"Hogy hajlékomba jöjj..."

Az őszi szél tenyérnyi újságpapírdarabot próbált életre kelteni, és átkergetni a fáradt úttesten, de közben a szemközti jelzőlámpa zöldre váltott, és az átzúduló autófolyam eltiporta a vidáman ugrándozó fecnit. A méltatlankodó szél az út szélére ejtett néhány megbarnult falevelet. Az utcai lámpák már égtek, gyorsan közelgett az alkonyat.

            A két férfi kivárta, míg az autók eldübörögnek, és átsétált az úttesten. A magasabbik a felöltője zsebébe dugta a kezét. A másik öltözetén nem is voltak zsebek. A túloldalon megálltak egy fa alatt.

— Biztos, hogy ezt akarod? — kérdezte a magasabbik. Jóval fiatalabb lehetett a társánál. Frissen borotvált arca piros volt a széltől vagy a visszafojtott dühtől.

            A másik szórakozottan hátrafordította a fejét, és néhány pillanatig elnézte a lámpa előtt veszteglő gépkocsik sorát.

— Különös lehet itt élni.

—    Biztos, hogy ezt akarod? — kérdezte újra a másik, és a szemében türelmetlenség villant.

—    Tiszteletteljesen kell megszólítanod. — mondta, mint aki nem is hallotta a kérdést.

—    Rendben van, de…

—    Legyen a neved, mondjuk, Napu.

—    De nekem nem ez a nevem! — háborodott fel a másik.

—    Így foglak szólítani.

—    Miféle név ez?

—    Koncentrálj a feladatra, kedves Napu! Negyven éve voltam itt utoljára. Még sohasem voltam ebben a városban. Ha jól meggondolom, ezen a szélességi körön sem.

—    Meg ebben a korban sem! — eredt meg „Napu” nyelve. — Ebben a világban is már nagyon régen! Itt évezredek teltek el azóta, ember! Legalább három évezred, de lehet, hogy még több! Fogalmad sincs, róla, milyen ez a világ!

—    Te persze tudod. — felelte higgadtan a másik. — Ezért vezetsz.

—    Az egész elgondolás rossz! Ami ezer évekkel ezelőtt működött…

—    Vannak dolgok, amelyek sohasem változnak meg, kedves Napu. Menjünk!

Lendületesen elindult. Társa alig győzte követni.

—    Ez az? — mutatott aztán egy hatalmas lakótelepi ház szürke tömbjére.

—    Ez.

—    Milyen sivár! Pontosan az, aminek látszik: haszonemberek óljait tároló betondoboz.

—    Belülről még nem is láttad!

—    Melyik ajtón megyünk be!

—    Lépcsőháznak hívják!

—    Az ifjonti tudálékosság néha nagyon bájos tud lenni, kedves Napu.

—    Ez az! — mutatott a legelső bejáratra Napu, miközben majd’ elharapta dühében a nyelvét.

Az idősebbik megállt, elnézte magát az ajtó tükrében. Rövidre vágott sűrű ősz haja, kurta sörtéjű hófehér szakálla, markáns vonású arca alapján éppúgy lehetett harmincöt, mint hetvenöt. Láthatóan elégedett volt a látottakkal, mert mosolyogva indult beljebb. Az üvegajtó állította meg.

—    Ez hogyan nyílik? — kérdezte néhány pillanattal később.

—    Csengetni kell! — magyarázta kaján vigyorral a másik. — Idegen nem tud bemenni.

—    Így védekeznek a vándorok ellen?

—    A tolvajok és csirkefogók ellen!

—    Nem tetszik! — mivel Napu még mindig vigyorogva ácsorgott, türelmetlenül hozzátette. — Csengess!

—    Ebben az öltözékben semmi esélyünk! — lépett hozzá a fiatalabb. — Anakronisztikus vagy! Esetleg megijednek tőled.

A szakállas végignézett a ruházatán. A kaftánszerű köntös és a saru határozottan nem illett ebbe a világba. Ami azt illeti, a többi sem.

— Ebben igazad lehet!

—    Na végre! — sóhajtott fel megkönnyebbülten Napu. — Húzódj oda a sarokba!

A szakállas a lépcsőházi zsilip szögletébe állt, behunyta a szemét, és pördült egyet.

— A karodat emeld fel, és sokkal lassabban fordulj! — kérte Napu, miközben elmélyülten dolgozott valamilyen apró eszközzel.

Egy perc múlva a szakállas végignézett magán. Megváltozott az öltözéke. Kopott sötétszürke öltönyt viselt kifakult fekete szövetkabáttal.

—    Kényelmetlen.

—    Itt és most ilyet hordanak.

—    Ez micsoda?

—    Nyakkendő.

—    Nincs semmiféle funkciója. Egészen besötétedett. Hol nézhetem meg magam?

Napu aprócska fényt varázsolt elő, és a szakállas hosszan tanulmányozta magát az ablakban.

—    Vigyázz! Valaki jön!

Középkorú nő sietett kifelé nagy szatyorral. Elmentében jól végignézett rajtuk.

—    Nem köszöntött bennünket! Itt és most nem szokás?

—    Nem. Egyébként mi sem tettük! Gyere!

Néhány perccel később megálltak egy ajtó előtt.

—    Csordás Mihályné. — mondta Napu. — Magányos özvegyasszony nagy szegénységben. — becsengetett.

Kisvártatva zihálás, ideges topogás hallatszott. A kémlelőnyílás kipattant, szederjés arc és szigorú szempár kandikált elő.

—    Mit akarnak?

—    Szegény vándorok vagyunk, kedves néném, — felelt a szakállas. — messze földet bejártunk, szállást keresünk!

—    Tűnjenek innen, mert rendőrt hívok! — felelte a vénasszony, és becsapta a kémlelőnyílást. – A kódis mindenit! — tette hozzá már az ajtó mögül.

—    Mondtam, hogy rossz a módszer! — súgta Napu.

—    Nem a módszer rossz, az emberek szíve kérges. Menjünk a következőhöz!

—    Két lépcsőházzal arrébb!

Átbaktattak két házzal túlra. Elhanyagolt földszinti folyosón álltak meg, az ajtóról foltokban hiányzott a festék, a falak is repedeztek.

—    Dúró József és családja. — mondta Napu. — Négy gyerek van, és alig valami jövedelem.

Becsengettek. Kamasz fiú nyitott ajtót.

—    Kit keresnek?

—    Szegény vándorok vagyunk, kedves fiam, — felelt a szakállas. — messze földet bejártunk, szállást keresünk!

—    Szólok apának!

Mord ábrázatú férfi perdült elő atlétatrikóban, ócska farmerban.

—    Mi kéne, hapsikáim?

Úgy dőlt belőle a pálinkaszag, hogy a két férfi önkéntelenül hátrébb lépett.

—    Szegény vándorok vagyunk, kedves öcsém, — felelt a szakállas. — messze földet bejártunk, szállást keresünk!

—    Húzzatok a bánatba, hülye ingyenélők! Az Isten…! — és becsapta az orruk előtt az ajtót.

—    Mondtam, hogy rossz a módszer!

—    Menjünk a következőhöz!

—    Ugyanebben a házban, a harmadik emeleten!

Lassan felmásztak a lépcsőn a harmadikra. Egy sarokban, a legjelentéktelenebbnek tűnő ajtó előtt álltak meg.

— Szabó Júlia. — mondta Napu. — A férje két éve balesetben meghalt, egyedül neveli a gyerekét. Három hete elveszítette a munkáját.

      Becsengettek. Vállig érő barna hajú, filigrán asszonyka nyitott ajtót.

—    Kit keresnek?

—    Szegény vándorok vagyunk, kedves húgom, — felelt a szakállas. — messze földet bejártunk, szállást keresünk!

A nő meghökkenve nézett rájuk, utána — a két férfi megdöbbenésére elnevette magát. Óhatatlanul hátra is lépett egyet.

A szakállas felsóhajtott. Nincs ugyan szíves invitálás, de elutasítás sincs. Belépett az apró lakásba. Napu egy pillanatig habozott, aztán követte.

Egy ruhafogason két kabát lógott, a szakállas tüstént ráakasztotta a magáét is.

—    De hát kik maguk? — kérdezte Júlia.

—    Mondtam már, kedves húgom: Szegény vándorok vagyunk, messze földet bejártunk, szállást keresünk!

—    Mivel jöttek, busszal?

—    Az apostolok lován, kedves húgom! — felelte az idősebbik férfi, Napu pedig egy pillanatig gondolkodott az „apostolok lován” kifejezés értelmén.

—    Gyalog? — szörnyülködött a nő.

—    Szegényemberek vagyunk.

A nő ijedt-zavart tekintettel méregette őket. Két megtermett férfi. Szegényemberek? Mi az, hogy szegényemberek? Öltönyben gyalogoltak? Honnan? Be sem mutatkoztak! Hogyan lehetne tőlük megszabadulni?

— Szállást kérünk tőled, kedves húgom, meg valami harapnivalót. — mondta természetes nyugalommal a szakállas, míg Napu igyekezett magát minél kisebbre összehúzni.

Tízévesforma kisfiú jött elő a szobából.

—    Kik ezek a bácsik, anya?

—    Nekünk csak egy szobánk van! — próbált szabadkozni a nő.

—    Nem baj, húgom, Napu és én jó emberek vagyunk, elférünk! Adsz valami vacsorát? Messzi földről jöttünk, megéheztünk!

—    Nekünk is alig van! — szólt rá a kisfiú. — Miért nem mennek étterembe?

—    A te fiacskád, húgom? — kérdezte a szakállas, és végigsimított a fiú kobakján. — Kedves, értelmes arcú gyermek! — azzal nyugodtan félretolta Júliát, és belépett a csöpp konyhába.

Napu szétnézett, felmérte a lakást. Előszoba, balra aprócska kamraféle. Jobbról nyílik a konyha. A következő helyiség a mosdó lehet, az előszoba végén szemben pedig az egyetlen szoba. Zsebkendőnyi az egész lakás.

Júlia megállt a konyhaajtóban, habozni látszott. A szakállas letelepedett a kis konyhaasztalhoz.

—    Gyere, Napu! Kérünk valami vacsorát, húgom!

Júlia kénytelen-kelletlen megmozdult. Mit tegyen? Dobja ki őket? És ha nem hajlandók elmenni? Itt a gyerek is. Annyi minden történik mostanában.

—    Semmi sincs itthon, csak egy kis zsír. Meg kenyér.

—    Beérjük azzal, kedves húgom!

Júlia a hűtőszekrényhez lépett, kivette a zsíros bödönt, és lassú mozdulattal az asztalra tette. Utána levette a polcról a kenyeret.

—    Van még abban a hűtőben más is, húgom! — mondta a szakállas.

—    Igen, egy kis margarin! — a nő rögtön előkapta. — Alig van már benne.

Napu látta, hogy a társa munkába kezd, és ettől elsápadt. Idejétmúlt módszer. Csaknem szégyellte magát.

—    Még mindig van ott valami, kedves húgom!

—    Ott már semmi! — tiltakozott a nő.

—    Dehogynincs, kedves húgom! Ne sajnáld tőlünk!

A nő odanézett, és szinte sóbálvánnyá merevedett a döbbenettől. A hűtőszekrény telistele volt remekebbnél remekebb étkekkel és alapanyagokkal. Mintha hirtelen meg is nőtt volna. Júlia remegő szájjal szemlélte, a szakállas finoman elmosolyodott.

— Ne bámulj, kedves, húgom, láss el bennünket!

A nő azonnal nekilátott. Gépies mozdulattal kinyitotta valamelyik konyhaszekrényt. A csodálkozás legkisebb jelét sem mutatta a tömérdek vadonatúj edény láttán. Nem mert gondolkodni. Tétován tette a dolgát.

— Hű!! — kiáltott fel a kisfiú.

—    Ültesd le a gyermekedet is, kedves húgom! Jut mindenkinek!

—    Csak két szék van!

—    Van elegendő!

Júlia félve szétnézett. A konyhaasztal megnőtt, négy kényelmes új szék sorakozott körülötte. Hogy fér el itt mindez? Mintha a konyha is megnőtt volna! Az elméje mélyén tétova zavar kongott. Ez álom? Akkor hamarosan fel fog ébredni.

—    Hű, ez mind a mienk? — lelkendezett a kisfiú.

—    Ülj le, gyermekem!

A fiú nem sokat kérette magát, tüstént lehuppant.

— Amíg vacsorát készítesz, felmondhatom a verset, anya?

Júlia a szakállasra nézett, aki kegyesen bólintott a néma kérdésre. A fiú elkezdte:

„Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel, …”

A szakállas mosolygott. A nő buzgón sürgölődött, közben szeretettel rá-rámosolygott a fiára. Időnként a két férfi felé is odasandított.

„S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,…”

A szakállas összerándult, mintha megszúrták volna.

— Uram! — fordult hozzá Napu.

—    Ezt nem szabad! Tudja ez a gyerek, hogy most mit mondott?

—    Egy verset szaval, ami a kultúrájuk kurrens alkotása.

—    Ilyet akkor sem mondhat…tagadja a…

—    Csillapodj, uram! — fojtotta belé a szót Napu, mert látta, hogy Júlia felfigyel. Biztatóan intett a nőnek, mire a gyerek befejezte a verset, az anyja meg visszatért a munkájához.

Júlia elkészítette a bőséges vacsorát, és feltálalta.

— Magadnak is tegyél terítéket, kedves húgom!

A nő semmit sem kérdezett, elhelyezett még egy terítéket. Mindannyian helyet foglaltak az asztalnál.

Kopogtak az ajtón. Júlia felpattant, de akkorra már be is lépett a konyhába a látogató — ritkás hajú vénasszony, hosszú szimatoló orra végén nagy szemölccsel.

—    Marika néni!

—    Csak egy palacsintasütőt szeretnék kölcsönkérni, Julikám! — motyogta a vendég, miközben alaposan körbekémlelt. Szeme-szája elállt a csodálkozástól.

—    Ilyenkor este készítesz étket az uradnak, kedves néném? — kérdezte a szakállas.

—    Nincs is férje! — csacsogta a fiú. — Csak kíváncsiskodni jött!

—    Krisztián! — szólt rá az anyja.

—    Maguk rokonok?

—    Szegény vándorok vagyunk, kedves néném, — felelt a szakállas. — messze földet bejártunk, szállást és vacsorát kértünk!

—    Úgy? — motyogta a vénasszony, és már el is ment. Nem várta be a palacsintasütőt.

—    Azonnal teleteszi pletykával az egész házat! — mondta a fiú.

—    Ülj le, kedves húgom! — mondta a zavartan ácsorgó nőnek a szakállas. — Költsük el békében a vacsorát!

Júlia az asztalhoz telepedett.

—    Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk! — szavalta Krisztián, és keresztet vetett az anyjával együtt. A szakállas a legtermészetesebb módon ugyanazt tette, Napu némi habozás után követte a mozdulatot.

—    A gyerek katolikus iskolába jár. — motyogta Júlia.

—    Jó étvágyat kívánok!

—    Hű, micsoda lakoma! — lelkesedett a kisfiú, és nekilátott.

Vacsora után a szakállas felemelkedett a helyéről.

—    Megmutatod a szobánkat, kedves húgom?

—    Csak egy szobám van!

—    Dehogyis!

Júlia ámulva lépett ki az előszobába. Krisztián sikítva szaladt el mellette.

—    Ez is a mi szobánk, anya! — kiáltotta balról. Átszaladt az előszobán. — Meg ez is! Ez is! És ez is! — hangzott egyre messzebbről.

Júliával megfordult a világ. Hány szobából áll a lakása? Tétován körbejárta. Három új hálószobát, egy gyerekszobát talált. Meg egy dolgozószobát. Számítógéppel. Van egy új nappalija. Színes tévével, meg minden egyébbel, amire csak vágyott. A fürdőszoba is sokkal szebb és nagyobb.

—    Kik maguk? — tört ki.

Napu elmélyülten vizsgálgatni kezdte Júlia testének a vékony blúzon és nadrágon átütő domborulatait. A szakállas azonnal észrevette.

—    Napu!

—    Igen, uram! — felelte kelletlenül.

—    Eszedbe ne jusson!

Napu fülig vörösödött.

—    Igen, uram! — vágta rá sértődötten. Ennek az alaknak fogalma sincs róla, hogy ebben a világban milyen szerepe van a szexualitásnak. Már nyitotta volna a száját, amikor a szakállas villámló tekintete beléfojtotta a szót. Hát jól van! Többé rá sem nézett a nőre.

Júlia hitetlenkedve állt nagyra nőtt otthona közepén.

—    Szerintem az autóval be kellene állnod a garázsba! — simított végig a haján a szakállas.

—    Nincs autóm.

—    Hát az ott micsoda?

Gyönyörű új családi autóra mutatott az ablakból. A kocsi a korábban üres parkolóhelyen állt.

— Sohasem láttam azt a kocsit. Fogalmam sincs, kié.

Máris a kezében volt a slusszkulcs és a forgalmi engedély. Utóbbi az ő nevére kiállítva. Reszkető kézzel méregette. A szakállas nem sok időt hagyott a csodálkozásra:

—    Ezeket ne itt, elöl tartsd, kedves húgom, mert valaki elemeli! — nyújtott oda valamit a szakállas. — Ott a páncélszekrényed, ennek abban a helye!

Júlia a kezébe nyomott tárgyakra nézett, és felsikított. Egy takarékbetétkönyv és egy bankkártya. Mellette számlakivonat. A kettőn együtt igen tekintélyes összeg. Lerogyott egy fotelba a nappaliban.

— Uram! Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj! — súgta maga elé, közben csendesen sírdogált.

Másnap délelőtt egymást érték Júlia otthonában a hívatlan vendégek. A riporterek többségét ugyan üggyel-bajjal sikerült kidobni, de a többit nem. Marika néni szemölcsös ormánya minden alkalommal ott szimatolt az érkező mögött a lépcsőházban.

Pusztay Tibor úr a Földhivataltól. Jelentéktelen külsejű, kopaszodó, szipogó emberke kék öltönyben és piros nyakkendőben.

—    Ezek a szobák illegálisan kerültek a lakáshoz. Voltaképpen engedély nélküli hozzáépítésnek kell őket tekinteni. Még térképet sem lehet róluk készíteni. Ez sokba fog magának kerülni.

Júlia összeszorított foggal hallgatott. Az ajtón keresztül behallatszott Marika néni vihogása.

Helényi Aranka törzsőrmester a Rendőrségtől. Pufók, mérges tekintetű nő apró disznószemekkel.

—    Az autót lefoglalom. Eredetiség-vizsgálatot kell végezni rajta. Utána igazolnia kell, hogy valóban jogos tulajdona. A költségek önt terhelik.

Júlia összeszorított foggal hallgatott. Az ajtón keresztül behallatszott Marika néni vihogása.

Gaál Mihály úr a Polgármesteri Hivataltól. Dagadtra hízott tisztviselő fekete keretes szemüvegben, nadrágtartóban, csíkos nyakkendőben.

—    Ön engedély nélkül látott vendégül turistákat — valószínűleg külföldieket — és jelentős ellenszolgáltatást fogadott el tőlük. Nem lesz ez önnek olcsó mulatság!

Júlia összeszorított foggal hallgatott. Az ajtón keresztül behallatszott Marika néni vihogása.

Szántó Lipót úr az Adóhivataltól. Mogorva, ösztövér alak negyvenhetes cipőben, szőrös fülekkel, borostás állal és orral.

—    Nagy összegű illegális jövedelemhez jutott, asszonyom. Mindez adóköteles. Ön igen nagymértékben megkárosította a magyar államot. Legalább tíz különböző adónem vonatkozik az ön helyzetére. Lehet, hogy el kell majd adnia a lakást, hogy ki tudja őket fizetni!

Júlia összeszorított foggal hallgatott. Az ajtón keresztül behallatszott Marika néni vihogása.

Júlia dacosan szorongatta kezében a betétkönyvet és a bankkártyát. Ezekről még nem tudnak a hiénák! Ami bennük van, vajon elég a költségekre?

      Valahol a térnek egy másik pontján magába roskadva ült a szakállas férfi. Miféle hibát követett el? Miféle világ ez?

Valami felsejlett az agyában:

„S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,…”

Felidézte újra és újra, amíg kívülről nem tudta. Miféle világ ez?