Szerelem és líra - CCIV.

KÉTSZÁZNEGYEDIK RÉSZ

Nézem tovább:

„Toll fut, futol, karistolódik,”

Újabb szegmentum kezdete, az előbbieknél sokkal fáradtabb sorral.

„fehérre fehér rajzolódik,”

A „mélyértelműségre” való törekvés mindig ilyesmit eredményez. Nemcsak Lukács György helytelenítette…

„fehérre fehér”

Belemagyarázással többféle „értelmét” is találhatjuk, de ez csak ennyi:

„fehérre fehér”

Fehér. Halovány.

„fehérre fehér”

Talán a figura etimologica hagyományos szépsége vonzotta a Költőt..

„fehérre fehér”

De ez annak is torzó.

„fehérre fehér rajzolódik,”

Mindenféle szempontból fáradt sor. A kedvetlenséget jelzi az eddig egyszer sem alkalmazott ragrím is.

Alighanem itt kezdődik a libatoll-asszociáció. A régi költők valóban lúdtollal írtak a fehér papírra – fehérre a fehérrel. A gyakorlatban persze ez nem igaz; nem volt fehér se a pergamen, se a toll.

„Toll fut, futol, karistolódik,

fehérre fehér rajzolódik,”

A sorpár rendeltetése voltaképpen a vershelyzet fenntartása, illetve összeköttetés biztosítása a következő sorokkal.

„üres nyomát a nyom megőrzi,
libákon egyszer visszabőrzi.”

Nagyot zökken a vers, lényegében mellékes irányba tesz rövid kitérőt.

„üres nyomát a nyom megőrzi,”

A kánon gyakori eljárása. A versbe rejtett „mélyértelműségek” a pártoló sajtó számára képeznek felhívást. Szinte mindig akad valami buzgó tollforgató, aki az ilyeneket „megmagyarázza”, sőt – túlmagyarázza. Addig izzadnak, amíg fel nem fedezik benne a lappangó zsenialitást.

„üres nyomát a nyom megőrzi,”

Ez itt most nem túlságosan nehéz, és nem is teljesen „szabad asszociáció”. Már kezdetét vette a megelőző sorokban. A Költő továbbra is a papírra és az írószerszámra koncentrál. Utóbbi valamikor lúdtoll volt, amire a fehér színt hívja elő az asszociáció, a fehér pedig – „üres”.

„üres nyomát a nyom megőrzi,”

Igazából sterilen és stabilan életidegen asszociáció.

„üres nyomát a nyom megőrzi,”

Mindkét rétegében életidegen. A pergamen – vagy a régi papír – sohasem volt tökéletesen fehér, ahogy a toll se. Nem a pehely szolgált írásra, hanem a tollnak az állat bőréből kihúzott hegye, ami sohasem volt fehér. Ráadásul erősen be is fogta a tinta. Szó sem volt soha semmiféle „fehérre fehér” írásról. Ettől persze még a hívek rajongó művirágkoszorúk egész kazlát köthetik erre a sorra.

„üres nyomát a nyom megőrzi,”

A második réteg is életidegen. Az üres nyom nem „nyom”, üres nyomát semminek semmi nem őrizheti meg.

„üres nyomát a nyom megőrzi,”

Feltételezhetünk persze egy harmadik réteget is. Ez azonban csak a szokásos „posztmodern mélyértelműség”. A gondolatok hiányának „tetszetős” nyelvi köntöse. Tágasra nyitja a vers magyarázói előtt az asszociációs kaput, majd csak kimutatnak róla valami érdekeset.

„üres nyomát a nyom megőrzi,”

Az esetleges negyedik réteg azonban a posztmodern kánon beismerő vallomása. Ezt nem akarnám kifejteni.

„libákon egyszer visszabőrzi.”

Ez kiváló sor lehetne – szintén egy másik versben. Itt értelmetlen. Miféle nyomot „bőröz vissza” a fehér tollú ludakon egy „üres nyomot őrző nyom”?

„üres nyomát a nyom megőrzi,
libákon egyszer visszabőrzi.”

Van persze még egy lehetséges értelmezés: az a gyűjtőfogalom, amit általában a kánon tagjai „humor” címen szoktak emlegetni. A Költő tréfálkozik, viccel, humorizál – stb.

„üres nyomát a nyom megőrzi,
libákon egyszer visszabőrzi.”

Ez a legkönnyebb terep a kánonhívők számára. Bármit lehet humorosnak minősíteni, aki ezt kifogásolja, az legfeljebb „nem érti” a „tréfát”.

„üres nyomát a nyom megőrzi,
libákon egyszer visszabőrzi.”

Ezt igen könnyen lehet „humorosnak” minősíteni. A spektrum széles: a verejtékes abszurdhumortól kezdve a liba tollait rángató rusztikus viccig bármi belefér. A végső érv a „szójáték” lehet, de persze ez nem annyira játék, mint inkább üres játszadozás a szavakkal. Tartsa humorosnak, aki akarja.

Csakhogy…

Ez csak nagyon erőltetett belemagyarázással tekinthető humorosnak. A versnek ez a szegmentuma lényegében csak tölti a papírt:

„Toll fut, futol, karistolódik,

fehérre fehér rajzolódik,

üres nyomát a nyom megőrzi,
libákon egyszer visszabőrzi.”

Ez voltaképpen a kánon hívei számára kiadott feladat. Kétségtelen, hogy találnak rá „megfejtést” – nehezen gördülő, idegen szavak légióival teletűzdelt rossz, akadémiai bikkfanyelven.

Formailag eltér a korábbiaktól. A kilenc szótagos sorok ugyan hibátlanok, de nem gördülnek annyira szépen, mint a korábbi nyolcasok. A rímelés ragrímekre korlátozódik.

Nézzük tovább:

„Toll fut, futol, leszen papírdal,”

Visszatér az első sorhoz. Az ismétlésnek komoly poétikai funkciója van: közeledik a vers lezárása.

„a margóig se bírja pírral,”

Egyszerűbb és sokkal erősebb, mint a vers nyitó részében. A „pírral” egyszerre hordoz konkrét és elvont jelentést, és egyáltalán nem erőltetett.

„a dátumig: ezerkilencszáz…,”

Ötletesnek ötletes befejezés lesz. Sőt. Stílszerű. Illik a vershez.

„utána csönd, tömött lelencház.”

Nyilvánvalóan a rím kedvéért – zárásként gyorsan még egy újabb „mélyértelműség”. A „lelencház” konkrét és elvont jelentései a belemagyarázás több dimenziójának is teret adhatnak.

Meglehetősen kétarcú költeményt nézhettünk végig. A formában több az erő, mint a tartalomban. Ez nyilvánvalóan sokkal jobb vers az eddig taglaltaknál – de ez nem sokat jelent.

Folytatása következik.