Szőke nő zűrben az űrben - 181.

SZÁZNYOLCVANEGYEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára

Karen összerezzent. Mintha valami különös fuvallatot érzett volna, finoman rázkódott a világ. Előbb nem értette a jelenség okát, aztán lenézett. Remegett a keze.
Meglepetésére Ed Philips is határozottan idegesnek tűnt.
Helmut Schellenberg azonban egykedvű tekintettel, közönyösan nézte a panorámaképernyőt. Túl sok neki, gondolta magában Karen, már nem képes feldolgozni.
- Ostobaság volt azt mondani, hogy megsemmisítettük a térmanipulátort – mondta, hogy mondjon valamit.
Ed Philips foga összekoccant. A szőke nő tátott szájjal nézte.
Helmut Schellenberg a fejét csóválta.
- Miért féltek? – kérdezte közönyös hangon.
- Nem hallottad? – kiáltott rá Karen.
- De igen – vigyorodott el az ifjabbik Schellenberg. – de nem tartom elképzelhetőnek, hogy egy napon belül ki is olvassza őket a rendszer. Az hosszabb folyamat.
Karen Bozchana Kadlecikova nagyot sóhajtott. Hát persze. Van ideje. Egyébként is, mitől fél?
- Admirális a hajónak! Jelentést kérek az említett folyamat időtartamáról!
Azonnal választ kapott:
“Hajó az admirálisnak! Becslésem szerint a folyamat mintegy ötven órát vesz igénybe!”
Karen megnyugodott. Az bőségesen elég rá, hogy valami értelmes határozatra jussanak. Meglepődve vette észre, hogy Ed Philips is megkönnyebbül.
- Mi az, amit még nem mondtál el nekünk, Ed? – fordult a férfihoz.
Ed Philips nem felelt, és a szőke nő nem forszírozta. Majd később.
Volt ugyanis valami, ami ebben a pillanatban fontosabbnak tűnt annál, hogy Ed Philipset faggassa.
- Admirális a hajónak! Mindenre kiterjedő vizsgálatot kérek annak megállapítására, van-e a csatahajó rendszereiben valami olyan rejtett mechanizmus, aminek segítségével a majdan felébredő csoport megkísérelni a hatalma alá vonni a flottát.
“Hajó az admirálisnak! A keresést azonnal megkezdem! Instrukciót kérek, mi legyen az ilyen célú rendszerrel, ha valóban létezik!”
Karen ezen nem sokat gondolkodott.
- Admirális a hajónak! Felkutatni, Hatástalanítani, törölni, megsemmisíteni!”
A kínai tervezők mélységesen egyetérthettek a szőke nővel. Csaknem vidám volt a könnyűcirkáló válasza.
“Hajó az admirálisnak!  A parancsot megértettem és végrehajtom!”
- Admirális a hajónak! Jelentést kérek majd, volt-e ilyen rendszer.
“Hajó az admirálisnak! Természetesen! Belső diverzáns szoftver észlelése máris folyamatban, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”
A szőke nő szélesen elmosolyodott. Bármi is akarná őt a most felébredők hatalma alá vonni, azt tüstént ki kell iktatni.
- Admirális a hajónak! Többszörös vizsgálatot kérek! Egyetlen hasonló rendszer sem maradhat meg!
A könnyűcirkáló nyilván mélyen egyetértett a paranccsal, a belé kódolt értelem nem engedhette meg, hogy idegen parancsnokság alá kerüljön.
“Hajó az admirálisnak! A parancs végrehajtása folyamatban!”
Karen már éppen megnyugodott, és felkészült rá, hogy még egyszer alaposan kifaggassa Ed Philipset. A férfi látta, és elég savanyú képet vágott.
A hajó szinte hisztérikusan szólalt meg:
“Hajó az admirálisnak! Ellentétes folyamat indult! Ismétlem, ellentétes folyamat indult!”
- Admirális a hajónak! Mi az, hogy ellentétes folyamat?
“Hajó az admirálisnak! Most indult egy folyamat, amely másfél óra alatt megöli a hibernációból ébredőket. Mindet kivétel nélkül!”
Folytatása következik.

Szerelem és líra - XL.

Negyvenedik rész

Erről a filozófiai és esztétikai holtpontról kellene valahogyan elmozdulnunk.
A gondolatmenetemben meglehetősen nehéz részek következnek, ezekről próbálok hétköznapi emberi nyelven beszélni.
A holtpontról nem könnyű kimozdulni – de nem is lehetetlen.
Anélkül azonban nemigen lehet, hogy újra fel ne vessem a korábban már tárgyalt problémát: mi is a költészet, egyáltalán, a művészet, mi a küldetése a világban.
Talán megbocsátja nekem az Olvasó, ha a korábbiakkal összhangban ezúttal is egyféle spirál alakban haladok. Az akadémikus tudományos elme az egyenes vonalat kedveli, de abból gyakorta vaskalaposság és csőlátás lesz. Az esszék kedvelői ezzel szemben gyakorta arabeszkesen galoppoznak a témájuk felvetette problémák között, de ezzel ritkán juthatnak el valamiféle rendszerhez. A posztmodern divatba hozta dekonstrukció (Derrida) korifeusai meg éppenséggel úgy viselkednek tárgyukkal, ahogy goromba altisztek az újonccal: szétszedik, és újra összerakják. Ezt valamiféle prekoncepció nélkül tenni azonban lehetetlen; ha mégis lehetséges, zűrzavarhoz vezet. Nem árt, ha életben marad a regruta…
Magam a spirális alakban való haladást kedvelem, mert az a meggyőződésem, hogy ez Élet is ebben a formációban működik; lényegében csaknem mindig ugyanazokat a problémákat állítja elénk – de mindig magasabb szinten.
Mi hát a művészet? Mi a küldetése.
Itt olyanról kell szólnom, amit általában intelligensen ki szoktunk kerülni, ez pedig a mimézis elve. A mimetikus esztétikai gondolkodás ősapja ugyan Arisztotelész, de nálunk Lukács György tette a mimézis elvét az esztétikai gondolkodás dogmájává.
Ha a művészet valóban (csak) az élet puszta utánzása lenne, viszonylag könnyen igazolható volna a posztmodern. Egy megrekedt, beszűkült perspektívájú, kilátástalan és reménytelen korban a művészet aligha tehet egyebet, mint a maga kifinomult eszközeivel rögzíti és utánozza a kor megrekedését, beszűkült perspektíváját, kilátástalanságát és reménytelenségét.
Ismerős; rendszerint éppen ilyen és ehhez hasonló magyarázatokkal bástyázza körül magát, igazolja elképzeléseit a posztmodern.
Ilyen alapállásból kiindulva még ahhoz a (teljesen abszurd) felfogáshoz is lehet érveket gyűjteni, hogy a kilátástalanságot kilátástalansággal, a formátlanságot formátlansággal, a zűrzavart zűrzavarral kell érzékeltetni.
Ez volna a művészet feladata?
Egyáltalán – utánzás-e a művészet?
Vajon minek az utánzásai a gótikus katedrálisok, Leonardo festményei, vagy Shakespeare drámái?
Erre persze az volt a régebbi sablon válasz, hogy a valóságé; de ez ellen már bő száz éve óvást nyújtott be nemcsak a filozófia, hanem a szűkebb értelemben vett művészetfilozófia is: a valóság ábrázolásának igénye mindig prekoncepciót foglal magában, és egy mű sohasem az „objektív” valóságot ábrázolja, hanem megalkotójának a valóságra vonatkozó vélelmét.
„Monsieur Balzac, szerintem a valóság merőben más, másnak ismerem, pedig ugyanabban a korban élek, mint ön.”
 Victor Hugo és Balzac kortársak voltak, a Nyomorultak és az Emberi színjáték ugyanabban a korban játszódnak, mindkettő Franciaországban; de az általuk elénk állított világ nem hasonlít egymásra, mintha két külön bolygó volna. Az elméleti megfontolások által befolyásolt emberek gyakran úgy képzelik, hogy Balzac valamivel később élt, mint Hugo – pedig éppen Victor Hugo volt, aki beszédet mondott Balzac temetésén, és nem fordítva.
Régebben nekünk Balzac esetében a marxizmus kiagyalta kritikai realizmus fogalmát sulykolták, mára azonban az irodalomtörténet megértette, hogy a valóság ábrázolásának törekvése voltaképpen – mítosz. Sajátos személyes mítosz. Ma már Balzac műveit leggyakrabban a mitologizáltság szemszögéből vizsgálják.
Ritkán veszik észre, hogy ez – az objektív valóság művészi ábrázolásának elvi lehetetlensége – lényegében a mimézis elve alól is kihúzza a szőnyeget.
A művészet a valóság utánzása volna?
Több is, kevesebb is annál. A jó műalkotás sohasem nélkülözheti a megkomponáltság, szerkesztettség elemét – a valóság pedig maga a szerkesztetlenség.
Mintha a művészet inkább összegezne, de nem valami sablonos képlet formájában, hanem azzal, hogy felmutatja, és élettel tölti meg a részleteket. Nemigen kullog a valóságot utánozva, inkább elvonatkoztat. Távolabb visz, közelebbre hoz. Összefoglalja, amit össze kell foglalnia. Az emberi lényeget fejezi ki – ahogy korábban mondtam.
Itt másik dogmába ütközünk, ez pedig a marxizmus egyik leggyakrabban idézett – valójában Hegeltől származó – megállapítása:
„A dolgok lényege a dolgok története.”
 Eszerint a történelmünk – feltéve, ha azt valóban ismerjük, és jól ismerjük – elénk állítja tulajdon önmagunk lényegét? Vajon miképpen?
Az idézet nemcsak a korábban már elemzett egyenes vonalú és egyetlen földi fejlődés képét sugallja, hanem valami mást is. Arról később.
Tegyük most félre ezeket a kínzó kérdéseket a spirál következő körére.
Most ezek után azonban újból fel kell vetnem a fejlődés, az előre mutató változás kérdését. Természetesen nem a korábbi fejtegetések témáihoz térek vissza.
A középkor nem ismerte a fejlődés elvét. Az újkor hozta divatba. Vajon mi az, ami a hétköznapi embert általában meggyőzi a fejlődés tekintetében?
Általában bizony a tárgyak, a technika, a technológia tökéletesedése. Esetleg a gazdasági növekedés – vagy éppen a lélekszám növekedése.
Ebből nyílegyenesen következik a modern vulgár történetírás azon soha ki nem mondott, de a felszín alatt sulykolt meggyőződése, hogy az emberi történelem nem más, mint gazdaság-és technikatörténet, nyakon öntve némi tudománytörténettel.

A közgazdasági szakbarbárok és a természettudomány sovinisztái általában nagy gaudiummal terjesztik elő, vagy fogadják az ilyesféle nézeteket, de nem örülnek, ha megkérdezzük tőlük, mivel vitte elő a természettudomány vagy a technika általuk jócskán túllihegett fejlődése az emberi nemet. Javultak-e globális mértékben az emberiség életviszonyai? Növekedtek-e túlélésünk esélyei? Javult-e, tökéletesedett-e az emberi erkölcs?
Miben áll tehát a fejlődés?
A technológiai vagy tudományos haladás természetesen magában rejti a fejlődés lehetőségét, de nem garantálja azt. Esély, amivel élünk, vagy nem élünk.
A fejlődés maga is nagy rejtély, de nem a tudomány éri tetten. Fogalma sincs róla. Nem is a technika. Annak még annyira sincs.
Egyedül a művészet képes megértetni és megmutatni a fejlődést. Bármiben.
Folytatása következik.

Posztmodern éjszaka

Mint rozsomák a rozson át,
Araszol a sötét;
Gyorsan leissza nappalunk
Még világos fölét.
——
Dallamtalan tücsökzene
Visít, mint jó rokon;
S vonít egy tépett hangulat
Műszálas bokrokon.
——-
Rímet gyilkolni indul el
A posztmodern menyét;
S Heidegger foszló szelleme
Csócsál  egy jegenyét.
——–
Irdatlan sok csalán között
Tipródik már Manyi;
S a nyolcvanéves kurtizán
Varázsa: alanyi.
——
Verssorba szomorítva mind
A lomha fellegek;
És botcsinálta oszlopuk
Formátlanul hebeg.
——-
Hullajt a rusnya vén bagoly,
Amerre elhalad,
S a borzas posztmodern mocsár
Nyeli a díjakat.
——
Viszket a rongyos árnyalak
Üszkös, rossz vers-húsa;
S recsegve szól a posztmodern
Bús kuruttykórusa.
—–
Zörögve őrzi éjjelét
Az ócska vers-akol;
Miközben minden szép, nemes
Még szunnyad valahol.
—-
Istent temetni tán lehet,
S tagadni is szabad;
De attól még a Virradat
Soha el nem marad.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 14.

A laikus hajlamos azt feltételezni, hogy az írók világosan emlékeznek a műveik minden alakjára. Azt természetesnek tekintik, hogy a tanár nem emlékszik az összes tanítványára, ahogy a rendőr sem mindenkire, akit megbírságolt.
Az író számára is adott a felejtés adománya.
Móricz Zsigmond valamikor a harmincas években Németh Lászlóval beszélgetett.  A Kelet Népe kapcsán akkoriban közeli munkatársak voltak.
Beszélgetés közben – alighanem Németh Lászlónak köszönhetően – pedagógiai kérdésekre terelődött a szó.
Móricz Zsigmondnak eszébe jutott, hogy a több mint egy évtizeddel korábban írt Légy jó mindhalálig című regényének egyik figuráját volt debreceni tanárjáról mintázta. Közölte is a tanár nevét, aztán váratlanul felnézett:
- Hogy is hívják a regényben?
Németh László meglepődve nézett rá. Móricz nem tudja, hogy’ hívják a regényhősét?
De Móricz türelmetlenül intett:
- Mondd már, édes öcsém, nem jut az eszembe!

Porra sár

Forró por volt,
Ma reggelre: porra sár;
Pityeregve
Búcsúzkodik már
A Nyár.
——-
Zokogott az ég.
A föld sártól dagad;
Tegnapi nyarunk
A friss sárba ragad.
—–
Megy az Élet,
Porra sár jön;
Sárra por;
Csendben bandukol az Isten
Valahol.
——
Minden perc
És minden Öröklét
Lejár;
Ősz jöttével
Mindig elköszön
A Nyár.
——
Pörög minden,
Porra sár jön
Sárra por;
Egy helyben tán
Csak a Sátán
Rostokol.
—–
Kocog az Idő,
Mint rozzant, vén batár;
Emlékektől lesz ködös
A láthatár.
——-
Sápatag ég Felhő-szennyest
Tereget;
Tegnapjaink hosszú sora
A távolból
Integet.
——
Por sziszegett,
Ma reggelre
Porra sár;
Becsomagolta batyuját már a Nyár.
——–
Nyári alkony még kérleli
Az eget;
S fent a vén Nap
Új nyarakkal
Hiteget.
——
Porra-sárra, jégre-hóra
Figyelünk;
Elmúlt húszéves
Az ifjabb gyermekünk.
—–
Múltunk épül,
Mint valami
Furcsa vár;
Kis kertünkben
vénülni fog
Majd a Nyár.
——
Mások életében  kósza
Szél kotor;
Ránk csillámlón,
Sejtelmesen
Száll a por.
——-
A világban néhány gyertya
Fájva ég;
De mű-fényözönben őrjöng
A sötét.
—-
Ha az Óra nem lélekre,
Szóra jár;
Előbb-utóbb mindent belep
Majd
A Sár.
——–
Ha a pénz-ámokfutás
El nem akad;
Vörös poron kívül egyéb
Nem marad.
——–
Forró por volt,
Ma reggelre: porra sár;
Pityeregve
Búcsúzkodik már
A Nyár.
——-
Háború,
Infláció
Vagy maszkabál;
Porra sár jön,
Sárra por;
A porra sár.

Nem kell a hízelgés!

Több helyen is olvastam.
Állítólag valamikor az 1880-as években történt, helyhatósági választás idején. Valahol Magyarországon.
Fekszik a vezérkortes, csaprészeg az elfogyasztott néhány vödörnyi bortól és pálinkától. Kóbor eb lép elé, nyalogatni kezdi a pofázmányát.
A főkortes felserken, de ki se nyitja a szemét, úgy motyogja:
- Ne csókolgass! Már hiába hízelegsz! Van jobb jelölt! Nem te leszel az alispán!

Facebook, Facebook

Van tömérdek ellenséged,
Sznobnak divat szidni téged,
Mert hogy rajtad
Sok butaság hömpölyög;
Az ostobák légiója
Mind tenálad
Ömbölyög.
Facebook,
Facebook;
Csupa derű,
Ritka könny;
Facebook,
Facebook,
Pofázmányos
Pofakönyv.
—–
Konzervatív, liberális;
Prédikálhat akár máris.
—–
Van százféle tarka marha,
Sok disznónak nyitva marka.
——-
Süketnek van hangos posztja;
Ki felteszi, ki megosztja.
——–
Facebok,
Facebook:
Árnyékod is van,
De nagy;
Mégis, mégis
A Szabadság része vagy.
——-
Akadnak itt rímek, rémek -
Jegyzetelhetnek a kémek.
——-
A cenzúra nincs még sehol,
A Hatóság csak szimatol.
——–
De amíg el nem tapossák;
Védelmez a nyilvánosság.
——-
Van itt eszkimó – meg fóka;
Facebook: a sokbőrű róka.
——
Facebook-politika? Kóma?
Belebukna Bizánc, Róma.
—–
Facebook-gazdaság? Banális…
Cég-trutymó és bank-kanális.
——
Faceboook-bölcselkedés? Komor.
Panaszfolyam, gyomor-nyomor.
—–
Facebook-matéria? Lenge;
Mint néhai törött penge,
—-
Facebook-néni vénuszdombja
Bádog-erdők lila lombja.
—–
Facebook-bácsi hosszan krákog;
Sírnak a Viagra-álmok.
—–
Facebook-grófnő fentebb stílje
Virtuális szexepílje.
—-
Elszánt álszent berzenkedik;
Folyton leselkedik pedig.
——-
Otthon hibbant léptű, csendes;
Facebook-on nagyképű hentes.
—–
Totyakos, tokája göndör;
A Facebook-on fennen bömböl.
—–
Facebook-világ káoszt renget;
Mégis segíti a rendet.
—–
Létre nyíló csonka ráma;
Esti Facebook-panoráma.
—-
Globalizált mű-földeken
Makacs, poros
Kis göröngy;
Facebook,
Facebook,
Pofázmányos
Pofakönyv

Szőke nő zűrben az űrben - 180.

SZÁZNYOLCVANADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
- Száz esztendőre? – kérdezte Karen. – Hiszen annyi még…
- Tudom – vágta rá a férfi. – Természetesen nem töltöttem ki a száz esztendőmet. Évtizedekkel a Nagy Lázadás után az intézményt felszámolták, mindenkit felébresztettek. Azóta ebben az időben élek.És ebben a térben.
- A család, amelybe betolakodtál?
- Közben kihalt, a harcok során mindenki eltűnt vagy meghalt. A felébresztésem után ezt közölték velem, és segítettek, hogy új személyiséghez jussak. Így lettem Ed Philips.
Néhány pillanatig hallgattak.
Utána a szőke nő mély lélegzetet vett.
- Foglaljuk össze – kezdte rezignáltan.- Birtokunkban van a könnyűcirkáló. A segítségével elfoglaltuk ezt a hatalmas csatahajót, amelynek a típusából talán már nincs is több. Rövidesen rendelkezünk a teljes fegyverkészlet felett. Közben kiderül, hogy a csatahajó mélyén hibernációs kamrák találhatók, amely nem kisebb személyiséget rejt, mint a flotta egykori főparancsnokát, “Dúvad” Williams admirálist. Utóbbiról a Földön úgy tudják, tragikus balesetben halt meg. A pletykák pedig úgy szólnak, hogy meggyilkolták. Mi tudjuk, hogy sem egyik, sem a másik hanem a birtokunkban lévő csatahajón található, hibernált állapotban. Mellette fekszenek a törzskara tagjai, illetve nem azonosítható személyek. Az admirális saját maga döntött a hibernálás mellett. Sejtelmünk sincs, mennyi időre történt a befagyasztás, arról meg főleg nincs, mikor és kinek kellene őket felébreszteni.
Megcsóválta a fejét.
- A tudomásunkra jutott továbbá az is, hogy a társaságunkban tartózkodó Ed Philips voltaképpen az admirális fia, és hogy ők mindketten időutasok voltak, egy olyan távoli jövőből érkeztek, ami a számunkra tökéletesen elérhetetlen.
- Többszörös időutasok – vakkantott közbe Helmut Schellenberg.
- Úgy van! – vágta rá a másik férfi. – Ez az igazság.
Karen elhúzta a száját.
- Számunkra voltaképpen lényegtelen igazság. A fontos kérdés: mit tegyünk most, ebben a pillanatban.
Hallgattak egy sort.
Utána újra Ed Philips ragadta magához a szót.
- Ha már összefoglaljuk a dolgokat, mindenképpen szólnunk kell a térmanipulátorról is, amelynek a létezésére együtt derítettünk fényt Karennel. Jobban mondva: Karen nyomozta ki. És Karen semmisítette meg.
A szőke nő megrázta a fejét.
- Finoman a “megsemmisítés” kifejezéssel, Ed. Nem hinném, hogy előbb vagy utóbb ne tudnák újra üzembe helyezni.
Ed Philips higgadtan bólintott.
- Igen, de az talán nem a közeljövőben fog bekövetkezni. Most gyorsan tisztáznunk kellene, hogy mihez kezdjünk. Úgy gondolom…
Géphang szakította félbe:
“Hajó az admirálisnak. A hibernációs fülkékben a felébresztési folyamat megkezdődött. Oka tisztázhatatlan!”
Folytatása következik.

Szerelem és líra - XXXIX.

Harminckilencedik rész
 Az előzőekben két igen fontos tényezővel foglalkoztam, ezek pedig a következők voltak:

• A földi civilizáció egyszeri és nagyjából egyenletes fejlődésének elve
• A profit elv szükségszerűségének, egyetemességének alátámasztására hivatott végzet-elképzelések; amelyek általában a „szükségszerűség” álnév alatt jelennek meg a modern kultúrában.

Azért kell ezekkel behatóbban foglalkoznom, mert a jelenlegi kanonizált költészet az ezek által határolt rendszer eklatáns része többértelműségével, ellentmondásosságával együtt; sőt ezek tökéletesen illeszkednek a szisztémába.
Természetesen a gondolatmenet ezen pontjánál önként kínálkozik az okság elve. Néhány igényesebb hozzászólómnak ezzel kapcsolatban azt mondhatom, hogy ezzel a szabad akaratról írott tanulmányomban elég részletesen foglalkoztam. A XX. század második felének természettudománya felszámolta az okság elvét, a kísérletek nem igazolták a modern polgári gondolkodásnak ezt az alapvető elképzelését. Ez okozta a közelmúlt filozófiai gondolkodásának egyik legnagyobb megrázkódtatását.
Emiatt egyelőre nem kívánok kitérőt tenni az okság irányába, hanem folytatom a tanulmányomat az eddigi fogalmi keretek között.
Az egyetlen földi civilizációt és többé-kevésbé egyenletes előre mutató változást, azaz haladást tételező fejlődéselv alapvetően az időbeliség fontosságára épül, attól nem választható el. Fejlődéselv és időbeliség egymást kölcsönösen igazoló fogalmak ebben a rendszerben.
A történelmi idő lineáris haladása tehát a mai ideológia értelmében a civilizáció folyamatos fejlődését is jelenti. Ennek értelmében minden dogma „kényelmes és magától értetődő” igazolást nyer. Ami időben közelebb van hozzánk, az egyben fejlettebb is – a tétel nem szorul bizonyításra, mert az időszalagon elfoglalt hely maga a bizonyíték.
A történelemben természetesen időnként nagyon nehéz érvényt szerezni a dogmának. Emlékszem, mennyit izzadt a tanárunk annak idején, amikor azt állította nekünk, hogy a kora középkori állam, társadalom és gazdaság – fejlettebb az ókorinál. Ehhez hajuknál fogva előrángatott elméletek kellenek, amelyek igazságtartalma automatikus kételyeket ébreszt. Magától értetődően szükség van ehhez a végzetelv bevonására is – különben az egész izzadsággal összetákolt koncepció szétesik.
A történettudomány az utolsó évtizedekben nagyon határozottan ebbe az irányba nivellál; a legtöbb esetben nem az események pontos lefolyásának tisztázását, nem is a tények megállapítását, vagy a valódi összefüggések tisztázását tekinti feladatának, hanem azt, hogy lehetőleg minél több múltbeli eseményről „bebizonyítsa”, hogy az „szükségszerűen” következett be.
Magyarország és a magyar kultúra vonatkozásában ennek igen kemény és kellemetlen politikai vonzatai is vannak, még hozzá nem is egyféle. Nagyon eltérnék a tanulmányom témájától, ha ezek taglalásába bocsátkoznék, csak jelzem: számos különféle, gyakran egymással ellentétes cél érdekében folyik ilyesféle játszadozás. Sajnos olyan is van közöttük, amelyik éppenséggel a magyar függetlenséget kérdőjelezi meg a „szükségszerűség” jegyében. Az állandóan harsogó „deheroizáció”, nagy történelmi alakjaink semmibe vétele, múltunk értékeinek, a magyar kultúrának a kétségbe vonása csaknem naponta előfordul. A jelenség nemcsak egyszerűen a jelen magyar világ komprádor törekvéseinek szánalmas önigazolása; sokféle idegen, a magyar kultúrával és a magyarság érdekeivel ellentétes törekvés igyekszik ezen az úton ideológiát gyártani magának. A velünk ellenséges szomszéd nacionalizmusok másfél évszázada ebből a forrásból szerzik be a puskaport.
Az időbeliségnek, mint a fejlődés bizonyítékának ódiumát kiterjesztették minden történeti stúdiumra.
Egyebek közt a költészetre is. Innentől érdekes a számunkra.
A jelenlegi kanonizált költészet „fejlettségének” egyetlen bizonyítéka: az időbeliség; hogy ezen elv értelmében pusztán amiatt, mert időben későbbi, „fejlettebb” az összes megelőzőnél.
Más formula hiányában igen nehéz lenne bizonyítani, hogy a jelenlegi posztmodern költészet bármilyen téren is fejlettebb volna a megelőző korok magyar lírájánál. Más probléma is van itt: voltaképpen sem poétikai, sem eszmetörténeti, sem filozófiai értelemben nem vezet út a korábbi költészettől a posztmodernhez. Áttételesen sem.
Igazság szerint nemcsak a posztmodernről, hanem a megelőző irányzatok némelyikéről is el lehet ezt mondani. A XX. század hivatalos magyar irodalomtörténete feltűnően egyoldalú, magát az egyoldalúságot kanonizálja, sajátos beszűkülésnek állítja be, és ez a beszűkülés már törvényszerűen fut a ma uralgó irányzathoz. Számos mai kiadónk él abból, hogy „felfedez” olyan alkotókat, akiknek a teljes életművük hivatalosan apokrifnek számít.
El is jutottam még egyszer ahhoz a fogalomhoz, amellyel korábban már foglalkoztam, közben tettem egy széles kört. Igazából nehéz a kérdést nem efféle spirál alakban megközelíteni. Az említett fogalommal korábban más aspektusokból foglalkoztam, most pedig meg kell említenem, hogy ez a jelenlegi posztmodern „fejlettségének” és értékének újabb bizonyítéka; maga a kánon, annak léte.
Ez természetesen problematikus. A kánon sohasem bizonyíthatja a kanonizált művek vagy fogalmak értékét. Sőt. Az elmúlt korok kánonjai nemcsak gyökeresen eltérő értékeket szentesítettek, mint a jelenlegi kánon, hanem sok olyat is, amit a jelenben semmiféle oldalról nézve nem találunk értékesnek. Az irodalom története éppen azt mutatja, hogy a kanonizálás szempontjai többnyire nem a valódi értékek mentén haladtak.
Hogyan lehetne mégis megőrizni a kánont, hogyan maradhatna fenn a posztmodern és az általa fémjelzett értékstruktúra?
A posztmodern a jelen pillanatban – saját struktúráján kívül – a következők támogatják:
A kánon erőteljesen, gyakorlatilag minden más irányzat kizárásával.
Kiderült, hogy a kánon törékeny. Manapság kezd darabokra hullani. A nyomában új kánonok keletkeznek. Nem is egy.
Támogatja a fejlődésről szóló koncepció, illetve az azt alátámasztó időbeliségi szempont is; pusztán amiatt, mert időben közelebb esik hozzánk; ilyen értelemben a jelen mindig előnyt élvez a múlttal szemben.
Ez is törékeny, ráadásul átlátszó is.
Támogatja ezen kívül a társadalomban meggyökeresedett jellegzetesen újkori és polgári végzet-elv, amely az előzőekkel összhangban van; azokkal egymásra vannak utalva.
És – ez is kevés. Ettől még a király alsónadrágban van. Önmaga, az úgynevezett fejlődés – az időbeliség mechanikus folytatása – magától porrá zúzhatja az egész tákolmányt.
Mi kellene még a posztmodernnek?
Hogy megálljon a világ.
 Éppen erről szól Fukuyama korábban említett hírhedt könyve. Hogy a jelenlegi piacgazdaság a történelem vége, nincs hová tovább fejlődni.
Szomorú kórkép. A fejlődés ideológiájával táplálkozó társadalmi rendszer fennmaradása érdekében kénytelen koplalásra ítélni önmagát, azaz tagadni a további fejlődés lehetőségét.
Ennek tükre a jelenlegi posztmodern.
Álljon meg az idő, érjen véget a fejlődés, ha másképpen nem, legalább jöjjön el a világvége.
 Minden más esetben pusztulásra van ítélve a jelenlegi szisztéma, és benne a posztmodern. És nem valami véres, vad öldöklő pusztulásra; csak arra, hogy kineveti, felfalja az idő, hogy túllép rajta a történelem, hogy emberibbet, jobbat állít a helyébe.
Mi azonban másképpen vélekedünk. Nekünk nem a posztmodern fennmaradása, hanem a költészet megújítása, a líra formáinak és témáinak jogaiba való visszahelyezése a célunk.
Folytatása következik.

Holnap talán fű se nő

Késve jött a kánikula,
Amikor a nyár már oda,
Felrobban a levegő,
Holnap talán fű se nő.
——-
Holnap talán fű se nő,
Ránk hengeredik a kő.
——
Hőség lángpallosa perzsel,
Sunyi képű halál nyergel;
Nem néz az Ég sehová,
Mentő száguld fel-alá.
——
Fel-alá száguld a mentő;
Szomjas lehet a Teremtő.
——-
Zörgő kóró-esküvő;
Holnap talán fű se nő.
——-
Hőség-démon fülbe béget,
Súgja: relatív az Élet;
Hogy a kiadós halál,
Jobb, mint a végső fatál.
——
Köhögős, száraz Jövő;
Holnap talán fű se nő.
——-
Puffadt kánikula hörög,
Holt levél taplóként zörög;
Szürke út közönye vár,
Végkép odavan a Nyár.
——
Vadul perzsel a határ,
Mégis odavan a Nyár.
—–
Isten a Jelenbe réved,
Nehéz takaró az Élet;
Lesz-e fű, lesz-e Jövő?
Hogyha akarjuk – kinő.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 13.

A sorozat tizenharmadik tagja legyen egy – tizenharmadik…
Lengyel József egyszer azt mondta, tudja, ki a világ legnagyobb marhája. Amikor valaki rákérdezett, hogy mégis, ki az, önmagára mutatott:
- Én.
- De miért?
- Mert okos embernek akarok mutatkozni olyan hitvány népség előtt, mint a magyar irodalmi közvélemény.

Szent István öröksége

Nem őrzi kripta, temető,
Elrejti mélyen az Idő,
És halkul a szava;
Emléke áll még dacosan,
Miközben hull rá fagyosan
A Történet hava.
—–
Akkor volt kard, akadt kereszt,
Isten kezét el ne ereszd,
A templomot becsült;
És sok-sok tegnapi pogány
Fejét meghajtva tétován
Országgá lelkesült.
——
Köd gomolyog, és iszapos a part;
Múzeumban pihen a régi kard.
—–
Most szertenézünk cifra romokon;
Mária földje voltunk egykoron.
—–
Emlék-bolondok hajladozva járnak;
Öltöny-tatárok profitot kaszálnak.
—–
Kisországbéli bennszülött-tudattal
Próbálunk élni szabad akarattal,
Média-sújtott hittel, azt remélve,
Hogy bennünk maradhat a magyar – élve.
——
Szent István nem aranykincset hagyott,
Hanem hitet, reményt, feladatot;
Hiába nyakunkon a hitel tőre,
Mégis a magyar a Szent Béke őre.
——
Ha mi bukunk el, más nem fogja vissza;
S a világot a vízözön megissza.
——
A haza már nem terület;
A Haza most már: Lelkület.
—–
A kard csak rossz célhoz vezet;
Az eszköz csak: a Szeretet.
——-
Nem oszt még áldást, ami nyers;
Nem kell se gőg, se kocsmavers.
—-
A hatalom lehet erős,
Helyettünk mégse felelős.
—–
Süket pesszimizmus nyafog;
Oda se neki, magyarok.
—–
A zseb-erkölcsű anglomán
Hadd trónoljon az uzsorán.
——
Nekünk a sátán nem dadog,
Mert mi vagyunk a magyarok.
—-
Kis magot rejtünk földbe el,
Ami hatalmas fát nevel,
Árnyékában egyszer a többi nyelvek
Majd békére
És önmagukra lelnek.
——
Szent István tán egy más dimenzióban;
Kis takaros, virágos fogadóban
Mosolyog,
Ragyog megszentelt képe;
A magyar még mindig
Mária népe.

Az állatbarát kufár

A lóbarát kufár történetét Rousseau bevette az epigrammái közé, de Ariosto írásai közt is megtalálható.
Egyszer egy velencei kalmár arról volt hírhedt, hogy epés megjegyzéseket tett azokra a lovagokra, akik képesek a hátasaikat sarkantyúval oldalba vágni. Állatkínzó bitangoknak nevezte őket.
A lovagok tűrték. Vagy tartoztak a kufárnak, vagy ezután akartak tőle kölcsönt kérni, nem akarták magukra bosszantani.
A kalmár széltében dicsekedett vele, hogy ő ugyan sose bántja a lovát. Mindenki hallott már erről, és a hír a többi városban is elterjedt.
- Hát te mivel biztatod a paripádat, ha makacskodik? – kérdezte egyszer az egyik pénzváltó.
- Szép szóval! – felelte nagyképű tónusban a kufár.
A pénzváltó nem felelt, de megjegyezte. Volt neki egy gyönyörű, de elképesztően lusta lova. Azon törte a fejét, hogy sózhatná a kalmárra a tohonya állatot.
Az alkalom hamar eljött. A kalmár hajón érkezett Dalmácia felől, de sürgős családi dolga volt a szárazföldön, és a pénzváltó tudta ezt. Jó embere volt egy lókupec.
- Add el neki áron alul!
Összenevettek, a lókupec meg nem habozott értesíteni a kufárt, hogy az iránta érzett tisztelete jeléül hajlandó neki eladni a paripát – a rendes ár negyedéért.
A kalmár megnézte a pompás állatot, és gondolkodás nélkül ráállt. Biztos volt benne, hogy remek vásárt csinál.
Vett a ló mellé sarkantyút is, de amikor látta, mennyire sok ismerős van körülötte, nem merte a csizmájára kötni, inkább az iszákjába csomagolta.
A városban még úgy ahogy poroszkált a ló, de amint az országútra értek, erőt vett rajta a természetes lustaság. Nemhogy vágtába, ügetésbe se kapott, csak sétálgatott, és sűrűn megállt füvet legelni.
A kalmárnak igen sürgős volt, majd’ a guta ütötte meg.
- Kedves jó lovam, igyekezz!
A kedves jó ló bizony nyugodtan tovább legelészett.
- Indulj már, átokfajzat!
Az átokfajzat pimaszul a gazda képébe nyerített, és tovább legelt.
A kalmárnak eszébe ötlött a sarkantyú. Elővenni nem merte, ismerősök jöttek-mentek az úton.
A ló fülébe súgta!
- Te dög! Ha tudnád, mi van az iszákomban, vágtatnál!

Barátaim!
Most újra köszönöm,
Hogy Veletek
Találkozni:
Öröm.
——-
Lehet siker, míg él a szorgalom;
Boldog kevesek Szent Crispin napon.
——-
Önként,
Ingyen -
Mint minden, ami szép;
Fogjuk a jövő remegő kezét.
——
Ügyünk szép,
Mint levélen erezet;
A szent célhoz csak
Tiszta út  vezet.
——-
Szétfoszlik a pokol bakacsin éje;
Ha megszólal a líra
Szent zenéje.
——-
Nyálkásan nyögő posztmodern helyett
Az igazi vers
Végre eljöhet.
——
Isten szépségre és ritmusra int;
Ami meg svindli – svindli lesz megint.
——-
A költészet a Lélek örök írja,
S a verset nem a kocsma gőze írja.
——-
A Lét felhorgad, az Idő suhan;
Barátaim – Szent Crispin napja van.
—–
A reménykedő Holnap ránk nevet;
Az Isten áldjon meg Benneteket!

Szőke nő zűrben az űrben - 179.

SZÁZHETVENKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Ed Philips mély lélegzetet vett.
-         Soha többé nem jártam a Földön.
-         Miért nem?
-         Már nem volt módom visszajutni. A lázadás kitörésének pillanatában egy távoli gyarmaton tartózkodtam. Deltapolisban, a Pelopidas-8 felszínén. Igazából éppen a lázadás szervezése körül szimatoltam.
-         A lázadás szervezése körül? A Nagy Lázadást megszervezték?
-         Igen, és jó előre. Emiatt kerültem veszélybe.
Most nyugodtan felállt, és ő maga töltött mindhármuknak.
Karen Bozchana Kadlecikova rezzenéstelen arccal szemlélte volt rabszolgatartóját. Hány réteg van még ezen a férfin, kicsoda is valójában? Mikor látja meg végre az igazi arcát?
Valami azt súgta, Ed Philips most már valóban az igazi énjét ássa elő emlékeinek mélyéből. Ez lehet talán az igazi Ed Philips. A valódi. A neve persze nem valódi, ki tudja, hogy is hívták valaha.
Helmut Schellenberg feszülten figyelt. Láthatóan lenyűgözte őt a másik férfi hosszú elbeszélése.
Ed Philips kényelmesen helyet foglalt, utána folytatta:
-         Rájöttem, hogy vadásznak rám. Gyilkosokat küldtek a nyakamba, csak azért menekültem meg, mert valaki értesített. Igazából nagy hibát követtem el.
-         Hibát?
-         Az információk egy részét már korábban hazajuttattam a Földre, de végig az volt a meggyőződésem, hogy az egész készülődés közönséges blöff. Szimatolgattam szorgalmasan, de igazából sokáig csak a felszínt karcoltam, mert nem gyanakodtam eléggé. Amikor teljes mélységében feltárult a nagyvállalatok tervezte káosz, más késő volt.
-         Miért?
-         Nem napok, hanem órák alatt követték egymást az események. Kezdetben azt hittem, gigantikus felültetésről van szó, és a blöff csak azt szolgálja, hogy a földi ellenőrzésen lazítsanak. Meg sem fordult a fejemben, hogy valóban meg akarnak szabadulni minden földi állami irányítástól. Pedig ez volt a cél.
-         Megszabadulni minden földi irányítástól, miért jó ez?
-         A nagy cégek szabad kezet akartak maguknak a világmindenségben. Perek százai zajlottak a Földön akkoriban illegális gyarmatok alapítása, adócsalás és hasonló ügyekben. A nagy cégek egy csoportjának vezetői elhatározták, hogy elvágják a köldökzsinórt. Igazából sokkal könnyebb dolguk volt, mint azt a Föld urai képzelték. Már évtizedek óta törvény mondta ki, hogy a világmindenségben érdekeltséget szerző cégeknek kötelező földi központot tartaniuk, ahol az igazgatóság legalább hatvan százaléka tartózkodik. Persze, a korrupció virult, a rendelkezést nevetve játszották ki. A legtöbb nagy cég címzetes vezetőket tartott az anyabolygón, aggastyánokat, a tulajdonos távoli rokonait, strómanokat, és a valódi vezetők feje nem fájt a túszok miatt.
Az emlékek hatására megcsóválta a fejét.
-         A Föld vezetői süketek és vakok voltak. A szépapám is. Biztosak voltak benne, hogy a Föld a gyarmatokkal szemben hatalmas katonai fölényben van. Nem számoltak a pénzzel, a korrupcióval és a gyarmatok illegális fegyverkezésével. Mindezekről tömérdek adatot szereztem, de már nem sikerült ezeket hazajuttatnom a Földre. Üldöztek, az életemre törtek.
-         Miért nem menekültél haza a Földre?
-         Már késő volt. Sokan ismertek. A földi adminisztráció fejvesztett menekülésbe kezdett, kivonult, ahonnan csak tudott. Több csapda is várt rájuk, én pedig hiába figyelmeztettem őket. Sikerült a szépapámat szolgáló fegyveres alakulatokat a Föld számára megőriznem, de el voltam tőlük vágva, még csak a közelemben sem volt egy se. Közben zajlott a politikai földcsuszamlás.
-         Földcsuszamlás?
-         Inkább mindenség-csuszamlást kellene mondanom. Egyik gyarmat a másik után kiáltotta ki a függetlenségét, lényegében órák alatt. Ahogy a földi adminisztráció kitette a lábát, máris hatalomra került valami ostoba politikus. Fel sem foghatjátok, miféle söpredék alkotta a bábkormányok tagjait. Tömérdek bunkó politikust ástak elő valakik valahonnan, jó részük írni-olvasni sem tudott. Hőzöngve deklarálták itt is, ott is a függetlenséget. Akadt olyan pár száz négyzetkilométer kiterjedésű gyarmat, ahol hetvennégy önálló államot kiáltottak ki. Tipikus bábkormányok voltak, a nagy cégek rakosgatták őket ide-oda. Akadt olyan rekedten hörgő, ordító, alkoholista megjelenésű politikus, aki egymás után hét különböző állam elnöke lett. Mindössze néhány óra alatt. Ha valahol nem felelt meg, átpasszolták egy másik helyre, ott őrjöngött a nemzeti érzületeiről. Az új hatalmasságok mindent megszálltak, minden űrkikötőt elfoglaltak, minden kapcsolatot megszakítottak. Életveszélyes volt a helyzetem.
-         Uramisten!
-         A földi tisztviselőket és hatósági embereket családostul internálták, ami a számomra biztos halált jelentett volna, mihelyt kiderítik a személyazonosságomat. Már az első nap végén itt is, ott is kezdték agyonlőni az internáltakat. A magasabb rangúakat szinte mindenütt azonnal kivégezték. Főtt a fejem, hogy mihez kezdjek.
-         Pokoli helyzet lehetett.
-         Az volt – folytatta mély meggyőződéssel Ed Philips. – Tudtam, hogy személyiséget kell cserélnem, különben nem maradhatok életben. Ez teljesen kilátástalannak tűnt, hiszen ott gyökértelen voltam, senkit sem ismertem, sehová sem tartoztam, a pénz meg könnyen értéktelenné válhatott.
-         Mihez kezdtél.
-         Hihetetlen szerencsém volt. Amikor elmenekültem a szállodából, egy másik űrkikötő felé tartottam, mert onnan még nem vonult el a földi helyőrség. Nyolcvan katona tartózkodott ott, a szépapámnak semmi köze sem volt hozzájuk, de azt reméltem, szót érthetek velük, aztán a csapdákat elkerülve visszajuthatok együtt a Földre. Út közben tudtam meg, hogy a tömeg lerohanta őket, és tízórás harcban mind elestek. Azt hittem, számomra is ez a vég.
-         Ez volt a szerencse?
-         Nem. Vásároltam egy járművet, és elindultam egy ottani sivatag felé. Tudtam, hogy ott található az egyik nagy cég titkos bázisa. Abban reménykedtem, hogy a szépapámra hivatkozva életben hagynak, és az öreg majd kivált. Út közben egy szakadékba futott autóra találtam. Nem voltam rest, leereszkedtem, hogy megnézzem.
-         A szakadékba? Elment az eszed?
-         Nem. Túlságosan előkelő gépjármű volt, nem sok ilyen szaladgál a gyarmatokon. A vezető egyedül ült benne, szörnyethalt. Ismertem, az egyik nagy cég bennfentese volt. Nálam néhány évvel öregebb, kicsit alacsonyabb és testesebb. Felvettem a személyiségét.
-         Vakmerő dolog volt ez, Ed.
-         Még merészebb gondolataim is voltak, de rájöttem, hogy ez a megoldás.
-         Elfoglaltad a helyét?
-         Nem, azt semmiképpen sem tehettem, a család hamar leleplezett volna. Jobb ötletem támadt.
-         Jobb ötlet?
-         Igen. Az egyik félreeső kisbolygón volt egy hibernációs központ. Kizárólag a nagy vállalatok vezetőségének tagjai vették igénybe. Számos cégalapító nagymogult fagyasztottak le ott hosszabb-rövidebb időre, az objektumnak a központ alkalmazottain kívül nem volt egyéb lakossága, nem engedtek ott letelepedni senkit. Megbízható őrség védte. Tudtam, hogy ez a hely kimarad a most kezdődő vérfürdőből, a béke szigete marad, semmiféle fegyveres banda sem jut a közelébe. Ha eljutok odáig, megmenekülök.
-         Elképesztő! – vágta rá Helmut.
-         Eljutottam oda. Eltemettem a halottat, magamhoz vettem az igazolványait, és nyugodtan, ráérősen eljutottam a legnagyobb űrkikötőbe. Kicsit azért féltem, mert már azt is megszállta valamelyik felszabadítási front. Hónaljszagú fegyveresek cirkáltak mindenfelé.
-         Igazoltattak?
-         Igen, de csak egyszer. A gengszter külsejű vezető tisztelettel tovább engedett, és szerencsés utat kívánt. Feljutottam egy olyan járatra, amiről az utasok nyolcvan százalékát leszedték, közülük több tucatok a többi szeme láttára lőttek agyon. Én azonban úgy utaztam, mint aki észre sem veszi, hogy háború zajlik körülötte.
-         Eljutottál a hibernációs központba?
-         Igen. Megragadtam az egyedüli esélyt. Tudtam, hogy innen aztán sehová. Ha a család bármelyik tagjával találkozom, bajba kerülök. Csak egy választásom volt.
-         Hibernáltattad magad?
-         Igen. Száz esztendőre.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - XXXVIII.

Harmincnyolcadik rész

Az egyenes vonalú fejlődés elve azt próbálja velünk elhitetni, hogy a bolygónkon az első és egyetlen civilizáció vagyunk, és nagyjából egyenletesen gyorsulva fejlődünk az evolúció által megszabott úton.
Az ember az állatvilágból emelkedett ki, lassú és körülményes módon, mégpedig Afrikában. Afrikát az őstörténeti tudományok legfőképpen azért favorizálják, mert – ahogy már Darwin is kifejtette – ott találhatók az ember legközelebbi főemlős rokonai. Ezért megkülönböztetett figyelem kísér a tudomány részéről minden olyan új adatot és eredményt, amely az ember afrikai származását látszik erősíteni, ellenben elhallgatás és kigúnyolás a sorsa minden olyannak, ami ezt megkérdőjelezné, vagy cáfolná.
Nagyjából így működnek a múlttal foglalkozó tudományok. Van egy keményen dogmatikus elvi keret, amely automatikusan „kiszelektál” minden olyan tényt vagy adatot, ami a keretet feszegetné.
Egyetlen folyamat van, ami időről időre arra készteti a tudományt, hogy – az elméleti keretek fenntartása mellett – módosítson elképzelésein: ez pedig az időmélység hátrálása.
 Nem nehéz belátnunk, hogy ez a konstrukció – bármennyire is tagadja ezt kézzel-lábbal – még mindig a Biblia hatása alatt áll. Annak idején puritán, protestáns, állandóan a Szentírást forgató tudósok vetették meg az alapjait.
A Biblia szerint a Teremtés a személyes Isten egyszeri és befejezett aktusa volt, a teremtett világ pedig az úr által megszabott törvények alapján, azoktól soha el nem térve fejlődik szintén Istentől meghatározott célja felé – amíg be nem következik a világvége.
A modern tudomány elképzelései ehhez nagyon hasonlítanak. A szigorúan – helyenként csökönyösen és dogmatikusan – anyagelvű tudomány tagadja ugyan – ez eléggé skizofrén helyzet, mert a tudósok személyesen zömmel nem tagadják – a dolgokban Isten szerepét, de a végső képlet nagyon hasonló: az ember az evolúció során kiemelkedett az állatvilágból, ami egyszeri és befejezett esemény, most pedig a személytelen mozgástörvények alapján fejlődik nehezen belátható célja felé.
 Mielőtt tovább taglalnám, felhívnám valamire a figyelmet. Ez pedig egy roppant érdekes kettősség. Ugyanazon tudós teljesen másképpen viselkedik tudósként, illetve magánemberként. Magánemberként esetleg családja van, Istenben hisz, egyszerű, józanésszel vélekedik a dolgokról. Tudósként azonban köti a „katedra”, csak olyan nyilatkozatot tehet, amely a tudományos státuszával összefér. Esetleg ellent is mondhat önmagának; mégpedig tudósként is, magánemberként is.
Ez a kettősség a modern európai társadalomban megszokott jelenség, a hétköznapokon talán elsiklunk mellette, észre sem vesszük. Pedig nagyon is komoly dologról van szó, a valódi fejlődés egyik legnagyobb akadályáról. A magánéletben személyesen nem vállalt testületi vélemény, illetve a testület tagjaként nem vállalt magánvélemény olyan jelenség, amely a modern társadalomban sikeresen akadályozza meg a személyes felelősség kialakulását.
 Már a pápai csalhatatlanság dogmáját is úgy fogalmazták meg, hogy a Szentatya „ex cathedra” csalatkozhatatlan. A pápák ezzel tisztában is vannak, egyesek finoman megkerülik a problémát.
„“Csalatkozhatatlan csak akkor lennék, ha ex cathedra nyilatkoznék, amit sohasem fogok megtenni.” – mondotta annak idején XXIII. János.
 Ez legelőször is azt jelenti, hogy testületi rendfokozattal rendelkező személyek – politikusok, gazdasági vezetők, tudósok, művészek – feljogosítva érzik rá magukat, hogy kétféle személyiségük legyen. A kettőnek nem kell egybeesnie. Hivatalos és magán vonatkozásban más-más felelősségük van, egyiket sem viszik át a másikba.
Ennek folyománya a közügyek terén kialakult személytelenség.
 Annak idején sokan megírták, hogy baráti társaságban a Kádár-féle rendszer legfontosabb vezetői is hajlamosak voltak azt mondani, ha az országot irányítók csoportjáról volt szó, hogy „Ők”. Mindegyik úgy, mintha ő maga nem is tartozna közéjük. A magánéletben demonstrálták, hogy semmiféle felelősséget sem éreznek a „hivatalos” döntésekkel szemben.
Ma sincs ez másképpen. A vezetők időnként pártfegyelemre, utasításokra, kényszerhelyzetre hivatkozva hajolnak el a felelősség elől.
Visszatérve a tudományra: ugyanaz a tudós, aki a magánéletében esetleg templomba járó ember, és epés megjegyzéseket tesz magántársaságban a szakma dogmatizmusára, tudósként ugyanennek a dogmatizmusnak a nevében habozás nélkül teszi tönkre olyan vélemények hordozóit, amely ezt a tudományos dogmatizmust sérti; és amely véleményekkel esetleg ő „magánemberként” még egyet is ért.
A politikus feljogosítva érzi magát saját ígéreteinek semmibe vételére, de a legnyíltabb kötelességszegésre is, ha a zsebét tömheti.
A kettősség persze minden etika szempontjából megbocsáthatatlan és tarthatatlan. Ezért van szükség a modern polgári viselkedésmód másik tartóoszlopára. Ez a végzet. Valami olyan elháríthatatlan szükségszerűség, ami előtt mindenkinek meg kell hajolnia, és ami úgyszólván elnyeli a személyes felelősséget.
A vállalati vezető képmutatóan sajnálkozik az elbocsátott beosztott előtt, akit pedig éppen az ő javaslatára – gyakran személyes motívumok alapján – tesznek lapátra. Ő persze „nem tehet róla”, nem ő az oka, hanem „a válság”, „a recesszió”, vagy valami más „elháríthatatlan vállalati érdek”. Ő mossa kezeit.
Az alkalmazottnak meg – ahogy a mai társadalmi mimika várja – megértést kell mutatnia, tudomásul kell vennie „a döntést”, pedig őt aztán igazán személyes súllyal érinti a helyzet, a megélhetése, talán az élete is veszélybe kerül.
Kicsit előreszaladnék.
Mindezen jelenségek közös oka a személyes felelősség hiánya, ez pedig oda vezethető vissza, hogy modern társadalmunkban nem létezik szent cselekedet. Az újkori profanizálódás oda vezetett, hogy a személyiség darabokra szakadhat, nem kötelező az embernek önmagával azonosnak lennie; azaz minden pillanatban vállalnia a cselekedeteit.
Az ember nemcsak a magánéletben lehet dekoncentrált, máskor sem kell, hogy azonos legyen önmagával. A modern gazdaság struktúrája nemcsak, hogy el nem várja a személyes felelősséget, a teljes koncentrációt; hanem egyenesen ellene játszik. Nemcsak azzal, hogy állandóan „kikapcsolódásra” ösztönzi olyan fogyasztók tömegeit, akik igazából soha nincsenek bekapcsolva; hanem leginkább azzal, hogy a profit érdekében szereti fellazítani a legalapvetőbb erkölcsi elveket is. Az SS tagjainak testére annak idején ezt tetoválták: „Becsületem a hűség.” A mai üzletemberek gyakran ezen jelige nevében cselekednek: „Becsületem a zsebem.”
 A társadalomban nem létezik olyan intézményrendszer, ami a közélet szereplőit képes volna arra kényszeríteni, hogy minden pillanatban azonosak legyenek önmagukkal, minden pillanatban a felelősségük tudatában cselekedjenek. Ilyen intézményrendszer hiányában a jövő nagyon aggasztó.
Nyilvánvalóan az emberi fejlődés soron lévő feladata az ilyen intézményrendszerek megteremtése. Ennek a kis közösségek felől kell kiindulnia, hogy aztán behálózzák az egész világot.
 Az ilyen intézményrendszer létrejötte, és vele a közösségért végzett cselekvés szent jellegének visszaállítása – illetve újra megalapozása – azonban mindaddig kilátástalan, amíg nem létezik olyan költészet, amely a funkcióját képes maradéktalanul betölteni.
 A költészet ugyanis minden korban a szentségek, szent helyzetek, elvek, szituációk, cselekedetek őre, számon tartója.
 Nemcsak a vallásos cselekményekre, helyzetekre, elvekre, szituációkra és helyzetekre gondolok itt; hanem minden olyanra, ami a közösség fenntartása érdekében létfontosságú. A személyes profit elve mindet aláásta, az erkölcsök nemzedékről nemzedékre tovább lazulnak, a közösségek identitásukat vesztett személyek halmazává, tömeggé silányulnak.
Ezen nincs mit csodálkoznunk. A költészet voltaképpen unatkozó entellektüellek dilettáns játszadozásává züllött. Ha a költészet a teljes relativitásról, minden forma és tartalom tagadásáról szól, ha poétikája nem lép túl azon, hogy alanyi vagy tárgyas-e – értsd: kizárólag a költőről önmagáról szól, vagy bármi egyébről is – képtelen betölteni feladatát, kártékony, csak arra való, hogy az infrastrukturális tér megszállásával megakadályozza valódi költészet kialakulását.
Az ilyen költészet a világ pénzügyi forrásai felett rendelkező, profitot hajhászó magán hatalom alázatos szolgálólánya. Akkor is az, ha esetleg ágál utóbbi ellen; a gazda a lázadás pózát is örömmel elfogadja, hiszen tudja, hogy ez a líra semmiféle befolyással nem rendelkezik, külső és belső pózolásban merül ki.
Napjaink rossz költészete: mennyiségi költészet. Özön mennyiségű költő, verseskötet, díj, megjelenés, protokolláris rendezvény – csak éppen az egész nem szól semmiről.
A fejlődés elvének túlhajszolása hozhatta az ál költészetet jelenlegi kanonizált helyzetébe. Funkciója: a szent cselekvés kialakulásának megakadályozása révén a profit elv szükségszerűségének, egyetemességének fenntartása.
Folytatása következik.

Nem lesz világvége

Minden sanda jövendöli végét most a világnak;
Nem lesz szilveszter, mert becsapódik a kő.
——-
Régi maják naptárát használják fedezéknek;
És hisztérikusan zengik a vég-napokat.
——
Rongyos próféták óbégatnak tele mindent;
Kocsmai bűnbánat terjed a fröccsökön át.
——-
Tán a lepusztult ócska világ a halálra megérett;
“Többé nincs kegyelem” – harsan a rossz bariton.
——-
Nem hiszem én azt, hogy maja naptárból üzen Isten;
Üzletel ezzel csak pár tucat ócska ripők.
—–
Jön a világ rút végzete, egyszer elfogy a szufla;
Hogyha az emberség majd végképp kimerül.
———-
Nem Isten zúdítja a vízözönét le a Földre;
Újabb Armagedónt mindig a Föld követel.
———
Szánalmas és szürke az ostoba vészteli jóslat;
Elkövetője pedig kotlik a pénze felett.
——-
Lelkünkben van a túlélés és ott van a végzet;
Jó döntésektől élhet a Föld s a jövő.
—–
Nem dollárkötegek, bankárok mentik a Földet,
Létünk költséges, s ingyen van a halál.
——-
Pénz-démon, piac és költség ránt minket a bajba;
Hogy profit nem lesz, az Élet profitál.
——
Prófétákon szárad százezer ostoba jóslat;
Én magam élek még, és velem él a világ.

Meghívó

Irodalomtörténeti szösszenetek - 12.

Szomory Dezső és Molnár Ferenc közismerten nem ettek egymás tenyeréből. A korabeli magyar színpadok két közkedvelt szerzője rossz viszonyban volt egymással, és az irodalmi rivalizálást személyes ellentét mélyítette el. A viszályt a fáma szerint Szomory kezdte, de Molnár sem maradt adósa.
Borsot törtek egymás orra alá, ahol és amikor csak tudtak.
Egy társaságban arról volt szó, hogyan kell kiejteni a franciául alkotó flamand író, Maurice Maeterlinck nevét.Három-négyféle elképzelés is volt.
Valamelyik kávéházi sznob elérkezettnek látta az időt, hogy megdicsőüljön.
- Én tudom, kérem, – szepegte boldogan. – mert én személyesen látogattam meg a mestert, és hallottam, hogy ő így ejti a saját nevét: Máterlink.
Csend támad. Úgy tűnt, a kérdés eldőlt. A fontoskodó fickó megdicsőülten mosolygott.
Molnár Ferenc azonban összezúzta a kékharisnya társasági érvényesülésének reményeit.
- Az nem jelent semmit! Szomory Dezső is úgy mondja a nevét: Szomovy, de attól még nem úgy kell ejteni.

Nyár végéhez közeledve

Nyár végéhez közeledve
Lanyhul már vén Napunk kedve.
——-
Búcsúzkodik már a nyarunk,
Fogytán kenyere, bora;
Borzas égen gyülekezik
Esőfelhők tábora.
—–
Hull a levél, mint ezernyi
Elfeledett ismerős;
A Létezés hangulata
Ősszel, téllel viselős.
——
Lassan fordul a nagy kerék
Erős idő-kereten;
Méltósággal gördül végig
Heteken és – hiteken.
—–
Nyár végéhez közeledve
Áll a Hajnal – dideregve.
—–
Méltósággal zabolázza
Őrült fényét vén Napunk,
Valamit az  életünkből
Mindig, mindig elhagyunk.
—–
Mint hagymahéjakat, hagyjuk
Magunkat az éveken;
Száll velünk  a koldus Idő,
S minden jövő meztelen.
——
Múltakon az emlékeink,
Mint áttetsző angyalok;
Ellebegnek az Időben,
De a helyük itt sajog.
——–
Nyár végéhez közeledve
Néz az Élet elmerengve…
——
Búcsúzkodik már a nyarunk,
Hűvösek a reggelek
Szürkületben vén augusztus
Harmatkönnye csepereg.
———
Építi már a vén Idő
Múlt fátyolból a falat;
Szép emlékek öröklétét
Rejti el az alkonyat.
——–
Hűvös, csípős pirkadatok,
Háztetőket köd takar;
Őszi mélabúra hangol
A nagyságos zenekar.
——-
Szép nyarunkra készül már
A párás őszi szemfödél;
S távolban már csikorgatja
Fagyos agyarát a tél.
—–
Csomagolunk szorgalmasan:
Kis nyár, meg sok szeretet;
Ha ügyesen használjuk fel,
Túlélhetjük a telet.

Csillaghulló augusztusban

Csillaghulló augusztusban
Nyújtóznak a fák,
Kihasználják, hogy még tart
A nyári jó világ.
——-
Csillaghulló augusztusban
Felsóhajt a Lét;
Virágokban gyönyörködik
Még a tarka rét.
—–
Csillaghulló augusztusban
Élni egyszerű;
Hajnal kopogtatására
Éled a Derű.
——
Csillaghulló augusztusban
Tiszta még az ég;
Nyüzsög körülöttem
Egy aranyos Feleség.
——-
Csillaghulló augusztusban
Szellő menetel;
Fecske mama a fióka
Röptére figyel.
——-
Csillaghulló augusztusban
Szelíd a meleg;
Eljövendő szép élmények
Erőt gyűjtenek.
——-
Csillaghulló augusztusban
Az éjek fakók,
De mézédes hajnalonként
A hitvesi csók.
——
Csillaghulló augusztusban
Szép Isten fia;
Elcsitul a pokolban is
Az entrópia.
—–
Csillaghulló augusztusban
A világ gyerek
Az Élet a napsütésben
Vígan hempereg.
——
Csillaghulló augusztusban
Élni akarunk;
Csillaghulló augusztusban
Boldogok vagyunk.

Szőke nő zűrben az űrben - 178.

SZÁZHETVENNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

-         Nagy korszak lehetett! – szólt közbe lelkesen Helmut.
Ed Philips elhúzta a száját.
-         Talán. Egészen biztosan az volt. Mi nem sokat értettünk belőle, csak kapkodtuk a fejünket összevissza. Teljesen másról szólt a világ, mint amire mi emlékeztünk, nem voltunk felkészülve ekkora változásokra.
Karen teletöltötte a poharát, ő pedig ivott. Hosszan, mohón.
-         Már javában folyt a Mars terraformálása. Ahogy mi megállapíthattuk, sokkal gyorsabb és hatékonyabb módszerekkel történt, mint amilyenekről mi tudtunk. De a Mars mellett a Naprendszernek sok más objektumán is elindult akkorra a terraformálás. Évekkel korábban megszületett a Marson az első ember. Teljesen más lett a világ. Elkeseredtünk, úgy éreztük, már nincs ránk szükség.
Egy pillanatra a gondolataiba mélyedt, aztán folytatta:
-         A földi társadalom is sokat változott. Igazából a számunkra még sokkal riasztóbb, érthetetlenebb lett. Egy egész esztendőnek kellett eltelnie, mire érteni kezdtük. Az volt a legborzasztóbb érzésünk, hogy tökéletesen elkéstünk, tehetetlenek vagyunk.
-         Miért?
-         A kirajzás lázában már senkit sem érdekelt Atlantisz. Bárhol próbálkoztunk, kiröhögtek.
-         Sok helyen próbálkoztatok?
-         Nem igazán. Csak tettünk néhány próbát.
-         Ezért éreztétek magatokat tehetetlennek?
-         Nem. Másért is.
-         Még miért?
-         Mert azt tapasztaltunk, hogy ami eleve egészségtelen volt, még inkább azzá lett, és teljesen elhatalmasodott. A nagy cégek kitörtek a világűrbe, és tökéletesen ellenőrizhetetlenné váltak. Birodalmakat alapítottak. Az ő érdekeik miatt egyre könnyebb lett kolóniákat létesíteni, és a gyarmatok rendszere egyre áttekinthetetlenebbé vált. A szépapám sokat panaszkodott emiatt.
-         A szépapád?
-         Itt elszakadtunk egymástól, mindenki egyedül, a maga módján próbált beilleszkedni ebbe a teljesen idegen világba. Apámmal fogtuk magunkat, és elmentünk a szépapámhoz. A családi történetekből tudtuk, hogy kiváló fantáziával megáldott, éles eszű és nagyon kedves ember. Nem hétköznapi, gyalogjáró ésszel nézte a világot, hátha hajlandó hitelt adni a szavainknak.
Karen csodálkozva nézett rá.
-         És?
-         Befogadott bennünket. Kiderült, hogy hasonló gondok gyötrik őt is, mint minket. Irigykedett arra a világra, amelyről meséltünk neki.
-         Irigykedett?
-         Nagyon. Azt mondta, amíg csak egy Föld van, és az egész emberiség be van oda zárva, minden könnyebb és jobb. Könnyebb, jobb és javíthatóbb. Most, hogy az emberek egyre nagyobb tömegei áradnak kifelé nemcsak a Földről, hanem a Naprendszerből is, az emberiség sorsa megpecsételődött. A társadalmi haladás folyamata lezárult.
Karen eltöprengett.
-         Nem túlságosan végletes megállapítás ez, Ed?
-         Nem hinném, Karen. Minden csak a pénz és az üzlet körül forog, a fejlődés szinte kizárólag a technológiára szűkült, minden más téren hanyatlás tapasztalható. Egy afféle „mindenki mindenkinek farkasa” világ keletkezett. Az államok gyámoltalanok, az állami lét illúzió, minden fontos dologban a magáncégek diktálnak, azok pedig erkölcstelenek és a céljaik is haszontalanok. A szépapám reménytelennek látta a helyzetet.
-         Mihez kezdtetek?
-         Gyakorlatilag a megfigyelő státuszában maradtunk csaknem két évig. Közben rengeteg új fogalmat kellett megtanulnunk.
-         Például?
-         Például azt, hogy bunkó. Természetesen ismertük a szót, tisztában voltunk vele, milyen fogalmat takar, most viszont megdöbbentünk azon, hogy a kormányzat és a média egészen nyíltan így hívja a lakosság túlnyomó többségét. Azon még jobban elképedtünk, amikor kiderült, hogy a bunkó néven számon tartott emberek ezen még csak fel sem háborodnak, tudomásul veszik, csaknem büszkék rá. Szinte kéjelegnek benne, dagonyáznak, mint disznó a mocsokban, hogy ők a bunkók. Az első ilyen élmény váratlanul ért, szóhoz se jutottam. Karen, ezek az emberek büszkék rá, hogy hülyék, hogy bunkók, hogy semmit se tudnak, semmi fontoshoz nem értenek.
Karen bólintott. Volt tapasztalata bőven.
Helmut Schellenberg a fejét csóválgatta.
-         Volt még néhány új fogalom – folytatta Ed Philips.
-         Mi még?
-         A nyomortévé. Hogy gigantikus médialáncok élnek abból, hogy a bunkók számára silány néznivalót biztosíthassanak. Hogy eszük ágában sincs fejleszteni a közönségüket, sőt inkább még tovább rombolják az ízlésüket. Azon meg még ennél is jobban meglepődtem, hogy ezeket a sivár csatornákat hatalmas állami és magán pénzekből tartják fenn. A magáncégek gyakorlatilag egyetlen állami funkciót sem támogatnak, ezen kívül. Mindenkinek érdeke, hogy a lakosság hülye legyen.
-         Igen – tette hozzá Karen. – hülye legyen, de ne lázadozzon.
Ed Philips arcán tehetetlenség tükröződött.
-         A szépapám azt mondta, a bunkók a végzet és a szabad akarat próbakövei. Ha az ember sorsát valamiféle végzet határozza meg, akkor a lakosság zöme törvényszerűen marad ilyen renyhe és tudatlan, mindenféle identitás nélküli massza, de ebben az esetben az emberiség évszázadai meg vannak számlálva. Előbb-utóbb a nagyra puffadt, rákos sejttenyészetként viselkedő emberi civilizáció összeomlik, az emberiség a kipusztulás szélére jut, hogy onnan újra nekirugaszkodva megpróbáljon új civilizációt építeni. Amikor beszámoltunk neki Atlantiszról, vállat vont, és közölte: mindig is tisztában volt vele, hogy a Földön nem mi vagyunk az első civilizáció, de most teleszemeteljük magunkkal a világmindenséget is.
Újra ivott.
-         Valóban reménytelennek tűnt, barátaim. A bunkók sokaságának ostoba beletörődése volt minden közt a legszörnyűségesebb. Nem is akartak semmit a nyomorúságos kereseten és a nyomortévéken kívül, és az sem mindig adatott meg nekik. Amikor volt néhány véres felkelés, a magáncégek segítettek az államoknak.
-         A magáncégek? – Karen ezen őszintén csodálkozott, ellentmondott a tapasztalatainak.
-         Igen, de sohasem komoly mértékben. A magántőke továbbra is csak élősködött a világ felett, de minden tőle függött. Létezésének nem volt semmi értelme. Megfékezésére nem mutatkozott lehetőség, mert a szó szoros értelmében a végtelenbe szökött. A parazita nagyvállalatok birodalma teljesen átláthatatlanná vált. Aztán megjelent a szociálterrorrizmus.
-         A szociálterrorizmus?
Helmut számára ez új fogalom volt.
-         Igen. Igazából ezt is a nagytőke szervezte.
Erre már Karen is felkapta a fejét.
-         A nagytőke?
-         Igen. Valami hülye nyikhaj milliomos lázított fel először néhány ezer bunkót a konkurencia ellen. Megszervezte és fel is fegyverezte őket. Aztán a társaság arra a szintre fejlődött, hogy már nem tudta uralni, sőt ő maga is célponttá vált. A szociálterrorista eszmék futótűzként terjedtek a bunkók közt, nagyvárosok sikátoraiban, lebujokban, börtönökben, többé nem lehetett útjukat állni. Állandóan új híveket szerzett, mert forradalminak tűnt. Pedig igazából nem képes semmi újat teremteni, csak rombol. Volt vele baja a szépapámnak elég.
-         Mivel foglalkozott a szépapád?
-         Biztonsági ügynöksége volt, több kormánynak is dolgozott. Előbb-utóbb nyolc-tíz állam védereje is az övé lett, egyszerűen megvásárolta őket. Hatalmas magánhadsereggel rendelkezett, élenjáró haditechnikával, húszezer járművel, négyezer repülőgéppel és helikopterrel. A többségük önműködő volt. A kormányok rendelkezésére bocsátotta ezt az erőt, főleg a szociálterroristák ellen. Néha egy-egy ostoba afrikai helyi háborúba is beszállt, egyre több hadsereget kaparintott meg. Versenyben volt a legnagyobbakért. A hadseregek privatizálásának korában a szépapám igazi condottiere volt, áruba bocsátotta a csapatait. Az üzlet titkos volt, csak kevesen sejtették, hogy a szépapám szerény kis tóparti házában a Föld egyik legnagyobb katonai hatalmassága lakik.
-         Vele dolgoztatok?
-         Igen. Apámból generális lett. Kisebb helyi háborúban vezérelt csapatokat, hírnevet szerzett, aztán ő lett az ügyeletes hadvezér.
-         És te?
-         Ügynökként dolgoztam. Először igazából kimutatásokat készítettem, híreket értékeltem, mert a szépapám úgy gondolta, az én független szemléletem sokat segíthet neki.
-         És segítettél.
-         Sokat. Szerénytelenség nélkül mondhatom. Szépapám megbízásából számos gyarmatot bejártam, fegyverrel kereskedtem, és az ütőképesebb csapatokat feltűnés nélkül bekapcsoltam a szépapám katonai hálózatába. Hadseregeket, de milíciákat is. Szépapám örült, megfizetett. De a legnagyobb eredményt azzal értem el, hogy megszereztem a számára a Föld készülő űrflottája feletti ellenőrzést, nem volt olcsó, de az öreg nagyon örült neki. miénk lett az összes tervezőgép, gyár, kivitelező és beszállító üzem. Ráadásul: ezt még a vezető emberek sem tudták, mert strómanokon keresztül kaparintottuk meg. A szépapám ekkor helyettesévé léptetett elő.
-         A helyettese lettél?
-         Sohasem vettem át a pozíciót.
-         Miért nem?
-         Kitört a Nagy Lázadás.
 Folytatása következik.

Szerelem és líra - XXXVII.

Harminchetedik rész

Az előző néhány rész fejtegetéseire legfőképpen azért volt szükség, hogy most visszatérhessek a fejlődés fogalmának boncolgatásához.
A fejlődés azt jelenti: előre mutató változás: ami fejlődik, az önmagához viszonyítva jobb, nagyobb, teljesebb lesz. A fogalom tartalmazhatja a következő motívumokat:

• Biológiai értelmű fejlődés; a fajfenntartásra alkalmas egyed fokozatos létrejötte.
• Funkcionális fejlődés; valamely dolognak vagy élőlénynek a feladatának ellátására való fokozatos alkalmassá válása.
• Értelmi, intelligenciabeli fejlődés; személynél a hasznosított információk növekedése, a személyes kommunikáció mind árnyaltabbá, megfelelőbbé válása, célok, cselekedetek egyre nagyobb mértékű hasznosulása.
• Érzelmi fejlődés; a személyes tevékenységnek az emberiség morális egysége elvével való mind teljesebb összhangba hozása.
• Intézményi fejlődés; adott szisztémának az egyre bonyolultabb feladatok ellátásának céljából történő mind árnyaltabbá, mind több részfeladat elkülönítésére és ezek mind megfelelőbb megoldására szolgáló kiteljesedése.
• Az emberi tudás fejlődése; az információk folyamatos gyarapodása.
• A technikai haladás; egyre jobban megtervezett, a céloknak egyre nagyobb mértékben megfelelő eszközök előállítása.

A felsorolás hevenyészett, de azonnal észrevehetjük, hogy a fogalom több problémát is indukál.
Egybeesnek-e a felsoroltak? Könnyen beláthatjuk, hogy nem.
A felsorolást tanulmányozva megérthetjük, hogy egyáltalán nem könnyű meghatározni, mit is tekintünk fejlődésnek.
Márpedig ez lényeges probléma, hiszen a „fejlődés”, a „haladás” kifejezések az új és a legújabb kor propagandájának leggyakrabban hangoztatott szólamai közé tartoznak; gyakran önmagukban hivatottak megmagyarázni nehezen érthető és még nehezebben elfogadható, igen komplex fogalmi rendszereket, társadalmi vagy egyéb változásokat és változtatásokat.
Már attól gyanús kell, hogy legyen, hogy az újkort megelőző korszakok filozófusai, gondolkodói nagyon csínján bántak a „fejlődés” vagy „haladás” kifejezésekkel.
Nem azért, mert „nem voltak elég fejlettek”, hanem talán azért, mert érezték a fogalom ellentmondásos mivoltát. Itt hívnám fel arra a figyelmet, hogy a „fejlődés”, „haladás” fogalmak önmagukban ugyan üresek, de gyakorta funkcionálnak egyféle „gondolkodási panel” üzemmódban: valamit nagyon könnyen le lehet írni, el lehet vetni arra hivatkozván, hogy „fejletlen”, „kezdetleges”, elavult fogalom”; és ez a panel felment bennünket a gondolkodás, a tüzetesebb vizsgálat alól. Ilyen értelemben a „fejlődés”, vagy a „haladás” fogalmak bizony nagyon is kártékonyak.
A „fejlődés”, „haladás” kifejezések hétköznapi értelmét vagyok kénytelen górcső alá venni. Ebben általában a következő motívumok szerepelnek:

• Időbeli előre haladás
• Gyarapodás
• Növekedés.
• Bonyolultabbá válás.

Ez így még inkább zavarba ejtő. Honnan jöhetett, és miért volt képes meghatározóvá válni egy ennyire „szellősen” értelmezhető fogalom?
Könnyű belátni, hogy a fogalom nem kompatibilis az „emberi életút” fogalmával. Utóbbi ugyanis valóban tartalmaz „fejlődési” motívumot – az emberi élet első felében. Utána azonban az öregedés következik. Idős korban jön az életfunkciók lassú hanyatlása, az életerő csökkenése. Kinél előbb, kinél később. Sok embernél ez együtt jár az egészségi állapot hanyatlásával. Másoknál éppenséggel az intelligencia hanyatlásával. Vannak ugyan hosszú életű emberek, de senki sem él örökké.
Heidegger megjegyzi, hogy pusztán „tapasztalati tény”, hogy mindannyian meghalunk. A hétköznapi életben azonban ezt törvényszerűségnek tekintjük, és alighanem ezzel járunk közelebb az igazsághoz. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért írta ezt a német filozófus. Talán azért, mert nem létezik egzakt tudományos bizonyíték, amely cáfolná az emberi halhatatlanságot? Nem hinném. Inkább azért, mert az emberi életút olyan nagymértékben ellenkezik a polgári filozófia fejlődéselvével, hogy nem hagyhatta megjegyzés nélkül.
Az emberi életút nyilván egyféle természetes ciklust követ. Fentebb – a történetfelfogás kapcsán – már volt szó egyenes vonalú fejlődés és ciklikusság egymással ellentétes fogalmairól. Az a benyomásom, hogy a világ jelenségeinek megértésére a ciklikusság sokkal alkalmasabb, mint a fejlődéselv, hiszen utóbbi nyilvánvalóan eltorzítja a tényeket.
A gyarapodás fogalma még a leghétköznapibb értelemben sem jelent feltétlenül fejlődést. A tudás gyarapodása általában fejlődést takar, de például a testméret gyarapodását még a kisgyermek viszonylatában sem mindig tartjuk fejlődésnek. A polgári gondolkodás a gyarapodást csak egyetlen esetben érzi előre vivő mozzanatnak: a vagyon gyarapodása esetében.
Megjegyzem, helyben vagyunk, de azért még folytatnám.
A bonyolultabbá válás hivatali berkekben a fejlődés fogalmával gyakorta analógnak tekintett jelenség. Az ügyfelek ezzel nem mindig értenek egyet, mert a bonyolultabbá válás kísérő jelensége az ügyek nehézkesebbé, lassúbbá és költségesebbé válása.
A tudományos irodalomban a bonyolult nyelvezet gyakorta az egzaktság, gondolatgazdagság, körültekintés ismertetőjegyének van feltüntetve. Az olvasó számára azonban a bonyolultabb nyelvezet gyakran megközelíthetetlenné teszi a szöveget. Gondosabb vizsgálat az esetek többségében arra az eredményre vezet, hogy a bonyolultabb nyelvezet mögött korántsem áll gondolatgazdagság, sőt az ilyesmi általában a gondolati szegénység és az erkölcsi relativitás álcázására szolgáló mesterséges ködösítés.
Amikor annak idején az akkor „egyedül üdvözítő” Marx és Engels írásokat olvasgattam, siheder koromban hajlamos voltam magam is, hogy afféle szentírásként tekintsek rájuk. Mindketten a német akadémiai stílus legkutyább, legnehezebben megközelíthető változatában „gyötörték világra” (Várkonyi Nándor kifejezése) írásaikat, és a bonyolult nyelvezet számomra is a tudás és a kinyilatkoztatott bölcsesség etalonjának tűnt. Akkor döbbentem meg, amikor a szemem elé került Engels egy olyan írása, amelyben a szerző az erőszak valóságos apoteózisát zengte. Micsoda? Az erőszak, mint a fejlődés mozgatórugója? Jó lehet ez, igaz lehet ez? Erkölcsös lehet ez? Egyáltalán miket írtak ezek az emberek? Mit is jelent a tanításuk?
A múlt némely nagy gondolkodója – legfőképpen Platón, vagy Montaigne műveire kell itt hivatkoznom – képesek voltak nagyon fontos gondolataikat egyszerű, érthető emberi nyelven, sőt élvezhető stílusban közölni. Érdekes módon az ő műveik általában időtállónak mutatkoznak; miközben sok utánuk élt divatos filozófus vagy gondolkodó írásainak lejárt a szavatosságuk. Azt gondolom, ez nem véletlen. Az a tapasztalatom, hogy a tiszta és világos megfogalmazás mögött általában tiszta és világos gondolatokat találunk, míg a ködös, zavaros, mesterségesen bonyolított írásművek zagyva gondolatokat takarnak.
 A bonyolultabbá válást a fejlődéssel analóg fogalomnak láttatja még a földi élet története; ezzel kapcsolatban azt tanították nekünk, hogy a magasabb rendű élőlények testfelépítése bonyolultabb. Innen származik legfőképpen az a törvényszerűség, hogy a fejlődés az egyszerűtől a bonyolult felé tartó folyamat.
Nem is olyan biztos…
Nagyon keveset tudunk még a földi életről ahhoz, hogy a legfontosabb törvényszerűségeiről komoly kinyilatkoztatásokat tegyünk. Nem tudjuk, hogy az időszakos kihalásoknak miféle szerepük van a bioszféra életében. Azt se, hogy ezek valóban egyedi és véletlen események-e, vagy esetleg egy körfolyamat részei – mint az erdőtüzek az erdőségek életében. Az élőlények felépítéséről, funkciójáról, ezen funkciók összefüggéseiről is nagyon keveset tudunk.
Létezik egy nagyon érdekes elmélet – Dr. James Ephraim Lovelock nevéhez kötődik – ami azt állítja, hogy az egész földi élővilág egyetlen hatalmas rendszert – ha úgy tetszik, élőlényt alkot. Időnként hangzatosan bejelentik, hogy „megdöntötték”, vagy „megcáfolták” a teóriát (nálunk például egyszer egy BB-viskót járt tudós, elég teátrálisan), de a „megdöntő” és „cáfoló” érvek a legtöbb esetben a kívülálló számára is szánalmasnak tűnnek.
 Nagyon kevéssé ismerjük a földi életet – egyáltalán az életet. Néhány évtizede még harsogta a tudomány, hogy egyedül vagyunk az Univerzumban, hogy a Földön kívül sehol másutt élet nincs, ez is csak fatális véletlen eredménye. A bennünk lakó Catagoricus Imperativus (Immanuel Kant) akkor is óvást emelt az ilyen rövidlátó ostobaságok ellen, és ma már egyetlen komoly tudós sem állítja ezt.
Az Életről annyira keveset tudunk, hogy az semmiképpen sem ruház fel bennünket arra, hogy a bonyolultság fogalmát a fejlődés ismertetőjegyének tekinthessük.
Egészen más természetű fogalom: a növekedés.
Első látásra a „gyarapodás” rokonának hinnénk, és ügyet sem vetnénk rá. A növekedésnek ugyan mi köze lehetne a fejlődéshez?
Csakhogy…
A jelenlegi liberális gazdaságfilozófia talán legfontosabb tétele, hogy az emberiség minden bajára egyetlen univerzális gyógyszer létezik: ez pedig a gazdasági növekedés.
A szerelemmel és lírával foglalkozó esszében nem szeretnék hosszan kitérni a gazdasági növekedés fogalmának elemzésére. Ennek igazán szerteágazó irodalma van. azt gondolom, már az eddigiekből is következik, hogy magam semmiképpen sem tudok egyetérteni a gazdasági növekedést magasztaló véleményekkel.
Csak röviden jeleznék néhány problémát a téma részletes taglalása nélkül.

• A gazdasági növekedés – amióta vezérmotívum az emberi „fejlődésben” – az utóbbi évszázadokban olyan súlyos globális problémák tömegét halmozta fel, amely az egész emberiség fennmaradását veszélyeztetik. Ezek kapcsán a gazdasági növekedést a fejlődés egyedül üdvözítő csodaszerének tartó szerzők közül még az intelligensebbek is – például Benjamin M. Friedman – feltűnően gyöngén érvelnek.
• A gazdasági növekedés nem globális fogalom. A profitelv miatt állandóan veszteseket és nyerteseket generál, a „jólét” nem terjeszthető ki az emberiség egészére.
• A profitelv – mint fentebb már többször is utaltam rá – önmagában is alkalmatlan egy harmonikusabb, az össz-emberiség valódi érdekeit szem előtt tartó fejlődés megalapozására.

Miért érdekes ez a számunkra?
Mert a történelem egyenes vonalú fejlődésként való értelmezése a polgári vagyongyarapításból és a gazdasági növekedés piedesztálra való helyezéséből származik. A modern történettudomány dogmái mögött ez acsarkodik megakadályozva egy teljesebb és valóságosabb történelemszemlélet kialakulását.
Még egy fontos momentuma van a „haladás”, a „fejlődés” hétköznapi fogalmának, ez pedig: az időbeliség.
 Ez mintegy „szentesíti” a fejlődést. Mivel a történelem a fejlődés szakadatlan folyamata, ami időben hozzám közelebb esik, az mindenképpen fejlettebb, mint bármi, ami annál korábbi.
Egyszerű, logikus, közérthető. Csak éppen: nem igaz. A modern világban mindenre létezik olyan magyarázat, ami egyszerű, közérthető, világos, logikus – és téves.
A történettudomány legnagyobb hibái közé tartozik az a felfogás, ami úgy tekinti a múltat, mintha annak egyetlen célja a jelen pillanat előidézése volna. Ennek jegyében „előre mutatónak” tekint minden olyan jelenséget, ami a jelen valamelyik aspektusához vezet, és figyelmen kívül hagy minden olyat, ami esetleg túlmutatna a jelenen. Még le is szólja. Keményen, tudatosan félreérti és félremagyarázza a történelmet. Ebben a felfogásban voltaképpen nincs is történelem, a múlt csak a jelen gazdaság és hatalom ideológiája.
 Ha ez az egyenes vonalú fejlődés csökönyös dogmájával társul, pontosan olyan használhatatlan történetszemlélet jön létre, amivel zömmel a mai tankönyvek szolgálnak. Az általa sugallt szűk látókörű csőlátás megakadályozza, hogy a történelem valóban az élet tanítómestere lehessen.
Valamikor a reneszánsz és barokk időszakában kezdett megfordulni a korábbi felfogás. Még a reneszánsz gondolkodóinak zöme is úgy tartotta, hogy az emberiség ismeretlen múltjában igen nagy tudású civilizációk rejtőzhetnek, ezért ösztönös tisztelettel tekintettek azokra az írásokra és gondolatokra, amelyekről tudták, hogy nagyon régiek. Ez bölcs alapállás volt, az esetek többségében nem is csalódtak benne.
Mára ez teljesen megfordult, ami régi, az „primitív”, „fejletlen”. Igazából nagyon ostoba alapállás;  a mai ember saját korszakának vélt fölényére támaszkodva hagyja figyelmen kívül saját múltjának esetleges figyelmeztetéseit.
Még kártékonyabb a hatás, amit az egyenes vonalú fejlődés felfogása a művészet történetére tesz.
Sokan és sokszor figyelmeztettek: a művészet történetére nem érvényes, esetleg csak korlátozottan érvényes a „fejlődés” elve.
A következő részekben ezzel kell foglalkoznom. Hogy miért?
Mert az egyenes vonalú fejlődés dogmáján kívül egyetlen komoly érv sem szól amellett, hogy a jelenlegi kanonizált költészet a korábbi lírához képest fejlődés volna.

Folytatása következik.

Olimpia

Néhányan ott a messzi Albionban
Eveznek, úsznak, vívnak,
Küzdenek;
S míg tombol kint a rekkenő meleg,
Egy ország izgul Értük boldogan.
——-
Egy ország izgul Értük boldogan,
S olyan földindulást okoztak itthon,
Amiben nem is reménykedtünk titkon,
Amihez minden szónoklat kevés.
——
Amihez minden szónoklat kevés,
Feledve minden undokságos érdek,
És hű Szeretet özönlik Felétek,
Hajrá, Magyarok, igyekezzetek!
——
Hajrá, Magyarok, igyekezzetek,
Az itthoni keserves némaságba,
Flaszter-dübörgő kocsma-pusztaságba
Békét és boldogságot hozzatok!
——-
Várjon majd Rátok szerető tömeg,
Ölelés,
Könnycsepp,
Méltó tisztelet;
Gyertek haza!
——-
Csillogó Arcotok fénylő tükör,
És egy szenvedő, félénk kis Haza
Bennetek látja méltó önmagát.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 11.

A mai rendezők valószínűleg rettegnének, ha az élő  Szomory Dezső valamelyik darabját kellene színre vinniük. Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház egykori főrendezője sokat mesél erről a visszaemlékezéseiben.
A mai rendezői színház persze előszeretettel barkácsolja holt szerzők művet – még Shakespeare-t is! – bezzeg ha ezek a szerzők élnének…
Szomory végigülte a próbákat, és nemhogy egy szó, de egy szótag megváltoztatását sem tűrte. A legnagyobb színészeket is leintette, még Ódry Árpád sem tudta nála kiharcolni a legjelentéktelenebb változtatást sem arra hivatkozva, hogy “könnyebben mondható”.
- Képzett színész megbirkózik bele! A szamár terhén sem könnyítenek, ha bőg.
Nem lehetett megkerülni. Előfordult, hogy negyvenszer állíttatta le a próbát, mert a színészek suttyomban változtattak a szövegén.
Ha vitába szálltak vele, Szomory közölte, hogy az ő szövege éppen annyira megbonthatatlan, mint egy zenemű. Tessék megtanulni.
Egyszer azonban kénytelen volt hozzájárulni a változtatáshoz.
Tudvalevő, hogy Szomory nagyon rossz viszonyban volt két kollégájával. Molnár Ferenccel és Lengyel Menyhérttel. Szapulta őket, ahol tudta.
Azok sem maradtak adósok. Molnár Ferenc egyszer nagy nyilvánosság előtt így minősítette Szomory Dezsőt:
- Az a frenetikus Handlé.
A konfliktust azonban nyilvánvalóan Szomory gerjesztette, nem becsülte semmire a két kollégát, és gyakran igyekezett lejáratni őket.
Egyszer nagyon elvetette a sulykot.
A Vígszínházban próbálták Szomory Hermelin című darabját. A olvasópróbán derült ki, hogy akna van a szövegben. Az egyik dialógusba ilyesmi csúszott:
“Veszek neked nyestet, menyétet, Lengyel Menyhértet.”
Szidalmazhat-e egy előadás egy másik élő drámaírót?
A rendező kétségbeesett küzdelembe fogott, de Szomory megmakacsolta magát. Igenis, a sor marad, “az is zene”.
Végül az előadáson a színészek saját felelősségükre hagyták ki…

Alku nélkül

Ötven éve alku nélkül;
Nem befektetés – megtérül.
——
Lányaim már felnőtt fővel,
Tele tervekkel, jövővel.
—
A házam is szépen vénül;
Csak szerényen. Alku nélkül.
—–
Túlkoros büszkeségemet
Halálomig nevelem;
Hajnalonként
Továbbra is felébreszt
A Szerelem.
——-
Nem járok hintón a gangra;
Nem vágyom címre, se rangra.
—–
Korosztályomat leírta
Mindenféle dollár-birka.
—–
Hiszek békében, csodában,
De nem globál mennyországban.
——-
Nem kell nekem dollár-barokk,
Sem euró-rokokó;
Csak maradjon meg sokáig
Egészségben
Anikó.
——-
Egy nap majd eljön a “végül”,
De az is csak alku nélkül.
——-
Mű-pázsit helyett van moha;
Nem voltam komprádor soha.
—–
Leszek aki voltam, s vagyok;
Mindig magyarnak maradok.
——-
Lesz-e jövő – majd elválik;
Alku nélkül – mindhalálig.
——
Hosszú távon
Úgyis mindig
Az Erkölcsös a nyerő;
De sosem a jó oldalon
Hömpölyög
A túlerő.

Interjú Varga Tiborral

Varga Tibor költő az Élő Magyar Líra Csarnokának tagja. Belépésének alkalmából készítettem Vele az interjút.
Enciklopédikus műveltséggel rendelkező, lelkiismeretes és tudatos alkotó, gondolkodó ember.
Részlet az interjúból:
——————-
Pete László Miklós: Szerinted hogyan kellene, és hogyan lehetne a most formálódó új magyar költészetet újra ismertté és sikeressé tenni a magyar nyelvterületen?
Varga Tibor: Borzasztó nehéz lesz… A napjainkban közszájon forgó fogalmak, mint globalizáció, piacgazdaság a költészet ellenségei. A költészet, általában az irodalom árucikk lett, s a fogyasztási javakat terhelő járulékok következményeként a megélhetésért folyó iszonyú küzdelem mindennapi taposómalmában kevés ember képes nyomtatott könyvekre költeni. A létező kiadók sokasága küzd a pénztelenséggel, ha egy-egy szerzőnek sikerül szponzort szereznie, az szerencsés, máskülönben a szerző kényszerül vállalni a kiadási költségeket, egyben az anyagi veszteséget is, ami az ilyetén kiadással járhat. Ugyanakkor épp a költészet, az irodalom árucikké válásának következményeként szabad utat kaptak a művészileg értéktelen vagy értékkel alig bíró könyvek is. Ha a szerző az elismerést hajszolva képes kifizetni a kiadás költségeit, azon a kiadók már nyernek, az anyagi felelősség a szerzőt terheli. A megoldás talán éppen az volna, hogy az új magyar költészetet kivonjuk az árucikkek közül. Az új eszköz lehet a világháló, amely nemigen kíván a szerzők részéről anyagi ráfordítást, ennélfogva veszteség sem érheti.
Pete László Miklós: Mi a költészet küldetése a modern világban?
Varga Tibor: A költészet küldetése a modern világban… A művészet, benne a költészet egyidős az emberrel. Az ősember barlangrajzainak ugyanúgy megvolt a hitbeli küldetése (elejteni az ott ábrázolt vadat), mint a kezdetek munkadalainak. A ritmus hasznos, a ritmusra közösen végzett munka hatékonyabb volt… A modern világ taposómalmában vergődő ember már kevésbé képes megérteni a ritmus hasznosságát, hatékonyságát, annál fontosabb kérdés, hogy a költészet milyen küldetést tölthet be ebben a világban. Mindenekelőtt szépséget adni a ritmus, a zeneiség eszközeivel. A költészet hagyományai elhagyásának oly következménye lehet, mint Berzsenyi “kevély tölgyfájának”. A “benne termő férgek” rombolása nyomán “egy gyenge széltől földre teríttetik.” Ha a szépséget, a költészetet felőrli a globalizáció, az emberiség egy fontos értékkel szegényebb lesz…
Pete László Miklós: Képes-e felőrölni? Elpusztíthatja-e bármi a költészetet, amíg van ember?
Varga Tibor: “Mit üzennél a későbbi századok embereinek?” Nagy László a halála előtti utolsó televíziós interjújában az őt kérdező Kormos Istvánnak a következő, veretesen szép, költői szavakkal válaszolt: “Ha lesz még emberi arcuk, akkor csókolom őket, ha lesz még emberi szellemük, akkor üzenem, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.” Vajon lesz-e emberi arcuk és szellemük? Mindegyre sürgetőbben vetődik fel a kérdés: hányan lesznek majd kíváncsiak a már halott költő üzenetére, aki a maga költészetével értük kívánt tenni valamit? Semmi sem pusztíthatja el a költészetet, amíg akad csak egyetlen értő befogadója. Ám ha meggondoljuk, hogy a ma élőknek csupán kettő százaléka olvas irodalmat, jóllehet a hatmilliárdhoz képest ez az arány sem csekély, mégis ott tartunk a történelemben, hogy ideje megkongatnunk azt a bizonyos vészharangot. Mind a jelenlegi oktatási rendszerek, mind a gazdasági, társadalmi körülmények alkalmatlanok arra, hogy a költészetnek új befogadókat neveljenek. A megélhetésért, az anyagi gyarapodásért folytatott iszonyú harc közepette alig akadnak “fogyasztók” az irodalom, a költészet számára…

Pete László Miklós: Bizonyos trendek és jövőképek nem kedveznek a költészetnek. Különc nyugati körök azt képzelik, hogy a fejlődés útja az emberi test barkácsolása génmanipulációval és egyéb módokon. Hogy Istent játszhatunk. Mi erről a véleményed?

Varga Tibor: Mindaddig nem volna vele baj, amíg ennek az általuk hangoztatott célja igaz, nevezetesen, hogy bizonyos súlyos betegségek, például a rák öröklődését akadályozzák meg vele. A hírek szerint már születtek ilyen csecsemők, s bizony nem lehet tudni, milyen lesz majd az életük, gyermek-, ifjú- és felnőttkoruk. Istent játszani, beleszólni a teremtésbe talán veszélyes dolog, erre nézve azonban kellő tapasztalat híján nem tudok egyértelmű választ adni.
Pete László Miklós: Hogy pontosabb legyek, a Wikipaediáról idézek: „A transzhumanizmus a tudománynak és technikának az ember szellemi és fizikai képességeinek fejlesztésére való felhasználását támogató nemzetközi intellektuális és kulturális mozgalom. A mozgalom szükségtelennek és nemkívánatosnak tartja az „emberi állapot” egyes jellemzőit, mint például a betegségeket, a fogyatékosságot, az öregedést és a (nem önkéntes) halált. A transzhumanisták a biotechnológiákban és más feljövő technológiákban látják a megoldást ezekre a problémákra. Előnyeik mellett ezen technológiák veszélyei, hátrányai is foglalkoztatják a transzhumanista mozgalmat.”
Mi erről a véleményed, Tibor?

Varga Tibor: Az örök életet semmiféle bio- és más feljövő technológia nem fogja megvalósítani, legfeljebb az átlagéletkort emelhetik. Ugyanakkor kérdés, hogy milyen szellemi képességeket kívánnak fejleszteni ama technológiák. Ha általában a szellemi képességeket, még mindig kimarad ezekből a stressz, a pszichoszomatika, amelyek képesek megbetegíteni a technológiailag legtökéletesebbre csiszolt testet is. Ezekre lehet gyógyír a szeretet, a műélvezet úgy az alkotó, mint a befogadó oldalán. József Attila utolsó éveinek verseiről állítom, hogy valamennyi gyógyulás, ugyanakkor magam is gyakran folyamodom ama szépségekhez gyógyulásért. Illyés Gyula Bartókját idézem: “ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja.” Igen, a művészet már eleve az emberi élet része, megtagadása kiolthatja mindenféle biotechnológia hatását, törekvését…
Pete László: Amikor a XIX. századi pozitivizmus uralmának tetőpontján Spencer megírta nagy összefoglaló művét, a vaskos kötetben nem egészen másfél oldal jutott a költészetnek. Az is meglehetősen lekicsinylő, nyegle megjegyzéseket tartalmazott. Úgy gondolom, Tibor,  költészet háttérbe szorítása, és a költők háttérbe szorítása a romantika leáldoztával a polgári világ egyik legnagyobb tévedése volt, nem vált be. Lényegesen fontosabb szerepet kellene betölteni a világban, mert költészet nélkül nincs jövő.

Varga Tibor: Úgy mondják, az embert a munka emelte ki az állatvilágból. Én hozzá teszem: meg a szellemisége. Minden, ami az ember szellemi produktuma, tiszteletet érdemel. A költészet is az ember szellemi produktuma, ennélfogva igenis helye van múltban jelenben és jövőben. Aki nincs tisztában a költészet fontosságával, az lehet pénzügyileg gazdag, de nem foghatja fel, hogy szellemileg mivel szegényebb.
Pete László Miklós: Helyben vagyunk. Az emberré válás. Richard Leakey antropológus egy helyütt azt fejtegeti, hogy az emberré válásról keletkezett hipotézisek minden időben magukon viselték az őket kiagyaló korszakok legdivatosabb erkölcsfilozófiai elképzeléseit, a korszak közérzetét. Charles Darwin korában az emberré válás felfogása azt az uralkodó nézetet visszhangozta, miszerint az élet küzdelem. A XX. század első évtizedében az agy megnagyobbodásában látták az okot. A két világháború között a technika bűvöletében megjelent az “eszközkészítő ember” hipotézise. A második világháború idején az evolúció motorjának – a tudatos erőszakot tartották. A hatvanas évek közepétől a vadászó-gyűjtögető emberben látták az ember származásának kulcsát. Minden korszak “objektív” tudományos szemlélete végső soron a korszak a korszak intellektuális társasági közhelyein alapul. Leakey műve kiváló példát szolgáltat rá, miképp lehet az “objektivitás” hajszolása közben az emberiség “legszemélyesebb ügyeivel”, tulajdon genezisével foglalkozó tudományból módszeresen kifelejteni az “emberi tényező” belső szerkezetét – voltaképpen magát az embert. A “létért folytatott harc”, “az agy növekedése”, az “eszközkészítés”, a “természet erőforrásainak kiaknázása” a “vadászat”, a “gazdaság” mind-mind külsődleges dolgok, a folyamatnak nem a lényegi, hanem a tüneti oldalához tartoznak. Hol lehet a lényeg, Tibor?

Varga Tibor: Mindig az ember szellemiségében. Megnagyobbodott az agy, fejlődött a szellemiség. Példának okáért: az altamirai barlang ősművészének el kellett készítenie a festéket, az eszközt, amellyel azt a falfelületre felviszi, ez még valóban külsődleges dolog. De az egyes állatok testének megfigyelése, a rajzokon a kontúroknak szinte pontos követése, nyíllal vagy dárdával való átszúrása már a hitét, vagyis a szellemiségét tükrözi: varázsol vele, hogy sikeres legyen a vadászat, miközben létre hozza a maga művészetét. A művészetet soha, egyetlen korszakban sem lehet elválasztani az embertől, hiszen az ő szellemiségének a produktuma.

Pete László Miklós: Keats szerint a költők a világ el nem ismert törvényhozói. Mi erről a véleményed?
Varga Tibor: Hosszan elgondolkodtatott a kérdés. Teljes mértékben egyet tudok érteni a nagy költővel. A törvényhozást nálunk országgyűlésnek nevezik, választott tagjai vannak. A költőket nem választják, a költők születnek, a sorsuk jelöli ki őket a törvényhozói feladatra. És lám, a választott törvényhozók által megalkotott törvényeket hányan szegik meg, hányan lépnek mégis az ilyen vagy olyan tilalmak útjára! E törvényszegők között ugyanakkor akad-e vajon egy, aki ismeri és képes betartani a költők által emberszeretetről, hazaszeretetről – soroljam-e tovább? – hozott törvényeket?…
Pete László Tibor: Mi a költő kötelessége, Tibor?

Varga Tibor: Óvja, védje egyetlen kifejező eszközét, a nyelvet, mert ezzel nemzetének létét is megóvja. Napjainkban ennél többre nincs tere, a mostani politikai csatározások hemzsegnek a demagógiától. Ettől a mai költőknek kötelességük távol tartani magukat, de kötelességük ugyanakkor nemzetük pulzusán tartani az ujjukat. Ha oly politikai helyzet adódik, amely a nemzet egésze sorsának jobbra fordulására hoz reményt, akkor igenis mellé kell állnia. Ilyen helyzetet teremtett anno a reformkor, a szabadságharc, be kell tölteni a szerepüket, mint tette azt Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi, vagy Illyés Gyula a Bartók című versével 1955-ben. Pedig róla nem mondható el általában, hogy politikus költő lett volna, mégis akkor és ott szólalt meg a nép, a nemzet szavával, amikor és ahol éppen kellett.

Pete László Miklós: Szabad-e a költőnek politikussá válnia?

Varga Tibor: Nagyon összetett a kérdés. Költészet és politika csak a reformkorban és az azt követő forradalom és szabadságharc idején fonódhatott szorosan össze, amikor csupán egyetlen cél lebegett az egész nemzet előtt: szabadulni az abszolutizmus súlyos járma alól. Ma ahány politikai csoportosulás, annyiféle irány, amerre húzni szeretnék a nemzet szekerét, mindegyik más módon gondolja megoldani az egyre súlyosodó problémákat, s a költőnek, ha igazán a nemzetéért akar tenni valamit, nincs más választása, mit hogy mindegyiktől távol tartsa magát. Veszedelmes volna vagy az egyik vagy a másik párt szolgálatába állni, vagy költő vagyok, s a magam eszközeivel próbálom kiemelni a nemzetet mindegyre súlyosbodó apátiájából, vagy politikus, de akkor fel kell adnom a költői mivoltomat…

Pete László Miklós: A politikával kapcsolatban mi a legjobb költői alapállás mostanában?

Varga Tibor: A pártpolitikától a költő tartsa távol magát! Csakis a népének, nemzetének sorsa lebegjen a szeme előtt! Bár a kormányoldal csak úgy, mint az ellenzék a nemzet fogalma mögé bújik, valamennyi a maga elképzelése szerint véli a céljait megvalósítani, ne válasszon a kínált, lehetséges politikai módszerek közül! Járja e tekintetben is a saját útját!
————-
Az interjú teljes szövege olvasható rövidesen a http://lira.kimte.hu/-n.