HARMINCHETEDIK RÉSZ
Tél végén, amikor még tartottak
ugyan a tengeri viharok, de az időjárás már enyhébbre fordult; megindult az
élet, idegenek érkeztek a városkába. Egyikük bizalmasan elmesélte nekem, hogy
egynapi járóföldre található az ősi szerelemistennő kicsi temploma, és annak
Tűzkígyó névre hallgató papnője messze földön híres női vonzerejéről.
Olyannyira igyekezett belém sulykolni, hogy gyanút kellett volna fognom, de
tökéletesen eltompult a veszélyérzetem. Így azonban – Tehénke egyhangú bájait
megelégelvén – egyedül a hűséges Danno kíséretében szamárfogatot kerítettem, és
nekivágtam az útnak. Testőrömet és fogatomat jól elrejtettem a környéken, magam
pedig egyedül sétáltam el a templomocskáig.
Tűzkígyó nyomban tudta, ki
vagyok. Szolgálói megfürdettek, jóltartottak, díszes köntöst terítettek a
vállamra, és úrnőjük elé vezettek. A papnő megdöbbentő gyorsasággal tért a
tárgyra. Egy intéssel kiparancsolta a cselédeket, ő maga pedig se szó, se
beszéd, felrántotta szoknyáját, és lábát nyakába kapván, térdhajlatait alul
átkulcsolván tökéletesen feltárulkozva hanyatlott a kerevetre. Én sem
tétováztam.
Tűzkígyó rugalmas testű,
hajlékony asszonydémon volt, a legelképesztőbb testhelyzetekben tudta magát
odaadni. Trópusi szélvihar módjára szeretkeztük végig az éjszakát. Hajnal felé
valamis szerelmi bájitalnak nevezett undok és rémséges kotyvalékot diktált
belém; végzetemre a fertelmes löttyöt egyszerre lehajtottam, mire nyomban
elhagyott minden erőm, és a megviselt ágyra terített a kábulat.
Reggel hányingerrel és iszonyú
fájdalommal ébredtem, végtelenül gyenge voltam, és bambán bámultam a beözönlő
asztlanti zsoldosok mord ábrázatába. Tűzkígyó még mindig mezítelen volt, de
korántsem tűnt már olyan szépnek, mint a fáklyafény sejtelmesen derengő-remegő
világában. Csupaszsága meglöttyedt a nappali fényben, bőre megfakult,
melle-feneke megereszkedett. Mi tagadás – már nem volt fiatal. Elhasznált
testű, közönséges dőljfelkata volt, kivénhedt templomi rima, hervadó tanúja
hajdanvolt nagy orgiáknak. Máig sem értem, hogyan tudott elvarázsolni.
-
Vihetitek – mondta a katonáknak. – Bár igazán kár érte.
Pompás férfi.
A katonák vezére – haramiakülsejű
fekete szőrmók – odadörmögte neki:
-
Nagy szolgálatot tettél megint. A jutalmad nem fog
elmaradni!
Hatalma, erőm, mindenem
cserbenhagyott. Megadóan tűrtem, hogy megkötözzenek. Közben Tűzkígyó is magára
öltötte köntösét, és fontoskodva megjegyezte:
-
Csak nehogy megint húsz korbácsütés legyen a jutalmam,
mint az elhalt király idején.
-
Az bitorló volt, Dékó őfelsége pedig ősi jog szerint
uralkodik! – magyarázta a tiszt.
Úgy vittek ki, mint egy zsákot,
és felváltva cipeltek, hosszan a tengerpart felé. Kissé megnyugodtam. Ha meg
akarnának ölni, már megtették volna.
A parton csónak várt, az pedig
egy eléggé rozzant asztlanti hadigályára vitt. Minden teketória nélkül bezártak
a hajófenékbe, és nyomban kifutottunk a nyílt tengerre. A hajófenék korhadó
bűzében, néhány érdeklődő természetű patkány nem éppen lélekemelő társaságában
utaztam körülbelül egy napig. Amikor börtönömből kivezettek, jókora kikötőben
találtam magam, ahol legalább ötven asztlanti hadihajó horgonyzott.
Szamárfogaton vittek fel a dombtetőn álló erődbe. Hogy ez pontosan hol
lehetett, melyik pontján a Nagy Öbölnek, azt ma is csak találgatni tudom, bár
van elképzelésem.
Irtózatos állapotban voltam. Szó
sem lehetett róla, hogy éljek a hatalmammal, hiszen még az egyszerű, hétköznapi
értelemben véve is tökéletesen képtelen voltam mindenféle összpontosításra.
Csak ballagtam őreim között egykedvűen, mint birka a vágóhídra menet.
Nem tudom, mit itatott velem a
nyomorult templomi boszorka, de biztosan nem volt veszélytelen. Rettentő
fizikumú ember voltam akkoriban, de a borzasztó kotyvalék cselekvésképtelenné
tett.
Bezártak a fogdába, ahol egy
széles arcú, jámbor tekintetű foglár vett a pártfogásába.
-
Látod, cimbora, - nézett rám jóindulatú vigyorral. –
ilyen az, ha az ember a farkától kér tanácsot.
Rendbe kell jönnöm! Ez járt a
fejemben egyfolytában.
-
Kaphatok valamit enni?
-
Kaphatsz hát! – dörmögte a foglár. – Egyél csak, utána
úgyis a tengernagy elé kerülsz!
Dixintli elé? No hiszen! A hideg
is kivert a gondolatra.
Rabtartómtól kaptam egy nagy
karéj korpa ízű katonakenyeret, meg némi mócsingos húst. Befaltam, mint az éhes
farkas. Ettem, aztán nagyot aludtam. Reggelre kutyabajom volt. Felettébb érdekelni
kezdett, mit is akarnak tőlem. Összpontosítási próbákat tartottam, és elégedett
voltam az eredménnyel. Késő délelőtt nem kevesebb, mint nyolc öles termetű
katona jött értem.
-
Ejnye! – rikkantottam kedélyesen. – Ugyancsak megbecsülnek
engem az asztlanti hadseregben! Nem akárkit illet meg rangjában ilyen kíséret!
-
Megjött a tengernagy, cimbora! – közölte a foglár. –
viselkedj rendesen!
Mentem, hogy a képébe nevessek a
vén bolond Dixintlinek. Ebből azonban semmi sem lett. Én voltam, aki teljesen
elképedt. Nem Dixintli volt a rám váró uraság, hanem valaki más.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése