Szerelem és líra - XXXVII.

Harminchetedik rész

Az előző néhány rész fejtegetéseire legfőképpen azért volt szükség, hogy most visszatérhessek a fejlődés fogalmának boncolgatásához.
A fejlődés azt jelenti: előre mutató változás: ami fejlődik, az önmagához viszonyítva jobb, nagyobb, teljesebb lesz. A fogalom tartalmazhatja a következő motívumokat:

• Biológiai értelmű fejlődés; a fajfenntartásra alkalmas egyed fokozatos létrejötte.
• Funkcionális fejlődés; valamely dolognak vagy élőlénynek a feladatának ellátására való fokozatos alkalmassá válása.
• Értelmi, intelligenciabeli fejlődés; személynél a hasznosított információk növekedése, a személyes kommunikáció mind árnyaltabbá, megfelelőbbé válása, célok, cselekedetek egyre nagyobb mértékű hasznosulása.
• Érzelmi fejlődés; a személyes tevékenységnek az emberiség morális egysége elvével való mind teljesebb összhangba hozása.
• Intézményi fejlődés; adott szisztémának az egyre bonyolultabb feladatok ellátásának céljából történő mind árnyaltabbá, mind több részfeladat elkülönítésére és ezek mind megfelelőbb megoldására szolgáló kiteljesedése.
• Az emberi tudás fejlődése; az információk folyamatos gyarapodása.
• A technikai haladás; egyre jobban megtervezett, a céloknak egyre nagyobb mértékben megfelelő eszközök előállítása.

A felsorolás hevenyészett, de azonnal észrevehetjük, hogy a fogalom több problémát is indukál.
Egybeesnek-e a felsoroltak? Könnyen beláthatjuk, hogy nem.
A felsorolást tanulmányozva megérthetjük, hogy egyáltalán nem könnyű meghatározni, mit is tekintünk fejlődésnek.
Márpedig ez lényeges probléma, hiszen a „fejlődés”, a „haladás” kifejezések az új és a legújabb kor propagandájának leggyakrabban hangoztatott szólamai közé tartoznak; gyakran önmagukban hivatottak megmagyarázni nehezen érthető és még nehezebben elfogadható, igen komplex fogalmi rendszereket, társadalmi vagy egyéb változásokat és változtatásokat.
Már attól gyanús kell, hogy legyen, hogy az újkort megelőző korszakok filozófusai, gondolkodói nagyon csínján bántak a „fejlődés” vagy „haladás” kifejezésekkel.
Nem azért, mert „nem voltak elég fejlettek”, hanem talán azért, mert érezték a fogalom ellentmondásos mivoltát. Itt hívnám fel arra a figyelmet, hogy a „fejlődés”, „haladás” fogalmak önmagukban ugyan üresek, de gyakorta funkcionálnak egyféle „gondolkodási panel” üzemmódban: valamit nagyon könnyen le lehet írni, el lehet vetni arra hivatkozván, hogy „fejletlen”, „kezdetleges”, elavult fogalom”; és ez a panel felment bennünket a gondolkodás, a tüzetesebb vizsgálat alól. Ilyen értelemben a „fejlődés”, vagy a „haladás” fogalmak bizony nagyon is kártékonyak.
A „fejlődés”, „haladás” kifejezések hétköznapi értelmét vagyok kénytelen górcső alá venni. Ebben általában a következő motívumok szerepelnek:

• Időbeli előre haladás
• Gyarapodás
• Növekedés.
• Bonyolultabbá válás.

Ez így még inkább zavarba ejtő. Honnan jöhetett, és miért volt képes meghatározóvá válni egy ennyire „szellősen” értelmezhető fogalom?
Könnyű belátni, hogy a fogalom nem kompatibilis az „emberi életút” fogalmával. Utóbbi ugyanis valóban tartalmaz „fejlődési” motívumot – az emberi élet első felében. Utána azonban az öregedés következik. Idős korban jön az életfunkciók lassú hanyatlása, az életerő csökkenése. Kinél előbb, kinél később. Sok embernél ez együtt jár az egészségi állapot hanyatlásával. Másoknál éppenséggel az intelligencia hanyatlásával. Vannak ugyan hosszú életű emberek, de senki sem él örökké.
Heidegger megjegyzi, hogy pusztán „tapasztalati tény”, hogy mindannyian meghalunk. A hétköznapi életben azonban ezt törvényszerűségnek tekintjük, és alighanem ezzel járunk közelebb az igazsághoz. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért írta ezt a német filozófus. Talán azért, mert nem létezik egzakt tudományos bizonyíték, amely cáfolná az emberi halhatatlanságot? Nem hinném. Inkább azért, mert az emberi életút olyan nagymértékben ellenkezik a polgári filozófia fejlődéselvével, hogy nem hagyhatta megjegyzés nélkül.
Az emberi életút nyilván egyféle természetes ciklust követ. Fentebb – a történetfelfogás kapcsán – már volt szó egyenes vonalú fejlődés és ciklikusság egymással ellentétes fogalmairól. Az a benyomásom, hogy a világ jelenségeinek megértésére a ciklikusság sokkal alkalmasabb, mint a fejlődéselv, hiszen utóbbi nyilvánvalóan eltorzítja a tényeket.
A gyarapodás fogalma még a leghétköznapibb értelemben sem jelent feltétlenül fejlődést. A tudás gyarapodása általában fejlődést takar, de például a testméret gyarapodását még a kisgyermek viszonylatában sem mindig tartjuk fejlődésnek. A polgári gondolkodás a gyarapodást csak egyetlen esetben érzi előre vivő mozzanatnak: a vagyon gyarapodása esetében.
Megjegyzem, helyben vagyunk, de azért még folytatnám.
A bonyolultabbá válás hivatali berkekben a fejlődés fogalmával gyakorta analógnak tekintett jelenség. Az ügyfelek ezzel nem mindig értenek egyet, mert a bonyolultabbá válás kísérő jelensége az ügyek nehézkesebbé, lassúbbá és költségesebbé válása.
A tudományos irodalomban a bonyolult nyelvezet gyakorta az egzaktság, gondolatgazdagság, körültekintés ismertetőjegyének van feltüntetve. Az olvasó számára azonban a bonyolultabb nyelvezet gyakran megközelíthetetlenné teszi a szöveget. Gondosabb vizsgálat az esetek többségében arra az eredményre vezet, hogy a bonyolultabb nyelvezet mögött korántsem áll gondolatgazdagság, sőt az ilyesmi általában a gondolati szegénység és az erkölcsi relativitás álcázására szolgáló mesterséges ködösítés.
Amikor annak idején az akkor „egyedül üdvözítő” Marx és Engels írásokat olvasgattam, siheder koromban hajlamos voltam magam is, hogy afféle szentírásként tekintsek rájuk. Mindketten a német akadémiai stílus legkutyább, legnehezebben megközelíthető változatában „gyötörték világra” (Várkonyi Nándor kifejezése) írásaikat, és a bonyolult nyelvezet számomra is a tudás és a kinyilatkoztatott bölcsesség etalonjának tűnt. Akkor döbbentem meg, amikor a szemem elé került Engels egy olyan írása, amelyben a szerző az erőszak valóságos apoteózisát zengte. Micsoda? Az erőszak, mint a fejlődés mozgatórugója? Jó lehet ez, igaz lehet ez? Erkölcsös lehet ez? Egyáltalán miket írtak ezek az emberek? Mit is jelent a tanításuk?
A múlt némely nagy gondolkodója – legfőképpen Platón, vagy Montaigne műveire kell itt hivatkoznom – képesek voltak nagyon fontos gondolataikat egyszerű, érthető emberi nyelven, sőt élvezhető stílusban közölni. Érdekes módon az ő műveik általában időtállónak mutatkoznak; miközben sok utánuk élt divatos filozófus vagy gondolkodó írásainak lejárt a szavatosságuk. Azt gondolom, ez nem véletlen. Az a tapasztalatom, hogy a tiszta és világos megfogalmazás mögött általában tiszta és világos gondolatokat találunk, míg a ködös, zavaros, mesterségesen bonyolított írásművek zagyva gondolatokat takarnak.
 A bonyolultabbá válást a fejlődéssel analóg fogalomnak láttatja még a földi élet története; ezzel kapcsolatban azt tanították nekünk, hogy a magasabb rendű élőlények testfelépítése bonyolultabb. Innen származik legfőképpen az a törvényszerűség, hogy a fejlődés az egyszerűtől a bonyolult felé tartó folyamat.
Nem is olyan biztos…
Nagyon keveset tudunk még a földi életről ahhoz, hogy a legfontosabb törvényszerűségeiről komoly kinyilatkoztatásokat tegyünk. Nem tudjuk, hogy az időszakos kihalásoknak miféle szerepük van a bioszféra életében. Azt se, hogy ezek valóban egyedi és véletlen események-e, vagy esetleg egy körfolyamat részei – mint az erdőtüzek az erdőségek életében. Az élőlények felépítéséről, funkciójáról, ezen funkciók összefüggéseiről is nagyon keveset tudunk.
Létezik egy nagyon érdekes elmélet – Dr. James Ephraim Lovelock nevéhez kötődik – ami azt állítja, hogy az egész földi élővilág egyetlen hatalmas rendszert – ha úgy tetszik, élőlényt alkot. Időnként hangzatosan bejelentik, hogy „megdöntötték”, vagy „megcáfolták” a teóriát (nálunk például egyszer egy BB-viskót járt tudós, elég teátrálisan), de a „megdöntő” és „cáfoló” érvek a legtöbb esetben a kívülálló számára is szánalmasnak tűnnek.
 Nagyon kevéssé ismerjük a földi életet – egyáltalán az életet. Néhány évtizede még harsogta a tudomány, hogy egyedül vagyunk az Univerzumban, hogy a Földön kívül sehol másutt élet nincs, ez is csak fatális véletlen eredménye. A bennünk lakó Catagoricus Imperativus (Immanuel Kant) akkor is óvást emelt az ilyen rövidlátó ostobaságok ellen, és ma már egyetlen komoly tudós sem állítja ezt.
Az Életről annyira keveset tudunk, hogy az semmiképpen sem ruház fel bennünket arra, hogy a bonyolultság fogalmát a fejlődés ismertetőjegyének tekinthessük.
Egészen más természetű fogalom: a növekedés.
Első látásra a „gyarapodás” rokonának hinnénk, és ügyet sem vetnénk rá. A növekedésnek ugyan mi köze lehetne a fejlődéshez?
Csakhogy…
A jelenlegi liberális gazdaságfilozófia talán legfontosabb tétele, hogy az emberiség minden bajára egyetlen univerzális gyógyszer létezik: ez pedig a gazdasági növekedés.
A szerelemmel és lírával foglalkozó esszében nem szeretnék hosszan kitérni a gazdasági növekedés fogalmának elemzésére. Ennek igazán szerteágazó irodalma van. azt gondolom, már az eddigiekből is következik, hogy magam semmiképpen sem tudok egyetérteni a gazdasági növekedést magasztaló véleményekkel.
Csak röviden jeleznék néhány problémát a téma részletes taglalása nélkül.

• A gazdasági növekedés – amióta vezérmotívum az emberi „fejlődésben” – az utóbbi évszázadokban olyan súlyos globális problémák tömegét halmozta fel, amely az egész emberiség fennmaradását veszélyeztetik. Ezek kapcsán a gazdasági növekedést a fejlődés egyedül üdvözítő csodaszerének tartó szerzők közül még az intelligensebbek is – például Benjamin M. Friedman – feltűnően gyöngén érvelnek.
• A gazdasági növekedés nem globális fogalom. A profitelv miatt állandóan veszteseket és nyerteseket generál, a „jólét” nem terjeszthető ki az emberiség egészére.
• A profitelv – mint fentebb már többször is utaltam rá – önmagában is alkalmatlan egy harmonikusabb, az össz-emberiség valódi érdekeit szem előtt tartó fejlődés megalapozására.

Miért érdekes ez a számunkra?
Mert a történelem egyenes vonalú fejlődésként való értelmezése a polgári vagyongyarapításból és a gazdasági növekedés piedesztálra való helyezéséből származik. A modern történettudomány dogmái mögött ez acsarkodik megakadályozva egy teljesebb és valóságosabb történelemszemlélet kialakulását.
Még egy fontos momentuma van a „haladás”, a „fejlődés” hétköznapi fogalmának, ez pedig: az időbeliség.
 Ez mintegy „szentesíti” a fejlődést. Mivel a történelem a fejlődés szakadatlan folyamata, ami időben hozzám közelebb esik, az mindenképpen fejlettebb, mint bármi, ami annál korábbi.
Egyszerű, logikus, közérthető. Csak éppen: nem igaz. A modern világban mindenre létezik olyan magyarázat, ami egyszerű, közérthető, világos, logikus – és téves.
A történettudomány legnagyobb hibái közé tartozik az a felfogás, ami úgy tekinti a múltat, mintha annak egyetlen célja a jelen pillanat előidézése volna. Ennek jegyében „előre mutatónak” tekint minden olyan jelenséget, ami a jelen valamelyik aspektusához vezet, és figyelmen kívül hagy minden olyat, ami esetleg túlmutatna a jelenen. Még le is szólja. Keményen, tudatosan félreérti és félremagyarázza a történelmet. Ebben a felfogásban voltaképpen nincs is történelem, a múlt csak a jelen gazdaság és hatalom ideológiája.
 Ha ez az egyenes vonalú fejlődés csökönyös dogmájával társul, pontosan olyan használhatatlan történetszemlélet jön létre, amivel zömmel a mai tankönyvek szolgálnak. Az általa sugallt szűk látókörű csőlátás megakadályozza, hogy a történelem valóban az élet tanítómestere lehessen.
Valamikor a reneszánsz és barokk időszakában kezdett megfordulni a korábbi felfogás. Még a reneszánsz gondolkodóinak zöme is úgy tartotta, hogy az emberiség ismeretlen múltjában igen nagy tudású civilizációk rejtőzhetnek, ezért ösztönös tisztelettel tekintettek azokra az írásokra és gondolatokra, amelyekről tudták, hogy nagyon régiek. Ez bölcs alapállás volt, az esetek többségében nem is csalódtak benne.
Mára ez teljesen megfordult, ami régi, az „primitív”, „fejletlen”. Igazából nagyon ostoba alapállás;  a mai ember saját korszakának vélt fölényére támaszkodva hagyja figyelmen kívül saját múltjának esetleges figyelmeztetéseit.
Még kártékonyabb a hatás, amit az egyenes vonalú fejlődés felfogása a művészet történetére tesz.
Sokan és sokszor figyelmeztettek: a művészet történetére nem érvényes, esetleg csak korlátozottan érvényes a „fejlődés” elve.
A következő részekben ezzel kell foglalkoznom. Hogy miért?
Mert az egyenes vonalú fejlődés dogmáján kívül egyetlen komoly érv sem szól amellett, hogy a jelenlegi kanonizált költészet a korábbi lírához képest fejlődés volna.

Folytatása következik.