2016. január 19., kedd

A Nap ugyanúgy ragyog - XXXVIII.

HARMINCNYOLCADIK RÉSZ

HARMINCNYOLCADIK RÉSZ

Tlazork úr, a Torony építésének egykori királyi felügyelője nevetet kedélyesen az arcomba. A tiszteletre méltó férfiútrónusnak beillő karosszékben ült szokásos pucér rabnői között, lábait kellemesen langyos vízben áztatta, gyümölcsöt és édességet majszolt, hűsítőt kortyolgatott. Csakúgy, mint amikor először láttam.

Nem tudtam hová lenni az ámulattól. Mintha nem volna háború, és nem fenyegetne katasztrófa! Tlazork úr láthatólag jottányit sem változtatott eddigi életmódján.

-         Nini, egy régi ismerős! – vigyorgott kajánul a szemembe. – Micsoda kellemes meglepetés!

Dühödten hallgattam, ő pedig fenékig élvezte diadalát.

-         Nocsak, Medve! Nem hittem volna, hogy éppen annak a kivénhedt rimának fogsz a horgára akadni! Különös emberek vagytok ti, Medve. Teitánokat bizonyára fölös számban vittetek magatokkal, de elegendő nőt aligha. Vesszek meg, ha értem!

Jót nevetett a káromra, de udvarias volt velem. Frissítővel és gyümölccsel kínált. Ezúttal nem utasítottam vissza.

-         Mindig is tetszettél nekem, Medve! – mondta karszékében hátradőlve. – Komoly, határozott fellépés, büszke tekintet. Van benned kurázsi! A vén bolond Dixintliből majmot csináltál! Ez igen! De meggondoltnak nem vagy elég meggondolt. Különben most nem lennél itt.
-         Mi a szándékod velem? – legfőbb ideje volt megkérdeznem.
-         Elküldelek Asztlantba. Medve. Voltaképpen mindegy volna, téged küldelek-e, vagy csupán a fejedet. Irántad érzett jóindulatom jeleként elevenen menesztelek Dékóhoz. Tudom, hogy nem mindennapi ember vagy. Ha tudsz, megmenekülhetsz.

Kezdtem érteni.

-         Neked valami érdeked fűződik ahhoz, hogy engem Asztlantba vitess?

Rám villantotta hibátlan fogsorát – mintegy jutalomképpen.

-         Látom, dereng már. Dékó őfelségét öntelt madárijesztőnek tartom, téged pedig nagyon is sokra becsüllek, mostani helyzetem mégis azt kívánja, hogy téged szolgáltassalak ki neki, és ne fordítva.

Belépett egy tiszt. Megállt, zavartan rám nézett, majd köhintett.

Tlazork úr kedélyesen rámosolygott.

-         Nyugodtan mondhatod, Tlazako.
-         Újabb követ érkezett Dixintli tengernagytól. Uram.
-         Máris? Újabban kétnaponta jönnek a követek? Mondjátok meg a futárnak, ha akar, velünk maradhat.
-         Attól tartok, ez vissza akar térni, uram. Jutalomra számít, ha választ visz.
-         Írjátok neki szóról szóra ugyanazt, amit az eddigieknek.
-         Már négyszer küldtük el azt a levelet, uram.
-         Dixintli meg kilencszer háborgatott bennünket ugyanazzal a paranccsal. Ha ő változtat, majd mi is némileg másként felelünk. Hagyj magunkra bennünket, Tlazako!

A tiszt távozott, én pedig ámulattal néztem Tlazork úrra. Eszerint ez az élveteg puhány úgy packázik a mindenható Dixintli tengernaggyal, ahogy Asztlantban rajta kívül nem merne senki sem.

Leplezetlen kíváncsiságom láttán Tlazork úr kéretlenül is megadta a magyarázatot.

-         Vakmerőnek lenni általában nagy butaság, de van helyzet, amikor kötelező. Van hatvankét hadihajóm, jó sok emberem, szép városom, és mindenem, amire szükségem lehet. mi kell még? Asztlantnak hamarosan vége. Már elkezdődött a bukás előtt eszelős haláltánc, amint azt hamarosan magad is tapasztalni fogod. Ezért beálltam a flottába. Jókora pénzembe került, hogy önálló parancsnoki feladatot kapjak, de megérte. Azóta még Dékót is sikerült meggyőznöm, hogy engem ugyanúgy tengernaggyá nevezett ki, ahogy Dixintlit. Elfoglaltam ezt a szép helyet, a bennszülöttek uruknak ismernek el, a szomszédokkal jó viszonyban vagyok. Van eszembe’ Dixintlivel egyesülni! Láttam a flottáját több ízben is. Asztlanti hajóhadban sosem volt még ilyen rossz hangulat. Azóta még te is megtépáztad őket a tengeren. Dixintli már nem győzhet. A diadal a te barátaidé lesz. Nem vállalok részt a vereségből, mert az engem is tönkretenne.
-         Mit szól ehhez Dixintli?
-         Roppant szórakoztató levelezésben állok vele – kajánul elvigyorodott. – Ő így: „Megparancsolom Tlazork tengernagynak, hogy utasításom vétele után minden késedelem nélkül csatlakozzon hajóhadam gerincéhez, és további parancsaim meghallgatására színem előtt haladéktalanul jelenjen meg.” Aláírás: Dixintli tengernagy. Már kívülről tudom. Én a következőt felelem: „Eszébe idézem Dixintli tengernagynak, hogy azonos rangot viselünk, nekem parancsot küldeni a legcsekélyebb jogalapja sincs. Amennyiben eddig kínos fiaskói miatt parancsnoki tisztéről lemondani kívánna, a fővezérletet szívesen átveszem.” Aláírás: Tlazork tengernagy. Most kapja meg ötödször.
-         Mit szól ehhez a király?
-         Dékó? Nem tudja, kinek adjon igazat. Dékó eszelős zsarnok, akivel távolról igen könnyű packázni, csak arra kell vigyázni, hogy az ő nyelvén beszéljünk. Mindent az iránta érzett mérhetetlen hűségből kifolyólag teszünk, mindent az iránta érzett végtelen szeretet mondat velünk, és így tovább. Dixintli állandóan panaszkodik rám, így nekem meg rá kell panaszkodnom folyton. Persze, csak addig, amíg Dékó őfelsége olyan helyzetben van, hogy még bele tud köpni a levesembe. Ehhez kellesz te is, Medve.

Megértettem.

-         Tehát feláldozol engem, hogy Dékó felől nyugalmad legyen?

Cinikus mosolyt lövellt felém.

-         Nem szabad érte haragudnod, Medve. Végül is, magad vagy az oka,. Miért vágyakoztál annyira annak a kimustrált szukának a combjai közé? Máskülönben aligha érlek el.

Tlazork úr vegytiszta önzése undort keltett bennem.

-         Így hát – mondtam hűvösen. – velem bizonyítod, hogy te vagy kettőtök közül a rátermettebb. A kétbalkezes Dixintlinek nem sikerült engem elkapnia, te viszont elegáns gesztusként Dékó őfelsége elé tálalsz.

Elégedetten bólintott.

-         Mindig tudtam rólad, hogy van modorod, Medve. Ilyen időkben nem lehet eléggé megbecsülni a jól nevelt ellenséget.

Ezek után újra gyümölccsel és hűsítőkkel kínált, amit újfent elfogadtam.

-         Voltaképpen sajnállak – nézett rám mélabús-gúnyos tekintettel. – Dékó nagy élvezettel készül rá, hogy halálra kínoztasson.

Tovább etetett-itatott, közben önelégülten bölcselkedett. Mielőtt elbocsátott volna, nőt ígért az ágyamba, amit én pimaszul elfogadtam. Miután kiválasztottam a kollekcióból a legcsinosabb rabnőt, Tlazork úr arcáról a mosoly kissé hervadni látszott. De gyorsan erőt vett magán.

-         Úgy látom, - jegyezte meg. – mi ketten jól elboldogulnánk egymással. Kár, hogy Asztlantba kell menned. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem vágod ki magad valahogy. Ami engem illet, elveszítek egy szórakoztató beszélgetőpartnert, de cserébe nagyot ütök Dixintli buta fejére. A nyereség meghaladja a veszteséget. Sajnos, egy hajómat is fel kell áldoznom, de cserébe megszabadulok a legkevésbé megbízható kapitányomtól, ami ismét csak nyereség.

Másnap hajnalban a Szelek kegyeltje nevű hadigályán elindultam Asztlant felé. Ritka vaskalapos kapitányunk állandó őrizet alatt tartatott, amit én örökös gúnyolódással háláltam meg. friss levegőhöz csak akkor jutottam, amikor napjában egyszer rövid időre felkísértek a fedélzetre. A kapitány gyakorta magához kéretett, és hosszasan ömlengett róla, milyen szerencsétlen is ő, amiért most engem kell fuvaroznia. Mivel Tlazork tengernagy úr most már feltétlenül csatlakozni fog Dixintli tengernagy úr armadájához, hamarosan nagy tengeri csata lesz, és a győzelem nem lehet kétséges. Ő azonban miattam kimarad belőle, pedig hő óhaja, hogy az én átkozott lázadó nemzetségemet móresre tanítani segítsen.

Rendszerint gúnyos mosollyal hallgattam. Hát igen. Tlazork úrnak aligha volt szüksége erre a hibbant alakra, és jó oka volt rá, hogy tőle megszabaduljon. Sokáig ezzel a gondolattal tudtam fékezni magam, de mind jobban közeledtünk Asztlant partjaihoz, annál inkább fárasztott a kapitány bárgyú locsogása.

Legfőbb ideje volt, hogy magamról gondolkodjam. Asztlantba menni nem volt kedvem ellenére, hiszen mindenképpen rá akartam bukkanni Holdsarlóra. Csakhogy most fogolyként, halálos ítélettel a fejem felett közeledtem a szigetországhoz. Ha sikerülne is valahogy kereket oldanom, nem volt olyan a külsőm, hogy azzal Asztlant lakói között elvegyülhettem volna.

Utam meddő töprengéssel telt. Sorra kiagyaltam többféle fantasztikus menekülési tervet, és alaposabb vizsgálat után valamennyit el kellett vetnem. Valamelyiket biztosan megpróbáltam volna végrehajtani, ami vagy hajmeresztő kalandok sorozatához, vagy a kínhalálhoz vezetett volna, ha nincs elképesztően nagy szerencsém. A kapitány ostobasága jött segítségemre.

Ez az öntelt, pöffeszkedő fajankó csapnivaló tengerész volt. ez még önmagában nem lett volna baj, akadt ilyen az asztlanti flottában éppen elég. Természetes dolog, hogy ahol kapitány csak ősi családból származó, előkelő ember lehet, egy részük olyan ostoba, hogy még egy mosóteknőt sem tudna a kerti pocsolya vízén elkormányozni. Ezért voltak mellettük remek tengerésztisztek, kik alacsony sorból származtak ugyan, de értették a hajózásnak minden csínját-bínját. A legtöbb alkalmatlan kapitány aztán saját jól felfogott érdekében hallgatott ezekre az alárendeltjeire, és igyekezett mellettük a hajózás mesterségét megtanulni, gyakran sikerrel.

Az én atyai parancsnokomból, Maxitana kapitányból is így lett elsőrangú tengerész. Csakhogy a Szelek kegyeltje nevű hajó kapitánya tökéletesen semmirekellő fickó volt; gőgje jóval nagyobb, értelme mérhetetlenül kevesebb annál, hogy okos emberektől tanulván a legcsekélyebb tengerésztudásra is szert tegyen. Neki is volt ugyan néhány tehetséges tisztje, de azoktól indulás előtt valami átlátszó ürüggyel megfosztotta őt Tlazork úr, és a helyükbe csupa himpellért adott.

A Szelek kegyeltjét voltaképpen a legénység irányította. Az egyszerű matrózok jól ismerték az utat, végig kedvező szél fújt, a tenger nyugodt volt. semmi sem akadt hát, ami a kapitány tengerésztudását különösebben próbára tehette volna. Mindaddig, amíg fel nem tűntek a ködbe vesző láthatáron a Nagy Öbölből kivezető szűk szoros félelmetes sziklafalai.

Alkonyodott, amikor megpillantottam. Éppen akkor kísértek fel a fedélzetre. Rögtön tudtam: most vagy soha!

A kapitánnyal folytatott beszélgetéseimből már tudtam, hogy őkelme egyetlen egyszer járt a szorosban: idejövet. A Nagy Öböl sok szempontból egérfogó: igen könnyű behajózni, távozni annál nehezebb. A kapitánynak pedig fogalma sem volt a szoros csalafintaságairól.

A szelíd hullámokat egyre szürkébbre festette a közelgő alkonyat. A partok körvonalai mindinkább belevesztek a szürkületbe. Többször is vissza akartak kísérni, de én különféle ürügyekkel egyre húztam az időt. Feszülten figyeltem, tudni akartam, miként dönt most a kapitány. Éreztem, amint lassacskán feltámad a szél. Az égen sötét felhőgomolyok fenyegető hadsorai gyülekeztek, és fojtogatóvá vált a levegő. Az evezősök már teljes erejükből eveztek, mivel most már sem a szél, sem az áramlás nem volt kedvező. Őreim egyre sürgettek, és én kétségbeesve kezdtem locsogni valamiről, mindegyre a kapitányt figyelve. Mondja már meg, mit akar tenni!

A kapitány szemszögéből nézve a helyes döntés kétségkívül az lett volna, ha sürgősen horgonyzóhelyet keres, és csak másnap, napfelkelte után vág neki a szorosnak. Ezt tettem volna a helyében én is, és őszintén szólva, erre számítottam. Akkor nekem az éjleple alatt mindenképpen meg kell kísérelnem a szökést. Ha sikerül partra jutnom, megmenekültem.

Csakhogy az én kapitányom korántsem azt tette, amit vártam tőle. A legénység zömét az evezőpadokra vezényelte, és fülem hallatára ígérte meg nekik: másnap, mihelyt túl leszünk a szoroson, pihenhetnek. Ez csak egyet jelenthetett: éjnek idején akar a szorosnak nekivágni. Kétségtelenül őrült ötlet volt, de nem a bátorság sugallta, hanem a tájékozatlanság. A dühödt morgásból azonnal megismerhettem a legénység véleményét.

Most már haladéktalanul visszakísértek a fedélközbe. Mindössze egyetlen örvendetes következménye volt rám nézve a kapitány döntésének: őreim száma egy szem árva tengerészre csökkent.

Úgy tettem, mintha aludnék, pedig valójában nagyon is éber voltam. Tudtam, hogy valaminek történnie kell. A szél már akkor feltámadt, amikor a fedélzeten voltam, a jelek vihar közeledtére utaltak. Ilyen körülmények között mindenképpen istenkísértés befutni a szorosba, jó tengerészkapitány aligha cselekedné. Az ostobaság pedig a tenger részéről ritkán marad bosszulatlan.

Nem maradt ezúttal sem.

Már az első nagyobb rázkódásnál talpon termettem. Őrömet gyorsan elaltattam. Gondolom, hamarosan felébredt a nyomorult.

Már mindenki a fedélzeten volt, rettegve birkóztak az elemekkel. A szél zúgásával együtt kiáltásfoszlányok jutottak a fülembe, többek között kapitányunk sírós hangú ordítozása. Szerencsétlennek alaposan a nadrágjába szállt a lélek.

Mindenre volt időm. Még arra is, hogy pimaszul bemenjek a kapitány kajütjébe, és magamhoz vegyem személyes értékeimet. Ezeket Tlazork úr mellékelte szerény személyemhez, mivel a maga részéről kirablásomat méltóságon alulinak tartotta. Elemeltem a kapitány egyik fejdíszét, remek új csizmáját és fekete felleghajtó köpönyegét is.

Most már sürgősen a fedélzeten volt a helyem. A hajó egyre vadabbul hánykolódott, víz ömlött a fedélközbe, felborult tárgyak gurultak szerteszét, és percenként akart leverni a lábamról egy-egy hihetetlenül erős rántás.

Nagy nehezen felbotorkáltam a fedélzetre. Sivár, csillagtalan éjszaka volt, baljós rettenetként borult ránk a mindent felfaló feketeség. Összpontosítva is alig láttam valamit. Éles vízpermet hullt az arcomba, nyomában hatalmas robajlással zúdult egy hatalmas hullám éppen felém. Csupán déli tengereken edzett ösztönömnek köszönhettem, hogy nem sodort magával. A kevéssel mögöttem felsivító és gyorsan elnémuló bugyborékoló sikolyból ítélve akadt, aki nálam rosszabbul járt. Próbáltam kifújni magam, amikor tompa reccsenésre lettem figyelmes. Már ugrottam is arrébb. Éppen jókor! Törött árbocunk vitorlástul-kötelestül zuhant súlyosan a fedélzetre. Nyilván többeket levert a lábukról, a kötélzet bogaiba magam is belegabalyodtam. Jól jött a kapitány élesre fent vadásztőre: segélyével pillanatok alatt kiszabadítottam magam a veszélyes helyzetből.

Zihálva próbáltam megkapaszkodni. A vihar már kissé csillapult, de én már alig láttam embereket a hajó fedélzetén. Nyöszörgés több helyről is hallatszott, de mozgásnak többé nyoma sem volt. újabb iszonyatos reccsenés a tat felől, és a Szelek kegyeltje megpördült a tengelye körül. Megpördült egyszer, kétszer, háromszor, és aztán pörgött a hullámok hátán folyamatosan. Pörgött, akár a rossz dióhéj. Pontosan tudtam, mi történt: oda a kormány. A hajó most már arra úszik, amerre a víz meg a szél szeszélye hajtja.

Lihegve kapaszkodtam a fedélzeti lejáró vastag peremébe. A Szelek kegyeltjének vége. A hajó menthetetlen. Most már csak az volt a kérdés, miképpen szándékozik elpusztítani a tenger.

Folytatása következik.









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése