Szőke nő zűrben az űrben - 228.

KÉTSZÁZHUSZONNYOLCADIK RÉSZ
 Eastman szomorúan ingatta a fejét.
-         Ezt én is nagyon szeretném tudni, admirális asszony. Láthatóan valami megbízást teljesítettünk, de sejtelmem sem volt, hogy kinek a kérésére, mit és miért. A fedőkarakterem túlságosan kiskutya volt a hajó fedélzetén ahhoz, hogy tudakozódni merjek, ráadásul nem voltam meggyőződve arról sem, hogy a parancsnokaink tudják-e egyáltalán, hogy voltaképpen mi a támadásunk célja.
A szőke nő megcsóválta a fejét. Helmut tanácstalanul nézett a fogolyra.
-         Honnan lehetne megtudni? – kérdezte Ed Philips.
-         Tudta valaki egyáltalán? – tette hozzá Karen.
Eastman újra a fejét ingatta.
-         Megpróbáltam kideríteni, de nem voltak hozzá hatékony eszközeim – felelte szomorúan.
-         A parancsnokok sem tudták? – kérdezte Helmut.
Eastman fájdalmasan elvigyorodott.
-         Azok? – kérdezett vissza sokatmondóan.
A szőke nő gondolkodott. Úgy érezte, valóságos információ-hegyek omlottak rá, mégsem tud semmivel sem többet, mint előtte. Mit tegyen?
„Hajó az admirálisnak! Ismeretlen objektum a közelben!”
Meglepetten ugrottak a vezérlőpulthoz. Semmi új nem mutatkozott a képernyőn.
-         Hol van? – kérdezte Ed Philips. – Micsoda?
„Hajó az admirálisnak! Veszély! Riadó! Intézkedést kérek!”

Egymásra meredtek. Megőrült a hajó? Miféle veszély?
-         Nem látok semmit – nyögte Helmut. – Nincs itt semmiféle új objektum!
A következő pillanatban minden elsötétedett…
Karen Bozchana Kadlecikova valami szűk helyen tért magához. Legelőször azt érzékelte, hogy minden tagja fáj. Hol lehet, és mennyi az idő? Elkésik a munkából!
Ekkor vette észre, hogy keze-lába meg van kötözve.
Mi az ördög történhetett? És egyáltalán, hol van? Mi ez a hely?
Valami dohos, szűk odú hajópadlóján hevert megkötözve, minden tagja fájt, és még csak a fejét sem volt képes felemelni.
Mi történt? Hol van most?
Ekkor rohanták le a közelmúlt emlékei, de olyan vad lendülettel, hogy csaknem a padlóhoz préselték. Az elmúlt napok szinte minden eseménye egyszerre tódult az agyába, de valami olyan vad összevisszaságban, hogy egészen kétségbeesett. Zokogni kezdett.
Nem elaludt, álomba ájult. Amikor felébredt, görcsben égett az egész teste, és már a feje is elviselhetetlenül fájt.
Gondolkodni próbált. Hol kellene most lennie? A könnyűcirkáló fedélzetén, mint admirális. Mi történt? Hogyan került ide? Kinek a fogságában van?
Egyetlen kérdésre sem tudott felelni.
Hirtelen brutális zaj hallatszott jobboldalon, és vakító fény árasztotta el a kamrát, ahol Karen hevert. Feltépték az ajtót, két férfi lépett be, felrántották a szőke nőt, elvágták a köteleit. Karen nem tudott lábra állni, de megtartották.
-         Velünk jön, maga ribanc!
Rángatták egy félhomályos folyosón, ahol másfél-kétméterenként élet fénypászma csapott az arcába az ablakokon betóduló napfényből.
Miféle hely lehet ez?
Hirtelen jobbra rántották, lépcsőn húzták lefelé, csaknem kiment a bokája. Próbált szétnézni.
Elhanyagolt, romos udvar. Talán a Földön vannak? Ott bőségesen akadnak efféle lepusztult helyek…
Karen gyorsan megértette, hogy nem. Ez nem a Föld. Ezek a látszólag romba dőlt építmények sosem álltak. Eleve ilyennek készültek. Mesterkélt, álságos romhalmaz. Szemfényvesztés. Valamilyen nagyobb objektum belsejében lehetnek, gondolta Karen.
Vajon ki ejthette fogságba?
Bárki is volt, képes áthatolni a könnyűcirkáló védelmi rendszerén. Akkor pedig semmi értelme, hogy színházat rendezzen a foglya számára ezzel a romos udvarral.
Hirtelen földbe gyökerezett a lába.
Eastman holtteste hevert a lába előtt. Iszonyatosan festett; a szó szoros értelmében szitává lőtték. Karen gyomra felkavarodott. Lába megbénult, mire kísérői tovább rángatták, egyikük közben egyszerűen átlépett a halott felett.
Karen felnézett, és halkan sikoltott.
Két férfi lógott ájultan az udvar közepén, hátratekert karjuk egy-egy oszlophoz kötve. Ziháltak a melegben, mezítelen felsőtestük körül legyek rajzottak.
Helmut és Ed Philips.
Úristen! Egyáltalán élnek még?
Karen megállt volna, de tovább lökdösték.

Folytatása következik.