A Nap ugyanúgy ragyog - LVII.

ÖTVENHETEDIK RÉSZ

Összeomlásom teljes volt. hatalmas, fojtogató gombócot éreztem a torkomban, szememre őrjítő hályog ereszkedett.

Farkasasszony leült, mellém, letörölte homlokomról a verítéket, megitatott friss vízzel, és belém kényszerített néhány falat ennivalót.

-         Nem értelek, kedvesem – nézett rám utána. – Hogyan barátkozhatsz éppen ezzel a Napférfivel? Kétszer öt esztendeje vagyok papnő, ugyanannyi alakját láttam már a Haragvó Tekintetűnek, de biztos vagyok benne, hogy ez az idei alak minden eddiginél ellenszenvesebb, minden eddiginél hitványabb, gonoszabb és gyávább. Miért barátkozol éppen ezzel? Hidd el nekem, teljesen érdemtelen a szeretetre.

Mit mondhatnék erre?

-         Hidd el, - feleltem remegő hangon. – nagyon nagy okom van rá, hogy minden Napférfi közül éppen ezt akarjam megmenteni. Éppen ezt, és a többi közül egyet sem. Olyan okom van rá, amit te is elfogadnál, ha ismernéd.

Nem kérdezett rá, pedig most elmondtam volna neki, ha kérdi. Legalábbis kísérletet tettem volna rá.

-         El kell tűnnöd, kedvesem – nézett rám. – El kell tűnnöd még ma éjszaka!

-         De hát miért?

-         A Napférfi ma reggel töviről hegyire mindent elmondott a Nagyasszonynak az emberáldozatról. Elmondta, és magyarázatot kért: valóban ezt a sorsot szánjuk-e neki. kérdezősködött az előző Napférfiakról. Kiderült, hogy tökéletesen ismeri a szertartás teljes menetét, a saját eljövendő halálát is. mindent tud, amit nem szabadna tudnia. Rád hivatkozott, mindezt tőled hallotta. A Nagyasszony hazugságra kényszerült, és megnyugtatta a teljesen kétségbeesett Napférfit azzal, hogy rászedted, bűnös vagy, és ezért holnapután tűzbe fog dobatni téged, kedvesem. A Napférfi ez ellen nem tiltakozott, viszont módfelett megkönnyebbült és megnyugodott a Nagyasszony magyarázataitól. Ezután a Nagyasszony összehívott minket, papnőket, és közölte, hogy idén minden eddiginél nehezebb dolgunk lesz az emberáldozatnál. Elmondta, mit határozott felőled, és megkérdezett bennünket, honnan tudhatod te a szent áldozatról azokat a dolgokat, amiket a Napférfinek elárultál. Úgy tűnik, elfogadta, hogy megboldogult édesanyád avatott be a titkokba, így a bűnös nem büntethető. Akadtak azonban, akik engem bámultak, de nagyon feltűnően. Felettébb gyanús volt. Nem lehetetlen, hogy holnapután magam is a lángok között végzem.

Szegény Farkasasszony! Hát még, ha tudta volna, hogy az én drága jó Hiúzasszony húgom – az a mérges vipera – talán éppen ebben a percben meséli el a Nagyasszonynak anyám utolsó óráit; amiből kiviláglott egyrészt az, hogy anyám semmiféle részletet nem mesélt el nekem az emberáldozatról, csupán ködös célzásokat tett, másrészt az, hogy Farkasasszony torkollta le a derék Hiúzasszonyt, amikor ő belé akarta fojtani haldokló anyánkba a szót. Ezután pedig a Nagyasszony minden nőtestvéremet egymás után maga elé idézi, és ők mindannyian szóról szóra ugyanazt fogják vallani, amit Hiúzasszony mesélt.

-         Menekülnöd kell, kedvesem!

Folytatása következik.

Gondolatfoszlányok egy képzelt Derrida-emlékműre

Néhai Jacques Derrida
- Isten nyugosztalja! -
Tudta, hogy sok posztmodernnek
Nagyon sok az alja.

A filozófiával
Nem szokott tréfálni,
Tudta, hogy nem a Hitet kell
Meg-dekonstruálni.

Sose volt számára szent
Sem dogma, sem akta,
A pókhálós doktrínákat
Rendre kikacagta.

Néhai Jacques Derrida
Bölcsen vette észre;
Hajlik az emberi ész az
El-különbözésre.

Elő is tűnt azonnal,
Ahogy megkotorta,
Szakállas "objektívségek"
Szubjektív mivolta.

Jól meglátta ez erdőt,
De benne a fát is,
Hogy nem minden szabadelvű,
Ami "liberális".

Néhai Jacques Derrida
Tudta, sok a holmi,
A régi eszme-szőnyeget
Nem árt kiporolni.

Néhai Jacques Derrida
- Isten nyugosztalja! -
Tudta, hogy sok posztmodernnek
Nagyon sok az alja.

A populáris sárkányölő meséje

Már az IPhone-on is olvasható A populáris sárkányölő. Látszólag fantasy történet, ami váratlanul gyilkos iróniába megy át.

A populáris sárkányölő üzenete írói ars poeticám fontos részének tekinthető. 

Miről is van szó?

Erich Jenkins arra kényszerül, hogy megöljön egy sárkányt.

Nem kalandágyból. Nem próbatételből. Még csak nem is romantikus küldetéstudatból. Hétköznapi egzisztenciális okokból. Egészen egyszerűen nem térhet ki a feladat elől.

Megöli a sárkányt, elhárítva ezzel a családját fenyegető veszélyt. A fővárosba kerül. Itt aztán sajátos tapasztalatokat szerez.

Az éppen regnáló hatalom buta, mint a rendőrcsizma. A számba jöhető potenciális hatalom mintha reményteljesebbnek tűnne.

Csakhogy.

Erich sárkányölő. Ügye a Sárkányölő Akadémia elé tartozik. Erich lelkesen jelentkezik.

Csakhogy…

Miféle emberekből áll a Sárkányölő Akadémia?

“A Sárkányölő Akadémia harminckét tagból állt, de Erich fogadására mindössze öten voltak hajlandók a székházba fáradni. Egyikük azonban éppen Tyrrell, volt a Legfőbb Sárkányölő, az Akadémia tiszteletre méltó elnöke. A másik nem kisebb személyiség, mint az ötszörös Sárkányölő Nagydíjjal kitüntetett Blaise úr, és a többiek is igen illusztris sárkányölők. A nemrég Sárkányölő Mesterré nyilvánított Kulatchek úr; a sárkányölők nagy öregje a nyolcszoros Akadémiai Díjas Fateknő úr; illetve a fiatal Dragonbluff úr, aki korának dacára már több Sárkányölő Etikettet is nyilvánosságra hozott; a feltörekvő új sárkányölő nemzedék tagjai közül ő számít a legerősebb tehetségnek.

Mindezt a szolga hozta Erich tudomására. Azt is a lelkére kötötte, le ne merjen ülni, mert az csak az akadémiai tagoknak engedtetik meg. Erich tehát állva maradt, pedig huszonhét üres szék volt a nagyteremben.

A Sárkányölő Akadémia tiszteletre méltó tagjai akkurátus, lassú mozdulattal foglalták el helyeiket, és gőgös tekintettel méregették az előttük álló férfit.

Az ösztövér, beesett arcú Tyrrell úr, az Akadémia elnöke úgy festett fényes, fekete bársony köntösében, mint valami túlméretezett varjú. Karomszerű ujjaival szinte kapaszkodott díszes fotelje karfájába, lekicsinylő tekintettel nézett Erichre, és hosszan igazgatta a karosszékét. Mire elérte, hogy pontosan középen legyen, egyenlő távolságra mindkét faltól, és mindkét sárkányölő akadémiai társától, peckesen kihúzta magát a fotelben. Tipikus elnök. Személy és pozíció összeforrt benne; maga volt a Rang. Ezen kívül azonban valószínűleg semmi. A szeméből sütött a hasonló státuszú emberekre gyakorta jellemző mélyenszántó tehetségtelenség.

A Sárkányölő Nagydíjjal kitüntetett Blaise úr mérges, pufók emberke volt, szalonnás pofazacskói kétoldalt csüngtek le az arcáról, hájas kezével állandóan simogatta őket. Arannyal szegett mélybarna ruhája valószínűleg igen elegáns lehetett; amikor nem hordta. Blaise úron azonban nem mutatott valami jól; erről leginkább a kétoldalt terjengő jókora izzadságfoltok tehettek. Blaise úr seszínű szemében mohóság ült, meg a gyógyíthatatlanul kapzsi emberek örökös elégedetlensége. Erich azt gondolta, ez az alak nemhogy sárkánnyal nem mérkőzhetne, holmi lusta, vén kandúrt sem volna képes elkapni soha; viszont a megszerezhető díjakat sorra megkaparintja.

A nemrég Sárkányölő Mesterré nyilvánított Kulatchek úr hatalmas, torzonborz szakállat hordott, mint valami elvadult sivatagi próféta. Ritkás szöghaja is zabolátlanul ömlött alá a vállára, legalábbis a fejének füle feletti részéről, mert attól feljebb csontszínű fehéren világított Kulatchek úr tar koponyája. A szakáll sáncai mögül vad, ragadozó szemek meredtek a nyilván mindenütt garázdálkodó ellenségre.

A szakma nagy öregje, Fateknő úr állandóan vigyorgott, de valahogy úgy, mint a túlságosan hosszan lékelt görögdinnye, és emellett még nyáladzott is. Örökös lelkes csábmosolyával ostromolta a többieket; felkészülve rá, hogy buzgón helyeselni fog, bármit is mondjanak azok. Látszott rajta; szerfelett büszke rá, hogy itt lehet, hogy ezek között az emberek között ülhet; ők pedig megtűrik maguk között, és nem rúgják farba, vagy csak igen ritkán.

A feltörekvő sárkányölő nemzedék legerősebb tehetsége, Dragonbluff úr nyegle képű ifjonc volt, de méregdrága öltönyt viselt. Látszott rajta; semmi olyat sem fog tenni vagy mondani, amivel eloszlatná Erichnek a hasonló öltönyös fiatal fickókkal szembeni, évtizedek tapasztalata kialakította ellenszenvét.”

Na, kérem szépen, mit várhatunk ettől a társaságtól?

Mire az olvasó idáig eljut, már tudja, hogy Erichen kívül soha senki nem ölt még sárkányt ebben az országban.

Akkor mi fán terem a Sárkányölő Akadémia? 

Örülnek neki, hogy végre jött valaki, aki már tudja, mit jelent sárkányt ölni?

Erich naiv módon ezt gondolja, és gyanútlanul elmeséli nekik a történetét.

—    Tovább nincs? — kérdezte Dragonbluff úr, amikor Erich befejezte.

—    Mindent elmondtam, uram.

—    Nem egészen! — reccsent Blaise úr kappanhangja. — Amit eddig hallottunk, szakmailag értékelhetetlen! Úgy tűnik, a jelöltnek fogalma sincs a sárkányölő kultúra legalapvetőbb fogalmairól sem! Egyetlen hivatkozást sem hallottunk! A jelölt még a nagytiszteletű Kovász János Vilmos Rezső úrra, Akadémiánk nyugalmazott elnökére sem tett egyetlen árva célzást sem; ami pedig a kortárs sárkányölők munkásságát illeti, a jelölt tökéletesen műveletlen és tájékozatlan.

—    Mélyen egyetértek! — tette hozzá Fateknő úr.

Tyrrell elnök úr komoran bólogatott, Erich mérges pillantások kereszttüzében állt.

—    Amit hallottunk, — vette át a szót Kulatchek úr, a tiszteletre méltó szőrkertész. — alantas és alacsonyrendű. Közönséges és bárgyú kitaláció egy hatalmas, büdös gyíkról! Nincsen benne sem szakmai erudíció, sem tehetség, még a kezdő sárkányölőktől megkövetelt alapvető önkinyilvánító létösszegzést is nélkülözi. Ez csak egy egészen közönséges mese!

—    Mélyen egyetértek! — csatlakozott Fateknő úr. Mivel mindannyian őt nézték, szükségesnek látta folytatni. — A mese, a sztori engem nem érdekel sem a más sárkányölésében, sem a magaméban! A helyzetek! A miértek! A mindenek felett álló, elegáns belső utalások! A tragikus magányban a világba belevetett esendő ember reménytelen önmegszólítása! A lét értelmetlenségének kozmikus fájdalma! A sárkányölés, mint a fenségesen tragikus ember egyetlen lehetséges és méltó önkifejezési módja! Semmi ilyet sem hallottam, tisztelt uraim! — eme szónoklat után Fateknő úr tüstént vissza is huppant a karosszékébe. Fokozódó vigyorán látszott: e pillanatban roppant elégedett önmagával.

Erich nagy szemeket meresztett. Miről beszélnek ezek?

Dragonbluff úr vette át a szót.

— Mélyen tisztelt elnök úr! Nagytiszteletű Sárkányölők! — kezdte szertartásosan. — A sárkányölés több alanyú alkotás, melyben ábrázoló és alternatív funkció jut szóhoz, s rendszerint az emotív és a megkülönböztető funkció is erősen érvényesül. Az alternatív funkció a megnyilatkozás alanyának kívánságait juttatja kifejezésre, a megkülönböztető funkció az alany állandó személyiségjegyeiről tudósít. A modern sárkányölés tulajdonságai, s annak szükségszerűsége, hogy ide kell sorolni a nyilvános sárkányölő rendezvényeket is, okozza, hogy nem fogadjuk el a konfliktusosság, a cselekményesség, de még az eseményesség jegyét sem. A modern sárkányölés zseniális felismerése, hogy az emberek többé nem egyének, akiket a kötelesség, morál, társadalom és család köt béklyóba. A korszerű sárkányölés számára az ember csak a legfelemelőbb és a legszánalmasabb lehet. Az előző korokkal szemben hallatlan új dolog ez. Itt már nincs többé olyan összefüggés, amely elleplezné az ember képét. Nincsenek történetek, tragédiák, melyek a konvenciók és a szabadságszükséglet ütközéséből adódnak, nincsenek többé bábuk sem, akik a pszichológiai világkép drótjain rángatózva játszanak, nevetnek, szenvednek; nincsenek figurák, akiket felszerelnek az emberek által csinált társadalmi lét törvényeivel, álláspontjaival, tévedéseivel és bűneivel. A sárkányölés kérdésében legelőször is a jelenvalólét analitikájára kell törekednünk. Ekkor válik igazán égetővé a sárkányölés jelenvalóléthez vezető megközelítésmódja kialakításának és biztosításának problémája. A megközelítés- és értelmezésmódot úgy kell megválasztanunk, hogy ez a létező önmagában és önmagától mutatkozhasson meg.  Nem tetszés szerinti és véletlenszerű, hanem lényegi struktúrákat kell kimutatnunk benne, amelyek a faktikus jelenvalólét valamennyi létmódjában létmeghatározók maradnak.

— Mélyen egyetértek! — szólt közbe Fateknő úr, Blaise úr pedig kissé zavartan vakargatta a pofazacskóit.

—    Továbbá, mélyen tisztelt uraim, — folytatta Dragonbluff úr. — a sárkányölés kultúrájának  alapjaihoz tartoznak a következők is: A hanyatló világban való lét önmagát kísértő, s ugyanakkor magát megnyugtató. De ez a megnyugvás a nem-tulajdonképpeni létben mégsem csábít mozdulatlanságra és tétlenségre, hanem minden gátlástól mentes működésre sarkall. A világra hanyatlott lét most nem-nyugalomhoz jut. A kísértő megnyugvás fokozza a hanyatlást. Különös tekintettel a jelenvalólét-értelmezésre, most felmerülhet az a vélemény, hogy a legidegenebb kultúrák megértése és a sajátunkkal való szintézisük talán maradéktalanul és igazán felvilágosítja a jelenvalólétet önmagáról. A sok minden iránt érdeklődő kíváncsiság és a nyugtalan mindent-ismerés univerzális jelenvalólét-megértést színlel. Ahogy az előttünk álló, műveletlen jelölt esetében is. Alapjában véve azonban meghatározatlan marad, és nem kérdezünk rá arra, hogy mi az, amit tulajdonképpen meg kellene érteni: nem értjük meg, hogy maga a megértés olyan lenni-tudás, amelynek egyedül a legsajátabb jelenvalólétben kell hozzáférhetővé válnia.

—    Mélyen egyetértek! — lelkesedett Fateknő úr.

Erich kezdte végképp elveszíteni a türelmét.

—    Uraim! — szólt közbe. — Ti ugyan Sárkányölő Akadémiának nevezitek magatokat, de úgy látom, nemcsak hogy nem öltetek sárkányt, de még ahhoz hasonlót sem láttatok soha!

—    Szilencium! — bődült rá Tyrrell elnök úr. — Megtiltom a jelöltnek, hogy az Akadémia tiszteletreméltó tagjainak előadását megzavarni merészelje!

—    Egészen populáris vagy, Erich Jenkins! — vinnyogott Blaise úr kappanhangja. — Közönséges populáris sárkányölő!

—    Modern értelemben véve cselekvés egyáltalán nem is létezik! — próbált újra belelendülni Dragonbluff úr. — Teoretikusan szemlélve…

—    Szamárság! — torkollta le Erich. — Az ember lényege érzelmeiben és erkölcsében rejlik, és a tetteiben jut kifejezésre.

—    Nagyon közönséges! — hangzott Kulatchek úr szőr-ültetvénye mögül. — Közönséges hétköznapiság! Miért kell ilyeneket hallgatnunk?

—    Élet csak a hétköznapokban létezik! — vágta rá Erich.

—    Így beszél az alantas ember! — nyekeregte Blaise úr.

—    Az alantas ember a hétköznapokban él. — magyarázta Dragonbluff úr. — Az alantas ember lehetősége, etikátlan lehetősége a boldogság; ezzel szemben a fenséges ember egyetlen lehetősége, etikus lehetősége a tragédia.

—    Mélyen egyetértek! — olvadozott Fateknő úr.

—    Fejezzük be, uraim! — mérte végig a társaságot Erich. — Otthon vár a családom, és nekem az ő boldogságuk sokkal fontosabb és etikusabb, mint az a sok fenségesen tragikus zagyvaság, amelyet itt hallok!

Minden szem Tyrrell elnök úrra tapadt.

—    Rendben van, Erich Jenkins! — emelkedett szólásra Tyrrell elnök úr. — Kimondom a Sárkányölő Akadémia egyhangú határozatát: Eddigi munkásságod nem képez arra alapot, hogy a Sárkányölő Akadémia tagja lehess!

Erich bólintott, és szó nélkül távozott. Legkevésbé sem vágyott rá, hogy ennek az akadémiának a tagja legyen.”

Azt hiszem, így már elég világos.

Mit kell ehhez még hozzáfűzni?

Erich Jenkinsnek semmi baja a Sárkányölő Akadémiával. Nincs kifogása ellene, ha a Sárkányölő Akadémia vén és koravén tagjai belsőutalnak, egymásnaküzennek, locsognak, szenvednek és szenvelegnek.

Erich Jenkis semmit sem akar tőlük. Ha nem tudja őket megkerülni, majd átugorja.

Jobb lenne, ha nem kereszteznék az útját, hanem ellennének magukban és maguknak - másra nemigen jók.

A Sárkányölő Akadémiának van baja önmagával. 

“Sárkányölő eszmerendszerük” nyilván sok szépet és jót is tartalmaz. Csak összességében  a levegőben lóg. Alaposan kimunkált, belső autonómiával rendelkező képződmény - de alkalmatlan a dialógusra. Semmiről szóló semmi.

Valaminek a helyét bitorolják.

Valami miattuk nem működik, illetve rosszul működik.

Nyilván más országokban is vannak hasonló intézmények, Sárkányölő Akadémiák, amelyek tevékenysége, célja, jellege azonos. Ők a nemzetközi impotencia kihelyezett tagozata. 

Akadályozzák azokat, akik valóban képesek sárkányt ölni.

Populárisnak nevezik Erich Jenkinst; azt hiszik, ezzel megsértik.

Pedig ami populáris, az - velük ellentétben - valóságos.

Erich Jenkins egyszerű ember. Úgy gondolja, az embert a tetteiről lehet megítélni.

Nem hiszi, hogy “a kitalált történet nem lehet jó irodalom, csak az önvallomás a jó irodalom”.

Inkább Novalis álláspontjára helyezkedik:

“Sohasem fog kiválót nyújtani, aki nem tud mást bemutatni, mint a saját tapasztalatait és a saját kedvenc tárgyait, aki nem képes arra, hogy egy számára idegen és érdektelen tárgyat szorgalommal tanulmányozzon.”

Erich Jenkins tudja, hogy a valóság és a szerintem a valóság köszönő viszonyban sincsenek egymással.

Mondjam azt, hogy meztelen a király?

Dehogy mondom: az közhely.

————————————–

Ugorjunk a történet végére:

 A következő év kora nyarán valódi sárkányok szálltak le a birodalmi főváros legnagyobb terén, és emberáldozatokat követeltek. A régensherceg azonnal meglátogatta a Sárkányölő Akadémiát.

Az Akadémiának ezúttal mind a harminckét tagja jelen volt. Felállva üdvözölték a régensherceget. Még díszes karosszéket is biztosítottak a számára — éppen úgy, mintha maga is a Sárkányölő Akadémia tagja volna.

Csaknem négy órán keresztül tárgyaltak zárt ajtók mögött. A régensherceg eléggé savanyú ábrázattal távozott. Egy óra múlva bejelentette, hogy egészségi állapotára és előrehaladott korára való tekintettel visszavonul a közélettől.

—    Carl herceg már nagykorúsítható! Minél hamarabb meg kell koronázni! Legjobb volna még ma! Hadd vegye végre a kezébe az ügyek intézését, elvégre ő a király!

——————————————

A koronázás roppant gyorsan végbement. A palota alagsorában tartották, nehogy valamelyik sárkány megzavarja.

Carl király tanácsa mindössze nyolc emberből állt. Egyik sem tartozott a régensherceg köréhez. Az új uralkodó cselekvőképes emberekre vágyott.

— Írjatok tábornoki kinevezést Erich Jenkins számára! — hangzott a király első parancsainak egyike. — És kerítsétek őt elő mihamarabb!

 ———————————————–

Erich Jenkis hisz a mítoszban. És a cselekvésben.

————————

Egyébként: Itt vannak a sárkányok!

—————

Az örök mítosz: közösség a könyv által.

 (Novalis)

Múmiák

Marion Davis 2011-ben élt. Kora nyár volt, és a Takla-Makán sivatag groteszk módon sivár homoktengere felett dühödten tűzött a Nap.

Déli irányban homokdűnék végeláthatatlan sora húzódott a szürkéskéken gubbasztó ég alatt, az egymásnak támaszkodó sárgás homokhalmok fenyegetően sötét árnyékokat vetettek a közöttük húzódó völgyekre.

Marion Davis huszonnyolc éves régész volt, egy hete tartózkodott Hszincsiang tartományban, ahol a brit-kínai tudományos együttműködés keretében egy talányos nép sírjainak feltárásában vett részt öt társával együtt.

Rettentő volt a hőség. A kínai hatóságok sátrakkal és helikopterről ledobott hideg innivalóval siettek az expedíció segítségére. A sátrakban nagy teljesítményű hősugárzókat is elhelyeztek, mert a nappali pokoli meleg éjjelre dermesztően hideg holdbeli tájjá változott.

Ilyen lehet a pokol, gondolta Marion Davis.

Vajon azok az emberek, akiknek a sírjait és múmiáit megtaláltuk, miért éppen itt, ezen a vigasztalan tájon találtak otthon maguknak három-négyezer évvel ezelőtt?

Hétfő reggel volt, az expedíció tagjai a közös sátorban reggeliztek.

Marion Davis 2011-ben élt. Ebben a világban Lars Bastrup koppenhágai régész nem létezett.

*

A szőke nő a Takla-Makán sivatag homokjából került elő. Voltaképpen nagyon könnyű volt a sír feltárása, mert legfeljebb egyméteres mélységbe temethették el annak idején.

A nő huszonöt-harminc esztendőt élhetett, sudár termetű, csinos arcú előkelő hölgy volt, egészen modernnek ható nadrágot és felsőruhát viselt. Az egyik kínai szakértő megkísérelte levetkőztetni a múmiát, és csaknem felkiáltott meglepetésében.

- Fehérnemű! Úgy tudtam, akkoriban a nők sem viseltek fehérneműt. Különösen nem ilyet!

A múmia divatos selyembugyit hordott az alsótestén. A régészek elképedtek. A kis ruhadarabnak éppen olyan volt a fazonja, mintha mostanában vásárolták volna valami divatos európai szaküzletben.

Volt még valami feltűnő ezen a tetemen. Az expedíció egyik pekingi tagja Kuo Jao Hua vette észre:

- Olyan, mintha te lennél, Marion. Nagyon hasonlít! Mintha az ikertestvéred volna!

A többiek mind helyeseltek. Marionnak meg az eszébe jutott, hogy nemrég vásárolt Londonban néhány tucat fehérneműt, ami pontosan olyan, mint amilyet a halott testén lát.

Enyhe rosszullét környékezte. Mindenki észrevette a hasonlóságot, de senkinek sem tűnt fel, hogy mennyire hasonló.

Marion szédült. Hátborzongatónak érezte a szituációt.

Nem tudta levenni a szemét a múmia arcáról. Úristen! A szikkadt, kiszáradt bőrű nő körülbelül négyezer éve fekhet itt magányosan, a sivár homokdűnék között. Láthatóan eddig nem zavarták meg az örök nyugalmát.

A nő belül remegett. Nézte, egyre nézte a tetemet, és közben mind több ponton azonosította – saját magát.

Nem lehet, ez nem lehet, ilyen nincs. Ez lehetetlen. Egyszerűen lehetetlen. Kár is beszélni róla.

De mégis. Mégis. A hasonlóság túl nyilvánvaló.

Marion félrehúzódott, elővette kis kézitükrét, és alaposan szemügyre vette saját arcát. Találnia kellett valamit, ami különbözik. Véletlenek akadnak; néha egészen különleges egybeesések is előfordulnak, de az ilyesminek mindig megvan a határa. Megvan ennek is, csak meg kell találnia.

Próbált megnyugodni. Nehezen ment, ahányszor a múmiára pillantott, az mindig felért egy villámcsapással.

Az anyajegy az álla alatt. Nem mindenki veszi észre, mert egy kissé rejtett helyen van. Ezt hívják úgy, hogy különös ismertetőjel. Ez nincs a múmiának. Azonnal megnézi, és végre tisztázza. Vannak a hasonlóságnak határai.

A tetemhez lépett. A kibontott, szőke hajjal, szelíd kifejezéssel fekvő hajdani fiatalasszony pergamenszáraz bőre szinte teljesen a csontokra tapadt, szinte attól kellett félni, az első érintésre porrá omlik.

Marion finoman megfogta a múmia állát, és óvatos mozdulattal elfordította. Aztán földbe gyökerezett a lába.

A halott nő álla alatt ott volt az anyajegy. Pontosan ott és pontosan akkora.

Marionnak hányingere támadt, és sírni szeretett volna.

A saját holttestét látja? Hogy’ lehetséges ez?

Volt az esetnek egy sokkal baljósabb körülménye is. Nemcsak az volt a hátborzongató, hogy a múmia Marion Davis régész tökéletes mása volt. Volt még egy meglehetősen zavaró mellékkörülmény.

Az egykor élt szőke hölgyet megölték. Elvágták a torkát. A múmia egy gyilkosság emlékét őrizte.

*

Marion másnapra összeszedte magát, és elmondta aggályait az expedíció vezetőjének, a Wales-ből származó Agnes Morgan-nak. Az ötven körüli nő türelmetlen mozdulatot tett:

- Ugyan már, Marion, neked enyhe napszúrásod van! Ez a holttest legalább négyezer éves, te meg most ülsz itt mellettem. Hogyan lehetne azonos veled? Felejtsd el, vagy menj haza, és keress egy pszichiátert!

- Agnes, értsd meg, engem ez nagyon nyomaszt.

- Ne törődj vele! Inkább készülj a nyaralásra. Azt hallottam, Mallorcára mész.

Igen, Mallorca. Marion bólintott. Valóban odakészült. Pár órája. Vagy egy évezrede.

*

Lars Bastrup 2011-ben élt. A koppenhágai egyetem régészeti tanszékének tanársegédje volt. Nemrég megpróbálkozott a házasságkötéssel, de nyomorult ügy volt, az előkészületek ideje alatt szakított a választottjával, az oltárig már nem jutottak el.

Lars valamikor kézilabdázott, de egy sérülés után felhagyott vele. Egyre gyakrabban gondolt arra, hogy a tanítás és a hivatali régészet nem neki való. Nem rossz tanítani, de a régészeti adminisztrációhoz egyre kevésbé fűlött a foga. Ásatni szeretett volna.

Évek óta nem volt valódi ásatáson, pedig a régésznek az ásatás az igazi feladata. Ördög vigyen minden mást. Lars Bastrup tudta, hogy sok kollégája irigyli a kényelmét, jól fizető egyetemi állását; ő pedig az irigykedőket irigyelte – hogy kedvükre ásathatnak.

Néha az egyetem nevében megszemlélte valamelyik bronzkori, rézkori, vagy éppenséggel újkőkorszaki ásatást, és mindig ürügyet keresett, hogy minél tovább maradhasson, amint megérezte a m unka sajátos hangulatát, összemelegedett az ásatókkal, és szemrevételezte a feladatokat. Ha valahol leletmentésre volt szükség, örömest vállalta volna, de valaki mindig leállította.

- Van arra ember, Bastrup úr, magára az egyetemen van szükség.

Ilyenkor savanyúan elmosolyodott.

*

Kora délelőtt megcsörrent Lars Bastrup hivatali vezetékes telefonja. Nyilván megint valami „halaszthatatlan” adminisztratív tennivaló. Unott mozdulattal nyúlt a kagyló után.

- Halló!

- Szia, Itt Niels Hansen! Billund környékéről beszélek.

- Billund? Csak nem a Lego-gyárból? Mit keres arrafelé egy gyilkossági nyomozó?

Niels Hansen Lars középiskolai osztálytársa volt, évente többször is összefutottak, és egy-egy kávé mellett nagyokat beszélgettek.

A másik köhintett egyet.

- Ide kellene jönnöd, de minél hamarabb, Lars.

- Miért?

- Múmiát találtunk egy építkezésnél. Gyorsan el kell döntenünk, van-e szükség rendőrségi nyomozásra – újabb köhintés. – Ugye neked nincs ikertestvéred, Lars?

- Nincs, de miért kérded, amikor tudod?

- Mert rád hasonlít a halott, Lars. Szinte a megszólalásig.

*

A halott valóban hasonlított Lars Bastrupra, a régész meg is rökönyödött. Aztán – ahogy alaposabban megvizsgálta – megcsóválta a fejét.

- Valóban elképesztő a hasonlóság, de ez a férfi legalább ezerötszáz éve halott, Niels. Semmi szükség rendőrségi nyomozásra, ez a régészek dolga. Elvágták a torkát. Valószínűleg feláldozták, pogány módra. Vagy bűnöző volt, és kivégezték. Az utóbbi évtizedekben egyre több félig-meddig épségben maradt halott került elő a mocsarakból.

Tovább vizsgálta a múmiát, és egyre a fejét csóválgatta.

- Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, hogy farmernadrágot visel. Na, majd a vizsgálat eldönti. Kíváncsi vagyok rá.

Niels elmosolyodott.

- Véletlenül nem Mallorcára akartál menni?

- De igen. Úgy döntöttem, nyaralok egyet.

- Egyedül?

- Jobb, mint egyedül se.

*

Marion most először járt Cala d’Or-ban. Mallorca hangulatos üdülőhelyén. Sokat hallott az itteni hófehér házakról, és a hatás felülmúlta mindazt, amit várt. Pompásan érezte magát. Előbb a strandra ment, csak utána jelentkezett be a hotelbe. A szállást gondosan választotta ki az interneten, már azt is tudta, hogy a hetes szoba lesz az övé.

Hetes szoba. Puritán, egyszerű szállás. Igaz, olcsó is. Marion vállat vont. Lakott már ennél sokkal komfortosabb helyen is, most beéri ezzel.

Igazából örült, hogy férfitársaság nélkül érkezett. Úgy gondolta, ez a néhány nap majd alkalmat ad rá, hogy a Takla-Makán sivatagban átélt élményét feldolgozza.

Megzavarodott volna? Aligha. Itt másról van szó, most valami valóban félelmetesbe csöppent, és sejtelme sincs, hogyan szabaduljon meg a nyomasztó félelemtől. Akár az emléktől is.

Talán vissza kellene mennie, és még alaposabban meg kellene vizsgálnia azt az átkozott múmiát. Hátha végre talál valamit, valami aprócska eltérést, valami nyilvánvaló különbséget. De mit? Mit kereshet még, hiszen olyan tüzetesen átnézte? Hátha Agnes-nek van igaza, és az egész nem más, mint a sors ritka ostoba fintora?

Szerette volna ezt hinni, de képtelen volt rá…

*

Amikor Lars megérkezett Mallorcára, Cala d’Or felé vette az irányt. Bérelt viszonylag olcsón egy nyitott kocsit, és azonnal a sziget délkeleti része felé indult. Megnyugvással konstatálta, hogy Mallorcán igazán kiváló a közlekedés. Kitűnően épített utak várták a turistát, viszonylag kicsi forgalom. Menet közben a régész megelégedéssel állapította meg, hogy szinte egymást érik a benzinkutak. Remek hely.

Lars nem bízott a GPS-ben, régimódi ember módjára térképet használt, de igazán könnyű volt a tájékozódás. A jól megépített körforgalmak ügyesen terelték az autókat, ennek Lars nagyon örült. Volt olyan hely Európában, ahol kimondottan gyűlölte a körforgalmakat, de ezeket itt igazán logikusan és jól építették ki.

Út közben egy olcsó étteremben megebédelt. Az étel ízletes volt, a hely kedvére való. A szomszéd asztalnál rövid sortot viselő, klasszikusan szép combú lány ült, és Lars úgy helyezkedett el, hogy zavartalanul legeltethesse szemeit a gyönyörűséges combokon. Ami szép, az szép.

Öt percet sem tartott az idill. Ritka csúf, elhízott nő érkezett, és pontosan úgy ült le, hogy teljesen eltakarta a férfi szemei elől a vonzó látványt. Idomtalan hájtömegeit meg is táncoltatta Lars szemei előtt, mert félreértette a férfi pillantását. Mellesleg: fiatalosnak akart látszani, vörösre festett hajával, kacér sminkjével, napszemüvegével talán hódítónak vélte magát; a férfit azonban az undor környékezte. Gyorsan intett a pincérnek.

Miután Lars nem szólította le, a nő maga fogott az ismerkedéshez.

- Képzelje, – vihogta kissé reszelős hangon. – kénytelen vagyok állandóan valami fegyvert tartani magamnál, mert állandóan szatírokba ütközöm – diadalmasan felmutatott valamiféle dezodort. – Évekkel ezelőtt kezdődött. A tengerparton kaptak el, a kezemnél fogva. Alig tudtam elmenekülni.

Lars rájött, a nő legfeljebb harmincöt lehet; alaktalansága és kiélt tekintete miatt látszik legalább negyvennyolcnak.

Megjött a pincér. Lars gyorsan fizetett és felállt.

- Nem akar elvinni magával? – perdült elébe a nő.

Lars szóra sem méltatta. A szomszéd asztal mellől eltűnt a pazar combú lány.

Bízott benne, hogy Cala d’Or-ban előfoglalás nélkül is kaphat olcsó szállást, még főidényben is. Minden ismerőse ezzel biztatta.

Igazuk volt, nem is kellett sokat érdeklődnie. Olcsó és takaros szállást talált egy kis hotelben. A hetes szobát kapta.

Kedvtelve nézett szét. Egyszerű, de nagyon kényelmes és praktikus berendezésű kis szoba. Szeretni fogja. Azonnal le is dőlt, hogy szundítson egy jólesőt.

*

Marion elaludt napozás közben. Amikor felébredt, meglepetéssel látta, hogy a strand teljesen elnéptelenedett körülötte. Ahogy az égre nézett, megértette az okot.

Irdatlan fellegek tornyosultak felette. Futva indult hazafelé.

*

Lars arra ébredt, hogy valami ütemesen veri a tetőt. Pokoli felhőszakadás kezdődött, amíg aludt. Kisétált, hogy az eresz alól élvezze az esőt, de az özönvízszerű, vad zápor tüstént visszaűzte. A felhőszakadás túl volt az ízléshatárán.

Hatalmas robajjal csapott le a mennykő valahol egészen közel. Lars döbbenten vette észre, hogy rosszul van. Szédült, miközben a szoba részegen dülöngélt ide-oda. Mi ez, talán földrengés?

*

Marion menekülés közben elesett, és csúnyán megütötte magát. Dühödten szakadt az eső, félelmetesen üvöltött a szél.

A szőke régésznő kezdett pánikba esni. Amikor végre a szobájába ért, szédült és rettegett. Irdatlan morajjal csapott le a villám valahol a közvetlen közelében.

*

Lars próbált megkapaszkodni valamiben. Minden elektromos készülék felmondta a szolgálatot, a villanyok kialudtak. A szoba sötét és kiszámíthatatlan félhomályba burkolózott.

Újra becsapott a villám. Lars megremegett, belsejét forróság öntötte el, a szája kiszáradt, torkába belemart a fájdalom.

A mindenség robajlott, a határok leomlottak, és ő a szoba egy részével együtt elcsúszott valahová, kitudja hová.

Fizikailag érezte, hogy siklik vele a tér, recsegnek-ropognak a korlátok.

Érezte, de nem hitte el.

*

Marion hangosan sírt, de a vihar robajától még maga sem hallotta. A villany kialudt, a nő vaksötétben tapogatózott. Időnként ijesztően felvillan a szobában valami ismeretlen tárgy körvonala.

Marion rettegett, mint még életében soha.

Pokoli döndüléssel csapott le a mennykő, és a nő teste égett, mintha máglyára vetették volna. Keze és lába remegett, gyomrát tőrök döfködték.

A végtelenség felmorajlott, eresztékek dőltek és szakadtak, a szoba száguldott vele, mint a szánkó a hegyoldalban. Marion haja égnek meredt.

A szoba túlsó oldalán ijesztően derengett egy férfialak. Azaz nem is a szoba túlsó oldala volt, hanem valami másik világ, másik dimenzió. Talán a szellemek országa. Marion emlékezett rá, hogy ott már nincs is szoba, ott a falnak kellene lennie.

Marion csaknem elájult, de moccanni sem mert a rémülettől.

*

Lars igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Ezerszer is elmondta magában, hogy ez nem a pokol támadása az élők ellen, nem is a világvége, és egyáltalán nem valami szokatlan katasztrófa, hanem nagyon is szokványos felhőszakadás; amilyen az évnek ebben a szakában errefelé meglehetősen gyakran előfordul. Néhány perc, és véget ér.

Rácáfolt a vihar. Egyáltalán nem akart véget érni. Sőt, egyre dühödtebben dobolt a belsején.

Furcsa nőalak körvonalai rajzolódtak ki a másik oldalon. Lars megrökönyödve nézte. Mi ez, talán hallucinál? Valamiféle látomás? Semmiképpen nem lehet valóság, hiszen ott nincs is szoba, csak a puszta fal.

Ráadásul a káprázat – az ismeretlen női szellem – meg is szólalt:

- Kérlek, tűnj el!

Lars elhúzta a száját. Micsoda ostoba komédiát játszanak vele az érzékei holmi közönséges trópusi vihar kapcsán.

- Hová tűnjek? Te tűnj el, te vagy a káprázat!

- Én nem vagyok káprázat – sírta a nő. – Kérlek, tűnj el! Ne gyötörj!

- Na, jó, kedves hölgyem, – Lars komolyan rászánta magát, hogy végre tiszta vizet öntsön a pohárba. – Lars Bastrup vagyok, régész Koppenhágából. Valóságos személy. Van igazolványom és útlevelem is. Ön azonban, tisztelt hölgyem, közönséges fantom. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy olyan térben méltóztatik tartózkodni, ami az anyagi világban nem létezik. Megkérem hát, takarodjék innen, és szórakozzék valaki mással!

A szellem felsóhajtott. Aztán valami olyasmit tett, amit a szellemek, fantomok, démonok és lidércek viszonylag ritkán művelnek: elbőgte magát.

- Vegye tudomásul, – szipogta. – hogy én is valóságos személy vagyok. A nevem Marion Davis. Én is régész vagyok, történetesen éppen a Takla-Makán sivatagban dolgozom.

- Úgy? – húzta el a száját Lars. – Akkor mi az ördögöt keres Mallorca szigetén?

- Nyaralni jöttem – sírta a szellemlány. – Vagyis leginkább felejteni.

- Felejteni? – gúnyolódott a férfi. – Mi az ördögöt akar felejteni? Talán valami szerelmi bánat? Vagy éppen el méltóztatott halálozni, és mostanra rájött, hogy kísérteni felettébb unalmas elfoglaltság?

- Undok szellem! – kiabált a nő. – Szerintem észre sem vette, hogy meghalt!

- Dehogy haltam! – tiltakozott élénken a férfi. – Akkor nem viszketne az orrom töve! – és a nyomaték kedvéért gondosan megvakarta fent említett testrészét. – Engem akar terrorizálni, hölgyem? Ki vele, mit akar elfeledni? Maga kezdő kísértet!

- Nem! – szaladt ki Marion száján. – Azt akarom elfelejteni, hogy találtam egy múmiát! Borzalmas volt! – ahogy felidézte, egy pillanatra el is felejtette, miféle képtelen szituációban is van. – Egy rettenetes múmiát! Teljesen olyan, olyan… olyan, mint én! Mint én! – keserves sírásra fakadt, először azóta, hogy a múmia arcába belenézett. – Teljesen olyan, mint én!

- Na látja, – mondta szarkazmussal a férfi, de közben mintha elbizonytalanodott volna a hangja. – Mégiscsak halott.

- Nem! – sikította a nő. – De az halott. Valóban halott!

Egy pillanatra csend támadt. Kint az elemek hangja elcsitult. Igazából már percek óta nem is hallottak kintről semmit, tökéletes csönd ölelte körül őket, de tulajdon izgalmukban és felháborodásukban meg is feledkeztek róla – nem érzékelték.

Lars kinyújtotta a kezét. Ahogy várta. A nő valami alaktalan és nem létező térben tartózkodott.

Marion látta a mozdulatot és ő is előrenyúlt. Ő is érzékelte, hogy a féri valami nem létező térben található, de már nem gondolta káprázatnak, hiszen Lars felháborodása és ügyefogyott okoskodása annyira valóságos férfira vallott, hogy a legszívesebben elnevette volna magát. Ez a valóságos férfi pedig egészen jóképű fickónak tűnik. Amit lát belőle, jóvágású, vonzó férfinak mutatja. Ráadásul régész. Kár, hogy nem valóságos.

Lasr Bastrup is a nőt méregette. Ha nem mindig ilyen hisztérikus, és ha valóban régész, egészen megértő társ is lehetne. Ráadásul éppen olyan klasszikusan szép combjai vannak, mint annak a lánynak ott a vendéglőben, sőt még jobbak is. Kár, hogy ez a nő nem valóságos.

Valami azonban megszakította az idillt. Ki kellett mondania.

- Ami azt illeti, én s találtam egy múmiát. Nem a Takla-Makánban, hanem Dániában. Szakasztott olyan, mint én. Jó ezerötszáz éves, de olyan, mintha farmernadrágot viselne. – egy kissé megborzongott az emlék hatására.

- Sajnálom – mondta Marion, most már megértően. – Én tudom, mennyire szörnyű ez. Biztos, hogy nem haltál meg.

- Biztos. És te?

- Én sem. Biztosan állítom, hogy élek.

Gondolkodtak. Aztán szinte egyszerre próbálták megérinteni a másikat. Most sem sikerült.

- Biztos, hogy mi ugyanabban a világban élünk?

A nő élénken megrázta a fejét.

- Hogyan tudnánk ellenőrizni?

- Nagyon könnyen!

Kölcsönösen mondtak néhány semmiséget. Melyik országban ki az államfő, melyik bajnokságot ki nyerte, milyen dalok a slágerlista éllovasai, melyek a legmenőbb filmek. Ezeknek a fele sem stimmelt.

Kölcsönösen megdöbbentek.

- Igazából én szívesen találkoznék veled – mondta ki minden teketória nélkül a férfi.

- Én is veled, te dán régész – felelte a nő.

Nézték egymást.

Vad ötletük támadt. Gyakorlatilag egyszerre.

- Talán cserélnünk kellene.

- Cserélni? Hogyan cserélhetnénk?

- Próbáljunk erre koncentrálni!

Kinyújtották egymás felé a kezüket, behunyták a szemüket, és koncentráltak.

Nem történt semmi. Másodszorra sem.

Harmadszorra azonban…

Azt vették észre, hogy a másik helyébe kerültek.

Marion egy más sivárabb szobában találta magát. Furcsa módon a holmija is vele jött.

Lars egy még sokkal kényelmesebben. Érdekes volt, hogy a csomagjai sem hagyták cserben.

Maguk is meglepődtek a csere sikerén. Hosszan nézték egymást. Percekig. Amíg végképp el nem tűntek egymás szeme elől.

Odakint ragyogott a szivárvány.

Mindkét világban.

*

Lars nem tudta kiverni a fejéből a nőt. Magával vitte Koppenhágába. Aztán a Takla-Makán sivatagba.

*

Marion egyre a férfira gondolt. Lars vele volt Londonban. Aztán Koppenhágában is.

*

Furcsa módon mintha visszafelé haladt volna az idő; hónapokkal korábbi pillanatban találták magukat. Még nem kezdődött el a nyár, újra visszakerültek a tavaszba.

De merőben másféle tavaszba.

Koppenhága olyan volt, mintha földcsuszamlás érte volna. Lars eddig azt képzelte, kiválóan ismeri a várost, jól eligazodik a tudományban és a hivatali gépezetben.

Hát nem.

Szinte minden másképpen volt. Megvolt a helye és az állása, de a korábbi távlatok nem léteztek. Mintha eddig ő maga sem ebben a világban élt volna.

Mások voltak a szomszédok, mindenhonnan hiányoztak az iskolatársak, senki sem foglalt helyet neki a reggeli buszon. Egyetlen boltban, sörözőben sem ismerték. Kétségbeejtő volt.

Ismerték és számon tartották azonban – mások.

Olyanok, akiket eddig ő nem ismert.

*

Marion alig találta a helyét, szinte senkit sem ismert ebben a világban. Egyetlen barátnőjét sem tudta megtalálni, az emberek zöme idegenként nézett végig rajta.

Ismerték azonban mások.

Akikről azt sem tudta, kicsodák.

*

Furcsa módon megmaradt közöttük a kommunikáció. Napok kellettek ahhoz, hogy erre rádöbbenjenek. Gondolatban – ha akartak – kommunikálhattak egymással. A furcsa telepátia mindkettőjüknek sokat segített.

Először csak megosztották egymással a tapasztalataikat.

- Marion, ezeket az embereket én ismerem, elmondom, kiben bízhatsz, és kivel kell vigyáznod! – és hosszan beavatta a nőt saját világának titkaiba, pletykáiba, szokásaiba, mindennapjaiba.

- Ezeket meg én ismerem, Lars – és apróra elmagyarázott a férfinak mindent, mintegy használati utasítást adott neki a saját világához.

A harmadik héten jöttek rá, hogy fülig szerelmesek egymásba. A telepátia esténként forró erotikába csapott át.

- Sokkal izgalmasabb veled, mint a telefonszex!

- Miért, az milyen?

- Sejtelmem sincs!

Újabb két nap elteltével Lars elújságolta:

- Képzeld, megyek a Takla-Makán sivatagba!

- Valahogy már sejtettem! Tudod, hol vagyok most?

- Koppenhágában?

- Ördögöd van! Éppen megismerkedtem egy Niels Hansen nevű rendőrtiszttel! Tudod, hogy egészen jóképű fickó?

- Marion, ha lefekszel vele, én…

- Ugyan, mit tudnál tenni?

*

Amikor a nőt meglátta, Lars arcából minden vér kifutott. Torka kiszáradt. A szája széle remegett.

Marion múmiája volt előtte.

Egy legalább háromezer éves nő.

*

- Marion, Dániába kellene utaznod.

A nő sápadtan bólintott. Már sejtette. Amikor a mocsárból előkerült múmia képében a szeretett férfit meglátta, sikítani szeretett volna.

*

- A jelen valóságos.

- A jövő még nem létezik.

- Elvileg a múlt változatlan, de mégsem lehet az, hiszen mi a múltban haltunk meg, de most még éppen élünk.

- Ez azt mutatja, hogy a múlt sem változatlan. Ha pedig nem az, egyáltalán nem biztos, hogy meg kell halnunk a múltban.

- Biztos vagy ebben?

- Igen, azt hiszem!

*

Kölcsönösen elegük lett a másik világából. Vissza akarták kapni a magukét.

- Bárcsak Marion is ott lenne!

- Jó volna, ha Lars is ott maradna, az én világomban.

Mindketten úgy rohantak Mallorcára, mintha valami orákulum lenne ott.

Amikor megérkeztek, gyorsan bezárkóztak a hetes szobába. Várták a vihart.

Semmi sem úgy történt. Alig tapasztaltak valamit a viharból. Végrehajtották a cserét. Az egész túlságosan könnyen

Marion sivár vidéken találta magát. Végtelen homokmezők mindenütt.

A Takla-Makán!

Az első pillanatban felsóhajtott. Akkor mégiscsak a jó világban van. Látta, hogy emberek közelednek. Felegyenesedett. Integetni akart.

Aztán meggondolta magát.

A férfiak lóháton közeledtek.

Perzsa ruhába öltözött, vörösesszőke hajú férfiak tollforgós sisakban. A lándzsanyelek rászegeződtek.

Néhány óra múlva a sivatagba kísérték. Hallgatag férfi baktatott előtte, hatalmas, meztelen pengéjű, görbe karddal a kezében.

Marion sírni szeretett volna.

*

Lars csak nehezen jött rá, hol van. Amikor a zord arcú kelták koszorút illesztettek a fejére, és a kezébe nyomták a tálkát, benne a sok különféle magból készült pépes étellel, már pontosan tudta, mi vár rá.

Tudta, hogy el fogják vágni a torkát. Veríték gyöngyözött a homlokán. Még a szertartást is ismerte, pontosan tudta, mikor mi következik, de hiába. Ő itt az áldozati barom. Mit ronthatott el? Hogyan kellett volna összpontosítania? Mit csináltak rosszul Marionnal együtt?

Kétségbeesetten igyekezett fegyelmezni magát.

*

- Szerintem még mindig van remény!

- Micsoda, Lars? Ez a fickó a görbe kardjával el fogja vágni a nyakamat. Perceken belül.

- Tudom, Marion. Éppen lefeküdtem, és azt játszom, hogy sérült a lábam, különben eltörnék. Már kötélhurok van a nyakamban. A hisztérikus tekintetű papnő, aki éppen valami érthetetlen varázsigét mormol, el fogja vágni a nyakamat.

- Jaj, Lars!

- Jaj, Marion!

- Csináljunk valamit, Lars!

- Mit, Marion? Mit?

- Nem tudom, de te mondtad, hogy nincs minden veszve! Hogy nemcsak a jövő, hanem a múlt is lezáratlan még

- Bizonyos értelemben annak kell lennie, Marion. Mi csak tudjuk!

- Akkor rajta, Lars, gondoljunk egymásra! Élni akarok, és egy pokoli nagyot szeretkezni veled!

- Én is, Marion!

- Akkor rajta!

*

Ebben a világban mindketten léteztek.

Cala d’Or-ban a hetes szobát nászutas pár vette ki, több hétre. Két régész, egy angol és egy dán.

Ez már a kettejük világa volt.

Ha vihar tört ki, különösen összebújtak.

Nehogy bármi is szétválassza őket.

Nyár vizei felé tartunk

Nyár vizei felé tartunk,
A vén kormány csikorog,
Nap fényében már messziről
Láthatók a zátonyok.

Nyár-varázslat ült az égre,
Megérkezett a meleg,
Vidám kulisszái mögött
A Múltak könnye pereg.

Álom-börtönök kinyílnak,
Csók-fantázia virul,
Ha simogatjuk a Reményt,
Tán Jövővé alakul.

Nyár vizei felé tartunk,
Szent Vágyak szíve dobog,
Szabadság-anaforákra
Élednek a hajnalok.

Újjászületik az Élet,
Megifjul a vén Idő,
Szabad akarat levágott
Összes karja újranő.

Hozza ismét a Nyáridő
Az Élet gyümölcseit;
Újra megterem kertünkben
Az Önbizalom, s a Hit.

2015- XXX.

HARMINCADIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”         

BBC

2015. október 6.

18 00

MŰSORVEZETŐ:

Következő telefonálónk Mrs. Morley Manchesterből. Parancsoljon, asszonyom!

NÉZŐ HANGJA:

Ott Budapesten valóban lőnek?

MŰSORVEZETŐ:

Igen, határozottan úgy tűnik, asszonyom.

NÉZŐ HANGJA:

És mondja: Magyarország Európában van?

A tiszteletre méltó Ali Ahmed Husseini visszaemlékezéseiből

Szerencsére még volt egy kevés időm. Azonnal parancsot adtam, hogy a nőket és a gyerekeket úgy kell elhelyezni, hogy bármelyik irányból is törjenek ránk a magyarok, tüstént lássanak belőlük néhányat, de minél feltűnőbb helyen.

Asszonynépből és gyerekből természetesen nagyon kevés volt velünk, de azért jutott mindenhová. A halálos ítéletünket jelenthette volna, ha a beözönlő magyarok csupa férfit látnak.

Átcsoportosítottuk tehát a fehérnépeket és a kölyköket. Akadt néhány gazdátlan kölyök, azokat gyorsan össze kellett fogdosni, és valakinek az ölébe ültetni. Akadt, amelyiket a hajánál fogva kellett elcsípni.

A kölyköknek megszeppent képet kellett vágniuk, erre az európaiak nagyon érzékenyek. Meglepő, mennyire odavoltak a kölykökért. Az ostoba keresztények már nem is fenyítették a kölykeiket, sőt másoknak is tiltották. A férj nem fenyíthette a gyerekét, és nem fegyelmezhette a feleségét. Ezt családon belüli erőszaknak hívták, és a fenyítő hatalmukat gyakorló férjeket, apákat képesek voltak bíróság elé állítani. A gyerekeket az utca és a tévé nevelte, nem vették ki részüket a család munkájából, hanem örökösen az utcán ténferegtek, sőt a kocsmákat töltötték, mint a legalávalóbb csavargók. Egész nap fülhallgató volt a fülükön, beszélni sem lehetett hozzájuk, mert csak a semmirekellő zenéjüket hallgatták, tengtek-lengtek, esténként meg a szüleik pénzén bulizni jártak.

Az ilyen semmirekellő kölykök fegyelmezése gyakorlatilag tilos volt, még az apát hurcolták meg, ha neveletlen kölykének lekevert néhány jól megérdemelt pofont.

A felszínes gyerekimádat láttán szinte érthetetlen volt, hogy ezek az európaiak mennyire kevés gyereket neveltek. Ritka volt az olyan család, ahol három, vagy annál több gyerek élt. Bőven akadt viszont semmirevaló egyedülálló férfi, de nő is. Ezek fennen hirdették, hogy a vagyonuk gyarapítása érdekében, vagy éppen karrierjük miatt – nem vállalnak gyereket. Csak vagyont gyűjtögettek – semmiért. Az angyalcsinálásnak valóságos ipara volt.

Így pusztította önmagát – felszínes és nevetséges gyermekimádata mellett – az európai kafírok ostoba népe.

Nekünk azonban életben kellett maradnunk. A majdani iszlám érdekében.

Mire a magyarok megjelentek, mindenütt gyerekeket és nőket láthattak. Sok gazdátlan kölyköt éppen férfiak kezébe nyomtunk, hogy más jelleget adjunk az aluljáróban rettegő iszlám tömegnek.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CCLVIII.

KÉTSZÁZÖTVENNNYOLCADIK RÉSZ

Nézem tovább a verset, mert – szerencsére – sokkal erősebb rész következik:

„Engem a látvány meghazáztat,
én városom megkönnyezem,
Budapest, mint egy nyári láz hat,
és lázmérővel szúr szemen.”

Ez a négy sor a versnek kerek és szép része. Személyes vallomás.

„Engem a látvány meghazáztat,”

Az előző sor okozta kátyúból a vers szekerét csak Herkules emelheti ki – azaz a líra nyelvén a nagyon erős és hiteles személyes érzelmi részvétel.

„Engem a látvány meghazáztat,”

Ez valóban nyelvi lelemény – nem is akármilyen.

„…meghazáztat,”

Új igék viszonylag könnyen keletkezhetnek a magyar nyelvben, de az alkalmi szóalkotások zöme kihull a rostán.

„…meghazáztat,”

Úgy gondolom, az ilyesféle igék örökre a lírában maradnak, hétköznapi használatukra az esély csekély. Különös módon ennek éppen a bennük felhalmozott hatalmas jelentéstöbblet az oka.

„…meghazáztat,”

Mit is jelent?

Aligha lehet néhány sorban összefoglalni, legfeljebb a benne rejlő legfontosabb motívumokat:

v     A hazáról való töprengésre késztet

v     Felidézi a haza iránti érzelmeket

v     Elmerít a hazáról szóló érzelmekben

v     A haza képét állítja elénk annak ellentmondásaival együtt

v     Elérzékenyít

Kell persze a sor első fele is.

„Engem a látvány meghazáztat,”

Így teljes. A felidézett látvány indítja el a haza iránti érzelmeket.

„…meghazáztat,”

Valami könnyes-bús érzékenység is rejlik a sorban.

„Engem a látvány meghazáztat,”

A következő sor igazolja is ezt.

„én városom megkönnyezem,”

Semmiképpen sem valamiféle sírva vígadó, üres díszlethazafiságról van itt szó. Az egyszerű forma és a természetesség általában a valódi érzelmek foglalata. Parti Nagy szinte elrejti versében ezt a néhány sor, mint aki bizonyos mértékig szégyelli is áradó érzelmeit.

„Engem a látvány meghazáztat,
én városom megkönnyezem,
Budapest, mint egy nyári láz hat,
és lázmérővel szúr szemen.”

A vers talán legtisztább és legmélyebb része.

„Engem a látvány meghazáztat,
én városom megkönnyezem,”

A második sor mintha kissé magyarázná is az elsőt. Parti Nagy ebben a versében először nyúl ehhez az eszközhöz. A magyarázat azonban nem fontoskodó, hanem a maga tömörségével egyben tovább is építi a verset.

Az építkezés a következő két sorban is folytatódik:

„Budapest, mint egy nyári láz hat,
és lázmérővel szúr szemen.”

Távolról közelítve – de nem valami leírási rend, hanem egy nagyon közvetlen asszociáció-sor alapján.

A kulcskifejezések:

„meghazáztat”

            ↓

„városom”

            ↓

„Budapest”

A „meghazáztat” egy másik sorozatnak is kiindulópontja:

„meghazáztat”

            ↓

„megkönnyezem”

            ↓

       „hat”

A két sorozat ugyanoda torkollik, és a negyedik sor erős kontrasztjával kerül szembe:

„és lázmérővel szúr szemen.”

Minden nyelvi elem a helyén van. Kiváló szerkesztés.

„Engem a látvány meghazáztat,
én városom megkönnyezem,
Budapest, mint egy nyári láz hat,
és lázmérővel szúr szemen.”

Igazán mintaszerű szegmentum. Újra felfelé ível a költői erő.

„Engem a látvány meghazáztat,
én városom megkönnyezem,”

Szépen helyezi át a hangsúlyt. A haza túl tág, nehéz vele mit kezdeni. Ha nem akarunk a közhelyek szintjén ragadni, konkretizálni kell.

Haza

↓

Város

A klasszikus költészet is így jár el.

„Engem a látvány meghazáztat,
én városom megkönnyezem,”

Az újabb lépcsőfok: a „városom” konkretizálása.

„Budapest, mint egy nyári láz hat,
és lázmérővel szúr szemen.”

Lírai Én és hazája viszonya nem problémátlan:

„Budapest, mint egy nyári láz hat,”

Bonyolult és ellentmondásos kapcsolat megfogalmazása. A kulcskifejezés természetesen a

„nyári láz”

Ez így persze kétértelmű kifejezés, hiszen a „nyári láz” jelzős szerkezet egymással ellentétes dolgokat jelenthet:

v     Nyári ünnepi érzés, boldogság

v     Kellemetlen betegség

Meggyőződésem, hogy itt Parti Nagy tudatosan alkalmazza, érzései végletes ellentmondásait akarja vele illusztrálni.

„Budapest, mint egy nyári láz hat,”

Közös elem: a felfokozottság. Ezt jelzi a „nyári láz”.

„és lázmérővel szúr szemen.”

Hiba lenne most ebben a horrorisztikusságot, és kép hiperbola-jellegét kiemelni. A Költő nem annak szánta.

Láz

↓

Lázmérő

Elsőre nem nagyon szerencsés kapcsolat. Konkrét képre váltani nem is érdemes; a lázmérővel szemen lehet ugyan szúrni valakit, de itt most aligha testi lázról, valamely betegség tünetéről van szó. A kapcsolat átfogóbb:

„Engem a látvány meghazáztat,
én városom megkönnyezem,
Budapest, mint egy nyári láz hat,
és lázmérővel szúr szemen.”

És bonyolultabb is. Az első sorban található „látvány”-ra a képszerűségre felel a negyedik sor. Talán így modellezhető:

Látvány → könnyek

↓                                  ↓

lappangó          tragikus jelek

↓                                  ↓

Hazaszeretet  ↔ Tünetek (láz)

            ↓

A tünetek mögötti valóság

            ↓

Lázmérő → a problémák tudatosulása (Szemen szúr a látvány)

„Engem a látvány meghazáztat,
én városom megkönnyezem,
Budapest, mint egy nyári láz hat,
és lázmérővel szúr szemen.”

Az alaphang tragikus: a Költő az ország problémáit mélyrehatónak, vagy éppen megoldhatatlannak látja.

Folytatása következik.

Ifjú Tavasz - vénülő Idő

Ifjú Tavasz,
Vénülő Idő;
Méltóságos jókedvünk
A végzet-temető.

Eső után
Ténfereg a szél;
A hagyomány semmiféle
Jövőtől se fél...

Szent Kikelet,
Vidámságlepel,
Hajnali madárünnepben
Jövő énekel.

Ifjú Tavasz,
Vénülő Idő;
Tavasszal minden végzetnek
Szamárfüle nő.

A Nap ugyanúgy ragyog - LVI.

ÖTVENHATODIK RÉSZ

Megpróbálkoztam még egy utolsó kérdéssel.

-         Mit képzelsz, hová lettek az előző Napférfiak?

Már elindult, de erre visszafordult és megállt.

-         Nem érdekel, mi lett a sorsuk – vágta felém foghegyről. – Nyilván nem ismerték fel, mi a feladatuk. Aligha voltak alkalmasak az uralkodásra. Bármi történt velük, megérdemelték.

Ennyit mondott, azután elment. Azazhogy dehogy ment: vonult. Peckes léptekkel, gőgösen, mint baromfiudvarban a legrátartibb gúnár. Elköszönni sem tartotta szükségesnek, hiszen én csak holmi alattvaló voltam. Magamtól is észrevehetem, ha az audiencia véget ért.

Szélfarkas tehát öntelten elvonult, várt rá az igazak nyugodt álma. Ami engem messzire elkerült azon az éjszakán. Reggelig egyfolytában azon töprengtem, miként segíthetnék ezen az én kissé kótyagos bátyámon. Mit tehetek érte én, amikor ő semmit sem hajlandó tenni magáért?

Másnap este megkerestem Farkasasszonyt. Abban a kis kunyhóban volt, ahová a papnők havi tisztulásuk alatt elvonultak. Napközben tették szokott dolgukat, az éjszakákat azonban itt töltötték. Óriási szerencsémre Farkasasszonyon kívül senki sem volt ott. Férfi ide nem tehette be a lábát, de Farkasasszony nem engedett el, hanem villámgyorsan berántott a szobába.

-         Kérdezni akarok tőled valamit – hadartam nem kis zavarban.

Dühösen végigmért.

-         Most nem segíthetek rajtad, Koszoskutya! – mondta haragosan. – Nagyon nagy bajban vagy! Jó, hogy idejöttél! Még jobb, hogy ma egész nap nem mutatkoztál.

Megrökönyödve meredtem rá.

-         Én? – hápogtam. – Mi bajban vagyok? Nem értem.

-         Előbb a kérdést! – nézett rám ellentmondást nem tűrően, engem pedig elöntött valami émelyítően gonosz előérzet. Miféle hibát követtem el?

-         Halljuk a kérdést! – rivallt rám Farkasasszony, majd bátorítóan hozzátette: - Halljuk, kedvesem! – ez az asszony végig ilyen kedves-szomorúan viselkedett velem, sohasem tudott ellenemre tenni, hiszen valahol mélyen a lelkében pontosan tudta, ki is voltam én az ő életében.

-         Azt akarom kérdezni – dadogtam. – mi történik akkor, ha a Napférfiről kiderül, mégsem ő az igazi, hanem csak szélhámos? Ha kiderül róla, hogy alkalmatlan?

Farkasasszony szelíden megrázta a fejét.

-         A Napférfi sohasem alkalmatlan. Ha a Mindenség Édesanyja egyszer már őt választotta, akkor Haragvó Tekintetű marad az utolsó pillanatig. Lehet beteg, sebesült, nyavalyatörős, vagy kitörhet rajta a téboly. Előfordult már ilyesmi.

-         Ha megszökik?

Farkasasszony most erősen a szemembe nézett.

-         Ő nem szökhet meg, kedvesem. A harcosnők, akik a testőrségét alkotják, vigyáznak is rá. Ők az őrei. A fejükkel felelnek érte. Nem tűnhet el, mert minden lépését vigyázzák. Amikor a múlt éjjel hosszasan beszélgetett veled, három harcosnő figyelte. Ügyesek, mint a vadmacska, gyorsak, mint a villám, és akárhány férfinél jobban bánnak a fegyverrel.

Nagyon melegem lett.

-         Kihallgattak bennünket? – nyögtem gyámoltalanul.

-         Nem, drágám – villantotta felém a fogsorát. – nem hallgattak ki. ők nem hallgatóznak. A szemükkel figyelnek, nem a fülükkel.

Hatalmas kő gördült le a szívemről. Folytattam a kérdezősködést.

-         Mi történik, ha meghal a Napférfi?

-         Akkor a Nagyasszony újra meghirdeti a próbákat. Ha már olyan közel az áldozat napja, hogy erre már nincs idő – például most – akkor egyszerűen kijelöl valakit. Ha van gyilkos, őt¸ha nincs, akkor azt a férfit, aki a Napférfi halálában a legvétkesebb – néhány pillanatnyi habozás után még hozzátette. – Ha ez a Napférfi halna meg, t é g e d jelölne ki a Nagyasszony.

Végigfutott a hátamon a hideg. Szélfarkas csak úgy kerülheti el a rettenetes kínhalált, ha meghal. Akkor azonban engem áldoznak fel. Ha szökni próbál, azok a nőnemű fejvadászok visszahozzák. Hacsak…

-         Ne próbáld megölni őt, Koszoskutya! – Farkasasszony félreértette töprengésemet. – Már téged is figyelnek, és előbb meghalsz, mintsem előhúzhatnád a fegyvert.

Erről nem voltam meggyőződve. Próbáltam visszaemlékezni az emberáldozat napjára. Bizony, akkor már színét sem láttam annak a híres harcosnő csapatnak. El is mondtam.

-         Azon a napon már nem őrzik a Haragvó Tekintetűt.

Farkasasszony nagyot sóhajtott.

-         Nem kedvesem – csóválta a fejét. – Azon a napon már valóban nem őrzik.

-         Akkor hogyan ölhetnének meg engem?

Farkasasszony arcára kiült az őszinte sajnálat. És most, most először, most ebben a szent pillanatban úgy döntött, irántam érzett szerelme fontosabb minden szörnyű titoknál. Most, amikor közös boldogságunkból már csak az ő szerelme maradt, mert a kettőnké már véget ért.

-         Téged már holnapután meg akarnak ölni, Koszoskutya. Ma este adott parancsot a Nagyasszony. Holnap reggeltől figyelni fognak, és holnapután, a következő tűzáldozat napján a Nagyasszony bűnösnek nyilvánít téged, mire megragadnak, és a foglyokkal meg a többi bűnössel együtt a tűzbe hajítanak téged is.

Megsemmisülve rogytam a földre. Farkasasszony könyörtelenül folytatta.

-         Ugye, sejted, ki lesz, aki saját kezűleg fog majd a lángok közé penderíteni?

Üveges tekintettel bámultam rá.

-         Nagyszerű cimborád, a Napférfi!

-         Az nem lehet! – törtem ki. – Nem hiszem el!

-         Fülem hallatára ígérte meg ma délután a Nagyasszonynak.

Folytatása következik