Szerelem és líra - LXII.

Hatvankettedik rész
A sznobizmus önkéntes, jobban mondva ön-szocializációs kísérlet a sznob ember olyan csoporthoz akar szocializálódni, ahová valójában nem tartozik. Létezik hatalmi, gazdasági, pénzügyi, fogyasztói, kulturális, és sok másféle sznobizmus is.
Motivációja esetenként a hatalmi, gazdasági, pénzügyi, kulturális vagy egyéb elitekhez való integráció, de leggyakrabban csak ennek a puszta látszata. A sznob beéri az integráció felszínes külsőségeivel is.
A sznobizmusban voltaképpen nincs értékorientáció, hiszen nem értékhez, hanem valamiféle előkelő látszathoz akar integrálódni. Sznobizmus minden korban létezett, de csak napjainkra vált igazán súlyos társadalmi veszélyforrássá.
A sznobizmus mindig a szabad akaratról, voltaképpen minden szabad választásról való demonstratív lemondás, ráadásul ennek olyan válfaja, ami ön –tömegesítéssel jár; az ember valami vitatható hasznosságú cél elérése érdekében önmagát izolálja és dehumanizálja, teljes önfeladás árán igyekszik integrálódni valamihez, amit szabad akarata teljes birtokában talán maga sem érezne értéknek. Ezért lehet a sznobizmusnak igen gyakori társa a cinizmus, és ezért lehet a sznobizmus által előkészített talaj mindenféle – pénzügyi, gazdasági, hatalmi, erkölcsi és kulturális – korrupció melegágya.
Ma Magyarországon a sznobizmus tömegjelenség.
A sznobizmus a modern társadalom egyik legkritikátlanabb jelensége. Bármilyen megnyilvánulásnak képes a szolgálatába szegődni, ha az elég „előkelőnek”, vagy csak olyasminek tűnik, amin keresztül az „elithez” lehet integrálódni. A sznobizmus adja napjainkban mindenféle ízlésdiktatúra kézenfekvő és igen könnyen kezelhető tömegbázisát.
A sznob lemondott saját kritikai érzékéről, voltaképpen önálló véleménye sincs. Bármilyen kulturális jelenség táborához csatlakozik, ha az általa irigyelt, vagy általa utánzandónak ítélt személyek is ezt teszik.
A sznobot igen gyakran szokták közönséges parvenünek tekinteni, de ez alapvető tévedés. A karrierista, vagy egyszerűen tollasodni vágyó parvenünek valóban nincsenek sem kulturális, sem pedig erkölcsi aggályai, de ettől még nem feltétlenül sznob. Első generációja igen ritkán válik azzá, a következő már annál inkább.
A parvenü alaptulajdonsága a kíméletlen önzés, a sznobé azonban az önfeladó alkalmazkodás. A parvenüt anyagi nyereségvágy mozgatja, a sznobot az elithez való alkalmazkodás vágya. A sznob gyakran hoz látszatok érdekében komoly anyagi áldozatot, a parvenü soha. A parvenü anyagi gazdagságra tör, a sznob beéri ennek látszatával.
A sznobizmus nem értékorientált jelenség, és közösséget sem alkot. Egy sznob csoport legfeljebb egyénekből álló tömeg. Éppen ez az, ami minden ízlésdiktatúra számára nélkülözhetetlenné teszi a sznobok tömegeit. Erre éppen a sznobizmus legártalmasabb tulajdonsága teszi különösen alkalmassá: a távlatokról való önkéntes lemondás.
A sznobizmus lényegében egyfajta anti-erkölcs. Vagy – ha úgy tetszik – ellen-erkölcs. Meg ami ezzel együtt jár: ellen-gondolkodás.
Valódi önálló gondolatra a sznobizmus nem képes, de tömegével gyártja a kvázi-önálló gondolatokat, amelyek csak arra valók, hogy a sznob szocializálja, azaz sznob-közelbe hozza ama jelenséget, tárgyat vagy produktumot, amely iránt integrációja érdekében rajongást mutat, vagy színlel.
A sznobokból álló tömeg jól irányítható, manipulálható, integrálódási vágya rajongássá, egyfajta ellen-fanatizmussá fokozható. A sznob látszólag szabad, hiszen mindig megmarad az illúziója, hogy kényszer nélkül, saját elhatározásából cselekszik. Alkalmazkodása azonban dehumanizációs alkalmazkodás, elveszíti önálló ítéletalkotási képességét, és egyre inkább ki van szolgáltatva saját sznobizmusának.
A sznobizmus kulturális téren a teljes relativizmusba torkollik.
Folytatása következik.

A cinikus holnapfrász

Közeljövő ablakából
Mindig látható
A holnapfrász, mint vén, kopott
Fekete autó.
—-
A halk, rezignált félelem
Lappangó vámosa,
Ha egyszer elibénk osont,
Nem tűnne el soha.
—-
Hogy mi lesz? Hogy miből telik?
A számla? A hitel…?
Mintha a kecskelábú frász
Naponta vinne el…
—–
Tipródik hát a régi frász
Az ősi lópatán,
S azt kérdi: “Lesz-e munkahely
Majd június után?”
—–
Telnek a lusta frász-napok,
Lomkán és konokon;
És rágódik vén eb világ
Rossz gumicsontokon.
—-
Jöhet már bármi rettenet,
Vérengző, rút jövő;
A fáradt frásznapok nyomán
Rettegni sincs erő.
—
Meghitten néz le ránk a Nap,
A remény-keltető,
S megnyugtatóan mosolyog
Felénk – a temető.
—–
Egydimenziós pénz-bagázs
Csócsál és ragadoz,
Profit-agya nem sejti tán,
Hogy mennyi bajt okoz.
—
A vén holnapfrász arctalan,
Rossz háttérhatalom,
Koromszín volánja mögül
Ki sem rángathatom.
—-
Kamat-bubóból mételyez
Korunk pénz-pestise,
Elmúlik egyszer majd ez is,
S nem lesz írmagja se.
—-
Az élet helytállás csupán,
A Lét: örök moraj;
Kitöri még a frász nyakát
Majd néhány víg kacaj.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 31.

A rég kimúlt Rákosi-rendszer idején megmérgezett nemzeti tudat betegségei helyenként máig tartanak. Ennek terméke nemcsak a “magyarellenes magyar” abszurd figurája, de talán a hosszas böjt után életre kapó nacionalizmus egyik-másik valóban túlhajtott, groteszk megnyilvánulása is.
A magyarságba nemzeti bűntudatot oltottak, mintha az egész történelmünk lényege, legfontosabb eseménye az lett volna, hogy Hitler utolsó csatlósa” volt a magyar állam.
Nemzeti tudat helyett megpróbálták a magyarságra tukmálni a “proletár internacionalizmus” vulgármarxista elképzelését.
A proletár internacionalizmus – lényegében egyféle leninista szósszal nyakon öntött globalizmus – természetesen lila köd; de ezt várta tőlünk a moszkvai nagy testvér.
A szomszédainktól is ezt várta (volna), ők azonban a maguk szempontjából jóval egészségesebben oldották ezt meg: szomszédainknál a proletár internacionalizmus különös módon egybeesett a hazai nacionalizmussal. Ennek pedig része lett az állami ideológia szintjére emelt magyarellenesség. Moszkva lényegében ezt nem akadályozta, hiszen az orosz birodalomtól sem állt távol a “Divide et impera” elve.
Magyarellenesség a szomszédban; és idehaza is…
Mi voltunk az utolsó csatlósok, szégyelljük a pofánkat…
Az íróembernek természetesen kötelessége, hogy az ilyen és ehhez hasonló hazugságok ellen protestáljon. Erre kevesen mertek csak gondolni is. Nagyon messze volt még Lacranjan és Száraz György emlékezetes esszépárbaja.
Olyan hivatását megtagadó tollforgató viszont bőven akadt, aki teli torokból támogatta a hivatalos törekvéseket. Egy bizonyos vaskos könyvbe is jó néhányan igyekeztek bekerülni, mára persze az derült ki, hogy kényszerítették őket. Pirulniuk nem is nagyon kellett, a borító eléggé piros volt…
Igazság szerint ma is akadnak ilyen tollforgatók. Bőven. Legfeljebb már nem orosz, hanem másféle zsoldban.
Szabó Magda, aki hosszú ideig dolgozott tanárként, egy 1979-ben megjelent írásában készített látleletet a jelenségről. Még akkor is vigyázni kellett, az írónő “diszkrét hazafias nevelés” kifejezéssel minősítette a nemzeti tudatnak az iskolában történő szándékos rombolását.
Azt írta, a magyar “nem kapcsolódik a nemzete múltjához, mert nincs hová kapcsolódnia, nem látja a történelmi folytonosságot, mert a tapintatos közlések értelmében a magyar történelem nem akkor kezdődik, amikor kezdődött, hanem tulajdonképpen napjainkban, és mivel nincs múltunk, hát nincs korismeretünk sem”.
Mi változott azóta?
A napokban ostobábbnál ostobább fejtegetéseket olvastam arról, hogy mi soha semmit önállóan nem műveltünk, minden nemzeti intézményünk a nyugatiakat koppintja, és vissza kellene vennünk a “nacionalista” történelemkönyvek hangvételét.
Vajon még mindig Rákosi Matyi bátyánk, meg Gerő elvtárs szelleme kísért?
Vagy házi csirkefogóink újabb ülepet keresnek nyelvük elhelyezése céljából?

Időotthon

Időotthonunk falán
Rések szaporodnak,
Boldogidő-mesterek
Ritkán foldozgatnak.
——
Homlokzatán repedés,
Infláció vágta,
Márólholnapra-féreg
A kaput tövig rágta.
—–
Sápadt időotthonunk
Imbolyog a szélben,
Tulajdon sorsát látja
A hulló levélben.
—–
Időotthon vén ege
Félelmektől rágott,
Kvázi-boltban árulnak
Kvázi-szabadságot.
—–
Időotthon-szabadság;
Hamuból a szárnya,
Szegényeknek ez se jut, csak
A szabadság árnya.
—–
Felülről csak pénz szaga
Szakad a világra,
Az embert a testvériség
Csak alulról várja.
—-
Kopott időotthonunk
Ásít szürke égre,
Addig bolyongunk, míg egyszer
El nem jön a vége.
—
Kopott időotthonunk,
Tán nehezen élünk;
Nem divat, de szűznek tartjuk
Meg a tisztességünk.

Mátyás király és az uzsorás

A darabot a Hahota Gyermekszínház számára írom. Éjjelig el kell készülnie, mert igen sok munkám van ezen kívül is.
—-
Mátyás király ezúttal zsoldos katonának öltözik. Nekeresden uzsorás garázdálkodik. Ambíciói meglehetősen nagyok.
Részlet:
—–
DÖMÖTÖR:
Hová legyek örömömben?
Nekeresd már a zsebemben!
Mert mindenki az adósom,
A törvényeket én hozom.
A kamatokat emelem,
Hogy független egy se legyen.

(Szétnéz.)

Az a ház még nem az enyém!
Ki lakik ott? Milyen legény?
Tudom már! Az Jancsi háza!
Ha nem adja a gazdája,
Hát én akkor is elveszem,
Pénzessy Dömötör vagyok,
És mindig mindent megkapok!


Nr. 1. Dömötör dala

Én vagyok itt
A vagyon!
Ezért mindig minden úgy megy,
Ahogy akarom!
Ez a falu az enyém lesz,
Hiszi, nem hiszi,
Jól tudom, hogy a világot
Csak a pénz teszi!
A falut a kamatokkal
Kiszipolyozom,
Hogyha lázad,
Élni se hagyom!

Megveszem én a világot
Kilóra!
Enyém lesz majd minden ember
Adója!
Engem szolgál az ember
Fia
Lánya,
A történelmet csak a pénz
Csinálja!

Én vagyok itt
A zsozsó!
Ezért, amit én akarok,
Csak az lesz a jó!
Ez az ország az enyém lesz,
Hiszi, nem hiszi,
Jól tudom, hogy a világot
Csak a pénz teszi!
A pénz Mátyás királynál is
Nagyobb hatalom,
Holnaptól már
Én uralkodom!

Megveszem én a világot
Kilóra!
Enyém lesz majd minden ember
Adója!
Engem szolgál az ember
Fia
Lánya,
A történelmet csak a pénz
Csinálja!

Megveszem én a világot
Kilóra!
Enyém lesz majd minden ember
Adója!
Engem szolgál az ember
Fia
Lánya,
A történelmet csak a pénz
Csinálja!

Én vagyok itt
A Jani!
Mert egyedül csupán a pénz,
Ami valami!
Ez a világ az enyém lesz,
Hiszi, nem hiszi,
Jól tudom, hogy a világot
Csak a pénz teszi!
Nincs, és nem is lesz a pénznél
Nagyobb hatalom,
A világot
Zsebre rakom!

Megveszem én a világot
Kilóra!
Enyém lesz majd minden ember
Adója!
Engem szolgál az ember
Fia
Lánya,
A történelmet csak a pénz
Csinálja!


A világban pénz a lényeg,
És én a lényegért élek.

(Pénzt csörget.)

Micsoda szép melódia!
Ennél szebb nem is volt soha!

(Csörgeti.)

Az enyém lesz Jancsi háza!
Éppen Jancsi baktat erre,
Ideje beszélnem vele!

Tán kevesen vagyunk

Tán kevesen vagyunk,
S a Feladat – temérdek;
Szemben velünk kappanságos ál-líra,
Meg lomha érdek.
—–
Tán nagy a Feladat,
S a túlerő goromba;
De senki sem visz jó búzát helyettünk
Líra-malomba.
—–
Kezdetben mindig
Kevesek;
Utóbb a világ,
Később – virágba borulnak a fák.
——
Ellenünk Isten nem fogad;
Mert mindig kevesek tehetnek
Sokat.
—-
Ott címzetes költők, pénz, önimádat;
Itt fáradt lábak,
S némi büszkeség;
Ez elég.
——
Ott infrastrukturális kárhozat;
Itt meg sok életképes
Változat.
—–
Ott pénz visít, díj-eső szemereg;
És itt
A Kevesek.
—–
Hadd erőlködjön nyegle sokaság,
A tűzön mi vagyunk
Az új hasáb.
—
Komprádor dollár-lábhoz dörgölőzik,
S az eszmék megelőzik.
—-
Pénz-vezérelt pót-líra csikorog,
A világ majd nélküle is forog.
—-
A kinevezett tehetségtelenség,
Csak festék;
S drog nélkül hangulatosak
Az esték.
—-
A pót-magyar a semmibe
Halad;
Földet meg nyelvet
Bagóért
Elad.
—-
Isten hallgat
Időnk lassan pereg,
Lehet Jövő, ha vannak
Kevesek.

Szőke nő zűrben az űrben - 205.

KÉTSZÁZÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő bólintott. Szinte biztos volt ebben. A pénz kelégíthetetlen természete és ördögi mivolta elevbe ezt jóslta a számára. A pénzen alapított magán paradicsom a világ testén élősködő parazita, a bujdosók által létrehozott Avalon azonban valami más. Remélhetőleg más. Remélhetőleg valami egészen más.
Ed Philips azonban rendületlenül folytatta a kihallgatást.
-         Veszélyezteti? – nézett fel a szemüvege mögül. – Elmondaná nekünk, miért veszélyezteti?
-         Hogyne, – felelte a fogoly. – De figyelmeztetem, hosszú magyarázat lesz.
-         Van időnk.
A fogoly bólintott. Karen meglepetésére Helmut egy pohár italt nyújtott a férfinak. Eastman mohón ivott, aztán hálásan nézett az ifjabb Schellenbergre.
-         Várom azt a hosszú magyarázatot – sarkallta Ed Philips.
Eastman intett, hogy kezdi. Karen helyet foglalt.
-         Bizonyára ön is tudja, hadnagy úr, hogy az Ultenberg csoport gyakorlatilag birtokolja a világegyetemben forgalomban lévő pénzt. Mindet, azt is, amivel ön fizet. Amivel tegnap fizetett, meg azt is, amivel holnapután fizetni fog. Bárhol, bármelyik égitesten. Minden pénznek az Ultenberg csoport a tulajdonosa.
Ed Philips megrökönyödött, egy pillanatra ki is esett a szerepéből, aztán újra felvette kihallgatói arcát.
Helmut azonban nem rejtette véka alá a döbbenetét.
-         Az összes pénz? A világegyetem minden pénze? Ez hogy’ lehetséges?
Eastman elmosolyodott.
-         Ön bármit vásárol, adót fizet utána. Az adó átmegy jó néhány csatornán, hogy a végén az Ultenberg csoport zsebében kössön ki. Minden pénzügyi tranzakcióban kamat képződik, ami szintén átbukdácsol számos ponton, hogy a végén – alaposan meghízva – szintén Ultenbergékhez kerüljön. Ők rendelkeznek a világegyetem minden jelentős bankja felett. Elgondolta már, miféle hatalom lehet az, ami legalább másfél milliárd bankot birtokol?
Most Karen is elhűlt. Másfél milliárd bank! Jószagú Isten!
-         Másfél milliárd? – hitetlenkedett Ed Philips is.
-         Ennyire becsüljük a bankok számát – magyarázta a fogoly. – A keresztbe tulajdonlások miatt igen nehéz megállapítani ma már az esetek többségében a valódi tulajdonosok személyét, de nyilvánvaló, hogy ugyanaz a kis kör rendelkezik az univerzum minden pénze felett.
Karen Bozchana Kadlecikova elszörnyedt. Valahol már maga is sejtette ezt egy ideje, a közlés mégis váratlanul érte.
-         Mit kezdenek azzal a temérdek pénzzel? – csóválta a fejét Helmut.
-         Láthatja a világon – felelte a fogoly.
-         De mégis…
-         A kamat nem valóságos érték. Az általa előidézett hatalmas pénz-koncentráció sohasem lehet egészséges. A kamat és a pénz hatalmára épülő gazdaság önfelszámoló jellegű. Állandóan a szakadék szélén táncol, és az összeomlást csak állandó, eszelős növekedéssel kerülheti el. Ezért növesztették az Ultenberg csoport vezetői a pénzgazdaságot a világegyetembe. Most látszólag korlátlan növekedési lehetőségek vannak, de a kamat és a pénz számára még a világegyetem sem elég nagy. Még ilyen hatalmas területen sem tartható fenn korlátlan időn keresztül a rendszer.
Karen érdeklődéssel hallgatta, de úgy érezte, túlságosan általános síkra csúszott a beszélgetés.
-         Mi köze mindehhez Avalonnak és a bujdosóknak?
-         Már vártam a kérdését, admirális asszony.
-         Mi közük ehhez?
-         Az Ultenberg csoport önvédelemből üldözi Avalont.
-         Önvédelemből?
-         Félnek tőle. Okuk van rá.
-         Miért?
-         Avalonban valószínűleg ismerik Sigismundo Rafa képleteit.
-         Az micsoda?
-         Felhasználásukkal a digitális téridő bármikor megszüntethető.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - XLI.

Hatvanegyedik rész
Most pedig – sajnos – szükséges kitérő.
Kulturális közállapotaink egyik legfőbb jellemzője, hogy napjainkra a magyar kultúra kanonizált vidékein nagyhatalommá válhatott – a sznobizmus. Látszólag ugyan nem kapcsolódik sem a szerelemhez, sem a lírához, de vizsgálódásaimban mégsem kerülhetem meg, hogy foglalkozzam vele. Alaposan körül fogom járni.
Mi a sznobizmus?
Egyáltalán nem könnyű a felelet. Mindenképpen valamiféle másodlagos, tanult motiváció. Mielőtt válaszolnék, néhány dolgot le kell szögeznem.
Narcissus szenvedélyét nem tekinthetjük szerelemnek. A beteges önimádat ugyanúgy nem teremt szerelmet, ahogy egyetlen ember sem alkot emberiséget. A szerelemhez két emberre, férfira és nőre van szükség. A szerelem voltaképpen sokkal mélyebb és összetettebb jelenség annál, mint amit róla gondolunk. Nemcsak a voltaképpeni „szerelmet” foglalja magába, hanem a családot is annak szeretetközösség jellegével együtt. Hétköznapi és filozófiai értelemben is az emberiség túlélésének záloga. Mint ilyen, hatalom és gazdaság számára megfoghatatlan, hiszen ezek még csak értelmezni is csupán azt a töredékeit képesek, amelyek az ő szférájukkal egyáltalán érintkeznek.
A szerelem nem azonos a puszta szexualitással. Ez önmagában kilátástalanná teszi a szerelem piacosításának minden kísérletét. De nemcsak azt. Azt is, hogy a szerelmet bármilyen alapon alá lehessen rendelni a gazdaságnak vagy a hatalomnak. Hogy szabályozni lehessen.
Megalomániás, szadista diktátorok – meg „demokratikus” nagyhatalmak nem kevésbé megalomániás és szadista titkosszolgálatai – emberemlékezet óta ábrándoznak az emberi tudat manipulálásáról, a „tökéletes alattvalók” akarat nélküli masszájából álló alattvalók tömegéről. Évtizedek óta rendszeresen folynak és folytak a tudat manipulálására irányuló kísérletek, nem lepődnék meg, ha valahol ebben a pillanatban is léteznének ilyenek. Rejtett, igen bőséges anyagi támogatással. A tudományban mindig vannak rugalmas lelkiismeretű emberek, az adófizetők meg nem is sejtik, mire költik a pénzüket. Jelenkori „demokráciánk” súlyos fogyatékokkal él.
A tudat manipulálása – ha egyáltalán lehetséges – lényegében megszüntetné az emberiséget. A biorobotok semmit sem tudhatnának a szerelemről.
A sznobizmus önkéntes és felületes tudatmódosítás. Az egyén saját elhatározásából a manipuláció elébe megy, és – önmaga manipulálja saját magát.
Folytatása következik.

Eső szakad, hó szitál

Eső szakad, hó szitál,
Sárba fullad január.
—-
Cinikus, szürke egek
Függnek kopasz fák felett.
—-
Vén Nap szelet illeget,
Fellegeket billeget.
—
Ázik konok, rőt homok,
Beton hátán sárnyomok.
—-
Fáradt veréb, verdeső;
Hó végzete: híg eső.
—
Ázott Múltunk ködben áll,
Horizontra varjú száll.
—
Jövő? Pipacsutora,
Jelen? Pocsolyák sora.
—-
Jövő? Füst a domb felett;
Nem melegít tűzhelyet.
—–
Dermedt téli ég alatt
Olvadozik a patak.
—
Eső szakad, hó szitál,
Sárba fullad január.

A Magyar Kultúra Napján

A Magyar Kultúra Napja…
Számunkra fontos jelkép…
Hogyan is áll most a magyar kultúra?
Darabokra szakadozott, szinte apró parcellákra oszlott, amelyek között gyakorlatilag nincs kapcsolat.
—–
Az országban lényegében évtizedek óta permanens válság van. Utólag visszanézve egyre gyanúsabb, egyre inkább tűnik mesterségesen előidézettnek. Mintha a mi hazánk valamiféle válság-gyakorlóterep volna. Mintha bizonyos jelenségek csak ránk korlátozódnának. Az egykori éltanulóból – tökutolsó lett. Jegyezzük meg ezt a gondolatot, később visszatérek rá.
—-
Az állandó válság, a “nincs pénz” szituáció rombolásai immáron beláthatatlanok. Ki tudná összeszámolni, hányféle kártétel oka, ürügye volt már itthon a pénztelenség. Jószerivel már azt se tudjuk, mikor kezdődött.
A kultúra talán még erőteljesebben széttagolódott, mint a politika, pedig az utóbbi is eljutott immár a megértés teljes hiányához.
Nem is tudom, melyiktől féljünk jobban. Az unortodox gazdaságpolitika kiszámíthatatlan bakugrásaitól, vagy az esetleg visszatérő ortodox gazdaságirányítás okozta nagyon is kiszámítható végromlástól.
—–
Ott tartunk, hogy időnként azt akarják elhitetni velünk, hogy vagy hazafiak vagyunk, vagy demokraták.
—-
A hazafi  a tömegkultúra részéről egyre inkább az apokrifnak nyilvánított kifejezések közé tartozik. Tucatjával születnek az olyan játékfilmek, ahol az ördögi gonosz nem más, mint – egy hazafi. Persze, általában köszönő viszonyban sincs a karakter azzal, amit mi a hazafiságról képzelünk, de mintha mégis akadnának átfedések. Félmondatok. Hangsúlytalan célzások.
A “hazafi” gyilkol, rombol, robbantgat, katasztrófák előidézésén ügyködik. Roppant különös hazafi. Egyre démonikusabb. Ellenfele, a “jófiú” meg mind harsányabban sulykolja belénk a globalizációs propagandát.
Miféle agymosás folyik itt?
—–
A hazafi sátáninak tűnik – némelyik forgatókönyv meg igazán izzadságosnak. Helyenként kitűnő színészek erőlködnek, hogy valóban meggyűlöltessék a velünk a karaktert. De az agressziója általában túlnyomó részben verbális.
Hanem a jófiú…
A hazafi mindig fenekedik a jófiú ellen; többnyire a világ ellen is. A “jófiú” azonban mindig lemészárolja a hazafit. Többnyire igen brutálisan. Kivétel nincs.
Ki és miért fél ennyire a hazafiságtól?
——
Elhisszük-e mindazt a badarságot, amit a hazafiságra ken a tömegkultúra?
A hiszékenységünket az utóbbi időben alaposan próbára teszik. A hiszékenység fontos globalizációs tulajdonságnak tűnik.
Ha nem hisszük; összeesküvés-elmélet; ha hisszük – butaság.
Például…
Elvárják tőlünk, higgyük el, hogy a világ legjobban védett légterében több nagy utasszállítót is el lehet téríteni, aztán ezek a gépek – olyan “pilóták” irányítása alatt, akiket oktatóik még egy kis Cessna vezetésére sem tartottak alkalmasnak – képesek eltalálni a WTC ikertornyait, hovatovább romba is dönteni azokat…
A két torony ötemeletnyi mélységben kemény sziklába volt rögzítve. Szilárdságát 47-47 kemény acéltartóból készült mag biztosította.  100 mm vastagságú különleges nemesacélból. Ezek 900×360 mm-es acélidomok voltak. 100 cm-enként követték egymást. Emeletenként vízszintes acéllapokkal voltak összehegesztve…
Mit tesz Isten…
Egy-egy utasszállító romba döntötte őket.
Földig.
Ja…
Az egészet egy afgán barlangból szervezték.
—
Tanúi vagyunk a liberalizmus szájzárassá degradálódásának, ahogy az egykori “szabadelvű” gondolatrendszer kisstílű szó-inkvizícióvá jelentéktelenedik, mind üresebbé és ezzel együtt mind dogmatikusabbá válik. Közönséges és egyre sekélyesebb ideológia. Nem is lehet más, hiszen szabadversenyes kapitalizmus már régóta nem létezik.
Ellenhatásként a sokáig szőnyeg alá söpört magyar nacionalizmusnak is egészen groteszk változatai támadnak.
A kettő szemben áll egymással, de – egyiknek sem hihetünk.
—-
A liberalizmus időnként “ezerrel” próbál meggyőzni bennünket arról, hogy valami – nem létezik. Igazából már a mondanivalójának bő kétharmada negatív. Némelyik dogmát már annak idején Bibó István is felfedezte, azóta még csak tovább csontosodtak.
Leginkább arról, hogy “nincs szervezett pénz-diktatúra”. Annyiszor szajkózza, hogy mind gyanúsabb.
Van-e a világban a pénz feletti uralomra épülő szervezett magán háttérhatalom?
—-
Egyes amerikai regények már régóta készítenek elő erre bennünket. A rosszfiúk – többnyire gonosz kínaiak vagy oroszok – ellen harcoló szuper főhős egy rakás bölcs előtt találja magát, akik az Egyesült Államok valamelyik félreeső helyén, de gyönyörű környezetben gyűlnek össze, hogy felelősségteljesen kormányozzák a világot, és eligazítsák a gonoszok okozta problémákat. A regényben (néha filmben) persze ez vitathatatlanul pozitív, de hát…
—-
Úgy gondolom, hogy a legszélsőségesebb konteók (összeesküvés-elméletek) nyilvánvalóan túllőnek a célon. Nem hinném, hogy a pénz-háttérhatalom valami évszázados szervezet volna, amely konokul tör előre haszontalan céljai felé. De azt se hiszem, hogy semmiféle formában nem létezik, mert a világra tekintve az meg abszurdum.
Hatásának annyi jelét mutatja, hogy a létezése felettébb valószínű.
—-
És?
Ha létezik?
Talán küzdenünk kellene ellene?
Nem hinném. Azt gondolom, hogy meg kell védelmeznünk. Leginkább önmagától.
Mert a háttérhatalom erősen hajlamos rá, hogy az emberiség védelme ürügyén saját magával együtt az emberi civilizációt is lerombolja.
—–
A háttérhatalomnak sem tisztességes koncepciója, sem értelmes célja nincs. Önmagáért van. Tulajdon eszköze – a pénz – lesz rabtartójává. Hivatkozási alapjai

• Az ökológiai világkatasztrófa megakadályozása
• A béke védelme
• A terrorizmus elleni világméretű háború
• Az emberiség védelme a világűrből érkező veszélyekkel szemben

Szánalmas ürügyek.
—–
Közben látjuk a globalizáció hibáit, halljuk a mind hibbantabb propagandát, az agymosást. Látjuk-halljuk, mi történik itt is, ott is…
—
Szóval: hazafiak vagyunk, vagy demokraták? Élezik a kérdést jobbról is, balról is. Nemrég egy a bajuszával ide is, oda is szurkáló honfitársunk egyenesen “törzsi nacionalizmusnak” minősítette a hazafiságot. Nagyon szánalmas ám az olyan ember, akinek a zsebéig terjed a szellemisége.
—
Ez nem választás: demokraták vagyunk és hazafiak. De nem úgy, ahogy balról. És nem úgy, ahogy jobbról.
—
A demokráciát eredeti értelmében tekintjük. Nem díszletdemokráciára vágyunk, a négyévenkénti “szabad” zsákbamacska-választás csak demokrácia-paródia.
A demokráciát alulról létrejövő önszerveződésnek tekintjük, ahol a közösség megbízásából dolgozó vezetők a közösségnek valódi felelősséggel tartoznak, és a felelősségnek ez a rendszere ténylegesen működik is.
A közösség alapja az erkölcs és a jog. Egy valóban demokratikus világban az emberi jogok komoly kiegészítésre szorulnak. Legalább az alább felsoroltak aktuálisak (lennének):

• Otthonhoz való jog
• Emberhez méltó megélhetéshez való jog
• Munkahelyhez való jog
• Lakhelyhez való jog
• Az otthon békéjéhez való jog

Ezek egyéni jogok, ezekhez pedig néhány (kis és nagyobb kollektívát érintő) közösségi jognak is járulnia kellene. Például:

• Békés helyi, regionális, nemzeti kulturális tradíciók ápolásához való jog
• Helyi és regionális önrendelkezési jog gazdasági, kulturális és bevándorlási tekintetben (legalább)
• Politika és gazdaság helyi és regionális kontrollját végző intézmények fenntartásának joga

Legalább ennyi – ami hiányzik. Persze, ha ezek megvalósulnának, aligha beszélhetnénk háttérhatalomról. Utóbbit a felsoroltak makacs akadályozása leplezi le a leginkább.
—–
Hazafiak vagyunk, de a hazafiság jelentését újra kell definiálnunk. Jogom van a hazámhoz, hagyományaimhoz, kultúrámhoz, vallásomhoz, történelmemhez. Az én hazám, lakóhelyem másnak is lehet hazája,  aki hosszú ideje ott él és dolgozik, neki is lakóhelye lehet, és neki is joga van a maga hazájához, hagyományaihoz, kultúrájához, vallásához, történelméhez. Nincs jogom kétségbe vonnom az ő hazafiságát, és neki sincs joga kétségbe vonni az enyémet. Nem sérthetjük meg egymás hagyományait.
Huszonöt éve dolgozom egy olyan városban, ahol három különböző nemzetnek vannak évszázados hagyományai és azokhoz kapcsolódó intézményei.
—-
De jogom van valami máshoz is.
Jogom van eldönteni, hogy költözhetnek-e oda merőben más, tradíciókkal eddig e helyen nem rendelkező csoportok, akik megváltoztatják a lakhelyem életét. Akarom-e. Engedem-e.
A politikusok a közelmúlt Európájában sok efféle döntést hoztak, és rettenetes feszültségek jöttek létre. A kisembert nem kérdezték, pedig neki kell együtt élnie a más kultúrát képviselő, esetleg agresszív csoportokkal, nem a szökőévente félórára odalátogató, hangzatos beszédet tartó liberális gurunak.
Vajon hány helyen lappang a regionális polgárháború veszélye?
Egyik hazai liberálisunknak tulajdon tábora akarta leharapni a fejét, amikor – kissé félve – kifejtette azt a véleményét, hogy a multikultúra jelenlegi erőltetett formájában – svindli.
——
Tovább a tabu témákkal. Akad még bőven…
—-
Szinte kérlelhetetlenül terelődik a kvázi-polgárháború irányába a nyilvánvalóan mesterségesen szított cigány-nem cigány ellentét.
Próbáljuk kikerülni mindkét oldal hazugságait. Mert egyik félnek sincs igaza.
—–
A nagy port felvert romagyilkosságok valószínűleg még annál is sokkal gusztustalanabbak, mint amit tudni lehet róluk. Persze, magányos politikai szélsőségesek…
—–
Egyfelől…
Ha emberek sokasága kerül olyan helyzetbe, hogy három-négy generáció is lényegében segélyből kényszerül élni, az olyan kulturális és erkölcsi következményekkel jár, amelyek egyáltalán nem “fajspecifikusak”; előfordult már ilyen a világ számos pontján.
Lehet fikázni a segélyt, de van munkahely?
Amikor országszerte multiknak elkótyavetyélték, “elprivatizálták” a tömérdek kisüzemünket, és az “új tulajdonos” – aki sokszor a nevetséges vételárat se fizette ki – rögvest bezárta őket, a hazai politika cinikusan hallgatott. Az ürügy természetesen a szokásos volt: gazdaságtalanság.
Mindegyik kisüzemhez bedolgozók, kisvállalkozók, szállítók, őstermelők és egyéb dolgozók egész serege kötődött, akik szintén elveszítették a megélhetésüket.
Nyilván sokkal gazdaságosabb egész környékeket megélhetés nélkül hagyni.
Hol voltak a törvényalkotók? Miért hagyták ezt?
Hány tisztességgel boldogulni akaró cigány és nem cigány család veszítette el a tisztességes munka lehetőségét? Ki tett valamit azóta az érdekükben?
Törvényalkotók, hol voltatok? A sebészt, ha fele ekkora műhibát vét, megfosztják a diplomájától, és börtönbe ültetik.
—
Lehet ám vonulgatni, meg hangoskodni, ezek csak ostoba és üres gesztusok, senkin sem segítenek.
Még az sem, ha táblát tesztek a nyakatokba. Főleg, ha olyan teszi, akinek a hivatali ideje alatt némely dolgok történtek tizenharmadik havi fizetéssel, GYES-sel, GYED-del. Az hány cigány családnak ártott?
—–
Másfelől…
A cigányság integrációja olyan probléma, amit kurzusok egész sora söpört a szőnyeg alá. A hatvanas években a külföldi turisták előszeretettel fotózták a nyomorúságosan kéregető romákat. A hazai lapokban meg a négerek nyomorúságáról estek szívhez szóló szavak.
Mi megoldjuk a négerkérdést, az amerikaiak meg megoldják a cigánykérdést – jelezte a pesti vicc a szemben álló “világrendszerek” kölcsönös impotenciáját.
—–
A Kádár-korszakban számos diszkrimináció sújtotta a cigányságot, legalábbis annak békésen boldogulni kívánó részét. Volt látványos – mint a cigány-mosdatások – és kevésbé látványos is. De ugyanakkor született a “cigánybűnözés” kifejezés. Ezt nem a politikai jobboldal találta ki, hivatalos terminológia volt, olyan bűncselekményeket jelölt, amelyeket a rendőri terminológia szerint zömmel romák követtek el.
A cigány maffia (mert van ilyen, bárki bármit tagad) akkoriban alakult. A hatóságok tudtak róla, de nemigen zaklatták. Rontotta a statisztikát. Számos helyen egy-egy maffiavezér egész környékeket tartott rettegésben – zömmel más romákat. A rendőrök nemigen mertek fellépni ellenük, ha mégis, a bíróságok feltűnően enyhe ítéleteket hoztak. A piti romát, ha elkövetett valamit, kíméletlenül megbüntették, a nagyhalakat kímélték. Nem lepne meg, ha ez ma is így volna.
Moldova György a nyolcvanas évek elején írta Bűn az élet című bestsellerét, annak igen jelentős része foglalkozott a cigányok bűnözésével. Akkor ez még nem volt apokrif gondolat. Sőt, talán éppen emiatt lett sikeres a könyv.
Akkoriban került a magyar argóba számos cigány szó.
Azt viszont kevesen írták le, hogy a hazai lumpen rétegek és a cigányok közül kikerülő bűnözők egymáshoz integrálódtak, és valóban létrejött egy részben cigányokból álló bűnöző réteg, ami nagyon sok bajt okoz.
Lehet persze tagadni is. Azt is, hogy kétszer kettő négy.
—
Hogy van-e maffia?
Bő tizenöt éve egy pesti maffiafőnök fényes nappal térdeltette le egy vidéki város maffiavezéreit a főutcán. A rendőrségtől alig száz méternyire. Percekig állt a forgalom. A térdeplők egy része roma volt, egy része nem.
Bőven volt szemtanú. A rendőrök még csak arra sem néztek.
Melyik médium tudósított róla?
Nincs maffia?
Persze. Szalmával kell oltani az égő Balatont.
—–
Maffia jellegű bűnözés.
Megélhetési bűnözés.
És még valami.
Ősidők óta megvannak a technikái a törvény sáncai közt való bújócskának. Bizonyos körökben ez gyakorta hagyományozódik. Ki így, ki úgy. Van, aki az adóbevallással “ügyeskedik”, más meg egészen másutt “umbuldál”. Bő harminc éve a vonaton tanácsolta nekem egy idős roma bácsi, amikor megtudta, hogy fiatal házas vagyok:
- Sok gyerek kell, fiatalember, mert a kevés gyerek viszi a pénzt, a sok meg – hozza!
Ez persze sok embert irritál, mint ahogy az adócsalás is. De ki a felelős?
Törvényalkotók, hol vagytok?
Egyes pontokon képesek voltatok a dolgokat úgy túlszabályozni-bürokratizálni, hogy fű se nő, másutt meg akkora rések tátonganak, hogy kamionnal is át lehet hajtani rajta. Hány ostoba törvényt hoztatok?
—-
Tovább.
Rasszizmus.
A kifejezés meghonosításában és elterjesztésében a hülye médiát sok veretéses Döbrögi-díj illeti meg. Ami elég tragikus, mert mostanára a cigányellenesség valóban kezd a rasszizmushoz hasonlítani.
A fogalom nálunk merőben idegen volt, ott létezett, ahonnan importálták (valakik). A brit gyarmati hadseregben, ahol “A bennszülött” nem vihette őrmesternél feljebb, és akkor is megalázták, ha tisztességgel tette a dolgát.
A szabadságszerető Amerikában. Hja, kérem! “Niggereknek tilos a bemenet!”
Magyarországon soha sehol sem létezett olyan felirat, hogy “Cigányoknak tilos a bemenet”.
Cigányok és nem cigányok ugyanahhoz a rasszhoz tartoznak – a kifejezés keshedt elméjű meghonosítójának figyelmét ez bizonyára elkerülte. Vagy az a fura helyzet állt elő, hogy a “rasszista” szót csak egy valódi rasszista hozhatta be.
—–
A nyolcvanas években zugzenekarok üvöltöztek “cigánymentes övezetről”, gyakran bedrogozott káderkölykök játszották bennük a főszerepet. Legalább egy ilyet tudok, aki ma nagyon is álszent “rasszista-ellenes”.
A rasszistaellenes propagandára, meg a külföldön folytatott idióta Magyarország-ellenes kampányokra költött pénzből, hány roma család kaphatott volna tisztességes megélhetést?
—-
Külföldön is verhetik a tamtamot, az álszent cinizmus ott se ritka, de az általuk megtévesztett, menedéket kérő cigányokat rendszeresen haza toloncolják.
Már akad olyan külföldi ország, amelyik itt nálunk folytat bevándorlás-megelőző kampányt…
—–
Antiszemitizmus.
Ezt is szítják, de keményen. Mára már telivér formájában létezik. Ártatlan emberek tízezreire jelenthet halálos veszélyt.
Annál különösebb, hogy milyen gyakran játszadoznak vele. Ebben sem vétlen egyik oldal se. Felelőtlenül aggatják a jelzőt ide is, oda is, politikai eszközzé vált a hangoztatása. Mintha valaki csőre töltött géppisztollyal tekézne.
A gonosz kicsi és nevetséges. Ha teret kap, nagy lesz és veszélyes.
Ha valaki gonosz ostobaságot mond vagy kérdez, egy fél mondatos poénnal kell helyre tenni, és – azonnal. Nevetségessé tenni, de nagyon.

Nem várni másnapig, és ország-világ előtt sárga csillagot tűzni. Felelőtlenül használni egy nagyon súlyos jelképet, ágyúval lőni verébre ostobán, céltalanul. Ami csak arra jó, hogy az illető nagyokos politikus a világ nyilvánossága előtt hirdesse, hogy bezzeg ő – nem antiszemita. Egyébre se volt jó, az ellenfélnek reklámot hozott, keressünk rá, hány interjúja van a neten.
—–
Ezeket mind közösen kell rendbe hoznunk – a magyar kultúra alapján, erre támaszkodva.
Hogy a jelenlegi kanonizált kultúrának nincs köze a minőséghez? Na és?
Magyar kultúra mindig volt. Van ma is. Nem az infrastruktúra és a díjak teszik.
—-
Bő száz éve a nyugathoz kellett igazodnunk, hogy felzárkózzunk egy modern művészethez, mert a mienk fél évszázaddal volt szemlélettel lemaradva – a hazai valóságtól is.
—-
Most más a helyzet. A nyugat előtt járunk – a várható összeomlásban. Nincs hová igazodnunk.
Az allegorikus semmiségek, az összekacsingatás, a ködösítő cinizmus és a műanyag “művészkedés” elveszítette a talaját.
—–
Az igazi hazafiság békés és befogadó. Mindenkit örömmel üdvözöl, aki őszinte lélekkel akar hozzá tartozni. Zsidókat, keresztényeket, cigányokat, ateistákat – magyarokat.
Tiszteletben tartja más hazafiságát.
Aki más kultúrához akar tartozni, szíve joga. De a mienket éppen úgy nincs joga megsérteni, mint nekünk az övét.
—–
Nagyon sok a tisztázni való.
Minden jó szándékú magyarnak erőt, örömet, jó munkát kívánok a Magyar Kultúra Napján.

Zoe, a sárdagasztó (Egy hét hónapos labrador dala)

Az udvar fakó,
Olvad már a hó,
Sárban cuppog két madár,
Két kergetni való!
—
Vidám vagyok én,
Töpszli vagyok én,
Nagyon sáros, kis fekete
Kutya vagyok én!
—-
Az élet mohó,
Reggelizni jó,
Hangoskodik az utcán
Az ugatni való!
—-
Vidám vagyok én,
Töpszli vagyok én,
Nagyon sáros, kis fekete
Kutya vagyok én!
—–
A labda gurul,
Bozótba szorul,
Az a fránya virágállvány
Folyton felborul.
—-
Vidám vagyok én,
Töpszli vagyok én,
Nagyon sáros, kis fekete
Kutya vagyok én!

Einstein és az adóbevallás

Albert Einstein rovására sokat gúnyolódtak amiatt a korabeli okostojások, hogy a nagy tudós képtelen kitölteni az adóbevallását.
Valamelyik ismerős nem hitte el, és rákérdezett.
- Valóban nem megy – ismerte be Einstein.
- De hát ön mégiscsak… hiszen ez matematika…
A tudós meglepődött.
- Matematika volna?
- Persze, hogy az! – lelkendezett a vendég.
Einstein az egyik fiókhoz sétált, kivette belőle az előző évi adóbevallását.
- Nézze csak! – dobta az asztalra. – Ez ön szerint matematika? Ezen a nyelven?
- Ha nem matematika, akkor micsoda?
Einstein vállat vont:
- Mit tudom én! Leginkább absztrakt filozófia!

Hideg fényű január

Hideg fényű január
Hó-bundát növesztett,
Az udvarunk selymes, fehér
Pocakot eresztett.
—–
Mesesapkában a ház,
Hófehér-szerényen;
Kopasz fákon hóruhába
Fagyott a szemérem.
—-
Csöndesen hallgat az ég,
Hold sarlója csorba,
Ezer éhes kis csillag áll
Levesért a sorba.
—–
Hideg fényű január
Gúnyolja az árvát,
Őrzi márvány síremlékek
Steril, hideg álmát.
—-
Látványos, mint fentről jövő
Klasszikus ígéret;
Tél-világállamban sírva
Didereg az Élet.
—
Rajtunk múlik, teljesül-e
Vén január vágya;
Világbíró hideg útját
Meghitt szoba állja.
—-
Lámpasor vibráló fénye
Néma havon játszik;
Sose olyan rossz a világ,
Amilyennek látszik.

Szőke nő zűrben az űrben - 204.

KÉTSZÁZNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen és Ed Philips beszédesen összenéztek. Mindketten jól emlékeztek a „bujdosók” kifejezésre. Helmut Schellenberg azonban – aki semmit sem értett – azonnal reagált.
-         Kik azok a bujdosók?
A fogoly döbbenten meredt rá.
-         Maga nem tudja?
-         Nem! Halljam, kik azok!
Eastman szeme ide-oda vándorolt közöttük. Karen és Ed Philips arcáról semmit sem tudott leolvasni.
Karen agyán pillanatok alatt végigfutott minden, amit eddig az úgynevezett bujdosókról tudott. Jószerivel semmi.
Eszébe jutott a megcsonkított haldokló, és összeborzadt az emlék hatására. Mit is mondott az öregember?
„Ne higgyetek nekik! Ők nem azok! Nem bujdosók! Átvertek bennünket! Ne áruljátok el Avalont! Ne áruljátok el!

Vajon miről beszélt? És kiről?

Ed Philips is emlékezett, a szeme kissé elkomorult, de közben arcizma sem rándult. A szőke nő észrevette, és akaratlanul is elismerést érzett. Ilyen az, ha valaki már hosszú ideje űzi a kémkedés, a konspiráció és a szimatolás mesterségét.
Ideje végre többet tudni – gondolta Karen. De még mielőtt bármit is mondhatott volna, Ed Philips kényelmesen leült újra, szemben a fogollyal. A szőke nő érezte, hogy a férfi pontosan úgy érez, mint ő.
De: sokkal gyakorlottabb a kihallgatásban.
Ed Philips néhány pillanatig közönyösen méregette a foglyot, aztán szigorúra váltott a tekintete. Szúrós szemmel meredt Eastman-re. Egészen addig, amíg azt nem konstatálta, hogy a férfi kellőképpen megszeppen.
-         Beszéljen a bujdosókról.
-         Mit akar hallani?
-         Mindent. Amit csak tud róluk.
A fogoly kutatóan nézett vissza, de Ed Philips nem adott időt a taktikázásra.
-         Halljam!
A fogoly végre hozzákezdett:
-         A digitális téridő nem az Ultenberg-csoport találmánya. Azt a néhai Marcantonio Savioli alkotta meg. A feltaláló tisztázatlan körülmények közt elhunyt – savanyú vigyor jelent meg a fogoly arcán.
-         Ez azt jelenti, hogy meggyilkolták?
-         Valószínűleg ezt, uram. Bizonyítani azonban nemigen lehet.
-         Folytassa!
A fogoly még mindig vigyorgott.
-         Annak idején senki sem vette komolyan Savioli találmányát. A tudományos intézmények sarlatánnak minősítették, és kizárták a tagjaik közül. Állítólag rakodómunkásként dolgozott.
Karen arcán keserű mosoly jelent meg. Kezdte érteni.
-         Közben azonban figyelték, igaz?
Eastman bólintott.
-         Bizonyára, admirális asszony. Így szokták.
-         Kik?
-         Akik a világot irányítják, asszonyom.
-         A Földön?
-         Igen, ott. Az egész világegyetemben sehol sincs olyan buta káosz, mint a Földön, asszonyom. Ahhoz képest a létező és nem létező kolóniák világa áttekinthetőnek és egyszerűnek tűnik.
Ed Philips kissé rosszallóan pislantott a szőke nőre, és visszavette a szót:
-         Folytassa!
-         Igen, uram, de mivel?
-         Saviolinál tartott.
A fogoly bólintott:
-         Saviolinak maradt néhány kitartó tanítványa, ezeket esténként, illetve hétvégéken oktatta tovább. Mivel a felesége elhagyta, ezeken kívül családja sem volt. Amikor meghalt, állítólag rájuk hagyta a találmányát.
-         Állítólag?
-         Bocsásson meg, uram, ezeket az eseményeket csak hézagosan ismerjük. Töredékes és egymásnak ellentmondó információink vannak.
-         Folytassa!
-         A tanítványok nem nyugodtak. Elhatározták, hogy átültetik a gyakorlatba Savioli elképzeléseit.
Karennek valami szöget ütött a fejébe. Nem állta meg, hogy rá ne kérdezzen:
-         Savioli elképzelése és a digitális téridő pontosan fedik egymást.
Ed Philips szája tátva maradt a kérdés hallatán.
A fogoly azonban leplezetlen elismeréssel nézett a szőke nőre.
-         Tudtam, hogy ön sokkal többet tud nálam, admirális asszony! Egy pillanatra csaknem elhittem, hogy mindezekről most hall először!
-         Csak folytassa! – szólt vissza zord arccal Karen.
Ed Philips hümmögött.
Eastman tovább beszélt:
-         Savioli tanítványai szervezkedtek, kapcsolatokat szereztek. Ők mindenképpen a mesterük eredeti elképzelését akarták megvalósítani.
-         Az pontosan mi volt?
-         A menedéktéridő.
-         Micsoda? – szaladt ki Helmut száján.
-         Menedéktéridő. Olyan speciális téridő, ahová megpihenni, üdülni járhatnak az emberek. Tetszés szerint lehet oda belépni, illetve onnan kilépni. Állítólag odabent az idő lassabban telik. Aki belép, hónapokat tölthet odabent, és amikor ide visszatér, itt csak másodpercek teltek el. Lehet azonban, hogy ez csak mendemonda. Azt is mondják, hogy igazából tetszés szerint lehet szabályozni az ottani időnek a miénkhez viszonyított sebességét, de lehet, hogy ez is pletyka.
-         Miféle pletykák vannak még?
-         A legfontosabb talán az, hogy odabent nem öregszenek. Vagy csak igen lassan. Van, aki elhiszi ezt, uram.
-         És maga?
-         Én sohasem hittem benne. De nincs hiteles információm. Minden titkosszolgálat szeretne elfogni és kivallatni egy bujdosót. Nem tudok róla, hogy ez bármikor bármelyiknek is sikerült volna.
-         Térjünk vissza Savioli tanítványaihoz.
-         Az egyikük elárulta a társait.
Karen Bozchana Kadlecikova nagyot sóhajtott. Lám, Iskarióti Júdás feltámad újra és újra. Talán az emberiség minden fontos pillanatában megjelenik, hogy harminc ezüstért a bárgyú és haszontalan hatalom kezére adja az emberiség jövőjét.
-         Ki volt az áruló?
-         Elmo de Angelis volt a neve, uram. Az Ultenberg-csoport szolgálatába állt. Szinte mindent tudott Savioli találmányáról.
-         Szinte mindent?
-         Igazából nem mindent, uram. Segítőtársakat kapott, és nekiállt létrehozni a digitális téridőt.
-         A digitális téridőt?
-         Igen. Az Ultenberg-csoport urait nem érdekelte a menedéktéridő. Olyan időbeli rezidenciát akartak, ahol minden vágyuk valóra válik, és ahonnan ellenőrizhetik a hagyományos téridőt is.
Ez új információ volt. Ed Philips összevonta a szemöldökét.
-         Ellenőrizhetik?
-         Igen, uram. A digitális téridő sok szempontból élősködik a normál téridőn.
Karen bólintott. Ebben biztos volt.
-         Tartsunk rendet. Mi történt Savioli többi tanítványával?
-         Néhányan rejtélyes körülmények között elhaláloztak, uram.
-         Azaz: meggyilkolták őket?
-         Felettébb valószínű, uram.
-         Folytassa!
-         A többi már a bujdosók legendája, uram.
-         Hallani szeretném!
-         Rendben van, uram. Makacsul tartja magát a legenda, hogy a tanítványok egy része sikeresen elmenekült az üldözői elől, és valóban létrehozták a menedéktéridőt. Úgy nevezik: Avalon.

Karen szíve nagyot dobbant. Hallotta már ezt a nevet. Igen, erről beszélt a szerencsétlen haldokló.
-         Folytassa!
-         Sokan hisznek a legendában.
-         Maga hisz benne?
-         Nekem hivatalból üldöznöm kell a bujdosókat. Vagyis inkább el kellene fognom közülük egyet élve. Látni nem láttam még egyet se.
-         Azonosítani tudná őket?
A fogoly ezen másodpercekig gondolkodott.
-         Az eredeti tanítványokat igen – mondta aztán. – Őket de Angelis pontosan megnevezte, minden lehetséges ismertetőjellel. Ha valaki a kezünkbe kerülne, másodpercek alatt azonosítanánk akkor is, ha elváltoztatta a külsejét. De a többieket nemigen. Róluk keveset tudunk.
-         Kik a „többiek”?
-         A tanítványok családjai, barátai. Akit csak tudtak, odavittek. Állítólag Avalon tere bármilyen objektummal kiegészülhet. Aki odajut, magával viheti a házát is. Vagy a térnek bármely, számára kedves darabját lemásolhatja, és zavartalanul élhet benne Avalon tagjaként.
Néhány pillanatig hallgattak. A szőke nő törte meg a csendet.
-         Még mindig áramlanak az emberek Avalonba?
A fogoly most nem vigyorgott. Mosolygott.
-         Tudtam, hogy mindent tud, admirális asszony. Csak vizsgáztat engem.
Karen most nem adott időt:
-         Ki üldözi őket és miért?
-         Az Ultenberg-csoporthoz tartozó szervezetek. Avalon veszélyezteti a digitális téridőt.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - LX.

Hatvanadik rész
Ideje bizonyos értelemben mérleget készítenem, hogy továbbléphessek.
Fentebb taglaltam a kanonizált líra egyik versét, és a mű a mérlegen könnyűnek találtatott. Azt is el kell azonban mondanom, hogy ez alapjában véve a kánon hibája. Mármint az, hogy a kanonizált költemények között ilyen „nívójú” alkotás található. Mindenképpen megkérdőjelezhető az a kánon, amely megengedi, hogy kimondottan rossz versek a méltatott és elismert művek közé kerülhessenek. A nemes költészeti tradíciók köteleznek, és egy-egy kor irodalmi életének becsülete azon fordul meg, kellőképpen igényes tud-e lenni önmagával.
A líra egyéni és közösségi érzelmek, individuális és csoportos erkölcs egységének mentén létezik. Az individuumot az egyéni látásmód, a közösséget az érzelemközösség képviseli.
Ebből természetesen az is következik, hogy a líra bizonyos mértékig kommunikációs aktus. Ha nem az, nem képes visszhangra találni az olvasók, hallgatók érzelemvilágában, nem fejezhetni ki alkotóján kívül mások érzelmeit, lelki tartalmait is. Ha erre nem képes, akkor csupán a parttalan személyességet képviseli, és nem tekinthetjük valódi lírai műnek.
A líra életéhez költő, mű és közönség kell. Ha mű és közönség nem talál egymásra, rövid idő alatt valóságos irodalmi iparág alakulhat ki a közvetlen kommunikációra alkalmatlan „lírai” szövegek magyarázatára. „Isten” és a hívők között megszületik az „egyház”, ami a már több ízben idézett önkényességgel, belemagyarázással, puszta ráfogásokkal, általában teljes vagy csaknem teljes érvmentességgel igyekszik lelket lehelni a halva született alkotásokba.
Ez mindig a sznobizmus behatolását jelenti az irodalom életébe. A sznobizmus igazából mindig is jelen van a literatúrában, de általában többé-kevésbé marginális szerepre kényszerül. Meghatározóvá csak akkor válhat, ha az irodalmon belül már megbomlott az egészséges egyensúly.
Folytatása következik.

Egy dallamtalan világban

Ha dallamtalan a világ,
A Ritmus otthon ül;
Ha van Szerelem, az Élet
Még nincs egyedül.
—-
Szürke égben szomorú kis
Holdfény könyörög;
Egymásra uszított lelkek
Rablánca zörög.
—–
A botfülű pénz-enyészet
Röhögve nyomul,
A világra hazugságok
Ködfala borul.
—-
A dallamtalan világban
Csöndes a derű;
Az alpári hangoskodás
Repedt-keserű.
—–
Szférák hangjainak nyomát
Belepi a dér,
Mivel a pénz-zenekar egy
Füttyentést sem ér.
—-
Lent a földön kisemberek
Keze összeér,
Tudják, hogy a Ritmus egyszer
Úgyis visszatér.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 30.

Naiv ifjúságom első kiábrándító irodalmi élményei közé tartoztak a fals kritikák. Már nem tudom, pontosan miről olvastam az első ilyet. Azt se tudom már, színházi előadás volt-e, vagy irodalmi mű, amit taglalt. Csak arra emlékszem, hogy első olvasásra rossznak találtam.
Aztán gyors egymásutánban sok ilyen került a szemem elé.
Mindegy, melyik volt méltató, és melyik elmarasztaló. Csak a lényeg: köszönő viszonyban sem volt az előadással, vagy művel, amit tárgyalt. Voltaképpen semmi köze sem volt hozzá…
Akkoriban nem nagyon tudtam mit kezdeni a pszeudo-kritikákkal…
Elképesztő, hogy a magyar irodalmi életben milyen régi tradíciói vannak az ál-kritikának. Illyés Gyula és Németh László sokat írtak a jelenségről. Szerintem talán nem is az irodalmi élet keretein belül alakult ki, de hogy itt is megjelent, kétségtelen…
Mindig valamiféle vélt vagy valós brancs-érdek mozgatja őket. Támadják az ellenkező brancshoz tartozó, vagy annak vélt műveket – irodalmi értékükre való tekintet nélkül. Nem véletlenül jegyezte meg Németh László, hogy a kritika becsülete rosszabbul áll, mint a kikapós fehérnépeké…
Az is elképesztő, mi minden válthatja ki nálunk a fals kritikát, vagy az alaptalan kritikai támadást. Fontos tünet ez, irodalmi életünk egészségtelenségét jelzi.
Amikor – csaknem fél évszázada a József Attila Színház műsorra tűzte Szomory Dezső II. József című drámáját, a Nemzeti akkori fő dramaturgja, Németh László vásárhelyi földije – Osváth Béla – úgy gondolta, miért ne játssza a Nemzeti ezzel párhuzamosan Németh László hasonló című darabját.
Másutt ez kifejezetten csemege volna, úgy is néznének rá.
Amikor a rivális színház Amlodhi történetét adta, Burbage felkérte házi szerzőjét, Will Shakespeare-t, írjon ő is egy darabot a témáról. Így született a Hamlet.
Nálunk?
Ez nem így működik…
Németh László pánikba esett, Osváth nem értette ennek az okát. Németh korábban a hazai ítészeket “tisztességes” és “nem tisztességes” alapon kategorizálta, most rá kellett jönnie, hogy az előbbi kategória tagjai sem mind felelnek meg a címkének.
Amúgy a kvázi-politikai támadássorozat – szokás szerint – teljesen értelmetlen volt, a két dráma csak címében azonos, mást boncolgatnak, más módon. A támadók olyan fenyegetés ellen védekeztek, ami nem is létezett.
Ez alkalommal a dramaturg sem úszta meg. Igen ízléstelen módon támadták meg. A nekrológjában…
Felkarolt egy veszélyes polgári írót.

Rigmus pót-költészetről és pót-kultúráról

Pót-ízléssel írt pót-líra
Támogatott lapokon;
Állam bátyó pénzén kotlik
Sok jó posztmodern rokon.
—–
Nemzeti kultúr-alapra
Jár, mint zabra a szamár,
Pedigrés, zagyva  pót-líra,
A nyelve meg: pót-tatár.
—–
Díj-sörényes pót-oroszlán
Szittyát szidni ritty-re tér
Fáradsággal fittyeg-rittyeg
De fityfirittyet se ér.
—–
A pót-líra trágár járgány,
Kánon-ártány, röff-re fel!
Nem kell a Parnasszus hegye,
Trágyadomb is megfelel.
—-
Pót-koszorús pót-poéta
Zsibbadt nyelvvel mendegél,
Törmelékes versficamban
Minden friss szót kiherél.
——
Pót-fórumban pót-költőcske
Értekezik érdesen,
Arról, hogy a lírában már
Nem trendi az értelem.
—–
Ha pót-ihlet cserben hagyja
Pót-agyat, meg pót-agyart,
Ötlet fogytán mindig lehet
Rágalmazni a magyart.
—–
Pót-érzésű pót-költőket
Isten is hiába ver;
Fogyatékos makogásra
Szavaz díjat a haver.
—–
Pót-költészet a valódit
Veszett dühvel üldözi;
Hiszen annak a javait
Rossz hiszemmel élvezi.
—–
Pót-zseni pót-Pegazuson
Pót-Parnasszusra csapong,
Pót-Múzsája nyekereg, mint
Rossz fazékon a dorong.
—–
Pót-újságban pót-pátosszal
Fejtegeti pót-zseni;
A pót-líra az igazi,
Ezt nem is kell érteni.
—-
Pót-tanszékek pót-tudora
Pót-lírára nem süket;
Összehord tücsköt-bogarat,
Bírja a pót-becsület.
—–
Pót-pózok pót-korszakában
A pót-költők: Valakik;
Hiszen üres gesztusokkal
A Probléma jóllakik.
—-
Ide-oda kell vonulni
Szólni hímes szavakat;
És holnapra megoldódik
Magától a Feladat.
—-
A bölcs pót-politikusok
Ricsajoznak eleget;
Pót-országban tán nem is kell
Igazi cselekedet.
—-
Pót-kormány pót-ellenzékkel
Torzsalkodik szilajul;
Reméljük, az igazi Nép
Nem is szenved cudarul.
—-
Pót-világ szó-mágiája
Teremti a pót-jövőt;
De a valódi Életből
Lopja hozzá az Erőt.
—-
Parazita pót-valóság
Valódi Létet csapol;
Szüleink élet-munkája
Zsebre téve – valahol…
—-
Élősködő pót-költészet,
Díszlet-líra, barna sár;
Pót-érzéseivel nyeglén
A pót-utókorra vár.
—-
Pót-líra pót-hagyománya
Homokként folyik, laza;
Pót-költőnek mindig terem
Valamilyen pót-haza.
—-
Pót-évszakok helyett nyári,
Téli kell, vagy tavaszi;
Élet, munka a Valóság,
S míg élünk: van Igazi.

Skót bók

Valaki egyszer megkérdezte Walter Scott-tól, hogy mi volt a legnagyobb bók, amit valaha íróként kapott.
Scott elmosolyodott.
- Erre könnyű a felelet. Egy hazai bók volt. Skót bók.
- Skót bók? Az milyen?
- A Skót Felföldön utaztam. Megálltunk egy kis faluban, mert patkolni kellett az egyik lovat. Közben beültem a helyi kocsmába, és társalgásba kezdtem egy ottani kisbirtokossal.
Amikor megtudta, ki vagyok, felkiáltott:
- Ön nagyon híres író, Mr Scott!
Büszkén húztam ki magam, hiszen ha egy írót még a Skót Felföldön is elismernek, az már valami.
- Mit olvasott tőlem? – kérdeztem gyanútlanul.
- Még semmit, de egyszer már azon kaptam magam, hogy csaknem megvásároltam az egyik könyvét.

Öregedő szerelem

Ifjúkori lángolásra
Jött: érett varázs,
Tán ritkábban lobban lángra,
De ég
A Parázs.
—-
Irigykedve szemlélhet
A gőg, s az értelem;
Isten lakik bennünk,
Amíg él a Szerelem.
—-
Vénülő csontú Szerelem,
Lassul a futás;
Érzi, ha jön a globális
Időváltozás.
—-
Kint a világ csiricsáré
Pózban hentereg;
Pénz kedvébe’ kultúr-kecske,
Posztmodern mekeg.
—–
Míg kint Semmi Semmit hajtja,
Gyűlnek éveink;
Fogy az időnk, s szaporodnak
Az emlékeink.
—-
Vén időben csodát érlel
Az érett varázs;
A Szerelem, meg az Élet -
Örök lángolás.

Szőke nő zűrben az űrben - 203.

KÉTSZÁZHARMADIK RÉSZ

 Íródott Nyuzga javaslatára

Mindannyian elnémultak. A szőke nő hitetlenkedve nézett a fogolyra.
Úgy tűnt, még Ed Philips is elcsodálkozott. Ha így lehetett, jól palástolta. Inkább olyan félmosoly jelent meg az arcán, ami nála azt szokta jelezni, ha egy sejtés bizonyossággá vált.
Egy pillanatig a fogoly arcát tanulmányozta, aztán tárgyilagos hangon megkérdezte:
-         Hírszerző tiszt?
Richard Anthony Eastman még most is habozott. Ed Philips arcán vészjósló kifejezés jelent meg.
-         Hírszerző tiszt?
-         Igen uram – hajtotta le a fejét a fogoly.
-         Rendfokozata?
-         Ezredes.
-         Jelenleg megbízást teljesít?
-         Pontosítanék, uram. Csak teljesítenék. Önök ugyanis elfogtak.
Karen Bozchana Kadlecikova nyugodtan visszaült Ed Philips mellé. Az ifjabbik Schellenberg olyat művelt, amit eddig nem: mindkettejüknek hozott egy pohár italt, maga pedig egy harmadikkal a kezében szintén helyet foglalt.
-         Mi a megbízatása?
-         Meg kell akadályoznom, hogy a hibernációs kamrában tartózkodó személyek felébredjenek.
-         Úgy is, hogy megöli őket?
-         Igen, uram. Ha felébrednének egy éven belül, kimondottan az a feladatom, hogy megöljem őket.
-         Kitől kapta ezt a megbízatást?
A fogoly elgondolkodott. Ed Philips nem hagyta:
-         Ne mérlegeljen! A teljes igazságot hallani akarom!
A fogoly sóhajtott.
-         A megbízást személyesen Paul Valentini adta.
A nevet igen jelentőségteljesen mondta ki, és nagy várakozással tekintett a kihallgatójára.
Karennek semmit sem mondott a név. Látta, hogy Ed Philips is tanácstalan, de leplezi. Helmut Schellenberg a fejét csóválta, aztán a fogolyhoz fordult:
-         Az kicsoda?
Eastman arcán végtelen megdöbbenés látszott.
-         Mindenki tudja, hogy kicsoda Paul Valentini.
-         Azért csak mondja! – vágta rá reflexből Ed Philips.
-         Paul Valentini az Imperial Space Company elnöke és tulajdonosa – magyarázta a fogoly. A székhelye Herculián van.
-         Valentini bízta meg önt a hibernált személyek meggyilkolásával?
-         Igen, uram.
-         Miért?
-         Voltaképpen nem kimondottan a meggyilkolásuk a feladatom. Három évig figyelemmel kell kísérnem a hibernáltakat, utána valaki más vált fel.
-         Nem feltétlenül kell megölnie a hibernáltakat.
-         Ha maradnak a hibernációban, nem kell bántanom őket?
Karen dühe egyre fokozódott.
-         Csak akkor, ha felébrednek?
-         Akkor sem feltétlenül.
-         Hanem?
-         Csak akkor, ha a felébredésük mögött a bujdosók, vagy valami ismeretlen erő akciója rejlik.
Folytatása következik.

Szerelem és líra - LIX.

Ötvenkilencedik rész

A mai részt arra szeretném felhasználni, hogy az eddigi fejtegetéseimre érkező két legkomolyabb ellenvéleményre reagáljak – az egyikre csupán jelzésszerűen, a másikra is vázlatosan, de kissé bővebben.
Azért is meg kell tennem ezt, mert várhatóan a tanulmányomat ellenző vélemények a jövőben is ezekből a gondolatkörökből fognak kikerülni. A két gondolatrendszer egymással (is) szögesen ellentétes, nem is egy dimenzióban mozognak, fogalomrendszereik egymással igen nehezen egyeztethetők.
Egykori középiskolai osztálytársam – jelenleg igen elismert és tekintélyes társadalomtudós – a következő megjegyzést tette:
„Most olvastam, amit Petriről írtál. Én másképp olvasom, szerintem éppen a transzcendenciától megfosztott lét reménytelen kietlenségéről szól. Költő és a szövege közötti viszony egyáltalán nem csak megerősítő lehet, akkor mi lenne az egész szatíra-hagyománnyal!”

Az ellenvélemény több részből áll, tétel és indoklás – illetve annak egyik része – nem biztos, hogy kompatibilis egymással. A szatíra hagyománya talán más lapra tartozik, természetesen örömmel foglalkozom vele, de itt mintha nem egészen lenne aktuális.
A megjegyzés érdemi része:
„szerintem éppen a transzcendenciától megfosztott lét reménytelen kietlenségéről szól”

Ez sajnos olyan felvetés, amellyel mindenképpen foglalkoznom kell, mert elkerülhetetlen. Hogy most mégis kitérek előle, annak egyszerű magyarázata van.
Az ellenvélemény megfogalmazójának a figyelmét valószínűleg elkerülte, hogy – amennyiben a megjegyzésével érdemben foglalkoznék – sokkal súlyosabb következtetéseket kell(ene) levonnom az előző részben tárgyalt verssel kapcsolatban, mint azt tettem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem érhetném be néhány egyszerű célzással a vers mögött rejlő poétikai, esztétikai megfontolások, valamint a filozófiai alapvetés természetét illetően. Ezt a későbbiekben semmiképpen sem mellőzhetem, és nem is áll szándékomban. Én azonban nem szeretném ezt éppen egy nehéz sorsú, már halott költő feltehetően borközi állapotban született nyilvánvalóan rossz versével kapcsolatban megtenni. Izgalmasabbnak és tisztességesebbnek tartom a későbbiekben, ha tekintélyes, élő posztmodern költő poétikai értelemben teljesen tudatosan írt versével kapcsolatban teszem ezt meg – valamikor a későbbiek folyamán. Minél nagyobb díjkollekció csörömpöl az illető nyakában, annál jobb.
A másik ellenvéleménnyel kicsit bővebben foglalkoznék. Nem foglalkoznék most azon tételeivel, ahol egybemossa a tradíciót és a társadalmi meghatározottságot, erre egy későbbi részben térek vissza.
Ezt Barátom és Szerkesztő Kollégám fogalmazta meg. Lényegi részei a következők (mellőzném itt azon megállapításokat, amelyek vagy a mondandóm félreértéséből származnak, vagy elrugaszkodnak a tárgytól. Például ezt a megállapítást:
„ha minden embernek önálló lenne a nyelve, amit senki más nem értene rajta kívül, nem lenne társadalom.” – ez a mondanivalóm nyilvánvaló félreértéséből fakad, a nyilvános személyesség valamint az intim személyesség fogalmát a fentiekben többször is definiáltam, az ellenvetés ennek figyelmen kívül hagyásával történt.):
„a líra nem oka a társadalomnak, hanem következménye.”

” a líra témái, az erkölcsi egység, a líra formái mind mind társadalmi jelenségek, melyek a szubjektumban válnak egyedivé.”

„az erkölcs és etika mindig társadalmilag meghatározott, folytonosan alakuló elvárások, parancsok, tiltások, viselkedés minták szervezett halmaza. Ez a szabályrendszer ráadásul nem is a közösség számára “legfőbb jót” hordozó valamiféle kanti imperatívusz leszűrődése, hanem a legerősebb társadalmi-gazdasági pozíciót elfoglaló (illetve érdekeit legerősebben érvényesíteni képes) csoportok érdekeit kifejező íratlan “jogszabályok” gyűjteménye.”

„Ez a folyamat még a “társadalmilag” (valójában a vezető hatalmi réteg által) elvárt (és jogi eszközökkel is biztosítani kívánt) “etika” és “erkölcs” folyamatos – napi érdekekhez igazodó – változásán ma is lépten-nyomon tetten érhető.
A “ne ölj!” általános civilizációs parancs rögtön semmissé válik, mihelyt szükséges, a “ne lopj” “keresztyéni” (ószövetségi) parancsa azonnal semmissé válik, mihelyt szükségszerűnek (saját érdekeinek megfelelőnek) tartja “újraértelmezését” a pillanatnyi hatalmi elit (hadd utaljak itt az államosításokra, majd a privatizációra, majd a visszaállamosításra, a padlássöprésre, a kolhozosításra, az állami tulajdon privatizációjára, majd a magántulajdon jogszabályokkal való “visszaállamosítására” akár egy emberöltőn belül Magyarországon).’
„az emberiség etikai-erkölcsi egysége nem létezik, csak azoknak a fejében, akik saját gazdasági-társadalmi helyzetükből fakadó érdekeiket kívánják általános etikai parancsként feltüntetni.”
„Az etika és erkölcs tehát nem valamiféle abszolút emberi tulajdonság, hanem társadalmi – és történeti – jelenség, ami folytonosan változik (de ezt még az alapfokú közigazgatási vizsga tananyaga is tartalmazta legalábbis pár éve).
Az ember pedig társadalmi lény. Ezt jelzi az írásnak az a mondata, hogy “az ember érzelmeien és a többi emberrel való kapcsolataiban létezik”.
„Ebből pedig az következik, hogy az ember “legszemélyesebb” belső lényege valójában legalábbis részben (és szerintem igen jelentős részben) ezen kapcsolatok által időtől, a társadalomban elfoglalt helyzettől, pozíciótól és érdekektől függő, még egy ember életében is változó – lásd például “rendszerváltás” és visszaváltás -  módon determinált (A determinizmust itt funkcionális függőségként és nem abszolút, mechanikus értelemben értem).”
Annak idején, ifjú koromban tanulmányaim során olyan anyagelvű gondolkodásmódot kínáltak fel a számomra, amely igyekezett minél tudományosabban és logikusabban kifejteni a modern materializmus azon abszurd alapelvét, hogy a dolgok teremtik az embert. Az akkori világot szinte elárasztották a materialista közhelyek, össze sem tudnám számolni, hányszor is hallottam a különféle dogmákat.
Például ezt:
„A történelmet nem a személyek csinálják, hanem a mélyben rejtőző mozgatórugók.”
A gondolkodó embereknek az ilyesmi akkor sem tetszett. Még az akkori kitűnő élclap a Ludas Matyi humoristái is megsokallták egy alkalommal, amikor többször is élcelődtek II. és III. Rugó tevékenységével kapcsolatban.
Ez volt az a pont, ahol először kérdőjeleztem meg a marxista dogmákat. Ha Garibaldi 969 fegyveressel partra száll egy Marsala nevű kikötőben, abból ugyan miért következik „szükségszerűen”, hogy egy nagy területű állam elbukik? Esetleg az egyiknek „szükségszerűen” sikerül valami, a másik meg ugyancsak „szükségszerűen” elbukik? Hogy’ is van ez?
Az egyén a történelem egyetlen látható hordozója, micsoda ötlet valamiféle dogmatikus determinációnak alárendelni?
Vajon az emberi érzelmeknek van-e társadalmi vagy gazdasági meghatározottságuk? Képtelen a kérdés? Igen, de ha a költészetet, amely az emberi lényeget hivatott kifejezni a nyilvános személyesség eszközével, társadalmi értelemben meghatározottnak tekintjük, szükségszerűen azt is feltételeznünk kellene, hogy az emberi egyéni érzelmek is társadalmi-gazdasági értelemben meghatározottak.
Sírásnak és nevetésnek van-e társadalmi-gazdasági meghatározottsága? Hát a szerelemnek?
Fentebb meglehetősen részletesen fejtegettem, hogy gazdaság és hatalom nem áll a költészet és a szerelem felett. Kétségtelen, hogy koronként roppant erőfeszítéseket tesz ezek totális ellenőrzésére, de ezek eddig is meddők voltak, és ezután is azok maradnak.
A marxista dogmák alapszólama azt hangoztatta, hogy a társadalom és a történelem lényege a gazdaság – a gazdasági alap – ez lényegében az emberi történelem alanya és állítmánya; minden más pedig felépítmény – azaz a gazdasági alappal nem egyenrangú bővítmények halmaza. Utóbbiak közé tartozik a kultúra is szőrőstül-bőröstül. Innét származott a szocializmus hírhedt maradék-elve.
A társadalmi-gazdasági meghatározottság fogalma egyébként még csak nem is Marxtól származik, ezt ő a XIX. századi francia pozitivista történészektől vette, ahogy az osztályharc fogalmát is – meg sok egyebet.
A líra nemigen engedelmeskedik a dogmáknak. Egész története arról szól, hogy képes minden üldözés és elnyomás ellenére makacsul mindig újjászületni, fittyet hányni hatalomnak és gazdaságnak, egyik nyelvből a másikba terjedni, inkvizíció és vallási dogmák ellenére fennmaradni, vagy – akár a semmiből ismételten létrejönni.
Ma is kialakul újra és újra. Minden generáció körében megszületik. Még a mostani kiábrándító helyzetben is sokkal több verselő gyerek van, mint amennyit ebben a mesterségesen elbutított országban feltételezni lehetne. Sok esetben kudarcot vallanak a determinációs elméletek, hiszen a verselni kezdő fiatalok jelentős részét nem a környezet inspirálja. Néha olyanok kezdenek verselni, ahol a család felnőtt tagjai együttvéve sem olvastak száz oldalt se.
„„a líra nem oka a társadalomnak, hanem következménye.”
Minek a következménye? A megállapítás azért üres, mert ilyen formában nem igazolható. Lényegében nem jelent egyebet, mint azt mondani, „a líra annak következménye, hogy ember él”, vagy „a líra annak következménye, hogy az emberi társadalom nem hangya-jellegű, hanem individuumokra tagolódik”. A líra egyéni érzelmeket tesz közösségivé. Líra és társadalom viszonya éppen annyira többértelmű, mint líra és nyelv viszonya; amely kettő lényegi elemeiben hasonlít egymáshoz, de más a funkciójuk.
„” a líra témái, az erkölcsi egység, a líra formái mind mind társadalmi jelenségek, melyek a szubjektumban válnak egyedivé.”
Éppen fordítva. Ha „a szubjektumban” nem alakulna ki, a líra sohasem válhatna „társadalmi jelenséggé”. Előbb van a vers, utána a líra, amely fogalom a már létező lírai műalkotások gyűjtőneve.
„„az erkölcs és etika mindig társadalmilag meghatározott, folytonosan alakuló elvárások, parancsok, tiltások, viselkedés minták szervezett halmaza. Ez a szabályrendszer ráadásul nem is a közösség számára “legfőbb jót” hordozó valamiféle kanti imperatívusz leszűrődése, hanem a legerősebb társadalmi-gazdasági pozíciót elfoglaló (illetve érdekeit legerősebben érvényesíteni képes) csoportok érdekeit kifejező íratlan “jogszabályok” gyűjteménye.”
Jog és erkölcs sohasem esik egybe. Ezt az irodalom ősidők óta tudja. Hazai literatúránkból például ennek kettősségét jeleníti meg remekül Mikszáth Kálmán Bede Anna tartozása című kiváló novellája.
Az erkölcs bennünk lakik, ahogy Kant zseniálisan megmutatta. Ha csupán a legerősebb társadalmi-gazdasági pozíciót elfoglaló (illetve érdekeit legerősebben érvényesíteni képes) csoportok érdekeit kifejező íratlan “jogszabályok” gyűjteménye”volna, sohasem alakulhatott volna ki a költészet, amely következetes formában éppen arról (is) felismerhető, hogy nem hajlandó a legerősebb társadalmi-gazdasági pozíciót elfoglaló (illetve érdekeit legerősebben érvényesíteni képes) csoportok érdekeit kifejező íratlan “jogszabályok” gyűjteménye”lenni.

„„Ez a folyamat még a “társadalmilag” (valójában a vezető hatalmi réteg által) elvárt (és jogi eszközökkel is biztosítani kívánt) “etika” és “erkölcs” folyamatos – napi érdekekhez igazodó – változásán ma is lépten-nyomon tetten érhető.”
A líra az erkölcsi világrend mentén létezik. Az erkölcsi világrend – mint fentebb vázlatosan, más tanulmányomban részletesen is kifejtettem – nem attól függ, van-e Isten, és főleg nem attól, létezik-e túlvilág. Ha minden pillanatban csupán egyetlen erkölcsösen cselekvő ember akad, az erkölcsi törvények léteznek és minden tekintetben szükségszerűek. Egyet kell értenünk Kant véleményével, aki az erkölcsi törvényeket az emberi tudásnál és a tudomány minden tételénél objektívabbnak jelentette ki, és ezen állítását be is bizonyította.
Az erkölcs nem statisztikai természetű fogalom. Nem az számít, hogy a törvényeit hányan tartják be és hányan nem, a megszegése az erkölcsi törvényt egyáltalán nem helyezi hatályon kívül.
„A “ne ölj!” általános civilizációs parancs rögtön semmissé válik, mihelyt szükséges, a “ne lopj” “keresztyéni” (ószövetségi) parancsa azonnal semmissé válik, mihelyt szükségszerűnek (saját érdekeinek megfelelőnek) tartja “újraértelmezését” a pillanatnyi hatalmi elit (hadd utaljak itt az államosításokra, majd a privatizációra, majd a visszaállamosításra, a padlássöprésre, a kolhozosításra, az állami tulajdon privatizációjára, majd a magántulajdon jogszabályokkal való “visszaállamosítására” akár egy emberöltőn belül Magyarországon).”
Nem vitatom a bekezdésben foglaltak igazságtartalmát, de úgy vélem, ezek az általam előadottakat nemcsak hogy nem cáfolják, de nem is vonatkoznak a tanulmányban állítottakra. Attól még nálunk az ibolya a tavasz egyik első virága, ha Afrikában a frissen kivágott ébenfa belseje vöröses színű.
A napi politika tényezői merőben más dimenzióba tartoznak, mint a líra, pillanatnyi aktualitásuk nem szünteti meg, nem gyengíti, és nem erősíti a líra örök aktualitását.
„az emberiség etikai-erkölcsi egysége nem létezik, csak azoknak a fejében, akik saját gazdasági-társadalmi helyzetükből fakadó érdekeiket kívánják általános etikai parancsként feltüntetni.”
Az emberiség morális egységének elve olyan alapelv, amely egyedül alkalmas arra, hogy irodalmi művek erkölcsi üzenetét hozzá viszonyítsuk. A fentiekben több alkalommal is definiáltam. A mondat második fele akkora ostobaság, hogy nem érdemes felelni rá.

„Az etika és erkölcs tehát nem valamiféle abszolút emberi tulajdonság, hanem társadalmi – és történeti – jelenség, ami folytonosan változik (de ezt még az alapfokú közigazgatási vizsga tananyaga is tartalmazta legalábbis pár éve).”
Már igen régen tudjuk, hogy „Caesar non supra Grammatichos. Az alapfokú közigazgatási vizsga – feltehetően alapfokú gondolkodású és erkölcsű hivatalnokok által kidolgozott – anyaga nem áll a líra egyetemes alapelvei felett.

Már beszéltem ugyan erről, de megismétlem. Az erkölcs alapja néhány mondatban összefoglalható:

Az életem érték. Vigyáznom kell rá. A másik ember élete éppen annyira értékes, mint a sajátom.

Itt az erkölcs alapvetése, ami sohasem változik.

Nem az erkölcs változik, hanem a szokások, amelyet a felületes gondolkodás gyakran összetéveszt vele. 

Az erkölcsön alapuló emberi kapcsolatformák az alábbiak:

• Ø      Szülő és gyermek kölcsönös szeretete
• Ø      Testvéri szeretet
• Ø      Szerelem
• Ø      Barátság
• Ø      Tisztelet

 Ha mindegyikből adott pillanatban az egész Földön csak egyetlen erkölcsös és harmonikus kapcsolat létezik, akkor az általa leírt kapcsolatforma is létezik. Egyáltalán nem számít, hány emberre, az emberiség mekkora százalékára terjed ki. A többségi elv erkölcsi kérdésekben sem meggyőző.
A líra nem a hatalom függvénye, az legfeljebb a mindenkori „hivatalos” líra – amely sok esetben minimális lírai értékeket sem hordoz.
Folytatása következik.

Titkok banális őre

Régi titkok banális, vad, dőre őre:
Fagy;
A Lét árnyéka;
Pusztulás -
Élőt cserben nem hagy.
—–
A lelke tiszta hófehér,
Testében semmi vér;
Ami belőle elszakadt,
Egyszer mind
Visszatér.
—-
Nem vetélytársa sem a tűz,
Sem vulkáni kohó;
Egyszer fáradt Idő megáll,
S ellep mindent a hó.
—-
A végső napok alkonyán
A szél se hegedül;
És minden titkot őriz majd
A vén fagy egyedül.

Interjú Trux Béla íróval

Trux Béla fiatal, tehetséges, fantáziadús és keményen dolgozó író. Lenyűgöző regényeket írt a keresztes háborúk egyik legizgalmasabb eseménysorozatáról.
Beszélgetésünk tegnap éjjel óta olvasható, egyebek között az alábbi címeken:
http://www.scifi.hu/node/6911
http://lira.kimte.hu/cikkek/keresztes-lovagok-nyom%C3%A1ban-besz%C3%A9lget%C3%A9s-trux-b%C3%A9la-%C3%ADr%C3%B3val
——–
Rövid részlet:
———-
L. N. Peters: Manapság milyen történet a „jó történet”?
Trux Béla: Az aktuális trendek előbb-utóbb kifulladnak, és újra és újra visszatérnek a klasszikus témák. Nem is annyira az olyan kategóriákra gondolok, mint a fantasy, sci-fi, vámpíros, és hasonlók, hanem azokra a sarokkövekre, amikre már az ókori történetek is építettek, amik az emberiség kollektív tudatalattiját piszkálják. Ezért halhatatlanok a szerelmes regények is, és ezért nem mennek ki a divatból. De ilyen a hős eszméje vagy a vallások és az ősi mítoszok közös nevezői is.
L. N. Peters: A hermetikus allegóriákra vevők az Olvasóid?
Trux Béla: A legtöbben észre sem veszik. Néhány szembetűnő esettől eltekintve az ilyen allegóriák megbújnak a sorok között, vagy egyszerűen átlagos leírásnak tűnnek, amik önmagukban is megállják a helyüket. A nem értésük nem vesz el az olvasási élményből, a helyes értelmezés viszont teljesebbé teszi a történetet.
L. N. Peters: Mi volt az a „néhány szembetűnő eset”?
Trux Béla: A legszembetűnőbbek Tristan álmai. Ezek többnyire hermetikus allegóriák, de a pszichológiai olvasatuk is értelmes, és illik a főhősre. Ugyanakkor az első kötetben, A templomos lovagban, amikor Tristan és a barátja álomfejtenek, egy harmadik megoldásra jutnak − az olvasók nagyobb részéhez hasonlóan. És ez a verzió sem téves.

L. N. Peters: Milyen szavakkal ajánlanád regényeidet a közönség figyelmébe?
Trux Béla: Vegyék meg. J Az Akkont igyekeztem úgy megírni, hogy mindenki találjon benne olyat, ami érdekli. Alapvetően történelmi regény, de nem mentes a romantikától. A fantasyt kedvelő olvasóknak pedig ott van a templomos lovagokat körüllengő mítosz, na meg az alkímia és a hermetika, amiket nyugodtan vehetünk a középkori Európa mágiájának.
L. N. Peters: Te mit tartasz erről a mítoszról?
Trux Béla: Hú, ez fogós kérdés! Majdnem olyan, mint a hiszel-e az ufókban? Alapvetően azt mondanám, hogy a templomos mítosz marhaság. A középkorban előszeretettel alkalmazták az eretnekség vádját minden olyan esetben, amikor ellenlábasokat kellett eltakarítani az útból. A templomosok perirataiban ugyanazok a vádpontok szerepelnek, mint a többi jelentős eretnekperben. Szodómia, szimónia, bálványimádás, a keresztény hit megtagadása, stb. Ez egy koncepciós per volt, és a ránk maradt iratok alapján voltaképpen bizonyítást nyert, hogy a rend ártatlan volt. Ugyanakkor ott van a másik oldal: a szabadkőművesség a templomos rend letéteményesének vallja magát. És nagyon sok dolog utal rá, hogy lehet benne valami. De melyik verzió az igaz? Bízom benne, hogy a regényben egy hihető alternatívát mutatok be.

Hétköznap, új esztendő

Hétköznap, új esztendő,
Az ég: fekete kendő.
—-
Megfagyott a Múlt sara;
Minden csupa zúzmara.
—-
Találgatja január,
Az új évben ránk mi vár.
—-
Tanácstalan csillagok;
Vajon a Hold mért ragyog?
—–
Hétköznap, új esztendő;
Van ezernyi teendő.
—–
A mai Lét félsiker;
De egészen élni kell.
—–
Szomorúan néz az Ég;
Mi vagyunk a Tartalék.
—–
Ember-világ pénz-profán;
Önmagát veri pofán.
—-
Hétköznap, új esztendő,
Élet-mítosz kelendő.
—-
Vén rejtélyes Napkelet;
Hallgatva rejt hegyeket.
—-
Egydimenziós Nyugat
Döngeti a Kapukat.
—-
Kis Magyarhon didereg;
Januárunk – pityereg.
—-
Új esztendő, hétköznap;
Amíg élünk – van holnap.

Ki a normális?

Siegmund Freud egyszer vendégségben volt. A háziasszony – osztrák grófnő, afféle kékvérű nagyúri dáma – állandóan vele foglalkozott.
Ráadásul folyton a pszichiátriáról folyt a szó.
- Dr. Freud, meg tudja állapítani, ha valaki nem normális?
- Igen, asszonyom.
- Hogyan?
- Egyszerű kérdéseket teszek fel, de olyanokat, amelyekben valami magától értetődő logikai műveletet kell elvégezni.
- Miért?
- Ezek a kérdések a normális embernek nem okoznak problémát, de a fogyatékos nem tud jól felelni rájuk.
- Mondana nekem ilyen kérdést?
- Természetesen, hölgyem.
- Halljam!
- A brit James Cook kapitány három nagy utat tett a déli tengereken. Az egyik során meghalt. Vajon melyik útján?
A hölgy elsápadt.
- Tudja, én sose voltam erős történelemből…

Egy életunt ország

Zsákutca van jobbra-
Balra;
Vagy felkenődünk a falra,
Vagy mint hegyen döglött béka,
Zuhanunk a szakadékba.
—–
Halál cikázik a kertben,
Mosolyokban, levelekben;
Röhögésben halál roppan -
Talán már mindenütt ott van…
—–
A külvilág létet sokall,
Szőrös kamat halált sugall.
—–
Kelet-despotikus kórság,
Atlanti-nyugat hazugság
Mételye száll ágról ágra,
Száll országra, száll világra….
—-
Hogyha nem lesz saját utunk;
Semmiért, semmibe futunk.
—–
Halált hívnak esős rögök;
Minden dalból halál röhög.
—-
Minden lélek repedt fatál,
Rajta vigyorog a halál.
—–
Zsákutca van jobbra-
Balra;
Vagy felkenődünk a falra,
Vagy mint hegyen döglött béka,
Zuhanunk a szakadékba.
—–
Egy életunt ország pihen,
Halál szunnyad Mindenkiben.
—–
Balra rossz számszaki végzet;
Jobbra zsarnoki enyészet.
—-
Balra halál, jobbra halál;
A Lét mégsem vesztésre áll.
—-
Elapadt az élet árja,
Mindenki a halált várja.
—-
Egy életunt ország piheg;
Jövője nem lesz senkinek…
—-
Új ösvényre kéne menni,
Amire nem lépett senki.
—-
Halál keze mindig hosszabb,
Évről évre egyre rosszabb.
—-
Az életunt szkepszis önhitt,
Harminc éve úr a nem-hit.
—-
Egy életunt örök hűség;
Tövis-verte keserűség.
—-
A könnyebb mögött hét határ,
A neheze halálra vár.
—-
Egy életunt ország felett
Se angyal, se végrendelet.
—-
Isten hallgatag odafent,
Jövőt helyettünk nem teremt.
—-
Életuntra nem vár semmi,
Mégis muszáj menni – menni.
—-
Reklám-halál dalol nekünk;
De – megszülettünk – hát megyünk…
—
Zsákutca van jobbra-balra,
Se szakadékba, se falra…
—
Ha hátra jobb jövőt hagyunk,
Akkor majd meg is halhatunk.
—-
Járt utakon torz koponyák,
Új ösvényen megyünk tovább.
—-
Hápog puffadt kamat-kacsa,
Őrjöng száz önjelölt basa.
—
Gyilkol minden hazug mese;
Nem is nézünk egyikre se.
—-
Messze-messze fény imbolyog;
S fent az Isten
Ránk mosolyog.