Szerelem és líra - XL.

Negyvenedik rész

Erről a filozófiai és esztétikai holtpontról kellene valahogyan elmozdulnunk.
A gondolatmenetemben meglehetősen nehéz részek következnek, ezekről próbálok hétköznapi emberi nyelven beszélni.
A holtpontról nem könnyű kimozdulni – de nem is lehetetlen.
Anélkül azonban nemigen lehet, hogy újra fel ne vessem a korábban már tárgyalt problémát: mi is a költészet, egyáltalán, a művészet, mi a küldetése a világban.
Talán megbocsátja nekem az Olvasó, ha a korábbiakkal összhangban ezúttal is egyféle spirál alakban haladok. Az akadémikus tudományos elme az egyenes vonalat kedveli, de abból gyakorta vaskalaposság és csőlátás lesz. Az esszék kedvelői ezzel szemben gyakorta arabeszkesen galoppoznak a témájuk felvetette problémák között, de ezzel ritkán juthatnak el valamiféle rendszerhez. A posztmodern divatba hozta dekonstrukció (Derrida) korifeusai meg éppenséggel úgy viselkednek tárgyukkal, ahogy goromba altisztek az újonccal: szétszedik, és újra összerakják. Ezt valamiféle prekoncepció nélkül tenni azonban lehetetlen; ha mégis lehetséges, zűrzavarhoz vezet. Nem árt, ha életben marad a regruta…
Magam a spirális alakban való haladást kedvelem, mert az a meggyőződésem, hogy ez Élet is ebben a formációban működik; lényegében csaknem mindig ugyanazokat a problémákat állítja elénk – de mindig magasabb szinten.
Mi hát a művészet? Mi a küldetése.
Itt olyanról kell szólnom, amit általában intelligensen ki szoktunk kerülni, ez pedig a mimézis elve. A mimetikus esztétikai gondolkodás ősapja ugyan Arisztotelész, de nálunk Lukács György tette a mimézis elvét az esztétikai gondolkodás dogmájává.
Ha a művészet valóban (csak) az élet puszta utánzása lenne, viszonylag könnyen igazolható volna a posztmodern. Egy megrekedt, beszűkült perspektívájú, kilátástalan és reménytelen korban a művészet aligha tehet egyebet, mint a maga kifinomult eszközeivel rögzíti és utánozza a kor megrekedését, beszűkült perspektíváját, kilátástalanságát és reménytelenségét.
Ismerős; rendszerint éppen ilyen és ehhez hasonló magyarázatokkal bástyázza körül magát, igazolja elképzeléseit a posztmodern.
Ilyen alapállásból kiindulva még ahhoz a (teljesen abszurd) felfogáshoz is lehet érveket gyűjteni, hogy a kilátástalanságot kilátástalansággal, a formátlanságot formátlansággal, a zűrzavart zűrzavarral kell érzékeltetni.
Ez volna a művészet feladata?
Egyáltalán – utánzás-e a művészet?
Vajon minek az utánzásai a gótikus katedrálisok, Leonardo festményei, vagy Shakespeare drámái?
Erre persze az volt a régebbi sablon válasz, hogy a valóságé; de ez ellen már bő száz éve óvást nyújtott be nemcsak a filozófia, hanem a szűkebb értelemben vett művészetfilozófia is: a valóság ábrázolásának igénye mindig prekoncepciót foglal magában, és egy mű sohasem az „objektív” valóságot ábrázolja, hanem megalkotójának a valóságra vonatkozó vélelmét.
„Monsieur Balzac, szerintem a valóság merőben más, másnak ismerem, pedig ugyanabban a korban élek, mint ön.”
 Victor Hugo és Balzac kortársak voltak, a Nyomorultak és az Emberi színjáték ugyanabban a korban játszódnak, mindkettő Franciaországban; de az általuk elénk állított világ nem hasonlít egymásra, mintha két külön bolygó volna. Az elméleti megfontolások által befolyásolt emberek gyakran úgy képzelik, hogy Balzac valamivel később élt, mint Hugo – pedig éppen Victor Hugo volt, aki beszédet mondott Balzac temetésén, és nem fordítva.
Régebben nekünk Balzac esetében a marxizmus kiagyalta kritikai realizmus fogalmát sulykolták, mára azonban az irodalomtörténet megértette, hogy a valóság ábrázolásának törekvése voltaképpen – mítosz. Sajátos személyes mítosz. Ma már Balzac műveit leggyakrabban a mitologizáltság szemszögéből vizsgálják.
Ritkán veszik észre, hogy ez – az objektív valóság művészi ábrázolásának elvi lehetetlensége – lényegében a mimézis elve alól is kihúzza a szőnyeget.
A művészet a valóság utánzása volna?
Több is, kevesebb is annál. A jó műalkotás sohasem nélkülözheti a megkomponáltság, szerkesztettség elemét – a valóság pedig maga a szerkesztetlenség.
Mintha a művészet inkább összegezne, de nem valami sablonos képlet formájában, hanem azzal, hogy felmutatja, és élettel tölti meg a részleteket. Nemigen kullog a valóságot utánozva, inkább elvonatkoztat. Távolabb visz, közelebbre hoz. Összefoglalja, amit össze kell foglalnia. Az emberi lényeget fejezi ki – ahogy korábban mondtam.
Itt másik dogmába ütközünk, ez pedig a marxizmus egyik leggyakrabban idézett – valójában Hegeltől származó – megállapítása:
„A dolgok lényege a dolgok története.”
 Eszerint a történelmünk – feltéve, ha azt valóban ismerjük, és jól ismerjük – elénk állítja tulajdon önmagunk lényegét? Vajon miképpen?
Az idézet nemcsak a korábban már elemzett egyenes vonalú és egyetlen földi fejlődés képét sugallja, hanem valami mást is. Arról később.
Tegyük most félre ezeket a kínzó kérdéseket a spirál következő körére.
Most ezek után azonban újból fel kell vetnem a fejlődés, az előre mutató változás kérdését. Természetesen nem a korábbi fejtegetések témáihoz térek vissza.
A középkor nem ismerte a fejlődés elvét. Az újkor hozta divatba. Vajon mi az, ami a hétköznapi embert általában meggyőzi a fejlődés tekintetében?
Általában bizony a tárgyak, a technika, a technológia tökéletesedése. Esetleg a gazdasági növekedés – vagy éppen a lélekszám növekedése.
Ebből nyílegyenesen következik a modern vulgár történetírás azon soha ki nem mondott, de a felszín alatt sulykolt meggyőződése, hogy az emberi történelem nem más, mint gazdaság-és technikatörténet, nyakon öntve némi tudománytörténettel.

A közgazdasági szakbarbárok és a természettudomány sovinisztái általában nagy gaudiummal terjesztik elő, vagy fogadják az ilyesféle nézeteket, de nem örülnek, ha megkérdezzük tőlük, mivel vitte elő a természettudomány vagy a technika általuk jócskán túllihegett fejlődése az emberi nemet. Javultak-e globális mértékben az emberiség életviszonyai? Növekedtek-e túlélésünk esélyei? Javult-e, tökéletesedett-e az emberi erkölcs?
Miben áll tehát a fejlődés?
A technológiai vagy tudományos haladás természetesen magában rejti a fejlődés lehetőségét, de nem garantálja azt. Esély, amivel élünk, vagy nem élünk.
A fejlődés maga is nagy rejtély, de nem a tudomány éri tetten. Fogalma sincs róla. Nem is a technika. Annak még annyira sincs.
Egyedül a művészet képes megértetni és megmutatni a fejlődést. Bármiben.
Folytatása következik.