Loganer kapitány

            Virágba borult cseresznyefák illatával töltötte meg a tornácot a bohókás tavaszi szél. A világoskék égen oly szertelenül játszadoztak a pufók felhőpamacsok, hogy tán még a lemenő nap is megcsóválta láttukra a fejét, miközben izzadt homlokát törölte.

            Az öregember felnézett, és finoman végigsimított az ölében alvó kislány szőke fürtjein. Mélyen belesüppedt az óriási karosszékbe. Látta, hogy Gerarda — a felesége — már megint tesz-vesz valamit. A férfi elmosolyodott. Gerarda nem tud nem aktív lenni. Még most sem. Hiába, az asszony még nincs kilencvenhat esztendős, mint ő. Csupán kilencvenkettő.

            Felfoghatatlan, hogy hatvan esztendeje látta először. Will Loganer kedvtelve nézegette az asszonyt, hallgatta a dédunokája szuszogását, és közben csendesen elszenderedett.

                                                                       *

            Akkor — hatvan éve — Will Loganer kapitány egy dragonyos század parancsnoka volt.  Mindössze huszonhét embere maradt életben. Részt vettek a hírhedt Könnyek Csatájában, és negyedik napja menekültek. Az Ördögfattyak szívósan üldözték őket — ahogy a szétvert mazín sereg többi katonáját is.

            Hajnalban átúsztattak a Hajadon-folyó valamelyik keskenyebb ágán, és egyfolytában lovagoltak csaknem délig. Akkor egy kis domb aljában rövid pihenőt tartottak. Loganer kapitány elővette a térképét.

—    A Hajadon-folyó két ága között vagyunk. — magyarázta a tisztjeinek. — Ez voltaképpen egy jókora sziget.  Egyben mélyföld. Mindkét oldalon igen magas gátak védik, régebben gyakran elárasztotta a víz. A térkép szerint húsz falunál is több van a közelben. Előttünk a folyam fő ága.

—    Akkor egy időre biztonságban vagyunk, uram! — szólt közbe Hatzor, az eretnek. A tisztek fojtott hangon felhördültek. Az eretnek kérés nélkül mert megszólalni! Hatzor akkor is csak eretnek marad, ha megölt egy Ördögfattyat! Azon viszont már nem ütköztek meg, hogy az eretnek részt vesz a tisztek megbeszélésén.

Loganer egy szigorú tekintettel véget vetett a közjátéknak. Hatzornál jobban senki sem ismeri az ellenséget, szükség van rá.

            Hatzort már egy éve eretneknek nyilvánította a Főtanács. Halálos ítélete úgy szólt, hogy egy éven belül el kell esnie az Ördögfattyak elleni harcban. A századhoz beosztott többi négy eretnek már mind halott volt — egy a háború kezdetén kapott halálos sebet, a többiek elestek a Könnyek Csatájában —, de Hatzor még mindig életben volt. Életben volt annak ellenére, hogy Loganer kapitány és Lossigny őrmester a törvénynek megfelelően mindig a legveszélyesebb feladatokat bízták rá.

            Senki sem tudta Hatzor valódi nevét. A fickó arisztokrata volt, állítólag tizenhét esetben merte nyilvánosan megkérdőjelezni a Hivatalos Álláspontot. Legutóbb éppen az Ördögfattyak esetében. Azt merészelte állítani az ostoba — a marsallokkal ellentétben —, hogy a rettenetes ellenség legyőzhető, de ehhez át kell szervezni a Mazín Királyi Hadsereget, és meg kell változtatni a taktikáját. Hatzor szerint az Ördögfattyakat meg lehet állítani, Mazíniát meg lehet védelmezni. Akkor is, ha az ellenség már birtokába vette a kontinensnek csaknem a felét. A Főtanács ellenben ragaszkodott a Hivatalos Állásponthoz; amelynek értelmében a királyi udvart külföldre költöztették, a Mazín Királyi Hadsereget hősies helytállásra utasították, Hatzort pedig halálra ítélték, és besorozták Loganer kapitány századába. A Könnyek Csatájában a szemük láttára ölt meg egy Ördögfattyat. Ez meglehetősen nagy dolog volt, hiszen egyikük sem látott elesni az ellenséges rémek közül soha egyet sem. A Könnyek Csatájában — Crowford marsall Menekülési Parancsa szerint — negyvenkét Ördögfattyú pusztult el; miközben a Mazín Királyi Hadseregből húszezernél is többen vesztek oda.

—    Már hogy’ lennénk biztonságban? — kérdezte a deresedő hajú Lossigny őrmester, aki a kapitány személyes felkérésére vett részt a tiszti megbeszéléseken, mint a század legtapasztaltabb katonája. — Éppen hogy kutyaszorítóban vagyunk! A folyó két ága között úgy megszoríthatnak bennünket, hogy el sem menekülhetünk!

Ennek még az amúgy csendes Endre Kőrösi hadnagy is ellentmondott:

—    Nem szorítanak meg! Az Ördögfattyak csak akkor kelnek át a folyóinkon, ha előbb állandó hidakat építenek. Akár évekig várnak! Ez történt már a Márvány-folyónál is!

—    Úgy van! — vette át a szót az eretnek. — Hozzá sem érnek a folyóvízhez! A hidakat emberi rabszolgákkal építtetik. Ők maguk hordószámra öntenek a vízbe valami lila folyadékot, amitől elpusztulnak a halak, és minden más is.

—    Ezt mindenütt mondják! — helyeselt a világlátott Florez hadnagy. — A következő évben a víz már tökéletesen áttetsző, tiszta és élettelen. Az Ördögfattyak csak akkor gázolnak bele.

—    Bár újra esne! — jegyezte meg Kőrösi.

Buzgón bólogattak. Ha esett, az Ördögfattyak egyszerűen megálltak. Korábban néhány esős év teljesen félbeszakította a hódító hadjárataikat. A hónapokkal korábbi esőzések miatt először úgy tűnt, Mazínia túlélheti ezt az esztendőt. Most azonban a legkisebb esőfelhő sem látszott az égen, és hétágra sütött a nap.

— Az Ördögfattyak esőben valami bőrernyőt feszítenek a fejük fölé, és fedél alá húzódnak. — jegyezte meg az eretnek.

Loganer kapitány csendesen bólintott, elraktározta a hallottakat. Mindez még jó lesz valamire, ezt biztosan tudta. Pillantása Serettez főhadnagyra, az etikett-szakértőre esett. A kopaszodó, malacképű tiszt voltaképpen az ezredhez volt beosztva, menekülés közben sodródott közéjük — a legénység nem kis bosszúságára.

—    Már döntened kellene, uram! — súgta az etikett-szakértő. — Túlságosan sokáig hagytad beszélni őket!

Loganer kapitány gúnyos mosollyal válaszolt. Sokkal előbb el fog esni, mintsem hogy ez a fickó eretnekké nyilváníttathatná! Ha ugyan ő túléli. Etikett ide, etikett oda, tudni akarta, mit tanácsolnak a tisztjei.

—    Mit javasoltok? — kérdezte kurtán, miközben szemének egy jeges pillantásával beléfojtotta a szót a közbevágni készülő etikett-szakértőbe.

—    Az emberek fáradtak. — felelte Kőrösi.

—    Pihenni kellene! — csatlakozott Florez.

Az eretnek csendben bólogatott. Serettez főhadnagy, az etikett-szakértő magában fortyogott. Bosszantotta, hogy ez a túlságosan is hetyke parancsnok még egy pillantással sem kérte ki az ő véleményét. Pedig eggyel magasabb sarzsit visel, mint a hadnagyok! A pihenő gondolatára is dühroham fojtogatta; minél távolabb akart lenni az Ördögfattyaktól. Utána minél hamarabb külföldön. Minél messzebb Mazíniától.

—    Pihenjünk, uram! — mondta Lossigny őrmester, amitől Seretteznek egyenesen lobot vetett a tekintete. Micsoda szörnyű etikettsértés! Az őrmester nagy hangsúllyal szól bele a tisztek dolgába! Micsoda fertő! Ennél a századnál teljesen a fejük tetejére álltak a társadalmi szabályok! Ezt feltétlenül jelentenie kell Cadarca tábornoknak, a Mazín Királyi Hadsereg etikettfőnökének! Ebben még a halál sem akadályozhatja meg! Addig el sem eshet, amíg nem jelentett a mindig kifogástalanul öltözött Cadarca generálisnak!

—    Pihenjünk, uram! — ismételte meg Lossigny őrmester, miközben a kapitány a nyolc-tíz méterre táborozó legénységet szemlélte. A lovakat megitatták, és kipányvázták egy facsoporthoz. A katonák a magas fűben heverésztek. A sisakot mind letették, néhányan még a combtőig érő kordován csizmáikat is levetették.

—    Véd bennünket a folyó! — tette hozzá Florez.

Loganer kapitány a térképre nézett, és csendesen megcsóválta a fejét.

—    Aligha. — felelte határozottan. — Két híd is van a közelben. Az egyik ott, ahol az országút halad, — mutatta a térképen. — a másik Darlin városa előtt. — ezt is megmutatta. — Az Ördögfattyak bármelyiket elérhetik, mielőtt odaérnénk. Vagy talán már el is érték.

Mindenki komoran bólintott, Serettezt kivéve. Az etikett-szakértő bőszen felfújta az arcát, amitől úgy festett, mint valami kukorékolni készülő kakas, majd dühödten közbevágott:

—    Azok a hidak már nem létezhetnek, százados! A gyalogság parancsot kapott, hogy elpusztítsa őket!

Loganer sajnálkozva pillantott rá, a többiek leplezetlen gúnnyal és utálattal méregették az etikett-szakértőt. A gyalogság! Aki életben maradt a nyomorult talpasok közül, az már régen eliszkolt a szélrózsa minden irányába, nem bajlódik hidak elpusztításával.

—    Mindkét híd áll, uram! — felelte Florez hadnagy. — A délebbi látszik a domb legtetejéről, — felfelé intett. — a másik túl messze van a csatatértől. Addig még semmilyen gyalogság nem juthatott el. A hídnak állnia kell, hacsak Darlin lakói szét nem szedték!

—    Megtiltom, hogy kétségbe vonjátok a parancs teljesítését! — vakkantotta Serettez, de nyomban meg is bánta.

—    Serettez főhadnagy! — rivallt rá a kapitány.

—    Parancs! — hangzott az előírásos felelet.

—    Csöndben maradsz! Ez parancs! — az etikett-szakértő ettől kezdve nem szólalt meg, csak felháborodott képpel méregette őket.

—    A Hajadon-folyó fő ágán azonban — vette át a szót az őrmester úgy, hogy tudomást sem vett az etikett-szakértő megszégyenüléséről. — egyetlen híd sincs épségben. Ha nem találunk gázlót, nagy bajban vagyunk!

Minden szem Kőrösi hadnagyra nézett. A hallgatag tiszt volt a gázlókeresés specialistája. Egyedül a vérig sértett Serettez főhadnagy tekingetett másfelé.

— Ha van a közelben gázló, megtalálom! — ígérte a hadnagy. — Késő délutánra megmondom, hol található a következő.

—    Késő délutánig pihenő! — zárta le a vitát Loganer kapitány. — Ahogy a hőség enyhül, indulunk tovább!

A haditanács némán feloszlott. Loganer kapitány kért a lovászától némi harapnivalót, aztán pontosan azt tette, amit a katonái: leheveredett a fűbe, és falatozni kezdett.

— Zavarhatlak, uram? — huppant mellé az eretnek.

Loganer felnézett. Ez is etikettsértés volt, de ő már egyre kevesebbet adott az etikettre. Viszont kíváncsi volt, mit akar Hatzor.

—    Halljam, mi nyomja a begyedet!

—    A víz, uram! — sóhajtotta az eretnek.

Loganer jól megnézte magának. Az eretnek egészen jóképű férfi volt, a szája tele fényes, ép fogakkal, hosszú szálú kékesfekete haja a vállát verte, átható kék szemének pillantása értelmet sugárzott. A fickó fiatalabb volt, mint a kapitány eddig gondolta. Nem lehetett több harmincnál. A pletykák szerint már évekkel korábban, önkéntesként külföldön is harcolt az Ördögfattyak ellen, és négyet megölt közülük. Loganer készséggel elhitte; az ötödik elpusztítását maga is látta.

—    Mi van a vízzel?

—    Az Ördögfattyak nem érnek hozzá a folyóvízhez!

—    Már említetted!

Ebben a pillanatban Lossigny őrmester állt meg a parancsnok mellett. Köhintette egyet, hogy Loganer figyelmét magára vonja. A kapitány tüstént felpattant.

—    Mi történt, őrmester?

—    A felderítőim nagy raktárépületet találtak, uram! — intett a kezével. — Arra, egészen a folyóparton!

—    Védhető?

Az őrmester megrázta a fejét.

—    Nem, uram! Deszkából épült, és száraz, mint a tapló! Ha akarják, betörik, ha akarják, ránk gyújtják!

—    Átkutattátok?

—    Igen, uram! Nagy halom ásót és lapátot találtunk benne! Valószínűleg a gátépítésnél használták őket, aztán itt hagyták.

—    Micsoda fegyelmezetlenség! — vakkantotta a mindig hallgatózó Serettez. — Azokat a szerszámokat…

Loganer kapitány egy zord pillantással elhallgattatta a kellemetlen, kövérkés figurát. Serettez főhadnagy magában zsörtölődött tovább. Ezen a környéken egyáltalán nem számít az etikett! Sem a katonáknak, sem a civileknek! Mindenképpen jelentenie kell! Loganer kapitány újabb vészjósló pillantására arrébb somfordált. Ez az altisztekkel bratyizó, etikettszegő kapitány nem szereti őt, de akkor is jelenteni fog. Mindenképpen jelenteni fog!

Loganer kapitány megvárta, míg az etikett-szakértő mohó fülei hallótávolságon kívülre érnek, aztán megkérdezte az őrmestert:

—    Mást nem találtatok benne?

—    Nem, uram! Csupa szerszám!

—    Azért megnézném!

Lossigny őrmester bólintott, és nyeregbe pattant. Loganer kapitány Florez hadnagyra ruházta a parancsnokságot, majd lóra szállt. Forman lovász-káplár kíséretében ellovagoltak a folyó felé.

Az ütött-kopott deszkaépítmény jó kétszáz láb hosszú volt, éppen a töltés alatt terpeszkedett. Nagy halmokban sorakoztak benne a por- és pókhálólepte ásók és lapátok kötegei. A legtöbbje rozsdásodott, de jórészük még teljesen használhatónak tűnt.

—    Ha levernénk róluk a port, eladhatnánk a szerszámokat, uram. — morfondírozott az őrmester. — Ha nem kellene menekülnünk.

Mindketten felnevettek.

—    Nézzük meg a partot! — intett a kapitány. Lossigny követte. Fellovagoltak a töltés tetejére.

A Hajadon-folyó fő ága meglepően szélesnek bizonyult.

— Nagyon magasan áll, uram. — mondta Lossigny. — Erre itt nem jó név a Hajadon-folyó! Asszonyság-folyónak kellene hívni, uram!

A kapitány csendesen bólintott.

A víz méltóságteljes acélszürke színben hömpölygött alacsony medrében. A part menti fák koronájának csak a teteje állt ki a lassan sodródó vízből, amely helyenként kis öblöcskék formájában a töltés oldalát is elborította. Loganer kapitány fejében valami megmozdult, valami kóbor ötlet. A következő pillanatban már el is hessegette magától. Mi értelme volna ekkora munkába fogni feleslegesen? Lóra, aztán minél messzebb el.

— Az ott micsoda? — vett észre valamit a folyó kanyarulata előtt.

Lossigny őrmester vállat vont.

—    Nem tudom, uram.

—    Talán egy sziget, uram. — vetette közbe a lovász.

Loganer kapitány hosszan nézegette. Igen, valóban sziget. Jókora szigetecske a folyó közepén, amelyet mindkét parttal vékony deszkahíd köt össze. Hogyhogy nem borította el azokat a hidakat a magasan álló folyó? A sziget közepén sárga falú épület magasodott egy facsoport közepén. Köröskörül világos foltok — vetemény vagy virágágyások.

—    Nem, kapitány úr, — mondta Lossigny őrmester, aki úgy vélte, tudja, mire gondol a parancsnoka. — ne menjünk arra a szigetre, uram!

—    Leronthatnánk a hidakat! — vetette ellen a lovász.

—    Meglehet, — folytatta az őrmester. — de az Ördögfattyaknak akármennyi idejük van! Ha évekig ott maradunk, és halat eszünk, ha az ellenség nem is mer átjönni a vízen, előbb-utóbb kiirtja a folyamból a halakat, aztán vagy éhen veszünk, vagy megadjuk magunkat.

—    Akkor mehetünk rabszolgának! — tódított a lovász. — Vagy az üstjeikbe!

Ettől mind megborzongtak.

—    Az a sziget kutyaszorító, uram!

—    Talán az, — mondta a kapitány. — de én megnézem magamnak. — Velem jöttök?

Mindketten nemet intettek, és a kapitány nem bánta.

—    Menjetek vissza a századhoz!

A két lovas elvágtatott, Loganer kapitány pedig óvatosan megközelítette a kis szigetet. Mozgást nem látott, bátran a pallóra rúgtatott. A hűséges harci mén engedelmeskedett gazdája parancsának, de láthatóan ijedt volt, a mindkét oldalon félelmetesen hömpölygő víz láttán többször is horkantott. Loganernek elég gondja-baja volt vele, amíg átkormányozta a vékony pallón. Ahogy átért, fürgén leszállt a nyeregből, és egy fához kötötte a paripát.

Mogyoróbokrok sorakoztak előtte, mögöttük gondozott virágágyás. Már éppen elkönyvelte magában, hogy továbbra sincs semmi mozgás, amikor hirtelen vad lárma hallatszott, és négy hatalmas szelindek tört elő a ház környékéről. Dühödten rohantak egyenesen a férfi felé.

Loganerben meghűlt a vér. Nem volt gyáva ember, de a négy hatalmas kutya rémes túlerőnek tűnt. Kétségbeesetten rántotta elő a kardját, és a fegyverrel a kezében a lova felé hátrált.

—    Vissza! — hallatszott egy dallamos hang.

A kutyák lefékeztek. A legközelebbi egy méternyire sem volt már Loganer kapitány kardjától. Loganer nagyot sóhajtott, és eltette a kardot.

Ekkor vette észre a rá irányuló puskacsövet. Nagy, ormótlan, kanócos puska volt, éppen olyan, amilyet a dragonyosai is használtak a gyalogharchoz. Minden nyeregkápán külön tok volt, abból kandikáltak elő a hosszú csövű fegyverek. Ez volt az egyik oka annak, hogy a század nem tudott olyan gyorsan előretörni, mint a könnyűlovasság. A fegyver nehéz volt, viszonylag biztosan lehetett vele célozni, az Ördögfattyaknak mégsem ártott. Legalábbis Loganer kapitány mindeddig egyetlen olyan ellenséget sem látott, akit a hosszú csövű mazíniai puska terített volna le.

Ahhoz viszont túl pontos volt a fegyver, hogy ilyen közelről elhibázhassa őt, aki tartja. Felemelte a kezét.

—    Kérlek, ne lőj! — igyekezett megnyugtató hangot megütni. — A Mazín Királyi Hadsereg katonája vagyok! Loganer kapitány.

Az ismeretlen lassan leeresztette a fegyvert. Loganer kapitány ekkor vette észre, hogy csinos arcú, harminc körüli nővel néz farkasszemet.  Az asszony bő iszapszürke köntöst hordott, csak a fapapucsos lába látszott ki belőle.

—    Kerülj beljebb, Loganer kapitány!

*

            Gerarda elmentében finoman megsimította a vénember arcát, és az egykori kapitány felébredt. A gyerek továbbra is békésen szendergett az ölében. Loganer igazított egyet némelyik elgémberedett tagján, leheletfinoman arrébb tette a dédunokáját, és újra lehunyta a szemét.

                                                                                  *

Ami ezután következett, Will Loganer életének legnagyobb csodája volt. Minden másodperc a rejtelmek évszázada, minden perc a boldogság örökkévalósága volt. Hihetetlen, hogy még két óráig sem tartott.

Gerarda ételt-italt tett a vendég elé, de már egyikük sem emlékezett rá, hogy mit. Beszélgettek is egy ideig, semmitmondó udvariassággal, de ezt is gyorsan elfeledték mindketten. Csak arra emlékeztek, hogy a szemük egybekapcsolódott. Azt nem lehet elfelejteni.

                                                                       *

Will Loganer nyitott szemmel merengett. Világvége-hangulat volt, mindent elborított a vereség bűze. Pár nappal voltak a Könnyek Csatája után. Még a napsütésben is a halál vigyorgott. Úgy tűnt, még a nyár is a remény végzetét kacagja. Vége az országnak, talán a világnak is. Aki elég gyors, egyelőre megmenekülhet, de csak azért, hogy valahol tengődhessen néhány évet kegyelemkenyéren. Aki marad, az Ördögfattyak rabszolgája lesz, vagy tüstént elevenen megfőzik hatalmas rézüstjeikben a szörnyek.

És mégis. Mégis akkor találtak egymásra. Feledtek mindent. Feledtek halált, feledtek reménytelenséget, feledtek Ördögfattyakat. Nem létezett más, csak ők ketten.

                                                                       *

Késő délután vad kutyaugatás hallatszott. Lossigny őrmester viaskodott a négy szelindekkel.

—    Baj van, uram! — kiáltotta, ahogy megpillantotta a kapitányt.

—    Mi történt?

—    Az Ördögfattyak!

—    Mi van velük?

—    Átkeltek a folyón! Mind a két hídon! Özönlenek, akár a hangyák! Az egész hadseregük átkelt! Holnaputánra ideérnek! Csapdában vagyunk, uram! A falvak népe hozzánk menekült! Nem tudják, mitévők legyenek, uram!

Gerarda és Will egymásra nézett. Azért találtak egymásra, hogy mindketten meghaljanak? Will agyában már-már tábort vert a gondolat, de hirtelen kiűzte onnan valami, de úgy, mint friss lendülettel rohamozó könnyűlovasság valamely nagyképű ellenség szedett-vedett, rablásba feledkezett gyalogságát. Ugyanaz a gondolat, amely már egy ideje ott bujkált agyának mélyén. Hát nem! Nem!

—    Az egész század jöjjön ide!

*

            Amikor Loganer ismertette a tervét, Hatzor felugrott.

—    Nagyszerű, uram! — lelkesedett az eretnek. — van egy éjszakánk és egy napunk!

Lossigny őrmester már osztotta is a deszkabódéban talált szerszámokat a katonáknak és az összecsődült falusiaknak. A gyerekeket és az öregeket Gerarda szigetére irányították.

—    Tiltakozom! — hördült fel az etikett-szakértő. — Tiltakozom, amiért megsértitek a Hivatalos Álláspontot! Az Ördögfattyakat nem lehet megállítani! A Hivatalos Álláspont alapján csak a menekülés és a hősi halál lehetséges! Tiltakozom a falusiak bevonása ellen! Tiltakozom a minden szabályzattal ellentétes taktika ellen! Tiltakozom! Tiltakozom minden etikettsértés ellen! — és pökhendi tekintettel várta a kapitány válaszát.

Loganer még csak bosszúsnak sem látszott.

—    Látod azt a magas fát? — kérdezte gyanúsan szelíd hangon, és a közelben magasodó szálas jegenyék egyikére mutatott.

—    Látom, uram! — vágta rá gyanútlanul Serettez.

—    Arra foglak felköttetni, ha még egyszer ki mered ejteni a szádon azt a szót, hogy etikett! — kiáltott rá a kapitány, mire két dragonyos fordult feléjük, ádáz tekintettel mérték végig Serettezt, majd egy-egy pányvakötelet vettek a kezükbe, mint akik máris készek teljesíteni a kivégzési parancsot.

Serettez hadnagy a haja tövéig elsápadt. Már csak azt nézte, merre oldaloghatna el.

—    Még valami! — dörrent utána Loganer.

—    Igen, uram? — az etikett-szakértő halálos rémülettel fordult vissza, a szája széle remegett.

—    Nem szeretném, ha ezt a következő másfél nap alatt akár csak egyszer is letennéd! — azzal Loganer kapitány egy ásót lökött a megszeppent etikett-szakértő kezébe.

A nap már lefelé indult, és több száz ember vonult ásóval és lapáttal a nagy gát felé.

                                                                       *

Sokan és sokfélét találgattak arról, miként is pusztulhatott el az Ördögfattyak hadserege a Hajadon-folyó két ága között. Előbb valami zseniális tábornok briliáns manőveréről, később meg isteni beavatkozásról fecsegtek. Azt senki sem hitte el, hogy huszonnyolc dragonyos és néhány száz közönséges falusi parasztember fojtotta vízbe az ellenséget, amely a Könnyek Csatájában pozdorjává verte a Mazín Királyi Hadsereget. Méghogy ásóval és lapáttal győzték volna le a legyőzhetetlent! Azt meg főleg nem hitte senki, hogy a félelmetes Ördögfattyak a folyóvíz érintésére egyszerűen elmállottak, szétfoszlottak, akár a hitvány pergamen. Két marsall is jelentkezett a győzelemért, de nem tudták eldönteni, melyikük kapja a kitüntetést.

Elmúltak a vész nyomai, az egykor leigázott országok talpra álltak. Ahogy telt-múlt az idő, kiművelt elméjű történettudósok kezdték kétségbe vonni az egykori Ördögfattyú veszedelmet. Igyekeztek tulajdon, a valóságról alkotott — sasmadárként szálldosónak vélt, valójában gilisztaként csúszó-mászó — képükhöz igazítani a hajdanvolt rettenetet; hát egyre porosabb banalitássá laposították a gonosz csodát. Talán nem is voltak százezren. Sőt, nem is lehettek annyian! Tovább lapult az Ördögfattyak léte, már közönséges, gyalogjáró beszéddel is meg lehetett sebezni őket. Legfeljebb néhány tízezren! Aztán már csak néhány ezren. Ezt a derék történettudósok olyan körmönfont logikával és pallérozott elmeéllel fejtették ki, hogy talán még azok is elhitték, akik annak idején a tulajdon szemükkel látták a veszedelmet.

Az Ördögfattyak tovább gyengültek, már egy nyaklevessel agyon lehetett őket csapni. Talán nem is voltak Ördögfattyak, hanem holmi rabló vagy lázadó csőcselék. Nem is lehettek olyan veszedelmesek. Aztán már csak néhány ezren voltak az Ördögfattyak, utóbb már csak néhány százan. Sőt, soha nem is léteztek.

                                                                       *

Loganer finoman megsimogatta az alvó kislány szöszke fejecskéjét. Holnap meglátogatja Hatzor. Az egykori eretnek. Még nagyon virgonc a fickó, alig múlt nyolcvan.

Ekkor valaki megállt előtte. Elza volt, az unokája; gyönyörű teltkarcsú, bögyös-faros nőszemély.

—    Ez a hétalvó még mindig alszik, nagyapó? Anna! Ébresztő!

—    Hagyd, Elza, hadd pihenjen!

—    Nincs idő, nagyapó, a hölgynek sokat kell tanulnia! Holnap három nagydolgozatot ír!

—    Menni nagydolgozatot ír ez a nyomorult gyerek? — háborodott fel az öregúr. — Szinte nem is telik el nap anélkül, hogy írna! Nagyon megdölyfösödtek mára a tanárok!

Elza elengedte a füle mellett.

—    Gyerünk, kisasszony, ébresztő! — azzal kíméletlenül felkeltette az eddig békésen szendergő szőkeséget. — Egy-kettő! Indulás tanulni!

Anna kedvetlenül siklott le Will Loganer öléből.

—    Nincs kedvem tanulni, anya! — próbálkozott nem nagy meggyőződéssel.

—    Nem kedv kérdése! Indulás! Holnap három nagydolgozat! Gyerünk! Azt hiszed, elfelejtettem? — látván, hogy Anna megmozdult, Elza is visszaindult a munkájához.

Anna tüstént visszafordult.

—    Dédpapa! Ugye fogsz majd nekem mesélni az Ördögfattyakról?

Mire Will Loganer válaszolhatott volna, Elza hirtelen visszaperdült a konyhából.

—    Hallom ám! — rivallt a gyerekre. — Indulás tanulni.

Anna most már nem mert ellenkezni, szó nélkül elsomfordált. Elza most Loganerrel kezdett perelni.

—    Hagyd már ezeket a szamárságokat, nagyapó! Mivel tömöd a gyerek fejét? Ördögfattyak sohasem voltak! — azzal kevély tartással elmasírozott a konyha felé.

Will Loganer csendesen, befelé nevetett. Az mindenképpen jó, hogy hatvan év telt el, és neki olyan unokái vannak, akik szerint sohasem léteztek Ördögfattyak. Lehet, hogy az a jó, ha ezt gondolja a világ. De az is lehet, hogy nem.

      Az Ördögfattyak maguk voltak a csoda. A gonosz, embertelen csoda. Vesztüket két nagyon is emberi csoda okozta: a szerelem és az eretnekség. Nagyon összevillant a tekintete Gerardáéval; ennyi idő után már mindig érezték, mire gondol a másik. Gerarda is éppen úgy várta Hatzort, mint ő. Mindketten hálásak voltak az eretneknek.

      Vajon most mi számítana eretnekségnek? Valószínűleg az, ha kereken kimondaná: ostobaság Annácskát állandó nagydolgozatokkal gyötörni. A pedagógia a lélek művelése, nem örökösen csak számon kérni tudó, tehetségtelen tökfilkók eszelős rémuralma. Egyszer majd talán ez az eretnekség is diadalt arat.