A globalizált édenkert

(Vasi Szabó János Levegőkovács című kötete)


Vasi Szabó János eléggé keveset ír, de sokat publikál. Írásai mennyiségéhez képest igen sokat. Ebben a jelenlegi kortárs magyar írók közül talán még a politikai és kánon alapon legtöbb verejtékkel futtatott nagyágyúk sem előzik őt meg.
Nemrég jelent meg az író Levegőkovács című novelláskötete, ami a 2013-as esztendő legjobb hazai prózakötetei közé sorolandó.
A kis kötetben öt mű kapott helyet. Kivétel nélkül mind – ahogy az a szerzőre jellemző – a mai magyar valóság valamely aspektusát veszi górcső alá, kezdetben szokatlan, majd egyre természetesebbnek tűnő nézőpontból.
A jelenleg a nagyon alantas limonádék – vámpírtörténetek és egyebek -, meg a kanonizált kultúrhalandzsa két pogánya közt őrlődő, nehéz helyzetben lévő magyar irodalom számára mindig örvendetes esemény egy olyan kötet megjelenése, amilyen a Levegőkovács. A két pogány mindegyike globális indíttatású, Vasi Szabó írásművészete pedig a magyar valóság mélyéről merít, abból táplálkozik, ami magyar irodalom számára az egyedül elképzelhető tisztességes alapállás. Se nem „magas”, se nem „alacsony”.
Vasi Szabó János otthonosan mozog a modern nagyipari komplexumok világában, töviről hegyire ismeri az ipari multicégek világát a marketingtől a szerelőcsarnokokig¸ ebben a szubkultúrában régi ismerősként forgolódik. A kötet több novellája vezeti ebbe a miliőbe az olvasót.

Ami Vasi Szabó János eddigi életművét összeköti; a következetesség, írói-mesterségbeli, illetve emberi-erkölcsi tekintetben egyaránt. Sohasem kerüli meg a problémákat. Sőt, mintha szándékosan akarna mindig a politikai és egyéb szempontból legérzékenyebb témába beletenyerelni.
Ilyen a hazai cigányság ügye, amely a Két tradíció című enciklopédikus novella második részében kerül terítékre. Ha van érzékeny téma, ez most nagyon is az. Kevesen mernek hozzányúlni, érdemben meg szinte senki. Sokan vannak azonban, akik a média importálta ostoba szlogenek alapján festenek életidegen mázolmányokat, ezzel igyekezvén pirospontokat gyűjteni a hatalom valamelyik bugyrától, és meg sem próbálnak a téma mélyén rejlő hétköznapi igazságok nyomaira bukkanni. Az igazság érdektelen. Ráadásul túlságosan bonyolult is. Az igazság nem hasonlít a pártprogramokra meg a jelszavakra, az igazság mindig a személyesen megélhető élet. Az igazság mindig egyedi és számos ága-boga van. Az igazság veszélyes.
A Két tradíció második része szinte testközelbe hozza az olvasóhoz a Lakatos családot. Több év tapasztalata, tudatos megfigyelés, talán személyes ismeretség élménye állhat mögötte. Vasi Szabó mély szeretettel ábrázolja Lakatos Kristóf alakját. A jóravaló fiút a vén szakik befogadták maguk közé, jó szakmája van, kedvelik, megnyerő személyisége csírájukban segít elsimítani a jó-és rosszhiszemű ellenérzéseket. A gazdasági machinációk őt is sújtják, a leépítés okozta elkeseredésben ő is egy a dolgozók közül.
Lakatos Kristóf jelképes figura. A maga erejéből, tehetségéből és szorgalmából kiemelkedő cigány fiatalember, akit a gazdasági élet hektikusságai ugyanúgy sújtanak, megtaposnak, mint a nem roma származású munkásembereket. Integrációját nem a környezet ellenségessége – a „rasszizmus” – nehezíti, nem is saját, úgynevezett „faji tulajdonságai” akadályozzák, hanem kifejezetten a gazdasági élet mindent lefelé hárító, mindent a legszegényebbekkel megfizettető, ezért mindenütt szűkösséget, megélhetési gondokat teremtő, indulatokat fokozó aljas mechanizmusai. Ezen a téren van az igazi diszkrimináció, az emberi jogok erősen fogyatékosak, de ami van, az sem érvényesül mindenütt a gyakorlatban.
A Lakatos család kapcsán igen sok háttérinformáció hangzik el. Vasi Szabó voltaképpen a kérdéskör egyik problémájára sem koncentrál rá különösebben, talán ezért is kerülhet „képbe” csaknem valamennyi. Egyszerűen, keresetlen szavakkal, a valóságos szituációba ágyazva. Napjaink konjunktúra-írói, amikor a romákról beszélnek, általában erőteljesen kihegyezik a problémák valamelyikérre a helyzetet, hogy aztán a szolgálni kívánt propaganda szemléletének megfelelően torzíthassák el a képet. Így jön létre a szélsőségesen cigányellenes, vagy szélsőségesen cigányimádó irodalmi műalkotás, a konjunkturális giccs. A hétköznapok valóságához általában nem sok köze van.
Vasi Szabó írása azonban éppen arra épül. Ő nem szolgál semmiféle ideológiát, megengedheti magának a tárgyilagosság és a korrektség luxusát. Tudja, hogy a valóság összetett, hogy soha semminek sincs egyetlen oka. A beilleszkedés, integráció bonyolult, minden résztvevőjétől teljes felelősséget követelő folyamat. A botnak is két vége van. „Másság” és „ilyenség” kölcsönhatásai gyakran a nagyon finom részletekben is kiszámíthatatlanok, a kölcsönös bizalom újra és újra megcsuklik, mindig újra meg kell teremteni. Mindkét oldalról. A türelem nem lehet végtelen, de a türelmetlenség sem. Egyik fél sem fog egyoldalúan alkalmazkodni a másikhoz, de az sem mindegy, ki alkalmazkodik és miben. Ez nem előzetes jelszavak alapján működik, és nem lehet kampányszerű. A folyamat talán lényegesebb, mint a végeredmény. Mert akkor alakulhat ki a hiteles kommunikáció. Utóbbi a helyzet kulcsa, erre kell törekedni; egymás megismerése, türelmes munka, fokozatosság kell hozzá. A politikai jellegű jelszavak és a nyomukban kijegecesedő dogmák csak nehezítik a helyzetet.
Lakatos Kristóf kishúga művészeti iskolában tanul. Könnyelmű, mint a bakfislányok zöme. A mulatságon nagy bajba keveredik, a bátyjának kell a védelmére kelnie.
Az erőszakoskodó csirkefogók megverik a nyomorult Kristófot, a fiúnak az élete is veszélybe kerül. A vállalatnál gárdistaként ismert „kisfőnök”, Walter Zoltán siet a segítségére. Az életnek fura fintorai vannak…
Megérkeznek a roma szervezetek és a média képviselői. Felületesek, elegánsak, mindent jobban tudnak. Kilógnak a szituációból. Velük együtt a politikai jelszavak is bevonulnak a történetbe. Értékükön. A kérdések is jelzik; a média nem kíváncsi rá, hogy mi történt, a saját verzióját szeretné Kristóf szájába adni. Miután megsütötték a maguk pecsenyéjét, távoznak. Jövetelüktől semmi sem lesz más, se jobb, se rosszabb. Nem tudnak megoldást, talán nem is akarnak.
Lakatos Hajnalka és Walter Zoltán között szerelem szövődik. Vasi Szabó értő kézzel, finoman mutatja meg a bimbózó kapcsolatot, művének ez a része szép és felemelő. A megoldás. Az igazi.
A kötet nyitó írásáról, A Grandville Desert című novelláról korábban – egyebek között – a következőket írtam:
„Vasi Szabó írása scifi eszközökkel él, de csak olyan mértékben, amint ezt mondanivalója érdekében szükségesnek látja. A novella csak látszatra telivér disztópia, igazából szatíra, méghozzá a mai hazai valóság gyilkos szatírája.

Az író nem is veszi a fáradságot, hogy valami kitalált jövőbe illessze a történetét, eszébe sincs hosszan vesződni a háttérdíszlettel vagy a kulisszák festegetésével. A Grandville Desert a mai Magyarország életének szatírája – Grandville festői modorának irodalmi adaptációjával.
Témája korunk morális pestise: a személyes erkölcsi felelősség hiánya.

A novella hőse, Bybesh Ebenezer napjaink kisemberének modellje.
(A ’kisember’ szót már nem kizárólag a hagyományos értelemben használom, hiszen a mai valóságban kizárólag kisemberek élnek. A nagyok – ipari és bankvezérek, politikusok, celebek – távolabb vannak a napi valóságtól, mint az UFO-k.)
Bybesh Ebenezer a morális kisember típusát jeleníti meg. Napjaink magyar valóságának ez a legproblematikusabb figurája. Az ilyenek számára napjaink mai Magyarországa tejjel-mézzel folyó Kánaán, dús füvű televény; mindenki más, az ép erkölcsűek számára meg Golgota.
A mai morális kisember sorozatos megalkuvásokkal feláldozza és anyagiakra váltja erkölcsi tőkéjét. Persze, nem lesz milliárdos, az erkölcsiség eladásából/elárulásából telik neki új kocsira, tűrhető életkörülményekre, meg a mindennél nagyobb vonzerőt jelentő külföldi kujtorgásra. Ennek fejében megtanul helyezkedni, rugalmasan elszakadni; a barátokat és szerelmeket haverokra és szexpartnerekre cserélni; kemény megalkuvások sorozatán keresztül építi küzdelmes karrierjét, hogy a végén – a vágyak és remények beteljesülésével – esetleg maga is komprádorrá lehet. Ez a morális kisember létének apoteózisa; végső erkölcsi halálakor a pénz-túlvilág sunyi mosolyú szentpétere levett tányérsapkával bocsátja be a globális pénz-mennyországba.
Bybesh Ebenezer középvezető – ahogy a morális kisemberek zöme. Az ilyen pozíciók elnyeréséhez a legtöbb esetben annyi megalkuvás kell, hogy az ép erkölcsű emberek eleve megrettennek tőle. A morális kisember azonban úgy érzi, ő a korszerűség letéteményese…”
„…Leépítés…
Napjainkban a legfélelmetesebb kifejezések közé tartozik…
…Ténylegesen a maca adja tudtul, ezért tartják. Két hete sincs, hogy reggel hétkor beszéltem egy vezetővel, akinek tervei voltak, igyekezett (volna) jól ellátni a feladatát. Javaslatokat tettem neki, amelyek elgondolkodtatták. Hiába. Néhány óra múlva megjelent két maca, és tudatták a vezetővel: ki van rúgva. Így megy ez mostanában: anno Domini 2012. Magyarország….
… Itt kezdődik a nyomorult Bybesh Ebenezer vesszőfutása.
A leépítendő dolgozók között ott van Csider Niki, Ebenezer szerelme. A szép vendégmunkáslány a negyvenes éveiben járó, köpcös Ebenezer szeretője, és a főhősnek őt is ki kell rúgnia.
Ebenezer tehetetlen. Az Olümposz elbődült, és egy szellentéssel véget vetett talán az élete legnagyobb szerelmének.
Hogyan folytatódnak az életben?
Ebenezer talán kiállna a kedveséért? Néhány évtizeddel ezelőtt biztosan, megpróbálta volna meggyőzni a főnökséget, hogy a gyöngyházmosolyú lány nélkülözhetetlen.
Néhány évtizeddel ezelőtt ez bizonyára sikerült volna.
A multi világ távol trónoló atyaisteneivel szemben azonban Ebenezer tehetetlen…
Amerikai akcióregényben Ebenezer szembeszállna a sanghaji főnökökkel. Kitalálna valamilyen nélkülözhetetlen herkentyűt, amiben Nikinek is érdeme lenne, végül a mosoly országában mindkettőjüket keblére ölelné a szigorú, de igazságos nagyfőnök és megtízszerezné a fizetésüket. A filmváltozatban Chuck Norris játszaná Ebenezer szerepét, és nyomorékká verne pár tucat intrikust.
Romantikus történetben Ebenezer felmondana, és megpróbálná Nikit valamilyen más munkából eltartani. Évekig nélkülöznének, amíg aztán a fináléban rájuk mosolyogna a szerencse valami nyeremény vagy gazdag rokon alakjában.
Melodrámában a szerelmesek minden poklon keresztül együtt maradnának, amíg ki nem derülne, hogy a főmulti életét Ebenezer mentette meg.
Realista novellában Ebenezer öngyilkosságot követne el, ennek harsányan tragikus filmváltozatában Niki is vele tartana ebben.
Vasi Szabó János novellájában Ebenezer egyiket sem teszi.
Miért is tenné bármelyiket, a fentebb elősoroltak mindegyikéhez személyes erkölcsi felelősséget vállaló döntésre volna szükség. Ebenezer, a morális kisember erre alkalmatlan. Valami sokkal riasztóbbat tesz.
A jövő morális kisembereinek kiképzése a jelen iskoláiban folyik. Mit is tenne Ebenezer helyében a tévé felnevelte, semmiféle erkölcsi érzékkel nem rendelkező, semmilyen valódi értéket befogadni nem tudó ifjúsági massza valamelyik egyede?
Nem érezné különösebb szükségét a cselekvésnek, ugrani főleg nem ugrana, hiszen Niki csak a munkáját veszítette el, nem pedig az ülőhelyet akarja előle a buszon elfoglalni. Mit tenne? Pontosan ugyanazt, amit mindig; bambán bámulna, rágógumit csámcsogna, nyomkodná a mobiltelefonját, miközben sivár, rossz zene csörömpölne zagyván a fülhallgatójából.
Ebenezer is valami hasonlót művel, és ez a jelkép túlnő a novella mai világra emlékeztető szituációján, univerzális jelképpé válik.
Következik a videójáték: a Grandville Desert. A haszonemberek mákonya. A virtuális játékban a morális kisember megpróbál hőssé válni. Ma is vannak ilyesféle elfoglaltságok; Vasi Szabó műve csupán olyat előlegez, amit már ma is létrehoznának, ha volna hozzá technológia. Vélhetően meg is lesz hamarosan. A hasonló amorális eszközök vélhetően nagy népszerűségre tesznek majd szert a morális kisemberek között, nyilván nagyon várják.
Hazug hősként lövöldözni egy hazug világban; mai hazug életű emberek millióinak vágyálma. Ahol a moralitás épületének a tetejét ellopták, és a falak ingadoznak, ott már csak az alapok lehetnek egészségesek.
Az értelmetlen lövöldözős virtuális elfoglaltság (itt is) a néhai gladiátorjátékokat idézi. A távoli multi-istenek uralta posztmodern leépítő világban a problémák megoldatlanok maradnak; vagy fogyasztói síkra terelődnek.
Következik Ebenezer félelmetes rémálma, ami még Dante Poklán is túltesz.
Vasi Szabó János kiváló novellája félelmetes szatíra a jelen Magyarországáról. A filozófiai és erkölcsi stagnálás lidérces világa a szétesés szélén áll. Kockán minden; erkölcsi értékek, emberi kapcsolatok, munka, jövő. Még az ábrándozás lehetősége is. Ez a világ nyilvánvalóan haldoklik, gyógyszer a bajára nincs.
Contra mortem non est medicamen…”
Ehhez utólag annyit tennék hozzá, hogy Vasi Szabó János írásaiban az igazi árulás mindig az, amikor az ember önmagát árulja el, feladván élete legnemesebb célját, legfontosabb lehetőségét még csak nem is a biztonságos boldogtalanságért, hanem a puszta bizonytalanság prolongálásáért cserébe. Nem egy tál lencséért, csak a lencse ígéretéért. Van erre a kötetben más példa is.
A Higanyfényű alkony kőkemény disztópia. Talán ez is beférne valahol a science fiction határai közé, de az oda sorolható írásoktól merőben eltérő poétikával dolgozik.
Színhelye egy közeljövőbeli Magyarország. Vasi Szabó olyan képet fest Nagy-Budapestről – benne a csepel-szigeti Kis-Manhattan-nel, összevetve Ó-Budapesttel, hogy attól minden magyarnak feláll a hátán a szőr. Liberális vágyálom – kíméletlen őszinteséggel. Végtelenül kietlen, sivár – és valószerű…
A nagyiparos Klampár Brájenről kiderül, hogy kábítószerkereskedelemből származnak a milliárdjai. A magyarországi viszonyok nagyjából olyanok, mintha Dél-Amerika legszegényebb vidékeinek egyike volna. Irgalmatlanul sivár, lepusztult világ, egymás mellett a romhalmaz és a csiricsáré új. Együtt sugallják a távlatok hiányát, mint a kommunikáció hiányának örök jelképei. Ijesztő, hátborzongató világ, mert egyáltalán nem elképzelhetetlen.
Számos scifi eszközt használ itt Vasi Szabó, de megőrzi felettük az ellenőrzést. Műve irodalmi igényű tudományos fantasztikumnak is felfogható.
Vannak persze még igények scifik a hazai irodalomban, de nem nagyon sok. Ha a hazai scifi terjedelmesebbik fertálya időnként megkockáztatná, hogy kiemelje fejét a kortárs angolszász science fiction ülepéből, meglepődve vehetné észre, hogy a hazai viszonyok között a témák micsoda miriádjai üvöltenek sírva az igényes scifi feldolgozás után. A legtöbbjük olyan, amit angolszász élettapasztalatú ember észre se venne, meg se értene…
A kötet záró novellája, A katona és a delfinlány a Levegőkovács talán legérzelmesebb darabja. Vasi Szabó megint olyan területre merészkedik, amely a magyar irodalomban jórészt szűzföld – ha az amerikai filmklisék mintájára írott műveket figyelmen kívül hagyjuk akár a „magas”, akár az „alacsony” irodalomból: a volt Jugoszlávia területén játszódott (polgár)háborúk egyik epizódját állítja elénk. Következetesen ragaszkodik írói alapállásához: a történelmi eseményt szigorúan „alulnézetből” a benne résztvevő emberek szemszögéből látjuk.
A kalandvágyból a horvátokhoz csatlakozó magyar zsoldos és a szintén a szerbek oldalán harcoló vadóc szerb özvegyasszony különös szerelmi története sajátos látlelet a XIX. század Közép-Európájának eszmei és nemzeti zűrzavaráról. Montagu és Capulet Európa közepéről. Aligha akad szerelmi történetnek olyan hősnője, aki kevésbé hasonlítana Júliához, mint Bojána. Mégis a szívünkbe zárjuk, izgulunk érte, meggyászoljuk. Története megrendítően szép.
Talán ennek a műnek az olvasása után értjük meg, hogy Vasi Szabó univerzumának középpontjában – minden látszólagos szkepticizmusa, mítosztagadása, a hétköznapi megalkuvások tucatnyi precíz felmutatása, sok száz, a fantáziát látszólag a poros és rideg valósághoz szögezni látszó nyelvi leleménye ellenére – a szerelem áll. Az élet célja és értelme.
Vasi Szabó János írói világában a szerelem, ami tükröt tart az embernek, a szerelemben való részvétel képessége határozza meg egy-egy szereplő értékét. Mindenkinek olyan szerelem jut, amelyre emberségénél fogva képes, és mindenki annyira lehet boldog, amennyire jobb emberré tud a szerelem által válni.

Ez az egyik fő témája a Történetek Macskavárosból című műnek is, amely a kötet legterjedelmesebb darabja, egyben a kedvencem. Lebilincselő novella, egyben szép összegzése is a kötet szerteágazó emberi-erkölcsi mondanivalójának.
A kínai világcég hazánkban is megtelepszik, és munkatársakat toboroz. Csakhamar kiderül, hogy a kedves jó kínaiak gyorsan adaptálták a multicégek szinte összes eljárását, de az is, hogy vannak a tevékenységükben sajátos csak rájuk jellemző színfoltok is.
A novellának ez a rétege is érdekes és sokatmondó. A szerző nemcsak a cégek belső világát ismeri enciklopédikus pontossággal a futószalagoktól a területi helytartók irodájáig – és azon is túl -, nem csupán a technológiai rendszert ismeri és mutatja be szokatlan aprólékossággal – de másodpercre sem unalmasan – hanem az egész kolosszus hátországát, globális kapcsolatait is.
Magyarok csöppennek a rendszerbe, és a gépezet tüstént elkezdi őket a maga képére formálni. Ebben maguk is partnerek, munkát szeretnének. Legfőbb motivációjuk a hétköznapi megélhetés vágya. Persze, nincs azonos ember, nincs azonos helyzet, a látszat ellenére sem. Mindannyian döntési szituációba kerülnek, és nagyon különbözőknek bizonyulnak. Vasi Szabó világában az ember értékét a szerelemmel kapcsolatos tulajdon döntései határozzák meg, amely döntések éppen annyira szabadok, amennyire a szereplő képes azonos maradni önmagával. Látszólag az anyagi helyzet határoz meg persze mindent, de ez csak díszlete az életnek. Az igazi döntés mindig kockázatos, aki pedig a rizikót nem vállalja, képtelen azonosulni önmagával.

Erről szól a Történetek Macskavárosból. Látszólag lazán összefüggő történetek csoportja, valójában igen feszes, ravaszul szerkesztett mű. A szerkezet távolról az Anna Karenina felépítésére emlékeztet, épülő és pusztuló szerelemmel, egymásba fonódó szálakkal, de az irodalom ideje napjainkra felgyorsult. Ez a történet sokkal cselekményesebb a mintaképnél.
Magyarjaink megméretnek a szerelem által. Ki könnyűnek találtatik, ki meg nem, de ki-ki magához illően.
Az egyikük élete értelmét löki el gyáva megalkuvással. A gyönyörű ujgur lány életre szólóan kötelezi el magát mellette, ostoba magyarunk fel sem fogja a mesebeli boldogság lehetőségének értékét. Vigyorog a szerencséjére, mint valami kvázi-romantikus balfék. Aztán az első intrikára nadrágjába száll a lélek.
Kiderül, hogy az ujgur lányt figyelik, a családját terroristának tartják. Magyarunk gyorsan törli telefonjából szerelme számát, és megvert kutyaként oldalog el a boldogság közeléből. A lány öngyilkos lesz, a férfira életfogytiglani jelentéktelenség vár.
A másik férfi szerelme kevesebbet ígér, hétköznapiasabb is, de többet teljesít, mert a másik magyar azonos tud maradni önmagával.
Vasi Szabó János Levegőkovács című kötete sajátos világokba vezet bennünket, legfőbb témája a globalizáció követelte életmódbeli változások és egyéni identitás konfliktusa, kölcsönhatása.

Lehet, hogy a globalizáció egyetlen katlanná formálja a világot, de ebben a stadionban a döntőt akkor is mi, emberek, magunk játsszuk. Ki-ki maga. A globál hatalmak szeretnék a lelkünket, de mi döntünk, aláírjuk-e a szerződést.
A kötet szép irodalmi élmény, ajánlom minden olyan Olvasónak, aki „magas” és „alacsony” helyett igazira vágyik.