2016. május 24., kedd

A Nap ugyanúgy ragyog - LVI.



ÖTVENHATODIK RÉSZ

Megpróbálkoztam még egy utolsó kérdéssel.

-         Mit képzelsz, hová lettek az előző Napférfiak?

Már elindult, de erre visszafordult és megállt.

-         Nem érdekel, mi lett a sorsuk – vágta felém foghegyről. – Nyilván nem ismerték fel, mi a feladatuk. Aligha voltak alkalmasak az uralkodásra. Bármi történt velük, megérdemelték.

Ennyit mondott, azután elment. Azazhogy dehogy ment: vonult. Peckes léptekkel, gőgösen, mint baromfiudvarban a legrátartibb gúnár. Elköszönni sem tartotta szükségesnek, hiszen én csak holmi alattvaló voltam. Magamtól is észrevehetem, ha az audiencia véget ért.

Szélfarkas tehát öntelten elvonult, várt rá az igazak nyugodt álma. Ami engem messzire elkerült azon az éjszakán. Reggelig egyfolytában azon töprengtem, miként segíthetnék ezen az én kissé kótyagos bátyámon. Mit tehetek érte én, amikor ő semmit sem hajlandó tenni magáért?

Másnap este megkerestem Farkasasszonyt. Abban a kis kunyhóban volt, ahová a papnők havi tisztulásuk alatt elvonultak. Napközben tették szokott dolgukat, az éjszakákat azonban itt töltötték. Óriási szerencsémre Farkasasszonyon kívül senki sem volt ott. Férfi ide nem tehette be a lábát, de Farkasasszony nem engedett el, hanem villámgyorsan berántott a szobába.

-         Kérdezni akarok tőled valamit – hadartam nem kis zavarban.

Dühösen végigmért.

-         Most nem segíthetek rajtad, Koszoskutya! – mondta haragosan. – Nagyon nagy bajban vagy! Jó, hogy idejöttél! Még jobb, hogy ma egész nap nem mutatkoztál.

Megrökönyödve meredtem rá.

-         Én? – hápogtam. – Mi bajban vagyok? Nem értem.
-         Előbb a kérdést! – nézett rám ellentmondást nem tűrően, engem pedig elöntött valami émelyítően gonosz előérzet. Miféle hibát követtem el?
-         Halljuk a kérdést! – rivallt rám Farkasasszony, majd bátorítóan hozzátette: - Halljuk, kedvesem! – ez az asszony végig ilyen kedves-szomorúan viselkedett velem, sohasem tudott ellenemre tenni, hiszen valahol mélyen a lelkében pontosan tudta, ki is voltam én az ő életében.
-         Azt akarom kérdezni – dadogtam. – mi történik akkor, ha a Napférfiről kiderül, mégsem ő az igazi, hanem csak szélhámos? Ha kiderül róla, hogy alkalmatlan?

Farkasasszony szelíden megrázta a fejét.

-         A Napférfi sohasem alkalmatlan. Ha a Mindenség Édesanyja egyszer már őt választotta, akkor Haragvó Tekintetű marad az utolsó pillanatig. Lehet beteg, sebesült, nyavalyatörős, vagy kitörhet rajta a téboly. Előfordult már ilyesmi.
-         Ha megszökik?

Farkasasszony most erősen a szemembe nézett.

-         Ő nem szökhet meg, kedvesem. A harcosnők, akik a testőrségét alkotják, vigyáznak is rá. Ők az őrei. A fejükkel felelnek érte. Nem tűnhet el, mert minden lépését vigyázzák. Amikor a múlt éjjel hosszasan beszélgetett veled, három harcosnő figyelte. Ügyesek, mint a vadmacska, gyorsak, mint a villám, és akárhány férfinél jobban bánnak a fegyverrel.

Nagyon melegem lett.

-         Kihallgattak bennünket? – nyögtem gyámoltalanul.
-         Nem, drágám – villantotta felém a fogsorát. – nem hallgattak ki. ők nem hallgatóznak. A szemükkel figyelnek, nem a fülükkel.

Hatalmas kő gördült le a szívemről. Folytattam a kérdezősködést.

-         Mi történik, ha meghal a Napférfi?
-         Akkor a Nagyasszony újra meghirdeti a próbákat. Ha már olyan közel az áldozat napja, hogy erre már nincs idő – például most – akkor egyszerűen kijelöl valakit. Ha van gyilkos, őt¸ha nincs, akkor azt a férfit, aki a Napférfi halálában a legvétkesebb – néhány pillanatnyi habozás után még hozzátette. – Ha ez a Napférfi halna meg, t é g e d jelölne ki a Nagyasszony.

Végigfutott a hátamon a hideg. Szélfarkas csak úgy kerülheti el a rettenetes kínhalált, ha meghal. Akkor azonban engem áldoznak fel. Ha szökni próbál, azok a nőnemű fejvadászok visszahozzák. Hacsak…

-         Ne próbáld megölni őt, Koszoskutya! – Farkasasszony félreértette töprengésemet. – Már téged is figyelnek, és előbb meghalsz, mintsem előhúzhatnád a fegyvert.

Erről nem voltam meggyőződve. Próbáltam visszaemlékezni az emberáldozat napjára. Bizony, akkor már színét sem láttam annak a híres harcosnő csapatnak. El is mondtam.

-         Azon a napon már nem őrzik a Haragvó Tekintetűt.

Farkasasszony nagyot sóhajtott.

-         Nem kedvesem – csóválta a fejét. – Azon a napon már valóban nem őrzik.
-         Akkor hogyan ölhetnének meg engem?

Farkasasszony arcára kiült az őszinte sajnálat. És most, most először, most ebben a szent pillanatban úgy döntött, irántam érzett szerelme fontosabb minden szörnyű titoknál. Most, amikor közös boldogságunkból már csak az ő szerelme maradt, mert a kettőnké már véget ért.

-         Téged már holnapután meg akarnak ölni, Koszoskutya. Ma este adott parancsot a Nagyasszony. Holnap reggeltől figyelni fognak, és holnapután, a következő tűzáldozat napján a Nagyasszony bűnösnek nyilvánít téged, mire megragadnak, és a foglyokkal meg a többi bűnössel együtt a tűzbe hajítanak téged is.

Megsemmisülve rogytam a földre. Farkasasszony könyörtelenül folytatta.

-         Ugye, sejted, ki lesz, aki saját kezűleg fog majd a lángok közé penderíteni?

Üveges tekintettel bámultam rá.

-         Nagyszerű cimborád, a Napférfi!
-         Az nem lehet! – törtem ki. – Nem hiszem el!
-         Fülem hallatára ígérte meg ma délután a Nagyasszonynak.

Folytatása következik

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése