Rekkenő nyár volt és hamis,
Fuldokolt a Nap akkor is….
Pállott volt a levegő,
Kiszáradt a legelő…
—–
Milyen idegenszerű,
Mégis mennyi deja vu…
—–
Gyanús rossz ködök derengtek,
Sokat beszéltek a Rendek,
Volt haza-retorika,
Zsinóros politika.
—–
Milyen idegenszerű,
Mégis mennyi deja vu…
——
Lyukasak voltak a rosták;
Az urak egymást mardosták,
Különb egyik párt se volt,
Mind préda-szekeret tolt.
——
Milyen idegenszerű,
Mégis mennyi deja vu…
——
Fukar-Fugger sápot szedett,
Elvitt aranyat meg rezet,
Aztán pofára esett,
Külföldön szelet vetett.
——-
Milyen idegenszerű,
Mégis mennyi deja vu…
——
Mohács felett füst gomolyog,
Gazdátlan ló lába dobog,
Patakpart véres foka,
Húszéves király oda.
——
Milyen idegenszerű,
Mégis mennyi deja vu…
——–
Volt rabolt birtok temérdek,
Virult fontos Fugger-érdek,
Épült néhány palota,
Csak az ország lett oda.
——–
Milyen idegenszerű,
Mégis mennyi deja vu…
——
Magyarország sírba szédült,
Újjá azóta sem épült,
Míg Trianon meg nem ölte,
A nevét más örökölte.
—–
Nem is olyan egyszerű,
Csupa, csupa deja vu…
2012. június 30., szombat
2012. június 29., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 169.
SZÁZHATVANKILENCEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
A kérdés csattant, akár egy ökölcsapás. Ed Philips belevörösödött. Nem is felelt azonnal.
- Akkor döntöttetek az időutazás mellett? – kérdezte a szőke nő újra, meglehetős kíméletlenséggel.
- Meg kell értened, Karen – dadogta a férfi.
- Mit kell megértenem, Ed?
Ed Philips felállt, tétován a pultra nézett. Mivel Karen ezúttal nem ugrott, hogy italt töltsön neki, maga ment a pulthoz, töltött, magába öntötte, aztán újra töltött. A szőke nő jól látta, hogy közben remeg a keze.
- Nem volt más választásunk – mondta aztán, hosszúnak tűnő habozás után.
- Mert?
- Hidd el, komolyan vettük a Dokumentumok elemzését.
- A bunkók előtt persze bagatellizáltátok őket, igaz?
- Nem volt értelme pánikot kelteni közöttük.
- Szóval bagatellizáltátok őket.
- Akkor és ott hivatalosan senki sem nevezte őket bunkóknak.
- Bagatellizáltátok, vagy nem bagatellizáltátok a Dokumentumok értékét?
- Hát jó – sóhajtott a férfi. – bagatellizáltuk, ha ez téged megnyugtat.
- Nem nyugtat meg, Ed. Hamisítványoknak kiáltottátok ki őket?
- Igen, Karen.
- Nagyon jellemző! – vágta rá meglepő indulattal a szőke nő. – Mindenre ugyanaz a recept. Ami nem támogatja az uralmatokat, hamisítvány.
- Így van – hagyta rá Ed. – Hamisítványnak kellett kikiáltanunk, ez volt a döntés. A világ legjobb szakértői, tudósai sorra megszólaltak, és kivétel nélkül mind hamisítványnak nyilvánították a Dokumentumokat.
Néhány pillanatig hallgattak.
- Aki nem volt hajlandó, azzal mi történt? – kérdezte Helmut. – Meggyilkoltátok?
Ed indulatos, de fáradt kifejezéssel nézett rá.
- Dehogy. Nem gyilkoltunk meg senkit.
- Hanem? Mi lett velük?
- Semmi, Helmut. Nincsenek olyan tudósok.
- Nincsenek?
- Abszurdum volna, ha lennének. Arra az akadémiai szintre, ahol az általunk megszólaltatott professzorok és vezető tudományos kutatók állnak, semmiféle ellenzéki sem juthat el.
Helmut Schellenberg tágra nyílt szemmel nézett rá, Karen tekintetében is érdeklődés villant.
- Nem juthat el? – hitetlenkedett az ifjabb Schellenberg.
- Soha nem is juthatott el, Helmut. Minden ellenkező feltételezés alaptalan. A nagy egyetemeket és kutatóintézeteket kézben tartó szponzorok nemigen tűrik el a veszélyes elemeket. Demokrácia van, bármit lehet kutatni, de nem lehet bármilyen eredményekre jutni.
- Bármilyen eredményekre? Mi az, hogy bármilyen eredményekre? Milyen eredményekre nem lehet jutni? – kérdezte emelt hangon Helmut.
Karen felelt neki:
- Évszázadok óta így van ez, Helmut. Soha senkinek sem tűnik fel, hogy igazából csak nagyon kevés zseniális tudós van. Csak a tudomány művelőinek egy töredéke lángész. Nincs is többre szükség, nehéz kezelni őket. Csaknem lehetetlen alkalmazkodni hozzájuk. A tudósok zöme ostoba bürokrata, magát jól adminisztráló középszer, kapcsolatokkal érvényesülő senki, uborkafára kapaszkodó szélhámos, ranglétrára törtető karrierista. Mindig ezek alkotják a többséget, ezek alakítják ki a tudományos kánont.
- A tudományos kánont?
- Bizony, a tudományos kánont. A kánon vitathatatlan. Úgy is mondhatnám: dogma. Nagyon szigorú belső rendje van annak, mit tekintenek szalonképes elméletnek, és mit nem. Miután hamisítványnak nyilváníttattuk a Dokumentumokat, ez kánoni jogot nyert. Atlantisz léte is újra megkérdőjeleződött.
- Sátáni…
- Igen, valóban az, most már én is tudom.
Néhány pillanatnyi zavar csend után a szőke nő szólalt meg:
- Te azonban nem fogadtad ezt el, ugye?
Helmut most csodálkozva nézett rá. Karen Bozchana Kadlecikova szinte szégyellősen mosolygott. Úgy érezte, most jár egykori rabszolgatartójának ennyi elégtétel.
Ed Philips hálásan mosolygott:
- Így van.
- Apád sem?
- Voltunk néhányan – felelte egyszerűen. – Igazából nagyon kétségbe voltunk esve.
Karen ezt minden további nélkül el is hitte.
- Lehetetlen, úgyszólván skizofrén helyzetbe kerültetek, ugye?
- Igen, Karen. Tudtuk, hogy a Dokumentumok nem hamisítványok. Igazából a mi köreinken belül ezzel mindenki tisztában volt, bármit is szajkózott a buta média. Megbíztunk néhány tudományos intézményt, vesse egybe a Dokumentumok által elmondottakat a jelennel, készítsen őszinte prognózist.
- Megbíztatok bennük? – kérdezett közbe Helmut.
- Bennük? Kiben?
- Hát a tudósaitokban, akiket az előbb jellemeztél.
Ed Philips kelletlenül vállat vont.
- Talán igazad van, lehet, hogy erre kellett volna gondolnunk. Nem tudom, már nincs jelentősége.
- Miért nincs?
- Mert nincs. A tudomány vezető intézményei többéves titkos kutatás után azt a választ adták a kérdésünkre, hogy a Dokumentumokban foglaltak a Földön legfeljebb fél évszázadon belül újra le fognak játszódni, megakadályozásukra nincs mód, mert ez szükségszerűség.
- Szükségszerűség?
- Igen, az. Ez teljesen főbe kólintott bennünket.
- A szükségszerűségre való hivatkozás? – kérdezte most Karen is.
- Igen. Az volt a legrosszabb. Tehetetlenné váltunk tőle, holott éppen mi sugalltuk és sulykoltuk a tudománynak a szükségszerűség fogalmát.
Karennek valami feltűnt. Tüstént rá is kérdezett.
- Te ezzel már akkor is tisztában voltál?
- Hogy mi sugalltuk és sulykoltuk? Nem, Karen, erre már azóta jöttem rá.
A szőke nő bólintott.
- Saját elvetek bénított benneteket. Saját rossz elvetek.
Helmut sem hagyta annyiban.
- De hát mire jutottatok? – kérdezte. – Mit akartatok tenni? Nem hiszen el, hogy csendesen belenyugodtatok!
- Valóban nem. De teljesen döntésképtelenné váltunk. Igazából a többség hozott ugyan egy határozatot, de azt nem lehetett végrehajtani.
Karen felfigyelt.
- Mi volt az a határozat?
- Hogy evakuálni kell, el kell költöztetni az elitet a Földről.
A szőke nő gúnyosan elmosolyodott, Helmut azonban kifakadt:
- Nem azt mondtad, hogy abban a világban gyakorlatilag nem létezett űrutazás?
- De igen. Nem is létezett.
- Hát akkor?
- Évszázadokkal korábban tervek születtek a Mars lakhatóvá tételére. Ezek azonban nem valósultak meg.
- A költségek miatt? – kérdezte gúnyos hangsúllyal Karen.
Ed se meg nem lepődött, se meg nem sértődött.
- Úgy van – válaszolta. – a költségek miatt.
Karen savanyú arcot vágott.
- Mégiscsak döbbenetes – jegyezte meg. – hogy a világot ellenőrzése alatt tartó, mondhatni uraló pénzügyi rendszer éppen abban az akadályban botlik el, amelyet ő állított mások elé. Az egyetemes kisstílű fukarság, amit a világ számára kötelezővé tett, saját magát tette cselekvésképtelenné. Nem volt rá képes, hogy a rendelkezésére álló, többé-kevésbé fiktív és valódi értéket nem képező pénztömegeket nem volt képes szabadon, számítgatás nélkül és bőkezűen felhasználni – saját megmenekülése érdekében sem. Tanulságos.
Ed Philips úgy folytatta, mintha nem is vett volna tudomást a szőke nő csípős megjegyzéséről:
- Lehetetlen helyzet volt. Számos alkalommal tettünk javaslatot, de mindig leszavaztak bennünket. Lassan rá kellett döbbennünk, hogy adott helyzetben tökéletesen tehetetlenek vagyunk.
- Miért nem vittétek a dolgot a nyilvánosság elé? – kérdezte nagyon komolyan Helmut.
Ed Philips hitetlenkedve bámult rá:
- Mit képzelsz, Helmut? – rivallt rá hirtelen támadt ingerültséggel. – Az háborút jelentett volna a mi köreinken belül. Nem kockáztathattuk meg.
- Nem, mert összeomlott volna a hatalmatok – vonta le a következtetést Schellenberg.
Ed Philips helyben hagyólag bólintott.
- Voltaképpen nem is volt a Földön abban a korban igazi nyilvánosság. Látszat volt az is, mint a demokrácia, vagy mint az államok függetlensége.
- Éppen ti teremthettétek volna meg a valódi nyilvánosságot.
- Bele is buktunk volna.
Meddő vita, gondolta Karen, lépjünk tovább.
- Az időutazás is titkos projekt volt? – kérdezte éles hangon.
Ed Philips úgy nézett vissza rá, mint aki nem kap levegőt.
Karen megismételte a kérdést:
- Az időutazás is titkos projekt volt?
- Igen, az volt, de most nem ez a lényeg. Akkor már senki sem sajnálta volna a pénzt a Mars terraformálására, nem ezzel volt a baj.
- Hanem mivel?
- Az idővel. Nem volt rá elég idő. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a civilizáció összeomlása sokkal hamarabb következik be, mint amennyi idő a vörös bolygó lakhatóvá tételéhez kell.
- Miért nem próbáltatok időt nyerni?
- Apám egész javaslatcsomagot dolgozott ki, de a hangadók visszautasították. Azt mondták, életük alkonyán nem hajlandók lerombolni a saját státuszukat, nem hajlandók megingatni azt a szerepet, amit a modern világban a pénz betölt.
- Inkább pusztuljon a civilizáció?
- Igen, akadt, aki ezt így ki is mondta.
- Akkor jutott eszetekbe az időutazás?
- Igen. Az volt az egyetlen lehetőség. Legalábbis komoly lehetőségnek tűnt. Óvatosan megkaparintottunk mindent, ami az időutazással volt kapcsolatban. Ellenőrzés alá vontuk azokat az intézményeket, amelyek a szükséges eszközök és személyek fölött diszponáltak. A hangadók nem fogtak gyanút, vagy csak nem tulajdonítottak jelentőséget a céljainknak.
- Vagy nálatok többet tudtak.
- Még az is elképzelhető. Igazából nagyon egyszerű volt a tervünk. Vissza akartunk menni az időben úgy negyven-ötven esztendőt, és újra vitára bocsátani a javaslatainkat, de úgy, hogy kiküszöböljük azokat a hangadókat, akikkel nem tudtunk mit kezdeni.
- Visszamentetek?
- Igen.
Ed nagyot sóhajtott.
A szőke nő elhúzta a száját.
- Utána vált rémálommá?
Ed Philips sápadtan bólintott.
Folytatása következik.
2012. június 28., csütörtök
Szerelem és líra - XXXI.
Harmincegyedik rész
A verses forma nagy erénye a tömörség, a mondanivaló sűrítése. Ez mindig is jellemzője volt a versnek, mint szövegformának.
A tömörség elsőrendű eszközei a költői képek, a belőlük felépülő képrendszer. A líra nagy korszakaiban ez mindig megtalálható az igazán jó versekben annak ellenére, hogy gyakran akadnak olyan – általában koruk középminőségéhez tartozó – alkotások, amelyekben alig, vagy egyáltalán nem találhatók igazán szemléletes költői képek. Más alkotások olyan, a maguk idején esetleg szépnek és eredetinek tűnő képei a számunkra gyakran elcsépeltnek, közhelyesnek tűnnek. Számunkra nem képvisel költői többletet a víz tükre, vagy a szerelem tüze birtokos jelzős szerkezet, mert ezek mára a hétköznapi élőbeszéd állandó paneljeivé, közhelyekké váltak, holott valamikor (az általunk ókornak ismert korban, esetleg azt megelőzően) ezek használatát is kezdeményeznie kellett valakinek, és akkor talán eredetinek hatottak.
A mondanivaló sűrítését, a tömörséget, a bennük rejlő friss és erőteljes érzelmi hatást egyéb – stilisztikai vagy retorikai – eszközökkel is el lehet érni, az igazán nagy költők fegyvertárában ilyenek is akadnak. Az eszközök jelentős része adaptálható, egy másik részük nem. Bizonyos eszközök vándorolhatnak egyik nyelvből a másikba, mások számára a nyelvek eltérő jellege, vagy egyes kifejezések alapvető lefordíthatatlansága kíméletlen korlátokat emel.
Nemcsak a verbális költői eszközök megléte, hanem azok tervezett hiánya is hozhat néha sajátos többletet; olyan szövegkörnyezetben, amikor bizonyos eszközök szinte „kínálják magukat”, mellőzésük különös jelentéstöbbletet idézhet elő. Konsztantinosz Kavafisz írt olyan verset, amelyben egyetlen hasonlat sincs, és talán éppen ez a megrendítő erő egyik forrása.
Ez azonban természetesen mindig egyedi és kivételes jelenség, semmiféle rendszeres poétika nem épülhet rá.
Lehet a versben egyéb alkalomszerű egyediség is, de annyiféle, hogy számba sem lehet venni.
Akadnak egyedi, megismételhetetlen költői eszközök, formák is, amelyek képesek egy adott pillanatban bizonyos szavak vagy kifejezések közvetlen, hétköznapi jelentését meghaladó tartalmi többletet biztosítani, ez által költői erővel ruházni fel őket.
A puszta szójáték is jelentős költői erőt képviselhet, ezzel azonban illik vigyázni, hiszen éppen napjainkban láthatjuk, amikor egyes költők ezt az eszközt minden más helyett alkalmazva túlzásba viszik, lejáratják; sajátos halandzsanyelvet, egyfajta posztmodern preciőzt teremtve fuldokolnak az önmaguk létrehozta bikkfanyelv rácsai mögött. A jelenlegi magyar kanonizált líra darabjaiban úgy hemzseg a szójáték, mint romlott húsban a kukac. A modorossá vált, újszerűségét elvesztő és lényegében tartalmatlan szójáték öncélú halmozása nem viszi előre a lírát, az ilyen zsákutca alkalmatlanná teszi a költeményt hivatása betöltésére.
A formabontás a líra történetében időnként nagy korszakok előhírnöke, de jó észben tartanunk, hogy a formabontás önmagában nem teremt új látásmódot és forradalmian új költészetet; a korszakváltáshoz nem elég csupán a régi forma lerombolása, ahhoz meg is kell teremteni az újat.
Akadnak olyan formák, amelyek erősen tapadnak egy-egy korszakhoz, szemlélethez, látásmódhoz, lassan időszerűtlenné váló üzenethez. Természetes, hogy ezeket majd új formák váltják fel.
Olyan formák is akadnak, amelyek időnként egyszerűen elfáradnak.
Az elfáradás, a forma korszerűtlenné válása azonban a líra történetében korántsem örök és egyáltalán nem visszavonhatatlan. Ugyanazon formák némi szünet után frissen, újszerűen, az új üzenetek közvetítésére alkalmasan térhetnek vissza.
A magyar költészetben erre eklatáns példa akad Ady Endre költészetében. A költő elcsépeltnek érezte a kor gyakori versformáit, de – mivel ellenfelei rendszeresen magyartalansággal vádolták – három-négyszáz évvel korábbi formákat kezdett alkalmazni, az egykori kuruc költészet formakincséhez fordult, és kiderült, hogy az elavultnak hitt és hirdetett eszközök nagyon is korszerű mondanivalót képesek kifejezni.
Sohasem a forma avul el, hanem a tartalom, amelyhez kötődik.
Az idegenből kölcsönzött formák időnként nagyon is sikeresek lehetnek a magyar lírában. A magyar nyelv teljes mértékben alkalmas gyakorlatilag csaknem minden létező ritmusfajta és versforma adaptálására. Köztudott, hogy az antik időmértékes verselésre a modern európai nyelvek zöme gyakorlatilag alkalmatlan – a magyar líra azonban tökéletesen birtokolhatja ezeket is.
A jól adaptált forma gyorsan integrálódhat a magyar költészetbe.
Annak idején Vörösmartyt konzervatív kortársai támadták, hogy a Szózat „magyartalan” formában szólítja meg a magyarságot. A költő igen tudatosan választotta pedig ki verse számára a skót balladák egyik formáját, a Chevy Chase strófát. Igaza lett. Ez a forma mára tökéletesen integrálódott a magyar verseléshez.
Lényegében Vörösmarty eljárása formabontás volt a javából; nem érezte megfelelőnek mondanivalója számára a kor gyakorta használt formáit; idegenből adaptált és sikeressé tett egy újat.
Az igazi formabontás lényege mindig ebben áll; nem a forma megsemmisítésében, hanem új forma bevezetésében. A költői formák köre véges, de variálhatóságuk lehetősége végtelen.
Az öncélú formabontás, a forma puszta lerombolása a líra szellemétől idegen. Ez csak utat nyit a formátlanságnak és a tartalmi önkénynek, de nem képes igazán maradandót, valódi lírát teremteni. Természetesen azt sem állítom, hogy az ilyen alapon keletkező formátlanság kiváló egyedi műveket ne hozhatna létre, de ez ilyesmi inkább a kivételek kategóriájába tartozik. A formátlanság lírai teremtő ereje csökevényes.
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a formátlanság is csak egy forma. Méghozzá nem a legtávlatosabb és nem is a legsikeresebb.
Napjainkra oda jutottunk, hogy a formátlanság, mint forma maga is sablonná vált, sőt jegecesedett.
Itt szükséges azt is megjegyeznem, hogy az igazán következetes mai verstanok nem tekintik versnek sem a szabadverset, sem pedig a prózaverset. Az így született alkotások elérhetik ugyan a költői tömörítés fokát, így költeménynek tekinthetők, de versnek semmiképpen. Talán a legjobb, ha sajátos szövegtípusnak, prózai és verses forma különös elegyének tekintjük őket, amelyek érzelmi hatásukban elérhetik, vagy inkább megközelíthetik a líraiságot, de önmagukban a lírát nem pótolhatják, és nem helyettesíthetik.
A modern költészet számos ideológusa szem elől tévesztette azon egyszerű igazságot, hogy a líra egyáltalán nem azon elvek alapján fejlődik, és teljesíti küldetését a világban, ahogy egy új termék bevezetését végzik a piacon a marketing-szakemberek. A pusztán és parttalanul „újat hozni” jelszó az esetek többségében közönséges parttalanságot, felszínességet produkál, amelyen a megfizetett kritikusok bikkfanyelvű tirádái sem segítenek; a közönség tömegeinek az ilyesmi akkor sem kell, ha a marketing tapasztalatok minden trükkjével felfegyverkezve próbálják nekik eladni.
A líra társadalmi hatóköre napjainkra csaknem nullára redukálódott, a kanonizált költők száma azonban elképesztő módon felduzzadt. Már többen vannak, mint az olvasóik. Forma és tartalom egyensúlya bomlott fel, amit semmiféle ideológia nem pótolhat, és semmiféle kereskedelmi fortély nem állíthat helyre.
A költői erő és a tömörség hordozója lehet tehát a képrendszer, a vers stilisztikai és retorikai eszközrendszere, és számos egyedi megoldás.
Tévedés azonban azt hinni, hogy a képrendszer, a stilisztikai, retorikai vagy egyéb eszközök tömkelege pótolhatja – magát, a verset.
Folytatása következik.
A verses forma nagy erénye a tömörség, a mondanivaló sűrítése. Ez mindig is jellemzője volt a versnek, mint szövegformának.
A tömörség elsőrendű eszközei a költői képek, a belőlük felépülő képrendszer. A líra nagy korszakaiban ez mindig megtalálható az igazán jó versekben annak ellenére, hogy gyakran akadnak olyan – általában koruk középminőségéhez tartozó – alkotások, amelyekben alig, vagy egyáltalán nem találhatók igazán szemléletes költői képek. Más alkotások olyan, a maguk idején esetleg szépnek és eredetinek tűnő képei a számunkra gyakran elcsépeltnek, közhelyesnek tűnnek. Számunkra nem képvisel költői többletet a víz tükre, vagy a szerelem tüze birtokos jelzős szerkezet, mert ezek mára a hétköznapi élőbeszéd állandó paneljeivé, közhelyekké váltak, holott valamikor (az általunk ókornak ismert korban, esetleg azt megelőzően) ezek használatát is kezdeményeznie kellett valakinek, és akkor talán eredetinek hatottak.
A mondanivaló sűrítését, a tömörséget, a bennük rejlő friss és erőteljes érzelmi hatást egyéb – stilisztikai vagy retorikai – eszközökkel is el lehet érni, az igazán nagy költők fegyvertárában ilyenek is akadnak. Az eszközök jelentős része adaptálható, egy másik részük nem. Bizonyos eszközök vándorolhatnak egyik nyelvből a másikba, mások számára a nyelvek eltérő jellege, vagy egyes kifejezések alapvető lefordíthatatlansága kíméletlen korlátokat emel.
Nemcsak a verbális költői eszközök megléte, hanem azok tervezett hiánya is hozhat néha sajátos többletet; olyan szövegkörnyezetben, amikor bizonyos eszközök szinte „kínálják magukat”, mellőzésük különös jelentéstöbbletet idézhet elő. Konsztantinosz Kavafisz írt olyan verset, amelyben egyetlen hasonlat sincs, és talán éppen ez a megrendítő erő egyik forrása.
Ez azonban természetesen mindig egyedi és kivételes jelenség, semmiféle rendszeres poétika nem épülhet rá.
Lehet a versben egyéb alkalomszerű egyediség is, de annyiféle, hogy számba sem lehet venni.
Akadnak egyedi, megismételhetetlen költői eszközök, formák is, amelyek képesek egy adott pillanatban bizonyos szavak vagy kifejezések közvetlen, hétköznapi jelentését meghaladó tartalmi többletet biztosítani, ez által költői erővel ruházni fel őket.
A puszta szójáték is jelentős költői erőt képviselhet, ezzel azonban illik vigyázni, hiszen éppen napjainkban láthatjuk, amikor egyes költők ezt az eszközt minden más helyett alkalmazva túlzásba viszik, lejáratják; sajátos halandzsanyelvet, egyfajta posztmodern preciőzt teremtve fuldokolnak az önmaguk létrehozta bikkfanyelv rácsai mögött. A jelenlegi magyar kanonizált líra darabjaiban úgy hemzseg a szójáték, mint romlott húsban a kukac. A modorossá vált, újszerűségét elvesztő és lényegében tartalmatlan szójáték öncélú halmozása nem viszi előre a lírát, az ilyen zsákutca alkalmatlanná teszi a költeményt hivatása betöltésére.
A formabontás a líra történetében időnként nagy korszakok előhírnöke, de jó észben tartanunk, hogy a formabontás önmagában nem teremt új látásmódot és forradalmian új költészetet; a korszakváltáshoz nem elég csupán a régi forma lerombolása, ahhoz meg is kell teremteni az újat.
Akadnak olyan formák, amelyek erősen tapadnak egy-egy korszakhoz, szemlélethez, látásmódhoz, lassan időszerűtlenné váló üzenethez. Természetes, hogy ezeket majd új formák váltják fel.
Olyan formák is akadnak, amelyek időnként egyszerűen elfáradnak.
Az elfáradás, a forma korszerűtlenné válása azonban a líra történetében korántsem örök és egyáltalán nem visszavonhatatlan. Ugyanazon formák némi szünet után frissen, újszerűen, az új üzenetek közvetítésére alkalmasan térhetnek vissza.
A magyar költészetben erre eklatáns példa akad Ady Endre költészetében. A költő elcsépeltnek érezte a kor gyakori versformáit, de – mivel ellenfelei rendszeresen magyartalansággal vádolták – három-négyszáz évvel korábbi formákat kezdett alkalmazni, az egykori kuruc költészet formakincséhez fordult, és kiderült, hogy az elavultnak hitt és hirdetett eszközök nagyon is korszerű mondanivalót képesek kifejezni.
Sohasem a forma avul el, hanem a tartalom, amelyhez kötődik.
Az idegenből kölcsönzött formák időnként nagyon is sikeresek lehetnek a magyar lírában. A magyar nyelv teljes mértékben alkalmas gyakorlatilag csaknem minden létező ritmusfajta és versforma adaptálására. Köztudott, hogy az antik időmértékes verselésre a modern európai nyelvek zöme gyakorlatilag alkalmatlan – a magyar líra azonban tökéletesen birtokolhatja ezeket is.
A jól adaptált forma gyorsan integrálódhat a magyar költészetbe.
Annak idején Vörösmartyt konzervatív kortársai támadták, hogy a Szózat „magyartalan” formában szólítja meg a magyarságot. A költő igen tudatosan választotta pedig ki verse számára a skót balladák egyik formáját, a Chevy Chase strófát. Igaza lett. Ez a forma mára tökéletesen integrálódott a magyar verseléshez.
Lényegében Vörösmarty eljárása formabontás volt a javából; nem érezte megfelelőnek mondanivalója számára a kor gyakorta használt formáit; idegenből adaptált és sikeressé tett egy újat.
Az igazi formabontás lényege mindig ebben áll; nem a forma megsemmisítésében, hanem új forma bevezetésében. A költői formák köre véges, de variálhatóságuk lehetősége végtelen.
Az öncélú formabontás, a forma puszta lerombolása a líra szellemétől idegen. Ez csak utat nyit a formátlanságnak és a tartalmi önkénynek, de nem képes igazán maradandót, valódi lírát teremteni. Természetesen azt sem állítom, hogy az ilyen alapon keletkező formátlanság kiváló egyedi műveket ne hozhatna létre, de ez ilyesmi inkább a kivételek kategóriájába tartozik. A formátlanság lírai teremtő ereje csökevényes.
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a formátlanság is csak egy forma. Méghozzá nem a legtávlatosabb és nem is a legsikeresebb.
Napjainkra oda jutottunk, hogy a formátlanság, mint forma maga is sablonná vált, sőt jegecesedett.
Itt szükséges azt is megjegyeznem, hogy az igazán következetes mai verstanok nem tekintik versnek sem a szabadverset, sem pedig a prózaverset. Az így született alkotások elérhetik ugyan a költői tömörítés fokát, így költeménynek tekinthetők, de versnek semmiképpen. Talán a legjobb, ha sajátos szövegtípusnak, prózai és verses forma különös elegyének tekintjük őket, amelyek érzelmi hatásukban elérhetik, vagy inkább megközelíthetik a líraiságot, de önmagukban a lírát nem pótolhatják, és nem helyettesíthetik.
A modern költészet számos ideológusa szem elől tévesztette azon egyszerű igazságot, hogy a líra egyáltalán nem azon elvek alapján fejlődik, és teljesíti küldetését a világban, ahogy egy új termék bevezetését végzik a piacon a marketing-szakemberek. A pusztán és parttalanul „újat hozni” jelszó az esetek többségében közönséges parttalanságot, felszínességet produkál, amelyen a megfizetett kritikusok bikkfanyelvű tirádái sem segítenek; a közönség tömegeinek az ilyesmi akkor sem kell, ha a marketing tapasztalatok minden trükkjével felfegyverkezve próbálják nekik eladni.
A líra társadalmi hatóköre napjainkra csaknem nullára redukálódott, a kanonizált költők száma azonban elképesztő módon felduzzadt. Már többen vannak, mint az olvasóik. Forma és tartalom egyensúlya bomlott fel, amit semmiféle ideológia nem pótolhat, és semmiféle kereskedelmi fortély nem állíthat helyre.
A költői erő és a tömörség hordozója lehet tehát a képrendszer, a vers stilisztikai és retorikai eszközrendszere, és számos egyedi megoldás.
Tévedés azonban azt hinni, hogy a képrendszer, a stilisztikai, retorikai vagy egyéb eszközök tömkelege pótolhatja – magát, a verset.
Folytatása következik.
2012. június 27., szerda
Névnapomon
Véget vet már a tanévnek
A tomboló napsugár,
Kis kertünkben alkonyatkor
Kora nyári illatár.
—–
Ásítóan zsong körül
A júniusi hevület,
Egy hét múlva számomra is
Eljön végre a szünet.
——
Névnapomon estefelé
Vígan arra gondolok,
Kis múltam a nagy Időben
Ugyan merre csavarog.
——
Kis házamban kis Családom,
Nagy Létben kis életem;
Akár rövid, akár hosszú
A létem: most szeretem.
A tomboló napsugár,
Kis kertünkben alkonyatkor
Kora nyári illatár.
—–
Ásítóan zsong körül
A júniusi hevület,
Egy hét múlva számomra is
Eljön végre a szünet.
——
Névnapomon estefelé
Vígan arra gondolok,
Kis múltam a nagy Időben
Ugyan merre csavarog.
——
Kis házamban kis Családom,
Nagy Létben kis életem;
Akár rövid, akár hosszú
A létem: most szeretem.
2012. június 26., kedd
A varázslókirály - tábori változat
Amikor Anikó előterjesztette hétvégén a kérését, először nagyon morcos lettem, mert amúgy is tele voltam munkával.
Ezt a darabot annak idején nagyon szerette a pici-kicsik csoportja, hiszen rájuk írtam. Eddig csak egy változata volt, az eredeti.
Más mesejátékaimnak igen sok változata keletkezett az idők során. Legjobb példa erre a Fruzsina hercegnő. Annak idején a Jókai Színház az eredeti, tíz szereplős változatot mutatta be. Azóta azonban igen sok változata alakult ki, 11-től egészen a 24 szereplőt igénylő variánsig.
Az aranyvirág helyzete még cifrább. Itt is akad már 10-26 szereplő között mindenféle változat, de van olyan is, ahol nem is király van, hanem – királynő. Az uralkodónak hol egy lánya van, hol kettő, hol három.
A darabot mindig az adott csoporthoz, létszámához, összetételéhez kell igazítani…
A legtöbb esetben lehetetlen modulos alapon szereplőket beilleszteni, ilyenre csak ritkán nyílik lehetőség. A legtöbb esetben át kell írni a darabot…
Mint most is…
Részlet belőle:
———
(Belép Kunimund.)
KUNIMUND:
Kezeket fel!
GALAGONYA:
Jaj! Rablónak tetszik lenni?
KUNIMUND:
Ne merjetek feleselni!
Minden pénzeteket ide!
GALAGONYA:
Nincsen nálam apró sose!
Százasból tud visszaadni?
KUNIMUND:
Mindet el fogom rabolni!
Az összes pénzedet ide!
GALAGONYA:
Tetszik tudni, süket vagyok!
KUNIMUND:
Ide a pénzt! Rabló vagyok!
GALAGONYA:
Nem értettem! Mit gagyogott?
KUNIMUND:
Aki megmozdul, lelövöm!
Nem látjátok a fegyverem?
GALAGONYA:
Van papírom, írószerem,
Kérem, írja ezt le nekem!
KUNIMUND:
(Galagonyához):
Fickó, tűnj a szemem elől!
(Robinhoz):
Ön itt marad! A pénzt ide!
(Galagonya látszólag elsompolyog, valójában Kunimund mögé oson, és mögötte bakot tart.)
ROBIN:
Nincsen nálam egy fillér se!
KUNIMUND:
Ne merjen packázni velem,
Mert még elsül a fegyverem!
ROBIN:
Csak fegyverrel vagy nagy legény,
Hát anélkül?
KUNIMUND:
Kettő! Három!
ROBIN:
Én ezt bizony kipróbálom!
(Meglöki Kunimundot. A rabló átesik Galagonyán.)
GALAGONYA:
(Felveszi a pisztolyt.)
ROBIN:
(Kardot szegez Kuminundnak.)
Na, fickó!
KUNIMUND:
Könyörülj, uram!
Nem is gondoltam komolyan!
GALAGONYA:
De ő komolyan gondolja,
S a bőrödet kilyukasztja!
KUNIMUND:
Ilyen kegyetlen úr volna?
GALAGONYA:
A neve halál királyfi,
Rablót szokott vacsorázni!
KUNIMUND:
Hogyha megkegyelmez nekem,
Én hálából elfecsegem,
Hogy mi ezen vidék titka!
ROBIN:
Halljuk azt a titkot!
KUNIMUND:
Henrik király, aki régen
Uralkodott e vidéken,
Az egész birodalmával,
Mind az összes városával
Bekerült egy varázsködbe,
És ott alszik mindörökre.
A király világszép lányát,
Egyetlen Alexandráját
Furius varázslókirály
Rabolta el még hajdanán.
Aki megmenti a leányt,
Felkeltheti Henrik királyt,
A leány kezét megkapja,
S övé lesz az ország trónja!
Ebben a nagy rengetegben
Három segítőt találhat.
Hogyha azokat megleli,
Rokonszenvüket elnyeri,
Furiust is legyőzheti.
ROBIN:
Hallottad ezt, Galagonya?
GALAGONYA:
A vízilónak dagonya,
Királyfinak kaland való!
De aki ez után kutat,
Könnyen veszti el a fejét!
KUNIMUND:
Uram, nem ejthetné szerét,
Hogy engem futni engedjen?
GALAGONYA:
Pusztulj, mert felfalnak menten!
KUNIMUND:
(Elszalad.)
ROBIN:
Hogy eltisztult a nyavalyás!
Úgy vélem, ha jól kilépünk,
Holnap reggel odaérünk
Furius palotájához.
GALAGONYA:
Ez neked talán csodát hoz,
Talán halált; hanem nekem?
ROBIN:
Cimbora! Két barát sose
Hagyja egymást cserben! Gyere!
GALAGONYA:
Bolond vagyok, de nem hülye!
ROBIN:
Ha nem jössz, én viszlek! Gyere!
(Mindketten el. Belép Furius.)
8. Jelenet
Furius egyedül
FURIUS:
Tüstént jöjjön a hercegnő!
(Belép Alexandra.)
FURIUS:
Eltelt nagyon hosszú idő,
S még nem vagy a feleségem!
ALEXANDRA:
Már megmondtam nagyon régen,
Sohasem leszek a nejed!
FURIUS:
Leüttethetem a fejed!
ALEXANDRA:
Akkor sem foglak szeretni!
FURIUS:
Tán nem lesz benne sok öröm,
A büszkeséged megtöröm!
Magad fogsz majd könyörögni,
Mert szeretnél hozzám jönni!
ALEXANDRA:
Azt lesheted!
FURIUS:
Eltakarodj!
(Alexandra el.)
FURIUS:
Ha az ég és föld szakad el,
Akkor is az enyém leszel!
(Belép Démon Dávid.)
DÁVID:
Felség, akárkik lehetnek,
Idegenek közelednek
Az úton.
FURIUS:
Az eső mosta,
De ember már nem taposta
Száz év óta azt az utat!
Ki az, aki erre kutat?
DÁVID:
Nem tudom, felség!
FURIUS:
Ha lehet,
Figyeljétek azt a helyet!
Van a segítőknek nyoma?
DÁVID:
Még nem láttunk olyat soha.
FURIUS:
Hogyha egyre is rálelnek,
Akkor bajt is keverhetnek.
DÁVID:
Majd én a körmükre nézek.
(Mindketten el. Belép Robin és Galagonya.)
GALAGONYA:
Sűrű ám ez a rengeteg.
ROBIN:
Panaszkodsz?
GALAGONYA:
Nem. Veled megyek.
(Belép Kisvirág.)
KISVIRÁG:
Hamarosan elszáradok,
Kérlek szépen, locsoljatok!
ROBIN:
Ez ki?
GALAGONYA:
Valamilyen növény.
KISVIRÁG:
Locsoljatok, azt kérem én!
ROBIN:
Van víz nálad?
GALAGONYA:
Pár csepp akad.
ROBIN:
Akkor fogd!
(Kulacsot ad neki.)
Ezzel locsoljad.
ROBIN:
Virág, mi cserben nem hagyunk,
És gondosan meglocsolunk!
GALAGONYA:
Amit most végre is hajtok!
(Meglocsolja.)
KISVIRÁG:
A jótettért jót várjatok!
(El.)
Ezt a darabot annak idején nagyon szerette a pici-kicsik csoportja, hiszen rájuk írtam. Eddig csak egy változata volt, az eredeti.
Más mesejátékaimnak igen sok változata keletkezett az idők során. Legjobb példa erre a Fruzsina hercegnő. Annak idején a Jókai Színház az eredeti, tíz szereplős változatot mutatta be. Azóta azonban igen sok változata alakult ki, 11-től egészen a 24 szereplőt igénylő variánsig.
Az aranyvirág helyzete még cifrább. Itt is akad már 10-26 szereplő között mindenféle változat, de van olyan is, ahol nem is király van, hanem – királynő. Az uralkodónak hol egy lánya van, hol kettő, hol három.
A darabot mindig az adott csoporthoz, létszámához, összetételéhez kell igazítani…
A legtöbb esetben lehetetlen modulos alapon szereplőket beilleszteni, ilyenre csak ritkán nyílik lehetőség. A legtöbb esetben át kell írni a darabot…
Mint most is…
Részlet belőle:
———
(Belép Kunimund.)
- Jelenet
KUNIMUND:
Kezeket fel!
GALAGONYA:
Jaj! Rablónak tetszik lenni?
KUNIMUND:
Ne merjetek feleselni!
Minden pénzeteket ide!
GALAGONYA:
Nincsen nálam apró sose!
Százasból tud visszaadni?
KUNIMUND:
Mindet el fogom rabolni!
Az összes pénzedet ide!
GALAGONYA:
Tetszik tudni, süket vagyok!
KUNIMUND:
Ide a pénzt! Rabló vagyok!
GALAGONYA:
Nem értettem! Mit gagyogott?
KUNIMUND:
Aki megmozdul, lelövöm!
Nem látjátok a fegyverem?
GALAGONYA:
Van papírom, írószerem,
Kérem, írja ezt le nekem!
KUNIMUND:
(Galagonyához):
Fickó, tűnj a szemem elől!
(Robinhoz):
Ön itt marad! A pénzt ide!
(Galagonya látszólag elsompolyog, valójában Kunimund mögé oson, és mögötte bakot tart.)
ROBIN:
Nincsen nálam egy fillér se!
KUNIMUND:
Ne merjen packázni velem,
Mert még elsül a fegyverem!
ROBIN:
Csak fegyverrel vagy nagy legény,
Hát anélkül?
KUNIMUND:
Kettő! Három!
ROBIN:
Én ezt bizony kipróbálom!
(Meglöki Kunimundot. A rabló átesik Galagonyán.)
GALAGONYA:
(Felveszi a pisztolyt.)
ROBIN:
(Kardot szegez Kuminundnak.)
Na, fickó!
KUNIMUND:
Könyörülj, uram!
Nem is gondoltam komolyan!
GALAGONYA:
De ő komolyan gondolja,
S a bőrödet kilyukasztja!
KUNIMUND:
Ilyen kegyetlen úr volna?
GALAGONYA:
A neve halál királyfi,
Rablót szokott vacsorázni!
KUNIMUND:
Hogyha megkegyelmez nekem,
Én hálából elfecsegem,
Hogy mi ezen vidék titka!
ROBIN:
Halljuk azt a titkot!
KUNIMUND:
Henrik király, aki régen
Uralkodott e vidéken,
Az egész birodalmával,
Mind az összes városával
Bekerült egy varázsködbe,
És ott alszik mindörökre.
A király világszép lányát,
Egyetlen Alexandráját
Furius varázslókirály
Rabolta el még hajdanán.
Aki megmenti a leányt,
Felkeltheti Henrik királyt,
A leány kezét megkapja,
S övé lesz az ország trónja!
Ebben a nagy rengetegben
Három segítőt találhat.
Hogyha azokat megleli,
Rokonszenvüket elnyeri,
Furiust is legyőzheti.
ROBIN:
Hallottad ezt, Galagonya?
GALAGONYA:
A vízilónak dagonya,
Királyfinak kaland való!
De aki ez után kutat,
Könnyen veszti el a fejét!
KUNIMUND:
Uram, nem ejthetné szerét,
Hogy engem futni engedjen?
GALAGONYA:
Pusztulj, mert felfalnak menten!
KUNIMUND:
(Elszalad.)
- Jelenet
ROBIN:
Hogy eltisztult a nyavalyás!
Úgy vélem, ha jól kilépünk,
Holnap reggel odaérünk
Furius palotájához.
GALAGONYA:
Ez neked talán csodát hoz,
Talán halált; hanem nekem?
ROBIN:
Cimbora! Két barát sose
Hagyja egymást cserben! Gyere!
GALAGONYA:
Bolond vagyok, de nem hülye!
ROBIN:
Ha nem jössz, én viszlek! Gyere!
(Mindketten el. Belép Furius.)
8. Jelenet
Furius egyedül
FURIUS:
Tüstént jöjjön a hercegnő!
(Belép Alexandra.)
- Jelenet
FURIUS:
Eltelt nagyon hosszú idő,
S még nem vagy a feleségem!
ALEXANDRA:
Már megmondtam nagyon régen,
Sohasem leszek a nejed!
FURIUS:
Leüttethetem a fejed!
ALEXANDRA:
Akkor sem foglak szeretni!
FURIUS:
Tán nem lesz benne sok öröm,
A büszkeséged megtöröm!
Magad fogsz majd könyörögni,
Mert szeretnél hozzám jönni!
ALEXANDRA:
Azt lesheted!
FURIUS:
Eltakarodj!
(Alexandra el.)
- Jelenet
FURIUS:
Ha az ég és föld szakad el,
Akkor is az enyém leszel!
(Belép Démon Dávid.)
- Jelenet
DÁVID:
Felség, akárkik lehetnek,
Idegenek közelednek
Az úton.
FURIUS:
Az eső mosta,
De ember már nem taposta
Száz év óta azt az utat!
Ki az, aki erre kutat?
DÁVID:
Nem tudom, felség!
FURIUS:
Ha lehet,
Figyeljétek azt a helyet!
Van a segítőknek nyoma?
DÁVID:
Még nem láttunk olyat soha.
FURIUS:
Hogyha egyre is rálelnek,
Akkor bajt is keverhetnek.
DÁVID:
Majd én a körmükre nézek.
(Mindketten el. Belép Robin és Galagonya.)
- Jelenet
GALAGONYA:
Sűrű ám ez a rengeteg.
ROBIN:
Panaszkodsz?
GALAGONYA:
Nem. Veled megyek.
(Belép Kisvirág.)
- Jelenet
KISVIRÁG:
Hamarosan elszáradok,
Kérlek szépen, locsoljatok!
ROBIN:
Ez ki?
GALAGONYA:
Valamilyen növény.
KISVIRÁG:
Locsoljatok, azt kérem én!
ROBIN:
Van víz nálad?
GALAGONYA:
Pár csepp akad.
ROBIN:
Akkor fogd!
(Kulacsot ad neki.)
Ezzel locsoljad.
ROBIN:
Virág, mi cserben nem hagyunk,
És gondosan meglocsolunk!
GALAGONYA:
Amit most végre is hajtok!
(Meglocsolja.)
KISVIRÁG:
A jótettért jót várjatok!
(El.)
2012. június 25., hétfő
Elefántcsont rigmus
Elefántcsont tornyokon
Unatkozik sok rokon.
—–
Szerfelett magas fokon
Bicegnek vers-romokon.
—–
Magas líra: mókatár;
Dadogó rókára vár.
—-
Dallamtalan nótagyár,
Rossz, csikorgó vén batár.
—–
Csörömpölő verszene,
Ködöt hörpöl vén fene.
——
Hogyha versláb kellene,
Lesz lapát korhadt nyele.
—–
Ön-központú rendszerek
Pókhálója nyekereg.
——
Zseninek nemzett gyerek
Pótmúzsával enyeleg.
——
Szűköl nyelvi micsoda,
Szűkül póráz-palota.
—-
Fanyar vershús-faloda;
A csontváza kaloda.
—–
Búsul csupasz rím-verem,
Benne már csak sír terem.
—–
Rossz szójáték vért szlopál,
Posványban vers-oszlop áll.
——-
Nyegle por sarat dobál,
Acsarog a Nagy Globál.
——-
Magas líra: ószeres;
Alacsony bokrot keres.
—–
Agytekervény egyenes,
Posztmodern díjakra les.
Unatkozik sok rokon.
—–
Szerfelett magas fokon
Bicegnek vers-romokon.
—–
Magas líra: mókatár;
Dadogó rókára vár.
—-
Dallamtalan nótagyár,
Rossz, csikorgó vén batár.
—–
Csörömpölő verszene,
Ködöt hörpöl vén fene.
——
Hogyha versláb kellene,
Lesz lapát korhadt nyele.
—–
Ön-központú rendszerek
Pókhálója nyekereg.
——
Zseninek nemzett gyerek
Pótmúzsával enyeleg.
——
Szűköl nyelvi micsoda,
Szűkül póráz-palota.
—-
Fanyar vershús-faloda;
A csontváza kaloda.
—–
Búsul csupasz rím-verem,
Benne már csak sír terem.
—–
Rossz szójáték vért szlopál,
Posványban vers-oszlop áll.
——-
Nyegle por sarat dobál,
Acsarog a Nagy Globál.
——-
Magas líra: ószeres;
Alacsony bokrot keres.
—–
Agytekervény egyenes,
Posztmodern díjakra les.
2012. június 24., vasárnap
Mátyás király mégse hal meg
Ezt a darabot is nagyon gyorsan kell megírnom. Igazából éjjelre
készen kellene lennie, mert holnaptól három napig vizsgáztatok, és
nemigen tudok foglalkozni vele.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy a holnaptól kezdődő, Anikó vezette tábor számára is át kell dolgoznom A varázslókirály című mesejátékomat…
——
Mátyás király mégse hal meg…
—–
A felkérés igazából nem pontosan erre a témára vonatkozott, hanem a Hunyadi család tagjainak rejtélyes haláláról kellett volna darabot írnom.
A Hunyadi család két tagja is a gyulai várban halálozott el, a harmadik – Corvin János herceg – meg Gyula földesura volt.
A paraméterek nem teszik lehetővé, hogy a témáról darabot írjak, mert azt is kérik, hogy rövid legyen, és vidáman végződjön…
A nagy téma helyett ezért fogtam egy kis(ebb) témát.
——-
A (nagy) téma valóban érdekes, és egyelőre ott tartok, hogy az egyes halálesetekről gondolkodom. Tudom, hogy sokan írtak már hasonló témáról, de zömmel esszéket. Van, aki valóságos kismonográfiát tett közzé a magyar történelem különös haláleseteiről.
Gyanús halálesetek nemcsak a magyar történelemben vannak – illetve voltak. Legfeljebb az a különbség, hogy más nációk történészei nem feltétlenül akarják ezeket elkenni, egyszerű sablon-magyarázattal ellátni.
Nem vagyok hajlandó a magyar történelem rejtélyes haláleseteit egyfajta “átfogó, globális” szemlélettel nézni, mert – egyelőre mindenképpen – elzárkózom az ilyen módon kínálkozó fantasztikus konteók elől. Tudom, hogy a magyar történelem – a nem is olyan távoli jövőben – korábban sose látott méretű átértékelés előtt áll, de a transzcendens mozzanatok történelembe emelésétől éppen úgy idegenkedem, mint a vers prózára fordításától.
——-
Gyors szemlét tartanék azért, hogy eddig milyen gyanús halálesetekbe szaladtam bele – most valóban a magyar történelemre korlátoznám:
Zrínyi Miklós halála 1664. november 18-án a kursaneci erdőben.
Mindenki tudja, hogy erről regényt írok. A vadkan ostoba meséjében nem hiszek – erről már írtam egy esszésorozatot, a regényem pedig elég bő terjedelemben foglalkozik vele -, és azt tartom, hogy azon a novemberi késő délutánon a magyar történelem egyik legsúlyosabb tragédiája játszódott le.
A történészek ragaszkodnak a kényelmes vadkan-verzióhoz, hiszen akkor nem is kell vizsgálódniuk az ügyben. Ennek érdekében gyakran csúsztatnak. Szemtanúnak nevezik Bethlen Miklós – aki az egész napra nézve szemtanú, csak éppen Zrínyi halálát nem látta, és ezt még ki is hangsúlyozza…
“Majláni így beszélte:”
Ráadásul éppen Bethlen fogalmazta meg elsőnek a gyilkosság vádját. Felelőtlenség éppen őt megtenni a vadkan-változat koronatanújául.
——-
II. Lajos király halála nekem alaptól gyanús. Nem hiszek Brodaricsnak, aki nyilvánvalóan azzal a szándékkal, külföldi kérésre írta a művét, hogy szerecsent mosdasson. Túlságosan sok mendemonda volt forgalomban…
Ami Szerémi György verzióját illeti, hajlamos vagyok azt hinni, hogy valamire ráhibázott – és nemcsak azért, mert gyulai káplán volt, és Corvin János özvegyének környezetében élt egy ideig.
Számomra a történet leggyanúsabb momentuma, hogy tüstént megtalálták az állítólag a Csele-patakba fulladt (vagy mocsárba süllyedt) király tetemét, amikor arra volt szükség.
——-
Mondanék néhány további gyanús esetet:
——
Imre király, valamint fia, a kis III. László több, mint gyanús. Halálukkal nemcsak az Árpád-ház egyik ága halt ki, a magyar politika is más utat vett. Nem biztos, hogy az ország előnyére. A meráni Gertrúdot nem tudom felmenteni..
Hogy néhány év múlva őt is felszecskázták? Ráadásul a tulajdon pártjának tagjai? Talán egyfajta igazságszolgáltatás…
——
Kármán József váratlan halálát a szakirodalom is gyanúsnak tartja.
—–
A Hunyadi család tagjainak a halála azért is gyanús, mert – bűnügyi terminológiával szólva – bőven akad indíték is, gyanúsított is. Az egész történetet azonban adott paraméterekkel nem lehet egy darabba összevonni.
A téma viszont nagyon is érdekel, de úgy gondolom, más műfajt kell hozzá választanom. Talán egyszer valami sajátos alternatív történelmi krimit írok róla; a témának zsánerteremtő ereje van…
—–
Csak emlékeztetőül:
Mátyás király †1490. április 6.
Corvin János † 1504. október 12.
Hunyadi Kristóf † 1505. március 17.
Corvin Erzsébet † 1508.
Corvin Jánosné Frangepán Beatrix † 1510.
—-
Most pedig az éppen készülő darabról.
Kiválasztottam a Hunyadi család tagjainak halálesetei közül azt, ami a leginkább gyanús, és – ami a legfontosabb. Mátyás király halálát.
A kortársak mérgezésnek vélték. A mérgezés gyanúját Bonfini – finoman szólva is – sugallja (a tettes személyét is, de erről most nem akarok szólni). A XIX. században Korányi Frigyes professzor foglalkozott a nagy király halálával, és – agyvérzésnek tartotta.
Nagyjából itt tart most is a történettudomány.
Azóta sokan elemezték a források alapján az esetet – orvosok is. Az orvostudomány ma már többet tud az agyvérzésről. A Bonfini által leírt tüneteknek semmi közük az agyvérzéshez, a mérgezéshez annál inkább.
A darab leginkább színpadi scifi lesz…
Súlyosbítja a helyzetet, hogy a holnaptól kezdődő, Anikó vezette tábor számára is át kell dolgoznom A varázslókirály című mesejátékomat…
——
Mátyás király mégse hal meg…
—–
A felkérés igazából nem pontosan erre a témára vonatkozott, hanem a Hunyadi család tagjainak rejtélyes haláláról kellett volna darabot írnom.
A Hunyadi család két tagja is a gyulai várban halálozott el, a harmadik – Corvin János herceg – meg Gyula földesura volt.
A paraméterek nem teszik lehetővé, hogy a témáról darabot írjak, mert azt is kérik, hogy rövid legyen, és vidáman végződjön…
A nagy téma helyett ezért fogtam egy kis(ebb) témát.
——-
A (nagy) téma valóban érdekes, és egyelőre ott tartok, hogy az egyes halálesetekről gondolkodom. Tudom, hogy sokan írtak már hasonló témáról, de zömmel esszéket. Van, aki valóságos kismonográfiát tett közzé a magyar történelem különös haláleseteiről.
Gyanús halálesetek nemcsak a magyar történelemben vannak – illetve voltak. Legfeljebb az a különbség, hogy más nációk történészei nem feltétlenül akarják ezeket elkenni, egyszerű sablon-magyarázattal ellátni.
Nem vagyok hajlandó a magyar történelem rejtélyes haláleseteit egyfajta “átfogó, globális” szemlélettel nézni, mert – egyelőre mindenképpen – elzárkózom az ilyen módon kínálkozó fantasztikus konteók elől. Tudom, hogy a magyar történelem – a nem is olyan távoli jövőben – korábban sose látott méretű átértékelés előtt áll, de a transzcendens mozzanatok történelembe emelésétől éppen úgy idegenkedem, mint a vers prózára fordításától.
——-
Gyors szemlét tartanék azért, hogy eddig milyen gyanús halálesetekbe szaladtam bele – most valóban a magyar történelemre korlátoznám:
Zrínyi Miklós halála 1664. november 18-án a kursaneci erdőben.
Mindenki tudja, hogy erről regényt írok. A vadkan ostoba meséjében nem hiszek – erről már írtam egy esszésorozatot, a regényem pedig elég bő terjedelemben foglalkozik vele -, és azt tartom, hogy azon a novemberi késő délutánon a magyar történelem egyik legsúlyosabb tragédiája játszódott le.
A történészek ragaszkodnak a kényelmes vadkan-verzióhoz, hiszen akkor nem is kell vizsgálódniuk az ügyben. Ennek érdekében gyakran csúsztatnak. Szemtanúnak nevezik Bethlen Miklós – aki az egész napra nézve szemtanú, csak éppen Zrínyi halálát nem látta, és ezt még ki is hangsúlyozza…
“Majláni így beszélte:”
Ráadásul éppen Bethlen fogalmazta meg elsőnek a gyilkosság vádját. Felelőtlenség éppen őt megtenni a vadkan-változat koronatanújául.
——-
II. Lajos király halála nekem alaptól gyanús. Nem hiszek Brodaricsnak, aki nyilvánvalóan azzal a szándékkal, külföldi kérésre írta a művét, hogy szerecsent mosdasson. Túlságosan sok mendemonda volt forgalomban…
Ami Szerémi György verzióját illeti, hajlamos vagyok azt hinni, hogy valamire ráhibázott – és nemcsak azért, mert gyulai káplán volt, és Corvin János özvegyének környezetében élt egy ideig.
Számomra a történet leggyanúsabb momentuma, hogy tüstént megtalálták az állítólag a Csele-patakba fulladt (vagy mocsárba süllyedt) király tetemét, amikor arra volt szükség.
——-
Mondanék néhány további gyanús esetet:
——
Imre király, valamint fia, a kis III. László több, mint gyanús. Halálukkal nemcsak az Árpád-ház egyik ága halt ki, a magyar politika is más utat vett. Nem biztos, hogy az ország előnyére. A meráni Gertrúdot nem tudom felmenteni..
Hogy néhány év múlva őt is felszecskázták? Ráadásul a tulajdon pártjának tagjai? Talán egyfajta igazságszolgáltatás…
——
Kármán József váratlan halálát a szakirodalom is gyanúsnak tartja.
—–
A Hunyadi család tagjainak a halála azért is gyanús, mert – bűnügyi terminológiával szólva – bőven akad indíték is, gyanúsított is. Az egész történetet azonban adott paraméterekkel nem lehet egy darabba összevonni.
A téma viszont nagyon is érdekel, de úgy gondolom, más műfajt kell hozzá választanom. Talán egyszer valami sajátos alternatív történelmi krimit írok róla; a témának zsánerteremtő ereje van…
—–
Csak emlékeztetőül:
Mátyás király †1490. április 6.
Corvin János † 1504. október 12.
Hunyadi Kristóf † 1505. március 17.
Corvin Erzsébet † 1508.
Corvin Jánosné Frangepán Beatrix † 1510.
—-
Most pedig az éppen készülő darabról.
Kiválasztottam a Hunyadi család tagjainak halálesetei közül azt, ami a leginkább gyanús, és – ami a legfontosabb. Mátyás király halálát.
A kortársak mérgezésnek vélték. A mérgezés gyanúját Bonfini – finoman szólva is – sugallja (a tettes személyét is, de erről most nem akarok szólni). A XIX. században Korányi Frigyes professzor foglalkozott a nagy király halálával, és – agyvérzésnek tartotta.
Nagyjából itt tart most is a történettudomány.
Azóta sokan elemezték a források alapján az esetet – orvosok is. Az orvostudomány ma már többet tud az agyvérzésről. A Bonfini által leírt tüneteknek semmi közük az agyvérzéshez, a mérgezéshez annál inkább.
A darab leginkább színpadi scifi lesz…
2012. június 23., szombat
Könnyű annak...
Könnyű annak, aki csak
A költséget magázza,
Saját ember-mivoltát
Mindennap megalázza.
——-
(Ha az Álom semmivé lett;
Csupán pénzért van – az Élet.)
—–
Könnyű annak, aki csak
A semmit magyarázza;
Félig latin halandzsával
Jól gatyába rázza.
—–
(Hogyha a mű mélyben dadog;
Szárnyal kritikusi farok.)
—–
Könnyű annak, aki csak
Az uborkafát rázza,
Az anyag-lét csupán az
Ő dalát citerázza.
——
(Mindig messzire jár, tehát;
Jó, ha messzire sose lát.)
——
Könnyű annak, aki csak
A nemzetét gyalázza;
Külhoni hazug szavakkal
Sunyin felcifrázza.
——-
(Művelt birka messze béget;
Kihűlt parázs sose éget.)
——
Könnyű annak, aki csak
Imitálja a létet;
Csak minimálbér-közelben
Kapható az Élet.
A költséget magázza,
Saját ember-mivoltát
Mindennap megalázza.
——-
(Ha az Álom semmivé lett;
Csupán pénzért van – az Élet.)
—–
Könnyű annak, aki csak
A semmit magyarázza;
Félig latin halandzsával
Jól gatyába rázza.
—–
(Hogyha a mű mélyben dadog;
Szárnyal kritikusi farok.)
—–
Könnyű annak, aki csak
Az uborkafát rázza,
Az anyag-lét csupán az
Ő dalát citerázza.
——
(Mindig messzire jár, tehát;
Jó, ha messzire sose lát.)
——
Könnyű annak, aki csak
A nemzetét gyalázza;
Külhoni hazug szavakkal
Sunyin felcifrázza.
——-
(Művelt birka messze béget;
Kihűlt parázs sose éget.)
——
Könnyű annak, aki csak
Imitálja a létet;
Csak minimálbér-közelben
Kapható az Élet.
2012. június 22., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 168.
SZÁZHATVANNYOLCADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen Bozchana Kadlecikova nagyot sóhajtott. Igen, ez talán így van, de mit kezdjen vele?
- Folytasd! – mondta Helmut.
Ed Philips nem kérette magát:
- Az összeomlás utáni új nemzedék, a fiatalok, akik a globális civilizációt sohasem látták, saját erejükkel igyekeztek talpra állítani az emberiséget. Megtanultak újra verejtékes munkával földet művelni, házat építeni. Közben állandóan meg kellett küzdeniük a gomba módra elszaporodott, újra és újra támadó rabló csürhékkel, amelyek állandóan veszélyeztették a túlélést, néha egész országrészeket tettek pusztasággá. Kemény és kegyetlen emberek voltak ezek a fiatalok; harcos, dolgos és szigorú közösségekben éltek. Keményen megbüntették a lustákat, a rendzavarókat, az erőszakoskodókat és az élősködőket. Néhány évtized elteltével több ilyen kis közösség megerősödött, akkor már ők maguk vezettek irtóháborút a környéket rettegésben tartó bandák ellen.
- Szörnyű idők lehettek – vetette közbe Helmut Schellenberg.
Igen, azok voltak, gondolta Karen, és kiszáradt a torka. Rémületesen szörnyű idők lehettek. Nyilván mindent véresen megtorolt az új nemzedék, amit elfajzásnak érzett a régiek életében. Micsoda düh, micsoda bosszúvágy, mennyi indulat szabadulhatott fel azokban az emberekben, akik úgy érezték, hogy apáik tönkretették az örökségüket?
- Azok voltak, szörnyű idők – folytatta Ed. – A Dokumentumok szerint ezrével hullottak az emberek, a lélekszám mindenütt drasztikusan visszaesett. A legtöbb emberi közösség legfeljebb pár száz főből állhatott. A fiatalok megvetették az idősebbeket, akik állandóan televízióról, videójátékokról, autókról, repülőgépekről, külföldi utazásokról és más feneketlen ostobaságokról fecsegtek. Ugyanakkor megpróbálták megőrizni a kiveszőben lévő tudásnak minél nagyobb részét, ebből a célból intézményeket hoztak létre, amelyek az idők során vagy elpusztultak, vagy vallási jelleget öltöttek. Ezen intézmények falai között kezdődött a Dokumentumok írása.
Karen fáradtan bólintott. Értette, de sokallotta. Talán ideje végre aktuálisabb témákra terelni a szót.
- És utána? Mi történt utána? – kérdezte.
- A Dokumentumok csak körülbelül egy évszázadnyi időt ívelnek át. Körülbelül nyolc-tíz évvel a katasztrófa után kezdték írni őket, és bő évszázad múlva abbahagyták. A tudósok azt feltételezik, hogy a népesség éghajlatváltozás miatt elvándorolt, vagy idegen hódítók serege szállta meg az országot.
- Nem így értettem.
- Hát hogyan?
- Arra vagyok kíváncsi, ti mit tettetek, amikor erről értesültetek.
Ed Philips nagyot sóhajtott.
- Apámmal együtt egy igen befolyásos csoporthoz tartoztam.
Karen erre gúnyosan elmosolyodott.
- A világ elitjéhez?
- A Földet akkoriban legfeljebb néhány ezer ember irányította, Karen. Ezek ismerték és számon tartották egymást, utódaikat többnyire családjuk köréből válogatták ki.
- Ilyen „utód” voltál te is?
- Igen – felelte egyszerűen Philips. – de a dolgok másképpen alakultak.
- Halljuk! – bőgte Helmut.
- Amikor a Dokumentumok nyilvánosságra kerültek, nagy zavar támadt a m i köreinkben. Mindenki érezte, hogy a Dokumentumok „forró” iratköteg, de csak kevesen voltunk, akik teljes mélységében felmértük a belőlük áradó veszélyt.
- Nem inkább figyelmeztetést? – kérdezte a szőke nő.
- Kevesen jutottunk addig, hogy figyelmeztetésnek tekintsük. A mi köreinkhez tartozó emberek többsége nem hitt benne, hogy a bennük foglaltak megismétlődhetnének. Inkább attól tartottak, hogy fegyvert adnak azok kezébe, akik meg akarják változtatni a Földet. Úgy döntöttek, hamisítványnak nyilvánítják a Dokumentumokat, nevetségessé teszik őket, és meggátolják a terjedésüket.
Karen nagyot sóhajtott. Igen, a mindenható emberi ostobaság. Amely annyi koron át sem képes megváltozni, nem képes a hibáiból tanulni, nem képes engedni saját önveszélyes rögeszméiből.
Mindent értett. Vagy úgy érezte, kezdi érteni.
- Akkor döntöttetek az időutazás mellett?
Folytatása következik.
2012. június 21., csütörtök
Szerelem és a líra - XXX.
Harmincadik rész
A forma általi meghatározottság igen jelentős részben abból származik, hogy valaha minden verses szöveg – benne pedig minden mai értelemben vett lírai mű – énekvers volt, minden verses szöveget énekelni lehetett.
Az éneklés mibenléte az emberi kultúra nagy titkai közé tartozik. A tudomány gyakorlatilag alig tud róla valamit. Általában beéri annyival, hogy az éneklés a beszédtől eltérő olyan emberi hangadás, amikor emberi hanggal – hangképző rendszerünkkel dallamot hozunk létre. Arról, hogy ez hogyan és miből alakult ki, legfeljebb sejtéseink vannak.
Vers és ének a líra – jelenleg ismert – legkorábbi korszakaiban szervesen egybetartozott. Annyira, hogy a műfajok legrégibb meghatározása általában azt is tartalmazta, hogy az adott műfajhoz tartozó költemények előadását milyen hangszernek kell kísérnie. A disztichont például fuvola kíséretével szólaltatták meg.
A zene a hangok tudatosan elrendezett folyamata, hangok és csend érzelmeket kiváltó elrendezése. Eredete messze az ember őskorába nyúlik. Több tízezer esztendős hangszereket is ismerünk.
A zene eredetéről szól elméletek zöme általában a munkával, vadászattal, hétköznapi kommunikációval kapcsolatban próbálja felvázolni a jelenség eredetét. A legtöbb gyakorlatilag találgatás. Nem nagyon tudnak és nem is nagyon akarnak elszakadni a fiziológiai és az evolúciós szempontoktól.
Számunkra ezeknél sokkal fontosabb, hogy a zene az a művészeti ág, amelyik az emberi érzelmekre a legnagyobb hatást gyakorolja.
Itt kell keresni dallam és líra összefüggésének titkait.
A zene számtalan csatornán keresztül hathat az emberi érzelmekre; a lírával közös ezek közül leginkább a dallam lehet. A zenéből is ez ragad meg a leghamarabb és a legtartósabban, ez mászik a fülbe, ez ad meglepő módon érzelmi támaszt nehéz helyzetekben, ez segít feldolgozni gyakran nemcsak a nagy bánatot, a nagy örömöt is. Ezer húrt mozdít meg, indít el bennünk, magunk számára is megmagyarázhatatlanul kötődünk számos dallamhoz.
A zenében tartalom és forma egymástól tökéletesen elválaszthatatlan. Lényegében a lírában is az, hiszen egy-egy lírai műalkotás „tartalmát” ugyan „el lehet mondani saját szavainkkal”; de rá kell döbbennünk, hogy ebben az esetben elveszítjük a verset, hiába az esetleges „szöveghű” tartalom, a puszta prózából hiányzik a költői erő. A lírában forma és tartalom egymástól elválaszthatatlan.
Nem lehet tehát a lírai műalkotást egyszerűen „prózára fordítani”. A puszta tartalom nem rendelkezik költői erővel, ehhez kell a megformáltság, a dallam, a hangzás.
A lírai mű nem puszta logikára épül. A prózával szemben támasztott kritériumok erre a szövegtípusra nem érvényesek.
Ezen vérszemet kapva egyes költői irányzatok – már a barokk idején is, de leginkább a XIX. században – úgy gondolták, a lírai mű szövegének egyáltalán nem is kell értelmesnek lennie, hiszen a költőiség valahol „a homályban” rejtőzik. Ez persze elvi hiba, csak akkor lehetne érvényesnek lennie, ha a vers puszta hangzása önmagában is teljes értékű zene volna. Ebben az esetben egyáltalán nem is lenne szükség valódi szövegre, bármilyen halandzsa megtenné. A gyakorlatban, a született művek alapján könnyen belátható az elképzelés sikertelensége. Nyilvánvalóan téves teória. Alighanem a zene és a líra teljes meg nem értésén alapul. Azért alighanem, mert voltaképpen még ma sem értjük teljes mértékben a zene és a líra valódi mibenlétét. Lehet, hogy idővel közelebb kerülünk majd a megértéshez. Teljesen elérni nézetem szerint sohasem fogjuk, mert nem hinném, hogy a zene és a líra lényege fogalmilag abszolút kifejezhető lenne.
A fentebb említett elképzelés antinómiája, hogy a vers ritmusa fellazítható, vagy akár el is hagyható, leginkább a XX. század lírájában fordul elő. Jelenlegi kanonizált líránk derékhadát éppen ilyen művek teszik. A jelenség az atonális zene analógiájára alakult ki.
Nem szeretnék itt most az atonális zene jelenségcsoportjával foglalkozni, megteszik ezt helyettem mások. Azzal sem, vajon mennyire vált az ilyen zene az emberiség valódi közkincsévé, mennyire tölti be a hivatását.
A vers ritmusának – egyáltalán a formájának – fellazítása, elkenése vagy megsemmisülése igen súlyos következményekkel jár. A ritmus ugyanis nem pusztán szabályos ismétlődés, váltakozás, hanem annál sokkal több; magának az életnek, az élet folyamatosságának, legyőzhetetlenségének a jelképe. A ritmus alapja a szívverés.
A ritmus tudatos háttérbe szorítása nagyjából annyit jelent, mintha az ember saját maga számára akarna világvégét előidézni.
Folytatása következik.
A forma általi meghatározottság igen jelentős részben abból származik, hogy valaha minden verses szöveg – benne pedig minden mai értelemben vett lírai mű – énekvers volt, minden verses szöveget énekelni lehetett.
Az éneklés mibenléte az emberi kultúra nagy titkai közé tartozik. A tudomány gyakorlatilag alig tud róla valamit. Általában beéri annyival, hogy az éneklés a beszédtől eltérő olyan emberi hangadás, amikor emberi hanggal – hangképző rendszerünkkel dallamot hozunk létre. Arról, hogy ez hogyan és miből alakult ki, legfeljebb sejtéseink vannak.
Vers és ének a líra – jelenleg ismert – legkorábbi korszakaiban szervesen egybetartozott. Annyira, hogy a műfajok legrégibb meghatározása általában azt is tartalmazta, hogy az adott műfajhoz tartozó költemények előadását milyen hangszernek kell kísérnie. A disztichont például fuvola kíséretével szólaltatták meg.
A zene a hangok tudatosan elrendezett folyamata, hangok és csend érzelmeket kiváltó elrendezése. Eredete messze az ember őskorába nyúlik. Több tízezer esztendős hangszereket is ismerünk.
A zene eredetéről szól elméletek zöme általában a munkával, vadászattal, hétköznapi kommunikációval kapcsolatban próbálja felvázolni a jelenség eredetét. A legtöbb gyakorlatilag találgatás. Nem nagyon tudnak és nem is nagyon akarnak elszakadni a fiziológiai és az evolúciós szempontoktól.
Számunkra ezeknél sokkal fontosabb, hogy a zene az a művészeti ág, amelyik az emberi érzelmekre a legnagyobb hatást gyakorolja.
Itt kell keresni dallam és líra összefüggésének titkait.
A zene számtalan csatornán keresztül hathat az emberi érzelmekre; a lírával közös ezek közül leginkább a dallam lehet. A zenéből is ez ragad meg a leghamarabb és a legtartósabban, ez mászik a fülbe, ez ad meglepő módon érzelmi támaszt nehéz helyzetekben, ez segít feldolgozni gyakran nemcsak a nagy bánatot, a nagy örömöt is. Ezer húrt mozdít meg, indít el bennünk, magunk számára is megmagyarázhatatlanul kötődünk számos dallamhoz.
A zenében tartalom és forma egymástól tökéletesen elválaszthatatlan. Lényegében a lírában is az, hiszen egy-egy lírai műalkotás „tartalmát” ugyan „el lehet mondani saját szavainkkal”; de rá kell döbbennünk, hogy ebben az esetben elveszítjük a verset, hiába az esetleges „szöveghű” tartalom, a puszta prózából hiányzik a költői erő. A lírában forma és tartalom egymástól elválaszthatatlan.
Nem lehet tehát a lírai műalkotást egyszerűen „prózára fordítani”. A puszta tartalom nem rendelkezik költői erővel, ehhez kell a megformáltság, a dallam, a hangzás.
A lírai mű nem puszta logikára épül. A prózával szemben támasztott kritériumok erre a szövegtípusra nem érvényesek.
Ezen vérszemet kapva egyes költői irányzatok – már a barokk idején is, de leginkább a XIX. században – úgy gondolták, a lírai mű szövegének egyáltalán nem is kell értelmesnek lennie, hiszen a költőiség valahol „a homályban” rejtőzik. Ez persze elvi hiba, csak akkor lehetne érvényesnek lennie, ha a vers puszta hangzása önmagában is teljes értékű zene volna. Ebben az esetben egyáltalán nem is lenne szükség valódi szövegre, bármilyen halandzsa megtenné. A gyakorlatban, a született művek alapján könnyen belátható az elképzelés sikertelensége. Nyilvánvalóan téves teória. Alighanem a zene és a líra teljes meg nem értésén alapul. Azért alighanem, mert voltaképpen még ma sem értjük teljes mértékben a zene és a líra valódi mibenlétét. Lehet, hogy idővel közelebb kerülünk majd a megértéshez. Teljesen elérni nézetem szerint sohasem fogjuk, mert nem hinném, hogy a zene és a líra lényege fogalmilag abszolút kifejezhető lenne.
A fentebb említett elképzelés antinómiája, hogy a vers ritmusa fellazítható, vagy akár el is hagyható, leginkább a XX. század lírájában fordul elő. Jelenlegi kanonizált líránk derékhadát éppen ilyen művek teszik. A jelenség az atonális zene analógiájára alakult ki.
Nem szeretnék itt most az atonális zene jelenségcsoportjával foglalkozni, megteszik ezt helyettem mások. Azzal sem, vajon mennyire vált az ilyen zene az emberiség valódi közkincsévé, mennyire tölti be a hivatását.
A vers ritmusának – egyáltalán a formájának – fellazítása, elkenése vagy megsemmisülése igen súlyos következményekkel jár. A ritmus ugyanis nem pusztán szabályos ismétlődés, váltakozás, hanem annál sokkal több; magának az életnek, az élet folyamatosságának, legyőzhetetlenségének a jelképe. A ritmus alapja a szívverés.
A ritmus tudatos háttérbe szorítása nagyjából annyit jelent, mintha az ember saját maga számára akarna világvégét előidézni.
Folytatása következik.
2012. június 20., szerda
Kora nyári frászkatalógus
Izzad az ég kék homloka is tán, ömlik a hőség;
Perzsel a vad, buja Nap, éget a kánikula.
—–
Rossz, sunyi szélcsend lusta hevében szenved az udvar;
Forró porszemeken villog a Nap sugara.
——-
Káosz a közlekedés, ideges vezetők kiabálnak;
Izzó aszfalton béget a bádog nyáj.
——
Munkahelyek, hajtás, vizsgák, nem látszik a nyár se;
Úgysem jut ma egyéb, mint a pogány hőség.
——
Vaskalapok csikorognak az öntelt, kvázi világban;
Aktakukac-földön nincs soha kánikula.
——
Megsértődik a felszín, bölcsen hallgat a mélység;
Bundás indulatok forrnak a fák tetején.
——
Fülledtség bénít, meg a gyötrő tétova bánat;
Álmos hangulatok zúznak ötleteket.
——
Forró éjszaka sem jön fáradt szemre az álom;
Hánykódunk bágyadt aggodalom tetején.
——
Semmi sötétlő torka felé ránt minket a hajsza;
Életerőt szívnak örvénylő profitok.
——-
Múlik a szép kora nyár, már strandon kellene lenni;
Ám ehelyett csupa frász, meg csupa formalitás.
——
Béke, család, kora nyár – és szépen zajlik az Élet;
Élünk, s elfeledünk minden frásztüneményt.
——-
Isten ajándékához a frászt teszi mindig az ember;
Szent kora nyárból így frászkatalógus lesz.
——
Tombol a nyári meleg, mind vágyunk szent nyugalomra;
Hagyjuk a hajszát és jöjjön a békesség.
Perzsel a vad, buja Nap, éget a kánikula.
—–
Rossz, sunyi szélcsend lusta hevében szenved az udvar;
Forró porszemeken villog a Nap sugara.
——-
Káosz a közlekedés, ideges vezetők kiabálnak;
Izzó aszfalton béget a bádog nyáj.
——
Munkahelyek, hajtás, vizsgák, nem látszik a nyár se;
Úgysem jut ma egyéb, mint a pogány hőség.
——
Vaskalapok csikorognak az öntelt, kvázi világban;
Aktakukac-földön nincs soha kánikula.
——
Megsértődik a felszín, bölcsen hallgat a mélység;
Bundás indulatok forrnak a fák tetején.
——
Fülledtség bénít, meg a gyötrő tétova bánat;
Álmos hangulatok zúznak ötleteket.
——
Forró éjszaka sem jön fáradt szemre az álom;
Hánykódunk bágyadt aggodalom tetején.
——
Semmi sötétlő torka felé ránt minket a hajsza;
Életerőt szívnak örvénylő profitok.
——-
Múlik a szép kora nyár, már strandon kellene lenni;
Ám ehelyett csupa frász, meg csupa formalitás.
——
Béke, család, kora nyár – és szépen zajlik az Élet;
Élünk, s elfeledünk minden frásztüneményt.
——-
Isten ajándékához a frászt teszi mindig az ember;
Szent kora nyárból így frászkatalógus lesz.
——
Tombol a nyári meleg, mind vágyunk szent nyugalomra;
Hagyjuk a hajszát és jöjjön a békesség.
2012. június 19., kedd
Irodalomtörténeti szösszenetek - 5.
A XX. század irodalmának tömeges jelensége volt – és a mai kanonizált
irodalom jelentős részére is jellemző – a szövegek nehéz
megközelíthetősége. Ma már a nehezen érthető szövegekből persze olyan
dömping van, ami önmaga kérdőjelezi meg a jelenség értelmét, mutatja
öncélúságát.
Körülbelül ötven évvel ezelőtt azonban sok helyen kalaplevéve beszéltek az ilyen művekről.
Lengyel József azonban már akkor is jól látta a jelenség lényegét.
Az volt a véleménye, hogy amit nem értek, az attól még nem feltétlenül értelmetlen. De amit értek, és banálisnak találok, az gyönge irodalom.
Egészen konkrétan a francia Nouveau roman egyik alkotójának,Alain Robbe-Grillet-nek az írásairól pedig megsemmisítő kritikát mondott Lengyel József. Azt írta, hogy Robbe-Grillet írásai voltaképpen banális közhelygyűjtemények, amelyek szövegeit az író mesterséges ködösítéssel teszi nehezen olvashatóvá. Így az egész nem más, mint: blődli.
Ma is találkozunk mesterséges ködösítéssel.
Néha azonban el kell gondolkodnunk, hogy valóban azzal van-e dolgunk.
Vagy csak írni nem tudással…
Körülbelül ötven évvel ezelőtt azonban sok helyen kalaplevéve beszéltek az ilyen művekről.
Lengyel József azonban már akkor is jól látta a jelenség lényegét.
Az volt a véleménye, hogy amit nem értek, az attól még nem feltétlenül értelmetlen. De amit értek, és banálisnak találok, az gyönge irodalom.
Egészen konkrétan a francia Nouveau roman egyik alkotójának,Alain Robbe-Grillet-nek az írásairól pedig megsemmisítő kritikát mondott Lengyel József. Azt írta, hogy Robbe-Grillet írásai voltaképpen banális közhelygyűjtemények, amelyek szövegeit az író mesterséges ködösítéssel teszi nehezen olvashatóvá. Így az egész nem más, mint: blődli.
Ma is találkozunk mesterséges ködösítéssel.
Néha azonban el kell gondolkodnunk, hogy valóban azzal van-e dolgunk.
Vagy csak írni nem tudással…
2012. június 18., hétfő
A fatehén
Rejtőzve les a fatehén;
Tán azt hiszi, nem látom én.
——-
Teremtés óta benne bőg
Az alamuszi, nyegle gőg.
——-
Szükségtank mögül rám oson;
Bürokratikus táltoson.
—-
Szeretne állni hit-romon;
Szeretne bőgni síromon.
—–
Álmodik szegény fatehén
A hivatalos lóherén.
—–
Valami manna-kegyre bőg
Szegény elfáradt, nyegle gőg.
——-
Humor-szegénység rejtekén
Tengődik végzet kenyerén.
—–
Szegény fa-lelkű fatehén;
Azt hiszi, nem is látom én.
Tán azt hiszi, nem látom én.
——-
Teremtés óta benne bőg
Az alamuszi, nyegle gőg.
——-
Szükségtank mögül rám oson;
Bürokratikus táltoson.
—-
Szeretne állni hit-romon;
Szeretne bőgni síromon.
—–
Álmodik szegény fatehén
A hivatalos lóherén.
—–
Valami manna-kegyre bőg
Szegény elfáradt, nyegle gőg.
——-
Humor-szegénység rejtekén
Tengődik végzet kenyerén.
—–
Szegény fa-lelkű fatehén;
Azt hiszi, nem is látom én.
2012. június 17., vasárnap
A politikus legnagyobb értéke
Apponyi Albert szűzbeszéde a magyar Parlamentben
akkor hangzott el, amikor a Főrendiház jegyzőjeként – ez volt a
mindenkori legfiatalabb tag tiszte – hivatalból kellett megszólalnia.
Ez sem volt igazi beszéd.
A magyar parlamentarizmus ősi szokásai közé tartozott, hogy a két kamara között kizárólag szóbeli üzenetek történhettek. Ezt kodifikálta a kiegyezéskor hozott házszabály, és érvényben is maradt egészen 1886-ig.
Egy ilyen üzenetet kellett az ifjú jegyzőnek elmondania – saját szavaival. Apponyi a memoárjában be is vallotta, hogy bizony nagyon is lámpalázas volt, többször elcsuklott a hangja, a kifejezéssel is keményen küszködött.
Ahogy befejezte, melléült a veterán politikus, Pulszky Ferenc. Utóbbi annak idején Kossuth pénzügyminisztériumában államtitkár volt, később a magyar emigráció igen befolyásos tagja. Az 1860-as években aztán megromlott a kapcsolata Kossuthtal, hazatért, és a Deák-párt tekintélyes politikusa lett.
Az ifjú Apponyi izgatottan várta, hogy tetszett az ő első megszólalása az öregnek.
- Hát, öcsém, – kezdte Pulszky. – ez a beszéd nem volt jó.
Apponyi sápadtan hallgatott.
- A tartalma dagályos volt, túl hosszan beszéltél, a megfogalmazás nem volt világos, a megszólalás szerkezete nem volt logikus.
Apponyi csüggedten bólintott.
- Mégis gratulálok, kedves öcsém!
- Mihez, kedves bátyámuram.
- Ahhoz, hogy birtoklod a politikusok legnagyobb értékét.
Apponyi nagyot nézett.
- És mi volna az?
- Ami Kossuthot is kiemelte. Meg még sok híres politikust.
- Mi az, bátyámuram?
- A politikus beszédének a tartalma ritkán fontos. Vagy ígérgetés, vagy fantazmagória, vagy szóvirágok elegánsan elrendezett csokra, vagy közönséges hazudozás. Nem az számít. Az emberek zöme nem ostoba, a politikus nem a beszéd tartalmával nyeri meg őket.
- Hanem mivel, bátyámuram?
- A hangja! A gyönyörű, megnyerő, szép zengésű sztentori hangja. Amilyen neked is van. Gratulálok, öcsémuram!
Ez sem volt igazi beszéd.
A magyar parlamentarizmus ősi szokásai közé tartozott, hogy a két kamara között kizárólag szóbeli üzenetek történhettek. Ezt kodifikálta a kiegyezéskor hozott házszabály, és érvényben is maradt egészen 1886-ig.
Egy ilyen üzenetet kellett az ifjú jegyzőnek elmondania – saját szavaival. Apponyi a memoárjában be is vallotta, hogy bizony nagyon is lámpalázas volt, többször elcsuklott a hangja, a kifejezéssel is keményen küszködött.
Ahogy befejezte, melléült a veterán politikus, Pulszky Ferenc. Utóbbi annak idején Kossuth pénzügyminisztériumában államtitkár volt, később a magyar emigráció igen befolyásos tagja. Az 1860-as években aztán megromlott a kapcsolata Kossuthtal, hazatért, és a Deák-párt tekintélyes politikusa lett.
Az ifjú Apponyi izgatottan várta, hogy tetszett az ő első megszólalása az öregnek.
- Hát, öcsém, – kezdte Pulszky. – ez a beszéd nem volt jó.
Apponyi sápadtan hallgatott.
- A tartalma dagályos volt, túl hosszan beszéltél, a megfogalmazás nem volt világos, a megszólalás szerkezete nem volt logikus.
Apponyi csüggedten bólintott.
- Mégis gratulálok, kedves öcsém!
- Mihez, kedves bátyámuram.
- Ahhoz, hogy birtoklod a politikusok legnagyobb értékét.
Apponyi nagyot nézett.
- És mi volna az?
- Ami Kossuthot is kiemelte. Meg még sok híres politikust.
- Mi az, bátyámuram?
- A politikus beszédének a tartalma ritkán fontos. Vagy ígérgetés, vagy fantazmagória, vagy szóvirágok elegánsan elrendezett csokra, vagy közönséges hazudozás. Nem az számít. Az emberek zöme nem ostoba, a politikus nem a beszéd tartalmával nyeri meg őket.
- Hanem mivel, bátyámuram?
- A hangja! A gyönyörű, megnyerő, szép zengésű sztentori hangja. Amilyen neked is van. Gratulálok, öcsémuram!
2012. június 16., szombat
Velünk voltál...
Közöny-síneken robog az Idő,
Az egykedvűség lomha vonata,
Te ma leszálltál róla végleg.
S a tovarohanó évek
Itt felejtették mindörökre
Az Emléked.
——
Voltál családtag, a ház tartozéka,
Kicsi dobozban hozott haza Réka
Még annak idején…
S az időtlenség fényes rejtekén
Mindig vidám maradsz.
——-
Az udvar oly kietlen Nélküled,
Mint világvégi sziklasivatag;
Egy hete még…
Már csak emlék…
S a megsebzett Idő sóhajt velünk.
——-
Csak néhány esztendő volt, amíg
Velünk voltál,
De lelkünkbe ivódtál,
Életünk része voltál,
S most hiányodtól kong a kora nyár…
——-
Rólad már minden tréfa lepereg,
Hogy hangod kompenzálja méreted,
Mostantól az idegent is
Beengeded…
——–
Többé már nem rohansz fürgén elő,
Nem kaparod az ajtót reggelente,
Pár kiló csupa izom Szeretet
Távozott Veled;
De tudd: majd egyszer mi is meghalunk…
——-
Velünk voltál,
S most már a nemléted éget;
Mert nem lel menedéket
Az Idő labirintusában
Az Élet…
———
Bebugyoláltunk
Rongyba
Szeretetbe;
Így engedtünk a végtelen hidegbe;
A nemlét hűvös szelében
Meg ne fázz.
——-
Vágj még neki
Új Életnek,
Új hegynek;
Mert Te is fontos része vagy az Egynek;
Veled teljes a Rend;
S teljesség nélkül Isten sem teremt.
———
A végső percek néma Létnek adtak;
Veled mentek,
S a könnyek itt maradtak;
Nélküled jönnek új hullámverések;
S árván kiáltanak Utánad
A csínytevések.
——–
Te soknevű kis szőrmegombolyag,
Tán holtodban sem lettél komolyabb;
Hó hull,
Vagy tűz a Nap;
Pihenj szépet
Kedvenc mályvád alatt…
——-
Ha minden egyszeri; csak köszönöm -
Mert nem volt Tőled más,
Csupán öröm.
——-
Ha mégse vak és mégse egyszerű,
Még visszatérhet a közös derű;
Ha a Lét mégis Isten ajándéka,
Nem dogma-véletlenek rossz játéka;
S a semmi fikció,
Akkor a halál csak illúzió;
De a Hűség való -
Úgyis eljössz még hozzám,
Macikám,
Prüntyikém,
Cucukám…
Te drága
Drága
Drága Kiskutyám!
Az egykedvűség lomha vonata,
Te ma leszálltál róla végleg.
S a tovarohanó évek
Itt felejtették mindörökre
Az Emléked.
——
Voltál családtag, a ház tartozéka,
Kicsi dobozban hozott haza Réka
Még annak idején…
S az időtlenség fényes rejtekén
Mindig vidám maradsz.
——-
Az udvar oly kietlen Nélküled,
Mint világvégi sziklasivatag;
Egy hete még…
Már csak emlék…
S a megsebzett Idő sóhajt velünk.
——-
Csak néhány esztendő volt, amíg
Velünk voltál,
De lelkünkbe ivódtál,
Életünk része voltál,
S most hiányodtól kong a kora nyár…
——-
Rólad már minden tréfa lepereg,
Hogy hangod kompenzálja méreted,
Mostantól az idegent is
Beengeded…
——–
Többé már nem rohansz fürgén elő,
Nem kaparod az ajtót reggelente,
Pár kiló csupa izom Szeretet
Távozott Veled;
De tudd: majd egyszer mi is meghalunk…
——-
Velünk voltál,
S most már a nemléted éget;
Mert nem lel menedéket
Az Idő labirintusában
Az Élet…
———
Bebugyoláltunk
Rongyba
Szeretetbe;
Így engedtünk a végtelen hidegbe;
A nemlét hűvös szelében
Meg ne fázz.
——-
Vágj még neki
Új Életnek,
Új hegynek;
Mert Te is fontos része vagy az Egynek;
Veled teljes a Rend;
S teljesség nélkül Isten sem teremt.
———
A végső percek néma Létnek adtak;
Veled mentek,
S a könnyek itt maradtak;
Nélküled jönnek új hullámverések;
S árván kiáltanak Utánad
A csínytevések.
——–
Te soknevű kis szőrmegombolyag,
Tán holtodban sem lettél komolyabb;
Hó hull,
Vagy tűz a Nap;
Pihenj szépet
Kedvenc mályvád alatt…
——-
Ha minden egyszeri; csak köszönöm -
Mert nem volt Tőled más,
Csupán öröm.
——-
Ha mégse vak és mégse egyszerű,
Még visszatérhet a közös derű;
Ha a Lét mégis Isten ajándéka,
Nem dogma-véletlenek rossz játéka;
S a semmi fikció,
Akkor a halál csak illúzió;
De a Hűség való -
Úgyis eljössz még hozzám,
Macikám,
Prüntyikém,
Cucukám…
Te drága
Drága
Drága Kiskutyám!
2012. június 15., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 167.
SZÁZHATVANHETEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
- Az özönvíz? – pislogott Helmut. – Eljön az özönvíz?
- Igen, – bólogatott Ed Philips. – Az özönvíz a civilizáció összeomlásának hagyományos neve, eléggé szemléletes, nemigen tudjuk helyettesíteni semmivel. A Dokumentumok szerzői szerint az özönvíz nemn valami magától bekövetkező, elháríthatatlan katasztrófa, hanem isteni büntetés, amelyet az emberiség maga idézett a fejére a bűneivel.
- A bűneivel?
- Igen, és ezek a bűnök a számunkra ismeretesek, hiszen a Dokumentumok csupa olyan jelenséget sorolnak fel, amelyek a mi modern világunkra nagyon is jellemzőek.
Helmut felemelte a kezét.
- Ezeket nem kell részletezned. Magam is olvastam a Bibliát.
Ed Philips bólintott.
- Akkor érted, miről van szó.
- Te hiszel ebben?
- Nem tudom, miben hiszek. Viszont a Dokumentumok szerzői hittek benne, és amit mondanak, helyenként nagyon is meggyőzőnek tűnik. Leírják a bűnöket – a civilizáció szétesését, a benne élők izolálódását, az intézményrendszer céltalanná válását – és a büntetést. Szerintük a civilizáció önelégült volt, elhagyta az istenek tiszteletét, és meg akarta ostromolni az eget. Öntelt vezetői tehetetleneknek bizonyultak, mindenható pénze hatástalannak, intézményei szánalmasnak. Elemzésük alapján az özönvíz lényegében nem más, mint a pénzre és költségre alapozott gazdaságfelfogás teljes és tökéletes csődje.
A szőke nő bólintott. Ezt már nemcsak Robert mondta számtalanszor, hanem mások is. A pénz világuralma, az általános eladósodás, a drágulás a civilizáció gyógyíthatatlannak tűnő betegsége, az összeomlás előjátéka.
- A Dokumentumok első szerzői még olyan emberek voltak, akik az összeomlást maguk is átélték. Drámai szavakkal ecsetelték a közigazgatás és a hatalom összeomlását, megszűnését, az elkeseredett emberek harcait egymás ellen. Kisebb-nagyobb hatalmi központok alakultak, és igyekeztek megszervezni az emberek életben maradását. Aratott a halál azokban az esztendőkben. Temetetlen holtak tízezrei hevertek mindenütt.
Nagyot sóhajtott, és kortyolt az italából.
- A legdöbbenetesebb élményt azonban az okozza az olvasónak, amikor a következő Dokumentumokat szerzőiként már olyan emberek írásaival találkozik, akik nem éltek még a globális civilizáció idején.
Szétnézett. Helmut és Karen tágra nyílt szemmel figyelték.
- Ezek már el sem hitték, hogy a globális társadalom egyáltalán létezhetett valaha, és az öregek elbeszéléseit hazugságnak vagy dajkamesének tartották. Ennek sűrűn hangot is adtak.
Olyan csend volt, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna, ha lettek volna a könnyűcirkálóban legyek.
- Talán és se hittem volna el – sóhajtott aztán Helmut.
- Hát nem – tette hozzá a szőke nő.
Ed Philips most néhány másodpercig végtelenül fáradt, kimerült ember benyomását keltette.
- El kellene olvasnotok a Dokumentumokat.
- Te olvastad őket?
- Csak részben. Olyan helyen dolgoztam akkoriban, hogy másolatokhoz juthattam.
- Családi kapcsolatok révén? – kérdezte gúnyosan Karen, de Ed még csak meg sem sértődött.
- Igen – felelte egyszerűen.
- Nagyon szeretném elolvasni őket! – jelentette ki az ifjabbik Schellenberg.
Ed tovább mesélt.
- A fiatal generációk magukhoz ragadták a kezdeményezést, és igyekeztek rendet teremteni a káoszban. Mérhetetlen áldozatokkal újra indították a földművelést, otthont teremtettek, megszervezték a megélhetést – gyakorlatilag a kőkorszak színvonalán. Mélyen megvetették elődeik elektronikus játékszerek iránti rajongását. A megmaradt működőképes eszközök egy részét igyekeztek megőrizni az utókor számára, a többit azonban könyörtelenül megsemmisítették, pöröllyel zúzták őket össze. Birtoklásuk, rejtegetésük főbenjáró bűnnek számított.
Helmut félénken összerezzent.
- Még nagyobb bűn volt a pénz birtoklása. A bankjegyeket elégették, a pénzt rejtegető, üzletelni akaró embereket borzalmas kínhalálra ítélték.
Szünetet tartott. Amikor látta, hogy le nem veszik róla a szemüket, csendesen hozzátette:
- Atlantisz hozzásegített minket annak megértéséhez, hová vezet a pénz hatalma.
Folytatása következik.
2012. június 14., csütörtök
Magányos jajszó - Frangepán Beatrix
Ez a darab hirtelen nagyon sürgős, az volna a legjobb, ha még ma éjjel befejezném.
Mondjuk, holnap is ötkor kelek, de igyekszem…
——-
Valamikor a kilencvenes évek elején Anikóval láttunk az akkori TV2-n egy Gyuláról készült műsort. Ott hangzott el, hogy női szellem kísért a gyulai várban. Filmmel is illusztrálták.
Akkor csodálkoztam: évek óta élek a városban, és még nem hallottam soha a kísértetről. Gyorsan kiderült: mások se. A legendát valaki az ujjából szopta.
Most eszembe jutott, de a nyomozásomat nem kísérte igazi szerencse, senki sem tud a legendáról, a jelek szerint azok sem, akiknek a munkakörükbe tartozna a hasonlók ismerete.
Azt viszont már tudom, ki lehetne a női kísértet.
Frangepán Beatrix, Corvin János özvegye.
A gyulai várban halt meg.
——-
Nagyjából így kezdődik majd a tárlatvezetés:
TÁRLATVEZETŐ:
Hölgyeim és Uraim!
XY vagyok!
Tisztelettel és nagy szeretettel köszöntöm Önöket a gyulai várban, hamarosan végigsétálunk a vár belső termein.
Szeretném felhívni az Önök figyelmét, hogy a várral kapcsolatos, kísértetekkel, szellemekkel kapcsolatos híresztelések minden alapot nélkülöznek. Itt semmiféle szellem sem rémisztgeti a békés látogatókat.
Kérem, kövessenek.
Alattunk a vár belső udvarát – jelenleg a várszínház mobil nézőtere fedi el. Ha körbenézünk, a falak peremén láthatjuk az úgynevezett gyilokjárókat, amelyek harc idején a vár védőinek viszonylag védett belső közlekedési útjai voltak.
Ismételten felhívnám az Önök figyelmét: a várban esetleg tapasztalhatóm szellemjárásokat semmiképpen sem szabad valódi kísértettevékenységnek felfogni, azokat éretlen tréfamesterek próbálkozásainak kell tekinteni.
Kérem, jöjjenek utánam a lovagterembe!
——-
Így kezdődik majd.
Talán néhány vendég már ekkor emlegetni fogja a kísértetet – amit látni vélt…
Mondjuk, holnap is ötkor kelek, de igyekszem…
——-
Valamikor a kilencvenes évek elején Anikóval láttunk az akkori TV2-n egy Gyuláról készült műsort. Ott hangzott el, hogy női szellem kísért a gyulai várban. Filmmel is illusztrálták.
Akkor csodálkoztam: évek óta élek a városban, és még nem hallottam soha a kísértetről. Gyorsan kiderült: mások se. A legendát valaki az ujjából szopta.
Most eszembe jutott, de a nyomozásomat nem kísérte igazi szerencse, senki sem tud a legendáról, a jelek szerint azok sem, akiknek a munkakörükbe tartozna a hasonlók ismerete.
Azt viszont már tudom, ki lehetne a női kísértet.
Frangepán Beatrix, Corvin János özvegye.
A gyulai várban halt meg.
——-
Nagyjából így kezdődik majd a tárlatvezetés:
TÁRLATVEZETŐ:
Hölgyeim és Uraim!
XY vagyok!
Tisztelettel és nagy szeretettel köszöntöm Önöket a gyulai várban, hamarosan végigsétálunk a vár belső termein.
Szeretném felhívni az Önök figyelmét, hogy a várral kapcsolatos, kísértetekkel, szellemekkel kapcsolatos híresztelések minden alapot nélkülöznek. Itt semmiféle szellem sem rémisztgeti a békés látogatókat.
Kérem, kövessenek.
Alattunk a vár belső udvarát – jelenleg a várszínház mobil nézőtere fedi el. Ha körbenézünk, a falak peremén láthatjuk az úgynevezett gyilokjárókat, amelyek harc idején a vár védőinek viszonylag védett belső közlekedési útjai voltak.
Ismételten felhívnám az Önök figyelmét: a várban esetleg tapasztalhatóm szellemjárásokat semmiképpen sem szabad valódi kísértettevékenységnek felfogni, azokat éretlen tréfamesterek próbálkozásainak kell tekinteni.
Kérem, jöjjenek utánam a lovagterembe!
——-
Így kezdődik majd.
Talán néhány vendég már ekkor emlegetni fogja a kísértetet – amit látni vélt…
2012. június 13., szerda
Világvége Szupersztár
Világvége Szupersztár
Koncertet ad éppen;
A tömeg úgy tombol neki,
Mint valaha régen…
——-
Üdvözülés kiadó,
Szárnyalnak az árak;
Hol a helye a Mennyben
A bankokráciának?
——-
Világvége Szupersztár
Meg-globalizálna;
A maradék kis jövő is
A Pokolba szállna.
—–
Álszent, buta szólamok
Fennen hozsannáznak;
Boldog demokráciánkban
A lelkeink fáznak.
——–
Dollármajmok lovagolnak
Konjunktúra hátán;
Ha Isten is árat emel,
Mindent visz a Sátán.
——-
Világvége Szupersztár
Hörög nyekeregve;
Percről percre fogy a Világ
Kevés életkedve.
——
Fülhallgatók ezreiből
Buta zene béget;
Bulival kell ünnepelni
Az igazi Véget.
——-
Világvége Szupersztár
Sose néz az égre;
Ork-világunk szerinte már
Megérett a végre.
——-
Halott múlt emberbőréből
Ork kéz hasít szíjat;
Ork poéták ork öltönyben
Kapják az ork-díjat.
——-
Régi nyelv fényes szavába
Ork beszéd ver éket;
Világvége Szupersztár
Áldása nem éltet.
——
Ha új szónak régi módon
Nem lesz hite hatni;
Világvége Szupersztár
Nem fogja siratni.
Koncertet ad éppen;
A tömeg úgy tombol neki,
Mint valaha régen…
——-
Üdvözülés kiadó,
Szárnyalnak az árak;
Hol a helye a Mennyben
A bankokráciának?
——-
Világvége Szupersztár
Meg-globalizálna;
A maradék kis jövő is
A Pokolba szállna.
—–
Álszent, buta szólamok
Fennen hozsannáznak;
Boldog demokráciánkban
A lelkeink fáznak.
——–
Dollármajmok lovagolnak
Konjunktúra hátán;
Ha Isten is árat emel,
Mindent visz a Sátán.
——-
Világvége Szupersztár
Hörög nyekeregve;
Percről percre fogy a Világ
Kevés életkedve.
——
Fülhallgatók ezreiből
Buta zene béget;
Bulival kell ünnepelni
Az igazi Véget.
——-
Világvége Szupersztár
Sose néz az égre;
Ork-világunk szerinte már
Megérett a végre.
——-
Halott múlt emberbőréből
Ork kéz hasít szíjat;
Ork poéták ork öltönyben
Kapják az ork-díjat.
——-
Régi nyelv fényes szavába
Ork beszéd ver éket;
Világvége Szupersztár
Áldása nem éltet.
——
Ha új szónak régi módon
Nem lesz hite hatni;
Világvége Szupersztár
Nem fogja siratni.
2012. június 12., kedd
Irodalomtörténeti szösszenetek - 4.
Arisztotelész abban látta történetírás és irodalom különbségét, hogy az egyik a puszta valóságot írja meg, a másik pedig azt veti papírra, milyen lehetett volna, vagy milyennek kellene lennie a valóságnak.
Ehhez annyit tehetnék hozzá, hogy a történettudomány voltaképpen kísérlet arra, hogy saját jelenének szempontjai alapján értelmezze a múltat. Rosszabb változatában az általa felvezetett történelem lényegében saját jelenének ideológiai önarcképe. A történettudomány tálalásában a történelem általában célelvű folyamat, amelynek legfőbb célja a történetíró jelenének előidézése. Ezért a történettudomány mindig hajlamos arra, hogy a múltnak a saját jelenén túlmutató mozzanatait figyelmen kívül hagyja, elbagatellizálja, vagy valami pejoratív címkével lássa el.
Korunk történettudománya ennek a képnek teljesen megfelel. Általában azon mesterkedik, hogy a történelmet szigorú, elvágólagos rendben érvényesülő szükségszerűségek feszes oksági láncolatának tüntesse fel.
Ezt felismerve mindig tudnunk kell, hogy a történelemből a történettudomány javaslatára levont következtetések és tanulságok – mindig viszonylagosak, és nagyon erős kritikával kell őket kezelnünk.
———–
Egészen más a helyzet, ha az író fordul a történelemhez. Valamirevaló tollforgató műve sohasem a történelem puszta illusztrációja, mindig megtalálható benne a múlt egyfajta egyéni elfogása, egyéni elsajátítása.
——
Itt és most persze nem a történelmi regénnyel vagy drámával foglalkoznék, hanem a történelmi témákról írott írói esszével.
Ha Arisztotelész meghatározását alaposan szemügyre vesszük, könnyen beláthatjuk, hogy abba az alternatív történelem most feljövőben lévő műfaja is belefér.
——-
Magyar (nyelvű) irodalmunk első színvonalas történelmi témájú esszéírója (is) Zrínyi Miklós. A Mátyás király életéről szóló elmélkedések formailag Bonfini művéhez írt kommentár, gyakorlatilag ma is aktuális, igen sok friss gondolatot tartalmazó esszé.
—–
“Ha azért most ékesen író historikusaink nincsenek, nem tulajdoníthatjuk nemzetünk íráshoz való restségének annyira, mint annak, hogy megholtak Mátyás királyok, s újak nincsenek, kik indítanának új elméket, és nevezetes okokat adnának az ékesen való íráson.”
Hát igen…
Nem nagyon szorul kommentárra.
“Itten az én ítéletem szerint mind török császár, mind magyar király vétkeztek a hadiregulák ellen. Mert mikor császár Jajcát, király Zvornikot megszállá, által kell vala látni elébb mindeniknek, hogy segítségére jön az ellenség, és ha olyan rezolúcióval oda nem ment, hogy megverekedjék véle, hívságos dolog volt csak odamenni is. “
Zrínyi ítélete szigorú és gyakorlatias. Ez végig elmondható. Néhol egészen másképpen ítél, mint íróasztala mellől a történettudomány, de élek a gyanúperrel, hogy az ilyen esetekben nem a hadakozás gyakorlatát jól ismerő szerző téved.
——-
Zrínyi esszéje nagyon komolyan felveti a kérdést:
Milyen király le(he)tett volna Zrínyi Miklós?
Ehhez annyit tehetnék hozzá, hogy a történettudomány voltaképpen kísérlet arra, hogy saját jelenének szempontjai alapján értelmezze a múltat. Rosszabb változatában az általa felvezetett történelem lényegében saját jelenének ideológiai önarcképe. A történettudomány tálalásában a történelem általában célelvű folyamat, amelynek legfőbb célja a történetíró jelenének előidézése. Ezért a történettudomány mindig hajlamos arra, hogy a múltnak a saját jelenén túlmutató mozzanatait figyelmen kívül hagyja, elbagatellizálja, vagy valami pejoratív címkével lássa el.
Korunk történettudománya ennek a képnek teljesen megfelel. Általában azon mesterkedik, hogy a történelmet szigorú, elvágólagos rendben érvényesülő szükségszerűségek feszes oksági láncolatának tüntesse fel.
Ezt felismerve mindig tudnunk kell, hogy a történelemből a történettudomány javaslatára levont következtetések és tanulságok – mindig viszonylagosak, és nagyon erős kritikával kell őket kezelnünk.
———–
Egészen más a helyzet, ha az író fordul a történelemhez. Valamirevaló tollforgató műve sohasem a történelem puszta illusztrációja, mindig megtalálható benne a múlt egyfajta egyéni elfogása, egyéni elsajátítása.
——
Itt és most persze nem a történelmi regénnyel vagy drámával foglalkoznék, hanem a történelmi témákról írott írói esszével.
Ha Arisztotelész meghatározását alaposan szemügyre vesszük, könnyen beláthatjuk, hogy abba az alternatív történelem most feljövőben lévő műfaja is belefér.
——-
Magyar (nyelvű) irodalmunk első színvonalas történelmi témájú esszéírója (is) Zrínyi Miklós. A Mátyás király életéről szóló elmélkedések formailag Bonfini művéhez írt kommentár, gyakorlatilag ma is aktuális, igen sok friss gondolatot tartalmazó esszé.
—–
“Ha azért most ékesen író historikusaink nincsenek, nem tulajdoníthatjuk nemzetünk íráshoz való restségének annyira, mint annak, hogy megholtak Mátyás királyok, s újak nincsenek, kik indítanának új elméket, és nevezetes okokat adnának az ékesen való íráson.”
Hát igen…
Nem nagyon szorul kommentárra.
“Itten az én ítéletem szerint mind török császár, mind magyar király vétkeztek a hadiregulák ellen. Mert mikor császár Jajcát, király Zvornikot megszállá, által kell vala látni elébb mindeniknek, hogy segítségére jön az ellenség, és ha olyan rezolúcióval oda nem ment, hogy megverekedjék véle, hívságos dolog volt csak odamenni is. “
Zrínyi ítélete szigorú és gyakorlatias. Ez végig elmondható. Néhol egészen másképpen ítél, mint íróasztala mellől a történettudomány, de élek a gyanúperrel, hogy az ilyen esetekben nem a hadakozás gyakorlatát jól ismerő szerző téved.
——-
Zrínyi esszéje nagyon komolyan felveti a kérdést:
Milyen király le(he)tett volna Zrínyi Miklós?
2012. június 11., hétfő
Gyönyörű, fényes, fekete...
Gyönyörű, fényes, fekete…
Méltóságteljes, mint az óceán,
S véget nem ér soha;
A végtelen, örök nyugalom hona…
——–
Titokzatos, mint a szivárvány,
És fittyet hány a tűznek, mint a márvány.
——-
A mélyén fényes nyugalom marad,
És minden vitának magva szakad.
——–
A csókra hűvös csókjával felel,
Hideg ködében magához ölel.
———
Gyönyörű, fényes, fekete…
Ott elenyészik minden fájdalom,
Állandó, mint öreg csillagködök;
Bölcs, hallgatag, nyugalmas
És örök…
Méltóságteljes, mint az óceán,
S véget nem ér soha;
A végtelen, örök nyugalom hona…
——–
Titokzatos, mint a szivárvány,
És fittyet hány a tűznek, mint a márvány.
——-
A mélyén fényes nyugalom marad,
És minden vitának magva szakad.
——–
A csókra hűvös csókjával felel,
Hideg ködében magához ölel.
———
Gyönyörű, fényes, fekete…
Ott elenyészik minden fájdalom,
Állandó, mint öreg csillagködök;
Bölcs, hallgatag, nyugalmas
És örök…
2012. június 10., vasárnap
A női becsület védelmében
Ez a történet is igen régi. Feldolgozta már Goethe és Balzac, de a Don Quijote-ban is szerepel.
Állítólag egy XIII. századi francia bíró mondott így ítéletet. Korábbi nyomát nem találtam, egy XV. századi francia gyűjteményben megtörtént esetként szerepel.
——
Valamikor a középkorban történt, Európában.
Egy lány a bíró elé cipelt egy fiatalembert, és azzal vádolta, hogy erőszakot tett rajta. A bíró alaposan végigmérte mindkettőjüket. Tapasztalt ember volt, úgy látta, valami nem stimmel a vád körül.
Az erőszaktétel főbenjáró bűn, ha bebizonyosodik, az ifjúra a hóhér vár. De a dolog korántsem egyértelmű.
Amikor faggatni kezdte őket, hamar kiderült, hogy ők bizony a Biblia szavai szerint testileg “ismerik egymást”. A legény ezt nem is tagadta. Csak az erőszaktételt.
- Szóval azt mondod, lányom, hogy az a fickó erőszakot tett rajtad?
- Azt mondom, bíró uram!
- Szeretnéd, ha feleségül venne?
- Szeretném, de nem vesz el a bitang semmirekellő, bíró uram!
- Szeretnéd, ha felkötnék?
- Lógjon a gazember, ha engem nem vesz el, bíró uram!
A bíró megcsóválta a fejét. Mindent értett.
Kimondta az ítéletet: a fiút pénzbírságra ítélte, mégpedig igen fájdalmas összegre. A nyomorult szabadkozott.
- Vagy fizetsz, vagy lógni fogsz! – reccsent rá a bíró.
Egy hét múlva mindkettőjüket maga elé idézte, mondván, az ő színe előtt kell átadni a pénzt.
A mondott időben meg is jelentek mindketten, ünneplőben. A fiú hozta a pénzt.
- Add át! – rendelkezett a bíró.
A fiú átadta, a lány boldogan vette át, és menni készült. A bíró azonban megállította.
- Állj! Következik az ítélet második fele.
- A második fele? – hűlt el a leányzó.
- Igen. Úgy döntöttem, a pénz mégis a fiút illeti, ha vissza tudja tőled szerezni még itt, a színem előtt.
Több se kellett a fiúnak. Rátámadt a lányra, próbálta visszavenni a pénzt.
Hanem a lány nem hagyta magát, tombolt, akár a fúria. Ütött, rúgott, csípett, harapott. Olyan hevesen védelmezte az aranyakat, hogy a fiú kénytelen volt meghátrálni.
- Nem tudom visszavenni tőle, bíró uram – mondta búsan.
A bíró elégedetten bólintott, csendet parancsolt, és előszólított két megtermett poroszlót.
- A nő köteles visszaadni a pénzt a férfinak!
- De miért? – hűlt el a leányzó.
- Azért lányom, mert bebizonyítottad, hogy képes vagy a becsületedet megvédeni. A fiú nem lehet erőszaktevő. Takarodj a szemem elől, mielőtt megkorbácsoltatlak – rágalmazásért!
Állítólag egy XIII. századi francia bíró mondott így ítéletet. Korábbi nyomát nem találtam, egy XV. századi francia gyűjteményben megtörtént esetként szerepel.
——
Valamikor a középkorban történt, Európában.
Egy lány a bíró elé cipelt egy fiatalembert, és azzal vádolta, hogy erőszakot tett rajta. A bíró alaposan végigmérte mindkettőjüket. Tapasztalt ember volt, úgy látta, valami nem stimmel a vád körül.
Az erőszaktétel főbenjáró bűn, ha bebizonyosodik, az ifjúra a hóhér vár. De a dolog korántsem egyértelmű.
Amikor faggatni kezdte őket, hamar kiderült, hogy ők bizony a Biblia szavai szerint testileg “ismerik egymást”. A legény ezt nem is tagadta. Csak az erőszaktételt.
- Szóval azt mondod, lányom, hogy az a fickó erőszakot tett rajtad?
- Azt mondom, bíró uram!
- Szeretnéd, ha feleségül venne?
- Szeretném, de nem vesz el a bitang semmirekellő, bíró uram!
- Szeretnéd, ha felkötnék?
- Lógjon a gazember, ha engem nem vesz el, bíró uram!
A bíró megcsóválta a fejét. Mindent értett.
Kimondta az ítéletet: a fiút pénzbírságra ítélte, mégpedig igen fájdalmas összegre. A nyomorult szabadkozott.
- Vagy fizetsz, vagy lógni fogsz! – reccsent rá a bíró.
Egy hét múlva mindkettőjüket maga elé idézte, mondván, az ő színe előtt kell átadni a pénzt.
A mondott időben meg is jelentek mindketten, ünneplőben. A fiú hozta a pénzt.
- Add át! – rendelkezett a bíró.
A fiú átadta, a lány boldogan vette át, és menni készült. A bíró azonban megállította.
- Állj! Következik az ítélet második fele.
- A második fele? – hűlt el a leányzó.
- Igen. Úgy döntöttem, a pénz mégis a fiút illeti, ha vissza tudja tőled szerezni még itt, a színem előtt.
Több se kellett a fiúnak. Rátámadt a lányra, próbálta visszavenni a pénzt.
Hanem a lány nem hagyta magát, tombolt, akár a fúria. Ütött, rúgott, csípett, harapott. Olyan hevesen védelmezte az aranyakat, hogy a fiú kénytelen volt meghátrálni.
- Nem tudom visszavenni tőle, bíró uram – mondta búsan.
A bíró elégedetten bólintott, csendet parancsolt, és előszólított két megtermett poroszlót.
- A nő köteles visszaadni a pénzt a férfinak!
- De miért? – hűlt el a leányzó.
- Azért lányom, mert bebizonyítottad, hogy képes vagy a becsületedet megvédeni. A fiú nem lehet erőszaktevő. Takarodj a szemem elől, mielőtt megkorbácsoltatlak – rágalmazásért!
2012. június 9., szombat
Kora nyári remények
Szép kora nyár van, a felhők messzire tűntek az égről;
Alszik a szél valahol, s tombol a kánikula.
——-
Nyár elején még vár a sok ötlet, szunnyad a munka;
Szép kora őszre talán mindet végbeviszem.
——
Nyári reményeket éltet a jó friss hajnali szellő;
Pár hét bumli-szünet ad majd több pihenést.
——
Hajnali útra kelés idején majd vad szerelem lesz;
Éljen a nyári szünet pompás szent öröme!
—-
Sürget a már apadó Nyár zsongó, égi világa;
Nyári reménységgel írja magát a regény.
Alszik a szél valahol, s tombol a kánikula.
——-
Nyár elején még vár a sok ötlet, szunnyad a munka;
Szép kora őszre talán mindet végbeviszem.
——
Nyári reményeket éltet a jó friss hajnali szellő;
Pár hét bumli-szünet ad majd több pihenést.
——
Hajnali útra kelés idején majd vad szerelem lesz;
Éljen a nyári szünet pompás szent öröme!
—-
Sürget a már apadó Nyár zsongó, égi világa;
Nyári reménységgel írja magát a regény.
2012. június 8., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 166.
SZÁZHATVANHATODIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
- Harminc év alatt? – visszhangozta nyomorult arccal Helmut Schellenberg.
A szőke nő azonban komoran bólintott. Nagyon is el tudta képzelni, hogy harminc év alatt megsemmisül a civilizáció. A modern társadalom nem képes túlélni egy összeomlást, hiszen akkor lényegében a századik emeletről zuhan le földre. Karen megborzongott.
Philips folytatta:
- Ilyesmiről szólnak az Elődök Dokumentumai. Egy globális civilizáció összeomlásáról, mégpedig hátborzongató részletességgel. De ez az iratköteg nem regény, nem kitaláció, nem disztópia, nem scifi, hanem a valóság. A hihetetlen, letaglózó valóság, amely nem a világegyetem valami sötét, távoli sarkában esett meg, hanem az emberiség anyabolygóján, a Földön. Egy olyan történelem, amit nemcsak elfeledtünk, de amiről évszázadok óta rövidlátó pökhendiséggel állítottuk, hogy nem történt meg.
Elvörösödött, és egy pillanatra elhallgatott.
- A dokumentumok szerzője meg van róla győződve, hogy az emberi civilizáció önmagát pusztította el. Na nem – hárította el a másik férfi közbeszólását. – nem volt utolsó háború, nem estek egymásnak atomhatalmak, egyáltalán nem úgy történt, ahogy azt annak idején, a XX. században képzelték.
- Pedig ezen sem csodálkoznék, – szólt közbe mély tónusban Karen. – számtalan olyan emlék van a Földön, amely egy hajdani atomháború emléke is lehet. A mitológiák is őriznek erre utaló történeteket.
Erről Robert mesélt neki annak idején. Akadnak a Földön üvegessé vált hegyoldalak, különös nyomok, illetve mitológiai történetek halált szóró óriási repülő eszközökről, tömeges pusztításról, rejtélyes halálsugarakról, istenek nyilairól.
Karfen meglepődésére Ed Philips elbizonytalanodott.
- Nem tudom, Karen, – tárta szét a karját. – talán az egy még korábbi civilizáció öröksége. Most már azon sem csodálkoznék, ha több is lett volna. A Föld roppant előtörténetének kietlen idősivatagában sok elfér.
- Elfér? – rökönyödött meg Helmut. – De hát akkor mi van az evolúcióval?
Ed Philips erre csak legyintett:
- Jelenlegi formájában marhaság. Prekoncepciós elméletek alá tákolt, gyakran meghamisított régészeti leletek, dogmatikus igyekezet a rések betömésére. Ezer sebből vérzik.
Karen keserűen elvigyorodott. Régi történet jutott az eszébe. Robert egyik barátja egy kocsmai vitában megkérdezte Roberttől, hogy melyik pontján támadható az evolúció jelenlegi elmélete, mire Karen szerelme gondolkodás nélkül rávágta:
„Bármelyik ponton!”
Gyaníthatóan Robertnek igaza van…
- Önmagát pusztította el az emberiség? – lamentált Helmut. – Ha nem háborúval, akkor hogyan?
- Azzal, hogy feláldozta a saját túlélését ostoba célok érdekében.
- Ostoba célok? Miféle ostoba célok?
- Így tudom a mi nyelvünkre fordítani azt, amit a Dokumentumok szerzője megbocsáthatatlan bűnnek, Az Ember Halálos Bűnének nevez.
- Nekem még így sem világos.
Ed Philips elvigyorodott:
- Olyan célokat követett, illetve olyan céloknak rendelte alá a társadalma életét, amelyek alkalmatlanok voltak arra, hogy jövőt biztosítsanak a civilizáció számára. A Dokumentumok szerzője nekivadult indulattal ostorozza ezeket a célokat – azaz a bűnöket. A zömük nagyon ismerős a számunkra.
- Melyek ezek?
- A legfőbb bűn talán a profit.
- A profit?
- A profit maga a társadalmi perverzió. A létező legrosszabb elv. A profit a világban hatalomra jutott pénz arca, és a pénznél nincs rosszabb uralkodó. Minden ember életét gyarmatosítja, mindenkit arra kényszerít, hogy az egész életet a költségek vonatkozásában szemlélje. Ennek a jegyében követi el az ember a leggonoszabb butaságokat. A gazdaság, aminek az volna a feladata, hogy eltartsa az emberiséget, öncélú és perverz gépezetté válik. A költségelv ostobán felbomlasztja termelés-fogyasztás-újratermelés egyensúlyát. Felszámol sok olyan intézményt és munkát, amire szükség volna, de túlságosan költségesnek tűnik; ellenben fejleszt olyan tevékenységeket, amelyek kártékonyak, önveszélyesek, de profitot hoznak. A gazdaság vezetői gyakran a hülyeség prófétái lesznek. Ennek nyomán lassan a hétköznapi élet is teljesen perverzzé válik.
- Perverzzé?
- Igen, perverzzé. Fiatalok tízezrei töltik azzal értékes idejüket, hogy elektronikus herkentyűkkel játszadoznak. A generációk közötti kapcsok meglazulnak, erodálódnak. A műszaki fejlesztés az emberi élet megkönnyítése helyett sok ember munkáját teszi feleslegessé, amivel csak a nyomort és a kilátástalanságot növeli.
- Ez mind igaz.
- A civilizáció egész struktúrája célját vesztett vak malomként hányódik a semmi hullámverésében, az özönvízre várva.
- Az özönvízre?
- Igen. Az özönvíz pedig – ha más lehetőség nincs – el is jön.
Folytatása következik.
2012. június 7., csütörtök
Szerelem és líra - XXIX.
Huszonkilencedik rész
Ha a felvetett kérdésekre választ akarunk kapni, ideje alaposabban szemügyre vennem a líra fogalmát.
Mi az hogy líra? Mely művek tartoznak a líra műneméhez?
Az elsőre triviálisnak tűnő kérdés megválaszolása nem is olyan könnyű. A jelenleg a líra műneméhez sorolt szövegek sokfélesége formai és tartalmi értelemben is elképesztő; formailag a szigorúan formától a teljes formátlanságig terjed. Ha a tartalmat vizsgáljuk, esztétikai, filozófiai vagy poétikai vonatkozásban még nagyobb a zűrzavar.
Feltűnő, hogy minden műnem között éppen a líra van a legkevésbé definiálva. Nem mintha nem történtek volna – és nem történnének ma is – kísérletek a definiálására, de ezek a meghatározások nem képesek felölelni a lírához sorolt szövegek teljességét. A legtöbbjük – akár a lyukas szita – figyelmen kívül hagyja a lírai műalkotások túlnyomó többségét.
A definíciók problematikusak, ugyanakkor a lírát szerető embernek soha nincsenek nehézségei, ha érzései alapján akarja felismerni a lírai művet. Ez azért is nagyon figyelemre méltó, mert a hétköznapi emberek soha egyetlen korban sem várták el semmiféle irodalmi infrastruktúrától, tekintélytől vagy hatóságtól, hogy meghatározza a számukra, mely művek sorolhatók a lírához – és mely művek hordoznak lírai minőséget.
A hétköznapi ember ezt ma sem teszi. A kánonra sem ad sokat – ő alkot kánont önmaga számára. Mindig érzés alapján.
Mindezek alapján valószínűnek tűnik, hogy a líra a többi műnemnél sokkal bensőségesebb viszonyban van az emberi érzelmekkel.
Így sem könnyebb a definiálása.
Ha a lírai költészet történetét hívjuk segítségül, mindenképpen meg kell állapítanunk, hogy a múltban a lírai műalkotásukat a leggyakrabban a formájuk alapján határozták meg. A líra hétköznapi jellemzője a nagyon kötött, szigorú, ritmusos hangzást adó forma.
A hétköznapi ember, ha lírai műről beszél, ez alatt olyan szöveget ért, amelynek a formája verses, a tartalma pedig neme elbeszélő. Az a meghatározás csak első hangzásra tűnik felületesnek, valójában sokkal többet ér, mint a gyakorlatban teljesen használhatatlan tankönyvi definíciók.
Elvileg nem kötelező ugyan, hogy a lírai szövegnek szigorú formája legyen, a gyakorlatban azonban ezt elvárjuk tőle. A szigorú, kötött és ezért rendkívüli tömörségre hajlamos verses szöveg sokkal alkalmasabb a lírai mondanivaló kifejezésére, mint a szétfolyó, nyúlós-nyálkás, bőbeszédű próza.
A líra forma általi meghatározottsága a literatúra legnagyobb titkai közé tartozik.
Folytatása következik.
Ha a felvetett kérdésekre választ akarunk kapni, ideje alaposabban szemügyre vennem a líra fogalmát.
Mi az hogy líra? Mely művek tartoznak a líra műneméhez?
Az elsőre triviálisnak tűnő kérdés megválaszolása nem is olyan könnyű. A jelenleg a líra műneméhez sorolt szövegek sokfélesége formai és tartalmi értelemben is elképesztő; formailag a szigorúan formától a teljes formátlanságig terjed. Ha a tartalmat vizsgáljuk, esztétikai, filozófiai vagy poétikai vonatkozásban még nagyobb a zűrzavar.
Feltűnő, hogy minden műnem között éppen a líra van a legkevésbé definiálva. Nem mintha nem történtek volna – és nem történnének ma is – kísérletek a definiálására, de ezek a meghatározások nem képesek felölelni a lírához sorolt szövegek teljességét. A legtöbbjük – akár a lyukas szita – figyelmen kívül hagyja a lírai műalkotások túlnyomó többségét.
A definíciók problematikusak, ugyanakkor a lírát szerető embernek soha nincsenek nehézségei, ha érzései alapján akarja felismerni a lírai művet. Ez azért is nagyon figyelemre méltó, mert a hétköznapi emberek soha egyetlen korban sem várták el semmiféle irodalmi infrastruktúrától, tekintélytől vagy hatóságtól, hogy meghatározza a számukra, mely művek sorolhatók a lírához – és mely művek hordoznak lírai minőséget.
A hétköznapi ember ezt ma sem teszi. A kánonra sem ad sokat – ő alkot kánont önmaga számára. Mindig érzés alapján.
Mindezek alapján valószínűnek tűnik, hogy a líra a többi műnemnél sokkal bensőségesebb viszonyban van az emberi érzelmekkel.
Így sem könnyebb a definiálása.
Ha a lírai költészet történetét hívjuk segítségül, mindenképpen meg kell állapítanunk, hogy a múltban a lírai műalkotásukat a leggyakrabban a formájuk alapján határozták meg. A líra hétköznapi jellemzője a nagyon kötött, szigorú, ritmusos hangzást adó forma.
A hétköznapi ember, ha lírai műről beszél, ez alatt olyan szöveget ért, amelynek a formája verses, a tartalma pedig neme elbeszélő. Az a meghatározás csak első hangzásra tűnik felületesnek, valójában sokkal többet ér, mint a gyakorlatban teljesen használhatatlan tankönyvi definíciók.
Elvileg nem kötelező ugyan, hogy a lírai szövegnek szigorú formája legyen, a gyakorlatban azonban ezt elvárjuk tőle. A szigorú, kötött és ezért rendkívüli tömörségre hajlamos verses szöveg sokkal alkalmasabb a lírai mondanivaló kifejezésére, mint a szétfolyó, nyúlós-nyálkás, bőbeszédű próza.
A líra forma általi meghatározottsága a literatúra legnagyobb titkai közé tartozik.
Folytatása következik.
2012. június 6., szerda
Undok-Hercules
Nem fogynak a szörnyek sose,
Nincs már időm haragra se.
——-
Zeusz atyám, undok lettem;
Nemzzél másik hőst helyettem.
——-
Vénkisasszony a győzelem;
A helyemet sose lelem.
—–
Profit-hősök médiája
Ál-Herculeseit várja.
—–
Nem kezdek új marketinget;
Hozzátok a Nessus-inget!
Nincs már időm haragra se.
——-
Zeusz atyám, undok lettem;
Nemzzél másik hőst helyettem.
——-
Vénkisasszony a győzelem;
A helyemet sose lelem.
—–
Profit-hősök médiája
Ál-Herculeseit várja.
—–
Nem kezdek új marketinget;
Hozzátok a Nessus-inget!
2012. június 5., kedd
Irodalomtörténeti szösszenetek - 3.
1938-ban a könyvnapi sátorban lelkesen dedikált Móricz Zsigmond.
Tartották elé a különféle műveit, és sorra aláírta. Közönséges autogramokat is adott. A végén már nem nagyon nézte, mit ír alá…
Néhány hét múlva jelentkezett nála egy szabósegéd.
- Móricz úr, a mesterem üzent önnek. Móricz úr csinos összeggel tartozik neki, kéri, hogy mihamarabb rendezze.
Az író nagyot nézett.
- Nem tartozom semmilyen szabómesternek!
Márpedig a szabómester kitartott. Neki hiteles aláírása volt, Móricz Zsigmond kötelezettséget vállalt, hogy kifizeti a méregdrága öltönyt, amit az egyik kuncsaftjának készített. A ruha elkészült, tessék fizetni!
- Miféle kötelezettséget vállaltam én? – rökönyödött meg az író.
A szabó felmutatta.
Bizony, Móricz hiteles aláírása…
A könyvnap! A sátor!
Üres lapot írattak alá vele, és fölé írták a kötelezettség-vállalást.
Bírósági ügy lett belőle. Akadt ügyvéd, aki nem vállalta az író képviseletét.
Szerencsére a bíróság hamar elismerte az író jóhiszeműségét.
Az írók pedig megfogadták: kizárólag a könyvükbe dedikálnak…
Anno 1938…
Tartották elé a különféle műveit, és sorra aláírta. Közönséges autogramokat is adott. A végén már nem nagyon nézte, mit ír alá…
Néhány hét múlva jelentkezett nála egy szabósegéd.
- Móricz úr, a mesterem üzent önnek. Móricz úr csinos összeggel tartozik neki, kéri, hogy mihamarabb rendezze.
Az író nagyot nézett.
- Nem tartozom semmilyen szabómesternek!
Márpedig a szabómester kitartott. Neki hiteles aláírása volt, Móricz Zsigmond kötelezettséget vállalt, hogy kifizeti a méregdrága öltönyt, amit az egyik kuncsaftjának készített. A ruha elkészült, tessék fizetni!
- Miféle kötelezettséget vállaltam én? – rökönyödött meg az író.
A szabó felmutatta.
Bizony, Móricz hiteles aláírása…
A könyvnap! A sátor!
Üres lapot írattak alá vele, és fölé írták a kötelezettség-vállalást.
Bírósági ügy lett belőle. Akadt ügyvéd, aki nem vállalta az író képviseletét.
Szerencsére a bíróság hamar elismerte az író jóhiszeműségét.
Az írók pedig megfogadták: kizárólag a könyvükbe dedikálnak…
Anno 1938…
2012. június 4., hétfő
Trianon vigyora
Még mindig elfojtja a friss erőt,
Még mindig mérgezi a levegőt.
—–
Amputált történelmünk csikorog,
S az ördög most is egyre
Vigyorog.
——-
Trianon-ördög a lelkünkkel játszik,
Nem ellenség, aki annak látszik;
Gyűlölet-boly mérges raja
Hentereg -
S a fő gonosz
A békebíró jelmezében
Tetszeleg.
——-
Céltalanság,
Megszorítás
Uzsora;
Trianon mai vigyora.
——-
Hadd uszuljunk egymásra;
Hogy valaki
Hasznát lássa…
——-
Európa közepében
Maradjon gyűlölet, szégyen;
Egymás ellen őrlődjön fel az erő;
Hogy másokat szolgálhasson
A Jövő…
——
A józan ész gyomra korog,
S Trianon egyre
Vigyorog.
——-
Szemünkön hályog,
Rikácsoló dollárpapagájok
Raknak fészket az eresz alatt,
S hull fejünkre
A kamat.
——-
Trianon nagy hordó mérgezett lőre;
A leghülyébb politika
Mindig merít belőle.
——
Amíg kard acsarog,
Indulat morog;
Amíg táplálják,
Trianon
Vigyorog.
——-
A haragot kevélyen állja
Jövőnket zabálja.
——
Akkor röppenhet azúrkék jövő
Kárpát-medencei közös égre;
Ha Trianon pofájáról a vigyor
Egyszer
Lehervad
Végre.
Még mindig mérgezi a levegőt.
—–
Amputált történelmünk csikorog,
S az ördög most is egyre
Vigyorog.
——-
Trianon-ördög a lelkünkkel játszik,
Nem ellenség, aki annak látszik;
Gyűlölet-boly mérges raja
Hentereg -
S a fő gonosz
A békebíró jelmezében
Tetszeleg.
——-
Céltalanság,
Megszorítás
Uzsora;
Trianon mai vigyora.
——-
Hadd uszuljunk egymásra;
Hogy valaki
Hasznát lássa…
——-
Európa közepében
Maradjon gyűlölet, szégyen;
Egymás ellen őrlődjön fel az erő;
Hogy másokat szolgálhasson
A Jövő…
——
A józan ész gyomra korog,
S Trianon egyre
Vigyorog.
——-
Szemünkön hályog,
Rikácsoló dollárpapagájok
Raknak fészket az eresz alatt,
S hull fejünkre
A kamat.
——-
Trianon nagy hordó mérgezett lőre;
A leghülyébb politika
Mindig merít belőle.
——
Amíg kard acsarog,
Indulat morog;
Amíg táplálják,
Trianon
Vigyorog.
——-
A haragot kevélyen állja
Jövőnket zabálja.
——
Akkor röppenhet azúrkék jövő
Kárpát-medencei közös égre;
Ha Trianon pofájáról a vigyor
Egyszer
Lehervad
Végre.
2012. június 3., vasárnap
Túlerőben az ellenség
Kr. e. 331. október elsején Gaugamela mellett aratta legnagyobb győzelmét a perzsák felett a világhódító makedóniai Nagy Sándor .
Az ütközet előtt Alexandrosz és hadvezérei elnézték a sötét éjszakában feléjük pislákoló roppant tábortűz-rengeteget. Az ellenség lidérces sokaságának tudata olyan tiszteket is megrettentett, akik eddig sohasem mutattak gyengeséget. A perzsák roppant serege a végeérhetetlen pusztaságon táborozott. Hogyan győzik le a megszámlálhatatlan perzsa lovassereget a végtelen síkságon?
A perzsa király, III. Dareiosz azonban nem volt biztos a dolgában, mert a csata előtt nagyon kedvezőnek tűnő békeajánlatot tett a makedón hódítónak.
A megszeppent Achaimenida felajánlotta Sándornak a már elfoglalt, Eufrátesztől nyugatra eső területeket, roppant összegű (10 ezer arany tálentum) hadisarcot, sőt a lánya kezét is.
Bár a törzskar és a király barátainak egy része gondolkodóba esett az ajánlaton, Sándor kapásból elutasította.
Most azonban – az ellenséges sereg tábortűz-rengetegét szemlélve – még az öreg katonák egy része is elbizonytalanodott.
Például Parménión, Sándor egykori katonai nevelője.
A fáklyák fényében nem látszott, hogy a korosodó generális mennyire sápadt. Hosszan szemlélte a perzsa tábortüzek rengetegét, aztán a királyhoz lépett.
- Túlerőben az ellenség.
- Túlerőben – hagyta rá Sándor.
Parménión néhány pillanatig a sötétbe bámult.
- Ha Sándor lennék, elfogadnám a békeajánlatot, és visszavonulnék innen.
- Én is ezt tenném, ha Parménión volnék.
Az ütközet előtt Alexandrosz és hadvezérei elnézték a sötét éjszakában feléjük pislákoló roppant tábortűz-rengeteget. Az ellenség lidérces sokaságának tudata olyan tiszteket is megrettentett, akik eddig sohasem mutattak gyengeséget. A perzsák roppant serege a végeérhetetlen pusztaságon táborozott. Hogyan győzik le a megszámlálhatatlan perzsa lovassereget a végtelen síkságon?
A perzsa király, III. Dareiosz azonban nem volt biztos a dolgában, mert a csata előtt nagyon kedvezőnek tűnő békeajánlatot tett a makedón hódítónak.
A megszeppent Achaimenida felajánlotta Sándornak a már elfoglalt, Eufrátesztől nyugatra eső területeket, roppant összegű (10 ezer arany tálentum) hadisarcot, sőt a lánya kezét is.
Bár a törzskar és a király barátainak egy része gondolkodóba esett az ajánlaton, Sándor kapásból elutasította.
Most azonban – az ellenséges sereg tábortűz-rengetegét szemlélve – még az öreg katonák egy része is elbizonytalanodott.
Például Parménión, Sándor egykori katonai nevelője.
A fáklyák fényében nem látszott, hogy a korosodó generális mennyire sápadt. Hosszan szemlélte a perzsa tábortüzek rengetegét, aztán a királyhoz lépett.
- Túlerőben az ellenség.
- Túlerőben – hagyta rá Sándor.
Parménión néhány pillanatig a sötétbe bámult.
- Ha Sándor lennék, elfogadnám a békeajánlatot, és visszavonulnék innen.
- Én is ezt tenném, ha Parménión volnék.
2012. június 2., szombat
Anikó születésnapjára
Életeink együtt futnak,
Emlékeink szaporodnak,
Hullnak, mint a hó.
Köszönöm, hogy a Társam vagy,
Anikó.
——
Gyarapodó lelki javak,
Szűken szabott anyagiak
Közt telik sorunk;
Mindhalálig egymás mellett
Maradunk.
——–
Kint pogány világ globális
Megszorító-liberális
Szennye kavarog;
Bent szerelem fáradt mosolya
Ragyog.
——
Csók, közös múlt, közös munka;
S közös kicsi otthonunkra
Néz a tiszta ég;
Kevés férfinak jut ilyen
Feleség.
——
Beköltöztél a lelkembe,
Vastag falú életembe,
Mint örök lakó;
Élj sokáig, drága kicsi
Anikó!
Emlékeink szaporodnak,
Hullnak, mint a hó.
Köszönöm, hogy a Társam vagy,
Anikó.
——
Gyarapodó lelki javak,
Szűken szabott anyagiak
Közt telik sorunk;
Mindhalálig egymás mellett
Maradunk.
——–
Kint pogány világ globális
Megszorító-liberális
Szennye kavarog;
Bent szerelem fáradt mosolya
Ragyog.
——
Csók, közös múlt, közös munka;
S közös kicsi otthonunkra
Néz a tiszta ég;
Kevés férfinak jut ilyen
Feleség.
——
Beköltöztél a lelkembe,
Vastag falú életembe,
Mint örök lakó;
Élj sokáig, drága kicsi
Anikó!
2012. június 1., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 165.
SZÁZHATVANÖTÖDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Helmut tágra meresztett szemmel bámult a másik férfira.
- Sérülékeny? – nyögte. – Sérülékeny a globális civilizáció?
- Nagyon sérülékeny, Helmut. Nem is gondolnánk, mennyire az.
A szőke nő bólintott. Már hogyne volna sérülékeny? Ő maga nagyon is sérülékenynek tartotta. Csaknem silánynak.
- De miért? – kérdezte Helmut Schellenberg.
- Mert nincs talapzata. Nincs alapja.
- Alapja? Talapzata?
- Semmit sem tudunk, ami függetlenné tenne bennünket a civilizációnktól, Helmut. Nem vagyunk képesek túlélni a megrokkanását.
- Túlélni? Hát mire nem vagyunk képesek?
- Semmire, Helmut!
Ed Philips nagyot kortyolt az italából, mély lélegzetet vett, és fennhangon folytatta:
- Sejtelmünk sincs, mennyi mindent nem tudunk, amire szükségünk lenne. Nem vagyunk képesek a csillagok alapján tájékozódni, igazából nem is ismerjük a csillagképeket. Évezredeken keresztül elképzelhetetlen volt, hogy az emberek ne ismerjék őket, mára meg szinte alig van olyan, aki tájékozódni tud a segítségükkel. Pedig a legfontosabb dolgok egyike volna. Közben persze sok haszontalan tudás van a fejünkben, de ehhez nem is konyítunk.
Karen Bozchana Kadlecikova komoran bólintott. A hideg futkosott a hátán.
Ed Philips könyörtelenül folytatta:
- Nem értünk a mezőgazdaság legalapvetőbb fortélyaihoz sem. Képtelenek vagyunk megtermelni az élelmünket. De gyűjtögetőként sem élhetnénk meg, mert nem tudunk magunknak élelmet találni a természetben.
Karen erre is bólintott. Néha neki magának is voltak ehhez hasonló gondolatai.
- Nem vagyunk képesek hajlékot készíteni magunknak. Nem tudunk egyszerű segédeszközöket eszkábálni, ruhát készíteni, haszonállatokat gondozni. Az emberiség zöme mindezen feladatokra alkalmatlan.
Helmut elképedten bámult.
- De miért is kellene? – kérdezte. – Miért is kellene értenünk ezekhez? Más világot élünk! Egészen más világot!
Tágra nyílt szemmel nézte Ed Philipset, mint aki hisz is, nem is abban, amit mondott. Az arcán gyöngyözött a veríték.
Karen megszánta. Végül is, nagy lélektani trauma, ha az ember számára megkérdőjeleződik a megszokott hétköznapi világ.
Ed Philips nem szánakozott. Folytatta:
- Az Elődök Dokumentumai olyan időkről meséltek, amikor mindez kiderült. A civilizáció összeomlása után milliószámra haltak meg az emberek pusztán azért, mert képtelenek voltak a túlélésre.
- Az előbb említettek miatt?
- Igen, – felelte Ed. – de nemcsak emiatt bizonyultak képtelennek a túlélésre. Erkölcsi okokból is.
Ezen még a szőke nő is csodálkozott.
- Erkölcsi okokból?
Ahogy kiszaladt a száján, már maga is értette.
- Mert ezerszámra ismétlődött egy rossz, embertelen, erkölcstelen, túlélésre alkalmatlan sztereotípia: mások kihasználása, kényszerítése, kizsákmányolása, másokon való élősködés. Ezek voltaképpen nem mások, mint a jelenlegi társadalomban működő hatalmi és piaci magatartásminták a maguk csupasz valóságában. A működő globális társadalomban ezek ezer és ezer áttétel mögé rejtőzve álarcot viselnek, de az összeomláskor lelepleződnek, és kiderül róluk, hogy teljességgel alkalmatlanok az emberiség fenntartására.
Karen elhúzta a száját. Hatalom és piac. Mennyi téveszme, mennyi reklám, mennyi propaganda, mennyi magasztalás. Talán a kisember is tisztában van vele, hogy a hatalomhoz és a piachoz kötődő magatartás embertelen és önfelszámoló. Vagy mégsem?
- A másik óriási probléma: a fiatalok tömegei, akiknek a legtöbb munka jutna, nemcsak együttműködésre és önfeláldozásra képtelenek, hanem gyakorlatilag bármilyen értelmes tevékenységre is alkalmatlanok, a megszokott herkentyűik elvesztése miatt meg úgyszólván életképtelenek.
Karen összerándult az iszonyattól.
Ed Philips nem kegyelmezett:
- A globális társadalom harminc év alatt jóvátehetetlenül megsemmisül, ötven év elteltével pedig mítosszá válik.
Folytatása következik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
