Harmincegyedik rész
A verses forma nagy erénye a tömörség, a mondanivaló sűrítése. Ez mindig is jellemzője volt a versnek, mint szövegformának.
A tömörség elsőrendű eszközei a költői képek, a belőlük felépülő
képrendszer. A líra nagy korszakaiban ez mindig megtalálható az igazán
jó versekben annak ellenére, hogy gyakran akadnak olyan – általában
koruk középminőségéhez tartozó – alkotások, amelyekben alig, vagy
egyáltalán nem találhatók igazán szemléletes költői képek. Más alkotások
olyan, a maguk idején esetleg szépnek és eredetinek tűnő képei a
számunkra gyakran elcsépeltnek, közhelyesnek tűnnek. Számunkra nem
képvisel költői többletet a víz tükre, vagy a szerelem tüze birtokos
jelzős szerkezet, mert ezek mára a hétköznapi élőbeszéd állandó
paneljeivé, közhelyekké váltak, holott valamikor (az általunk ókornak
ismert korban, esetleg azt megelőzően) ezek használatát is
kezdeményeznie kellett valakinek, és akkor talán eredetinek hatottak.
A mondanivaló sűrítését, a tömörséget, a bennük rejlő friss és
erőteljes érzelmi hatást egyéb – stilisztikai vagy retorikai –
eszközökkel is el lehet érni, az igazán nagy költők fegyvertárában
ilyenek is akadnak. Az eszközök jelentős része adaptálható, egy másik
részük nem. Bizonyos eszközök vándorolhatnak egyik nyelvből a másikba,
mások számára a nyelvek eltérő jellege, vagy egyes kifejezések alapvető
lefordíthatatlansága kíméletlen korlátokat emel.
Nemcsak a verbális költői eszközök megléte, hanem azok tervezett
hiánya is hozhat néha sajátos többletet; olyan szövegkörnyezetben,
amikor bizonyos eszközök szinte „kínálják magukat”, mellőzésük különös
jelentéstöbbletet idézhet elő. Konsztantinosz Kavafisz írt olyan verset,
amelyben egyetlen hasonlat sincs, és talán éppen ez a megrendítő erő
egyik forrása.
Ez azonban természetesen mindig egyedi és kivételes jelenség, semmiféle rendszeres poétika nem épülhet rá.
Lehet a versben egyéb alkalomszerű egyediség is, de annyiféle, hogy számba sem lehet venni.
Akadnak egyedi, megismételhetetlen költői eszközök, formák is,
amelyek képesek egy adott pillanatban bizonyos szavak vagy kifejezések
közvetlen, hétköznapi jelentését meghaladó tartalmi többletet
biztosítani, ez által költői erővel ruházni fel őket.
A puszta szójáték is jelentős költői erőt képviselhet, ezzel azonban
illik vigyázni, hiszen éppen napjainkban láthatjuk, amikor egyes költők
ezt az eszközt minden más helyett alkalmazva túlzásba viszik,
lejáratják; sajátos halandzsanyelvet, egyfajta posztmodern preciőzt
teremtve fuldokolnak az önmaguk létrehozta bikkfanyelv rácsai mögött. A
jelenlegi magyar kanonizált líra darabjaiban úgy hemzseg a szójáték,
mint romlott húsban a kukac. A modorossá vált, újszerűségét elvesztő és
lényegében tartalmatlan szójáték öncélú halmozása nem viszi előre a
lírát, az ilyen zsákutca alkalmatlanná teszi a költeményt hivatása
betöltésére.
A formabontás a líra történetében időnként nagy korszakok előhírnöke, de jó észben tartanunk, hogy a
formabontás önmagában nem teremt új látásmódot és forradalmian új
költészetet; a korszakváltáshoz nem elég csupán a régi forma
lerombolása, ahhoz meg is kell teremteni az újat.
Akadnak olyan formák, amelyek erősen tapadnak egy-egy korszakhoz,
szemlélethez, látásmódhoz, lassan időszerűtlenné váló üzenethez.
Természetes, hogy ezeket majd új formák váltják fel.
Olyan formák is akadnak, amelyek időnként egyszerűen elfáradnak.
Az elfáradás, a forma korszerűtlenné válása azonban a líra
történetében korántsem örök és egyáltalán nem visszavonhatatlan.
Ugyanazon formák némi szünet után frissen, újszerűen, az új üzenetek
közvetítésére alkalmasan térhetnek vissza.
A magyar költészetben erre eklatáns példa akad Ady Endre
költészetében. A költő elcsépeltnek érezte a kor gyakori versformáit,
de – mivel ellenfelei rendszeresen magyartalansággal vádolták –
három-négyszáz évvel korábbi formákat kezdett alkalmazni, az egykori
kuruc költészet formakincséhez fordult, és kiderült, hogy az elavultnak
hitt és hirdetett eszközök nagyon is korszerű mondanivalót képesek
kifejezni.
Sohasem a forma avul el, hanem a tartalom, amelyhez kötődik.
Az idegenből kölcsönzött formák időnként nagyon is sikeresek lehetnek
a magyar lírában. A magyar nyelv teljes mértékben alkalmas
gyakorlatilag csaknem minden létező ritmusfajta és versforma
adaptálására. Köztudott, hogy az antik időmértékes verselésre a modern
európai nyelvek zöme gyakorlatilag alkalmatlan – a magyar líra azonban
tökéletesen birtokolhatja ezeket is.
A jól adaptált forma gyorsan integrálódhat a magyar költészetbe.
Annak idején Vörösmartyt konzervatív kortársai támadták, hogy a
Szózat „magyartalan” formában szólítja meg a magyarságot. A költő igen
tudatosan választotta pedig ki verse számára a skót balladák egyik
formáját, a Chevy Chase strófát. Igaza lett. Ez a forma mára tökéletesen
integrálódott a magyar verseléshez.
Lényegében Vörösmarty eljárása formabontás volt a javából; nem érezte
megfelelőnek mondanivalója számára a kor gyakorta használt formáit;
idegenből adaptált és sikeressé tett egy újat.
Az igazi formabontás lényege mindig ebben áll; nem a forma megsemmisítésében, hanem új forma bevezetésében. A költői formák köre véges, de variálhatóságuk lehetősége végtelen.
Az öncélú formabontás, a forma puszta lerombolása a líra szellemétől
idegen. Ez csak utat nyit a formátlanságnak és a tartalmi önkénynek, de
nem képes igazán maradandót, valódi lírát teremteni. Természetesen azt
sem állítom, hogy az ilyen alapon keletkező formátlanság kiváló egyedi
műveket ne hozhatna létre, de ez ilyesmi inkább a kivételek
kategóriájába tartozik. A formátlanság lírai teremtő ereje csökevényes.
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a formátlanság is csak egy forma. Méghozzá nem a legtávlatosabb és nem is a legsikeresebb.
Napjainkra oda jutottunk, hogy a formátlanság, mint forma maga is sablonná vált, sőt jegecesedett.
Itt szükséges azt is megjegyeznem, hogy az igazán következetes mai
verstanok nem tekintik versnek sem a szabadverset, sem pedig a
prózaverset. Az így született alkotások elérhetik ugyan a költői
tömörítés fokát, így költeménynek tekinthetők, de versnek semmiképpen.
Talán a legjobb, ha sajátos szövegtípusnak, prózai és verses forma
különös elegyének tekintjük őket, amelyek érzelmi hatásukban elérhetik,
vagy inkább megközelíthetik a líraiságot, de önmagukban a lírát nem
pótolhatják, és nem helyettesíthetik.
A modern költészet számos ideológusa szem elől tévesztette azon
egyszerű igazságot, hogy a líra egyáltalán nem azon elvek alapján
fejlődik, és teljesíti küldetését a világban, ahogy egy új termék
bevezetését végzik a piacon a marketing-szakemberek. A pusztán és
parttalanul „újat hozni” jelszó az esetek többségében közönséges
parttalanságot, felszínességet produkál, amelyen a megfizetett
kritikusok bikkfanyelvű tirádái sem segítenek; a közönség tömegeinek az
ilyesmi akkor sem kell, ha a marketing tapasztalatok minden trükkjével
felfegyverkezve próbálják nekik eladni.
A líra társadalmi hatóköre napjainkra csaknem nullára redukálódott, a
kanonizált költők száma azonban elképesztő módon felduzzadt. Már többen
vannak, mint az olvasóik. Forma és tartalom egyensúlya bomlott fel,
amit semmiféle ideológia nem pótolhat, és semmiféle kereskedelmi fortély
nem állíthat helyre.
A költői erő és a tömörség hordozója lehet tehát a képrendszer, a
vers stilisztikai és retorikai eszközrendszere, és számos egyedi
megoldás.
Tévedés azonban azt hinni, hogy a képrendszer, a stilisztikai,
retorikai vagy egyéb eszközök tömkelege pótolhatja – magát, a verset.
Folytatása következik.
2012. június 28., csütörtök
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése