnként motiválja, elképzelhetetlennek tartott, rettentő erőfeszítésekre sarkallja. „Sohasem voltak annyira félelmetesek, mint amikor a legtöbb okuk lett volna a félelemre” – írta egy római hadvezér a légióiról. „A kétségbeesés már sokszor nyert csatát” – mondta hasonló helyzetekre célozva Voltaire.

Mennyire ért célt a török a túlerő hangsúlyozásával 1555-ben?

Sok bajt okozott, de a célját mégsem tudta elérni. Ennek alighanem két oka lehetett. Az egyik talán az, hogy a magyarok pontosan tudták, hogy a szultán személyesen nem jön Magyarországra, nekik csak az itteni erőkkel lesz dolguk. Ezért nem is estek pánikba.

A másik ok a mohácsi csata óta eltelt csaknem harminc év alatt felgyülemlett harci tapasztalat lehetett. Már kezdetben sem hittek abban a magyar parancsnokok, hogy Tojgun pasa valóban lidérces túlerőt állított ki ellenük. Kezdetben tízezerre becsülték a támadó hadat, de hamarosan már azt mondták róla, legfeljebb hét-nyolcezer főből állhat.

Ez a becsült létszám is tovább csökkent.

A magyar felderítők jelentették, hogy a török igen sok parasztot hurcol magával részben a várható ostrommunkálatok céljaira, részben amiatt, hogy a hada minél nagyobb sokaságnak tűnjön. A felderítők akkor már azt jelentették, hogy „mindezbe nincsen viadalhoz háromezer” .

Csakhogy az általában ekkor mindössze két-háromszáz katonával rendelkező dunántúli magyar várak őrsége számára még ez is túlságosan sok volt, nem voltak képesek vele szemben akkora erőt összpontosítani, amelyik nyílt mezők képes lett volna megmérkőzni vele.

Szigetvár őrsége is aggasztóan kicsi volt. Zrínyi hónapok óta hangoztatta, hogy a létszám elégtelen, a katonák számát sürgősen növelni kellene. A szokásos haditanácsi sóherség ennek persze nem örült, de létkérdés volt.

Májusban Kerecsényi László kétszáz katonát fogadott fel, közöttük kiváló tiszteket és egy képzett tüzért is. szánalmasnak tűnik, de ez a vár számára valóban jelentős erősítést jelentett. Az más kérdés, hogy korántsem volt elég. A nagy kiterjedésű vár őrzésére legalább másfél-kétezer katona kellett volna, a jelenlegi létszám arra sem volt elegendő, hogy a falakat teljes hosszukban szemmel tartsák.

Mit tett az uralkodó?

Júliusban országgyűlést tart Pozsonyban. Az országot kapitányságokra osztják. Ezt eddig is meg kellett volna tenni, de jobb későn, mint soha. Elhatározzák egy mozgó „mezei had” felállítását. Ezzel alaposan elkéstek, a török már éppen mozgósít. A fenyegetett vármegyék zöme egy szál katonát sem küldött a komáromi gyülekezőhelyre, ami a körülmények ismeretében várható volt. A király sem küldött és nem hozott külföldről egyetlen fegyverest sem.

Összegyűlt összesen kilencszáznyolc (azaz: kilencszáznyolc!) katona. Ez volt a királyi sereg. Ez a kontingens Nádasdy Tamás és Sforza Pallavicini parancsnoksága alatt gyülekezett. Azt határozták el, hogy Kanizsa alatt várják be a törököt. Ebből se lett semmi. A szánalmas „királyi hadsereg” Körmenden állapodott meg, és erről a harcoktól igen távoli helyről szemlélte a hadjáratot.

Ferdinánd király segítséget kért a birodalmi rendektől, de azok rá se hederítettek. A szultán ugyanis nem szállt hadjáratba, és úgy vélték, a helyi erőkkel a császár elbír. Erélyes hadvezetésre biztatták Ferdinándot.

A császár erre még a nyáron nagy költséggel fegyverszünetet kötött a szultánnal. Ezt a fegyvernyugvást azonban Ferdinándon kívül senki sem vette komolyan.

A török nem törődött vele. Tojgun pasa válaszra se méltatta a fegyverszünetre hivatkozó üzeneteket.

Tojgun pasa hadjárata augusztus elején indult. A király ekkor még javában csitítja a magyarokat azzal, hogy „fegyverszünet van”. ezt már Nádasdy Tamás nádor is megsokallja:

„Őfelsége helyesebben tenné, ha ezeket a szerencsétlen szegény keresztényeknek kijelentené, hogy vándoroljanak ki otthonukból…”

A budai pasa serege szeptember elején már Kaposvár alatt van. A város és a vár védőinek egy része gyáván kereket oldott. A többi hamarosan elbukott az egyenlőtlen harcban. Ez nagy baj volt, az ellenség ezzel újabb jelentős hadműveleti bázishoz jutott Szigetvár közelében.

A magyar parancsnokok egy része csak most ocsúdott fel a kábulatából. Az ellenséges hadjárat ugyan nem folyt a szultán jelenlétekor megszokott hatalmas erőkkel, viszont arra sem lehetett számítani, hogy Kászim Gürü napjának közeledtekor a török abbahagyja a harcot. Tojgun pasa katonáinak nem kellett Anatóliába hazatérniük Kászim napjára, ők az állandó oszmán megszálló hadakhoz tartoztak.

Voltaképpen most először történt meg, hogy a Magyarországon tartózkodó török csapatok a budai pasa irányításával helyi erőkre támaszkodva akartak taktikai és hadműveleti fölénybe kerülni. Később ezzel egyre ritkábban próbálkoztak.

Tojgun pasa hadát Szigetvár alatt Kerecsényi László később ötezer főnyire becsülte, és a tapasztalt katona feltűnőnek találta benne a puskás gyalogosok hiányát. Erről jelentésében is megemlékezett.

Vajon miért volt ennyire kevés a puskás gyalogos? Kevés ilyennel rendelkezett volna a török, a korabeli zsoldlisták ezt nem támasztják alá. Talán arról lehetett szó, hogy a budai pasa által táborba parancsolt bégek diverziótól féltek, ezért otthon tartották az élvonalbeli gyalogságnak számító lövészeiket.

Tojgun pasa ehhez miért járult hozzá?

Talán úgy gondolta, hogy a még nem teljesen kiépített, és főleg nem kellőképpen megerősített Szigetvári vár másodrendű csapatokkal is birtokba vehető, ha eldöntő túlerőt képeznek. A vár szánalmasan csekély őrséggel van ellátva, a katonák még nem ismerték ki, a várvédelmi harcban a zömüknek nincsenek tapasztalatai.

Ágyút viszont vitt magával bőven Tojgun. Egyik várat a másik után vette be. Szigetvár körül szorult a hurok.

Folytatása következik.

Messze, túl a láthatáron

Messze, túl a láthatáron

Vigyáz ránk az éber Álom.

Míg álmaink el nem tűnnek -

Van célja az életünknek.

Ős Becsület örök áron,

Messze túl a láthatáron.

Messze túl a láthatáron

Múltunk hófehér oltáron.

Cselekvő hazaszeretet

Ha van, ma is csodát tehet.

Messze túl a láthatáron -

Szabadság vagy globál-járom.

Vagy világba szétszéledve,

Vagy jövővé nemesedve.

Népek hazája – szép álom;

Messze túl a láthatáron.

Messze túl a láthatáron

Tavasz szunnyad pázsit-ágyon.

Magyarság, hűség, szerelem;

Száz év múlva is lesz Jelen.

Valóra válik az Álom;

Messze túl a láthatáron.

Szólalj meg, Jupiter!

Ezt a történetet Liselotte orléans-i hercegné jegyezte le:

Durford márkiné francia származású nagyvilági hölgy volt.

A hölgy nagybátyjának kertjében Jupiter meztelen szobra állt. A rokokó idején számos festmény ábrázolt meztelen görög isteneket, leginkább Hermészt, vagy a három Gráciát.

Ez a Jupiter különösen vonzó lehetett, legalábbis a márkiné annak találta. Naponta megszemlélte.

Bámulta jobbról-balról, körbejárta, közben beszélt hozzá:

-  Szép vagy, Jupiter! Miért nem szólalsz meg? Szólalj meg végre!

Szokásává vált beszélni a szoborhoz.

- Szólalj meg, Jupiter!

Valahogy napról napra ingerültebben szólítgatta a szobrot:

- Szólalj meg, végre, Jupiter! Állítólag nagy nőbolond vagy! Talán nem tetszem? Szólalj meg végre!

Néhány nap alatt a hölgy lehiggadt, megértette, hogy a szobor nem fog felelni. De azért mindennap megszólította ingerkedve:

- Szólalj meg, Jupiter!

Így ment ez napról napra.

Hanem egyszer…

A galantéria korának nagyasszonya nyelvet öltött a szoborra.

- Na, mi lesz?  Szólalj meg, Jupiter!

A hölgy gyorsan szétnézett. Senki sem jár a kertben, senki sem látja.

Gyorsan felemelintette a szoknyáját, és nagyot villantott a szobornak.

- Na? Mi lesz? Szólalj meg, Jupiter!

Ebben a pillanatban éktelen nagy dörrenés hallatszott. A hölgy ijedtében elesett, talán össze is pisilte magát.

A komornák szedték össze. Napokig feküdt halálos rettegésben. Aggódtak az állapota miatt, mert senki sem tudta, mi lelte.

Végül a nagybátyjának bökte ki:

- Megsértettem Jupitert.

A házigazda nagy szemeket meresztett:

- Mi van?

A márkiné irulva-pirulva vallott, a nagybácsi meg elnevette magát.

- Ne félj, nem a mennyrázó Jupiter mennydörgött rád, csak egy lőpormalom robbant fel a szomszéd utcában

Boldogság ötven felett

A csúcsszakaszán járunk már a Hegynek,

Az évszakok, mint fürge film, peregnek,

S a világ lassan öregedni kezd.

Ötven felett,

A Lét ege alatt,

Múltunk közös,

Szerelmünk

Ép marad.

Kint a világban jéghideg koboldok,

Nem szem a láncban soha,

Aki boldog.

Ötven felett,

A Lét ege alatt,

Amíg élünk,

Szerelmünk

Ép marad.

Szőke nő zűrben az űrben - 290.

KÉTSZÁZKILENCVENEDIK RÉSZ

Bármi is, nincs idő bámészkodni. Egy kérdés azonban még motoszkált a fejében.

-         Mi bizonyítja majd a számunkra?

Sigismundo Rafa elmosolyodott.

-         Hogy a Digitális Téridő levált a miénkről?

-         Mi bizonyítja majd?

Rafa csaknem elnevette magát.

-         Az előbb méltóztatott szemrevételezni. Alul a számláló. Annak meg kell állnia.

-         Mit számlál?

-         A Digitális Téridőbe távozó energiát. Hatalmas mennyiségű energia távozik a mi téridőnkből, ez mind odakerül.

Karen elhúzta a száját.

-         Ezek szerint a Digitális Téridő a miénken élősködik?

-         Pontosan így van, hölgyem. A mi energiánkkal működtetik a rendszerüket. Elképesztő kényelemben élnek, az összes berendezésüket az itteni energia hajtja.

-         Mi történik velük, ha több energiát nem kapnak. Meghalnak?

-         Kénytelenek lesznek pótolni. Sokkal primitívebb színvonalon, de élniük kell. Ha nem akarnak megfagyni, tüzet raknak. Ha rájönnek, hogy hamarosan kifogy az élelmük, nekiállnak földet művelni. Esetleg vadászni abban a káprázatos világban esetleg halászni. Dolgozniuk kell majd.

A szőke nő nem habozott tovább. Rácsapott a piros gombra.

-         Admirális a hajónak! Azonnali térugrás!

Még akkor is a gombon volt az ujja, amikor beszíjazva pihent a székében.

A térugrás után gyorsan magához tért. Ránézett az eszközre. A számláló megállt. Karen nagyot sóhajtott.

-         Búcsút mondhatunk a Digitális Téridőnek!

Helmut már teljesen magához tért, és valami italt szürcsölt, Rafa éppen kifelé kászálódott az ülésből.

-         A Digitális Téridőnek vége!

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLVIII.

SZÁZÖTVENNYOLCADIK RÉSZ

A művészet intézményi elméletének egy más szemszögből vizsgálva kétségtelenül az képezik az alapját, hogy az elmélet megfogalmazói a „művész”, vagy a „költő” terminust egyféle szociológiai értelemben vett státusznak fogják fel.

Az-e vajon?

Egyszerűen státusznak fogható-e fel a „költő”?

Ha a költő egyszerűen státusz volna, akkor semmi probléma azzal, hogy „kinevezik”, sőt teljesen indokolt lenne a bölcsészkaron költői szakokat felállítani, esetleg még költőképző szakközépiskolákat is szervezni.

Érezzük ennek a képtelenségét?

A költő több a státusznál; szerep és személyes tulajdonságok ősi egysége. Minden másnál erősebb és pontosabb mércéje az emberiség erkölcsi fejlődésének, egyben „számarányát” messze meghaladó mértékben befolyásolója is annak. Korról korra szemléletében, felfogásában változik, de sohasem merülhet a kor legmagasabb rendű erkölcsisége alá. Akkor nem költő.

A költészet korról korra megállapítható változása aligha írható le pusztán a „fejlődés” fogalmával, hiszen fejlődésről egy-egy kor kiemelkedő alkotóinak összevetése kapcsán aligha beszélhetünk. Ez a művészettörténet egyik alapvető problémája.

Minden korban vannak jobb és gyengébb költők, teljesebb és hiányosabb életművek.

Fejlődésről nem a költészet, hanem a benne foglalt emberi tartalmak kapcsán beszélhetünk.

Ennek fényében látható be mindenféle költőképzés képtelensége.

Létezhetnek-e testvér, báty-, húg-, vagy nagymamaképző intézmények? Lehetne-e alapjában véve bürokratikus oktatási struktúrában barátokat, jóakarókat, intrikusokat vagy pletykásokat képezni?

Oktatható-e iskolarendszerben a vidámság, a komolyság, a felületesség vagy a feledékenység?

Lehetne-e témazáró dolgozatokat íratni optimizmusból vagy pesszimizmusból?

A dolgok képtelensége első pillantásra nyilvánvaló, pedig az is nyilvánvaló, hogy a felsorolt szerepek vagy tulajdonságok bizonyos mértékig oktathatók.

A művészet intézményi elméletével egyéb problémák is vannak. Ezeket most nem szeretném részletesen taglalni,

Lehet-e a művészet bármilyen csoportnak is belügye?

Folytatása következik.

A múló téli entrópia

Valahol már Tavasz lebben,

Ott van minden lélegzetben.

Anyagfia entrópia

Bámul a tél romjaira.

Ateista pistalélek

Szerint nincs Hit, csupán mémek,

Isten talán pénz, meg érdek,

S a mennyben csak gének élnek.

Hervad minden téli kacat,

Valahol már Tavasz kacag.

Anyagfia-entrópia;

Kihullik tél-kánon foga.

Világvége-hittérítő;

Rá se hederít az Idő.

Anyagfia-entrópia -

Rossz, mogorva vén hárpia.

Determinált tél-kánonok;

A Kikelet nem ácsorog.

Elmúlik a múló halál,

Az Élet tovább csordogál.

Tavasz tündérfátyla lebben,

Rend lakik a Kikeletben.

Rend, Szeretet tovább halad,

A múlandó – Múltban marad.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXVIII.

Kerecsényi várkapitány márciusban azt panaszolja, hogy Szigetvár őrsége kicsi, a várat védő tüzérség silány, kevés az ágyú, ami van, keveset ér, a zöménél még egy szakállas puska is jobb. Nem hinném, hogy nagyon túlozná a védelem nehézségeit.

„Én még ez Karácsontúl fogva írtam meg ez mostani török dolgot királ őfelségének és mind az uraknak... de nem használa, mert senki nem hinné.” 

A hasonló szólamok sűrűn ismétlődnek majd a következő évszázadban. Kissé még tovább is. súlyosabb probléma is akadt:

Az őrség nyolc hónapja nem látott zsoldot. A kapitány elszánt:

„„Én is itt, ha az Úr Isten kegyelmes akarattya lészen, halálig akarok szolgálnok a kereszténységnek.” 

Egy várható ostrom előtt katasztrofálisnak tűnő helyzet, legalábbis minden nyugat-európai országban az lenne. Nálunk? Szinte ez a megszokott helyzetkép. Elhanyagolt falak, a szükségesnél csekélyebb számú őrség, kevés és elégtelen fegyverzet, szűkös készletek, zsoldhátralék. Ennek ellenére a harci szellem töretlen.

„Ím értjük, hogy az terek ránk jő. Azt megvárjuk és halálunkig híven akarunk szolgálni!”

Így fest „a legmagyarabb század” magyar katonáinak alapfilozófiája.

A tavasz folyamán több jel is arra utalt, hogy Szigetvárt újabb támadás fogja érni. Kerecsényi kapitány már áprilisban úgy tudja, hogy Dervis bég aratáskor Sziget ellen tör majd, és hogy erre maga Szulejmán adott parancsot.

Elképzelhető, hogy valóban személyesen a szultán erőltette Szigetvár bevételét?

Nagyon is. Szulejmán is rendelkezett térképekkel. Pontosan lemérhette belőle, miféle veszedelmet jelenthet tervezett további hódításaira, sőt a magyarországi hódoltság jövőjére nézve ez a vár. Ne feledjük: élete utolsó hadjárata során maga fogja megostromolni Szigetvárt.

Ekkor még aligha hihette azt, hogy az alvezérei kudarcot vallanak, hogy tíz évig sem tudják bevenni ezt a várat.

A hónap végén a török erősíteni kezdi Somogyvárt. Ez mindenki számára nyilvánvalóvá teszi, mi lehet a célja. Egy ottani vár az adott helyzetben semmi egyébre sem való, mint bázisnak Szigetvár ellen.

Zrínyi a tavasz végén már Horvátországot védelmezi a boszniai pasa portyázóitól. Ellentámadásra is futotta az erejéből, egyik alvezére egészen a török kézen lévő dalmáciai Sebenico térségéig portyázott.

Ez a portya különösen csípte a török szemét. A támadás komoly sokkot okozhatott, mert a török krónikás perverz elégtétellel meséli el, hogy „a Zrinszki nevű átkozott gyaurnak kethudája”, az „ördöngös piszkos” végül alulmaradt az őt minden irányból bekerítő török hadakkal szemben.

Erről azonban más adat nem beszél, ezért egyáltalán nem biztos, hogy a Zrínyi megbízásából portyázó csapatot valóban vereség érte. A török krónikásoktól nem volt idegen a tények hamisítása. Legkényelmetlenebb vereségeik elbeszélését gyakran fűszerezik holmi kitalált végső győzelmekkel. Akad török forrás, amelyik Hunyadi legsikeresebb hadjáratai végére is odabiggyeszt egy döntő oszmán győzelmet.

A török hadjárat augusztusban indult.

Folytatása következik.

Mint tűlevél hegyén az él

Mint tűlevél hegyén

Az él:

A boldog Pillanat;

Egy huncut kis cigánykerék,

És máris

Elszalad.

Csak elkezdünk

Szorítani

Egy drága jó

Kezet;

És mellettünk

A fű alatt

Oson

Több évtized.

Mint tűlevél hegyén

Az él,

A Lét lélegzete,

Csak sóhajtás,

S a vén Idő

Már elszalad vele.

Időben,

Térben egyaránt

Van posvány

Rengeteg;

Futóhomok a lét, ahol

Az ember nem szeret.

Mint tűlevél hegyén

Az él:

A boldog Pillanat;

De amíg más minden kihuny,

Örökre

Megmarad.

Felszolgálás - térden állva

Angliában még II. Károly idején is szokásban volt az idétlen bolondéria, hogy a királyt térden állva kell kiszolgálni.

A francia Grammont marsall, mint Lajos király rendkívüli követe, egy ízben meghívást kapott egy királyi ebédre.

Elhűlve figyelte a sok térdhajlást, térdeplést a  király előtt. A bejövők előbb háromszor térdet hajtottak, majd a tálakkal együtt térdre ereszkedtek, és térden csúsztak a király elé. Károly elé a főudvarmester helyezte a tálakat, ugyancsak térden.

A marsall döbbenten bámult.

Mind térden csúsznak! Roppant fárasztó lehet. Ráadásul nem holmi közönséges szolgák, vagy lakájok, hanem csupa lord. Egyik előkelőbb családból, mint a másik.

Miért alázatoskodnak? Miért teszik nevetségessé magukat ezek az úriemberek? Franciaországban még a nagyon hiú XIV. Lajos sem kényszeríti ilyesmire az udvarbeli nagyurakat.

A király elégedetten szemlélte a francia marsall megdöbbenését. A nyavalyás francia ilyet otthon nem láthat!

- Ugye, marsall úr, – kérdezte öntelt arccal. – otthon nem  lát ilyet!

- Nem, felség.

- A francia királyt nem térden állva szolgálják ki?

A gőg felbosszantotta a franciát.

- Csak ezért térdelnek az urak, felség?

- Mi másért térdelnének?

- Azt hittem, csak bocsánatot kérnek, amiért pocsék az ebéd.

Az ötvenharmadik tizenharmadika

Megint péntek-tizenhárom;

Ötvenharmadikat zárom.

Nem fájdalmas, nem rettentő;

Eggyel több, mint ötvenkettő.

Ez csak állapot, nem érdem:

Eltelt ötvenhárom évem.

Nem lettem semmilyen -ista,

Csak vénebb idealista.

Pártok, brancsok, szövetségek

Felé fél lépést se lépek.

Belső kör? Lobby, söpredék -

Az Igazság? Peremvidék.

Rossz, lapos profán világban

Nekem Otthonom, Hazám van.

Tiszta hang és tiszta Lélek;

Droggal, szesszel sose élek.

Nem vadászok díjra, kegyre;

Gyalog megyek fel a hegyre.

Eltelt immár ötvenhárom,

Sorsom nem tétlenül várom.

Amíg Isten élni enged,

Kezem szent húrokat penget.

A Szeretteimé vagyok,

Szeretetben élek-halok.

Időm ötvenhárom sátra;

Ki tudja, mennyi van hátra.

Homályos vén idő-sarok;

Aki vagyok, az maradok.

Szőke nő zűrben az űrben - 289.

KÉTSZÁZNYOLCVANKILENCEDIK RÉSZ

-         Magam is úgy gondolom, tisztelt hölgyem, - bólintott Rafa. – ideje megszüntetnünk a Digitális Téridőt. Szabad lesz?

Termetét meghazudtoló fürgeséggel ugrott fel, hogy kikapja Karen kezéből az eszközt, de a szőke nő résen volt.

-         Nem! – mondta határozottan, és Rafa kezére ütött. – Majd én!

Elég a meglepetésekből! Karen intett, mire a robotharcos visszanyomta Rafát a székébe.

-         Hogyan működik?

-         Mármint az eszköz?

-         Mi mást kérdeznék?

Sigismundo Rafa nagyot fújtatott.

-         Jobb lenne, ha az én kezembe kerülne.

-         Nem!

Rafa vállat vont.

-         Rendben van hölgyem. Nagyon egyszerű. Erőteljesen nyomja meg a piros gombot, és tartsa rajta az ujját két-három másodpercig. Egyszerű.

A szőke nő egy pillantást vetett az eszközre.

-         Mi fog velük történni?

-         A Digitális Téridővel, hölgyem?

-         Azzal hát! Mi mással?

Sigismundo Rafa elvigyorodott.

-         Már elmondtam önnek, asszonyom.

-         Azért csak ismételje meg! Rövid a memóriám.

Rafa arca grimaszba torzult.

-         Halljam!

-         A Digitális Téridő elvesuíti kapcsolatait a mi téridőnkkel, és minden tekintetben önálló téridővé válik. A mi téridőnkkel összekapcsolódnia többé nem lehetséges.

Karen egy másodpercig habozott.

-         Megtorolhatják?

-         A Digitális Téridőből nem. De ha a mi világegyetemünkben valaki észreveszi a folyamatot, ő igen.

-         Ennek mennyi esélye van?

Rafa csak egy pillanatig gondolkodott.

-         Úgy gondolom, legalább hetven százalék.

Karen kedvetlen arcot vágott. Megint meglepetés, újabb meglepetés! Elég már a meglepetésekből!

-         Admirális a hajónak! Azonnali térugrásra felkészülni!

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva, végrehajtása megkezdve!”

Karen az eszközt vizsgálgatta. Csak most vette észre, hogy a nagy piros gomb alatt őrült sebességgel forog egy kis mutató, követhetetlenül sorjáznak a számok. Ez vajon mi lehet?

Folytatása következik.

Tán nem modern...

Tán nem modern az ég,

Ha kék,

De nem lesz sose zöld;

Ős nótára jár az Idő,

És otthonunk,

A Föld.

Tán nem modern

A pillanat,

Ha szép és

Egyszerű,

De csak ilyenből születik

Harmónia,

Derű.

Tán nem modern

A Szerelem,

A világ-alkotó,

De oly mértékben egyedi,

Hogy fel nem váltható.

Tán a Lét sem elég modern,

Bár sok jót tartogat,

Isten nem hajszolta soha

Az újdonságokat.

Ami modern,

Csak villanás,

Rossz profán-konokul;

Mert ami nem több, mint modern,

Az gyorsan

Elavul.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXVII.

HUSZONHETEDIK RÉSZ

A szigetváriak az előző években is igen véres harcokat folytattak a törökkel, főleg Dervis bég csapataival.

Szigetvár állandóan zavarta az oszmánokat. Szinte állandóan támadást terveztek ellene. Tojgun budai beglerbég részben panaszleveleket írt a szigetváriak ellen, részben rajtaütésekkel próbálkozott.

Dervis bég több alkalommal tervezett támadást. 1554 áprilisában például arról fecsegett, hogy aratáskor megtámadja a várat.

Ezekből az akciókból semmi sem lett, mert a magyarok idejében értesültek a veszedelemről, és a környékbeli csapatokat készültségbe helyezték. Igen gyakran Zrínyi volt az, aki a leghamarabb jutott hozzá az információhoz.

Az 1555. esztendő eseményeiről ma már ritkán beszélnek a történelemkönyvek. Legfeljebb somogyi városokról és falvakról szóló helytörténeti művekben olvashatunk róla, ezek ugyanis ekkor kerültek török uralom alá.

Annak idején a legnehezebb esztendők egyike lehetett.

A magyarországi török erők – tatárokkal, valamint a boszniai és szerbiai hadakkal megerősödve – három-négy fronton is támadást indítottak. A koncentrált fellépés célja egyértelmű volt: azt akarták, hogy a védelem szétforgácsolódjon, hogy az elkeseredett magyarok sehol se tudjanak ellenük elegendő erővel, a siker reményében fellépni.

Zrínyi is nagy bajba került ebben az esztendőben. Horvátországot megrohanták a boszniai pasa, valamint a klisszai és a hercegovinai bégek hadai. Több egymást követő akciót indítottak, barbár kegyetlenséggel pusztítottak, eljutottak Varasd, illetve Zágráb térségébe is.

A Dunántúlon a török számos magyar várat lerohant, sokat elfoglalt. A dunántúli akciósorozatot Tojgun budai beglerbég irányította. A legfontosabb célpont nyilvánvalóan Szigetvár lehetett.

Dervis pécsi szandzsákbég ekkor már hosszú ideje állandó harcban állt a szigetváriakkal. Állítólag akadt olyan nap, amikor három ütközetet is vívott velük. Ez valamikor 1553. és 1555. között lehetett.

Szigetvár parancsnoka ekkor már Kerecsényi László.

A török Szigetvár elfoglalásának és Zrínyi semlegesítésének céljából a déli hadszíntéren komoly erőket mozgósít. A már említett boszniai, klisszai és hercegovinai hadak Horvátországot támadják, Pécs mellett török csapatösszevonások, Eszéknél tatárok.

A török tevékenységének súlypontja egyértelműen a Dél-Dunántúlra esik. Az akció átgondoltságára jellemző, hogy még a távoli Szegeden is csapatokat vonnak össze az oszmánok, hogy a keleti országrészben tartózkodó királyi csapatokat semlegesítsék.

A cél nyilvánvalóan Szigetvár stratégiai bekerítése. Mögöttes területeinek elfoglalásával magányossá, kiszolgáltatottá akarják tenni a várat, megakadályozni az utánpótlását, elvágni a közlekedési vonalait, hogy aztán könnyűszerrel bevehessék. A török szemszögéből nézve ez rendkívül logikus terv volt.

Folytatása következik.

El ne csüggedj, Vízöntő

El ne csüggedj, Vízöntő,

Csorgass jobbra-balra,

Amnéziában szenved még

Az emberi fajta!

Zúduljon a vízsugár,

Jó az Isten kedve,

Ne maradjon semmi se a

Múltba eltemetve!

Múlt nélkül a Lét hamis,

Az Akarat zagyva;

Segíts, Atlantisz se legyen

Tovább kitagadva!

El ne csüggedj, Vízöntő,

Hátra meg előre,

Nem lesz addig jobb a világ,

Míg okos a dőre.

Rommel és a rasszizmus

A “rasszizmus” kifejezés ma divatos politikai szitokszó. Boldog-boldogtalan hazsnálja helyenként rendkívül ostobán.

Itt most az igazi rasszizmusról lesz szó.

—

A második világháború nem egészen az a jók és gonoszok harca volt, ahogy nekünk tanították. A dolgok ritkán fehérek és feketék.

Kilóg a lóláb. A tömeggyilkosságokat és egyéb háborús bűncselekményeket mindig csak a vesztesek követik el. A győztesek gáncs nélküli lovagok.

A második világháború után legalább a semmiféle hadi objektummal nem rendelkező, védtelen Drezda porig bombázásáért felelős szövetséges politikusoknak és tábornokonak helyet lehetett volna szorítani a nürnbergi vádlottak padján. Ők sem voltak kevésbé gazemberek, mint némelyik náci háborús bűnös.

A valódi rasszizmus a gyarmati történelem során jegecesedett ki. Nem mindenütt, nem mindenhol és nem mindenkire volt jellemző. A XVI. század végi spanyol gyarmatokon például elképedve tapasztalta egy angolszász szerző, hogy az alkirályi udvarban indián urak jelennek meg, sok közülük Aranygyapjas Rendet visel, grófok, márkik és hidalgók, és teljesen egyenrangúak a spanyol nemesekkel, akikkel egyébként addigra százával létesítettek házassági kapcsolatokat.

Másutt meg “tudományos” művek jelentek meg a “fekete, rézbőrű vagy sárga” fajok “eredendő alsóbbrendűségéről”.

—

Lássuk a medvét – a rasszizmust. Nem a rossz, álságos politikai szlogent, hanem a kőkemény valódit:

—-

Erwin Rommel a sivatagban szinte mindig túlerő ellen indított támadást. Bátorságával, manőverezőképességével, kezdeményezőképességével, lendületével győzte le a sokkal sablonosabban gondolkodó brit parancsnokokat.

Tobruk bevételével többször is kísérletezett. Elsőre nem sikerült. Rommel összeszedte magát, váratlan támadással megverte az ekkor már amerikai harckocsikat is felvonultató briteket, ismét körülzárta, és csakhamar el is foglalta a várost.

Tobruk védelmében a brit erők jelentős részét ausztrál és dél-afrikai alakulatok alkották. Amikor megadták magukat, a dél-afrikai parancsnok egyetlen feltételt szeretett volna szabni:

- Sir Rommel! Arra kérem, intézkedjék, a hadifogságban szigorúan különítsék el tőlünk a feketéket!

Rommel megrökönyödött, aztán határozott mozdulattal megrázta a fejét.

- Szó sem lehet róla! A feketék is dél-afrikai katonák. Ugyanazt az egyenruhát viselik, együtt harcoltak. A fogságot is meg kell osztaniuk egymással!

Leskelődő Február

Leskelődő február;

Nagyon távol van a Nyár.

Tavalyi Nyár? Idei?

Ezt is, azt is köd fedi.

Talán volt vagy lesz a Nyár,

Volt, s lesz között: Február.

Leskelődő Február,

Szkepszistől ég a határ.

A tél hóra, jégre vár,

Duzzogva hallgat a sár.

Halvány minden buborék,

Hallgatag a szürke Ég.

Leskelődő Február

Reményt fagy-börtönbe zár.

Csüggedünk-e végre már -

Ezt kutatja Február.

Azt, aki már nem remél,

Könnyen elnyeli a Tél.

Leskelődő Február

Vízöntő-fölénnyel vár.

Múlt, s Jövő Tél rejtekén,

Vízöntő a közepén.

Múlt és Jövő-vízsugár;

Talányos, vén Február.

Leskelődő Február

Agya dupla srófra jár.

Múlt és Jövő odafenn,

Villanás csak a Jelen.

Régen tudja Február:

Átjáró csak a halál.

Szőke nő zűrbe az űrben - 288.

KÉTSZÁZNYOLCVANNYOLCADIK RÉSZ

Néhány perc elteltével Karen nyugtalanul nyitotta ki a szemét, szórakozottan körülnézett, aztán fürgén kibújt a karosszékből. Helmut lassan tápászkodott fel, Sigismundo Rafa ijedten pislogott a mellette ácsorgó robotharcosra.

„Hajó az admirálisnak! A Rodney csatahajó kivételével a flotta minden egysége teljesítette a parancsot!”

Karen a panorámaképernyőre kapta a tekintetét. Az összes kutter velük tartott. A szőke nő meglepődött örömében.

-         Admirális a hajónak! A kutterek képesek a térugrásra?

„Hajó az admirálisnak! Minden kutter alkalmas rá, hogy egy sérült hajó legénységét akár térugrások beiktatásával is biztonságos helyre vigye. Az energiájuk azonban korlátozott. A nukleáris üzemanyag normál hajózás esetében csaknem korlátlan ideig elég, de most nincs lehetőségük feltöltődni. Ahhoz ki kellene kapcsolniuk a hajtóműveiket.

-         Admirális a hajónak! mit kellene tennünk, hogy feltöltődhessenek?

„Hajó az admirálisnak! Össze kellene kapcsolódniuk, asszonyom. Javaslom, hogy alkossanak kört a könnyűcirkáló körül. Ebben az esetben tökéletesen elég volna, ha egymás váltva mindig csak három kutter hajtóműve működne.”

Karen elégedetten telepedett le. Volt még azonban kérdése.

-         Admirális a hajónak! Ez térugrás esetében is működne?

„Hajó az admirálisnak! Természetesen, asszonyom!

-         Admirális a hajónak! Elrendelem az összekapcsolódás azonnali végrehajtását!

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva, végrehajtása megkezdve!”

Lenyűgöző volt. Karen szinte rátapadt a panorámaképernyőre, hogy semmit el ne mulasszon a roppant fegyelmezett manőverek sorozatából. A kis kutterek igen tetszetősen zárkóztak fel, és gyűrűt alakítottak ki a könnyűcirkáló körül.

Karen nagyot sóhajtott. A csatahajót elveszítették ugyan, de éppen annyire fel vannak fegyverezve, mint a Rodney.

Csendes szemlélődéséből Helmut hangja riasztotta fel:

-         Azt hiszem, kezdeni kellene végre valamit azzal a kis mütyürrel, Karen!

Igaz is! karen gyorsan a zsebébe nyúlt, megvan-e az eszköz. Utána Sigismundo Rafa felé fordult.

A férfit most hámozták ki az ülésből a robotharcosok. Apró szemeivel duzzogva, elég ellenségesen méregette a szőke nőt.

Karen régi hivatásos barátnő mosolyainak egyikét lövellte felé.

-         Remélem, nem viselte meg túlságosan a térugrás, Mr. Rafa?

Rafa meglepetésében tátott szájjal nézett vissza rá.

-         Hölgyem, én…

-         Parancsol talán egy kávét, Mr. Rafa? Frissítőt? Valami harapnivalót? Esetleg valami erősebbet?

A férfi zavartan krákogott.

-         Csak egyet kérek, hölgyem!

-         Parancsoljon, Mr. Rafa!

-         Kérem, juttasson engem vissza a Rodnex fedélzetére, Williams admirálishoz.

Karen Bozchana Kadlecikova már csitri korában megtanulta, hogyan lehet valakit elbűvölő mosoly kíséretében elutasítani:

-         Sajnos ez nem áll módomban, Mr. Rafa. Ígérem, hamarosan elmehet innen, és én bárhová szívesen eljuttatom, akár bolygóra, akár holdra. De a Rodney-ra nem.

-         Értem.

Dehogy érti, gondolta Karen. Ideje volt parancsoló hangot megütni, így sohasem lesz vége.

-         Azonnal jöjjön ide!

Sigismundo Rafa ijedten döccent a szőke nő elé.

-         Üljön le!

Rafa egy fotelbe huppant.

-         Azt hiszem, ideje használnunk az ön képleteit, Mr. Rafa.

Meglepetésére a férfi buzgón bólintott.

-         Magam is így gondolom, hölgyem. Ha nem tesszük meg, Williams admirális úr órái meg vannak számlálva. Talán a mieink is.

Karen előhúzta az eszközt.

-         Rendben van, Mr. Rafa. Ideje, hogy mi, kisemberek döntsünk a világot uraló Ultenberg csoport sorsáról.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLVII.

SZÁZÖTVENHETEDIK RÉSZ

v     Tagadhatja-e a művészet a saját feladatait?

A kérdésnek a hagyományos esztétikák szemszögéből nézve természetesen semmi értelme. A művészet nem tagadhatja meg saját feladatait, hiszen azzal tulajdon művészet státuszát szüntetné meg. A hagyományos értelemben vett művészet esetében ez fel sem merülhetne, nem is merült fel egyetlen korban sem.

A közelmúltat kivéve.

A kérdés kulcsmomentuma ismételten a tradíció.

A hagyományos értelemben vett művészet számára nagyon fontos a morális alap. Erkölcsi alapvetés nélkül művészet nem létezhet.

A művészet morális alapja azonban nem egyik pillanatról a másikra keletkezik, és nem is a művész fejéből pattan elő. A hagyomány során jön létre, a tradíció ápolása tartja fenn, ez a művészet erkölcsi tradíciója. A már elért eredményekhez ragaszkodik, és önmagát építi tovább. Nem alkuszik. A művészet erkölcsi tradíciója biztosítja a művészet esztétikai és erkölcsi folytonosságát, egyben rávilágít a művészetnek a társadalmi életben betöltött funkciójára is.

Az avantgárd irányzatok kevés közös vonásainak egyike volt, hogy tagadták a tradíciót, sőt annak megsemmisítésére törtek. Ennek katasztrofális következményeit szemlélhetjük a jelen hivatalos művészetében.

Ha semmibe lehet venni a művészet erkölcsi tradícióját, akkor voltaképpen a művészi minőség sem számít, hiszen ilyen körülmények között értelmezhetetlen. Erkölcsi tradíció nélkül a művészetnek semmiféle társadalmi funkciója sem lehet.

A művészet erkölcsi tradícióit tagadó művészet voltaképpen saját társadalmi funkcióit tagadja meg, veszi semmibe. Ebben az esetben pedig a műalkotásnak aligha létezhet valódi esztétikai definíciója, a műalkotás kizárólag bürokratikus értelemben határozható meg.

Éppen úgy, ahogy azt a művészet intézményi elmélete teszi.

Semmilyen másféle elmélet nem volna képes megmagyarázni azt az eljárást, hogy valaki, aki „a művészet világának tagja”, saját műalkotásaként kiállít egy sorozatgyártott, a többi hasonló tárgytól semmiben sem különböző WC-csészét – vagy bármi egyebet. Az intézményi elmélet értelmében minden műalkotás, amelyet „a művészet világa” annak nyilvánít, nem szükséges, hogy a műalkotásnak esztétikai vonatkozásai legyenek.

A kanonizált líra esetében meg azt láthatjuk, hogy „a művészet világának tagjai” bármilyen hangsort lírai műalkotássá nyilváníthatnak. Természetszerűen a spirál lefelé irányul, a kanonizált líra egyre silányabb, egyre kevesebb köze lesz a költészet erkölcsi tradícióihoz.

A művészet intézményi elmélete esztétikai teória, hanem bürokratikus gumielmélet. Voltaképpen sem a művész, sem pedig a műalkotása művészi minőség nem fontos, hiszen „a művészet világának”, azaz a brancsnak minden tagja művész, akik bármit műalkotássá nyilváníthatnak.

A művészet intézményi elmélete értelemben egyedül az fontos, hogy a leendő „művész” bejusson a brancsba. Attól kezdve kiváltságos státuszba kerül, „művész” lesz belőle.

Egy ilyen művészetnek valóban nincs és nem is lehet semmiféle társadalmi funkciója. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy elárulta volna a művészet erkölcsi tradícióit, hiszen sohasem állt azok alapján.

A bürokratikus brancs helyett másféle, valódi művészetre van szükség.

Folytatása következik.

Etűdök kezdő időzenekaroknak

Szürke tél,

Fürge szél,

Idő apó hazatér,

Rongyos múltat

Használt jelen-koporsóra

Nem cserél.

Egyterű

Kényszerű,

Liberális, rossz derű;

Világbajra nem használ a

Fukuyama-keserű.

Posztmodern zenekar

Agyag-ideát akar;

Egyszemélyes rút világok

Zaja

Meddő

Sárt kavar.

*

Dollár-mennyországban

Globalizált

Kiéhezett

Eszmehad

Oson.

Posztmodern leventék

Szálldogálnak

Kétütemű

Fa-pegazuson.

*

Egy művi világ magán álmai

Ostromolják a szilikon eget,

S a valóság már emigrált a Múltba.

*

Repedeznek az Idő ráncai.

Foszladozik a hártyaszerű Múlt,

S a telefont piszkálgató jelen

Drótos fülével önmagát se hallja.

Hogyan lesz itt tisztességes Jövő?

*

Nem jártam nyugaton,

Nem ültem repülőn,

Nyaralni sem voltam

Sohasem;

Ami fontos,

Azt Isten mind megadta nekem.

*

A posztmodern hullámverés sodrában

Nyikorognak a robot istenek,

És néha félve tekint fel az égre

A liberális piacgazdaság.

*

Kis hazában,

Derűs kedvvel,

Talpig bársony Szeretetben

Teremt szebb jövőt

Az Ember.

*

Szürke tél,

Fürge szél,

Szegény Magyar hazatér.

Hagyományt és felmenőket

Globalizált

Műanyagra

Nem cserél.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXVI.

HUSZONHATODIK RÉSZ

A következő években Zrínyi folyamatosan vigyáz, emellett tökéletesíti hírszolgálatát. Külön gondja van Szigetvárra, amely rendkívül kellemetlen a török számára. A török állandóan tervezi a vár megtámadását, tökéletesen tisztában van Szigetvár jelentőségével. Zrínyit is respektálja. Előfordul, hogy azért mond le Szigetvár megtámadásáról, mert értesül róla, hogy Zrínyi tud a tervéről.

Szigetvár volt tehát a magyar védelemnek a török legfontosabb utánpótlási útvonalait leginkább veszélyeztető éke, amely természetes bázisul kínálkozott egy leendő nagyszabású ellentámadás számára.

Szigetvár jelentősége óriási volt. A segítségével azonnal oda lehetett volna terelni a hadműveleteket, ahol a leghatékonyabb csapást lehetett volna mérni az ellenségre. Sikertelenség esetén biztosíthatta volna a visszavonulást, megállíthatta volna az esetleges üldözést.

Amíg azonban komoly ellentámadásra nincs lehetőség, Szigetvár messzemenően alkalmas volt arra, hogy állandóan zavarja a török létfontosságú útvonalait, és megakadályozzon minden nyugati irányba indított oszmán támadást. Ha kellőképpen meg van erősítve, a török aligha hagyhatja a hátában. Egymaga felért egy teljes erődrendszerrel.

Nem véletlenül szorgalmazta a megerősítését Zrínyi.

És nem véletlenül akarta mindenáron bevenni a török.

Zrínyi ágyúkat, fegyvert vitet, katonákat fogad, építőmestert küld a várba. Utóbbi két igen fontos új bástyát emel. Ekkoriban lesz Szigetvár parancsnoka Kerecsényi László.

Súlyos problémát okoz azonban, hogy a haditanács rosszul, vagy egyáltalán nem fizeti Szigetvár katonáit. Az őrség gyakran éhezik. Ferdinánd király még a vár uradalmához tartozó falvak egy részét is meggondolatlanul magánszemélyeknek adja. A védők számát szaporítani, a fegyverzetet erősíteni kellene. Nyilvánvaló, hogy Szigetvár a legdühödtebb török támadásokra számíthat. Vajon ezt Bécsben nem látják?

Még a fegyverzet sem kielégítő. A Bécsből kirendelt erődítési felügyelő 1553-ban azt jelenti, hogy a vár fegyverzetéhez még a következők kellenek:

Ø      16-20 falkonéta, (más néven falkonett, kisebb, mozgatható löveg)

Ø      4 nagy sáncromboló ágyú,

Ø      1000 szakállas puska,

Ø      500 puska

Ø      1000 hosszú, német lándzsa

A vár fegyverzete ekkor még nem tette volna lehetővé, hogy komolyabb ostromot álljon ki.

Ekkoriban egyre nagyobb jelentőséget kapott a magyar gyalogságban a hajdúk csapatneme. Még nem ők voltak az egyetlen magyar gyalogsági csapatnem, mellettük ott voltak a darabontok, a muskétások és egyéb katonatípusok is, de a hajdúk fontossága nőttön nőtt. Szigetváron is rájuk bízták az erődítmény legérzékenyebb, legnehezebben védhető, és általában az első komolyabb török támadás célpontjának számító elemeinek, a kapuknak a védelmét.

A hajdúk zöme ekkor még a délszlávok közül került ki, nehezen kezelhető, de a törököt fanatikusan gyűlölő katonák voltak.

Szigetváron több hajdú alegység is szolgált. Közvetlenül a várkapitánynak voltak alárendelve.

Szigetvár állandó harcot folytat a környező török helyőrségek csapataival. Egymást érik a kisebb-nagyobb ütközetek, ez a magyarországi front legkeményebb szakasza.

A török 1544-ben már megostromolja Szigetvárt. A pécsi Bayram bég főleg pécsi és eszéki török egységekkel, tizennégy ostromágyúval támadta meg a várat. Nem tudjuk, hogyan folyt le az ostrom, és azt sem, hogy meddig tartott. A harcok során életét vesztette a vár egy magas rangú tisztje.

Szigetvár sikerrel állta ki a török támadást, de augusztus végén Kerecsényi sürgős segítséget kért Kanizsáról, mert a szigetvári készletek teljesen kifogytak.

Hogy a szigetváriak az ostrom után komoly megtorló portyákat indíthattak, abból derül ki, hogy maga a budai pasa írt az ő úgynevezett békeszegő magatartásuk miatt Bécsbe az év második felében több panaszlevelet.

A török állandóan panaszkodott Bécsben a magyar végváriakra, pedig ő béke idején gyakran szabályosan ostrom alá is vette némelyik várat. Így tett ebben az évben Szigetvárral, a rákövetkezendő esztendőkben Pápával és Várpalotával és Tihannyal.

Októberben azonban Szigetvár állapota már katasztrofális. A katonák közt járvány tombol, sokan meghalnak. A falak és palánkok állapota kritikán aluli. A járvány és a fizetetlenség miatt a maradék katonák szökdösnek, a várkapitány már a saját emberei ellen is őrizteti a kapukat.

Az adatokból úgy tűnik, talán a szigetváriak kezdték a török uralom alá került magyar falvak adóztatását.

1555 elején Zrínyi mindenkit figyelmeztetett: a török újabb támadásra készül.

Folytatása következik.