2016. január 29., péntek

2015. - XIV.

TIZENNEGYEDIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”

KORMÁNYRENDELET A NEM KORMÁNYPÁRTI POLGÁRMESTEREK, ALPOLGÁRMESTEREK ÉS HELYI ÖNKOTMÁNZATI KÉPVISELŐK FELFÜGGESZTÉSÉRŐL

A demokrácia védelmének érdekében a mai naptól a kormány azonnali hatállyal felfüggeszti z ország minden önkormányzatában minden olyan

  • Képviselő
  • Alpolgármester
  • Polgármester

Működését, aki nem tagja egyik kormánypártnak sem.

Az intézkedés ideiglenes, határideje egyelőre bizonytalan.

A kormány számít az érintett személyek megértésére.

Budapest,
2015. október 6.


Részlet Kolozsvári Zoltán Az eltiport ország című regényes önéletrajzából

Bea temetése után nem találtam a helyem. Tengtem ide-oda.

Többször is bepiáltam, és részegen őrjöngtem. A végé mindig kimentem a temetőbe, egy reggel Bea sírján ébredtem hasogató fejfájással.

Az ostobák szerencséje minden bajtól megóvott.

Anyám nem tudott mit kezdeni velem, viszont Omár meglepően tapintatosan viselkedett. Amikor azonban látta, hogy az idő múlásával sem tudok napirendre térni a borzalom fölött, leültetett a konyhába, és a kezembe nyomott egy pohár ásványvizet.

-         Mi bajod, Zoltán?

Esetlenül vállat vontam. Néztünk egymásra.

-         Mi bajod, Zoltán?
-         Tán nem tudod.

Meglepő energiával kapta el a két vállamat, és megrázott, de betyár módon.

-         Mi bajod, Zoltán?

Fiú létemre elbőgtem magam.

-         Mi vagy te? Harcos, vagy egy rakás gyümölcskocsonya.

Nem feleltem.

-         Mi vagy te?
-         Harcos – nyafogtam.

Omár megrázta a fejét.

-         Nem, fiam. Te még nem vagy harcos. Lehet, hogy egy napon az leszel, de most még nem vagy az.

Bámultam az arcába.

-         Halálra erőszakolták a szerelmedet.

Elsírtam magam. Ezúttal hagyta, némán várakozott. Percekig zokogtam.

Amikor már alig hüppögtem, megsimította a fejemet.

-         Halálra erőszakolták a szerelmedet?

Könnyeimmel küszködve bólintottam.

-         Mit akarsz tenni?

Üres tekintettel néztem vissza.

-         Azt mondtad, harcos vagy.

-         Szeretnék az lenni.

Bólintott.

-         Mit kell tenned?

Nem feleltem.

-         Mit kell tenned?

Mivel még mindig nem feleltem, Omár türelmetlen mozdulatot tett.

-         Akarsz bosszút állni a gazembereken?

Úgy elképedtem, hogy tágra nyílt a szemem.

-         Akarsz bosszút állni a gazembereken? Férfi vagy? Harcos vagy? Egy harcos férfi bosszút állna.

Nem tudtam mire vélni.

-         Éppen te mondod ezt? Hiszen te is migráns vagy!

Megcsóválta a fejét.

-         Nem, fiam. Én nem tartozom azok közé a gazemberek közé, akik Beát meggyilkolták. ugyanúgy megvetem a gyilkosságot és az erőszakot, mint te. Harcos voltam. Katona. A líbiai hadsereg tisztje. A gyilkosok Afganisztánból és Irakból jöttek. Csak a vallásunk közös. Messzebb laktak tőlem, mint ide London.

Megszorította a kezem.

-         Hamarosan feleségül veszem édesanyádat, és akkor te a fiam leszel, Zoltán. Itt szeretnék letelepedni, és közöttetek élni.

Bólintottam.

-         De senki sem élhet addig békében, amíg nem fékezi meg valaki a gazembereket. A ti országotok ostoba, válogatás nélkül enged be ide mindenkit. Katona voltam, nem féltem fegyvert használni. Nekem azt tanították, ha nem torlom meg a gazemberséget, még nagyobb gonosztett következik.

Csüggedten bólintottam.

-         Én is így gondolom, Omár – szólaltam meg. – de látod, hogy itt a migránsok azt tesznek, amit akarnak.
-         Ami nem jó egyetlen becsületes embernek sem, akár idevalósi, akár migráns.

Egymás szemébe néztünk.

-         Akarsz bosszút állni, kölyök?
-         Akarok!

Attól kezdve Omár tanított engem harcolni. Jobban karatézott, mint a filmsztárok. Néhány hét alatt ügyesen, türelemmel tanított önvédelemre, fegyver nélküli közelharcra.

-         A jövő héten fegyvert is kapsz – mondta egy este.

Arra már nem került sor – legalábbis nem ekkor. Másnap volt október hatodika.

Három haverrel keveredtünk a tömegbe, vonultunk, kiabáltunk, háborogtunk. Igazából semmit sem láttam a tüntetésből, ha valaki dobált, verekedett, az elöl haladók voltak, mi meg sejtettük is, nem is bent a sokaság közepén.

Bevándorlók is akadtak köztünk, testvériesen szidtuk velük együtt a bűnöző migránsokat, meg a kormányt. Mi a régi életünket akartuk, ők meg Németországba jutni. Semmi bajunk se volt egymással.

Egyszer azonban megtorpant a tömeg.

-         Katonák! Éles lőszerrel!

Egy perccel előtte még hősnek éreztem magam, kipirult arccal ágáltam, abban reménykedtem, én fogom győzelemre vezetni a népet.

Most azonban megszeppentem..

A többiek is.

Igazából ebben a tömegben sokkal több volt a részeg, mint a szabadságharcos. Sokan elillantak a mellékutcák irányába, minket azonban a sokaság előre szorított. Fél percen belül ott találtam magam szemben a katonákkal.

Mit tegyek? El kellene pályáznom.

Fiatal tiszt volt a katonák parancsnoka. Ne tudom, mi lett vele később. Több kellene az ilyen emberekből. Egyedül rajta múlt, hogy akkor ott nálunk október hatodikán nem lett vérfürdő.

Nem tudom, mi volt a rendfokozata, nem ismertem a rangjelzéseket.

Hatalmas BTR-80-as páncélos jármű állta el keresztbe az utat, előtte, mellette, mögötte katonák. A fegyverek csöve felénk nézett. A tömeg tétován tipródott, a hátul állók közül sokan még mindig előre nyomakodtak.

A tiszt felkapaszkodott a BTR tetejére.

-         Hölgyeim és uraim! Egy kis csöndet kérek!

Meglepődtünk a hangnemen, és csöndben maradtunk.

-         Gonosz emberektől azt a parancsot kaptam, hogy tüzeljek a csőcselékre. Ezt mindenképpen meg kell tennem. De nem tudom, ki a csőcselék, mert én itt egyelőre csak embereket látok. Főleg magyarokat. Arra kérem önöket, hogy segítsenek nekem. A becsületes emberek térjenek haza, csak a csőcselék maradjon!

Nevettünk egyet, és hazamentünk. Nálunk ilyen volt október hatodika.

KOSSUTH RÁDIÓ
2015. október 6.
15 10

Adásunkat megszakítjuk!

A belügyminisztérium azonnali hatállyal betilt minden október hatodikai megemlékezést és az aradi vértanúkkal kapcsolatos minden rendezvényt!


Folytatása következik

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése