2016. január 12., kedd

A Nap ugyanúgy ragyog - XXXVII.

HARMINCHETEDIK RÉSZ

Tél végén, amikor még tartottak ugyan a tengeri viharok, de az időjárás már enyhébbre fordult; megindult az élet, idegenek érkeztek a városkába. Egyikük bizalmasan elmesélte nekem, hogy egynapi járóföldre található az ősi szerelemistennő kicsi temploma, és annak Tűzkígyó névre hallgató papnője messze földön híres női vonzerejéről. Olyannyira igyekezett belém sulykolni, hogy gyanút kellett volna fognom, de tökéletesen eltompult a veszélyérzetem.  Így azonban – Tehénke egyhangú bájait megelégelvén – egyedül a hűséges Danno kíséretében szamárfogatot kerítettem, és nekivágtam az útnak. Testőrömet és fogatomat jól elrejtettem a környéken, magam pedig egyedül sétáltam el a templomocskáig.

Tűzkígyó nyomban tudta, ki vagyok. Szolgálói megfürdettek, jóltartottak, díszes köntöst terítettek a vállamra, és úrnőjük elé vezettek. A papnő megdöbbentő gyorsasággal tért a tárgyra. Egy intéssel kiparancsolta a cselédeket, ő maga pedig se szó, se beszéd, felrántotta szoknyáját, és lábát nyakába kapván, térdhajlatait alul átkulcsolván tökéletesen feltárulkozva hanyatlott a kerevetre. Én sem tétováztam.

Tűzkígyó rugalmas testű, hajlékony asszonydémon volt, a legelképesztőbb testhelyzetekben tudta magát odaadni. Trópusi szélvihar módjára szeretkeztük végig az éjszakát. Hajnal felé valamis szerelmi bájitalnak nevezett undok és rémséges kotyvalékot diktált belém; végzetemre a fertelmes löttyöt egyszerre lehajtottam, mire nyomban elhagyott minden erőm, és a megviselt ágyra terített a kábulat.

Reggel hányingerrel és iszonyú fájdalommal ébredtem, végtelenül gyenge voltam, és bambán bámultam a beözönlő asztlanti zsoldosok mord ábrázatába. Tűzkígyó még mindig mezítelen volt, de korántsem tűnt már olyan szépnek, mint a fáklyafény sejtelmesen derengő-remegő világában. Csupaszsága meglöttyedt a nappali fényben, bőre megfakult, melle-feneke megereszkedett. Mi tagadás – már nem volt fiatal. Elhasznált testű, közönséges dőljfelkata volt, kivénhedt templomi rima, hervadó tanúja hajdanvolt nagy orgiáknak. Máig sem értem, hogyan tudott elvarázsolni.

-         Vihetitek – mondta a katonáknak. – Bár igazán kár érte. Pompás férfi.

A katonák vezére – haramiakülsejű fekete szőrmók – odadörmögte neki:

-         Nagy szolgálatot tettél megint. A jutalmad nem fog elmaradni!

Hatalma, erőm, mindenem cserbenhagyott. Megadóan tűrtem, hogy megkötözzenek. Közben Tűzkígyó is magára öltötte köntösét, és fontoskodva megjegyezte:

-         Csak nehogy megint húsz korbácsütés legyen a jutalmam, mint az elhalt király idején.
-         Az bitorló volt, Dékó őfelsége pedig ősi jog szerint uralkodik! – magyarázta a tiszt.

Úgy vittek ki, mint egy zsákot, és felváltva cipeltek, hosszan a tengerpart felé. Kissé megnyugodtam. Ha meg akarnának ölni, már megtették volna.

A parton csónak várt, az pedig egy eléggé rozzant asztlanti hadigályára vitt. Minden teketória nélkül bezártak a hajófenékbe, és nyomban kifutottunk a nyílt tengerre. A hajófenék korhadó bűzében, néhány érdeklődő természetű patkány nem éppen lélekemelő társaságában utaztam körülbelül egy napig. Amikor börtönömből kivezettek, jókora kikötőben találtam magam, ahol legalább ötven asztlanti hadihajó horgonyzott. Szamárfogaton vittek fel a dombtetőn álló erődbe. Hogy ez pontosan hol lehetett, melyik pontján a Nagy Öbölnek, azt ma is csak találgatni tudom, bár van elképzelésem.

Irtózatos állapotban voltam. Szó sem lehetett róla, hogy éljek a hatalmammal, hiszen még az egyszerű, hétköznapi értelemben véve is tökéletesen képtelen voltam mindenféle összpontosításra. Csak ballagtam őreim között egykedvűen, mint birka a vágóhídra menet.

Nem tudom, mit itatott velem a nyomorult templomi boszorka, de biztosan nem volt veszélytelen. Rettentő fizikumú ember voltam akkoriban, de a borzasztó kotyvalék cselekvésképtelenné tett.

Bezártak a fogdába, ahol egy széles arcú, jámbor tekintetű foglár vett a pártfogásába.
-         Látod, cimbora, - nézett rám jóindulatú vigyorral. – ilyen az, ha az ember a farkától kér tanácsot.

Rendbe kell jönnöm! Ez járt a fejemben egyfolytában.

-         Kaphatok valamit enni?
-         Kaphatsz hát! – dörmögte a foglár. – Egyél csak, utána úgyis a tengernagy elé kerülsz!

Dixintli elé? No hiszen! A hideg is kivert a gondolatra.

Rabtartómtól kaptam egy nagy karéj korpa ízű katonakenyeret, meg némi mócsingos húst. Befaltam, mint az éhes farkas. Ettem, aztán nagyot aludtam. Reggelre kutyabajom volt. Felettébb érdekelni kezdett, mit is akarnak tőlem. Összpontosítási próbákat tartottam, és elégedett voltam az eredménnyel. Késő délelőtt nem kevesebb, mint nyolc öles termetű katona jött értem.

-         Ejnye! – rikkantottam kedélyesen. – Ugyancsak megbecsülnek engem az asztlanti hadseregben! Nem akárkit illet meg rangjában ilyen kíséret!
-         Megjött a tengernagy, cimbora! – közölte a foglár. – viselkedj rendesen!

Mentem, hogy a képébe nevessek a vén bolond Dixintlinek. Ebből azonban semmi sem lett. Én voltam, aki teljesen elképedt. Nem Dixintli volt a rám váró uraság, hanem valaki más.

Folytatása következik.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése