A Nap ugyanúgy ragyog - XXXIX.

HARMINCKILENCEDIK RÉSZ

Rohanvást közeledtünk valami irdatlan feketeség felé, megállíthatatlanul. A komor sötét fal teljesen betöltötte a látóhatárt. A szoros északi partjának vad sziklafala! Csupán annyi időm maradt, hogy összpontosítsak. A hajó eget-földet reszkettető csattanással vágódott a sziklatömbnek, alighanem már az első ütésnél szilánkokra tört. Hogy én itt életben, és néhány tucat jelentéktelen sérüléstől eltekintve – nagyjából sértetlen maradtam, valószínűleg ez volt hosszú-hosszúlétezésem egyik leginkább figyelemre méltó bűvészmutatványa. Aligha tudnám újra megtenni.

Órákig küszködtem minden hatalmam és erőm felhasználásával, hogy megmásszam az irgalmatlan magas sziklameredélyt. Teljesen elkészültem az erőmmel, mire felértem a tetejére. Ott aztán leroskadtam, és nyomban ájulásszerű, mély álomba merültem.

Késő délután volt, mire felébredtem. Lent a szédítő mélységben nyoma sem volt sem roncsnak, sem túlélőnek. Rettenetesen gyenge voltam, még egy napot pihentem, mire útra kelhettem.

Szabadságomat ugyan visszanyertem, de vadidegen és kietlen vidéken voltam, szálegyedül. Napokig bolyongtam, mire rábukkantam egy apró halászfalucskára, ahol végre istenigazából kipihenhettem magam.

Úgy döntöttem, Asztlantba megyek. Végül is, akármilyen a külsőm, nincs ráírva, hogy ki vagyok. Egyéb választásom nem volt, hiszen a társaimhoz innen aligha juthattam vissza.

Csatlakoztam hát egy Tartez városába tartó karavánhoz, és ott, abban a hatalmas kikötőben már könnyen találtam Asztlantba induló hajót. Tengerre szálltam tehát, és körülbelül egy hónappal hajótörésem után utasként léptem újra Asztlant földjére.

A főváros a teljes forrongás állapotában volt. már a kikötői ellenőrzés tökéletes hiánya azt mutatta, hogy valami nincs rendben. Vad zsivaj, ordítozás, kipirult, dühös arcok mindenfelé. Megállítottam egy járókelőt.

-         Mi történik a városban?

Goromba tekintettel mért végig.

-         Hát nem látod? – rivallt rám, és faképnél hagyott.

Megpróbálkoztam egy másikkal is, de csakúgy eredmény nélkül. Az még csak nem is válaszolt, csak rútul a szemem közé nézett, hátat fordított és elsietett.

Határozottan érdekelni kezdett, miféle káosznak a közepébe csöppentem bele ily gyanútlanul. A városközpont felé vettem utamat. Egyre nyilvánvalóbb jelei mutatkoztak valami elképesztően vad zűrzavarnak. Ordítozó emberek rohantak jobbra-balra, és bősz lárma vágott a fülembe mindenütt. Asztlant fővárosában kifordult sarkaiból a rend.

Viszontláttam a kockaköves utat, és a száz öles, szörnyű szakadékot, ahol legelső életem véget ért. Az úton most katonák vonultak, jobban mondva inkább tódultak megszeppent arccal, valami egészen elképesztő összevisszaságban, fegyelmezetlenül. A zilált csapat korántsem emlékeztetett a megszokott kihívó tekintetű, dagadó önbizalmú asztlanti zsoldosokra. Emezek jócskán megtépázott, fáradt, elgyötört, és – mi tagadás – jócskán beijedt harcosok voltak. Sokan nyilvánvalóan friss, vérző sebeket viseltek, néhány súlyosabb sebesültet a bajtársai támogattak. Soknak igen hiányos volt a fegyverzete. Ugyan, hol hagyták el? Ilyesmit most láttam először, hát mélységes ámulattal tekintettem rájuk.

Amint elhaladtak mellettem, mentem tovább a királyi palota felé. A harci zajt lehetőleg kikerülve végül egy tágas téren lyukadtam ki. újra katonákat láttam. Ott álltak a tér közepén, és valakit hallgattak.

Borvirágos-pirospozsgás arcú emberke szónokolt, azazhogy üvöltözött a katonáknak, öklét vadul rázta, szájából nyál fröcsögött.

-         Sújtsatok le rájuk! Dögöljenek meg valamennyien! Mind dögöljön meg, aki fegyvert emelt a király szent személyére! – tovább nem idézem, mert amit ezután mondott, az se volt különb.

Ezeknek a katonáknak ugyan beszélhetett…

Ezekről a fásult arcokról már minden lelkesedés lekopott, minden érdeklődés kihűlt a szemükből, nagyobb félelemre leltek a fegyelem kényszerénél. Végtelenül tanácstalanok voltak, mint az olyan emberek mindig, akik egyszerre azon kapják magukat, hogy nemcsak az ő előjoguk többé az erőszak.

Láthatólag az ő szemeik előtt most már csupán egyetlen cél lebegett: hogy a bőrüket mentsék.

Másfajta csődület is akadt azonban a téren, szemben a katonákkal. Különös, rossz arcú férfiak tömege, akik helyeslően ordítozva, ágálva, röhögcsélve hallgatták a botcsinálta szónokot.

Nyomban rájöttem, kik ezek. Asztlant királyi városának legelvetemültebb bűnöző söpredéke; csapszékek, lebujok népe, rablók, kocsmai verekedők, örömlányok kitartottai, útonállók, haramiák és egyéb csirkefogók késekkel, fustélyokkal, dorongokkal fölszerelkezve, amint borízű lelkesedéssel kurjongatva éltetik Dékó királyt és előkelőit. Elképedtem.

Újra a katonákra pillantottam. Bizony, vers sereg volt. ezeket a harcosokat alaposan helybenhagyták. Teljesen egyértelmű volt a helyzet: Dékó és hívei közönséges banditákat készülnek bevetni ott, ahol a katonaság már csődöt mondott. A szónok handabandázása, siralmas ágálása és gügye fenyegetődzése utolsó kétségeimet is eloszlatta. Gúnyosan elmosolyodtam. Szánni valóan semmirekellő az olyan király, aki hatalmának megtartása érdekében a zsiványokhoz fordul segítségért. Megértettem a helyzetet.

Dékó király uralmának napjai meg vannak számlálva.

Faképnél hagytam Dékó híveinek eme vegyes csoportját. Menet közben mondatfoszlányok ütötték meg a fülemet, hogy állítólag királyi hercegek és akadnak a lázadók oldalán.

Eme lázadókra most már magam is nagyon kíváncsi voltam.

Keresni kezdtem őket, de mindeddig csak ellenfeleikkel találkoztam. Egy díszes homlokzatú palota előtt két huligán perdült elém jókora dorongokat lóbálva. Már éppen rám akarták volna vetni magukat, amikor tanácstalanul megálltak. Tudatosult bennük, hogy eszembe’ sincs elszaladni, sőt fenyegető tartásban megállok, és gúnyos mosollyal méregetem őket. Nyilván nem érezték magukat eléggé túlerőben, mert rövid tétovázás után Dékó király dicstelen uralmának eme vitéz támogatói harc nélkül elsompolyogtak.

Egy további csirkefogót, aki egy nővel erőszakoskodott, magam futamítottam meg. egy másikat, aki egy idős ember nyakát szorongatta, farba rúgtam, mire szintén menekülésre fogta a dolgot.

A királyi palotát hatalmas tömeg ostromolta. Sok ezer ember hömpölygött a falak előtt, elöl néhány markos férfi éppen a kapu betörésével kísérletezett.

A tömeg igen vegyes összetételű volt: kikötői munkások, rabszolgák, kézművesek, városi szegények, vidékről beözönlő parasztok, de módosabb emberek, még előkelők is láthatóan testvéri egyetértésben, csillogó szemű diadalmámorban, lelkesülten, tűzpiros arccal. Az ereje tudatára ébredt nép. Olyan volt a hangulat, amilyen legfeljebb nyilvános ökörsütéseken szokott lenni. Mindenki rajongva szeretett mindenkit.

Közéjük vegyültem, és megszólítottam egyet, kikötőmunkás külsejű embert.

-         Dékó odabent van?

Az ember rám mosolygott.

-         Nem, testvér! Őkelme még reggel elinalt. De úgyis fülön csípjük, és megszorongatjuk még a gigáját, ne félj!

Észrevétlenül sodort a tömeg a palotához. Szempillantás alatt a falak tőszomszédságában találtam magam. Láttam, amint a többiek hiába bajlódnak a kapuval. Egy intéssel félreparancsoltam őket.

Hirtelen megértettem a helyzetet. Az egész lélegzetvisszafojtva várakozó tömeg tőlem várja a cselekvést. Végigjárattam tekintetem a csendesen hullámzó, roppant emberóceánon. Volt e pillanatban valami, ami egyszerre volt félelmetes, ugyanakkor felemelő. E pillanatban én voltam a tömeg vezére. Én voltam, de csak addig, amíg a tömeg nem csalódik bennem. Mert akkor elsöpör, félretaszít, felfal, földbe gázol. Ez a nép sokáig élt szelíd béketűrésben, mígnem zsarnokának eszelős sanyargatását megsokallván fegyvert fogott, hogy új békét építsen magának. Fegyvert bizony, és a fegyvert Dékó katonáitól vette el. Számos sisakot, kardot, pajzsot, dárdát, bőrvértet láttam a tömegben; a dölyfös asztlanti katonaság vereségének beszédes bizonyítékait.

Nem haboztam. A kapura összpontosítottam, megragadtam a kilincset, és az ajtó szélesre tárult. Az udvar közepén halálra rémült, királyi testőrök reszkető nyája csoportosult. Megálljt intettem a mögöttem hömpölygő népnek.

-         Testőrök! Katonák! – harsogtam torkom szakadtából. – Tegyétek le a fegyvert! Nem esik bántódása annak, aki megadja magát! – a számlálhatatlan embertömeg várakozásteljesen torpant meg mögöttem, mint irdatlan, fújtató bika. Látszott azonban, hogy a nép türelme véges.

Több se kellett a testőröknek. Végtelen alázattal rakták halomba fegyvereiket – egyenesen a lábaim elé. Utána félénken eloldalogtak. Ügyet sem vetett rájuk a sokaság, inkább elözönlötte a palota épületeit.

-         Az adójegyzékeket! – hangzott mindenfelől. – Az adójegyzékeket! Égessük el az adójegyzékeket!

Folytatása következik.