Fekete hóesés -XXV.

XXV. rész

A vasvári béke megkötése után – vagy még a béke napjaiban – az érdekelteknek számba kellett venniük, kik azok, akik a vasvári béke megvalósulását a gyakorlatban akadályozhatják. Ezek közül pedig Zrínyi Miklós állt az első helyen.

Itt most újra megállnék egy pillanatra. Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen roppant fontossági és minőségi különbség volt Zrínyi tervei és az őt meggyilkoló hitvány haszonleső banda szándékai között. Akármire törekedtek utóbbiak, talán elérték, talán nem, mindenképpen mérhetetlen kárt okoztak.
Zrínyi Miklós élete abban a pillanatban nemcsak egyetlen ember létét jelentette, hanem sokkal többet, hiszen Zrínyi volt a török elleni nemzeti és európai összefogás szimbóluma.

Még Pázmány Péter kezdte annak idején, de gyaníthatóan a koncepció Bocskai István örökségének is részét képezte. Az egyetlen sikeres magyar szabadságharc vezetője helyreállította az erdélyi fejedelemség státuszát, kiebrudalta onnan az osztrákokat, és véget vetett az akkor valóban meddővé vált török elleni háborúnak. Bocskai elgondolásában központi jelentősége volt az erdélyi államnak; az addig a helyét kereső – legfeljebb a lengyel trón felé alkalomadtán ugródeszkát jelentő – fejedelemség a magyar államiság átmentésének feladatát kapta. Pázmány is ebből indult ki, tudván, ha az erdélyi állam elveszítené nemzetközi státuszát, „gallérunk alá pökik az német”.
Most – hogy Erdélyt a régi elképzeléssel – a lengyel trón megkaparintásának igényével – fellépő II. Rákóczi György tönkretette, az események felgyorsultak. Nem volt miért várni, nem volt hová halogatni, a helyzet Erdély bukásával csak rosszabbra fordulhatott. Hálistennek beérett a több évtizedes szervezés, Lipót császár nem kerülhette el a török elleni háborút.
Jellemző, hogy melyik intézmény szorította rá erre a még mindig habozó uralkodót: a német birodalmi gyűlés. Ez is mutatja a magyar rendi szervezkedés átgondoltságát, kiterjedtségét, erejét.
Már Bocskai is tisztában volt vele, hogy a fennálló helyzet mindenképpen ideiglenes, ha nem sikerül az ország területi integritását helyreállítani, és a hódoltságot minél kevesebb áldozattal felszabadítani a török uralom alól, a magyar nemzet fennmaradásának esély nincs. A felszabadító háború azonban nem adódik magától, ki kell munkálni annak lehetőségét. Bocskai azt is látta, hogy a Habsburgok maguktól sohasem jutnak arra az elhatározásra, hogy önként kikergessék a törököt a hódoltságból, ezt csak a magyar rendek együttműködése, összefogása, külföldi kapcsolatszerzése biztosíthatja. A „bécsi királyok” számára a megmaradt Magyarország csak ütközőállam, örökös tartományaik védelmét biztosító állandó harcmező.
Pázmány is így gondolkodott.
Volt még egy fontos epizód: a Habsburg család híres palotaforradalma 1608-ban. Mátyás főherceg a magyar rendek segítségét kérte a bátyja trónfosztásához, és ennek érdekében fontos egyezményt kötött velük Pozsonyban. Ez lényegében Bocskai elgondolását emelte törvényerőre.
A pozsonyi egyezmény igen sokáig maradt érvényben, még akkor is, amikor már régen elveszítette a jelentőségét. Gyakorlatilag ezt ismételte meg bő évszázad múlva a szatmári béke néven ismert egyezség is. Ez azonban már merőben kártékony volt, hiszen a rendek úgy tettek, mintha Szent István Magyarországa újjászületett volna halottaiból, és a politizálást úgy lehetne folytatni, mintha az előző másfél század kitörlődött volna az időből. Ez a magyar történelem ezt követő tragédiáinak egyik legfőbb oka.
Jellemző, hogy Zrínyi nem ebben, hanem politikai konföderációban gondolkodott, amelybe a Habsburgoktól függetlenné váló Csehország is beletartozott volna.

(Készülő alternatív történelmi regényemben ezt a lehetőséget járom körül. A jelenlegi történetírás a „szükségszerűség” délibábjának kergetése közepette teljesen hamis képet fest történelmünk perspektíváiról, utólag szentesíti a históriai gazemberségeket, gyilkosan káros történeti tudatot teremt, és muníciót szolgáltat a szomszéd országok tankönyvi szintre emelt történelemhamisításaihoz.)
Térjünk vissza a XVII. század első felének magyar rendi politikájához.
Különös helyzet állt elő: Magyarországon a születő európai abszolutizmus korszakában nemcsak fennmaradt, hanem új dimenziót is nyert a rendiség. Ez volt a török sanyargatta magyarság nemzeti fennmaradásának záloga. Paradox szituáció volt, hiszen képviselői – maga Zrínyi Miklós is – személyükben tulajdonképpen az abszolutizmus hívei voltak, azaz lettek volna, ha méltó, Magyarország valódi érdekeit képviselő uralkodó ülne a trónon.

Így azonban arra kényszerültek, hogy hatékonyan védelmezzék a rendiséget, és annak intézményeit. Bizonyos értelemben Istentől rendelt kötelességnek vélték, hiszen úgy vélekedtek, hogy Magyarországot a magyar rendek felelőtlensége juttatta a török kezére, ezért nekik is kell visszaszerezniük.

Nagyon vigyáztak hát a rendi intézményekre, illetve a szokásjogra. Ide tartozott például a szólásszabadság. Akkoriban ez Európában teljesen elképzelhetetlen volt, ahogy a rendiség magyar formája is a követi utasításokkal, rendi jogokkal és törvényekkel egyetemben.         
Erre a közjogi bázisra támaszkodott a magyar rendek legjobbjainak mozgalma. Mindent megtettek az egység érdekében, az sem véletlen, hogy Zrínyi az országgyűléseken rendszeresen szót emelt a protestánsok sérelmeinek orvoslása érdekében.
Zrínyi Pázmány Péter tanítványa, szellemi gyermeke volt.
Még a néhai esztergomi érsek kezdett nemzetközi kapcsolatok után puhatolózni, hogy olyan európai összefogást teremtsen, amely elegendő erőt tudna felvonultatni a török ellen. A mozgalmat Pázmány Péter halála után Pálffy Pál nádor folytatta, tőle vette át a marsallbotot Zrínyi Miklós
1664 késő nyarán a török kiűzésének ügye Zrínyi Miklós személyében összpontosult. Ő volt a mozgalom elvitathatatlan tekintélyű vezetője, Európa-hírű politikus, sikeres hadvezér. A kontinens egyik legismertebb embere. A neve itthon varázslatosan cseng: Zrínyi.

A barokk korban járunk, a név hatalom. Nomen est omen. Ezzel maga Zrínyi is tisztában van. tudja, hogy „Nem utolsó horvát, ráadásul Zrínyi vagyok”.

Zrínyi nagyszerű költő is volt, Szigeti veszedelem című barokk eposzában – amellett, hogy méltó irodalmi emléket állított dédapjának, a szigetvári hősnek – kifejtette a családjában már évtizedek óta élő meggyőződést: 1566-ban Szigetvár ostroma és Szulejmán szultán ott bekövetkezett halála fordulatot idézett elő az európai történelemben, végérvényesen lezárultak a nagy török hódítások.

A jelenkori történettudomány ezt a tézist úgy utasítja el, hogy lényegében fel sem veti. Nem biztos, hogy Zrínyinek ebben nem volt igaza. A török hódítás lezárult, Isten elfogadta a szigetváriak áldozatát, itt, Magyarországon fordult meg a történelem szele. A török hanyatlik, már kiűzhető, de nekünk magunknak kell azért tennünk, mert helyettünk Isten nem cselekszik.
A barokk korban járunk, a névnek hatalmas jelentősége van. Zrínyi Miklóst ugyanúgy hívják, mint nagyapját, a szigetvári hőst. Ne becsüljük le ennek a jelentőségét.
A magyar rendek óriási, minden tiszteletet megérdemlő munkát végeztek, a magyar ügy ismertebb, nemzetközi  megítélése sokkal jobb, mint később, bármelyik szabadságharcunk idején. Arról nem is beszélve, hogy a külpolitikai helyzet sokkal kedvezőbb annál, amilyen húsz, harminc, vagy ötven év múlva lesz.
Mindezeket azért írtam ide, hogy megértsük, mi volt annak az oka, hogy ebben a pillanatban senki sem állhatott Zrínyi helyébe. Zrínyi Miklós ebben a pillanatban az egyetlen karizmatikus vezető. Halála több mint súlyos csapás, katasztrófa. A rendi mozgalom lefejezése.
Az anyagi szemlélet állandóan azt akarja sugallni nekünk, hogy senki sem pótolhatatlan, a gyakorlati életben pedig látjuk, hogy ez nem igaz. Minden ember egyedi, és tökéletesen pótolhatatlan. Egy vezetőt sem pótolhat egy másik, egy barátot sem akárki; nagyon is meggondoljuk, hogy a kisgyermekünket melyik tanító gondjaira bízzuk, akárhogyan is próbál meggyőzni bennünket a bürokratikus apparátus arról, hogy teljesen mindegy. Nem mindegy. A személyiség sohasem mindegy. A szeretet, a tehetség, az együttműködni tudás, az egyéniség varázsa semmivel sem pótolható.
1664 novemberében Zrínyi Miklós volt a magyar rendi mozgalomnak az a vezetője, akit lehetetlen volt pótolni. Sajnos ezt a gyilkosok is tudták.
Mi volt a gyilkos indítéka?

Elérkeztünk a kriminológia klasszikus kérdéséhez. A közvetlen okot már ismerjük: a gyilkos nem akarta hagyni, hogy a magyar rendek Zrínyi irányításával hatályon kívül helyezzék a vasvári békét.

Mi lehetett a gyilkosok távolabbi motivációja? Mit akarhattak elérni? Mit remélnek a vasvári békétől? Az alábbiak jöhetnek számításba (vagy ezek kombinációi):
v     Puszta kivárás, Magyarország ütközőállam-jellegének fenntartása.
v     Az egykori katolikus császári hegemónia helyreállítása Németországban.
v     Közönséges személyes üzleti szempontok, puszta nyereségvágy.
Nézzük egyenként:
v     Puszta kivárás, Magyarország ütközőállam-jellegének fenntartása.
Várni? Meddig? A végtelenségig? Esetleg évszázadokig tűrni a török közelségét? Ez a puszta gyávaság koncepciótlansága. A kezdeményezés a török kezében van, ő dönti el, mikor és mennyit óhajt rabolni, vagy mikor robbant ki háborút. Magyarország számára ez nyilvánvalóan tűrhetetlen, lassú és végérvényes pusztulást jelentene.
Az elképzelés önveszélyes (is). A koncepció hibájára Kara Musztafa nagyvezír mutatott rá nem egészen húsz esztendővel később. A török főerőkkel ostrom alá fogta Bécset, ami azonban részéről súlyos hiba volt, ha beéri egy, a vasvárinál is kedvezőbb békével, akkor talán még Lotharingiai Károly herceg sem kap lehetőséget a török hódoltság felszámolására.
Az ütközőállami lét fenntartása hazánk számára katasztrofális volt eddig is, ezután még inkább azzá vált. Becslések szerint a török uralom idején évente tízezer embert veszítettünk el; ennyi magyart gyilkolt le, vagy hurcolt rabszolgaságba a török „béke idején” is. Sohasem hevertük ki ezt a veszteséget.
Az idő nem Magyarországnak dolgozott. Minél hosszabb ütközőállami lét, annál kevesebb esély a jövőre. A magyar rendek legjobbjai – Zrínyivel az élükön – tisztában voltak ezzel. Zrínyi halála miatt arra kényszerültünk, hogy – elvetélt függetlenedési kísérletek sorozatán keresztül – arra várjunk, mikor rúgja fel a török olyan mértékben a megszokott helyzetet, hogy a Habsburgok állama komoly harcra kényszerüljön ellene. Mert különben sohasem szabadulunk az oszmántól.
Kara Musztafa mérhetetlen becsvágyának és meggondolatlanságának következtében 1683-ban ez bekövetkezett. Ezzel kezdetét vette az a háború, amelynek során a magyarság számára a lehető leghátrányosabban vetettek véget a török uralomnak. Mérhetetlenül több embert és anyagi értéket veszítettünk így el, mintha a törököt húsz évvel korábban, Zrínyi elgondolásai alapján zavarjuk el Magyarországról.

Perspektíva nélküli kivárásra taktikázni egy alapvetően rablógazdálkodást folytató, élősdi, de rendkívül agresszív ellenféllel szemben hallatlanul ostoba politika. Az anyagi források hiányára való örökös alibi hivatkozás nevetséges; a török elleni állandó készenlét ugyanis szintén „sokba kerül”, mérhetetlenül többe, mint egyszeri komoly erőfeszítéssel jó messzire pofozni az országtól az oszmánt.
Mi már régen tudjuk, hogy a „nincs pénz” a gyakorlatban mindig azt jelenti, hogy a felelős személyek nem tudnak, vagy nem akarnak anyagi eszközöket biztosítani valamihez, ami a közösség elemi érdeke. Magyarán: nem teljesítik a kötelességüket.
1664-ben meg különösen hiteltelen a „nincs pénz” jelige, hiszen egész sor külföldi állam ajánlott csapatokat és anyagiakat az oszmán elleni következetes harcra. Amennyire verejtékesen nehezen teremtik majd elő bő húsz év múlva az osztrák udvarban a török kiűzésével záruló nagy háború költségeit (jelentős részben a nyomorult magyar nép kifosztásából), annyira könnyen hullana az ölükbe most.

Az ütközőállam-politika azért is kilátástalan, mert ebben a korban már minden gondolkodó ember számára nyilvánvaló, hogy a török uralom hamarosan összeomlik. A hanyatlás ezer jelét Zrínyi is látja, meg is írja. A rablógazdálkodó török állam hódításra van utalva, ha erre képtelen, hanyatlani kezd. Ez nem jelenti azt, hogy képtelen már a nagy erőkifejtésre, komoly erőt kell felvonultatni ellene, de legyőzhető. Erről szól Zrínyi irodalmi munkássága.

v     Az egykori katolikus császári hegemónia helyreállítása Németországban.

A német birodalom feletti katolikus császári hegemónia ebben a korban már rég halott eszme. Ábrándnak is nevetséges. A harmincéves háborúban végképp csődöt mondott, azóta sem merült fel soha. A kortársak is tisztában voltak vele, hogy ez halott eszme, és csak arra való, hogy hullabűze megfertőzze az európai politikai kapcsolatokat. A német-római birodalom feltámasztása a katolikus császár fősége alatt nem volt politikai realitás, soha többé nem is lett az.

v     Közönséges személyes üzleti szempontok, puszta nyereségvágy.
Ez meg semmiképpen sem állhat arányban mindazzal, ami kockán forog; a török kiűzése, Magyarország jövője, Zrínyi élete. Ez tipikusan bűnöző motiváció, a gyilkosság megszervezése és végrehajtása meg éppenséggel tapasztalt politikai bűnözőkre vall.
Mindhárom feltételezhető motiváció ugyanahhoz a körhöz vezet. Reniger követ és néhány bécsi cimborája. Már a gátlástalanság, ahogy létrehozták a vasvári békét, és ahogy a társadalomra erőltették, sokat mond róluk.
Bármelyik motiváció is vezette a gyilkosokat; Zrínyi Miklóst aljas és kicsinyes okból gyilkolták meg alávaló gazemberek.

Mennyi része van benne a császárnak? Közvetlenül talán semmi. Közvetve talán annál több. Bizonyos uralkodók idején a legmagasabb körökben harapódzik el a politikai maffia. Amit az udvari emberek művelnek, az uralkodó felelőssége. Akár tud róla, akár nem.
A vasvári békét akkor is Lipót nevében kötötték, ha nem is tudott róla, és jól számítottak, mert a nevét adta hozzá.
Ha Lipót bármelyik motiváció értelmében tudott a Zrínyi ellen készülő merényletről, erkölcstelen volt. Ha nem tudott róla, alkalmatlan.
Következzék a gyilkosság konkrét lebonyolítása.

Folytatása következik.