Szerelem és a líra - XXX.

Harmincadik rész

A forma általi meghatározottság igen jelentős részben abból származik, hogy valaha minden verses szöveg – benne pedig minden mai értelemben vett lírai mű – énekvers volt, minden verses szöveget énekelni lehetett.

Az éneklés mibenléte az emberi kultúra nagy titkai közé tartozik. A tudomány gyakorlatilag alig tud róla valamit. Általában beéri annyival, hogy az éneklés a beszédtől eltérő olyan emberi hangadás, amikor emberi hanggal – hangképző rendszerünkkel dallamot hozunk létre. Arról, hogy ez hogyan és miből alakult ki, legfeljebb sejtéseink vannak.

Vers és ének a líra – jelenleg ismert – legkorábbi korszakaiban szervesen egybetartozott. Annyira, hogy a műfajok legrégibb meghatározása általában azt is tartalmazta, hogy az adott műfajhoz tartozó költemények előadását milyen hangszernek kell kísérnie. A disztichont például fuvola kíséretével szólaltatták meg.

A zene a hangok tudatosan elrendezett folyamata, hangok és csend érzelmeket kiváltó elrendezése. Eredete messze az ember őskorába nyúlik. Több tízezer esztendős hangszereket is ismerünk.

A zene eredetéről szól elméletek zöme általában a munkával, vadászattal, hétköznapi kommunikációval kapcsolatban próbálja felvázolni a jelenség eredetét. A legtöbb gyakorlatilag találgatás. Nem nagyon tudnak és nem is nagyon akarnak elszakadni a fiziológiai és az evolúciós szempontoktól.

Számunkra ezeknél sokkal fontosabb, hogy a zene az a művészeti ág, amelyik az emberi érzelmekre a legnagyobb hatást gyakorolja.

Itt kell keresni dallam és líra összefüggésének titkait.

A zene számtalan csatornán keresztül hathat az emberi érzelmekre; a lírával közös ezek közül leginkább a dallam lehet. A zenéből is ez ragad meg a leghamarabb és a legtartósabban, ez mászik a fülbe, ez ad meglepő módon érzelmi támaszt nehéz helyzetekben, ez segít feldolgozni gyakran nemcsak a nagy bánatot, a nagy örömöt is.  Ezer húrt mozdít meg, indít el bennünk, magunk számára is megmagyarázhatatlanul kötődünk számos dallamhoz.

A zenében tartalom és forma egymástól tökéletesen elválaszthatatlan. Lényegében a lírában is az, hiszen egy-egy lírai műalkotás „tartalmát” ugyan „el lehet mondani saját szavainkkal”; de rá kell döbbennünk, hogy ebben az esetben elveszítjük a verset, hiába az esetleges „szöveghű” tartalom, a puszta prózából hiányzik a költői erő. A lírában forma és tartalom egymástól elválaszthatatlan.

Nem lehet tehát a lírai műalkotást egyszerűen „prózára fordítani”. A puszta tartalom nem rendelkezik költői erővel, ehhez kell a megformáltság, a dallam, a hangzás.

A lírai mű nem puszta logikára épül. A prózával szemben támasztott kritériumok erre a szövegtípusra nem érvényesek.

Ezen vérszemet kapva egyes költői irányzatok – már a barokk idején is, de leginkább a XIX. században – úgy gondolták, a lírai mű szövegének egyáltalán nem is kell értelmesnek lennie, hiszen a költőiség valahol „a homályban” rejtőzik. Ez persze elvi hiba, csak akkor lehetne érvényesnek lennie, ha a vers puszta hangzása önmagában is teljes értékű zene volna. Ebben az esetben egyáltalán nem is lenne szükség valódi szövegre, bármilyen halandzsa megtenné. A gyakorlatban, a született művek alapján könnyen belátható az elképzelés sikertelensége. Nyilvánvalóan téves teória. Alighanem a zene és a líra teljes meg nem értésén alapul. Azért alighanem, mert voltaképpen még ma sem értjük teljes mértékben a zene és a líra valódi mibenlétét. Lehet, hogy idővel közelebb kerülünk majd a megértéshez. Teljesen elérni nézetem szerint sohasem fogjuk, mert nem hinném, hogy a zene és a líra lényege fogalmilag abszolút kifejezhető lenne.

A fentebb említett elképzelés antinómiája, hogy a vers ritmusa fellazítható, vagy akár el is hagyható, leginkább a XX. század lírájában fordul elő. Jelenlegi kanonizált líránk derékhadát éppen ilyen művek teszik. A jelenség az atonális zene analógiájára alakult ki.

Nem szeretnék itt most az atonális zene jelenségcsoportjával foglalkozni, megteszik ezt helyettem mások. Azzal sem, vajon mennyire vált az ilyen zene az emberiség valódi közkincsévé, mennyire tölti be a hivatását.

A vers ritmusának – egyáltalán a formájának – fellazítása, elkenése vagy megsemmisülése igen súlyos következményekkel jár. A ritmus ugyanis nem pusztán szabályos ismétlődés, váltakozás, hanem annál sokkal több; magának az életnek, az élet folyamatosságának, legyőzhetetlenségének a jelképe. A ritmus alapja a szívverés.

A ritmus tudatos háttérbe szorítása nagyjából annyit jelent, mintha az ember saját maga számára akarna világvégét előidézni.

Folytatása következik.