A valódi líra szükségképpen kötődik a nyelvhez, amelyen íródik. Ez persze végtelenül triviális megállapításnak tűnik, de a mai erkölcsi, szellemi és eszmei zűrzavarban gyakran nem árt tisztázni az ennyire alapvető kiindulópontokat is.
Ha már a nyelvhez kötődik, a líra természetszerűen kötődik a nyelvet anyanyelvükként beszélő emberekhez is. Nem is lehetne másképpen, hiszen alapvetően az ő érzéseiket, félelmeiket, gondolataikat, örömeiket és bánataikat fejezi ki a hétköznapi nyelvhasználatnál magasabb szinten; a líra az emberi lényeg legbelső személyességének nyelvi kifejezője.
Az epika a múlt, a dráma az örök jelen, a líra pedig egyfajta időtlenség.
Személyes és közösségi líra megkülönböztetése nem azt jelenti, hogy az egyik a kollektív érzelmek kifejezője, a másik pedig egyedül a lírai Énre (a versben beszélőre) tartozik, más emberek közelednek hozzá, ha akarnak, de nem nagyon vonatkozik rájuk. Ha ezt elfogadnánk, kénytelenek lennénk igazat adni a posztmodern költészet ideológusainak, akik egyre gyakrabban hivatkoznak éppen erre.
A közösségi líra kollektív, a személyes pedig egyéni érzelmeket fejez ki; és tartozik mindenkire, akinek a belső személyes tartalmait a vers néven nevezi, akiben érzelmet, erőt, boldogságot kelt; energiát szabadít fel. A közösségi líra az érzelmi alapú közösségnek fenntartója is, teremtője is, erősítője is továbbfejlesztője is. Felelőssége igen nagy.
Közösségi érzelem is személyes érzelmek összessége. Ha a személy a maga intimitásában nem éli meg, akkor legfeljebb kényszerből fogadja el, nem azonosul vele. Az ilyen személy nem tartozik az illető közösségi érzelem hatálya alá – valószínűleg nem is tagja a közösségnek. A közösség érzelmi kötelék, senkit sem lehet akarata ellenére belekényszeríteni. A jó közösségi líra a valódi érzelmekre épül, és valódi közösséget teremt. A hamis érzelmekre épülő, rossz közösségi líra mögött nem áll valódi érzelem.
A nem érzelmi alapú, valamiféle hivatalos alapon létező közösségek nem jelentenek valódi érzelmi-közösségi összetartozást mindazon személyek közt, akik a közösségnek „hivatalból” tagjai; mindazonáltal a „hivatalos” közösség mögött is állhat valódi érzelmi alapú közösség, amelynek tagjai valójában nem egészen ugyanazok, mint akik „hivatalból” tartoznak hozzá.
Az is előfordulhat – manapság ez talán nem is ritkaság – hogy a „hivatalos” közösség mögött talán nem is egy valódi érzelmi összetartozáson alapuló közösség rejtőzik. Utóbbi – a közösség darabokra szakadozása – a legtöbbször azt jelzi, hogy akkor és ott éppen nem létezik a közösség korszerű lényegét kifejezni képes adekvát közösségi líra.
Hogy konkrétabb legyek: például a magyar anyanyelvű személyek ma bizonyára semmiképpen se tartoznak teljes számban a „magyar hazafiak” érzelmi közösségébe. Ez személyes döntés kérdése, és minden korban volt a magyar anyanyelvű személyeknek olyan hányada, amelyik nem számította magát a magyar hazafiak közé. Nem tartoznak a magyar hazafiak közé jelenleg saját döntésük következtében azok, akik:
- Magyar anyanyelvük ellenére nem magyar érzelműek.
- Identitással nem rendelkező kozmopoliták.
- Komprádorok.
- Fogyatékos képzettségű, fogyatékos erkölcsű, vagy csökkent érzelemvilágú személyek, akik a kérdés jelentőségét sem értik.
- Azok, akik bármilyen okból elidegenedtek a magyar hazafiság érzelmi hatásától.
A felsoroltak – saját döntésük értelmében – nem részei a magyar hazafiak közösségének. Ez még nem volna probléma, hiszen a nyelvi és a nemzeti közösség a valóságban sohasem esett egybe. Nagy történelmi megrázkódtatások idején az ilyen személyek igen jelentős részéből a pillanat szavára mégis kitűnő hazafi lett, akik az áldozatvállalástól sem riadtak vissza.
Az is előfordulhat, hogy nem magyar anyanyelvű személyek is részévé válnak a magyar hazafiak közösségének. Ez a múltban még nem is volt ritkaság. Az esztergomi várat a tatár ellen sikerrel védelmező spanyol származású Simon ispán, vagy a XVII. század egyik kiváló katonája, a Skóciában született, de élete zömét erdélyi katonai szolgálatban eltöltő, magyarrá lett Gaudi András példája erre figyelmeztet – és akkor még nem is szóltam az aradi vértanúkról..
A magyarsághoz való tartozásnak a múltban igen nagy volt az integráló ereje. Ha szétnézünk magunk körül, azt láthatjuk: maradt ebből mára is. Mindannyian ismerünk nem magyar anyanyelvű, különféle okokból hozzánk került embereket, akik magyarrá, méghozzá öntudatos magyarrá váltak. Tagjai lettek a közösségnek.
A közösség mindig érzelmekre épül. Összetartozását a közösségi líra fejezi ki. A valódi közösség érzelmi értelemben mindig nyitott. Senkit sem rekeszt ki – a „kirekesztés” kifejezésnek ilyen vonatkozásban nincs is értelme.
Kirekeszteni valakit – aki tartozni akar a közösséghez – csak adminisztratív értelemben lehet. Kirekesztésnél azonban sokkal valóságosabb és gyakoribb az elidegenítés; a „hivatalosan” értelmezett közösségektől igen sok embert idegenítenek el a formális, élet-vagy erkölcsidegen szabályok és az ellenségkép erőltetése – voltaképpen ezek a közösségképzés legnagyobb ellenségei.
Visszatérve: nem az a baj, hogy – a konkrét példánál maradva – a magyar anyanyelvűek jelentős része úgy érzi, hogy nem tartozik a magyar hazafiak érzelmi közösségébe, hanem az, hogy jelenleg nem egyetlen érzelmi közössége van a magyar hazafiságnak, hanem csaknem megszámlálhatatlan.
Ez pedig rendkívül veszélyes. Azt jelenti: jelenleg nincs adekvát megfogalmazása sem a hazafiság fogalmának, sem a hazafias viselkedésnek, sem pedig a hazafiasság céljainak. Légüres tér van helyette, ahol ezerféle torz felfogás létezhet – és létezik is. Mert a jelen helyzetben nem létezik olyan, a magyarul beszélőknek legalább a zömét megszólítani képes lírai költészet, amely a hazafiasság fogalmát képes volna a kornak megfelelően kifejezni.
Ha jobban megvizsgáljuk, azt tapasztalhatjuk, gyakorlatilag egyetlen fontos közösségi fogalom kifejezésére sem létezik aktuális és adekvát lírai költészet.
Miféle líra van most nálunk, és mivel foglalkozik ahelyett, hogy a küldetését teljesítené?
Erre majd a további részekben válaszolok.
Mostani kiindulópontomra visszatérve még a személyes líráról is akad mondanivalóm. A személyes líra nem attól személyes, hogy az alkotó magánügye, hanem arról, hogy személyes érzelmeket fejez ki. Éspedig nem az alkotó kizárólagos – esetleg önkényes és szeszélyes – személyes érzelmeit, hanem a nyelvet beszélők korra és helyzetre jellemző, az adott korszak problémáira választ adó személyes érzelmeit.
A személyes líra nem attól különbözik a magánember személyes érzéseitől, hogy művészi formába (esetleg művészinek minősített formába) öntik, írásba foglalják, és nyilvánosságra hozzák, hanem attól, hogy áthatja az alkotó személyes költői felelőssége. Ahol ezt nem találhatjuk, ahol az érzelmek kifejezése önkényes, szeszélyes, és mindenféle alázatot, személyes költői felelősséget nélkülöz, ott költeményről nem beszélhetünk.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése