Szőke nő zűrben az űrben - 169.

SZÁZHATVANKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A kérdés csattant, akár egy ökölcsapás. Ed Philips belevörösödött. Nem is felelt azonnal.

- Akkor döntöttetek az időutazás mellett? – kérdezte a szőke nő újra, meglehetős kíméletlenséggel.

-         Meg kell értened, Karen – dadogta a férfi.
-         Mit kell megértenem, Ed?

Ed Philips felállt, tétován a pultra nézett. Mivel Karen ezúttal nem ugrott, hogy italt töltsön neki, maga ment a pulthoz, töltött, magába öntötte, aztán újra töltött. A szőke nő jól látta, hogy közben remeg a keze.

-         Nem volt más választásunk – mondta aztán, hosszúnak tűnő habozás után.
-         Mert?
-         Hidd el, komolyan vettük a Dokumentumok elemzését.
-         A bunkók előtt persze bagatellizáltátok őket, igaz?
-         Nem volt értelme pánikot kelteni közöttük.
-         Szóval bagatellizáltátok őket.
-         Akkor és ott hivatalosan senki sem nevezte őket bunkóknak.
-         Bagatellizáltátok, vagy nem bagatellizáltátok a Dokumentumok értékét?
-         Hát jó – sóhajtott a férfi. – bagatellizáltuk, ha ez téged megnyugtat.
-         Nem nyugtat meg, Ed. Hamisítványoknak kiáltottátok ki őket?
-         Igen, Karen.
-         Nagyon jellemző! – vágta rá meglepő indulattal a szőke nő. – Mindenre ugyanaz a recept. Ami nem támogatja az uralmatokat, hamisítvány.
-         Így van – hagyta rá Ed. – Hamisítványnak kellett kikiáltanunk, ez volt a döntés. A világ legjobb szakértői, tudósai sorra megszólaltak, és kivétel nélkül mind hamisítványnak nyilvánították a Dokumentumokat.

Néhány pillanatig hallgattak.

-         Aki nem volt hajlandó, azzal mi történt? – kérdezte Helmut. – Meggyilkoltátok?

Ed indulatos, de fáradt kifejezéssel nézett rá.

-         Dehogy. Nem gyilkoltunk meg senkit.
-         Hanem? Mi lett velük?
-         Semmi, Helmut. Nincsenek olyan tudósok.
-         Nincsenek?
-         Abszurdum volna, ha lennének. Arra az akadémiai szintre, ahol az általunk megszólaltatott professzorok és vezető tudományos kutatók állnak, semmiféle ellenzéki sem juthat el.

Helmut Schellenberg tágra nyílt szemmel nézett rá, Karen tekintetében is érdeklődés villant.

-         Nem juthat el? – hitetlenkedett az ifjabb Schellenberg.
-         Soha nem is juthatott el, Helmut. Minden ellenkező feltételezés alaptalan. A nagy egyetemeket és kutatóintézeteket kézben tartó szponzorok nemigen tűrik el a veszélyes elemeket. Demokrácia van, bármit lehet kutatni, de nem lehet bármilyen eredményekre jutni.
-         Bármilyen eredményekre? Mi az, hogy bármilyen eredményekre? Milyen eredményekre nem lehet jutni? – kérdezte emelt hangon Helmut.

Karen felelt neki:

-         Évszázadok óta így van ez, Helmut. Soha senkinek sem tűnik fel, hogy igazából csak nagyon kevés zseniális tudós van. Csak a tudomány művelőinek egy töredéke lángész. Nincs is többre szükség, nehéz kezelni őket. Csaknem lehetetlen alkalmazkodni hozzájuk. A tudósok zöme ostoba bürokrata, magát jól adminisztráló középszer, kapcsolatokkal érvényesülő senki, uborkafára kapaszkodó szélhámos, ranglétrára törtető karrierista. Mindig ezek alkotják a többséget, ezek alakítják ki a tudományos kánont.
-         A tudományos kánont?
-         Bizony, a tudományos kánont. A kánon vitathatatlan. Úgy is mondhatnám: dogma. Nagyon szigorú belső rendje van annak, mit tekintenek szalonképes elméletnek, és mit nem. Miután hamisítványnak nyilváníttattuk a Dokumentumokat, ez kánoni jogot nyert. Atlantisz léte is újra megkérdőjeleződött.
-         Sátáni…
-         Igen, valóban az, most már én is tudom.

Néhány pillanatnyi zavar csend után a szőke nő szólalt meg:

-         Te azonban nem fogadtad ezt el, ugye?

Helmut most csodálkozva nézett rá. Karen Bozchana Kadlecikova szinte szégyellősen mosolygott. Úgy érezte, most jár egykori rabszolgatartójának ennyi elégtétel.

Ed Philips hálásan mosolygott:

-         Így van.
-         Apád sem?
-         Voltunk néhányan – felelte egyszerűen. – Igazából nagyon kétségbe voltunk esve.

Karen ezt minden további nélkül el is hitte.

-         Lehetetlen, úgyszólván skizofrén helyzetbe kerültetek, ugye?
-         Igen, Karen. Tudtuk, hogy a Dokumentumok nem hamisítványok. Igazából a mi köreinken belül ezzel mindenki tisztában volt, bármit is szajkózott a buta média. Megbíztunk néhány tudományos intézményt, vesse egybe a Dokumentumok által elmondottakat a jelennel, készítsen őszinte prognózist.
-         Megbíztatok bennük? – kérdezett közbe Helmut.
-         Bennük? Kiben?
-         Hát a tudósaitokban, akiket az előbb jellemeztél.

Ed Philips kelletlenül vállat vont.

-         Talán igazad van, lehet, hogy erre kellett volna gondolnunk. Nem tudom, már nincs jelentősége.
-         Miért nincs?
-         Mert nincs. A tudomány vezető intézményei többéves titkos kutatás után azt a választ adták a kérdésünkre, hogy a Dokumentumokban foglaltak a Földön legfeljebb fél évszázadon belül újra le fognak játszódni, megakadályozásukra nincs mód, mert ez szükségszerűség.
-         Szükségszerűség?
-         Igen, az. Ez teljesen főbe kólintott bennünket.
-         A szükségszerűségre való hivatkozás? – kérdezte most Karen is.
-         Igen. Az volt a legrosszabb. Tehetetlenné váltunk tőle, holott éppen mi sugalltuk és sulykoltuk a tudománynak a szükségszerűség fogalmát.

Karennek valami feltűnt. Tüstént rá is kérdezett.

-         Te ezzel már akkor is tisztában voltál?
-         Hogy mi sugalltuk és sulykoltuk? Nem, Karen, erre már azóta jöttem rá.

A szőke nő bólintott.

-         Saját elvetek bénított benneteket. Saját rossz elvetek.

Helmut sem hagyta annyiban.

-         De hát mire jutottatok? – kérdezte. – Mit akartatok tenni? Nem hiszen el, hogy csendesen belenyugodtatok!
-         Valóban nem. De teljesen döntésképtelenné váltunk. Igazából a többség hozott ugyan egy határozatot, de azt nem lehetett végrehajtani.

Karen felfigyelt.

-         Mi volt az a határozat?
-         Hogy evakuálni kell, el kell költöztetni az elitet a Földről.

A szőke nő gúnyosan elmosolyodott, Helmut azonban kifakadt:

-         Nem azt mondtad, hogy abban a világban gyakorlatilag nem létezett űrutazás?
-         De igen. Nem is létezett.
-         Hát akkor?
-         Évszázadokkal korábban tervek születtek a Mars lakhatóvá tételére. Ezek azonban nem valósultak meg.
-         A költségek miatt? – kérdezte gúnyos hangsúllyal Karen.

Ed se meg nem lepődött, se meg nem sértődött.

-         Úgy van – válaszolta. – a költségek miatt.

Karen savanyú arcot vágott.

-         Mégiscsak döbbenetes – jegyezte meg. – hogy a világot ellenőrzése alatt tartó, mondhatni uraló pénzügyi rendszer éppen abban az akadályban botlik el, amelyet ő állított mások elé. Az egyetemes kisstílű fukarság, amit a világ számára kötelezővé tett, saját magát tette cselekvésképtelenné. Nem volt rá képes, hogy a rendelkezésére álló, többé-kevésbé fiktív és valódi értéket nem képező pénztömegeket nem volt képes szabadon, számítgatás nélkül és bőkezűen felhasználni – saját megmenekülése érdekében sem. Tanulságos.

Ed Philips úgy folytatta, mintha nem is vett volna tudomást a szőke nő csípős megjegyzéséről:

-         Lehetetlen helyzet volt. Számos alkalommal tettünk javaslatot, de mindig leszavaztak bennünket. Lassan rá kellett döbbennünk, hogy adott helyzetben tökéletesen tehetetlenek vagyunk.
-         Miért nem vittétek a dolgot a nyilvánosság elé? – kérdezte nagyon komolyan Helmut.

Ed Philips hitetlenkedve bámult rá:

-         Mit képzelsz, Helmut? – rivallt rá hirtelen támadt ingerültséggel. – Az háborút jelentett volna a mi köreinken belül. Nem kockáztathattuk meg.
-         Nem, mert összeomlott volna a hatalmatok – vonta le a következtetést Schellenberg.

Ed Philips helyben hagyólag bólintott.

-         Voltaképpen nem is volt a Földön abban a korban igazi nyilvánosság. Látszat volt az is, mint a demokrácia, vagy mint az államok függetlensége.
-         Éppen ti teremthettétek volna meg a valódi nyilvánosságot.
-         Bele is buktunk volna.

Meddő vita, gondolta Karen, lépjünk tovább.

-         Az időutazás is titkos projekt volt? – kérdezte éles hangon.

Ed Philips úgy nézett vissza rá, mint aki nem kap levegőt.

Karen megismételte a kérdést:

-         Az időutazás is titkos projekt volt?
-         Igen, az volt, de most nem ez a lényeg. Akkor már senki sem sajnálta volna a pénzt a Mars terraformálására, nem ezzel volt a baj.
-         Hanem mivel?
-         Az idővel. Nem volt rá elég idő. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a civilizáció összeomlása sokkal hamarabb következik be, mint amennyi idő a vörös bolygó lakhatóvá tételéhez kell.
-         Miért nem próbáltatok időt nyerni?
-         Apám egész javaslatcsomagot dolgozott ki, de a hangadók visszautasították. Azt mondták, életük alkonyán nem hajlandók lerombolni a saját státuszukat, nem hajlandók megingatni azt a szerepet, amit a modern világban a pénz betölt.
-         Inkább pusztuljon a civilizáció?
-         Igen, akadt, aki ezt így ki is mondta.
-         Akkor jutott eszetekbe az időutazás?
-         Igen. Az volt az egyetlen lehetőség. Legalábbis komoly lehetőségnek tűnt. Óvatosan megkaparintottunk mindent, ami az időutazással volt kapcsolatban. Ellenőrzés alá vontuk azokat az intézményeket, amelyek a szükséges eszközök és személyek fölött diszponáltak. A hangadók nem fogtak gyanút, vagy csak nem tulajdonítottak jelentőséget a céljainknak.
-         Vagy nálatok többet tudtak.
-         Még az is elképzelhető. Igazából nagyon egyszerű volt a tervünk. Vissza akartunk menni az időben úgy negyven-ötven esztendőt, és újra vitára bocsátani a javaslatainkat, de úgy, hogy kiküszöböljük azokat a hangadókat, akikkel nem tudtunk mit kezdeni.
-         Visszamentetek?
-         Igen.

Ed nagyot sóhajtott.

A szőke nő elhúzta a száját.

-         Utána vált rémálommá?

Ed Philips sápadtan bólintott.

Folytatása következik.