Koholt váddal szégyenkező
Makulátlan új esztendő
Hozzánk bátran lép be,
Nem jön erre karácsonykor
Kósza világvége.
—–
Lehet vígan örvendezni,
Lehet pezsgőt töltögetni
Bátran a pohárba,
Aki rongyra issza magát,
Feküdjön a sárba.
—–
Az új évvel
Új egekből
Nem jön égi manna;
A jó gazda szorgalmából
Legyen tele az új évben
A kamra
S a kanna.
—–
Kívánom, hogy az új évben
Legyen elég munka,
Legyen szükség a karunkra,
Az akaratunkra;
Jól megéljen, akinek van
Erős esze,
Válla,
Aki a sült galambra vár,
Felkopik az álla.
——-
Kívánom:
A politika csendesebb maradjon;
Mindennapi vágy horgára
Szerencse akadjon.
——–
A nyomasztó tendenciák
Megálljanak végre,
Boldogan és bizakodva
Nézzünk fel az égre.
——-
Örömből és békességből
Jusson elegendő,
Legyen hosszú idő óta
Végre bő esztendő.
——–
Kapja meg idén mindenki
A munkája bérét,
S jövő ilyenkor nevessük
Ki a világvégét.
——
Az egyszerű szó az igaz
Fülhöz eltaláljon,
A rossz, műanyag halandzsa
Halkan retiráljon.
——–
Minden édes pillanatnak
Legyen sava, borsa,
Az álszenteknek maradjon
Mindenből a torzsa.
——-
Hozzon igaz összefogást
Ez az új esztendő,
Hogy vitorlát bonthasson
Egy nyugalmas jövendő.
——–
Pénzuralom temetésén
Károgjon a kánya,
Szeretetben éljen a Föld
Minden fia, lánya.
—–
Csók, mosoly, alkotás, öröm,
Ötlet legyen bőven;
Ébredjen fel a Szerencse
Az újesztendőben.
2011. december 31., szombat
2011. december 30., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 143.
SZÁZNEGYVENHARMADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
A szőke nő elmosolyodott, Helmut Schellenberg arcán azonban értetlenkedő kifejezés jelent meg.
- Az egyszer már lezajlott múltba nem lehet visszajutni? Mit akar ez jelenteni? Akkor miféle múltba lehet visszajuni? Semmit sem értek.
Ed Philips csaknem hálás pillantást vetett rá. Az ifjabbik Schellenberg remek közönség a számára. Karen Boczhana Kadlecikova azonban sokkal okosabb, mint amit egy szőke nőtől, aki ráadásul nem is olyan régen még hivatásos barátnőként dolgozott, el lehetne várni.
- Miért nem lehet az egyszer már lezajlott múltba visszajutni? – türelmetlenkedett Helmut.
Philips elmosolyodott, aztán folytatta:
- Mi, akik a hétköznapokban élünk, valamiért azt képzeljük, hogy a múlt változatlan. Nem biztos, hogy ez így van. Azt hisszük, hogy a múlt egyszer már megtörtént, lezajlott, és többé nem változhat. Azt hisszük, hogy a múlt a végzet.
- És nem az?
- Nem biztos, hogy az. Lehet, hogy ezerféle múlt létezik. Az is lehet, hogy minden múltbeli variációnak megvan ugyancsak a múltban minden lehetséges alternatívája, változata. Vagy minden múltbeli döntésnek létezik – ugyancsak a múltban – az ellentéte. Az is lehet, hogy az egyszerinek, végesnek és lezártnak tűnő múlt állandóan változásban van.
- Ezt én nem értem – legyintett csüggedten Helmut.
A szőke nő kismerhetetlen arckifejezéssel szemlélte egykori gazdáját. Egykori? Mikor is volt? Néhány napja, vagy néhány évszázada? Az vajon egyszeri és változatlan múlt, vagy az is állandó mozgásban van?
- Nem értem, mit akarsz mondani – makogta Helmut.
- Lehet, hogy nagyon sokféle múlt létezik. Lehet, hogy a múlt átláthatatlan változatok őskáosza.
- Próbálj világosabban fogalmazni – kérte Helmut. – Mi az, hogy a múlt állandóan változik? Mi az, hogy nem lehet az egyszer már lezajlott múltba visszatérni?
Ed Philips megvakarta a fejét.
- Hát jó, – szánta el magát sokadszorra. – megpróbálom elmagyarázni.
Helmut hálásan bólintott, Karen azonban gúnyos megjegyzést tett:
- Az jó lesz!
Ed és Karen néhány hosszú másodpercig farkasszemet néztek egymással.
- Voltaképpen arról van szó, – fogott bele aztán újra Philips. – hogy eljuthatunk a múltnak akármelyik pillanatába. Legalábbis a saját múltunk bármely, már lezárt pillanatába. De csak eljuthatunk, és megpillanthatjuk, és számunkra az a múlt attól a pillanattól kezdve nem létezik. Egy pillantás a múltra, és máris létrehozunk egy új időt.
- Új időt? – kérdezte tágra nyílt szemmel Helmut.
- Pontosan – helyeselt Ed Philips. – a múltat nem lehet megváltoztatni, de a múlt megváltoztatása, vagy annak kísérlete nem is lehet akaratlagos, mivel ez képtelenség. Megváltoztatni kizárólag a jelent tudjuk. Ezért az a pillanat, amikor bármiféle változtatást tudunk előidézni: mindig jelen. Változtatni, azaz cselekedni csak a jelenben lehet. Az élet és a cselekvés színtere a jelen. A múlt halott, a jövő csak látens létező, egyedül a jelen az, ami ténylegesen, a valóságban létezik. Az ember, a cselekvő ember csak a jelenben létezhet.
- Nem lehetne világosabban?
- De igen! – nevetett fel Philips.
Karen elgondolkodva nézte őket.
- Ha visszajutsz a múltba, teljesen mindegy, mennyire vagy passzív. Amit a régi fantasztikus irodalomban írtak, hogy ügyelni kell, meg ne változtassuk a múltat, hasznavehetetlen tanács, mert a múltat mindenképpen megváltoztatod, a tökéletesen passzív megfigyeléssel is. Más kérdés, hogy létezik-e egyáltalán tökéletes paszivitás. A passzivitás is cselekvés, a puszta megfigyelés is az, és minden cselekvés alapjában változtatás. Ha valamit megfigyelsz, egyben meg is változtatod. Ezért, ha visszakerülsz az időben, attól a pillanattól a számodra az a jelen, és ezzel azonnal egy új időt hozol létre. Csak egyféle jelenben létezhetsz, tehát az a jelen, ahonnan elmentél attól a pillanattól kezdve számodra már nem a jövő, hanem a végtelen időnek egy tökéletesen elérhetetlen dimenziója lesz.
- Elérhetetlen? Miért elérhetetlen?
- Mert nem létezik.
- Hogyne létezne? Onnan mentem vissza!
- Hiába, – nevetett a szemébe Ed Philips. – hiszen te abban a pillanatban egy új jelent alapítottál, amelynek te magad s részese vagy. A múltnak a valódi lakói addig egy olyan időben éltek, ahol te még nem léteztél. Amikor megérkezel, az idő kettéágazik.
- Kettéágazik?
- Igen, Helmut. Továbbra is létezik az az idő, ahol te eddig éltél, és amely jelenhez egy már lezárt múlt tartozik. Ugyanakkor létezik egy másik jelen is, ahol mostantól élsz, ami eddig a számodra a múlthoz tartozott, de mivel te visszamentél, újra jelenné tetted.
- De hát a két idő nincs szinkronban egymással!
- Úgy tűnik, ennek semmi jelentősége. Létrehoztál egy jelent, amelyhez egy teljesen más jövő fog járulni az idő múltával. Hogy miben és mennyire lesz más, azt senki sem képes előre kiszámítani. Egyáltalán nem biztos, hogy csak te leszel oka a változásnak, a többi ember is dönthet másképpen bármikor, bármiben. Nem létezik szükségszerűség.
Helmut megnyúlt arccal bámult. Karen mosolygott.
- Az a gyanúm, hogy igazából nagyon sok efféle elágazás létezik az időben. Csak azért érezzük az időt folyamatosnak, visszavonhatatlannak és lineárisnak, mert a tudatunk csak egyféle időbeliséget képes érzékelni – egy pillanatra elgondolkodott. – De még ez sem biztos. Lehet, hogy megtanulhatjuk a többféle időbeliség érzékelését, hiszen valójában még sejtelmünk sincs róla, hogy mi mindenre lehet képes az ember.
Kimerülten elhallgatott, de Helmut nem hagyta annyiban:
- Nem lehetne egy kissé konkrétabban? Mi a fene történt azon a nyavalyás konferencián?
Karen finoman elhúzta a száját, Ed megadóan sóhajtott:
- Charles Trento kifejtette az elméletét.
- Elméletét? Mi volt az elmélete?
- Hogy hiába is keressük a múltba küldött csoportokat, mert sohasem fogjuk őket megtalálni. Nem léteznek a számunkra. Egy másik, a számunkra elérhetetlen múltban léteznek. Nem is egyféle múltban.
- Nem egyféle múltban?
- Nem bizony! Lehet, hogy az együtt a múltba dobott személyek – ha egyszerre érkeztek és egy időbe – továbbra is közös időben léteznek, de az is lehet, hogy annyiféle múlt van, ahány embert visszajuttattak az időben. Lehet, hogy egy tizedmásodpercnyi eltérés is elég ahhoz, hogy két visszajuttatott személy akkor se találkozhasson egymással, ha tökéletesen ugyanoda a helyre kerültek. Teljesen reménytelen próbálkozás bármit is létrehozni a múltban; mert alkotni csakis a jelenben lehet.
- Ez Trento elmélete?
- Ez. Hozzátette azonban, hogy nem tudja bebizonyítani.
Helmut láthatóan megkönnyebbült:
- Ha nem lehet bizonyítani, akkor szamárság.
- Nem az. Néhány hónap múlva bizonyítékok kerültek elő.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
A szőke nő elmosolyodott, Helmut Schellenberg arcán azonban értetlenkedő kifejezés jelent meg.
- Az egyszer már lezajlott múltba nem lehet visszajutni? Mit akar ez jelenteni? Akkor miféle múltba lehet visszajuni? Semmit sem értek.
Ed Philips csaknem hálás pillantást vetett rá. Az ifjabbik Schellenberg remek közönség a számára. Karen Boczhana Kadlecikova azonban sokkal okosabb, mint amit egy szőke nőtől, aki ráadásul nem is olyan régen még hivatásos barátnőként dolgozott, el lehetne várni.
- Miért nem lehet az egyszer már lezajlott múltba visszajutni? – türelmetlenkedett Helmut.
Philips elmosolyodott, aztán folytatta:
- Mi, akik a hétköznapokban élünk, valamiért azt képzeljük, hogy a múlt változatlan. Nem biztos, hogy ez így van. Azt hisszük, hogy a múlt egyszer már megtörtént, lezajlott, és többé nem változhat. Azt hisszük, hogy a múlt a végzet.
- És nem az?
- Nem biztos, hogy az. Lehet, hogy ezerféle múlt létezik. Az is lehet, hogy minden múltbeli variációnak megvan ugyancsak a múltban minden lehetséges alternatívája, változata. Vagy minden múltbeli döntésnek létezik – ugyancsak a múltban – az ellentéte. Az is lehet, hogy az egyszerinek, végesnek és lezártnak tűnő múlt állandóan változásban van.
- Ezt én nem értem – legyintett csüggedten Helmut.
A szőke nő kismerhetetlen arckifejezéssel szemlélte egykori gazdáját. Egykori? Mikor is volt? Néhány napja, vagy néhány évszázada? Az vajon egyszeri és változatlan múlt, vagy az is állandó mozgásban van?
- Nem értem, mit akarsz mondani – makogta Helmut.
- Lehet, hogy nagyon sokféle múlt létezik. Lehet, hogy a múlt átláthatatlan változatok őskáosza.
- Próbálj világosabban fogalmazni – kérte Helmut. – Mi az, hogy a múlt állandóan változik? Mi az, hogy nem lehet az egyszer már lezajlott múltba visszatérni?
Ed Philips megvakarta a fejét.
- Hát jó, – szánta el magát sokadszorra. – megpróbálom elmagyarázni.
Helmut hálásan bólintott, Karen azonban gúnyos megjegyzést tett:
- Az jó lesz!
Ed és Karen néhány hosszú másodpercig farkasszemet néztek egymással.
- Voltaképpen arról van szó, – fogott bele aztán újra Philips. – hogy eljuthatunk a múltnak akármelyik pillanatába. Legalábbis a saját múltunk bármely, már lezárt pillanatába. De csak eljuthatunk, és megpillanthatjuk, és számunkra az a múlt attól a pillanattól kezdve nem létezik. Egy pillantás a múltra, és máris létrehozunk egy új időt.
- Új időt? – kérdezte tágra nyílt szemmel Helmut.
- Pontosan – helyeselt Ed Philips. – a múltat nem lehet megváltoztatni, de a múlt megváltoztatása, vagy annak kísérlete nem is lehet akaratlagos, mivel ez képtelenség. Megváltoztatni kizárólag a jelent tudjuk. Ezért az a pillanat, amikor bármiféle változtatást tudunk előidézni: mindig jelen. Változtatni, azaz cselekedni csak a jelenben lehet. Az élet és a cselekvés színtere a jelen. A múlt halott, a jövő csak látens létező, egyedül a jelen az, ami ténylegesen, a valóságban létezik. Az ember, a cselekvő ember csak a jelenben létezhet.
- Nem lehetne világosabban?
- De igen! – nevetett fel Philips.
Karen elgondolkodva nézte őket.
- Ha visszajutsz a múltba, teljesen mindegy, mennyire vagy passzív. Amit a régi fantasztikus irodalomban írtak, hogy ügyelni kell, meg ne változtassuk a múltat, hasznavehetetlen tanács, mert a múltat mindenképpen megváltoztatod, a tökéletesen passzív megfigyeléssel is. Más kérdés, hogy létezik-e egyáltalán tökéletes paszivitás. A passzivitás is cselekvés, a puszta megfigyelés is az, és minden cselekvés alapjában változtatás. Ha valamit megfigyelsz, egyben meg is változtatod. Ezért, ha visszakerülsz az időben, attól a pillanattól a számodra az a jelen, és ezzel azonnal egy új időt hozol létre. Csak egyféle jelenben létezhetsz, tehát az a jelen, ahonnan elmentél attól a pillanattól kezdve számodra már nem a jövő, hanem a végtelen időnek egy tökéletesen elérhetetlen dimenziója lesz.
- Elérhetetlen? Miért elérhetetlen?
- Mert nem létezik.
- Hogyne létezne? Onnan mentem vissza!
- Hiába, – nevetett a szemébe Ed Philips. – hiszen te abban a pillanatban egy új jelent alapítottál, amelynek te magad s részese vagy. A múltnak a valódi lakói addig egy olyan időben éltek, ahol te még nem léteztél. Amikor megérkezel, az idő kettéágazik.
- Kettéágazik?
- Igen, Helmut. Továbbra is létezik az az idő, ahol te eddig éltél, és amely jelenhez egy már lezárt múlt tartozik. Ugyanakkor létezik egy másik jelen is, ahol mostantól élsz, ami eddig a számodra a múlthoz tartozott, de mivel te visszamentél, újra jelenné tetted.
- De hát a két idő nincs szinkronban egymással!
- Úgy tűnik, ennek semmi jelentősége. Létrehoztál egy jelent, amelyhez egy teljesen más jövő fog járulni az idő múltával. Hogy miben és mennyire lesz más, azt senki sem képes előre kiszámítani. Egyáltalán nem biztos, hogy csak te leszel oka a változásnak, a többi ember is dönthet másképpen bármikor, bármiben. Nem létezik szükségszerűség.
Helmut megnyúlt arccal bámult. Karen mosolygott.
- Az a gyanúm, hogy igazából nagyon sok efféle elágazás létezik az időben. Csak azért érezzük az időt folyamatosnak, visszavonhatatlannak és lineárisnak, mert a tudatunk csak egyféle időbeliséget képes érzékelni – egy pillanatra elgondolkodott. – De még ez sem biztos. Lehet, hogy megtanulhatjuk a többféle időbeliség érzékelését, hiszen valójában még sejtelmünk sincs róla, hogy mi mindenre lehet képes az ember.
Kimerülten elhallgatott, de Helmut nem hagyta annyiban:
- Nem lehetne egy kissé konkrétabban? Mi a fene történt azon a nyavalyás konferencián?
Karen finoman elhúzta a száját, Ed megadóan sóhajtott:
- Charles Trento kifejtette az elméletét.
- Elméletét? Mi volt az elmélete?
- Hogy hiába is keressük a múltba küldött csoportokat, mert sohasem fogjuk őket megtalálni. Nem léteznek a számunkra. Egy másik, a számunkra elérhetetlen múltban léteznek. Nem is egyféle múltban.
- Nem egyféle múltban?
- Nem bizony! Lehet, hogy az együtt a múltba dobott személyek – ha egyszerre érkeztek és egy időbe – továbbra is közös időben léteznek, de az is lehet, hogy annyiféle múlt van, ahány embert visszajuttattak az időben. Lehet, hogy egy tizedmásodpercnyi eltérés is elég ahhoz, hogy két visszajuttatott személy akkor se találkozhasson egymással, ha tökéletesen ugyanoda a helyre kerültek. Teljesen reménytelen próbálkozás bármit is létrehozni a múltban; mert alkotni csakis a jelenben lehet.
- Ez Trento elmélete?
- Ez. Hozzátette azonban, hogy nem tudja bebizonyítani.
Helmut láthatóan megkönnyebbült:
- Ha nem lehet bizonyítani, akkor szamárság.
- Nem az. Néhány hónap múlva bizonyítékok kerültek elő.
Folytatása következik.
2011. december 29., csütörtök
Szerelem és líra - VI.
Hatodik rész
A forma szoros tartozéka a lírai műnek, attól el nem választható része. A líra a legszemélyesebb, és az érzelmekre legmélyebben ható irodalmi műnem, mert a líra az alany és a tárgy lényegi és eredeti azonosságából fakad. A forma pedig éppen ennek az eredeti azonosságnak az egyik legfontosabb építőköve.
Fentebb azonban már elmondtam, hogy az igazi líra nem válhat a puszta és parttalan személyesség szócsövévé. A tétel megfordítható: a puszta és parttalan személyességből sem válhat soha igazi, a közönséggel kommunikálni képes, befogadható, az emberi lényeget kifejezhető líra. A puszta és parttalan személyesség ugyanis érdekeltség helyett teljes érdektelenséget teremt.
Itt meg kell állnom néhány gondolat erejéig. A teljes érdektelenség az irodalommal kapcsolatban általában kárhoztatott fogalom; a közönség alkalmatlanságára, a nívós irodalommal, költészettel szembeni közönyére szokás vonatkoztatni.
Előfordulhat, és gyakran elő is fordul, hogy egy befogadó előbb teljes érdektelenséggel reagál egy műre, élete valamely későbbi szakaszában azonban lelkesen befogadja, akár többször is. Mindenkinek vannak ilyen irodalmi élményei. Ebből azonban az alábbi következtetések egyikét sem szabad levonni:
Minden befogadó alkalmatlan minden műalkotás befogadására személyes életének valamely szakaszában.
Minden műalkotás befogadhatatlan minden befogadó számára annak valamely életszakaszában.
Minden műalkotás befogadhatóvá válik minden befogadó számára, ha az élete során érzelmi fejlődésével és élettapasztalatainak bővülésével arra alkalmassá válik.
Az emberek egy része sohasem válik befogadóvá, mert sohasem éri el a lelki és érzelmi érettségnek azt a fokát, ami ehhez szükséges.
Érezzük, hogy ez a felsorolás nem teljes – ezért ebben a formájában nem is lehet igaz. Ami pedig nem teljes, az a civilizációban mindig visszaélések forrása. Pedig mai modern civilizációnkban a média, valamint a művészet infrastruktúráját képező intézményrendszer nagyjából ezt a felfogást sugallja és sulykolja.
Mi hiányzik belőle?
Ha alaposabban megnézzük, könnyen beláthatjuk, hogy a felsorolás egyoldalú. Voltaképpen a műalkotás létét és minőségét meghatározottnak, adottnak tekinti, a befogadót pedig változónak. Együtt az egész feltételrendszer azt sugallja, hogy a műalkotások műalkotás-mivoltát és értékelését a befogadó készen kapja, neki pedig ehhez a készen kapott minősítéshez kell alkalmazkodni. Hozzáértése, sőt emberi és érzelmi érettsége is pusztán attól függ, mennyire képes magáévá tenni a műalkotásokról nélküle, készen hozott és általában megfellebbezhetetlen, kinyilatkoztatás jellegű minősítéseket.
Ez természetesen sznob magatartást, a műalkotásokhoz való sznob hozzáállást implikál, és a befogadók egy része pontosan ennek megfelelően reagál. A sznob hozzáállás alapja, hogy a műalkotás mindenképpen kiváló, nekem kell felnőnöm hozzá. Ha pedig mégse nőttem fel, ha nem értem, nem szeretem; akkor úgy kell tennem, mintha érteném és szeretném, sőt lelkesednem is kell érte pusztán azért, mert ezt érzem társadalmi elvárásnak.
Ezen a televényen tenyészik a sznobizmus, amely napjainkra minden eddiginél nagyobb hatalommá vált. Voltaképpen a társadalmi érvényesülés egyik alapja lett. Sznobok ülnek a különféle tanszékeken, a médiában, sznobizmusra oktat az iskola, a nagynéni, és a kulturális élet minden egyes területén versengenek egymással a lelkes sznobok. A sznobok szívósak, kitartóak, az önmagukról önmaguk által kialakított hamis kép fenntartása érdekében igen eltökéltek.
A sznobizmus mára értékmérővé vált, ez a „komolyság” etalonja. Ugyanazon személynek gyakran van egy „hivatalos”, illetve egy személyes, csak a legszűkebb családja vagy baráti köre számára tartogatott véleménye. Amelyek – finoman szólva – nemigen egyeznek meg. Vagy csak igen ritkán.
Sznobnak lenni egyáltalán nem ostoba egyéni döntés eredménye, sznobnak lenni ma már elvárt hozzáállás, egyfajta szellemi jogkövetés.
Hogy’ fordulhatott ez elő? Hogyan jutottunk el idáig?
A dolog (egyik) nyitja természetesen az, hogy a műalkotásokról van egy többé-kevésbé kötelező, normatív, intézmények által kialakított minősítés, amihez ragaszkodni illik. Ezt a minősítést meglehetősen nagyra fejlesztett, a társadalomban szinte megfellebbezhetetlen tekintélyt élvező intézményrendszer hozta létre, és tartja fenn. A műalkotásokat ez válogatja, értelmezi, szelektálja és rangsorolja, sok esetben kinyilatkoztatásszerűen. Nemcsak az egyes műalkotásokat, hanem a szerzőket és az irányzatokat is. Ennek a rendszernek a merő diktatórikus jellege csak akkor válik szembeötlővé, amikor józan értékítéletünkkel azt tapasztaljuk, hogy olyan szerzőket és műveket is kanonizál, akik, és amelyek finoman szólva is megkérdőjelezhetők.
Ez a jelenség, a műalkotások lényegében diktatórikus társadalmi kanonizációja a modern civilizáció legkártékonyabb jelenségei közé tartozik. Tegyem hozzá azonnal: a kanonizáció egyben globális, illetve kvázi-globális jelenség, hatását egyféle kvázi-globális értelemben is kifejti. Kártékonysága, élősdi jellege ez által hatványozódik.
A sznobizmus tehát – a társadalmat irányító mechanizmusok felől szemlélve – nem elferdülésnek, nem erkölcsi eltévelyedésnek, nem a szabad ítéletről való önkéntes lemondásnak, nem álszent hajbókolásnak és nem a hazugság intézményesítésének tűnik – hanem egyféle polgári kulturális jogkövetésnek.
A sznobizmus a kulturális kanonizáció iránti abszolút (lényegében belső tartalom nélküli) loyalitás külső megnyilvánulási formája. A sznobizmus feltétel nélküli kulturális parancsteljesítés, egyben a diktatórikus kanonizációval szembeni teljes behódolás szimbóluma.
A kanonizált irodalmat népszerűsítő oktatás, illetve az infrastruktúra erőteljesen ösztönzi is a sznobizmust. Ennek eklatáns példája például a kortárs líra (vagy általában a kortárs irodalom) termékeivel kapcsolatban számtalanszor elhangzó figyelmeztetés: „Nem elég egyszer elolvasni.”
Elsőre magától értetődik. Ami visszhangot vet bennünk, azt bizony magunktól is elolvassuk, akár ezerszer is. Főleg, ha vers. Meg is tanuljuk. Mindannyian nagyon sok verset tudunk emlékezetből, fel sem tudjuk mérni, hogy mennyit. Erre igazán nem kell biztatni bennünket. Az irodalmi műalkotás csak értelmezett formában létezik, a polcon heverve halott. Attól él, hogy elolvassuk újra és újra.
De itt egyáltalán nem erről van szó. A megfogalmazás valami mást, valami ettől merőben eltérőt foglal magába. Nem egyszerűen arra biztat bennünket, hogy olvassuk sűrűn a verset, amely tetszik nekünk, amely visszhangot vet a lelkünkben.
„Nem elég egyszer elolvasni.”
A „nem elég” nem azt jelenti, „minél gyakrabban”. Hanem eleve feltételezi, hogy első olvasatra a mű valamiféle hiányérzetet kelt a befogadóban.
„Nem elég egyszer elolvasni.”
Ez a mondat bizony eleve azt tételezi fel, hogy első olvasásra a mű nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ezért kényszerül a kanonizált költészetet támogató propaganda erre a – valljuk be – katasztrofálisan rossz instrukcióra. A mai rohanó világban, amikor információk sohasem látott özöne zúdul az emberre, amikor sokkal többet kell olvasnunk sokkal kevesebb idő alatt, mint bármely korábbi korszak embereinek, és az időnk elképesztően szűkre van parcellázva, bizony naivitásnak tűnik ez ilyesféle elvárás. A propagandának azonban nincs más lehetősége, mindenképpen közölnie kell ezt velünk.
Miért?
„Nem elég egyszer elolvasni.”
Mert a propaganda tökéletesen tisztában van a népszerűsíteni kívánt alkotás elemi hiányosságaival. Ezért megfelelő – vagy annak tűnő – taktikát eszelt ki, hogy a hiányosságokat semlegesítse, sőt arra, hogy egyenesen előnynek tűntesse fel őket.
Miféle hiányosságokról beszélhetünk?
Ezeknek alapjában két csoportját különböztethetjük meg, befogadóktól függ, hogy egy-egy ilyen műalkotás olvasásakor kinél melyik típus dominál:
Nem tetszik
Nem értem
Mivel a propaganda tökéletesen tisztában van a hiányosságok természetével, jó előre igyekszik dehonesztálni azokat a befogadókat, akik a hiányosságok két típusa közül bármelyiket hangoztatják. Az ilyeneket azonnal az eszmei vagy esztétikai szobatisztaság hiányával vádolják meg, azonnal dilettáns lesz, vagy eszelős populista, esetleg lábszagú tahó. Senki se szörnyülködjön, szó szerint olvastam ilyen minősítéseket – meg még ilyenebbeket is.
Ami a populizmust illeti, arra később még visszatérek, a többi szóra sem érdemes.
A vád általában magától értetődőnek tünteti fel önmagát, hiszen a „nem elég egyszer elolvasni” tétel már „nem szorul bizonyításra”, már „mindenki tudja, aki ért hozzá”, hogy ez az „elfogadott” eljárás. Aki vitatja, dilettáns, ostoba, esztétikailag fejletlen. Tahó. Minden érvpazarlás nélkül, ingerülten.
Nincs mit csodálkozni rajta, a kanonizált líra szellemi testőrsége sem szereti magyarázni a magyarázhatatlant. Sejti valahol, hogy valóban meztelen a király, hogy a kanonizált líra minősége leginkább a „komikus” jelzővel illethető, de nem esik kétségbe. Segítségül hívja a nagy energiával kifejlesztett, mindenhatónak tűnő sznobizmust. Amivel együtt már erősebbnek tudja magát. A kortárs líra egyik-másik termékének értékét ilyen alapon tagadó befogadó csakhamar olyan helyzetbe kerül, mintha az állította volna magáról, hogy UFO-k rabolták el. A helyzete valóban arra hasonlít, hiszen a mechanizmus azonos.
Valójában sokkal több befogadó érzi a fent említett hiányosságokat, mint ahányan nyilvánosan el merik mondani. Tartanak a támadástól, nevetségessé tételtől. Számos embernek ugyanazon műről kétfélre véleménye van; egy nyilvánosságnak szánt, a sznobizmus elvárásainak megfelelő és hazug, illetve egy, amit csak a legszűkebb családi vagy baráti körben hangoztat, ami önálló és őszinte.
A sznobizmus így mára a kanonizáció legfontosabb társadalmi tartópillérévé vált. A kánon fennmaradásának nélkülözhetetlen feltétele.
A kanonizáló intézményrendszerhez tartozik a média, a társadalom- és művészettudományos infrastruktúra és a kulturális ipar jelentős része. Az intézmények adják a kánon tekintélyét, a kánonhoz ragaszkodó egyének pedig a fenntartásához szükséges cselekvő aktivitást.
Kanonizáció és sznobizmus egybe tartozik, ugyanazon szisztéma elemei. A sznobizmus a kánon tömegbázisa.
Az egyén természetesen szembeszegülhet a kánon és az arra épülő sznobizmus által képviselt manipulációval, de ennek a szembeszegülésnek mindig van valamiféle kockázata, amelynek természete helytől és időtől függ.
Elvileg nem egyféle kánon létezik, hanem sok kisebb-nagyobb többé-kevésbé egymással kapcsolatban álló, egymás mellett működő, egymással apró-cseprő dolgokban szemben álló, vagy éppen versengő rendszer, amelyek azonban végső soron – ha a populáris kultúrával, a tőlük eltérő esztétikai (vagy éppen politikai!) csoportosulással kell szembeszegülni, nagyon is egy húron pendülnek.
A kánon minden körülmények között az abszolút értékelvűség látszatát igyekszik kelteni. Természetesen tagadhatatlan, hogy a kanonizált alkotások között valódi értéket képviselő művek (is) vannak, de ez, illetve ezek aránya a kanonizáció jelenségének megítélésekor nem releváns. A kanonizáció lényege nem az érték, hanem a struktúra. Léte szempontjából semmiféle jelentőséggel nem bír az általa befogadott alkotók és alkotások tehetsége, illetve tényleges esztétikai minősége, hiszen a kanonizáció nem az értékért van, hanem önmagáért¸ valódi célja nem az értékek teremtése és felfedezése, hanem a művésznek és a művészetnek a társadalmat ténylegesen irányító elvek és csoportok érdekében a szociológiai struktúrában való ellenőrzése és rögzítése. A kanonizáció nemcsak rögzít, hanem mozgástörvényeket is alkot, célokat határoz meg, zárt, átlátható és irányítható közeget teremt a társadalom nagy, irányíthatatlan káoszán belül.
A kánon a gazdaságban történő folyamatokhoz hasonlóan működik. Monopolizálja az irodalmi és művészeti életnek nemcsak az értékelés, hanem az elvek kidolgozása, az esztétika és a művészetfilozófia oldaláról is, kezében tartja és működteti az ehhez kapcsolódó intézményeket, uralja az ott zajló folyamatokat. A kanonizáció világa zárt pszeudo-valóság, zárt pszeudo irodalmi élettel, az irodalmi élet lényegét protokolláris aktusokban látja, és sikeresen akadályozza meg a tényleges irodalmi élet kialakulását.
A kanonizáció kártékonysága mérhetetlen, a gyakorlatban az irodalom és költészet kisszerűvé válását, önfelszámolását jelenti.
A kanonizáció kártételeit a következőkben foglalhatom össze:
Monopolizálja az irodalmi értéket, ráépíti önnön struktúráját, és monopolhelyzetében tetszés szerint torzíthatja el az érték fogalmát.
Lényegében irodalmi érték-diktatúrát gyakorol, amelyet a rendszerét támogató intézményrendszer, valamint ennek segítségével a társadalomban gerjesztett sznobizmus tesz teljessé.
Relativizálja az irodalmi értéket¸olyan gyakorlati helyzetet teremt, ahol az irodalmi érték fogalma egyenlő a kanonizáltsággal.
Az író vagy költő státusz ennek nyomán nem az alkotót jelenti, hanem olyan személyt, aki a kanonizált irodalmi intézményrendszer személyi tartozéka.
Az irodalomban az alkotás háttérbe szorul, mellékkörülményei – díjak, megjelenések, tagságok, protokoll-rendezvények szerepe aránytalanul felértékelődik.
Az irodalom élete lényegében protokolláris aktusok sorozatára redukálódik, és ezek olyan pszeudo-világot építenek ki, amely a valósággal csak igen korlátozottan érintkezik.
Az irodalmi életet helyenként kimondottan rituálissá teszi, hasonlóvá a háremek belső életéhez, ahol a különféle csoportok közötti erőviszonyok pillanatnyi állapota szabja meg az érdekérvényesítési lehetőségeket, de maga az érdekérvényesítés is csak alapvetően kisszerű célok mentén, kisszerű pályán lehetséges.
Elzárja az irodalmat és legfőképpen az irodalom értékelését a valódi közönségtől; alapállása szerint kizárólag a kánonnak megfelelő értékelés lehet releváns. Ez mindenképpen eltorzítaná az irodalmi minőség felfogását, még akkor is, ha minden ítélete kivétel nélkül helyes volna.
Elzárja az irodalom értékelését a közönségtől, és a közönség véleményét, igényeit és elvárásait teljesen kirekeszti az általa elismert szerzőket motiváló tényezők közül. Közönség és kánon ellentéte akár állandósulhat is, a kanonizáció szempontjából a valódi közönség ítélete sohasem releváns, hanem mindig irreleváns, és egy torz Elitkultúra-tömegkultúra (a valóságban kanonizált-nem kanonizált) kultúra antinómia mentén elvetendő, lesajnálandó.
Az irodalmi érték fogalmát önkényes irányokba torzítja el. Figyelmen kívül hagyja az irodalomhoz tartozó tradíciókat, irodalom és költészet valódi céljaival szemben teljesen közömbös.
„Esztétikai kasztrendszert” teremt kanonizált és nem kanonizált irodalmi formák között. Bizonyos zsánerek a kánon tagjai lesznek, másokat kirekeszt a kánonból irodalmi minőségüktől függetlenül pusztán valamely zsánerhez való tartozásuk miatt. Az apokrif műfajokat kommersznek minősíti, amivel azonban a népszerűségüket nem csökkenti. Esetenként gazdasági eszközökkel üldözi az apokrif műfajokat (giccsadó és ehhez hasonlók.). Itt van kivétel: magasan kanionizált alkotók apokrif kivételes esetekben apokrif műfajokban is alkothatnak kanonizált művet. A kellőképpen rugalmas esztétika ezt általában „tökéletesen” megindokolja.
Az esztétikai kasztrendszer egyéb vonatkozásokban is érvényesül. Minden alkotó művészete is értékére való tekintet nélkül kommersz, aki nem tartozik valamelyik kanonizált csoporthoz. A befogadás, az „átmenet rítusa” után kanonizált alkotó lehet, és a művei is – részben vagy teljes egészében – kanonizáltakká válhatnak.
A kánon által szentesített szerzők között a mindenkori hierarchia csoport-és személyközi kapcsolatok, intrikák, ismeretségek függvénye, a művek száma és minősége a legtöbb esetben nem releváns. Olyan alkotó is kerülhet kapcsolatrendszere lévén kivételezett helyzetbe, aki alig néhány művet mondhat magáénak, vagy hosszabb idő alatt sem alkot semmit.
A kánon beavatkozik az irodalom belső életébe, és alapvetően irodalmon kívüli szempontokat enged ott érvényesülni. Hirtelen „fontossá” válnak olyan tényezők, amelyek korábbi időszakokban nem bírtak jelentőséggel; például a költő napi pártpolitikai szempontú „hovatartozása”.
A kánon előbb-utóbb olyan értékszemléletet juttat érvényre, ami a befogadók zömének ízlésére alapvetően nincs tekintettel, ezzel megbontja művész-mű-közönség hagyományos egyensúlyát.
A kanonizáció mindig a költészetnek álcázott politikai vagy gazdasági alávetését jelenti.
A kánon szerepe azonban még ennél is több, hiszen alapjaiban kérdőjelezi meg irodalom és közönség kapcsolatát, minden irodalmiság fundamentumát. A kánon infrastruktúráján belül a közönség tetszése, igényei, visszacsatolása jelentéktelenné válik, a kánon intézményeinek reagálása „fontosabb” lesz.
Emiatt a kisszerűség még inkább eluralkodik; a versesköteteket már az őket finanszírozó szponzorok se olvassák, a kanonizált líra közönsége szerzőjének szűkebb ismeretségi körére redukálódik, és a költők nem egyszer egymásnak „üzennek”. A kanonizáció pszeudo-valóságot teremt, és létrehozza az ehhez kapcsolódó hamis tudatot. Ez sajátos mezőt alkot, mintegy a hétköznapi valóság járulékos részeként funkcionál, és sok esetben egyfajta sajátos kettős tudatot teremt. A kanonizált szerzők egy része ennek megfelelő furcsa kettős életet él; mintegy meghasadva elválik egymástól a hús-vér ember, mint magánszemély – illetve a költő és író, akinek a magánemberhez szinte semmi köze sincs, igyekszik úgy viselkedni, mint aki semmi közösséget sem tart és nem is vállal magán-önmagával. Másoknál kettős morál jelent; van egy civil erkölcs, a hétköznapok számára, illetve egy költő-erkölcs. A kétféle morál – de különösképpen a kétféle etikett – nem egyeztethető össze egymással. A kánon valósága – a hétköznapi valóságtól eltérő dimenzióban létező kvázi-valóság.
A kánon látszólag a minőségi művek és szerzők elkülönítését, valójában azonban az irodalom feletti uralmat szolgálja. Ezért a kanonizációnak mindenképpen érdeke, hogy markáns ízléskülönbséget hozzon létre kanonizált és nem kanonizált irodalom között. A népszerű irodalom kanonizációjának a hatalom szempontjából semmi értelme. A hatalom számára a kánon akkor érték, ha az a nagyközönség számára nemcsak érdektelen, de nem is megközelíthető.
A kanonizációnak cenzúrát helyettesítő szerepe van. Ha a kánon kellőképpen korlátozza a formát, és az inadekvát formába gyógyíthatatlanul bezárt tartalom nem képes utat törni a befogadókig, mindenféle cenzúra felesleges. Az irodalompolitika lehet végtelenül „liberális”, látszólag nincs is szükség irodalompolitikára. A kanonizált irodalom a maga kanonizált formájában szinte bármit megírhat, az – mivel a közönség széles rétegeihez nem juthat el – jelentéktelen marad. Felesleges tiltani, cenzúrázni. A kanonizáció a pszeudó-szabadság intézményesített formája.
A kánon lehetőleg igyekszik minden hidat elvágni az általa szentesített irodalom és a hétköznapi valóság között. A kánon világa Isten nélküli világ, a kanonizált irodalom Isten nélküli irodalom. A kánont létrehozó és a háttérből irányító hatalom – mint kvázi-Isten – nem tűr vetélytársat.
A kanonizált irodalom a formát és a tartalmat egyaránt monopolizálja. Elvágja az irodalmat hagyományos utánpótlásától és éltető erejétől, a populáris kultúrától.
Ebben a rendszerben a populáris a kanonizált ellentétévé vált. A kánon hívei és fenntartói semmitől sem rettegnek annyira, mint a populáristól. Okkal, hiszen az állandóan megújuló, mindig újra és újra feltöltődő populáris kultúra fejlődésére a kánonnak csak minimális hatása van. Régebben a magyar kultúrában kölcsönös egymásra hatások bonyolult hálózata létezett a populáris kultúra és a hivatásos költészet között, át- meg átjárták egymást, sűrű, széttéphetetlen szövetet alkottak. Számos magyar költő merített a populáris kultúrából, utóbbi pedig rendszeresen adaptálta a hivatásos költészet témáit és formáit. Balassi és Rimay idején a hivatásos költészet hosszú időre megtermékenyítette a populáris kultúrát, Csokonai úgyszólván együtt lélegzett a népköltészettel – nem is beszélve Petőfiről.
A kánonnak a populáris kultúra fejlődésére tett hatása napjainkban már elenyészőnek mondható. Fordítva nem így áll a helyzet, a kanonizált kultúra ma is gyakran – bár esetenként eltorzítva. Kiherélve, felismerhetetlenné ficamítva – de még mindig használja a populáris kultúra javait.
A kánon oldaláról mindent elkövetnek, hogy a populáris kultúrát a kommersszel azonosítsák. Természetesen vannak átfedések – ahogy a kanonizált kultúrával is. Utóbbiban is bősséggel akadnak kommersz elemek, de ezek azonosítása nem könnyű a kánon által favorizált mesterkélt, szándékosan nehezen megközelíthető formák miatt.
Nagyon ritkán és a legtöbbször előítéletesen vizsgálják, miben áll a populáris kultúra és a kulturális ipar kapcsolata. A kérdéshez általában prekoncepciózusan közelítenek, elitista gőggel vonják kétségbe a kulturális ipar minden termékét a vele esetleg szimbiózisba került populáris kultúrjavakkal egyetemben. A fentebb említett sajátos kettéhasadtság itt különösen jelentős, hiszen a peckesen elutasító álszent elméleti cikkek szerzője a magánéletben ugyanezen kulturális ipar termékeinek lelkes fogyasztója. Ez a feltűnő tisztázatlanság zavart okoz, és a kaotikus helyzet határozottan a kánonnak kedvez.
A kánon oldaláról újabban mind gyakrabban „elemzik” a populáris kultúrát, illetve a populáris kultúrához köthető gondolkodásmódokat. Számos igen tendenciózus írás született ebben a témában. Csupán a populáris kultúra ad hoc elutasításában közösek, fogalomrendszerük különböző, az is megesik, hogy egymás tételeit teszik nevetségessé. Érződik rajtuk a verítékes erőlködés, hogy a populáris kultúra kétségbe vonására valamiféle „elméleti alapot” rögtönözzenek. Definíció-kísérleteik szánalmasak, nagyjából így foglalhatók össze:
A populáris kultúrához tartoznak mindazon termékek, amelyeket a populáris kultúra hordozói kedvelnek. Ez a skála természetesen a gigantikus költségvetéssel készülő hollywood-i közönségfilmtől a viccig terjed. Parttalan és jóformán kezelhetetlen kategória. Minden termékét sommás megjegyzésekkel az „értéktelenség” halmazába taszítani több mint felelőtlenség.
A valóságban rendkívül bonyolult kölcsönhatások egész rendszere létezik a halmaz különféle csoportjai között. Esztétikai alapon történő vizsgálatuk gyerekcipőben jár, az elitista kinyilatkoztatásszerű elutasításnál alig jutott többre. Természetesen lehetetlen, hogy a populáris kultúra minden terméke az esztétikán kívüli kategóriába essen. Ezt voltaképpen a kánon hívein kívül senki nem is állítja.
A kánon nagy energiával igyekszik hangsúlyozni függetlenségét mind a populáris kultúrától, mind pedig a kulturális ipar termékeitől. Utóbbi esetben nincs igazán nehéz helyzetben, hiszen a gügye valóságshow-k, ostoba akciófilmek, vagy a gagyi vígjátékok elítélésében a társadalom hangadó csoportjaival van egy véleményen. Elegendő, ha a kulturális ipar termékeinek mindig csak a legszánalmasabb kategóriáira hivatkozik, azokkal perel, hiszen azokkal szinte minden egyebet könnyedén egybe lehet mosni, és máris a tiszteletre méltóság jelmezét öltheti magára.
A populáris kultúra termékeivel kapcsolatban azonban már lényegesen nehezebb helyzetben van a kánon. Ezektől nehezebb elszeparálódnia. Voltaképpen nem is kellene elkülönülnie; lényegesen egészségesebb volna szimbiózisban élnie, biztosíthatná az irodalom zavartalan fejlődését.
A populáris kultúrával való kapcsolat csak időtörés segítségével lehetséges. A korábbi időszakok már letűnt, nem élő populáris kultúrájával kedvére kacérkodhat a költő, ettől nem lesz apokrif.
A kánon alapvető tulajdonsága, hogy globalizált. Azaz: a magyar kanonizált irodalom lényegében egy elvben az egész világra kiterjedő kánon helyi kirendeltsége, része, helytartósága. Éppen úgy, ahogy számos hazai politikai szervezet is kirendeltsége, olykor meg éppen helytartósága valami nemzetközi képződménynek. A nemzetközi kánon liberális beállítottságú, és valamiféle élő világirodalom látszatát szeretné kelteni. Ennek leginkább a nemzetközi kánon nyilvánvaló politikai tendenciája mond ellent. Jelszavai között ugyan állandóan hangsúlyosan szerepel a sokféleség, a pluralizmus, stb.; de nyilvánvalóan ez a kánon nagyon is egyféle politikai kultúrát preferál. Látszólagos sokfélesége ellenére is határozottan a globalizáció jelenlegi tendenciáinak nyilvánvaló támogatója. Értékrendszerébe nem is fér bele semmi, ami ettől eltérő. Ilyenformán a nemzetközi kánonról nyugodt lélekkel kimondhatjuk, hogy ez nem egyszerűen a különféle országos (vagy nemzeti) irodalmi kánonok politikán felül álló szövetsége, hanem – nemzetközi kapcsolataival, infrastruktúrájával egyetemben a globalizáció egyfajta kulturális vetülete, és mint ilyen felett, a globalizáció irányítói diszponálnak felette. Semmiképpen sem tekinthető tehát valami, a nemzetek felett álló „világkultúra” reprezentánsának.
Ennek ismeretében nagyon is ironikusan értendők például azok az aggodalmak, amelyek attól „féltik” a határon túli kisebbségi magyar irodalmakat, hogy annyira leszállítják írásművészetük színvonalát (értsd: a globalizáció számára merőben érdektelen, de amúgy nagyon is fontos és irodalmi érdekű problémákkal foglalkoznak, például a kisebbségi léttel), hogy kizárják magukat az európai – vagy éppen a világ! – irodalmának folyamatából (azaz nem azonosulnak a nemzetközi, globalizációt pártoló irodalmi kánonnal).
Hogy mit is jelent valójában a nemzetközi kánon, annak eklatáns példája volt a nemrég elhunyt francia filozófus Derrida Marx-könyvének fogadtatása. Az algériai zsidó származású, extravagáns francia a nemzetközi posztmodern egyik legfőbb reprezentánsának számított, az ő nevét írták a zászlajukra, csakúgy, mint a milánói Umberto Eco nevét (Nem tudom, hogy a szellemes olasz író és irodalomprofesszor mennyire van ettől elragadtatva, gyanakszom, nem igazán.).
Marxról írott könyvében Derrida meglepetésre megtámadta Fukuyama „elérkezett a liberális piacgazdasággal és a plurális demokráciával a történelem vége” elnevezésű silány elmeszüleményét, és elég keményen le is szedte róla a keresztvizet.
Fukuyama korábban megjelent sikerkönyvében nagyjából azt mondta, hogy a két világrendszer között az értékek harca zajlott, a létező szocializmus, mint Gonosz, elbukott, a liberális piacgazdaságra épülő plurális demokrácia, mint Jó, győzött, és következik a globális liberális piaci Kánaán.
Derrida válaszában olyasmiket mondott, hogy ebben a győzelemben nincs sok köszönet. A létező szocializmust nem a liberális demokrácia fennköltsége, a piacgazdaság igazságossága vagy a belső ellenzék álmodozása győzte le, hanem a multinacionális finánctőke. A világ korántsem az a liberális paradicsom, amilyennek Fukuyama látja, hanem szörnyű problémákkal teli, válságos hely, ahol terrorizmus, szegénység, éhínség pusztít, amiben a multinacionális finánctőke nem ártatlan. Éppen világméretű támadás indult a dolgozók korábban kivívott jogainak megnyirbálására; a liberalizmus nem paradicsom…
A nemzetközi kánon reprezentánsai nem nagyon örültek Derrida művének.
Ilyen az, ha a kánon kegyeltje mond ellent a kánonban hangoztatott közhelyeknek. A nemzetközi kánon fenntartója ugyanaz a multinacionális finánctőke, amelyről Derrida beszélt. Ahogy a pénzpiacot irányítja, ugyanúgy rajta tartja kezét a világkultúrán is. Olyan világkultúrára van szüksége, amely kellőképpen nemzetközi, értékként próbálja megjeleníteni a tőke által kívánt fogalmakat (bevándorlás, nemzeti és vallási értékek közömbössége, mobilitás stb), és kellőképpen messze esik a populáris kultúrától ahhoz, hogy bárhol is komoly, az esetleges gazdasági hatalommal szembehelyezkedni képes ellenzékké válhasson. Itt is nagyon fontos az elkülönülés.
A nemzetközi kánon tehát igazából nem irodalmi etalont, csupán a kánon etalonját jelenti. A rá való hivatkozás általában manipulatív célokat használ.
Az elkülönülés határozott szükséglete leplezi le a kanonizáció alapvetően hatalmi természetét.
Az elszeparálódás csak úgy tartható fenn, ha erőteljesen korlátozzák a kanonizálható formák körét. Természetesen úgy, hogy a populáris kultúrában keletkező művek automatikusan apokrifként jelenjenek meg. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a kanonizált témák és formák radikálisan eltérnek azoktól, amelyek várhatóan a populáris kultúrában keletkeznek.
Meglepő, de ennek fenntartása talán éppen a lírában a legnehezebb. Ami a drámát illeti, a magyar színházakban igen kevés hazai szerző tud érvényesülni, azok is zömmel csak akkor, ha egy bizonyos belső körbe tartoznak. Számos olyan kanonizált szerző van, akinek már megjelent (gyakran nem is egy), teljes mértékben kanonizált drámakötete, de a bennük található darabok jelentős részét a színházak még sohasem mutatták be.
Ehhez persze nagyon hozzájárult a színházakban terpeszkedő rendezőuralom, ami a dráma terén a kontraszelekció második vonalát alkotja. A színházaknak eme kegyelmes urai saját „művészi egyéniségük” kibontakoztatása érdekében inkább drámát íratnak vagy kreálnak az arra legalkalmatlanabb és legméltatlanabb tárgyból is (vö. Mein Kampf, vagy akár a menetrend), mintsem oda alacsonyodjanak, hogy valódi drámai művet rendezzenek meg a színpadon. Na, ha véletlenül ez esik meg, abban sincs köszönet; a műveket eltorzító „rendezői olvasatok” közmondásosak. Még a klasszikusok sem ússzák meg, Shakespeare műveinek szövegét is elképesztő mértékben képesek meghúzni-nyúzni-nyirbálni-herélni; az alkotójuk sose ismerne rájuk – mit várhat akkor az élő szerző…
A drámai mű érvényre jutásának akadálya tehát a szűkösség. Még a kanonizált darabok közül is csak kevés olyan akad, ami képes minden akadályon, végül még a rendezői olvasatok halálsorán áttörve nagyjából sértetlenül a néző elé kerülni.
Nem kanonizált szerző nem kanonizált műve itt nagyon kevés eséllyel pályázik. A kánon könnyen őrzi állásait.
Az epikában (amelynek reprezentatív, sőt a közönség érdeklődésére számot tartó műfajai a regény és a novella) éppen ellenkező a probléma: a tágasság. Az epika elképesztő bőséget termel ma is, de ennek csak igen kis hányada a kanonizált. Utóbbiak maguk is késhegyig tartó harcot folytatnak egymással az elismertségért. Ez csak igen kis részüknek sikerülhet, és általában nem a minőség dönt közöttük, hanem hatalmi és kereskedelmi szempontok. A csúcsra járatott sznobizmus sem képes, és nem is akar minden kanonizált epikai művet megvásárolni.
A közönséget leginkább érdeklő epikai zsánerek zöme eleve apokrifnak van nyilvánítva. A siker nem a kanonizáltságtól függ, bár tagadhatatlanul több lehetőséget kapnak a kánoni művek, ezek voltaképpen bizonyos értelemben véve cinkelt lapokkal látszanak, viszont a művek óriási bőségében a lehetőségek elenyészők. A közönségsiker alapja a marketing, sőt a világmarketing. Vitatható minőségű regények is óriási kasszasikert termelhetnek, kiválóak sikertelenek lehetnek.
A piacot elárasztják a külföldi kommersz művek, itthon ezeknek hangos tábora van – utóbbi meglétét annak idején Kosztolányi a parlagiasság egyik legfőbb ismertetőjegyének mondta. A kánon művei védelmet és támogatást kapnak, és a sznobizmusra támaszkodva jó közepesen érvényesülnek.
A lírában azonban más a helyzet. A piacon ugyanis ez teljesen elhanyagolható tényező, az emberek alig-alig vásárolnak kortárs versesköteteket. A líra már sokkal hamarabb elszakadt a voltaképpeni közönségtől, mint akár a dráma, akár az epika, hiszen a líra az egyetlen irodalmi műnem, amelyet szinte teljesen monopolizált a kánon. A közönség érdeklődésének hiányát persze lehet magyarázni mindenféle mondvacsinált okkal és ürüggyel:
Ma a líra nem korszerű
Az emberek már nem szeretnek verses műveket olvasni
A modern ember életfelfogásától idegen a líra
Stb…stb..
Ezek kiváló kifogások, nem igazak.
A líra továbbra is az ember legszemélyesebb, az emberi belső tartalmakat a legmeghittebb módon kifejezni képes irodalmi forma. Csak éppen a kanonizált líra zöme sem formájával, sem tartalmában nem felel a közönség kérdéseire.
Mi van helyette?
Dalszövegek
Mindenféle alkalmi rigmusok
Fűzfapoéták alkotásai
Különböző tehetségű helyi költők (falu, város, hivatal, munkahely, iskolai osztály, klub stb.) alkotásai
Az utóbbi évtizedekben a populáris lírának ezek a formái folyamatosan léteztek és léteznek. Törvényszerű volt, hogy előbb vagy utóbb jelentősebb tehetségek emelkednek majd ki közülük, és ezek nem mindegyike fog a kanonizált líra irányába tájékozódni, hanem hű marad populáris gyökereihez.
Évtizedekkel ezelőtt jelentek meg az első jelentősebb amatőr költők, és mára a magyar amatőr líra kezd komoly tényezővé válni.
A kanonizált líra a maga formai és tartalmi elveivel elszakadt potenciális közönségétől, saját külön dimenziót hozott létre, valamiféle virtuális szigetet, ahol még a természet is másképpen működik.
Ez a kanonizáció ereje – egyben gyengesége is.
Mert hiába torzítja el a végtelenségig a líra témáit és formáit, semmire sem megy vele, hiszen a szerelem, és a szerelmi líra igénye minden nemzedékkel újjászületik.
A szerelemmel pedig – megújul a líra is. Mindig populáris, szerethető formában. A mindenütt meglévő helyi tradíciók folytatásaként.
A líra ezerfejű sárkány, semmiféle torzító kánon se tudja soha legyőzni.
Folytatása következik.
A forma szoros tartozéka a lírai műnek, attól el nem választható része. A líra a legszemélyesebb, és az érzelmekre legmélyebben ható irodalmi műnem, mert a líra az alany és a tárgy lényegi és eredeti azonosságából fakad. A forma pedig éppen ennek az eredeti azonosságnak az egyik legfontosabb építőköve.
Fentebb azonban már elmondtam, hogy az igazi líra nem válhat a puszta és parttalan személyesség szócsövévé. A tétel megfordítható: a puszta és parttalan személyességből sem válhat soha igazi, a közönséggel kommunikálni képes, befogadható, az emberi lényeget kifejezhető líra. A puszta és parttalan személyesség ugyanis érdekeltség helyett teljes érdektelenséget teremt.
Itt meg kell állnom néhány gondolat erejéig. A teljes érdektelenség az irodalommal kapcsolatban általában kárhoztatott fogalom; a közönség alkalmatlanságára, a nívós irodalommal, költészettel szembeni közönyére szokás vonatkoztatni.
Előfordulhat, és gyakran elő is fordul, hogy egy befogadó előbb teljes érdektelenséggel reagál egy műre, élete valamely későbbi szakaszában azonban lelkesen befogadja, akár többször is. Mindenkinek vannak ilyen irodalmi élményei. Ebből azonban az alábbi következtetések egyikét sem szabad levonni:
Minden befogadó alkalmatlan minden műalkotás befogadására személyes életének valamely szakaszában.
Minden műalkotás befogadhatatlan minden befogadó számára annak valamely életszakaszában.
Minden műalkotás befogadhatóvá válik minden befogadó számára, ha az élete során érzelmi fejlődésével és élettapasztalatainak bővülésével arra alkalmassá válik.
Az emberek egy része sohasem válik befogadóvá, mert sohasem éri el a lelki és érzelmi érettségnek azt a fokát, ami ehhez szükséges.
Érezzük, hogy ez a felsorolás nem teljes – ezért ebben a formájában nem is lehet igaz. Ami pedig nem teljes, az a civilizációban mindig visszaélések forrása. Pedig mai modern civilizációnkban a média, valamint a művészet infrastruktúráját képező intézményrendszer nagyjából ezt a felfogást sugallja és sulykolja.
Mi hiányzik belőle?
Ha alaposabban megnézzük, könnyen beláthatjuk, hogy a felsorolás egyoldalú. Voltaképpen a műalkotás létét és minőségét meghatározottnak, adottnak tekinti, a befogadót pedig változónak. Együtt az egész feltételrendszer azt sugallja, hogy a műalkotások műalkotás-mivoltát és értékelését a befogadó készen kapja, neki pedig ehhez a készen kapott minősítéshez kell alkalmazkodni. Hozzáértése, sőt emberi és érzelmi érettsége is pusztán attól függ, mennyire képes magáévá tenni a műalkotásokról nélküle, készen hozott és általában megfellebbezhetetlen, kinyilatkoztatás jellegű minősítéseket.
Ez természetesen sznob magatartást, a műalkotásokhoz való sznob hozzáállást implikál, és a befogadók egy része pontosan ennek megfelelően reagál. A sznob hozzáállás alapja, hogy a műalkotás mindenképpen kiváló, nekem kell felnőnöm hozzá. Ha pedig mégse nőttem fel, ha nem értem, nem szeretem; akkor úgy kell tennem, mintha érteném és szeretném, sőt lelkesednem is kell érte pusztán azért, mert ezt érzem társadalmi elvárásnak.
Ezen a televényen tenyészik a sznobizmus, amely napjainkra minden eddiginél nagyobb hatalommá vált. Voltaképpen a társadalmi érvényesülés egyik alapja lett. Sznobok ülnek a különféle tanszékeken, a médiában, sznobizmusra oktat az iskola, a nagynéni, és a kulturális élet minden egyes területén versengenek egymással a lelkes sznobok. A sznobok szívósak, kitartóak, az önmagukról önmaguk által kialakított hamis kép fenntartása érdekében igen eltökéltek.
A sznobizmus mára értékmérővé vált, ez a „komolyság” etalonja. Ugyanazon személynek gyakran van egy „hivatalos”, illetve egy személyes, csak a legszűkebb családja vagy baráti köre számára tartogatott véleménye. Amelyek – finoman szólva – nemigen egyeznek meg. Vagy csak igen ritkán.
Sznobnak lenni egyáltalán nem ostoba egyéni döntés eredménye, sznobnak lenni ma már elvárt hozzáállás, egyfajta szellemi jogkövetés.
Hogy’ fordulhatott ez elő? Hogyan jutottunk el idáig?
A dolog (egyik) nyitja természetesen az, hogy a műalkotásokról van egy többé-kevésbé kötelező, normatív, intézmények által kialakított minősítés, amihez ragaszkodni illik. Ezt a minősítést meglehetősen nagyra fejlesztett, a társadalomban szinte megfellebbezhetetlen tekintélyt élvező intézményrendszer hozta létre, és tartja fenn. A műalkotásokat ez válogatja, értelmezi, szelektálja és rangsorolja, sok esetben kinyilatkoztatásszerűen. Nemcsak az egyes műalkotásokat, hanem a szerzőket és az irányzatokat is. Ennek a rendszernek a merő diktatórikus jellege csak akkor válik szembeötlővé, amikor józan értékítéletünkkel azt tapasztaljuk, hogy olyan szerzőket és műveket is kanonizál, akik, és amelyek finoman szólva is megkérdőjelezhetők.
Ez a jelenség, a műalkotások lényegében diktatórikus társadalmi kanonizációja a modern civilizáció legkártékonyabb jelenségei közé tartozik. Tegyem hozzá azonnal: a kanonizáció egyben globális, illetve kvázi-globális jelenség, hatását egyféle kvázi-globális értelemben is kifejti. Kártékonysága, élősdi jellege ez által hatványozódik.
A sznobizmus tehát – a társadalmat irányító mechanizmusok felől szemlélve – nem elferdülésnek, nem erkölcsi eltévelyedésnek, nem a szabad ítéletről való önkéntes lemondásnak, nem álszent hajbókolásnak és nem a hazugság intézményesítésének tűnik – hanem egyféle polgári kulturális jogkövetésnek.
A sznobizmus a kulturális kanonizáció iránti abszolút (lényegében belső tartalom nélküli) loyalitás külső megnyilvánulási formája. A sznobizmus feltétel nélküli kulturális parancsteljesítés, egyben a diktatórikus kanonizációval szembeni teljes behódolás szimbóluma.
A kanonizált irodalmat népszerűsítő oktatás, illetve az infrastruktúra erőteljesen ösztönzi is a sznobizmust. Ennek eklatáns példája például a kortárs líra (vagy általában a kortárs irodalom) termékeivel kapcsolatban számtalanszor elhangzó figyelmeztetés: „Nem elég egyszer elolvasni.”
Elsőre magától értetődik. Ami visszhangot vet bennünk, azt bizony magunktól is elolvassuk, akár ezerszer is. Főleg, ha vers. Meg is tanuljuk. Mindannyian nagyon sok verset tudunk emlékezetből, fel sem tudjuk mérni, hogy mennyit. Erre igazán nem kell biztatni bennünket. Az irodalmi műalkotás csak értelmezett formában létezik, a polcon heverve halott. Attól él, hogy elolvassuk újra és újra.
De itt egyáltalán nem erről van szó. A megfogalmazás valami mást, valami ettől merőben eltérőt foglal magába. Nem egyszerűen arra biztat bennünket, hogy olvassuk sűrűn a verset, amely tetszik nekünk, amely visszhangot vet a lelkünkben.
„Nem elég egyszer elolvasni.”
A „nem elég” nem azt jelenti, „minél gyakrabban”. Hanem eleve feltételezi, hogy első olvasatra a mű valamiféle hiányérzetet kelt a befogadóban.
„Nem elég egyszer elolvasni.”
Ez a mondat bizony eleve azt tételezi fel, hogy első olvasásra a mű nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ezért kényszerül a kanonizált költészetet támogató propaganda erre a – valljuk be – katasztrofálisan rossz instrukcióra. A mai rohanó világban, amikor információk sohasem látott özöne zúdul az emberre, amikor sokkal többet kell olvasnunk sokkal kevesebb idő alatt, mint bármely korábbi korszak embereinek, és az időnk elképesztően szűkre van parcellázva, bizony naivitásnak tűnik ez ilyesféle elvárás. A propagandának azonban nincs más lehetősége, mindenképpen közölnie kell ezt velünk.
Miért?
„Nem elég egyszer elolvasni.”
Mert a propaganda tökéletesen tisztában van a népszerűsíteni kívánt alkotás elemi hiányosságaival. Ezért megfelelő – vagy annak tűnő – taktikát eszelt ki, hogy a hiányosságokat semlegesítse, sőt arra, hogy egyenesen előnynek tűntesse fel őket.
Miféle hiányosságokról beszélhetünk?
Ezeknek alapjában két csoportját különböztethetjük meg, befogadóktól függ, hogy egy-egy ilyen műalkotás olvasásakor kinél melyik típus dominál:
Nem tetszik
Nem értem
Mivel a propaganda tökéletesen tisztában van a hiányosságok természetével, jó előre igyekszik dehonesztálni azokat a befogadókat, akik a hiányosságok két típusa közül bármelyiket hangoztatják. Az ilyeneket azonnal az eszmei vagy esztétikai szobatisztaság hiányával vádolják meg, azonnal dilettáns lesz, vagy eszelős populista, esetleg lábszagú tahó. Senki se szörnyülködjön, szó szerint olvastam ilyen minősítéseket – meg még ilyenebbeket is.
Ami a populizmust illeti, arra később még visszatérek, a többi szóra sem érdemes.
A vád általában magától értetődőnek tünteti fel önmagát, hiszen a „nem elég egyszer elolvasni” tétel már „nem szorul bizonyításra”, már „mindenki tudja, aki ért hozzá”, hogy ez az „elfogadott” eljárás. Aki vitatja, dilettáns, ostoba, esztétikailag fejletlen. Tahó. Minden érvpazarlás nélkül, ingerülten.
Nincs mit csodálkozni rajta, a kanonizált líra szellemi testőrsége sem szereti magyarázni a magyarázhatatlant. Sejti valahol, hogy valóban meztelen a király, hogy a kanonizált líra minősége leginkább a „komikus” jelzővel illethető, de nem esik kétségbe. Segítségül hívja a nagy energiával kifejlesztett, mindenhatónak tűnő sznobizmust. Amivel együtt már erősebbnek tudja magát. A kortárs líra egyik-másik termékének értékét ilyen alapon tagadó befogadó csakhamar olyan helyzetbe kerül, mintha az állította volna magáról, hogy UFO-k rabolták el. A helyzete valóban arra hasonlít, hiszen a mechanizmus azonos.
Valójában sokkal több befogadó érzi a fent említett hiányosságokat, mint ahányan nyilvánosan el merik mondani. Tartanak a támadástól, nevetségessé tételtől. Számos embernek ugyanazon műről kétfélre véleménye van; egy nyilvánosságnak szánt, a sznobizmus elvárásainak megfelelő és hazug, illetve egy, amit csak a legszűkebb családi vagy baráti körben hangoztat, ami önálló és őszinte.
A sznobizmus így mára a kanonizáció legfontosabb társadalmi tartópillérévé vált. A kánon fennmaradásának nélkülözhetetlen feltétele.
A kanonizáló intézményrendszerhez tartozik a média, a társadalom- és művészettudományos infrastruktúra és a kulturális ipar jelentős része. Az intézmények adják a kánon tekintélyét, a kánonhoz ragaszkodó egyének pedig a fenntartásához szükséges cselekvő aktivitást.
Kanonizáció és sznobizmus egybe tartozik, ugyanazon szisztéma elemei. A sznobizmus a kánon tömegbázisa.
Az egyén természetesen szembeszegülhet a kánon és az arra épülő sznobizmus által képviselt manipulációval, de ennek a szembeszegülésnek mindig van valamiféle kockázata, amelynek természete helytől és időtől függ.
Elvileg nem egyféle kánon létezik, hanem sok kisebb-nagyobb többé-kevésbé egymással kapcsolatban álló, egymás mellett működő, egymással apró-cseprő dolgokban szemben álló, vagy éppen versengő rendszer, amelyek azonban végső soron – ha a populáris kultúrával, a tőlük eltérő esztétikai (vagy éppen politikai!) csoportosulással kell szembeszegülni, nagyon is egy húron pendülnek.
A kánon minden körülmények között az abszolút értékelvűség látszatát igyekszik kelteni. Természetesen tagadhatatlan, hogy a kanonizált alkotások között valódi értéket képviselő művek (is) vannak, de ez, illetve ezek aránya a kanonizáció jelenségének megítélésekor nem releváns. A kanonizáció lényege nem az érték, hanem a struktúra. Léte szempontjából semmiféle jelentőséggel nem bír az általa befogadott alkotók és alkotások tehetsége, illetve tényleges esztétikai minősége, hiszen a kanonizáció nem az értékért van, hanem önmagáért¸ valódi célja nem az értékek teremtése és felfedezése, hanem a művésznek és a művészetnek a társadalmat ténylegesen irányító elvek és csoportok érdekében a szociológiai struktúrában való ellenőrzése és rögzítése. A kanonizáció nemcsak rögzít, hanem mozgástörvényeket is alkot, célokat határoz meg, zárt, átlátható és irányítható közeget teremt a társadalom nagy, irányíthatatlan káoszán belül.
A kánon a gazdaságban történő folyamatokhoz hasonlóan működik. Monopolizálja az irodalmi és művészeti életnek nemcsak az értékelés, hanem az elvek kidolgozása, az esztétika és a művészetfilozófia oldaláról is, kezében tartja és működteti az ehhez kapcsolódó intézményeket, uralja az ott zajló folyamatokat. A kanonizáció világa zárt pszeudo-valóság, zárt pszeudo irodalmi élettel, az irodalmi élet lényegét protokolláris aktusokban látja, és sikeresen akadályozza meg a tényleges irodalmi élet kialakulását.
A kanonizáció kártékonysága mérhetetlen, a gyakorlatban az irodalom és költészet kisszerűvé válását, önfelszámolását jelenti.
A kanonizáció kártételeit a következőkben foglalhatom össze:
Monopolizálja az irodalmi értéket, ráépíti önnön struktúráját, és monopolhelyzetében tetszés szerint torzíthatja el az érték fogalmát.
Lényegében irodalmi érték-diktatúrát gyakorol, amelyet a rendszerét támogató intézményrendszer, valamint ennek segítségével a társadalomban gerjesztett sznobizmus tesz teljessé.
Relativizálja az irodalmi értéket¸olyan gyakorlati helyzetet teremt, ahol az irodalmi érték fogalma egyenlő a kanonizáltsággal.
Az író vagy költő státusz ennek nyomán nem az alkotót jelenti, hanem olyan személyt, aki a kanonizált irodalmi intézményrendszer személyi tartozéka.
Az irodalomban az alkotás háttérbe szorul, mellékkörülményei – díjak, megjelenések, tagságok, protokoll-rendezvények szerepe aránytalanul felértékelődik.
Az irodalom élete lényegében protokolláris aktusok sorozatára redukálódik, és ezek olyan pszeudo-világot építenek ki, amely a valósággal csak igen korlátozottan érintkezik.
Az irodalmi életet helyenként kimondottan rituálissá teszi, hasonlóvá a háremek belső életéhez, ahol a különféle csoportok közötti erőviszonyok pillanatnyi állapota szabja meg az érdekérvényesítési lehetőségeket, de maga az érdekérvényesítés is csak alapvetően kisszerű célok mentén, kisszerű pályán lehetséges.
Elzárja az irodalmat és legfőképpen az irodalom értékelését a valódi közönségtől; alapállása szerint kizárólag a kánonnak megfelelő értékelés lehet releváns. Ez mindenképpen eltorzítaná az irodalmi minőség felfogását, még akkor is, ha minden ítélete kivétel nélkül helyes volna.
Elzárja az irodalom értékelését a közönségtől, és a közönség véleményét, igényeit és elvárásait teljesen kirekeszti az általa elismert szerzőket motiváló tényezők közül. Közönség és kánon ellentéte akár állandósulhat is, a kanonizáció szempontjából a valódi közönség ítélete sohasem releváns, hanem mindig irreleváns, és egy torz Elitkultúra-tömegkultúra (a valóságban kanonizált-nem kanonizált) kultúra antinómia mentén elvetendő, lesajnálandó.
Az irodalmi érték fogalmát önkényes irányokba torzítja el. Figyelmen kívül hagyja az irodalomhoz tartozó tradíciókat, irodalom és költészet valódi céljaival szemben teljesen közömbös.
„Esztétikai kasztrendszert” teremt kanonizált és nem kanonizált irodalmi formák között. Bizonyos zsánerek a kánon tagjai lesznek, másokat kirekeszt a kánonból irodalmi minőségüktől függetlenül pusztán valamely zsánerhez való tartozásuk miatt. Az apokrif műfajokat kommersznek minősíti, amivel azonban a népszerűségüket nem csökkenti. Esetenként gazdasági eszközökkel üldözi az apokrif műfajokat (giccsadó és ehhez hasonlók.). Itt van kivétel: magasan kanionizált alkotók apokrif kivételes esetekben apokrif műfajokban is alkothatnak kanonizált művet. A kellőképpen rugalmas esztétika ezt általában „tökéletesen” megindokolja.
Az esztétikai kasztrendszer egyéb vonatkozásokban is érvényesül. Minden alkotó művészete is értékére való tekintet nélkül kommersz, aki nem tartozik valamelyik kanonizált csoporthoz. A befogadás, az „átmenet rítusa” után kanonizált alkotó lehet, és a művei is – részben vagy teljes egészében – kanonizáltakká válhatnak.
A kánon által szentesített szerzők között a mindenkori hierarchia csoport-és személyközi kapcsolatok, intrikák, ismeretségek függvénye, a művek száma és minősége a legtöbb esetben nem releváns. Olyan alkotó is kerülhet kapcsolatrendszere lévén kivételezett helyzetbe, aki alig néhány művet mondhat magáénak, vagy hosszabb idő alatt sem alkot semmit.
A kánon beavatkozik az irodalom belső életébe, és alapvetően irodalmon kívüli szempontokat enged ott érvényesülni. Hirtelen „fontossá” válnak olyan tényezők, amelyek korábbi időszakokban nem bírtak jelentőséggel; például a költő napi pártpolitikai szempontú „hovatartozása”.
A kánon előbb-utóbb olyan értékszemléletet juttat érvényre, ami a befogadók zömének ízlésére alapvetően nincs tekintettel, ezzel megbontja művész-mű-közönség hagyományos egyensúlyát.
A kanonizáció mindig a költészetnek álcázott politikai vagy gazdasági alávetését jelenti.
A kánon szerepe azonban még ennél is több, hiszen alapjaiban kérdőjelezi meg irodalom és közönség kapcsolatát, minden irodalmiság fundamentumát. A kánon infrastruktúráján belül a közönség tetszése, igényei, visszacsatolása jelentéktelenné válik, a kánon intézményeinek reagálása „fontosabb” lesz.
Emiatt a kisszerűség még inkább eluralkodik; a versesköteteket már az őket finanszírozó szponzorok se olvassák, a kanonizált líra közönsége szerzőjének szűkebb ismeretségi körére redukálódik, és a költők nem egyszer egymásnak „üzennek”. A kanonizáció pszeudo-valóságot teremt, és létrehozza az ehhez kapcsolódó hamis tudatot. Ez sajátos mezőt alkot, mintegy a hétköznapi valóság járulékos részeként funkcionál, és sok esetben egyfajta sajátos kettős tudatot teremt. A kanonizált szerzők egy része ennek megfelelő furcsa kettős életet él; mintegy meghasadva elválik egymástól a hús-vér ember, mint magánszemély – illetve a költő és író, akinek a magánemberhez szinte semmi köze sincs, igyekszik úgy viselkedni, mint aki semmi közösséget sem tart és nem is vállal magán-önmagával. Másoknál kettős morál jelent; van egy civil erkölcs, a hétköznapok számára, illetve egy költő-erkölcs. A kétféle morál – de különösképpen a kétféle etikett – nem egyeztethető össze egymással. A kánon valósága – a hétköznapi valóságtól eltérő dimenzióban létező kvázi-valóság.
A kánon látszólag a minőségi művek és szerzők elkülönítését, valójában azonban az irodalom feletti uralmat szolgálja. Ezért a kanonizációnak mindenképpen érdeke, hogy markáns ízléskülönbséget hozzon létre kanonizált és nem kanonizált irodalom között. A népszerű irodalom kanonizációjának a hatalom szempontjából semmi értelme. A hatalom számára a kánon akkor érték, ha az a nagyközönség számára nemcsak érdektelen, de nem is megközelíthető.
A kanonizációnak cenzúrát helyettesítő szerepe van. Ha a kánon kellőképpen korlátozza a formát, és az inadekvát formába gyógyíthatatlanul bezárt tartalom nem képes utat törni a befogadókig, mindenféle cenzúra felesleges. Az irodalompolitika lehet végtelenül „liberális”, látszólag nincs is szükség irodalompolitikára. A kanonizált irodalom a maga kanonizált formájában szinte bármit megírhat, az – mivel a közönség széles rétegeihez nem juthat el – jelentéktelen marad. Felesleges tiltani, cenzúrázni. A kanonizáció a pszeudó-szabadság intézményesített formája.
A kánon lehetőleg igyekszik minden hidat elvágni az általa szentesített irodalom és a hétköznapi valóság között. A kánon világa Isten nélküli világ, a kanonizált irodalom Isten nélküli irodalom. A kánont létrehozó és a háttérből irányító hatalom – mint kvázi-Isten – nem tűr vetélytársat.
A kanonizált irodalom a formát és a tartalmat egyaránt monopolizálja. Elvágja az irodalmat hagyományos utánpótlásától és éltető erejétől, a populáris kultúrától.
Ebben a rendszerben a populáris a kanonizált ellentétévé vált. A kánon hívei és fenntartói semmitől sem rettegnek annyira, mint a populáristól. Okkal, hiszen az állandóan megújuló, mindig újra és újra feltöltődő populáris kultúra fejlődésére a kánonnak csak minimális hatása van. Régebben a magyar kultúrában kölcsönös egymásra hatások bonyolult hálózata létezett a populáris kultúra és a hivatásos költészet között, át- meg átjárták egymást, sűrű, széttéphetetlen szövetet alkottak. Számos magyar költő merített a populáris kultúrából, utóbbi pedig rendszeresen adaptálta a hivatásos költészet témáit és formáit. Balassi és Rimay idején a hivatásos költészet hosszú időre megtermékenyítette a populáris kultúrát, Csokonai úgyszólván együtt lélegzett a népköltészettel – nem is beszélve Petőfiről.
A kánonnak a populáris kultúra fejlődésére tett hatása napjainkban már elenyészőnek mondható. Fordítva nem így áll a helyzet, a kanonizált kultúra ma is gyakran – bár esetenként eltorzítva. Kiherélve, felismerhetetlenné ficamítva – de még mindig használja a populáris kultúra javait.
A kánon oldaláról mindent elkövetnek, hogy a populáris kultúrát a kommersszel azonosítsák. Természetesen vannak átfedések – ahogy a kanonizált kultúrával is. Utóbbiban is bősséggel akadnak kommersz elemek, de ezek azonosítása nem könnyű a kánon által favorizált mesterkélt, szándékosan nehezen megközelíthető formák miatt.
Nagyon ritkán és a legtöbbször előítéletesen vizsgálják, miben áll a populáris kultúra és a kulturális ipar kapcsolata. A kérdéshez általában prekoncepciózusan közelítenek, elitista gőggel vonják kétségbe a kulturális ipar minden termékét a vele esetleg szimbiózisba került populáris kultúrjavakkal egyetemben. A fentebb említett sajátos kettéhasadtság itt különösen jelentős, hiszen a peckesen elutasító álszent elméleti cikkek szerzője a magánéletben ugyanezen kulturális ipar termékeinek lelkes fogyasztója. Ez a feltűnő tisztázatlanság zavart okoz, és a kaotikus helyzet határozottan a kánonnak kedvez.
A kánon oldaláról újabban mind gyakrabban „elemzik” a populáris kultúrát, illetve a populáris kultúrához köthető gondolkodásmódokat. Számos igen tendenciózus írás született ebben a témában. Csupán a populáris kultúra ad hoc elutasításában közösek, fogalomrendszerük különböző, az is megesik, hogy egymás tételeit teszik nevetségessé. Érződik rajtuk a verítékes erőlködés, hogy a populáris kultúra kétségbe vonására valamiféle „elméleti alapot” rögtönözzenek. Definíció-kísérleteik szánalmasak, nagyjából így foglalhatók össze:
A populáris kultúrához tartoznak mindazon termékek, amelyeket a populáris kultúra hordozói kedvelnek. Ez a skála természetesen a gigantikus költségvetéssel készülő hollywood-i közönségfilmtől a viccig terjed. Parttalan és jóformán kezelhetetlen kategória. Minden termékét sommás megjegyzésekkel az „értéktelenség” halmazába taszítani több mint felelőtlenség.
A valóságban rendkívül bonyolult kölcsönhatások egész rendszere létezik a halmaz különféle csoportjai között. Esztétikai alapon történő vizsgálatuk gyerekcipőben jár, az elitista kinyilatkoztatásszerű elutasításnál alig jutott többre. Természetesen lehetetlen, hogy a populáris kultúra minden terméke az esztétikán kívüli kategóriába essen. Ezt voltaképpen a kánon hívein kívül senki nem is állítja.
A kánon nagy energiával igyekszik hangsúlyozni függetlenségét mind a populáris kultúrától, mind pedig a kulturális ipar termékeitől. Utóbbi esetben nincs igazán nehéz helyzetben, hiszen a gügye valóságshow-k, ostoba akciófilmek, vagy a gagyi vígjátékok elítélésében a társadalom hangadó csoportjaival van egy véleményen. Elegendő, ha a kulturális ipar termékeinek mindig csak a legszánalmasabb kategóriáira hivatkozik, azokkal perel, hiszen azokkal szinte minden egyebet könnyedén egybe lehet mosni, és máris a tiszteletre méltóság jelmezét öltheti magára.
A populáris kultúra termékeivel kapcsolatban azonban már lényegesen nehezebb helyzetben van a kánon. Ezektől nehezebb elszeparálódnia. Voltaképpen nem is kellene elkülönülnie; lényegesen egészségesebb volna szimbiózisban élnie, biztosíthatná az irodalom zavartalan fejlődését.
A populáris kultúrával való kapcsolat csak időtörés segítségével lehetséges. A korábbi időszakok már letűnt, nem élő populáris kultúrájával kedvére kacérkodhat a költő, ettől nem lesz apokrif.
A kánon alapvető tulajdonsága, hogy globalizált. Azaz: a magyar kanonizált irodalom lényegében egy elvben az egész világra kiterjedő kánon helyi kirendeltsége, része, helytartósága. Éppen úgy, ahogy számos hazai politikai szervezet is kirendeltsége, olykor meg éppen helytartósága valami nemzetközi képződménynek. A nemzetközi kánon liberális beállítottságú, és valamiféle élő világirodalom látszatát szeretné kelteni. Ennek leginkább a nemzetközi kánon nyilvánvaló politikai tendenciája mond ellent. Jelszavai között ugyan állandóan hangsúlyosan szerepel a sokféleség, a pluralizmus, stb.; de nyilvánvalóan ez a kánon nagyon is egyféle politikai kultúrát preferál. Látszólagos sokfélesége ellenére is határozottan a globalizáció jelenlegi tendenciáinak nyilvánvaló támogatója. Értékrendszerébe nem is fér bele semmi, ami ettől eltérő. Ilyenformán a nemzetközi kánonról nyugodt lélekkel kimondhatjuk, hogy ez nem egyszerűen a különféle országos (vagy nemzeti) irodalmi kánonok politikán felül álló szövetsége, hanem – nemzetközi kapcsolataival, infrastruktúrájával egyetemben a globalizáció egyfajta kulturális vetülete, és mint ilyen felett, a globalizáció irányítói diszponálnak felette. Semmiképpen sem tekinthető tehát valami, a nemzetek felett álló „világkultúra” reprezentánsának.
Ennek ismeretében nagyon is ironikusan értendők például azok az aggodalmak, amelyek attól „féltik” a határon túli kisebbségi magyar irodalmakat, hogy annyira leszállítják írásművészetük színvonalát (értsd: a globalizáció számára merőben érdektelen, de amúgy nagyon is fontos és irodalmi érdekű problémákkal foglalkoznak, például a kisebbségi léttel), hogy kizárják magukat az európai – vagy éppen a világ! – irodalmának folyamatából (azaz nem azonosulnak a nemzetközi, globalizációt pártoló irodalmi kánonnal).
Hogy mit is jelent valójában a nemzetközi kánon, annak eklatáns példája volt a nemrég elhunyt francia filozófus Derrida Marx-könyvének fogadtatása. Az algériai zsidó származású, extravagáns francia a nemzetközi posztmodern egyik legfőbb reprezentánsának számított, az ő nevét írták a zászlajukra, csakúgy, mint a milánói Umberto Eco nevét (Nem tudom, hogy a szellemes olasz író és irodalomprofesszor mennyire van ettől elragadtatva, gyanakszom, nem igazán.).
Marxról írott könyvében Derrida meglepetésre megtámadta Fukuyama „elérkezett a liberális piacgazdasággal és a plurális demokráciával a történelem vége” elnevezésű silány elmeszüleményét, és elég keményen le is szedte róla a keresztvizet.
Fukuyama korábban megjelent sikerkönyvében nagyjából azt mondta, hogy a két világrendszer között az értékek harca zajlott, a létező szocializmus, mint Gonosz, elbukott, a liberális piacgazdaságra épülő plurális demokrácia, mint Jó, győzött, és következik a globális liberális piaci Kánaán.
Derrida válaszában olyasmiket mondott, hogy ebben a győzelemben nincs sok köszönet. A létező szocializmust nem a liberális demokrácia fennköltsége, a piacgazdaság igazságossága vagy a belső ellenzék álmodozása győzte le, hanem a multinacionális finánctőke. A világ korántsem az a liberális paradicsom, amilyennek Fukuyama látja, hanem szörnyű problémákkal teli, válságos hely, ahol terrorizmus, szegénység, éhínség pusztít, amiben a multinacionális finánctőke nem ártatlan. Éppen világméretű támadás indult a dolgozók korábban kivívott jogainak megnyirbálására; a liberalizmus nem paradicsom…
A nemzetközi kánon reprezentánsai nem nagyon örültek Derrida művének.
Ilyen az, ha a kánon kegyeltje mond ellent a kánonban hangoztatott közhelyeknek. A nemzetközi kánon fenntartója ugyanaz a multinacionális finánctőke, amelyről Derrida beszélt. Ahogy a pénzpiacot irányítja, ugyanúgy rajta tartja kezét a világkultúrán is. Olyan világkultúrára van szüksége, amely kellőképpen nemzetközi, értékként próbálja megjeleníteni a tőke által kívánt fogalmakat (bevándorlás, nemzeti és vallási értékek közömbössége, mobilitás stb), és kellőképpen messze esik a populáris kultúrától ahhoz, hogy bárhol is komoly, az esetleges gazdasági hatalommal szembehelyezkedni képes ellenzékké válhasson. Itt is nagyon fontos az elkülönülés.
A nemzetközi kánon tehát igazából nem irodalmi etalont, csupán a kánon etalonját jelenti. A rá való hivatkozás általában manipulatív célokat használ.
Az elkülönülés határozott szükséglete leplezi le a kanonizáció alapvetően hatalmi természetét.
Az elszeparálódás csak úgy tartható fenn, ha erőteljesen korlátozzák a kanonizálható formák körét. Természetesen úgy, hogy a populáris kultúrában keletkező művek automatikusan apokrifként jelenjenek meg. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a kanonizált témák és formák radikálisan eltérnek azoktól, amelyek várhatóan a populáris kultúrában keletkeznek.
Meglepő, de ennek fenntartása talán éppen a lírában a legnehezebb. Ami a drámát illeti, a magyar színházakban igen kevés hazai szerző tud érvényesülni, azok is zömmel csak akkor, ha egy bizonyos belső körbe tartoznak. Számos olyan kanonizált szerző van, akinek már megjelent (gyakran nem is egy), teljes mértékben kanonizált drámakötete, de a bennük található darabok jelentős részét a színházak még sohasem mutatták be.
Ehhez persze nagyon hozzájárult a színházakban terpeszkedő rendezőuralom, ami a dráma terén a kontraszelekció második vonalát alkotja. A színházaknak eme kegyelmes urai saját „művészi egyéniségük” kibontakoztatása érdekében inkább drámát íratnak vagy kreálnak az arra legalkalmatlanabb és legméltatlanabb tárgyból is (vö. Mein Kampf, vagy akár a menetrend), mintsem oda alacsonyodjanak, hogy valódi drámai művet rendezzenek meg a színpadon. Na, ha véletlenül ez esik meg, abban sincs köszönet; a műveket eltorzító „rendezői olvasatok” közmondásosak. Még a klasszikusok sem ússzák meg, Shakespeare műveinek szövegét is elképesztő mértékben képesek meghúzni-nyúzni-nyirbálni-herélni; az alkotójuk sose ismerne rájuk – mit várhat akkor az élő szerző…
A drámai mű érvényre jutásának akadálya tehát a szűkösség. Még a kanonizált darabok közül is csak kevés olyan akad, ami képes minden akadályon, végül még a rendezői olvasatok halálsorán áttörve nagyjából sértetlenül a néző elé kerülni.
Nem kanonizált szerző nem kanonizált műve itt nagyon kevés eséllyel pályázik. A kánon könnyen őrzi állásait.
Az epikában (amelynek reprezentatív, sőt a közönség érdeklődésére számot tartó műfajai a regény és a novella) éppen ellenkező a probléma: a tágasság. Az epika elképesztő bőséget termel ma is, de ennek csak igen kis hányada a kanonizált. Utóbbiak maguk is késhegyig tartó harcot folytatnak egymással az elismertségért. Ez csak igen kis részüknek sikerülhet, és általában nem a minőség dönt közöttük, hanem hatalmi és kereskedelmi szempontok. A csúcsra járatott sznobizmus sem képes, és nem is akar minden kanonizált epikai művet megvásárolni.
A közönséget leginkább érdeklő epikai zsánerek zöme eleve apokrifnak van nyilvánítva. A siker nem a kanonizáltságtól függ, bár tagadhatatlanul több lehetőséget kapnak a kánoni művek, ezek voltaképpen bizonyos értelemben véve cinkelt lapokkal látszanak, viszont a művek óriási bőségében a lehetőségek elenyészők. A közönségsiker alapja a marketing, sőt a világmarketing. Vitatható minőségű regények is óriási kasszasikert termelhetnek, kiválóak sikertelenek lehetnek.
A piacot elárasztják a külföldi kommersz művek, itthon ezeknek hangos tábora van – utóbbi meglétét annak idején Kosztolányi a parlagiasság egyik legfőbb ismertetőjegyének mondta. A kánon művei védelmet és támogatást kapnak, és a sznobizmusra támaszkodva jó közepesen érvényesülnek.
A lírában azonban más a helyzet. A piacon ugyanis ez teljesen elhanyagolható tényező, az emberek alig-alig vásárolnak kortárs versesköteteket. A líra már sokkal hamarabb elszakadt a voltaképpeni közönségtől, mint akár a dráma, akár az epika, hiszen a líra az egyetlen irodalmi műnem, amelyet szinte teljesen monopolizált a kánon. A közönség érdeklődésének hiányát persze lehet magyarázni mindenféle mondvacsinált okkal és ürüggyel:
Ma a líra nem korszerű
Az emberek már nem szeretnek verses műveket olvasni
A modern ember életfelfogásától idegen a líra
Stb…stb..
Ezek kiváló kifogások, nem igazak.
A líra továbbra is az ember legszemélyesebb, az emberi belső tartalmakat a legmeghittebb módon kifejezni képes irodalmi forma. Csak éppen a kanonizált líra zöme sem formájával, sem tartalmában nem felel a közönség kérdéseire.
Mi van helyette?
Dalszövegek
Mindenféle alkalmi rigmusok
Fűzfapoéták alkotásai
Különböző tehetségű helyi költők (falu, város, hivatal, munkahely, iskolai osztály, klub stb.) alkotásai
Az utóbbi évtizedekben a populáris lírának ezek a formái folyamatosan léteztek és léteznek. Törvényszerű volt, hogy előbb vagy utóbb jelentősebb tehetségek emelkednek majd ki közülük, és ezek nem mindegyike fog a kanonizált líra irányába tájékozódni, hanem hű marad populáris gyökereihez.
Évtizedekkel ezelőtt jelentek meg az első jelentősebb amatőr költők, és mára a magyar amatőr líra kezd komoly tényezővé válni.
A kanonizált líra a maga formai és tartalmi elveivel elszakadt potenciális közönségétől, saját külön dimenziót hozott létre, valamiféle virtuális szigetet, ahol még a természet is másképpen működik.
Ez a kanonizáció ereje – egyben gyengesége is.
Mert hiába torzítja el a végtelenségig a líra témáit és formáit, semmire sem megy vele, hiszen a szerelem, és a szerelmi líra igénye minden nemzedékkel újjászületik.
A szerelemmel pedig – megújul a líra is. Mindig populáris, szerethető formában. A mindenütt meglévő helyi tradíciók folytatásaként.
A líra ezerfejű sárkány, semmiféle torzító kánon se tudja soha legyőzni.
Folytatása következik.
2011. december 28., szerda
Áldott év végi béke
Ködtakaró fedi már a szemérmes téli világot;
Leltárt tart az Idő, most jön az év vége.
——-
Búsul a kurta decemberi nappal a vég közeledtén;
Elmegy az esztendő sírva a többi után.
——
Békét hoztak a földre az ünnep napjai újra;
Szép és fürge az est – együtt még a család.
——
Rosszat hozhat az új esztendő – suttog a felhő;
Pár nap békesség jól jön az év végén.
—–
Csendes a tétova, szürke, ködös kisvárosi este;
Úgy jön az éjszaka is, mint vén látogató.
—-
Szent nyugalom-takaró terül erre a szürke világra;
Áldott békeidő ringat, mint a mesék.
—–
Béke van, és bízzunk, hogy nem ez lesz az utolsó;
Szent nyugodalmat hagy, szépen zárul az év.
—–
Bármilyen esztendőket hozzon utána az élet;
Itt van még a jelen, itt van a szent nyugalom.
—–
Úgy hírlik tán, hogy januártól is lehet élet;
Sok jót nem várok, úgyis jön szaporán.
—–
Szent nyugalom szép bolyhos leple borítja a földet;
Hálásan köszönöm, hogy még szép a világ.
—-
Úgysem adom soha fel, mert helytállás csak az élet;
Hogyha özönlik a rossz, küzdünk, mit tehetünk…
—-
Száll az Idő, tutajunk sodródik előre az árral;
Áldott, szent kikötő, nem feledünk sohasem.
Leltárt tart az Idő, most jön az év vége.
——-
Búsul a kurta decemberi nappal a vég közeledtén;
Elmegy az esztendő sírva a többi után.
——
Békét hoztak a földre az ünnep napjai újra;
Szép és fürge az est – együtt még a család.
——
Rosszat hozhat az új esztendő – suttog a felhő;
Pár nap békesség jól jön az év végén.
—–
Csendes a tétova, szürke, ködös kisvárosi este;
Úgy jön az éjszaka is, mint vén látogató.
—-
Szent nyugalom-takaró terül erre a szürke világra;
Áldott békeidő ringat, mint a mesék.
—–
Béke van, és bízzunk, hogy nem ez lesz az utolsó;
Szent nyugodalmat hagy, szépen zárul az év.
—–
Bármilyen esztendőket hozzon utána az élet;
Itt van még a jelen, itt van a szent nyugalom.
—–
Úgy hírlik tán, hogy januártól is lehet élet;
Sok jót nem várok, úgyis jön szaporán.
—–
Szent nyugalom szép bolyhos leple borítja a földet;
Hálásan köszönöm, hogy még szép a világ.
—-
Úgysem adom soha fel, mert helytállás csak az élet;
Hogyha özönlik a rossz, küzdünk, mit tehetünk…
—-
Száll az Idő, tutajunk sodródik előre az árral;
Áldott, szent kikötő, nem feledünk sohasem.
2011. december 27., kedd
Davis újabb levelének részlete - V.
Bólogattam. A híd építése számos szervezési problémával jár, de a parancsnok nyilván nem először csinálja, ismernie kell a keze alatt lévő eszközöket, tudnia kell, milyen nehézségek adódnak a munkája során. Bár éjszaka és sebtében még aligha épített hidat – nagyon sietős tatárok számára, akik esetleg máris ingerültek a késedelem miatt.
- Hol lesznek az üres szekerek? – kérdeztem.
- Jó kérdés – bólogatott a gróf.
Már teljesen besötétedett, nem akartuk még egyszer körbejárni Zrínyi-Újvár romjait.
- Ezt a kérdést a török is felteszi majd magának, mégpedig ilyenkor, sötétben – mondta Zrínyi, és tett néhány lépést az út felé. – a szekereket aligha tudja máshol elhelyezni, mint a magaslat mögött, ahol a nagyvezír ostromló tábora állt. Mindenütt másutt torlódást okozna. Az a terület le van taposva, esőben sártenger. Most valószínűleg keményre fagyott a talaj, de nagyon egyenetlen. Nem tudom, hogy a török betemette-e az ostromárkait. Ha nem, a sötétben azok is sok bajt okozhatnak.
- A lovakkal is gondjuk lesz – vette át a szót Petar. – abrakoltatniuk kellene őket, de nincs arra alkalmas hely, mert mindenütt elállnák a tatár útját. Ki se tudják kötni őket, és ha nem figyelnek, elszéled a sok állat. Arról nem is beszélve, hogy szerintem számos ló ki fogja törni a lábát, mert az a hely még napvilágnál se biztonságos.
Elhallgatott, kérdően nézett rám, én pedig inkább éreztem, mintsem láttam.
- Azok a nagy ladikok – magyaráztam. – alkotják majd a híd alapját. Egyenként lehorgonyozzák, és vaskapcsokkal egymáshoz rögzítik őket. A szélsőket a parton is kikötik. Az egymás mellett lévő elemeket vastag keresztirányú láncokkal is megfeszítik. A hajókra fektetik a híd járófelületét képező erős deszkalapokat, vagy hídelemeket, amelyeket szintén vaskapcsok és láncok tartanak össze. Korlátok helyett a két part között köteleket feszítenek ki, ezeket az egyes hídelemek kihajtható rúd-karjain található vaskarikákon áthúzzák, vagy azokat a kötelekbe akasztják. Amikor mindezen munkákkal végeztek, készen áll a folyó két partja között az ideiglenes híd. Természetesen egy ilyen híd csak alkalmi használatra való, mert sem az időjárás viszontagságait, sem a hullámverést nem lenne képes hosszú ideig kiállni. Számos hátránya van, de arra, amire létrehozták, hogy egy-két alkalommal átkelési lehetőséget adjon, tökéletesen alkalmas.
- A lovasság biztonságosan át tud rajta kelni? – kérdezte a gróf.
- Igen, de csak a lovasság, különösen málha nélkül, és viszonylag egyenletesen vonulva. Nehéz, megrakott szekerek nem mehetnek rá egy ilyen hídra. Ha a terhelés nem egyenletes, vagy valahol hirtelen megnövekszik, a híd egyik tagja mélyebbre merülhet, ami az egész szerkezetet megfeszíti. Olyan is előfordult már, hogy – a rögzítés ellenére – valamelyik tag megbillent. Mivel a híd állandóan küzd a folyó sodrásával, ilyen terhelési anomáliáktól a legerősebb láncok is elpattanhatnak, és akkor a híd szétesik.
- Történt már ilyen?
- Igen, előfordult.
Hallgattunk néhány pillanatig, és a fáklyafényben Zrínyi rám nézett:
- El fogjuk pusztítani a török hajóhidat, alezredes úr?
- Minden elkövetünk ennek érdekében, gróf úr.
Megindultunk a sötétben a ladikok felé. A csónakok majdnem ott voltak, ahol a török hajóhíd lesz hamarosan. A gróffal, Petarral és néhány kísérővel az első csónakba szálltunk. Amikor az evezők a vízbe merültek jobbra meresztettem a szemem. Fontos volt, hogy mit látok, és mit hallok.
A vízen általában nagyszerűen terjed a hang, de a tatárok nem a vízben lesznek, hanem a hídon fognak vonulni, ahol a zaj eleve el fog érni egy bizonyos alapszintet akkor is, ha egyikük sem beszél. Nemcsak a patkócsattogás miatt.
- Semmit sem fognak meghallani – mormoltam magam elé.
A mellettem ülő Zrínyi bán rám nézett.
- Reméljük – dörmögte férfias hangján, amely itt a víz felett különösen szépen zengett. – Nyolc-tízezer ló patáját aligha fogja rongyba bugyolálni a pogány.
- Nemcsak amiatt gróf úr, – feleltem. – hanem a hullámverés miatt se.
- Hullámverés? – lepődött meg a gróf.
- Igen. A Mura hullámai állandóan nekicsapódnak majd a hidat tartó ladikok oldalának, mégpedig itt sok ladik lesz egymással szorosan összekötve, meg sem merem becsülni, hogy összesen mennyi. Ez folyamatos zajt kelt, és elnyomja a távolról érkező neszeket. Vajon a mellettük lévő csónakokban a fáklyás törökök milyen irányba néznek majd?
- Hogyhogy milyen irányba?
- A folyás irányába, vagy a folyással szembe?
- A folyásiránnyal szemben – felelte a gróf- Ezt követeli az elemi elővigyázatosság.
Megvakartam a fejem.
- Ez a rosszabbik variáció. Bár a török éppen a saját fáklyája miatt nem fog távolabbra látni. Merre van a sziget, gróf úr?
- Itt van éppen előttünk! – mutatta a jobb kezével.
Meresztettem a szemem, de semmit se láttam. Zrínyi nevetett.
- Sötét van, alezredes úr, de a sziget éppen itt van előttünk.
Igyekeztem megpillantani, de alaktalan sötétségen kívül semmi.
- Mi van a szigeten, gróf úr?
- Legfőképpen bozót. Néhány tucat csenevész fa. Egyéb semmi.
- Figyelőhely?
- Amíg állt a vár, volt egy őrhely. Most nincs. Kutyaszorító lenne.
Hangosan gondolkodtam:
- Amint a török pontonos parancsnok megérkezik, ahogy a szigetet a szürkületben észreveszi, első dolga lesz oda csónakot küldeni és átkutatni. Nem dönthet úgy, hogy a szigetet használja támaszpontnak a hídhoz?
A fáklyafényben láttam, hogy a bán határozottan megrázza a fejét.
- Nem. A szigeten nincs út. Ki kellene irtani a bozótot. Annyi idejük nincs.
- Meg fogják szállni a szigetet?
- Nem – felelte nagyon határozottan a bán. – Ebben az esetben ennek a számukra nincs haszna. Az elején a pontonosok parancsnoka – ahogy kegyelmed mondta – biztosan átkutattatja. Rendes esetben persze követelmény volna a sziget megszállása, biztosítása. Akár tüzet is kellene ott gyújtani, de ezt meg végképp nem teszi. Állandó őrségre nem lesz elég embere, hiszen kegyelmed az előbb kifejtette, miféle munkával is jár a hídverés. Amellett a lovakra is vigyáznia kell majd, a kisebb csónakokba is emberek kellenek, még a tatártól is kell segítséget kérnie. A szigetre nem jut embere. Tüzet meg nem rakat, hiszen ha a bozót begyullad, a tüze Csáktornyáig látszana.
Lassan haladtunk a folyón keresztül. Koromsötét volt, már az orromig is alig láttam.
- A sziget mögött van – folytatta a gróf. – a halastó zsilipje. A vár felrobbantásakor a török nem bíbelődött vele, épségben hagyta. Talán azért, mert szerepelhet a tervei között egy erőd építése, amely azonban a túlsó partra néz, és sakkban tartja Légrádot és Csáktornyát. Nagy baj volna.
Sóhajtott.
- Szóval a zsilip és mögötte a halastó. Bármit is tervez kegyelmed, a bal partra nem vihetünk át katonaságot, mert ott nincs lesvetésre alkalmas hely. Ha lenne, se volna jó ötlet Kanizsa közelsége miatt. Kegyelmed is tapasztalta, milyen rövid az út onnan ide. A kanizsai pasa hallani fogja az ágyúdörgést, és néhány óra alatt itt teremhet. Nem akarom, hogy hátba támadjon bennünket. Az ön csapatának a visszavonulási útja a vár romjaitól a zsilipig vezet, ami nem könnyű, mert a nagy sarokbástya maradványaitól kell leereszkedniük, ráadásul sötétben. Menni fog?
Hirtelen elgondolkodtam. Az egy meglehetősen meredek domboldal. Még üldözők nélkül se könnyű, ismeretlen területen és sötétben.
- Ha lesz a csapatomban jó helyismerettel rendelkező személy, akkor menni fog, gróf úr.
- Ha hozzájárulok, mindenképpen lesz, alezredes úr – felelte Zrínyi. – Méghozzá olyan, aki a zsilip építésében is részt vett, és a várat is jól ismeri. Mindenképpen arrafelé kell visszavonulniuk, ott pedig csónak várakozik majd.
Közben megérkeztünk a túlsó partra. Meglehetősen gyámoltalanul viselkedhettem, mert többen is segítettek a szárazföldre jutni. Koromsötét volt, és meglehetősen hideg. Amikor a gondolataimban ide jutottam, valaki a vállamra terítette a prémes kabátomat. Hálás arccal akartam megköszönni, de az orromig se láttam.
Végre utolértek bennünket a fáklyák.
A parton kisebb szabad térség volt, az egykori hídfő maradványa. Arra gondoltam, hogy valószínűleg ezt is alá kell majd aknázni. És még mit?
- Gróf úr, ha a tatár had eleje átkel, azok vajon bevárják a többit, vagy ahogy átkelnek, máris indulnak Csáktornya felé?
- Bevárják egymást, de nem itt, hanem távolabb, az első szabad térségen – felelte Zrínyi. – Azonnal odaérünk. A krími tatár hadban nagyon szigorú fegyelmet tartanak. A tatárok az idegen. Vagy az ellenség szemével nézve rabló csőcseléknek, gyülevész hordának tűnnek, de valójában – ha a kánjuk vezeti őket – a seregükben sokkal szigorúbb a katonai rend, mint akármelyik német ezredben. A legkisebb fegyelemsértést is kivégzéssel torolják meg. A hadi szabályzatuk még Dzsingisz kán jazak nevű katonai rendtartásából származik. Rendkívül szigorú és rideg. Még az is elő van írva, hogy az egyes tizedek és századok katonái, lovaglás közben milyen alakzatot vegyenek fel. Ha a tatár megrohan egy falut, kifelé csak a vad és barbár fosztogatás, gyilkolás látszik, ránézésre az maga a legpokolibb és legdurvább fegyelmezetlenség¸pedig sajátos rendet követ; nekik elő van írva, hogy melyik harcosnak melyik házat kell megrohannia, kinek milyen irányba kell nyilaznia, és milyen szisztéma szerint kell lángba borítaniuk a nyomorult falut. A harcosnak úgy kell felruházkodnia, hogy a hadvezér a ló és az öltözék alapján egyetlen pillantással azonosíthassa, melyik kontingenshez tartozik.
Elhűlve hallgattam.
- Ha a háború az ő szájízük szerint folyik – folytatta a bán. – voltaképpen még ma is legyőzhetetlenek. Abban a nyilazó távolharcban, amit kedvelnek, nincs méltó ellenfelük. A nyílt ütközet azonban nem kenyerük, a gyalogság tüzével és a lovasság közelharcával nem boldogulnak. A tűzfegyvereket meg különösen gyűlölik, és félnek is tőlük.
Közben valaki felsegített a lovamra. Hálásan megkapaszkodtam a nyeregben, és tovább hallgattam Zrínyi grófot.
- Ha átkeltek a folyón – magyarázta tovább. – bevárják egymást, és amikor minden ezer parancsnoka jelenti a hadvezérnek, hogy a csapata rendben van, megindulnak a vár felé. Ez néhány perces ceremónia. Parancs nélkül egyetlen csapat sem indulhat el.
Az út érezhetően kiszélesedett, a mellettem haladó lovas fáklyájának fényében láttam, hogy nagyobb tisztásra érkeztünk. Nem is tisztás volt, hanem jókora szabad térség.
- Itt fognak gyülekezni – mutatott körbe Zrínyi. – Már, ha eljutnak idáig.
Sokan el fognak, gondoltam, de ezt a helyet is alá kell aknáznom. Hatalmas munka kell, és gigantikus mennyiségű lőporra lesz hozzá szükségem.
Folytatása következik.
- Hol lesznek az üres szekerek? – kérdeztem.
- Jó kérdés – bólogatott a gróf.
Már teljesen besötétedett, nem akartuk még egyszer körbejárni Zrínyi-Újvár romjait.
- Ezt a kérdést a török is felteszi majd magának, mégpedig ilyenkor, sötétben – mondta Zrínyi, és tett néhány lépést az út felé. – a szekereket aligha tudja máshol elhelyezni, mint a magaslat mögött, ahol a nagyvezír ostromló tábora állt. Mindenütt másutt torlódást okozna. Az a terület le van taposva, esőben sártenger. Most valószínűleg keményre fagyott a talaj, de nagyon egyenetlen. Nem tudom, hogy a török betemette-e az ostromárkait. Ha nem, a sötétben azok is sok bajt okozhatnak.
- A lovakkal is gondjuk lesz – vette át a szót Petar. – abrakoltatniuk kellene őket, de nincs arra alkalmas hely, mert mindenütt elállnák a tatár útját. Ki se tudják kötni őket, és ha nem figyelnek, elszéled a sok állat. Arról nem is beszélve, hogy szerintem számos ló ki fogja törni a lábát, mert az a hely még napvilágnál se biztonságos.
Elhallgatott, kérdően nézett rám, én pedig inkább éreztem, mintsem láttam.
- Azok a nagy ladikok – magyaráztam. – alkotják majd a híd alapját. Egyenként lehorgonyozzák, és vaskapcsokkal egymáshoz rögzítik őket. A szélsőket a parton is kikötik. Az egymás mellett lévő elemeket vastag keresztirányú láncokkal is megfeszítik. A hajókra fektetik a híd járófelületét képező erős deszkalapokat, vagy hídelemeket, amelyeket szintén vaskapcsok és láncok tartanak össze. Korlátok helyett a két part között köteleket feszítenek ki, ezeket az egyes hídelemek kihajtható rúd-karjain található vaskarikákon áthúzzák, vagy azokat a kötelekbe akasztják. Amikor mindezen munkákkal végeztek, készen áll a folyó két partja között az ideiglenes híd. Természetesen egy ilyen híd csak alkalmi használatra való, mert sem az időjárás viszontagságait, sem a hullámverést nem lenne képes hosszú ideig kiállni. Számos hátránya van, de arra, amire létrehozták, hogy egy-két alkalommal átkelési lehetőséget adjon, tökéletesen alkalmas.
- A lovasság biztonságosan át tud rajta kelni? – kérdezte a gróf.
- Igen, de csak a lovasság, különösen málha nélkül, és viszonylag egyenletesen vonulva. Nehéz, megrakott szekerek nem mehetnek rá egy ilyen hídra. Ha a terhelés nem egyenletes, vagy valahol hirtelen megnövekszik, a híd egyik tagja mélyebbre merülhet, ami az egész szerkezetet megfeszíti. Olyan is előfordult már, hogy – a rögzítés ellenére – valamelyik tag megbillent. Mivel a híd állandóan küzd a folyó sodrásával, ilyen terhelési anomáliáktól a legerősebb láncok is elpattanhatnak, és akkor a híd szétesik.
- Történt már ilyen?
- Igen, előfordult.
Hallgattunk néhány pillanatig, és a fáklyafényben Zrínyi rám nézett:
- El fogjuk pusztítani a török hajóhidat, alezredes úr?
- Minden elkövetünk ennek érdekében, gróf úr.
Megindultunk a sötétben a ladikok felé. A csónakok majdnem ott voltak, ahol a török hajóhíd lesz hamarosan. A gróffal, Petarral és néhány kísérővel az első csónakba szálltunk. Amikor az evezők a vízbe merültek jobbra meresztettem a szemem. Fontos volt, hogy mit látok, és mit hallok.
A vízen általában nagyszerűen terjed a hang, de a tatárok nem a vízben lesznek, hanem a hídon fognak vonulni, ahol a zaj eleve el fog érni egy bizonyos alapszintet akkor is, ha egyikük sem beszél. Nemcsak a patkócsattogás miatt.
- Semmit sem fognak meghallani – mormoltam magam elé.
A mellettem ülő Zrínyi bán rám nézett.
- Reméljük – dörmögte férfias hangján, amely itt a víz felett különösen szépen zengett. – Nyolc-tízezer ló patáját aligha fogja rongyba bugyolálni a pogány.
- Nemcsak amiatt gróf úr, – feleltem. – hanem a hullámverés miatt se.
- Hullámverés? – lepődött meg a gróf.
- Igen. A Mura hullámai állandóan nekicsapódnak majd a hidat tartó ladikok oldalának, mégpedig itt sok ladik lesz egymással szorosan összekötve, meg sem merem becsülni, hogy összesen mennyi. Ez folyamatos zajt kelt, és elnyomja a távolról érkező neszeket. Vajon a mellettük lévő csónakokban a fáklyás törökök milyen irányba néznek majd?
- Hogyhogy milyen irányba?
- A folyás irányába, vagy a folyással szembe?
- A folyásiránnyal szemben – felelte a gróf- Ezt követeli az elemi elővigyázatosság.
Megvakartam a fejem.
- Ez a rosszabbik variáció. Bár a török éppen a saját fáklyája miatt nem fog távolabbra látni. Merre van a sziget, gróf úr?
- Itt van éppen előttünk! – mutatta a jobb kezével.
Meresztettem a szemem, de semmit se láttam. Zrínyi nevetett.
- Sötét van, alezredes úr, de a sziget éppen itt van előttünk.
Igyekeztem megpillantani, de alaktalan sötétségen kívül semmi.
- Mi van a szigeten, gróf úr?
- Legfőképpen bozót. Néhány tucat csenevész fa. Egyéb semmi.
- Figyelőhely?
- Amíg állt a vár, volt egy őrhely. Most nincs. Kutyaszorító lenne.
Hangosan gondolkodtam:
- Amint a török pontonos parancsnok megérkezik, ahogy a szigetet a szürkületben észreveszi, első dolga lesz oda csónakot küldeni és átkutatni. Nem dönthet úgy, hogy a szigetet használja támaszpontnak a hídhoz?
A fáklyafényben láttam, hogy a bán határozottan megrázza a fejét.
- Nem. A szigeten nincs út. Ki kellene irtani a bozótot. Annyi idejük nincs.
- Meg fogják szállni a szigetet?
- Nem – felelte nagyon határozottan a bán. – Ebben az esetben ennek a számukra nincs haszna. Az elején a pontonosok parancsnoka – ahogy kegyelmed mondta – biztosan átkutattatja. Rendes esetben persze követelmény volna a sziget megszállása, biztosítása. Akár tüzet is kellene ott gyújtani, de ezt meg végképp nem teszi. Állandó őrségre nem lesz elég embere, hiszen kegyelmed az előbb kifejtette, miféle munkával is jár a hídverés. Amellett a lovakra is vigyáznia kell majd, a kisebb csónakokba is emberek kellenek, még a tatártól is kell segítséget kérnie. A szigetre nem jut embere. Tüzet meg nem rakat, hiszen ha a bozót begyullad, a tüze Csáktornyáig látszana.
Lassan haladtunk a folyón keresztül. Koromsötét volt, már az orromig is alig láttam.
- A sziget mögött van – folytatta a gróf. – a halastó zsilipje. A vár felrobbantásakor a török nem bíbelődött vele, épségben hagyta. Talán azért, mert szerepelhet a tervei között egy erőd építése, amely azonban a túlsó partra néz, és sakkban tartja Légrádot és Csáktornyát. Nagy baj volna.
Sóhajtott.
- Szóval a zsilip és mögötte a halastó. Bármit is tervez kegyelmed, a bal partra nem vihetünk át katonaságot, mert ott nincs lesvetésre alkalmas hely. Ha lenne, se volna jó ötlet Kanizsa közelsége miatt. Kegyelmed is tapasztalta, milyen rövid az út onnan ide. A kanizsai pasa hallani fogja az ágyúdörgést, és néhány óra alatt itt teremhet. Nem akarom, hogy hátba támadjon bennünket. Az ön csapatának a visszavonulási útja a vár romjaitól a zsilipig vezet, ami nem könnyű, mert a nagy sarokbástya maradványaitól kell leereszkedniük, ráadásul sötétben. Menni fog?
Hirtelen elgondolkodtam. Az egy meglehetősen meredek domboldal. Még üldözők nélkül se könnyű, ismeretlen területen és sötétben.
- Ha lesz a csapatomban jó helyismerettel rendelkező személy, akkor menni fog, gróf úr.
- Ha hozzájárulok, mindenképpen lesz, alezredes úr – felelte Zrínyi. – Méghozzá olyan, aki a zsilip építésében is részt vett, és a várat is jól ismeri. Mindenképpen arrafelé kell visszavonulniuk, ott pedig csónak várakozik majd.
Közben megérkeztünk a túlsó partra. Meglehetősen gyámoltalanul viselkedhettem, mert többen is segítettek a szárazföldre jutni. Koromsötét volt, és meglehetősen hideg. Amikor a gondolataimban ide jutottam, valaki a vállamra terítette a prémes kabátomat. Hálás arccal akartam megköszönni, de az orromig se láttam.
Végre utolértek bennünket a fáklyák.
A parton kisebb szabad térség volt, az egykori hídfő maradványa. Arra gondoltam, hogy valószínűleg ezt is alá kell majd aknázni. És még mit?
- Gróf úr, ha a tatár had eleje átkel, azok vajon bevárják a többit, vagy ahogy átkelnek, máris indulnak Csáktornya felé?
- Bevárják egymást, de nem itt, hanem távolabb, az első szabad térségen – felelte Zrínyi. – Azonnal odaérünk. A krími tatár hadban nagyon szigorú fegyelmet tartanak. A tatárok az idegen. Vagy az ellenség szemével nézve rabló csőcseléknek, gyülevész hordának tűnnek, de valójában – ha a kánjuk vezeti őket – a seregükben sokkal szigorúbb a katonai rend, mint akármelyik német ezredben. A legkisebb fegyelemsértést is kivégzéssel torolják meg. A hadi szabályzatuk még Dzsingisz kán jazak nevű katonai rendtartásából származik. Rendkívül szigorú és rideg. Még az is elő van írva, hogy az egyes tizedek és századok katonái, lovaglás közben milyen alakzatot vegyenek fel. Ha a tatár megrohan egy falut, kifelé csak a vad és barbár fosztogatás, gyilkolás látszik, ránézésre az maga a legpokolibb és legdurvább fegyelmezetlenség¸pedig sajátos rendet követ; nekik elő van írva, hogy melyik harcosnak melyik házat kell megrohannia, kinek milyen irányba kell nyilaznia, és milyen szisztéma szerint kell lángba borítaniuk a nyomorult falut. A harcosnak úgy kell felruházkodnia, hogy a hadvezér a ló és az öltözék alapján egyetlen pillantással azonosíthassa, melyik kontingenshez tartozik.
Elhűlve hallgattam.
- Ha a háború az ő szájízük szerint folyik – folytatta a bán. – voltaképpen még ma is legyőzhetetlenek. Abban a nyilazó távolharcban, amit kedvelnek, nincs méltó ellenfelük. A nyílt ütközet azonban nem kenyerük, a gyalogság tüzével és a lovasság közelharcával nem boldogulnak. A tűzfegyvereket meg különösen gyűlölik, és félnek is tőlük.
Közben valaki felsegített a lovamra. Hálásan megkapaszkodtam a nyeregben, és tovább hallgattam Zrínyi grófot.
- Ha átkeltek a folyón – magyarázta tovább. – bevárják egymást, és amikor minden ezer parancsnoka jelenti a hadvezérnek, hogy a csapata rendben van, megindulnak a vár felé. Ez néhány perces ceremónia. Parancs nélkül egyetlen csapat sem indulhat el.
Az út érezhetően kiszélesedett, a mellettem haladó lovas fáklyájának fényében láttam, hogy nagyobb tisztásra érkeztünk. Nem is tisztás volt, hanem jókora szabad térség.
- Itt fognak gyülekezni – mutatott körbe Zrínyi. – Már, ha eljutnak idáig.
Sokan el fognak, gondoltam, de ezt a helyet is alá kell aknáznom. Hatalmas munka kell, és gigantikus mennyiségű lőporra lesz hozzá szükségem.
Folytatása következik.
2011. december 26., hétfő
Kiskarácsony, nagykarácsony
Kis karácsony, nagy karácsony,
Itthon van a kis családom.
Ékes-fényes fenyőillat járja át
A kis szobát.
—–
Kiskarácsony, nagykarácsony,
Varázslatos éber álom,
Földre szálló égi kép
Földi öröm,
Meseszép.
——-
Gonosz évben,
Véges létben,
Ezer gyilkos körülményben;
Átnéz relatív nagyságon,
Álszent, hamis igazságon,
Nyirkos, sunyi gazdaságon,
A világ-kapzsiság-rácson…
Kiskarácsony,
Nagykarácsony.
—–
Kiskarácsony, nagykarácsony,
Nem bánom, és nem sajnálom,
A karácsony reám ragyog,
Amíg élek,
Boldog vagyok.
——–
Globálhazug médiában,
Kiherélt vers-orgiában
A posztmodern dagonyázik,
A meztelen érzés fázik.
Meleg ruha,
Puha bársony;
Kiskarácsony,
Nagykarácsony…
——
Kiskarácsony, nagykarácsony,
Van még ünnep a világon,
Él még a Kedves szerelme,
Van még a Létnek értelme.
——-
Lélekmadár ül az ágon,
Kiskarácsony,
Nagykarácsony.
Szent öröklét örök áron,
Örök szép szeretet-álom,
Kiskarácsony,
Nagykarácsony.
Itthon van a kis családom.
Ékes-fényes fenyőillat járja át
A kis szobát.
—–
Kiskarácsony, nagykarácsony,
Varázslatos éber álom,
Földre szálló égi kép
Földi öröm,
Meseszép.
——-
Gonosz évben,
Véges létben,
Ezer gyilkos körülményben;
Átnéz relatív nagyságon,
Álszent, hamis igazságon,
Nyirkos, sunyi gazdaságon,
A világ-kapzsiság-rácson…
Kiskarácsony,
Nagykarácsony.
—–
Kiskarácsony, nagykarácsony,
Nem bánom, és nem sajnálom,
A karácsony reám ragyog,
Amíg élek,
Boldog vagyok.
——–
Globálhazug médiában,
Kiherélt vers-orgiában
A posztmodern dagonyázik,
A meztelen érzés fázik.
Meleg ruha,
Puha bársony;
Kiskarácsony,
Nagykarácsony…
——
Kiskarácsony, nagykarácsony,
Van még ünnep a világon,
Él még a Kedves szerelme,
Van még a Létnek értelme.
——-
Lélekmadár ül az ágon,
Kiskarácsony,
Nagykarácsony.
Szent öröklét örök áron,
Örök szép szeretet-álom,
Kiskarácsony,
Nagykarácsony.
2011. december 25., vasárnap
Zsoké Móric
Jókai Mór a XIX. század végén már világhírű író volt. Regényeit számos nyelvre lefordították, egyik megtiszteltetés a másik után érte.
Az ünnepelt írónak gyakran újságolták külföldet járó ismerősei, hogy a nevét Nyugat-Európában is ismerik. Jókai azonban sokkal józanabb ember volt annál, mint amilyet az irodalomtörténet festett róla, hitte is, nem is.
- Jobban el vannak azok telve maguktól – mondta egyszer. – Még azt se tudják, hogy nem a Volga folyik Budapesten keresztül, és nem itt van a Csimborasszó.
Az ismerősei azonban tovább bizonykodtak, s a nyugatot járók fontoskodó szokása szerint az egekig magasztalták az ottani körülményeket, és áradoztak róla, milyen sűrűn emlegetik arrafelé Jókai nevét.
Különösen sokat mesélt az írónak Pázmándy Dénes, Jókai barátjának, a 48-as országgyűlési alsóház elnökének fia, maga is politikus.
Ez a Pázmándy Dénes akkortájt lett az Interparlamentáris Unió tagja. A szervezet székhelye akkor még Bernben volt, de gyakran tartott konferenciákat Brüsszelben is.
Ezt tette fel magában Pázmándy: elviszi ő a világhírű magyar írót valamelyik brüsszeli konferenciára, hadd győződjön meg tulajdon népszerűségéről.
Nehéz volt az írót rábeszélnie, mert Jókai sohasem szerette a hosszú utazásokat, ragaszkodott megszokott otthoni kényelméhez.
Pázmándy égre-földre esküdözött: kényelmes lesz az út, “Móric bátyám” semmiben sem szenved majd hiányt.
Addig-addig kapacitálta Jókait, míg az író valóban ráállt.
A Keleti pályaudvaron első osztályú szalonkocsiba szálltak, és elindultak Brüsszel felé.
Az expresszvonat rendkívül kényelmes volt, talán messze meg is haladta ebben a mai mértéket. A hálókocsi luxus kategóriába tartozott, az étkezőben igen kulturált és figyelmes volt a kiszolgálás, az első osztályú utasok kényelmét minden igényt kielégítő dohányzókocsi szolgálta, ahol még tarokkozni is lehetett.
A parti közben Pázmándy egyfolytában arról beszélt, mennyire kedvelik Jókait az Unió tagjai, és milyen sokan vágynak közülük arra, hogy személyesen is megismerhessék a világhírű magyar írót.
- Mindenki ismeri ott a te neved, Móric bátyám, igazán mindenki!
Jókai lelkesen hallgatta, és alig várta, hogy odaérjenek.
Este érkeztek meg a belga fővárosba, elegáns hotelben szálltak meg, és megbeszélték, hogy derekasan kialusszák magukat, aztán a szálló halljában találkoznak.
Jókai a szokottnál korábban ébredt, lakosztályába rendelte a reggelit, jóízűen elfogyasztotta, aztán kicsípte magát, mert minél hamarabb látni szerette volna brüsszeli tisztelőit.
Pázmándy nem volt a hallban.
Jókai érdeklődött utána. Félreértés történt, Pázmándyt valakivel összetévesztették, és azt mondták Jókainak, hogy az útitársa távozott a hotelból – nagyobb hölgytársasággal.
Jókai megrökönyödött. Ha Pázmándy “nagyobb hölgytársasággal” ment el, akkor ő akár estig is várhat rá. Vagy még tovább.
Megtudakolta hát, merre található a konferenciaterem, komótosan elfogyasztott egy kávét, és útnak eredt.
Idegen városokban Jókai Mór híresen gyámoltalan volt, egymagában még Budapesten is gyakran eltévedt. Most azonban – csodák csodájára – mégis megtalálta a vadidegen Brüsszelben, amit keresett. Félórával az ülés kezdete előtt ért oda.
A terem már félig tele volt.
Egyetlen ismerős arcot se látott, de nem esett kétségbe. Ugyan, miért? Hiszen itt őt ismerik, mindenki tudja, kicsoda. Elég lesz csak elmondani a nevét, az majd csodát tesz, mint a varázsiga.
Nosza, odament az első emberhez, kezet nyújtott, és bemutatkozott.
A megszólított szintén elhadarta a nevét, és sietve arrébb lépett.
Jókai meglepetten állt. Ha itt az ő nevét mindenki ismeri, akkor ez az ember miért nem? Nyilván valami műveletlen fajankó. Lássuk a többit.
Kezet nyújtott a következőnek is, és újra megmondta a nevét.
Ismét semmi hatás. A középkorú úriember fogadta a bemutatkozást, és elsétált a terem másik végébe.
Jókai tanácstalanul állt. Újabb alulművelt egyén.
Hátha a következő.
Megszólított hát egy harmadik embert is. Igyekezett nagyon érthetően bemutatkozni, és jóindulatúan az idegen szemébe mosolyogni.
Ismét ugyanaz a közöny.
Jókai kezdett kijönni a béketűrésből. Hiszen ez skandalum!
Itt ismernék őt? Ezek a jól öltözött, közömbös emberek? Dehogyis, ezek nem is sejtik, hogy kicsoda!
Minek is jött ide? Micsoda botrány! Ezért vonatozott és törődött ide a fél világon keresztül, hogy vadidegenek bámuljanak ostobán az arcába?
Kerülj csak elém, Pázmándy Dénes!
Bosszankodott egy sort, aztán tovább próbálkozott. Kiszemelt egy tekintélyesnek tűnő urat.
- Jó napot, uram, Jókai Móric vagyok! Hogy’ szolgál az egészsége?
- Köszönöm! – mekegte fejhangon a megszólított, elhadarta a nevét, és máris odébb állt.
Jókai most már komolyan bosszankodott.
Kerülj csak elém, Pázmándy Dénes!
Elment a kedve a további ismerkedéstől, elment a kedve a konferenciától, elment a kedve Brüsszeltől is. Milyen jó volna most az otthonában!
Kerülj csak elém, Pázmándy Dénes!
Legjobb lesz azonnal visszamenni a szállodába!
Csakhogy!
Megtorpant…
Visszatalál-e? Megvakarta a fejét. Az korántsem biztos, de meg kell próbálni.
Kerülj csak elém még egyszer az életben, Pázmándy Dénes!
Éppen elhagyta a tárgyalótermet, amikor valaki a nevét kiáltotta:
- Móric bátyám! Móric bátyám! Ne menj el!
Jókai megtorpant. Mégis ismeri itt valaki? Meresztette a szemét, de ekkor már annyira vaksi volt, hogy csak egy foltot látott a közeledőből!
- Móric bátyám!
Persze, Pázmándy volt. Most kellene elkapnia a gazember üstökét. Már nyitotta is a száját, hogy legorombítsa.
- Móric bátyám! Mindenki téged keres!
Jókai úgy meglepődött, hogy még a tervezett legorombításról is elfeledkezett.
- Mi? Engem?
- Téged, Móric bátyám!
Jókai bosszúsága visszatért.
- Az öregapádat tedd bolonddá, öcsém, ne engem!
- Ne viccelődj, Móric bátyám! Mindenki ég a vágytól, hogy megismerkedjék veled. Miért nem vártál meg a hallban?
Gyorsan kiderült, hogy Pázmándy nem ment el semmiféle hölgytársasággal, hanem éppenséggel ő volt, aki hosszasan várakozott Jókaira a hallban.
Az író azonban most már nehezen engesztelődött ki:
- Mégiscsak Istentől elrugaszkodott széltoló vagy te, Dénes fiam!
- Miért lennék az, Móric bátyám?
- Bizony én itt akárhány embernek mutatkoztam be, egyik se hallotta még a nevemet soha.
Pázmándy elmosolyodott.
- Azt hiszem, értem. Hogyan mutatkoztál be nekik, Móric bátyám?
- Már hogy’ mutatkoztam volna? A nevemen!
- Mit mondtál?
- Mit mondtam volna, édes öcsém? Jókai Móric a nevem.
- Hát akkor ez volt a baj! Figyelj csak, Móric bátyám!
Pázmándy se szó, se beszéd, felugrott egy székre, és harsány hangon elrikkantotta magát – franciául:
- Figyelem, uraim! Itt áll mellettem a híres magyar regényíró, Zsóké Móric! Ez itt mellettem Morisz Zsoké.
Merthogy Jókai Mór neve franciásan ejtve körülbelül így hangzik. Írva meg így fest:
Maurice Jockay.
Hatalmas lelkesedés támadt. Az emberek egymás hegyén-hátán tolongtak Jókai körül, hogy autogramot kérjenek, vagy megrázzák a kezét.
Jókai ámult-bámult. Már éppen komolyan meghatódott volna, amikor valaki megkérdezte:
- Ön valóban magyar? Azt hittük, francia, vagy legalább belga.
Az ünnepelt írónak gyakran újságolták külföldet járó ismerősei, hogy a nevét Nyugat-Európában is ismerik. Jókai azonban sokkal józanabb ember volt annál, mint amilyet az irodalomtörténet festett róla, hitte is, nem is.
- Jobban el vannak azok telve maguktól – mondta egyszer. – Még azt se tudják, hogy nem a Volga folyik Budapesten keresztül, és nem itt van a Csimborasszó.
Az ismerősei azonban tovább bizonykodtak, s a nyugatot járók fontoskodó szokása szerint az egekig magasztalták az ottani körülményeket, és áradoztak róla, milyen sűrűn emlegetik arrafelé Jókai nevét.
Különösen sokat mesélt az írónak Pázmándy Dénes, Jókai barátjának, a 48-as országgyűlési alsóház elnökének fia, maga is politikus.
Ez a Pázmándy Dénes akkortájt lett az Interparlamentáris Unió tagja. A szervezet székhelye akkor még Bernben volt, de gyakran tartott konferenciákat Brüsszelben is.
Ezt tette fel magában Pázmándy: elviszi ő a világhírű magyar írót valamelyik brüsszeli konferenciára, hadd győződjön meg tulajdon népszerűségéről.
Nehéz volt az írót rábeszélnie, mert Jókai sohasem szerette a hosszú utazásokat, ragaszkodott megszokott otthoni kényelméhez.
Pázmándy égre-földre esküdözött: kényelmes lesz az út, “Móric bátyám” semmiben sem szenved majd hiányt.
Addig-addig kapacitálta Jókait, míg az író valóban ráállt.
A Keleti pályaudvaron első osztályú szalonkocsiba szálltak, és elindultak Brüsszel felé.
Az expresszvonat rendkívül kényelmes volt, talán messze meg is haladta ebben a mai mértéket. A hálókocsi luxus kategóriába tartozott, az étkezőben igen kulturált és figyelmes volt a kiszolgálás, az első osztályú utasok kényelmét minden igényt kielégítő dohányzókocsi szolgálta, ahol még tarokkozni is lehetett.
A parti közben Pázmándy egyfolytában arról beszélt, mennyire kedvelik Jókait az Unió tagjai, és milyen sokan vágynak közülük arra, hogy személyesen is megismerhessék a világhírű magyar írót.
- Mindenki ismeri ott a te neved, Móric bátyám, igazán mindenki!
Jókai lelkesen hallgatta, és alig várta, hogy odaérjenek.
Este érkeztek meg a belga fővárosba, elegáns hotelben szálltak meg, és megbeszélték, hogy derekasan kialusszák magukat, aztán a szálló halljában találkoznak.
Jókai a szokottnál korábban ébredt, lakosztályába rendelte a reggelit, jóízűen elfogyasztotta, aztán kicsípte magát, mert minél hamarabb látni szerette volna brüsszeli tisztelőit.
Pázmándy nem volt a hallban.
Jókai érdeklődött utána. Félreértés történt, Pázmándyt valakivel összetévesztették, és azt mondták Jókainak, hogy az útitársa távozott a hotelból – nagyobb hölgytársasággal.
Jókai megrökönyödött. Ha Pázmándy “nagyobb hölgytársasággal” ment el, akkor ő akár estig is várhat rá. Vagy még tovább.
Megtudakolta hát, merre található a konferenciaterem, komótosan elfogyasztott egy kávét, és útnak eredt.
Idegen városokban Jókai Mór híresen gyámoltalan volt, egymagában még Budapesten is gyakran eltévedt. Most azonban – csodák csodájára – mégis megtalálta a vadidegen Brüsszelben, amit keresett. Félórával az ülés kezdete előtt ért oda.
A terem már félig tele volt.
Egyetlen ismerős arcot se látott, de nem esett kétségbe. Ugyan, miért? Hiszen itt őt ismerik, mindenki tudja, kicsoda. Elég lesz csak elmondani a nevét, az majd csodát tesz, mint a varázsiga.
Nosza, odament az első emberhez, kezet nyújtott, és bemutatkozott.
A megszólított szintén elhadarta a nevét, és sietve arrébb lépett.
Jókai meglepetten állt. Ha itt az ő nevét mindenki ismeri, akkor ez az ember miért nem? Nyilván valami műveletlen fajankó. Lássuk a többit.
Kezet nyújtott a következőnek is, és újra megmondta a nevét.
Ismét semmi hatás. A középkorú úriember fogadta a bemutatkozást, és elsétált a terem másik végébe.
Jókai tanácstalanul állt. Újabb alulművelt egyén.
Hátha a következő.
Megszólított hát egy harmadik embert is. Igyekezett nagyon érthetően bemutatkozni, és jóindulatúan az idegen szemébe mosolyogni.
Ismét ugyanaz a közöny.
Jókai kezdett kijönni a béketűrésből. Hiszen ez skandalum!
Itt ismernék őt? Ezek a jól öltözött, közömbös emberek? Dehogyis, ezek nem is sejtik, hogy kicsoda!
Minek is jött ide? Micsoda botrány! Ezért vonatozott és törődött ide a fél világon keresztül, hogy vadidegenek bámuljanak ostobán az arcába?
Kerülj csak elém, Pázmándy Dénes!
Bosszankodott egy sort, aztán tovább próbálkozott. Kiszemelt egy tekintélyesnek tűnő urat.
- Jó napot, uram, Jókai Móric vagyok! Hogy’ szolgál az egészsége?
- Köszönöm! – mekegte fejhangon a megszólított, elhadarta a nevét, és máris odébb állt.
Jókai most már komolyan bosszankodott.
Kerülj csak elém, Pázmándy Dénes!
Elment a kedve a további ismerkedéstől, elment a kedve a konferenciától, elment a kedve Brüsszeltől is. Milyen jó volna most az otthonában!
Kerülj csak elém, Pázmándy Dénes!
Legjobb lesz azonnal visszamenni a szállodába!
Csakhogy!
Megtorpant…
Visszatalál-e? Megvakarta a fejét. Az korántsem biztos, de meg kell próbálni.
Kerülj csak elém még egyszer az életben, Pázmándy Dénes!
Éppen elhagyta a tárgyalótermet, amikor valaki a nevét kiáltotta:
- Móric bátyám! Móric bátyám! Ne menj el!
Jókai megtorpant. Mégis ismeri itt valaki? Meresztette a szemét, de ekkor már annyira vaksi volt, hogy csak egy foltot látott a közeledőből!
- Móric bátyám!
Persze, Pázmándy volt. Most kellene elkapnia a gazember üstökét. Már nyitotta is a száját, hogy legorombítsa.
- Móric bátyám! Mindenki téged keres!
Jókai úgy meglepődött, hogy még a tervezett legorombításról is elfeledkezett.
- Mi? Engem?
- Téged, Móric bátyám!
Jókai bosszúsága visszatért.
- Az öregapádat tedd bolonddá, öcsém, ne engem!
- Ne viccelődj, Móric bátyám! Mindenki ég a vágytól, hogy megismerkedjék veled. Miért nem vártál meg a hallban?
Gyorsan kiderült, hogy Pázmándy nem ment el semmiféle hölgytársasággal, hanem éppenséggel ő volt, aki hosszasan várakozott Jókaira a hallban.
Az író azonban most már nehezen engesztelődött ki:
- Mégiscsak Istentől elrugaszkodott széltoló vagy te, Dénes fiam!
- Miért lennék az, Móric bátyám?
- Bizony én itt akárhány embernek mutatkoztam be, egyik se hallotta még a nevemet soha.
Pázmándy elmosolyodott.
- Azt hiszem, értem. Hogyan mutatkoztál be nekik, Móric bátyám?
- Már hogy’ mutatkoztam volna? A nevemen!
- Mit mondtál?
- Mit mondtam volna, édes öcsém? Jókai Móric a nevem.
- Hát akkor ez volt a baj! Figyelj csak, Móric bátyám!
Pázmándy se szó, se beszéd, felugrott egy székre, és harsány hangon elrikkantotta magát – franciául:
- Figyelem, uraim! Itt áll mellettem a híres magyar regényíró, Zsóké Móric! Ez itt mellettem Morisz Zsoké.
Merthogy Jókai Mór neve franciásan ejtve körülbelül így hangzik. Írva meg így fest:
Maurice Jockay.
Hatalmas lelkesedés támadt. Az emberek egymás hegyén-hátán tolongtak Jókai körül, hogy autogramot kérjenek, vagy megrázzák a kezét.
Jókai ámult-bámult. Már éppen komolyan meghatódott volna, amikor valaki megkérdezte:
- Ön valóban magyar? Azt hittük, francia, vagy legalább belga.
2011. december 23., péntek
Karácsony a lelkünkben
Fenyőillat száll, vele
Gyermekkorunk öröme.
——–
Egymás lelkéhez bújunk,
Mert mind gyermekek vagyunk.
——-
Szent karácsony, szeretet,
Érintsd meg a lelkemet!
——
A Lét sután kopogott,
Vártuk nagyon e napot.
——
A hiánya zokogott,
Lelkünk mélyén űrt hagyott.
—–
Szent karácsony, jó barát,
Adj új ünnepi hazát!
—–
Mind csillognak a szemek,
Akiket én szeretek.
—–
Akit most elér kezem,
Mind-mind nagyon szeretem,
—–
S Őt is nagyon szeretem,
Aki nem lehet velem.
—–
Szent karácsony, szeretet,
Láthatod a lelkemet.
——-
Szép, örökzöld, fényes ág,
Gyermek lett most a világ.
—–
Illatos kis fa körül
Sírva-nevetve örül.
—–
Ünnepel a fényes ég,
Ezer csillag lángja ég.
—–
Szent karácsony, jó barát,
Ragyogd be a kis szobát!
—–
Az igazi szeretet
Minden rosszat elfeled.
——
A karácsony: nagykabát,
Felmelegszik a család.
—–
Oszt kegyelmet, örömet,
Oszt (talán) új életet.
—–
Megszületik hideg télben,
Örömhírben, földön-égben.
—–
Zord és jeges zimankóban,
Betlehemi istállóban.
——
Barmok korhadt jászolában,
A megváltatlan világban.
—–
Szent karácsony, szeretet,
Érintsd meg a lelkemet.
—-
Gyermekkorunk öröme,
Szent karácsony jön vele.
—-
Minden karácsonyi szó
Szent, egyszerű, tiszta, jó.
—-
Meghitt kis jászolba tesz,
Szeretettel körülvesz.
—–
Gyertyafénybe öltözik,
A lelkünkbe költözik.
—-
Míg a Hold kint andalog,
Csendes fénnyel mosolyog.
—-
Szent karácsony jó barát,
Befűti az éjszakát.
—–
Ránk csodálkozik az ég,
Most vagyunk emberiség.
—–
Karácsonyi illatár,
Üdvözítőnk köztünk jár.
—-
Az Ő üzenete rebben
Minden igaz szeretetben,
Simogató mozdulatban,
Minden meghitt pillanatban.
—–
A lelkünkbe befogadjuk,
Gyermekünknek tovább adjuk,
S el nem áruljuk
Soha.
Gyermekkorunk öröme.
——–
Egymás lelkéhez bújunk,
Mert mind gyermekek vagyunk.
——-
Szent karácsony, szeretet,
Érintsd meg a lelkemet!
——
A Lét sután kopogott,
Vártuk nagyon e napot.
——
A hiánya zokogott,
Lelkünk mélyén űrt hagyott.
—–
Szent karácsony, jó barát,
Adj új ünnepi hazát!
—–
Mind csillognak a szemek,
Akiket én szeretek.
—–
Akit most elér kezem,
Mind-mind nagyon szeretem,
—–
S Őt is nagyon szeretem,
Aki nem lehet velem.
—–
Szent karácsony, szeretet,
Láthatod a lelkemet.
——-
Szép, örökzöld, fényes ág,
Gyermek lett most a világ.
—–
Illatos kis fa körül
Sírva-nevetve örül.
—–
Ünnepel a fényes ég,
Ezer csillag lángja ég.
—–
Szent karácsony, jó barát,
Ragyogd be a kis szobát!
—–
Az igazi szeretet
Minden rosszat elfeled.
——
A karácsony: nagykabát,
Felmelegszik a család.
—–
Oszt kegyelmet, örömet,
Oszt (talán) új életet.
—–
Megszületik hideg télben,
Örömhírben, földön-égben.
—–
Zord és jeges zimankóban,
Betlehemi istállóban.
——
Barmok korhadt jászolában,
A megváltatlan világban.
—–
Szent karácsony, szeretet,
Érintsd meg a lelkemet.
—-
Gyermekkorunk öröme,
Szent karácsony jön vele.
—-
Minden karácsonyi szó
Szent, egyszerű, tiszta, jó.
—-
Meghitt kis jászolba tesz,
Szeretettel körülvesz.
—–
Gyertyafénybe öltözik,
A lelkünkbe költözik.
—-
Míg a Hold kint andalog,
Csendes fénnyel mosolyog.
—-
Szent karácsony jó barát,
Befűti az éjszakát.
—–
Ránk csodálkozik az ég,
Most vagyunk emberiség.
—–
Karácsonyi illatár,
Üdvözítőnk köztünk jár.
—-
Az Ő üzenete rebben
Minden igaz szeretetben,
Simogató mozdulatban,
Minden meghitt pillanatban.
—–
A lelkünkbe befogadjuk,
Gyermekünknek tovább adjuk,
S el nem áruljuk
Soha.
Szőke nő zűrben az űrben - 142.
SZÁZNEGYVENKETTEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Ez azért így kimondva mégiscsak sok volt a szőke nő számára. Karen előbb felállt, de szinte ugyanabban a pillanatban már vissza is ült – jobban mondva vissza roskadt a székébe. Úgy érezte, a következő pillanatban még az ég is rászakad…
Akkor is, ha ebben a helyzetben mindenről lehetett beszélni, csak égről nem…
Helmut is nehezen fogta fel, látszott az arcán, hogy emészteni próbálja. Ed Philips nyugodtan üölt, a legkisebb mozdulat nélkül, és várta, hogy a társai valamit reagáljanak. Ha kérdezni akarnak, majd kérdeznek.
- Egy másik időből? – tért magához kisvártatva Helmut Schellenberg. – Hogyan érkezhettek volna egy másik időből? És egyáltalán: mi az, hogy másik idő?
- Bocsáss meg, – felelte vigyorogva Ed Philips. – ez így nem pontos. Voltaképpen nem másik időből jöttek, csak egy olyan másik jövőből, ami számunkra nem létezik.
Helmit arca megnyúlt.
- Másik jövőből? Ami nem létezik a számunkra?
Karen komoran bólintott. Ő értette. Nagyon is.
Ed Philips megköszörülte a torkát, és újra nekifogott:
- Amikor egy-két év múlva kénytelenek voltak minden szinten azt konstatálni, hogy egyáltalán nem érkeznek jelentések, hirtelen nagyon felértékelődött az időutazással összefüggő régészeti leletek jelentősége. Kimondottan keresni kezdték az ilyeneket. Egyes régészek és régészeti intézmények akkora támogatást kaptak, mint előtte egy évszázad alatt összesen nem. Ennek fejében meghatározott helyeken kellett grandiózus ásatásokat folytatniuk. Természetesen az volt a cél, hogy az archeológusok találják meg a múltban épített bázisok nyomait ott, ahol azokat a tervek szerint építeni kellett.
Helmut sóhajtott. Ed nem zavartatta magát, folytatta:
- A régészek meglepődtek, és sokáig értetlenkedtek. Némelyikük kritizálta az elképzeléseket, mondván, miért a kormány és a hadsereg írja elő a régészek számára, hogy hol kell kutatniuk. Az ilyenek azonban kevesen voltak, és a bőven ömlő pénz a szakma zömét meggyőzte. A régészek többsége praktikus embernek bizonyult, nem kérdezett, hanem elköltötte a pénzt. Ásatást szervezett, munkatársakat toborzott, beszerezte a legmodernebb eszközöket, mozgósította a legjobb szakértőket, és hozzáfogott a munkához. Amikor kiderült, hogy a pénzeső nem áll el, sőt szakadatlanul ömlik, és az ásatások minden résztvevője kiemelt fizetést, extra prémiumokat, valamint újabb és újabb juttatásokat kap, még a lelkesedés is feltámadt. Valósággal tolongtak a régészek.
- És? Mit találtak?
- Sokáig semmit. Illetve különböző korokból származó leleteket. Volt igazán fontos lelet is, legalábbis archeológiai szempontból. A régészek nagy ügyet csináltak belőle, ha egy-egy ilyen előkerült, aztán csodálkoznak, hogy a biztosok nem lelkesednek értük.
- A biztosok?
- Minden ásatáson részt vett egy kormánybiztos. A többségük magas rangú katonatiszt. Olyan emberek voltak, akik elég sokat tudtak az idő megszállásának programjáról, jól ismerték a múltban tervezett objektumokat, és teljesen tisztában voltak vele, mit is kell keresni. Alezredesek, ezredesek vagy tábornokok. Gondosan válogatták ki őket. Az első időszakban mind nagyon türelmes volt, hónapokon keresztül higgadtan várakoztak. Dicsérték a velük dolgozó régészek gondos munkáját, és írogatták a jelentéseket.
- Mik álltak ezekben a jelentésekben?
- Folyamatosan beszámoltak a munka menetéről. Mivel az összes ásatást a jelenlegi talajszinten kezdték, a biztosok úgy érezték, a régészek visszafelé haladnak az időben. A biztosok többsége katonai műszaki szakember volt, becsülték a türelmes és alapos munkát, de azt is tudták, hogy fentről sürgetik őket. Ezért gyakran kértek olyan eszközöket és berendezéseket, amelyek úgy gyorsították meg az ásatók munkáját, hogy az nem ment az alaposság rovására. Néhány hónap elteltével a biztosok egyike-másika kénytelen volt elküldeni az első végjelentését.
- Végjelentését? Mi az, hogy végjelentés?
- Végjelentésnek nevezték a kialakult zsargonban azokat a beszámolókat, amelyek tökéletes bizonyítékokat szolgáltattak arról, hogy valamelyik bázis nem épült fel. Ilyet egy biztos sem írt könnyen, de amikor meggyőződött róla, hogy az adott helyen és az adott időszakban az elvárt objektum nem készült el, kénytelen volt rá. Aztán a hónapok múltán egyre szaporodtak a végjelentések.
- Jelentettek olyat, hogy valamelyik bázis elkészült?
- Nem, soha. A legtöbb esetben lelkiismeretesen megvizsgálták az objektunok kijelölt helyét. Nemcsak archeológiai szempontból, a biztosok zömének volt valamiféle építészeti jártassága vagy képzettsége. Kénytelenek voltak megállapítani, hogy a múltban tervezett építmények alapozása sem készült el, sőt az előírt terepen lényegében semmiféle munkára sem került sor.
- Hogyan hatottak ezek a jelentések a főnökségre?
- Először dühöt keltettek. Később pánikot. Ahogy a végjelentések sokasodtak, rá kellett jönniük, hogy szellemet kergetnek. Az volt az első reakció, hogy minden utánpótlást leállítottak. Nem küldtek többé se embert, se felszerelést a múltban épülő bázisokhoz, az újak létrehozását pedig befagyasztották.
Egy pillanatra elhallgatott. Helmut nagyot sóhajtott, Karen üres tekintettel meredt a mennyezetre.
- Meg voltak győződve róla, – magyarázta tovább egy pillanat múlva Ed. – hogy nem lehet a jelenség oka a közönséges fegyelmezetlenség. A múltba küldött részlegek tagjai zömmel nagyon is kötelességtudó emberek voltak, az pedig, hogy mindannyian egyöntetűen fittyet hányjanak a feladatukra, képtelenségnek tűnt. Felmerült tehát, nincs-e a képben valami ismeretlen, harmadik tényező. A természettudósok feladatul kapták hát a rejtély megoldását. Újra, és minden eddiginél alaposabban, elszántabban tanulmányozni kezdték hát a választott korszakok éghajlatát, növény- és állatvilágát. Kell lennie ott valaminek, ami akadályozza a bázisok felépítését. Ez már akkor történt, amikor a régészek fellázadtak.
Erre még Karen is nagyot nézett.
- Hogyan? A régészek? Fellázadtak?
- Bizony, a régészek.
- Az hogy’ történhetett?
Ed Philips elmosolyodott:
- A régészek többségének természetesen fogalma sem volt az időutazással kapcsolatos projektekről. Ők csak annyit érzékeltek, hogy óriási összegekkel ösztönzik őket olyan múltbeli időszakok kutatására, amelyeknek egyáltalán nincs régészeti értékük. A második vagy a harmadik évben többször is felszólították a hatóságokat, adjanak rá magyarázatot, miért kutatnak, mit keresnek abban a korban. Legfőképpen: miért áldoznak olyan hatalmas összegeket olyan korszak – a hétmillió évvel ezelőtti időszakról van szó – kutatására, amely régészeti szemmel nézve gyakorlatilag érdektelen.
- Mit feleltek?
- Általánosságokat. Azt hitték, a régészek száját könnyen be lehet fogni azzal, ha továbbra is jól megfizetik őket. De némelyikük kifecsegte, megjelent a szakmai fórumokban, utána pedig a bulvársajtó is megszellőztette. Kevésen múlt, hogy a nyomortévék nem kezdtek el róla beszélni.
- Az pedig nagy csoda lett volna! – tette hozzá mély meggyőződéssel Karen.
Mindhárman nevettek.
- Aztán drámai esemény történt.
- Drámai esemény?
- Igen. Konferenciát tartottak New Yorkban. Zárt ajtók mögött. A nagyközönség tudott az összejövetelről, de nem ismerte annak valódi témáját, mert a sajtónak valami szokásos általánosságot mondtak. Nem is volt a konferencia iránt jelentősebb külső érdeklődés. Talán ki sem derült soha, hogy ott mi hangzott el.
Szünetet tartott.
- És? – kérdezte türelmetlenül Helmut. – Mi hangzott el?
- Maga Charles Trento, a tudós és politikus nyitotta meg a konferenciát. Első mondata állítólag így hangzott: Az egyszer már lezajlott múltba visszajutni nem lehet.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Ez azért így kimondva mégiscsak sok volt a szőke nő számára. Karen előbb felállt, de szinte ugyanabban a pillanatban már vissza is ült – jobban mondva vissza roskadt a székébe. Úgy érezte, a következő pillanatban még az ég is rászakad…
Akkor is, ha ebben a helyzetben mindenről lehetett beszélni, csak égről nem…
Helmut is nehezen fogta fel, látszott az arcán, hogy emészteni próbálja. Ed Philips nyugodtan üölt, a legkisebb mozdulat nélkül, és várta, hogy a társai valamit reagáljanak. Ha kérdezni akarnak, majd kérdeznek.
- Egy másik időből? – tért magához kisvártatva Helmut Schellenberg. – Hogyan érkezhettek volna egy másik időből? És egyáltalán: mi az, hogy másik idő?
- Bocsáss meg, – felelte vigyorogva Ed Philips. – ez így nem pontos. Voltaképpen nem másik időből jöttek, csak egy olyan másik jövőből, ami számunkra nem létezik.
Helmit arca megnyúlt.
- Másik jövőből? Ami nem létezik a számunkra?
Karen komoran bólintott. Ő értette. Nagyon is.
Ed Philips megköszörülte a torkát, és újra nekifogott:
- Amikor egy-két év múlva kénytelenek voltak minden szinten azt konstatálni, hogy egyáltalán nem érkeznek jelentések, hirtelen nagyon felértékelődött az időutazással összefüggő régészeti leletek jelentősége. Kimondottan keresni kezdték az ilyeneket. Egyes régészek és régészeti intézmények akkora támogatást kaptak, mint előtte egy évszázad alatt összesen nem. Ennek fejében meghatározott helyeken kellett grandiózus ásatásokat folytatniuk. Természetesen az volt a cél, hogy az archeológusok találják meg a múltban épített bázisok nyomait ott, ahol azokat a tervek szerint építeni kellett.
Helmut sóhajtott. Ed nem zavartatta magát, folytatta:
- A régészek meglepődtek, és sokáig értetlenkedtek. Némelyikük kritizálta az elképzeléseket, mondván, miért a kormány és a hadsereg írja elő a régészek számára, hogy hol kell kutatniuk. Az ilyenek azonban kevesen voltak, és a bőven ömlő pénz a szakma zömét meggyőzte. A régészek többsége praktikus embernek bizonyult, nem kérdezett, hanem elköltötte a pénzt. Ásatást szervezett, munkatársakat toborzott, beszerezte a legmodernebb eszközöket, mozgósította a legjobb szakértőket, és hozzáfogott a munkához. Amikor kiderült, hogy a pénzeső nem áll el, sőt szakadatlanul ömlik, és az ásatások minden résztvevője kiemelt fizetést, extra prémiumokat, valamint újabb és újabb juttatásokat kap, még a lelkesedés is feltámadt. Valósággal tolongtak a régészek.
- És? Mit találtak?
- Sokáig semmit. Illetve különböző korokból származó leleteket. Volt igazán fontos lelet is, legalábbis archeológiai szempontból. A régészek nagy ügyet csináltak belőle, ha egy-egy ilyen előkerült, aztán csodálkoznak, hogy a biztosok nem lelkesednek értük.
- A biztosok?
- Minden ásatáson részt vett egy kormánybiztos. A többségük magas rangú katonatiszt. Olyan emberek voltak, akik elég sokat tudtak az idő megszállásának programjáról, jól ismerték a múltban tervezett objektumokat, és teljesen tisztában voltak vele, mit is kell keresni. Alezredesek, ezredesek vagy tábornokok. Gondosan válogatták ki őket. Az első időszakban mind nagyon türelmes volt, hónapokon keresztül higgadtan várakoztak. Dicsérték a velük dolgozó régészek gondos munkáját, és írogatták a jelentéseket.
- Mik álltak ezekben a jelentésekben?
- Folyamatosan beszámoltak a munka menetéről. Mivel az összes ásatást a jelenlegi talajszinten kezdték, a biztosok úgy érezték, a régészek visszafelé haladnak az időben. A biztosok többsége katonai műszaki szakember volt, becsülték a türelmes és alapos munkát, de azt is tudták, hogy fentről sürgetik őket. Ezért gyakran kértek olyan eszközöket és berendezéseket, amelyek úgy gyorsították meg az ásatók munkáját, hogy az nem ment az alaposság rovására. Néhány hónap elteltével a biztosok egyike-másika kénytelen volt elküldeni az első végjelentését.
- Végjelentését? Mi az, hogy végjelentés?
- Végjelentésnek nevezték a kialakult zsargonban azokat a beszámolókat, amelyek tökéletes bizonyítékokat szolgáltattak arról, hogy valamelyik bázis nem épült fel. Ilyet egy biztos sem írt könnyen, de amikor meggyőződött róla, hogy az adott helyen és az adott időszakban az elvárt objektum nem készült el, kénytelen volt rá. Aztán a hónapok múltán egyre szaporodtak a végjelentések.
- Jelentettek olyat, hogy valamelyik bázis elkészült?
- Nem, soha. A legtöbb esetben lelkiismeretesen megvizsgálták az objektunok kijelölt helyét. Nemcsak archeológiai szempontból, a biztosok zömének volt valamiféle építészeti jártassága vagy képzettsége. Kénytelenek voltak megállapítani, hogy a múltban tervezett építmények alapozása sem készült el, sőt az előírt terepen lényegében semmiféle munkára sem került sor.
- Hogyan hatottak ezek a jelentések a főnökségre?
- Először dühöt keltettek. Később pánikot. Ahogy a végjelentések sokasodtak, rá kellett jönniük, hogy szellemet kergetnek. Az volt az első reakció, hogy minden utánpótlást leállítottak. Nem küldtek többé se embert, se felszerelést a múltban épülő bázisokhoz, az újak létrehozását pedig befagyasztották.
Egy pillanatra elhallgatott. Helmut nagyot sóhajtott, Karen üres tekintettel meredt a mennyezetre.
- Meg voltak győződve róla, – magyarázta tovább egy pillanat múlva Ed. – hogy nem lehet a jelenség oka a közönséges fegyelmezetlenség. A múltba küldött részlegek tagjai zömmel nagyon is kötelességtudó emberek voltak, az pedig, hogy mindannyian egyöntetűen fittyet hányjanak a feladatukra, képtelenségnek tűnt. Felmerült tehát, nincs-e a képben valami ismeretlen, harmadik tényező. A természettudósok feladatul kapták hát a rejtély megoldását. Újra, és minden eddiginél alaposabban, elszántabban tanulmányozni kezdték hát a választott korszakok éghajlatát, növény- és állatvilágát. Kell lennie ott valaminek, ami akadályozza a bázisok felépítését. Ez már akkor történt, amikor a régészek fellázadtak.
Erre még Karen is nagyot nézett.
- Hogyan? A régészek? Fellázadtak?
- Bizony, a régészek.
- Az hogy’ történhetett?
Ed Philips elmosolyodott:
- A régészek többségének természetesen fogalma sem volt az időutazással kapcsolatos projektekről. Ők csak annyit érzékeltek, hogy óriási összegekkel ösztönzik őket olyan múltbeli időszakok kutatására, amelyeknek egyáltalán nincs régészeti értékük. A második vagy a harmadik évben többször is felszólították a hatóságokat, adjanak rá magyarázatot, miért kutatnak, mit keresnek abban a korban. Legfőképpen: miért áldoznak olyan hatalmas összegeket olyan korszak – a hétmillió évvel ezelőtti időszakról van szó – kutatására, amely régészeti szemmel nézve gyakorlatilag érdektelen.
- Mit feleltek?
- Általánosságokat. Azt hitték, a régészek száját könnyen be lehet fogni azzal, ha továbbra is jól megfizetik őket. De némelyikük kifecsegte, megjelent a szakmai fórumokban, utána pedig a bulvársajtó is megszellőztette. Kevésen múlt, hogy a nyomortévék nem kezdtek el róla beszélni.
- Az pedig nagy csoda lett volna! – tette hozzá mély meggyőződéssel Karen.
Mindhárman nevettek.
- Aztán drámai esemény történt.
- Drámai esemény?
- Igen. Konferenciát tartottak New Yorkban. Zárt ajtók mögött. A nagyközönség tudott az összejövetelről, de nem ismerte annak valódi témáját, mert a sajtónak valami szokásos általánosságot mondtak. Nem is volt a konferencia iránt jelentősebb külső érdeklődés. Talán ki sem derült soha, hogy ott mi hangzott el.
Szünetet tartott.
- És? – kérdezte türelmetlenül Helmut. – Mi hangzott el?
- Maga Charles Trento, a tudós és politikus nyitotta meg a konferenciát. Első mondata állítólag így hangzott: Az egyszer már lezajlott múltba visszajutni nem lehet.
Folytatása következik.
2011. december 22., csütörtök
Szerelem és líra - V.
Ötödik rész
A forma a líra fontos, a tartalommal egyenrangú része. A lírai művek forma-érzékenyek; tartalmuk csak a forma által létezik, csak a forma által fejeződik ki. Tartalom és forma egymást kölcsönösen meghatározzák, ellentétben a filozófiailag felfogott anyaggal, amely közömbös a formával szemben. „A forma, amelyre a szépnek szüksége van ahhoz, hogy láthatóvá váljék.” (SCHOPENHAUER, a. 1981: 148.) – mondja Schopenhauer.
A forma azonban nem állandó és nem is egyféle. Voltaképpen költő és közönség kölcsönhatásában alakul és formálódik. Természetesen ebben a kölcsönhatásban a kezdeményező szerepét a költő játssza, de állandóan szüksége van a folyamatos visszacsatolásra, tudnia kell, hogy az általa kultivált forma lehetővé teszi-e a közönség számára a befogadást, vagy sem.
Itt van nagy szerepe annak, hogy a költő mekkora és miféle közönség számára írja a műveit, a lehetséges közönség milyen halmazát tekinti művei befogadójának.
A magyar lírai tradíciók általában a magyarul beszélők lehetséges legnagyobb hányadára számítanak, mint befogadókra. Ez a teljes magyar közönség, illetve a magyar közönség teljessége. Ez a teljesség, ami a magyar kultúra egysége és megmaradása szempontjából most összehasonlíthatatlanabbul fontosabb (lenne), mint a Trianont megelőző időkben.
A teljesség hiánya miatt – tudniillik azért, mert a költő a verse írásakor eleve nem a teljességre számít, csak egy annál végtelenül szűkebb közeget céloz meg, talán csak az olvasók egy miniatűr halmazát – természetesen lehet a felelősséget a közönségre hárítani, csak nem nagyon ildomos. És nem is etikus. Lehet azt mondani, hogy a közönség nem olvas, nem érdekli a vers, sőt egyáltalában semmiféle irodalom nem érdekli. Az is elképzelhető, hogy ez a megállapítás a közönség jelentős részére igaz. Azt is lehet mondani, hogy a közönség csak a gyöngéhez, a primitívhez, az értéktelenhez vonzódik. Elképzelhető, hogy a közönség jelentős hányadára nézve ez a minősítés is igaz. Az viszont tökéletesen abszurd szituáció, hogy a költő már műve születésének, megírásának pillanataiban pontosan tudja, hogy a közönség zöme az ő költeményének befogadására alkalmatlan, ezért eleve számításba sem, veszi a publikum ezen részét. Ez nyilvánvalóan nonszensz, a rossz költő nyegle önigazolása.
A vers megírásakor még nem tudni, mekkora lehet a befogadók köre; ezért a költő csakis akkor következetes, és csakis akkor lehet méltó küldetéséhez, ha a befogadók halmazaként a magyar nyelven értők összességét tételezi. Ma már nem egyszer elmondták, leírták, hogy a műalkotások megszületéséhez úgynevezett hatásvizsgálatra van szükség. Benedek András szerint:
“Az irodalmi műveknél bevált tartalmi és formai elemzést azonban ajánlatos egy harmadik egyenrangú tényező, a hatás vizsgálatával kiegészíteni. A várható hatás természetesen valamennyire mindenféle műalkotást befolyásol, de legerősebben ott érvényesül, ahol a közvetítést más művészek végzik el. A zenemű nem a kottaolvasók szűk körének tetszésére pályázik, hanem a hangversenylátogatókéra, a dráma nem olvasmánynak íródik, hanem színházi előadásra.” (BENEDEK, András: Dráma és dramaturgia)
A vers esetében ugyan viszonylag ritkán fordul elő, hogy „a közvetítést más művészek végzik el” de azért itt sem becsülhetjük le a jó versmondók, előadóművészek hatását. Viszont ideális esetben a vers sem a „kottaolvasók”, azaz a bennfentes irodalmárok szűk körének íródik, hanem azért, hogy az olvasók minél szélesebb körére találjon.
A szavalhatóság, előadhatóság a vers fontos tulajdonsága. Sok esetben ez az utolsó szűrő, amely eldönti, hogy a verset miféle esztétikai minősítés illeti meg. Sok olvasva jónak tűnő vers lepleződik így le. A rossz versek előadása mindent eldönt, hiszen minél jobb az interpretáció, annál inkább kiviláglik a mű értéktelensége. Más esetben az ellenkező véleményű, világnézetű kritikusok ellenvéleményét, gyakran lenéző, gúnyolódó hangnemben elmondott kifogásait semmisíti meg a vers előadása.
Valaha minden verset énekelni lehetett, ezt ma már nem várhatjuk el. A szavalhatóságot azonban igen, ezt el is kell várnunk. A szavalhatóság, a jól mondhatóság a versforma magától értetődő tulajdonsága. A lírai mű ugyanis – a fentebbiek értelmében – sohasem pusztán személyes belső monológ; rendelkezik az irodalmi műalkotások fontos sajátosságával, az érdekeltséggel.
A versmondás, a lírai mű emberi hang segítségével történő nyilvános előadása voltaképpen a befogadás egy fontos neme, sok esetben éppen a legfontosabb próbaköve. A magányos olvasás korántsem a lírai műalkotás befogadásának egyetlen formája, és nem is a legtávlatosabb. A vers hallgatása csak látszólag ment ki a divatból, továbbra is perspektívát hordoz magában; a közösségben történő egyéni befogadás sajátos, mással össze nem téveszthető lehetőségét. Ez olyan lehetőségekkel rendelkezik, amelyeket az egyéni, magányos olvasás nem képes megadni. Természetesen lehetséges az is – az interpretáció színvonalától, irányultságától, illetve a hallgatóság hozzáállásától függően, hogy mélységesen alatta marad az egyéni olvasás által biztosított magányos befogadásnak, de messze meg is haladhatja azt.
Analógiának természetes módon kínálkozik a színházi előadás. A drámaírók zöme nem azért írja műveit, hogy azok nyomtatásban megjelenjenek, hanem azért, hogy előadják őket a színpadon. A drámai műalkotás üzenetét a legteljesebben a színpadon fejtheti ki. Természetesen – mivel léteznek jobb és rosszabb előadások – egyáltalán nincs rá garancia, hogy ez minden egyes előadásban meg is történik. Arra sincs, hogy az előadás a drámai műalkotással adekvát, azt értelmező, vagy kiegészítő szellemben történik. Éppen manapság, amikor a rendezői olvasatok nyegle divatja az esetek igen nagy százalékában kifejezetten eltorzítja a műveket, emlékeztetnem kell rá, hogy ennek ellenére a színházi előadás az, ami elméletileg a drámai művek adott pillanatban érvényes üzenetét a legnagyobb mértékben képes befogadásra alkalmassá tenni.
Ami a drámának a színpadi előadás, az a lírai műalkotás számára a versmondás, a szavalat. Voltaképpen a lírai művek még kedvezőbb helyzetben vannak a drámánál, hiszen a közfelfogás a szavalók számára nem engedélyez olyasféle torzításokat, amelyekkel a színpadi előadások rendezői magától értetődő természetességgel élnek. A lírai vers szövege szent és sérthetetlen.
A közönség előtti előadás, a szavalat képes-e többletértéket adni a befogadók számára?
Ahogy a színházban létezik a színházi élményközösség fogalma, amelynek más művészetekben megfelelője nincsen; úgy a szavalat esetén is léteznie kell ehhez hasonló közös élménynek. Legjobb, ha így határozom meg: lírai élményközösség.
A lírai élményközösség mibenlétének taglalása ennek a tanulmánynak tárgya nem lehet, még az sem biztos, hogy egyáltalán elfogadható-e ez a kifejezés. Azt viszont meg kell mondanom, mit értek alatta: szavalónak és közönségének közös versélményét, ami a hangos interpretáció, a jelen lévő, élő szavaló hallgatóság miatt mindenképpen más természetű, mint a magányos olvasás általi befogadás. Az esztétikai élmény mindig viszony; a mű és a befogadó kapcsolata. Közösségben magától értetődően másféle viszony alakul ki, főleg, ha személyesen jelen van a vers megszólaltatója.
Természetesen mindezt csak a jelen lévő versmondó által jelen időben elszavalt, ily módon a színházi előadáshoz hasonlóan csak időben tárgyiasuló szavalatokról mondhatjuk el. A versmondás felvétele már film, másféle műalkotás, hiányzik belőle a személyes jelenlét frissessége.
Aligha szükséges bőven kifejteni, hogy a szavalat megfelelő formát és tartalmat igényel. Egyrészt a vers legyen jól mondható, szép és szabatos nyelvezetű.
Vajon lehet-e szavalni egy központozás nélküli verset?
A vers formájához hozzá értendő az írásbeli közlésre vonatkozó közösségi megállapodások tiszteletben tartása. Ilyen közösségi megállapodás a helyesírás. Valamint a központozás. Mindkettő a befogadókkal való sikeres kommunikáció alapvető feltétele. Szavalni ezen szabályok betartása nélkül nem lehet a verset.
A központozás elhagyását általában olyan „művészi” elvekkel szokták indokolni, amelyek vagy a parttalan művészi önkény, vagy a még parttalanabb jelentésbeli relativitás ideológiájához tartoznak. Mindkét eset voltaképpen megfosztja a befogadókat a valódi esztétikai élménytől; a művészi üzenet befogadásában magukra hagyja őket, azt generálván, hogy ki-ki maga teremtsen magának élettapasztalatai, erkölcsi érzéke, érzelmi érettsége alapján valamiféle saját egyedi üzenetet. Úgy gondolom, ez efféle esztétikai önkielégítésen alapuló befogadást, illetve az ilyen módon létrejövő üzenetet mindenképpen erősen fogyatékosnak kell tekintenem.
(A jelentésbeli relativitás ideológiáival, és a belőle származó „esztétikai” felfogásokkal egy későbbi részben foglalkozom.)
A központozással való játékból eredő „művészi többlet” szánalmas hozadék az általa okozott veszteségekhez képest; a befogadás megnehezítése, korlátozása vagy akadályozása helyenként azt is kétségbe vonhatja, hogy az ilyen módon létrejött szöveget egyáltalán lehet-e irodalmi műalkotásnak tekinteni.
A forma voltaképpen úgy is értelmezhető, mint a műalkotásnak befogadásra alkalmas állapotba való konvertálása. A forma az alkotó szuverenitásából ered, de ez a szuverenitás sohasem lehet parttalan; a művész felelőssége műalkotását befogadásra alkalmas formába öltöztetni.
Ajánlatos ezért a költőnek mindig és minden verse megírásakor keresnie a várható olvasók számára a befogadást leginkább megkönnyítő formát.
Milyen lehet a megfelelő forma?
Folytatása következik.
A forma a líra fontos, a tartalommal egyenrangú része. A lírai művek forma-érzékenyek; tartalmuk csak a forma által létezik, csak a forma által fejeződik ki. Tartalom és forma egymást kölcsönösen meghatározzák, ellentétben a filozófiailag felfogott anyaggal, amely közömbös a formával szemben. „A forma, amelyre a szépnek szüksége van ahhoz, hogy láthatóvá váljék.” (SCHOPENHAUER, a. 1981: 148.) – mondja Schopenhauer.
A forma azonban nem állandó és nem is egyféle. Voltaképpen költő és közönség kölcsönhatásában alakul és formálódik. Természetesen ebben a kölcsönhatásban a kezdeményező szerepét a költő játssza, de állandóan szüksége van a folyamatos visszacsatolásra, tudnia kell, hogy az általa kultivált forma lehetővé teszi-e a közönség számára a befogadást, vagy sem.
Itt van nagy szerepe annak, hogy a költő mekkora és miféle közönség számára írja a műveit, a lehetséges közönség milyen halmazát tekinti művei befogadójának.
A magyar lírai tradíciók általában a magyarul beszélők lehetséges legnagyobb hányadára számítanak, mint befogadókra. Ez a teljes magyar közönség, illetve a magyar közönség teljessége. Ez a teljesség, ami a magyar kultúra egysége és megmaradása szempontjából most összehasonlíthatatlanabbul fontosabb (lenne), mint a Trianont megelőző időkben.
A teljesség hiánya miatt – tudniillik azért, mert a költő a verse írásakor eleve nem a teljességre számít, csak egy annál végtelenül szűkebb közeget céloz meg, talán csak az olvasók egy miniatűr halmazát – természetesen lehet a felelősséget a közönségre hárítani, csak nem nagyon ildomos. És nem is etikus. Lehet azt mondani, hogy a közönség nem olvas, nem érdekli a vers, sőt egyáltalában semmiféle irodalom nem érdekli. Az is elképzelhető, hogy ez a megállapítás a közönség jelentős részére igaz. Azt is lehet mondani, hogy a közönség csak a gyöngéhez, a primitívhez, az értéktelenhez vonzódik. Elképzelhető, hogy a közönség jelentős hányadára nézve ez a minősítés is igaz. Az viszont tökéletesen abszurd szituáció, hogy a költő már műve születésének, megírásának pillanataiban pontosan tudja, hogy a közönség zöme az ő költeményének befogadására alkalmatlan, ezért eleve számításba sem, veszi a publikum ezen részét. Ez nyilvánvalóan nonszensz, a rossz költő nyegle önigazolása.
A vers megírásakor még nem tudni, mekkora lehet a befogadók köre; ezért a költő csakis akkor következetes, és csakis akkor lehet méltó küldetéséhez, ha a befogadók halmazaként a magyar nyelven értők összességét tételezi. Ma már nem egyszer elmondták, leírták, hogy a műalkotások megszületéséhez úgynevezett hatásvizsgálatra van szükség. Benedek András szerint:
“Az irodalmi műveknél bevált tartalmi és formai elemzést azonban ajánlatos egy harmadik egyenrangú tényező, a hatás vizsgálatával kiegészíteni. A várható hatás természetesen valamennyire mindenféle műalkotást befolyásol, de legerősebben ott érvényesül, ahol a közvetítést más művészek végzik el. A zenemű nem a kottaolvasók szűk körének tetszésére pályázik, hanem a hangversenylátogatókéra, a dráma nem olvasmánynak íródik, hanem színházi előadásra.” (BENEDEK, András: Dráma és dramaturgia)
A vers esetében ugyan viszonylag ritkán fordul elő, hogy „a közvetítést más művészek végzik el” de azért itt sem becsülhetjük le a jó versmondók, előadóművészek hatását. Viszont ideális esetben a vers sem a „kottaolvasók”, azaz a bennfentes irodalmárok szűk körének íródik, hanem azért, hogy az olvasók minél szélesebb körére találjon.
A szavalhatóság, előadhatóság a vers fontos tulajdonsága. Sok esetben ez az utolsó szűrő, amely eldönti, hogy a verset miféle esztétikai minősítés illeti meg. Sok olvasva jónak tűnő vers lepleződik így le. A rossz versek előadása mindent eldönt, hiszen minél jobb az interpretáció, annál inkább kiviláglik a mű értéktelensége. Más esetben az ellenkező véleményű, világnézetű kritikusok ellenvéleményét, gyakran lenéző, gúnyolódó hangnemben elmondott kifogásait semmisíti meg a vers előadása.
Valaha minden verset énekelni lehetett, ezt ma már nem várhatjuk el. A szavalhatóságot azonban igen, ezt el is kell várnunk. A szavalhatóság, a jól mondhatóság a versforma magától értetődő tulajdonsága. A lírai mű ugyanis – a fentebbiek értelmében – sohasem pusztán személyes belső monológ; rendelkezik az irodalmi műalkotások fontos sajátosságával, az érdekeltséggel.
A versmondás, a lírai mű emberi hang segítségével történő nyilvános előadása voltaképpen a befogadás egy fontos neme, sok esetben éppen a legfontosabb próbaköve. A magányos olvasás korántsem a lírai műalkotás befogadásának egyetlen formája, és nem is a legtávlatosabb. A vers hallgatása csak látszólag ment ki a divatból, továbbra is perspektívát hordoz magában; a közösségben történő egyéni befogadás sajátos, mással össze nem téveszthető lehetőségét. Ez olyan lehetőségekkel rendelkezik, amelyeket az egyéni, magányos olvasás nem képes megadni. Természetesen lehetséges az is – az interpretáció színvonalától, irányultságától, illetve a hallgatóság hozzáállásától függően, hogy mélységesen alatta marad az egyéni olvasás által biztosított magányos befogadásnak, de messze meg is haladhatja azt.
Analógiának természetes módon kínálkozik a színházi előadás. A drámaírók zöme nem azért írja műveit, hogy azok nyomtatásban megjelenjenek, hanem azért, hogy előadják őket a színpadon. A drámai műalkotás üzenetét a legteljesebben a színpadon fejtheti ki. Természetesen – mivel léteznek jobb és rosszabb előadások – egyáltalán nincs rá garancia, hogy ez minden egyes előadásban meg is történik. Arra sincs, hogy az előadás a drámai műalkotással adekvát, azt értelmező, vagy kiegészítő szellemben történik. Éppen manapság, amikor a rendezői olvasatok nyegle divatja az esetek igen nagy százalékában kifejezetten eltorzítja a műveket, emlékeztetnem kell rá, hogy ennek ellenére a színházi előadás az, ami elméletileg a drámai művek adott pillanatban érvényes üzenetét a legnagyobb mértékben képes befogadásra alkalmassá tenni.
Ami a drámának a színpadi előadás, az a lírai műalkotás számára a versmondás, a szavalat. Voltaképpen a lírai művek még kedvezőbb helyzetben vannak a drámánál, hiszen a közfelfogás a szavalók számára nem engedélyez olyasféle torzításokat, amelyekkel a színpadi előadások rendezői magától értetődő természetességgel élnek. A lírai vers szövege szent és sérthetetlen.
A közönség előtti előadás, a szavalat képes-e többletértéket adni a befogadók számára?
Ahogy a színházban létezik a színházi élményközösség fogalma, amelynek más művészetekben megfelelője nincsen; úgy a szavalat esetén is léteznie kell ehhez hasonló közös élménynek. Legjobb, ha így határozom meg: lírai élményközösség.
A lírai élményközösség mibenlétének taglalása ennek a tanulmánynak tárgya nem lehet, még az sem biztos, hogy egyáltalán elfogadható-e ez a kifejezés. Azt viszont meg kell mondanom, mit értek alatta: szavalónak és közönségének közös versélményét, ami a hangos interpretáció, a jelen lévő, élő szavaló hallgatóság miatt mindenképpen más természetű, mint a magányos olvasás általi befogadás. Az esztétikai élmény mindig viszony; a mű és a befogadó kapcsolata. Közösségben magától értetődően másféle viszony alakul ki, főleg, ha személyesen jelen van a vers megszólaltatója.
Természetesen mindezt csak a jelen lévő versmondó által jelen időben elszavalt, ily módon a színházi előadáshoz hasonlóan csak időben tárgyiasuló szavalatokról mondhatjuk el. A versmondás felvétele már film, másféle műalkotás, hiányzik belőle a személyes jelenlét frissessége.
Aligha szükséges bőven kifejteni, hogy a szavalat megfelelő formát és tartalmat igényel. Egyrészt a vers legyen jól mondható, szép és szabatos nyelvezetű.
Vajon lehet-e szavalni egy központozás nélküli verset?
A vers formájához hozzá értendő az írásbeli közlésre vonatkozó közösségi megállapodások tiszteletben tartása. Ilyen közösségi megállapodás a helyesírás. Valamint a központozás. Mindkettő a befogadókkal való sikeres kommunikáció alapvető feltétele. Szavalni ezen szabályok betartása nélkül nem lehet a verset.
A központozás elhagyását általában olyan „művészi” elvekkel szokták indokolni, amelyek vagy a parttalan művészi önkény, vagy a még parttalanabb jelentésbeli relativitás ideológiájához tartoznak. Mindkét eset voltaképpen megfosztja a befogadókat a valódi esztétikai élménytől; a művészi üzenet befogadásában magukra hagyja őket, azt generálván, hogy ki-ki maga teremtsen magának élettapasztalatai, erkölcsi érzéke, érzelmi érettsége alapján valamiféle saját egyedi üzenetet. Úgy gondolom, ez efféle esztétikai önkielégítésen alapuló befogadást, illetve az ilyen módon létrejövő üzenetet mindenképpen erősen fogyatékosnak kell tekintenem.
(A jelentésbeli relativitás ideológiáival, és a belőle származó „esztétikai” felfogásokkal egy későbbi részben foglalkozom.)
A központozással való játékból eredő „művészi többlet” szánalmas hozadék az általa okozott veszteségekhez képest; a befogadás megnehezítése, korlátozása vagy akadályozása helyenként azt is kétségbe vonhatja, hogy az ilyen módon létrejött szöveget egyáltalán lehet-e irodalmi műalkotásnak tekinteni.
A forma voltaképpen úgy is értelmezhető, mint a műalkotásnak befogadásra alkalmas állapotba való konvertálása. A forma az alkotó szuverenitásából ered, de ez a szuverenitás sohasem lehet parttalan; a művész felelőssége műalkotását befogadásra alkalmas formába öltöztetni.
Ajánlatos ezért a költőnek mindig és minden verse megírásakor keresnie a várható olvasók számára a befogadást leginkább megkönnyítő formát.
Milyen lehet a megfelelő forma?
Folytatása következik.
2011. december 21., szerda
A néhai Szólón
Egyszer régen, Attikában
Főtt a nép az adósságban;
A kamatok embert ettek,
Rabszolgaságba vetettek.
——–
Nehéz idő,
Nehéz idő;
Mit is tehet egy Békítő?
——-
Rossz jelen indulat-árja
A vérfürdő-jövőt várja,
Vadul villognak a szemek,
Ezer oszlop beleremeg.
——-
Kardot köszörülő
Idő…
Mit tehet itt egy Békítő?
——-
Vén hitelek rossz fullánkja
Életerő lelkét rágja,
Talán a fájdalom marad,
Abból meg csupán kín fakad.
——–
Farkasfogú,
Szürke idő…
Mihez kezdjen egy Békítő?
——–
Mi lett aztán Attikában?
Vér folyt a templom sarkában?
Megtelt az összes temető,
S infarktust kapott a jövő?
——-
Adósság-hálójú idő,
Mit művelt az a békítő?
——-
Amit Szólón egykor tudott,
Úgy látszik, már örök titok,
Mivel ma nem tudja senki.
——–
Vajon mit lehetne tenni,
Hogy mégse tudja megenni
Az adósság a világot?
——-
Az egykori Szólón ma már
Szobor a múlt magas falán.
——-
Szúrós szeme egykor látott
Megszűnni sok adósságot.
—–
“Holnap napkeltétől pedig
Többé senki nem tartozik,
Nincs adós, nincs hitelező,
Viszont talán lehet: jövő…”
——–
A kisöpört adósságok
Helyén elfért a jövendő,
Jött Attikára jobb idő…
——
Ma már ebből gyerek felel,
De hogy mivel érhette el
Szólón, azt nem tudja senki.
——
Jövő menedéke: béke;
És a mélykék hellén égre
Bizakodva néztek végre.
—–
Pénzes farkas, adós bárány
Puszipajtások nem lettek,
Viszont tovább öregedtek.
——-
Megköszönte-e a tömeg
Szólónnak, a békítőnek?
——–
A fegyvereket letették,
Csendesek lettek az esték…
——-
Hogy lehet a hitelezőt,
Meg a dühös nélkülözőt
Egy akolba beterelni?
——-
Mindez csupán Szólón titka,
S mivel Szólón nagyon ritka,
Rajta kívül nem tudja más…
——
Ma is nehéz idők járnak,
Ma is a jövőbe vájnak
A hatalmas adósságok…
——-
Néhai Szólón, barátunk,
Jöjj hozzánk, szívesen látunk…
——–
Múltba zárva hogy’ jöhetne?
Tán el is van már feledve?
—–
Panaszosan, búsan szólón
Idézlek, néhai Szólón!
——
Higgadt bölcsnek, békítőnek,
S főleg: jövőteremtőnek
Ma is itt lenne a helyed.
——–
Hó hull sápadt Miatyánkra,
Kemény szél jön a világra,
Újabb baljós, rossz esztendők.
—–
Reménykedve, szépen szólón
Idézlek, néhai Szólón.
—–
Jöjj el közénk,
Itt a helyed,
Vagy küldd közénk a szellemed!
—–
Éledezik száz rossz erő,
Jöjj,
Ne késlekedj,
Békítő!
Főtt a nép az adósságban;
A kamatok embert ettek,
Rabszolgaságba vetettek.
——–
Nehéz idő,
Nehéz idő;
Mit is tehet egy Békítő?
——-
Rossz jelen indulat-árja
A vérfürdő-jövőt várja,
Vadul villognak a szemek,
Ezer oszlop beleremeg.
——-
Kardot köszörülő
Idő…
Mit tehet itt egy Békítő?
——-
Vén hitelek rossz fullánkja
Életerő lelkét rágja,
Talán a fájdalom marad,
Abból meg csupán kín fakad.
——–
Farkasfogú,
Szürke idő…
Mihez kezdjen egy Békítő?
——–
Mi lett aztán Attikában?
Vér folyt a templom sarkában?
Megtelt az összes temető,
S infarktust kapott a jövő?
——-
Adósság-hálójú idő,
Mit művelt az a békítő?
——-
Amit Szólón egykor tudott,
Úgy látszik, már örök titok,
Mivel ma nem tudja senki.
——–
Vajon mit lehetne tenni,
Hogy mégse tudja megenni
Az adósság a világot?
——-
Az egykori Szólón ma már
Szobor a múlt magas falán.
——-
Szúrós szeme egykor látott
Megszűnni sok adósságot.
—–
“Holnap napkeltétől pedig
Többé senki nem tartozik,
Nincs adós, nincs hitelező,
Viszont talán lehet: jövő…”
——–
A kisöpört adósságok
Helyén elfért a jövendő,
Jött Attikára jobb idő…
——
Ma már ebből gyerek felel,
De hogy mivel érhette el
Szólón, azt nem tudja senki.
——
Jövő menedéke: béke;
És a mélykék hellén égre
Bizakodva néztek végre.
—–
Pénzes farkas, adós bárány
Puszipajtások nem lettek,
Viszont tovább öregedtek.
——-
Megköszönte-e a tömeg
Szólónnak, a békítőnek?
——–
A fegyvereket letették,
Csendesek lettek az esték…
——-
Hogy lehet a hitelezőt,
Meg a dühös nélkülözőt
Egy akolba beterelni?
——-
Mindez csupán Szólón titka,
S mivel Szólón nagyon ritka,
Rajta kívül nem tudja más…
——
Ma is nehéz idők járnak,
Ma is a jövőbe vájnak
A hatalmas adósságok…
——-
Néhai Szólón, barátunk,
Jöjj hozzánk, szívesen látunk…
——–
Múltba zárva hogy’ jöhetne?
Tán el is van már feledve?
—–
Panaszosan, búsan szólón
Idézlek, néhai Szólón!
——
Higgadt bölcsnek, békítőnek,
S főleg: jövőteremtőnek
Ma is itt lenne a helyed.
——–
Hó hull sápadt Miatyánkra,
Kemény szél jön a világra,
Újabb baljós, rossz esztendők.
—–
Reménykedve, szépen szólón
Idézlek, néhai Szólón.
—–
Jöjj el közénk,
Itt a helyed,
Vagy küldd közénk a szellemed!
—–
Éledezik száz rossz erő,
Jöjj,
Ne késlekedj,
Békítő!
2011. december 20., kedd
Davis újabb levelének részlete - IV.
Most valami nagyon fontos dolgom akadt. A vár tövében húzódó, félkör alakban a folyó partjára vezető gyalogutat kellett szemügyre vennem. Ezen többször is végigmentem, gyakorlatilag lépésről lépésre átvizsgáltam. Jól megnéztem a talajt, néhol ástam, vagy ásattam is.
Több ponton is könnyűszerrel aláaknázhatónak tűnt. Akadt azonban ezzel kapcsolatban egy elég jelentős probléma.
A gyújtózsinór.
Rengeteg gyújtózsinórra lesz szükségem. Ráadásul az a biztos, ha gyújtózsinórból mindenütt túlbiztosítással dolgozom, hiszen nem engedhetem meg, hogy valamelyik aknám ne robbanjon fel. Ha egy gyújtózsinór valahol elakad, az ne vezessen katasztrófához. Hol helyezem el őket?
Csak a földben lehet, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen nyomvonalon. Zrínyi grófnak egyelőre nem említettem a problémát, viszont igyekeztem minél jobban szétnézni. Minél alaposabban meg kellett ismerkednem a tereppel, hiszen az életem – és nem csupán az enyém – múlhatott bármelyik gödrön vagy hanton.
Kérésemre egészen sötétedésig a folyó bal partján maradtunk. Délután négy óra felé már erősen szürkült, és nem sokkal utána szinte minden átmenet nélkül leszállt a sötétség. Az idő is elromlott, havas eső kezdett szitálni vékony cseppekben, de szerencsére a szél nem támadt fel mellé, ami esetleg elviselhetetlenné tehette volna.
Magyaros öltözékben voltam én is, mint a többiek. A csizma, a vastag és szűk posztónadrág és a bélelt, meleg dolmány, meg a bundakabát nagyon alkalmatos viselet volt ebben az időben, magam azonban rendszeresen levetettem a bundámat, és valamelyik kísérőm gondjaira bíztam.
Így tettem most is, éppen akkor, amikor fáklyát gyújtottak.
- Török pontonos tiszt vagyok, és a hídfő helyét keresem – fordultam Zrínyihez. – Sötétben érkeztem a Mura partjára, a helyet nem ismerem, legfeljebb fáklyafényben vizsgálódhatok.
Zrínyi bólintott, a kíséretünkben lévő egyik fiatal tiszt azonban – Guzics hadnagy volt, a várkapitány öccse – megjegyezte:
- Hátha előreküld valakit a török még napközben.
Nem kellett válaszolnom, mert a bán megrázta a fejét.
- Nem hiszem. Gyanút keltene. Még akkor is, ha magyar ruhába bújna az illető. Légrád közel van, a török nem kockáztat. Sötétedés után fog jönni.
Eléggé megfuttattam a kísérőimet, ahogy végigvizsgáltam a folyópartot legalább háromszáz lépésnyi hosszúságban. Szerencsémre gondosak voltak, és vigyáztak rám. Nagyon belemerültem a munkámba, nem is láttam a lábam elé, elcsúsztam legalább ötször, mindannyiszor talpra segítettek. Egyszer komolyabb baj is történhetett volna, csaknem beleestem a folyóba, az egyik tagbaszakadt katona a dolmányom gallérjánál fogva kapott el, és húzott vissza.
- Köszönöm! – hebegtem magyarul.
- Örülök, ha segíthettem az úrnak!
Néhány pillanatig pihennem kellett. A tőlem egy ölnyire sűrűsödő sötétségben rohant valahol a Mura, ez a gyors folyó, és ha belepottyanok, a fáklyák dacára aligha számíthattam volna segítségre. Hiába tudok úszni, legfeljebb perceim lehettek volna a jeges vízben, és a sötétségben talán még azt se tudtam volna, merre van a part.
Kivert a hideg néhány pillanatra. Néhány másodpercre – nem mondhatok mást – valami sajátos módon érzékeltem a folyót. Magam sem tudom, hogyan, de az a benyomásom támadt, hogy gyorsan rohan, és magasabban áll, mint hajnalban, amikor átkeltünk rajta.
- Mintha emelkedett volna a folyó – motyogtam.
- Lehetséges – felelte Zrínyi gróf. – Stíriában állítólag esők voltak. A Mura mindig gyorsan árad, és lassan apad.
Ezt is jó lesz megjegyeznem.
Ideje volt folytatnom a munkát. Most már jobban ügyeltem, a kísérőim nemkülönben. A fáklyafény miatt távolra egyáltalán nem láttam, csak érzésből tudtam, hol a folyó, és mindent már csak a Mura helyzetéhez tudtam viszonyítani.
Már percekkel előbb megtaláltam a hídfőnek való helyet, de újra és újra ellenőrizni akartam, így elég sokáig piszmogtam a folyóparton. A gróf türelmesen várt, a többiek azonban érezhetően unták már.
Végre megtorpantam, és szóltam a grófnak:
- Azt hiszem, itt az egyetlen alkalmas pont.
- Én is azt hiszem, – felelte vidáman Zrínyi. – mert hogy korábban is itt volt a hajóhíd. A mi hajóhídunk. A kettő között az egyik. Ott jobbra van a Mura szigete – előremutatott a sötétségbe, de semmit se láttam. Ott balra – mutatta ismét. – volt a másik hajóhíd, az út folytatásaképpen. Az út a vár lerombolt palánkútján keresztül vezet a folyópartra, de azzal a híddal sok baj volt. Kegyelmednek igaza van, a török alighanem itt épít majd hidat.
Valami megütötte a fülemet.
- Ott van a sziget? – láttam ugyan hajnalban, de álmos voltam még, nem figyeltem fel rá.
- Igen, a hídhoz egészen közel volt. Kőhajításnyira. Itt volt a mi hidunk, itt lesz a töröké is. A szigetet a sötétben észre sem veszi.
Fellélegeztem. Korábban is sejtettem ugyan, hogy ez lesz a végeredmény, de biztos akartam lenni a dolgomban. Sőt a sziget miatt a lehetőségek máris megnövekedtek.
- Lakatlan a sziget, gróf úr?
- Igen, és nagyon apró.
Volt azonban még néhány tisztázatlan kérdés. A sziget létét, helyzetét elraktároztam, és folytattam a tervem kidolgozását.
- A pontonokat hosszú szekéroszlop szállítja. A szekerek egyenként a folyópartra jönnek, itt – megmutattam, hogyan kerülik meg majd a dombot egyenként a szekerek. – Degyenként elzörögnek idáig. Egyenként vízre bocsátják a pontonokat, utána azonban meg kell fordulniuk, és utat kell adniuk a következő szekérnek. Ez hogyan történik majd? Előre nem mehetnek, mert az útjukban áll Zrínyi-Újvár felrobbantott nagy parti sarokbástyájának a tömbje. Mit fognak tenni?
Zrínyi megértette, és körbejárta a helyet.
- Társzekerek?
- Igen, gróf úr.
Zrínyi minden teketória nélkül megkérdezte az egyik emberét.
- Mit tennél, Petar? Hosszú társzekérsort irányítasz. Száz vagy annál is több fogatot. Egyenként ide kell jönniük, hogy a hidat alkotó ladikokat a vízre tegyék, utána utat kell adniuk a következőnek.
A megszólított a fejét vakargatta.
- Nem lesz az könnyű feladat, gróf úr.
- Mégis, hogyan oldanád meg?
- Láttam már olyan társzekereket. Nagyok és hosszúkásak. Olyanok, mint a debreceni szekér, erős, jól megvasalt alkotmányok. Elöl és hátul egyaránt erős, egyenes saroglyái vannak, négy erős lőcs támasztja az oldalait. Nagy terhet szállítanak vele. Ökrök vagy lovak húzzák?
Valóban. Erre nem is gondoltam.
Több ponton is könnyűszerrel aláaknázhatónak tűnt. Akadt azonban ezzel kapcsolatban egy elég jelentős probléma.
A gyújtózsinór.
Rengeteg gyújtózsinórra lesz szükségem. Ráadásul az a biztos, ha gyújtózsinórból mindenütt túlbiztosítással dolgozom, hiszen nem engedhetem meg, hogy valamelyik aknám ne robbanjon fel. Ha egy gyújtózsinór valahol elakad, az ne vezessen katasztrófához. Hol helyezem el őket?
Csak a földben lehet, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen nyomvonalon. Zrínyi grófnak egyelőre nem említettem a problémát, viszont igyekeztem minél jobban szétnézni. Minél alaposabban meg kellett ismerkednem a tereppel, hiszen az életem – és nem csupán az enyém – múlhatott bármelyik gödrön vagy hanton.
Kérésemre egészen sötétedésig a folyó bal partján maradtunk. Délután négy óra felé már erősen szürkült, és nem sokkal utána szinte minden átmenet nélkül leszállt a sötétség. Az idő is elromlott, havas eső kezdett szitálni vékony cseppekben, de szerencsére a szél nem támadt fel mellé, ami esetleg elviselhetetlenné tehette volna.
Magyaros öltözékben voltam én is, mint a többiek. A csizma, a vastag és szűk posztónadrág és a bélelt, meleg dolmány, meg a bundakabát nagyon alkalmatos viselet volt ebben az időben, magam azonban rendszeresen levetettem a bundámat, és valamelyik kísérőm gondjaira bíztam.
Így tettem most is, éppen akkor, amikor fáklyát gyújtottak.
- Török pontonos tiszt vagyok, és a hídfő helyét keresem – fordultam Zrínyihez. – Sötétben érkeztem a Mura partjára, a helyet nem ismerem, legfeljebb fáklyafényben vizsgálódhatok.
Zrínyi bólintott, a kíséretünkben lévő egyik fiatal tiszt azonban – Guzics hadnagy volt, a várkapitány öccse – megjegyezte:
- Hátha előreküld valakit a török még napközben.
Nem kellett válaszolnom, mert a bán megrázta a fejét.
- Nem hiszem. Gyanút keltene. Még akkor is, ha magyar ruhába bújna az illető. Légrád közel van, a török nem kockáztat. Sötétedés után fog jönni.
Eléggé megfuttattam a kísérőimet, ahogy végigvizsgáltam a folyópartot legalább háromszáz lépésnyi hosszúságban. Szerencsémre gondosak voltak, és vigyáztak rám. Nagyon belemerültem a munkámba, nem is láttam a lábam elé, elcsúsztam legalább ötször, mindannyiszor talpra segítettek. Egyszer komolyabb baj is történhetett volna, csaknem beleestem a folyóba, az egyik tagbaszakadt katona a dolmányom gallérjánál fogva kapott el, és húzott vissza.
- Köszönöm! – hebegtem magyarul.
- Örülök, ha segíthettem az úrnak!
Néhány pillanatig pihennem kellett. A tőlem egy ölnyire sűrűsödő sötétségben rohant valahol a Mura, ez a gyors folyó, és ha belepottyanok, a fáklyák dacára aligha számíthattam volna segítségre. Hiába tudok úszni, legfeljebb perceim lehettek volna a jeges vízben, és a sötétségben talán még azt se tudtam volna, merre van a part.
Kivert a hideg néhány pillanatra. Néhány másodpercre – nem mondhatok mást – valami sajátos módon érzékeltem a folyót. Magam sem tudom, hogyan, de az a benyomásom támadt, hogy gyorsan rohan, és magasabban áll, mint hajnalban, amikor átkeltünk rajta.
- Mintha emelkedett volna a folyó – motyogtam.
- Lehetséges – felelte Zrínyi gróf. – Stíriában állítólag esők voltak. A Mura mindig gyorsan árad, és lassan apad.
Ezt is jó lesz megjegyeznem.
Ideje volt folytatnom a munkát. Most már jobban ügyeltem, a kísérőim nemkülönben. A fáklyafény miatt távolra egyáltalán nem láttam, csak érzésből tudtam, hol a folyó, és mindent már csak a Mura helyzetéhez tudtam viszonyítani.
Már percekkel előbb megtaláltam a hídfőnek való helyet, de újra és újra ellenőrizni akartam, így elég sokáig piszmogtam a folyóparton. A gróf türelmesen várt, a többiek azonban érezhetően unták már.
Végre megtorpantam, és szóltam a grófnak:
- Azt hiszem, itt az egyetlen alkalmas pont.
- Én is azt hiszem, – felelte vidáman Zrínyi. – mert hogy korábban is itt volt a hajóhíd. A mi hajóhídunk. A kettő között az egyik. Ott jobbra van a Mura szigete – előremutatott a sötétségbe, de semmit se láttam. Ott balra – mutatta ismét. – volt a másik hajóhíd, az út folytatásaképpen. Az út a vár lerombolt palánkútján keresztül vezet a folyópartra, de azzal a híddal sok baj volt. Kegyelmednek igaza van, a török alighanem itt épít majd hidat.
Valami megütötte a fülemet.
- Ott van a sziget? – láttam ugyan hajnalban, de álmos voltam még, nem figyeltem fel rá.
- Igen, a hídhoz egészen közel volt. Kőhajításnyira. Itt volt a mi hidunk, itt lesz a töröké is. A szigetet a sötétben észre sem veszi.
Fellélegeztem. Korábban is sejtettem ugyan, hogy ez lesz a végeredmény, de biztos akartam lenni a dolgomban. Sőt a sziget miatt a lehetőségek máris megnövekedtek.
- Lakatlan a sziget, gróf úr?
- Igen, és nagyon apró.
Volt azonban még néhány tisztázatlan kérdés. A sziget létét, helyzetét elraktároztam, és folytattam a tervem kidolgozását.
- A pontonokat hosszú szekéroszlop szállítja. A szekerek egyenként a folyópartra jönnek, itt – megmutattam, hogyan kerülik meg majd a dombot egyenként a szekerek. – Degyenként elzörögnek idáig. Egyenként vízre bocsátják a pontonokat, utána azonban meg kell fordulniuk, és utat kell adniuk a következő szekérnek. Ez hogyan történik majd? Előre nem mehetnek, mert az útjukban áll Zrínyi-Újvár felrobbantott nagy parti sarokbástyájának a tömbje. Mit fognak tenni?
Zrínyi megértette, és körbejárta a helyet.
- Társzekerek?
- Igen, gróf úr.
Zrínyi minden teketória nélkül megkérdezte az egyik emberét.
- Mit tennél, Petar? Hosszú társzekérsort irányítasz. Száz vagy annál is több fogatot. Egyenként ide kell jönniük, hogy a hidat alkotó ladikokat a vízre tegyék, utána utat kell adniuk a következőnek.
A megszólított a fejét vakargatta.
- Nem lesz az könnyű feladat, gróf úr.
- Mégis, hogyan oldanád meg?
- Láttam már olyan társzekereket. Nagyok és hosszúkásak. Olyanok, mint a debreceni szekér, erős, jól megvasalt alkotmányok. Elöl és hátul egyaránt erős, egyenes saroglyái vannak, négy erős lőcs támasztja az oldalait. Nagy terhet szállítanak vele. Ökrök vagy lovak húzzák?
Valóban. Erre nem is gondoltam.
2011. december 19., hétfő
Az első hó
Sűrű pelyhek kavarognak,
Cikáznak, hullnak, forognak,
Hull az első hó,
Tisztes első illata
Még meghitt,
Átható.
——-
Első hó. Még kissé félszeg,
Szűz előőrse a Télnek
Fodrot bodorít,
Kopasz fákat
Vén utcákat
Fehérbe borít.
——–
A világra szemlátomást
Hideg fényű fehér palást,
Hószőnyeg terül,
Fenn a Holdon
A muzsikus
Vígan hegedül.
——-
Megnyílt már december ege,
S a hóval a tél hidege
Velünk didereg,
Dérruhába öltözködik
Csalit
És berek.
—–
Búcsúzó év végső tele,
Pompázatos szemfödele
Fényes hófehér,
A vén tél, mint régi gazda,
Újra hazatér.
——–
Szárnyas pihék kavarognak,
Utak fehérbe mosódnak,
Roskad a faág,
Fehér tisztaságot sóhajt
A fehér világ.
——-
A tél tán a végzet maga,
De nem örök a hatalma,
Összetartozunk,
Hogyha melegítjük egymást,
Élve maradunk.
——-
Sűrű pelyhek kavarognak,
Cikáznak, hullnak, forognak,
Első hó szitál,
Téli halál
Hófehérben
Újra
Ránk talál.
—–
Sűrű hófelhő gomolyog,
Hideg arcú hó-angyalok
Cikáznak körül,
A Lét titka,
Ha Lelkünk
A Télnek is
Örül.
Cikáznak, hullnak, forognak,
Hull az első hó,
Tisztes első illata
Még meghitt,
Átható.
——-
Első hó. Még kissé félszeg,
Szűz előőrse a Télnek
Fodrot bodorít,
Kopasz fákat
Vén utcákat
Fehérbe borít.
——–
A világra szemlátomást
Hideg fényű fehér palást,
Hószőnyeg terül,
Fenn a Holdon
A muzsikus
Vígan hegedül.
——-
Megnyílt már december ege,
S a hóval a tél hidege
Velünk didereg,
Dérruhába öltözködik
Csalit
És berek.
—–
Búcsúzó év végső tele,
Pompázatos szemfödele
Fényes hófehér,
A vén tél, mint régi gazda,
Újra hazatér.
——–
Szárnyas pihék kavarognak,
Utak fehérbe mosódnak,
Roskad a faág,
Fehér tisztaságot sóhajt
A fehér világ.
——-
A tél tán a végzet maga,
De nem örök a hatalma,
Összetartozunk,
Hogyha melegítjük egymást,
Élve maradunk.
——-
Sűrű pelyhek kavarognak,
Cikáznak, hullnak, forognak,
Első hó szitál,
Téli halál
Hófehérben
Újra
Ránk talál.
—–
Sűrű hófelhő gomolyog,
Hideg arcú hó-angyalok
Cikáznak körül,
A Lét titka,
Ha Lelkünk
A Télnek is
Örül.
2011. december 18., vasárnap
Félig-meddig
Az ötvenes években Magyarország vidéki városaiban gyalázatosan rossz volt a gázszolgáltatás, de erről persze nem volt ajánlatos nyíltan beszélni.
Valamelyik Duna-parti településen egyszer átkiált a szomszéd a kerítésen:
- Maguknak van már gázuk, Szabó bácsi?
- Félig-meddig!
A szomszéd erre nagy szemeket mereszt.
- Félig-meddig? Hogy lehet félig-meddig?
- Hát az újság szerint már van, egyébként nincs!
Valamelyik Duna-parti településen egyszer átkiált a szomszéd a kerítésen:
- Maguknak van már gázuk, Szabó bácsi?
- Félig-meddig!
A szomszéd erre nagy szemeket mereszt.
- Félig-meddig? Hogy lehet félig-meddig?
- Hát az újság szerint már van, egyébként nincs!
2011. december 17., szombat
Szürke ádvent
Szürkén duzzog az ég, lustán heverésznek a felhők;
Tétova, csendes eső bús képpel csepereg.
——-
Fáradt esztendő támaszkodik újra a botra;
Vénül a Lét, az Idő, még korosabb a világ.
——-
Ádvent szürke egét elhagyta a fényteli vén Nap;
Kurta a nappala, hát fel sem kel sohasem.
—–
Kívülről halovány és szürke a hallgatag ádvent;
Meg sem kondul az ég, néma a vén horizont.
——-
Várjuk a békés, meghitt Eljövetelt, a karácsonyt;
Készül a lelkünk, mert szép ünnep közeleg.
—–
Szürke a távoli hétköznap, és színes az otthon,
Kint a vihar meg a köd, itthon a szép szerelem.
——-
Szürke világ van kint, entrópia hajt a pokolba;
Ordas démonai: vak piac és hatalom.
—–
Meghitt otthon nélkül gyorsan a semmibe tűnne;
Vízözön ellen nincs gyógyszer, csak: Szeretet.
—–
Mert nem anyag, ami életben tart kerge világot;
Élteti csók, szerelem, isteni életöröm.
—–
Most amikor már év végén elfogyna reményünk,
Ádvent csendje talán új, üde életet ad.
——
Ádvent szürke ködében a Lélek várja a jussát;
Tárjuk az ajtót már, jöjj, örök isteni fény!
Tétova, csendes eső bús képpel csepereg.
——-
Fáradt esztendő támaszkodik újra a botra;
Vénül a Lét, az Idő, még korosabb a világ.
——-
Ádvent szürke egét elhagyta a fényteli vén Nap;
Kurta a nappala, hát fel sem kel sohasem.
—–
Kívülről halovány és szürke a hallgatag ádvent;
Meg sem kondul az ég, néma a vén horizont.
——-
Várjuk a békés, meghitt Eljövetelt, a karácsonyt;
Készül a lelkünk, mert szép ünnep közeleg.
—–
Szürke a távoli hétköznap, és színes az otthon,
Kint a vihar meg a köd, itthon a szép szerelem.
——-
Szürke világ van kint, entrópia hajt a pokolba;
Ordas démonai: vak piac és hatalom.
—–
Meghitt otthon nélkül gyorsan a semmibe tűnne;
Vízözön ellen nincs gyógyszer, csak: Szeretet.
—–
Mert nem anyag, ami életben tart kerge világot;
Élteti csók, szerelem, isteni életöröm.
—–
Most amikor már év végén elfogyna reményünk,
Ádvent csendje talán új, üde életet ad.
——
Ádvent szürke ködében a Lélek várja a jussát;
Tárjuk az ajtót már, jöjj, örök isteni fény!
2011. december 16., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 141.
SZÁZNEGYVENEGYEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
- Igen – felelte kurtán Ed Philips.
Mindketten csodálkozva néztek rá.
- Mi az, hogy az idő megszállásának elve?
Philips elmosolyodott, és nagyot kortyolt az italából.
- Zseniális ötletnek tűnt – magyarázta. – Szigorúan titkos volt, még az egyes bázisok kijelölt állománya sem ismerte a célját.
- Bázisok?
- Igen. A nagyon okos vezetők azt fundálták ki, hogy bázisokat építenek, szerte az időben. Ugyanazon helyeken, de más-más időpontokban.
- Ennek mi értelme? – kérdezte Helmut.
- Az engem is érdekelne – tette hozzá a szőke nő.
Ed Philips kissé körülményesen megköszörülte a torkát, és újra ivott egy kortyot.
- Amikor rájöttek, hogy semmi garancia sincs rá, hogy akár a legtartósabbnak szánt építmények is átvászelhetik az évmilliókat, és jóformán semmiféle műtárgy nem maradhat fenn, úgy döntöttek, őrséget adnak az egyes objektumok mellé.
- Még mindig azért, hogy jelentést kaphassanak a múltból?
- Igen, Karen. Voltaképpen ez volt az elképzelés alapja. Ott a távoli múltban létrehoznak valamit, amit mintegy az időben átadnak a néhány ezer évnyire várakozó következő csoportnak, amely technikusokból, munkásokból, mérnökökből és katonákból áll. Ők elvégzik a szükséges karbantartásokat, őrzik, és ha kell, akár újjá is építik az objektumot. Így adják tovább a következőnek, az meg az utána következőnek, mindig néhány évezrednyire. Így megy ez egészen addig, amíg az objektum – és vele a távoli múltba vezényelt kolónia jelentése meg nem érkezik a címzetthez, a jelenben székelő parancsnoksághoz.
Karen elborzadt.
- Micsoda eszeveszett ötlet.
Ed Philips bólintott.
- Bizony az. Grandiózus terv volt, de a kiötlői maguk sem sejtették, hogy voltaképpen mennyire grandiózus. Hétmillió évnyire küldték vissza az első időutasokat, és amikor a bázisok létrehozását tervbe vették, nem fogták fel, hogy az hetvenezer évszázad. Már folyt a bázisok személyzetének felkészítése, amikor ráébredtek, hogy lehetetlen annyi embert toborozni, hogy minden egyes bázisra jusson belőlük elegendő. A szakértők azt mondták, nem elég, ha ötezer évenként építenek az időben egy-egy bázist, annál sűrűbben kell, mert ötezer esztendő alatt bármilyen szilárd építmények nyom nélkül pusztulhatnak el. Azt javasolták, hogy minden évezredbe telepíteni kell egy-egy bázist. A menedzserek meg a katonatisztek számoltak. Úgy gondolták, minimum ezer fő kell egy-egy bázisra, különben nem tudnak megbírkózni a feladatokkal. Akkor aztán rájöttek, hogy az hétezer bázis. Hétezerszer ezer ember. Nem kevesebb, mint hétmillió emberre lenne szükség.
Nagyot sóhajtott. Karen és Helmut pisszenés nélkül hallgatták.
- Újra számoltak. Elméletben abban maradtak végül, hogy háromezer évenként elég lesz egy-egy bázist létrehozni.
- Arra volt elegendő ember? Meg költség?
Ed Philips megrázta a fejét:
- Amennyire tudom, nem. Néhány tucat bázist azonban létrehoztak, és legalább húszezer embert a múltba küldtek, mire rájöttek, hogy az egész tökéletesen hiábavaló. A korábbiakhoz képest mindössze annyi volt a változás, hogy a parancsnokoknak becsületesen megmondták: sohasem térhetnek vissza.
Karen megdöbbent.
- Elmondták nekik? Akkor miért vállalták?
- Ki ezért, ki meg azért. Egy részük magával vihette a családját. A többi általában bukott egzisztencia volt. Ki a volt felesége elől menekült a múltba, ki meg az adósságai elől. Pszichológusok bevonásával szedték össze és készítették fel a tiszti állományt.
- És a legénység?
- A zömük bunkó volt. Nem is sejtették, mi vár rájuk. Csak annyit közöltek velük, hogy a múltban lényegesen nagyobb kényelem vár rájuk, mint amiben eddig éltek.
- Hát persze – húzta el a száját gúnyosan Helmut Schellenberg. – csak előbb fel kell építeniük. Mi lett velük.
Ed Philips vállat vont.
- Senki se tudja.
- A „jelentésekből” nem derült ki?
- Nem. Egyetlen „jelentés” sem érkezett. Egyetlen tervezett építmény elkészüléséről sem érkezett bizonyíték. A múlt fekete lyuknak, feneketlen zsáknak bizonyult. Mindenkit elnyelt, és semmit sem adott vissza.
- Semmit sem?
- Egyáltalán semmit.
Karen elgondolkodott.
- Az hogy’ lehet? – kérdezte aztán. – Nem azzal kezdted, hogy számos olyan régészeti lelet van, ami időutasokra utal?
- De igen.
- Akkor?
- Azok egészen másféle időutasok, Karen.
A szőke nő farkasszemet nézett a férfival, aztán csendesen bólintott. Kezdte érteni.
Helmut azonban megrökönyödött.
- Mi az, hogy egészen másféle időutasok?
- Másfélék, Helmut – dörmögte válaszul Ed.
- Már hogy’ lehetnének másfélék?
Ed Philips nagyot sóhajtott.
- Másfélék, Helmut. Semmi közük senkihez.
- Hát?
- Egy másik időből jöttek…
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
- Igen – felelte kurtán Ed Philips.
Mindketten csodálkozva néztek rá.
- Mi az, hogy az idő megszállásának elve?
Philips elmosolyodott, és nagyot kortyolt az italából.
- Zseniális ötletnek tűnt – magyarázta. – Szigorúan titkos volt, még az egyes bázisok kijelölt állománya sem ismerte a célját.
- Bázisok?
- Igen. A nagyon okos vezetők azt fundálták ki, hogy bázisokat építenek, szerte az időben. Ugyanazon helyeken, de más-más időpontokban.
- Ennek mi értelme? – kérdezte Helmut.
- Az engem is érdekelne – tette hozzá a szőke nő.
Ed Philips kissé körülményesen megköszörülte a torkát, és újra ivott egy kortyot.
- Amikor rájöttek, hogy semmi garancia sincs rá, hogy akár a legtartósabbnak szánt építmények is átvászelhetik az évmilliókat, és jóformán semmiféle műtárgy nem maradhat fenn, úgy döntöttek, őrséget adnak az egyes objektumok mellé.
- Még mindig azért, hogy jelentést kaphassanak a múltból?
- Igen, Karen. Voltaképpen ez volt az elképzelés alapja. Ott a távoli múltban létrehoznak valamit, amit mintegy az időben átadnak a néhány ezer évnyire várakozó következő csoportnak, amely technikusokból, munkásokból, mérnökökből és katonákból áll. Ők elvégzik a szükséges karbantartásokat, őrzik, és ha kell, akár újjá is építik az objektumot. Így adják tovább a következőnek, az meg az utána következőnek, mindig néhány évezrednyire. Így megy ez egészen addig, amíg az objektum – és vele a távoli múltba vezényelt kolónia jelentése meg nem érkezik a címzetthez, a jelenben székelő parancsnoksághoz.
Karen elborzadt.
- Micsoda eszeveszett ötlet.
Ed Philips bólintott.
- Bizony az. Grandiózus terv volt, de a kiötlői maguk sem sejtették, hogy voltaképpen mennyire grandiózus. Hétmillió évnyire küldték vissza az első időutasokat, és amikor a bázisok létrehozását tervbe vették, nem fogták fel, hogy az hetvenezer évszázad. Már folyt a bázisok személyzetének felkészítése, amikor ráébredtek, hogy lehetetlen annyi embert toborozni, hogy minden egyes bázisra jusson belőlük elegendő. A szakértők azt mondták, nem elég, ha ötezer évenként építenek az időben egy-egy bázist, annál sűrűbben kell, mert ötezer esztendő alatt bármilyen szilárd építmények nyom nélkül pusztulhatnak el. Azt javasolták, hogy minden évezredbe telepíteni kell egy-egy bázist. A menedzserek meg a katonatisztek számoltak. Úgy gondolták, minimum ezer fő kell egy-egy bázisra, különben nem tudnak megbírkózni a feladatokkal. Akkor aztán rájöttek, hogy az hétezer bázis. Hétezerszer ezer ember. Nem kevesebb, mint hétmillió emberre lenne szükség.
Nagyot sóhajtott. Karen és Helmut pisszenés nélkül hallgatták.
- Újra számoltak. Elméletben abban maradtak végül, hogy háromezer évenként elég lesz egy-egy bázist létrehozni.
- Arra volt elegendő ember? Meg költség?
Ed Philips megrázta a fejét:
- Amennyire tudom, nem. Néhány tucat bázist azonban létrehoztak, és legalább húszezer embert a múltba küldtek, mire rájöttek, hogy az egész tökéletesen hiábavaló. A korábbiakhoz képest mindössze annyi volt a változás, hogy a parancsnokoknak becsületesen megmondták: sohasem térhetnek vissza.
Karen megdöbbent.
- Elmondták nekik? Akkor miért vállalták?
- Ki ezért, ki meg azért. Egy részük magával vihette a családját. A többi általában bukott egzisztencia volt. Ki a volt felesége elől menekült a múltba, ki meg az adósságai elől. Pszichológusok bevonásával szedték össze és készítették fel a tiszti állományt.
- És a legénység?
- A zömük bunkó volt. Nem is sejtették, mi vár rájuk. Csak annyit közöltek velük, hogy a múltban lényegesen nagyobb kényelem vár rájuk, mint amiben eddig éltek.
- Hát persze – húzta el a száját gúnyosan Helmut Schellenberg. – csak előbb fel kell építeniük. Mi lett velük.
Ed Philips vállat vont.
- Senki se tudja.
- A „jelentésekből” nem derült ki?
- Nem. Egyetlen „jelentés” sem érkezett. Egyetlen tervezett építmény elkészüléséről sem érkezett bizonyíték. A múlt fekete lyuknak, feneketlen zsáknak bizonyult. Mindenkit elnyelt, és semmit sem adott vissza.
- Semmit sem?
- Egyáltalán semmit.
Karen elgondolkodott.
- Az hogy’ lehet? – kérdezte aztán. – Nem azzal kezdted, hogy számos olyan régészeti lelet van, ami időutasokra utal?
- De igen.
- Akkor?
- Azok egészen másféle időutasok, Karen.
A szőke nő farkasszemet nézett a férfival, aztán csendesen bólintott. Kezdte érteni.
Helmut azonban megrökönyödött.
- Mi az, hogy egészen másféle időutasok?
- Másfélék, Helmut – dörmögte válaszul Ed.
- Már hogy’ lehetnének másfélék?
Ed Philips nagyot sóhajtott.
- Másfélék, Helmut. Semmi közük senkihez.
- Hát?
- Egy másik időből jöttek…
Folytatása következik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
