Az éjféli vonat

Igaz Dávid akkurátusan lezárta az autóját a Keleti pályaudvar parkolójában. Az már túlzás lenne, ha egy ilyen nap után levezetne Nagykanizsára. Nem, en legyünk telhetetlenek, a vonat most az egyszer praktikusabb és jobb megoldás. Még jó, hogy van az éjféli vonat. Valamiért a neten nem derült ki, ott csak fél négykor menne az első.

Elutazik az éjféli vonattal, és fél hatra odaért. Megreggelizik, átöltözik, aztán jöhet a munka. Reggel hétre hívta össze az üzem vezetőségét. Persze, lehetne későbbre is, de tapasztalatból tudta, hogy a reggel hétórás kezdés mindig eleve tekintélyt szerez. Azok ott mind idősebbek nála, hát legalább féljenek.

Boldog volt, nyugodt és elégedett. Végre elérte, amiért hosszú hónapok óta megfeszített tempóban dolgozott; Mr. Cromwell most már egészen más szemmel néz rá, mint eddig. Ennek tanújelét is adta a nap folyamán, méghozzá nem is egyszer.

Megérte, hogy idáig tartott. Ez nem kárba veszett idő.

Megnézte a telefonját. Csaknem éjfél volt már.

Dávid nagyot sóhajtott. Többé már nem közönséges bennszülött menedzser. Most kezdődött el a karrierje. Bíznak benne, és ez most mindennél fontosabb. Most kell megalapozni a jövőt. Most kell őrült tempót diktálni. Most – érdemes.

Harminchat évesen végre előtte a világ. A jövedelmére eddig sem lehetett panasz, legalábbis hazai viszonyok között semmiképpen. Ő azonban többre vágyott. El akart jutni a vállalat európai központjába, Nürnbergbe. Egyszer még vezető beosztást fog ott betölteni. Igazából talán már az sem elérhetetlen, hogy valamikor tagja lesz a mindenható igazgatótanácsnak, amely a távoli Madison városában trónolt, Wisconsin állam székhelyén. Miért is ne?

Jó lenne, ha ezt Margit is felfogná. Jó lenne, ha az örökös nyafogás helyett végre támogatná az ő elképzeléseit. Ha valóban mellette állna. Nem a házasság a legfontosabb, arra még rengeteg idejük van. Egyelőre érje be azzal, hogy néha találkozhatnak, időnként elvonulhatnak egy-egy szállodába félnapra, esetleg egy teljes napra. Nagyon rosszul venné ki magát, ha a vállalatnál tudomást szereznének róla, hogy Igaz Dávid már nem szingli többé. Akadnak nyomuló, gátlástalan fiatalok, legalább három, azonnal háttérbe szorítanák, és ő máris élethalálharcot vívhatna ellenük ahelyett, hogy a saját karrierjét egyengetné. Rendben van, hogy most behúzzák fülüket-farkukat, jobban is teszik, csak hadd tartsanak tőle. Szerez még nekik később is néhány kellemetlen percet, kushadjanak a nyavalyás buzgómócsingok.

Egy idegen autó ablakában megnézte magát. Jó kötésű, remek megjelenésű fiatal menedzser. Akár huszonévesnek is elmenne. Méregdrága bőrkabát, ebben már egy kissé melege van, csak azért hozza, mert tudja, hogy Mr. Cromwell néha hasonló koromfekete bőr öltözékben szokott megjelenni az európai vizitjein. A kabát természetesen valódi bőrből van, igazán minden igényt kielégít, már ami a megjelenést illeti. Amúgy nem sokat ér; vagy izzasztóan meleg, szinte meggyullad az ember testén, és a viselője hamarosan olyan bűzt áraszt, mint egy majomház - vagy nem melegít eléggé. A nyaka túlságosan nyitott, nincs olyan sál, ami a hideg ellen megfelelő védelmet nyújtana. Egy közönséges bélelt dzseki sokkal jobb nála, de magára adó menedzser sohase jelenjen meg a nyilvánosság előtt közönséges bélelt dzsekiben.

A bőrkabát alatt roppant elegáns sötétkék bársony öltöny volt és selyeming - a legfinomabb fajtából. Ebben az öltözetben akár az európai központ fogadásain is megjelenhetne. Az öltönyt Pest egyik legdrágább szabójánál csináltatta, kitett magáért a mester. Sokkal kényelmesebb volt, mint amilyennek látszott, és kellőképpen elegáns is.

A selyeming mindig komoly benyomást tesz a tárgyalópartnerekre. Ennek persze ára van, sűrűn kell cserélni a gyorsan gyűrődő és könnyen átizzadó ruhadarabot. Dávid erre az egynapos útra nem kevesebb, mint tizenegy makulátlanul tiszta selyeminget hozott magával az utazótáskájában.

Eszébe jutott a milánói nő legörbülő szája, és elvigyorodott. Megmondta az olaszoknak. Jól megmondta. Az egész beruházási tervük alapvetően elhibázott elképzelés volt, közönséges pénznyelő.

Milyen szerencse, hogy véletlenül meghallotta, mi a véleménye az agyament olaszok terveiről Mr. Cromvell-nek…

Napokig puhították a főnökséget a költséges tervezeteikkel, meg miegymással. Mindenkinek folyton a nyakán lihegtek, tolakodóak voltak – és nem vették magukat észre. micsoda csőcselék! Roppant agresszívek voltak. Amikor nagy nehezen észrevették, hogy az agresszivitásuk fordítva sült el, idétlen történeteket beszéltek.

Elveszett vonat? Hahaha! Mi az, hogy elveszett vonat? Hát hogy’ veszhetne el egy vonat? Ki hallott már ilyen ostobaságot? Egy hajó bármikor eltűnhet a világtengerek roppant vizein, esetleg egy gépjárműnek is nyoma veszhet valahol, valami Isten háta mögötti vidéken, de hogy a csudába’ tűnhetne el egy vonat.

Hülye babonás olaszok! Az a Giuseppe nevű félbolond meg egyenesen azt állította, hogy az ősei valami eltűnt vagy eltévedt vonaton utaztak, és 1911-ben Olaszországból vonattal érkeztek Mexikóba. Micsoda hülyeség.

Hirtelen rándult egyet az arca.

Margit terhes. Egyéb se hiányzott. Nyilván megint nem szedte rendesen a tablettát az a buta szuka. Hogy okozhat neki ilyen kellemetlenséget éppen ebben a nagyon nehéz időszakban?

Képes volt reggel elé állni:

- Értsd meg, harmincegy éves vagyok, előbb-utóbb kifutok az időből. Legfőbb ideje, hogy gyermekünk legyen, Dávid. Vedd tudomásul: akkor is megtartom!

Dávid majd’ felrobbant a dühtől, ha csak az eszébe jutott Margit reggeli kölyökhisztije. El kell vetetni a gyereket, ez nem is lehet kérdés. Most nincs idő ilyesmire. Ha mindenképpen szükség lesz kölyökre, hát ráérnek negyven, vagy akár negyvenöt fölött. Most fontosabb dolgaik vannak. Elviszi Margitot külföldre, akárhová, de annak a gyereknek nem szabad megszületnie. Még mit nem!

A Keletiben a menetrendet nézegette. Furcsa, retró plakát előtt állt meg. Mintha valamikor az őskorban nyomtatták volna. Sebaj, a lerobbant Keleti atmoszférájához kifejezetten jól illett. És ami lényeges: tartalmazta az éjféli vonatot.

Egy perc múlva éjfél. Jó lesz sietni.

Elég nehezen találta meg a szerelvényt, messze kint állt egy szélső vágányon. Láthatóan induláshoz készülődött. Ősz hajú kalauz, fél lába a lépcsőn.

- Ezzel utazik, uram?

- Igen, megvan a jegyem.

A peron lámpájának fényében a kalauz alaposan megnézte Dávidot. Szálas, mély szemű, tiszta tekintetű ember volt hófehér körszakállal. Ritka szép férfi a kortalan fajtából.

- Tisztában van vele, hogy ez az éjféli vonat?

Dávid vállat vont. Mit akadékoskodik vele ez a nyugdíjas Adonisz?

- Természetesen. Szabad lesz?

- Rendben, jöjjön.

Már elindult a vonat, amikor Dávid a fülkébe lépett. Meglepően szép és tiszta volt a berendezés, a gondosan kárpitozott ülés kényelmes, a falon semmi firkálás. Dávid jólesően letelepedett. Vajon mi lehet ez a sejtelmes világítás? Sehol egy lámpa, de remek hangulatfény. Ebben a fülkében nagyszerűen lehet majd aludni.

Tehát Nagykanizsa. Dávid mélyet lélegzett. Nincs mese. Be kell zárni azt az üzemet. Mr. Cromwell valószínűleg ilyen értelmű jelentést vár el tőle, tehát ilyen értelmű jelentést fog kapni.

Dávid majd’ kiugrott a bőréből, amikor délelőtt Mr. Cromwell közölte vele, hogy őt küldi Nagykanizsára a frissen vásárolt magyarországi üzem átvilágítására. Dávid tisztában volt vele, hogy a megvásárlás előtt készült szakértői jelentések mindegyike gazdaságtalannak nevezte a nagykanizsai üzemet. Ez persze nem volt igaz, de Mr. Cromwell fontos mondása szerint nem kell a vállalati érdeket keresztező igazság.” A valóságban az üzem nemcsak, hogy nyereséges volt, veszedelmes konkurenciát is jelentett a vállalatnak. Mr. Cromwell a vállalatpolitika mesterművének nevezte, hogy sikerült megvásárolni – méghozzá gyakorlatilag bagóért.

Az üzemet negatív fénybe állító szakértői jelentések tehát részben arra kellettek, hogy a segítségükkel keményen le lehessen nyomni az áru értékét; másrészt a jól megfizetett szakértők már a jövőt is építgették. A sajátjukét is, a vállalatét is. Így van ez rendjén.

Dávid tudta, hogy a vállalat vezetői közül senki sem támogatná az üzem további működtetését. Ehhez kell tehát alkalmazkodnia. Minek termeljen? Termel eleget a többi üzem Mühlbergben és Toledóban. Ha az a nagykanizsai hodály fennmarad, nemigen lehet majd áremelésre gondolni, ha viszont bezárják, néhány hónappal később már szinte korlátlan mértékű áremelést lehet majd végrehajtani.

Az alkalmazottakat el kell bocsátani mihamarabb. Végül is, nem nagy ügy, mindössze négyszáz emberről van szó. Hogy munkanélküliek lesznek? Kit érdekel? Legfeljebb felemelik a seggüket, és ott a nagy Európa Unió. Mit akarnak?

Igaz Dávid őszintén remélte, hogy Mr. Cromwell az üzem bezárásának és felszámolásának gyakorlati lebonyolításával is őt fogja megbízni. Azt jelentené, hogy semmiféle értelemben sem tekinti többé bennszülöttnek. Ez pedig roppant fontos fok a karrier lépcsőjén. Köztudomású volt, hogy Mr. Cromwell az üzemek felszámolását ritkán bízza hazai menedzserekre, mert azok a nemzeti elfogultságuk miatt hajlamosak összejátszani az elbocsátandó alkalmazottakkal és a helyi lakossággal a cég ellenében.

Dávid elvigyorodott. Majd éppen ő fog a bennszülöttekkel konspirálni! Neki ugyan se kutyája, se macskája ez a hülye kis ország. Magyarok! Lompos, éhenkórász söpredék! Még mit nem!

Na, ideje hunyni egyet. Szerencsés ember volt, bárhol könnyen el tudott aludni, ha akart. Még csak hátradőlnie sem kellett. Egy jóízű durmolás. Gyerünk! Kényelembe helyezte magát az ülésen, és másodperceken belül elaludt.

Amikor felébredt, haloványan derengett a fülkében a fény, és káprázatos harminc körüli nő ült a szemközti ülésen gesztenyebarna, sűrű, sörényszerű, combig érő hajzuhataggal.

- Hogy érzi magát az éjféli vonaton?

- Nem mondom, - vigyorgott Dávid, és egy pillanatra behunyta a szemét.

Aztán előrehajolt, hogy jobban megnézze magának az útitársát. Régen csalta meg utoljára Margitot, talán most jött el az ideje.

Csaknem felkiáltott a döbbenettől. Hogy’ láthatta fiatalnak ezt a nőt? A vele szemben ülő asszony kellemes, tiszta tekintetű nő volt hosszú ősz hajjal – és legalább nyolcvan éves.

Dávid a szemét dörzsölte. Hogyan tévedhetett ekkorát?

A nő megnyugtatóan mosolygott rá. A hangja tisztán csendült, nem volt öreges:

- Az éjféli vonaton kénytelenek vagyunk önmagunkba nézni. El kell döntenünk, mit akarunk, akarjuk-e tovább, és hogyan.

Ki ez, talán valami megveszekedett filozófus?

- Ez is csak egy vonat – nyögte válaszképpen.

- Igen – hagyta rá a nő. – valahol természetesen ez is csak egy vonat.

Dávid unottan behunyta a szemét. Semmi értelme hibbant öregasszonyokkal elvont marhaságokról vitatkozni.

- A valóságról való felfogásunk esetleg kemény próba elé kerülhet.

- Mitől?

- Éjfél. Éjféli vonat.

Dávid ki se nyitotta a szemét, úgy felelt:

- Az éjfél csupán megállapodáson alapuló időpont. Az új nap éppen így kezdődhetne este hatkor, vagy reggel négykor is. Vagy akármikor. Ahogy a január elseje helyett is választhatnánk az évkezdésre másik napot.

- Így van – helyeselt halkan a nő. – de éppen a megállapodás teszi erőssé a határokat. A misztika bennünk van, nem rajtunk kívül.

Dávid haragosan nyitotta ki a szemét, és felnyögött.

A nő legfeljebb ötven lehetett – és káprázatosan gyönyörű. Miért nézi el folyton?

- Kicsoda maga? – nyögte.
- Angéla vagyok.

- Igen, értem, - makogta zavarta a férfi. – mit is mondott a misztikáról?
- Azt, hogy bennünk lakik. Belőlünk kilépve hódítja meg a világot. A csoda mindennapos.

Dávid újra elaludt. Álmában valami Pazar szépségű meztelen nőt üldözött, akinek a csupasz testéből semmit sem látott, mert tetőtől talpig eltakarta a sűrű hajkorona.

Amikor felébredt, észrevette, hogy a vonat áll valahol. Talán már Székesfehérvár lenne? Ott áll meg leghamarabb.

Felállt, és kinézett az ablakon. Nem nagyon értette, amit látott.

Valami alacsony sátortetős, hosszú épület előterében kisebb csoport állt, kezükben fáklya. Villanypózna sehol, a környéken sem. Lovas fogat érkezett csikorgó kerekekkel.

- Erre, nagyságos úr! – bődült fel egy öblös hang.

Magas, sudár alak lépett le a vonatról régimódi öltözékben, keménykalapban. A fáklyák fényében ekkor előtűnt a háttérben álló hatlovas hintó gazdag aranyozása.

Mi a fene? Mi van itt? Filmet forgatnak? Miért ennyire közel a vasúthoz?

Feltápászkodott. Valahol lennie kell egy büfékocsinak, jó lenne inni egy kávét. Valahogy megkívánta. Attól utána éppen úgy tud aludni tovább, de néha egyszerűen szereti a kávé ízét.

Nem kellett sokáig mennie, fél percen belül ott találta magát. Hitetlenkedve nézett szét. Mint valami film díszletei. Gazdagon, de nagyon régimódian tapétázott vagonban volt, de minden olyan szép és tiszta, hogy akár a köztársasági elnök különvonata is lehetne.

A csíkos inges, keményített nyakravalót viselő pincér a pult mögül nézett rá.

- Mivel szolgálhatok, uram?

- Egy kávét kérek!

- Hetvenöt fillér lesz, uram!

Dávid nagyot nézett. Most ugratják. A pincér becsületes szemébe nézve már tudta: nem, nem ugratják, ez valóság. Itt ez a valóság.

Pánikba esett, és kirohant a büféből.

Hová került? Hogyan lehet megszabadulni?

Artikulátlanul felordított. Egész testében rázkódott a dühtől és a kétségbeeséstől. Ez nem lehet, ez nem lehet! Neki nem itt a helye!

Idegen fülke előtt állt, a tolóajtó helyett függöny. Dávid igyekezett nyugalmat erőltetni magára, és bekukkantott a nehéz plüss résén.

Bent két ötvenes férfi ült – jelmezben. Az egyik fekete rézgombos atillát viselt a másik pedig igen sűrűn zsinórozott égszínkék dolmányt. Vörös mentéje a fogason függött. Mindkettejüknek erősen ki volt pödörve a bajsza, és körszakállt viseltek.

- Kérlek, én már torkig vagyok ezekkel a merkantil okoskodásokkal, és semmiképpen sem engedek a vám kérdésében.

- Ezért üldözik bátyámuramat lépten-nyomon az ördögadta zsurnaliszták?

- Ezért, a cúg verje meg őket! Hanem tudod-e, hogy azok a pesti firkászok még magát, Deákot is képesek voltak zavarba hozni? Pedig az öreg Deák azt hitte, hogy az effélék őt imádtan imádják.

A másik türelmetlenül intett:
- Mit szól kegyelmed Tisza Kálmánhoz?

Ezt a pillanatot használta ki Dávid és a fülkébe lépett.

- Jó estét kívánok!

Mindketten megütközve néztek rá.

- Mi tetszik az úrnak? – szegezte neki visszafojtott dühvel a dolmányos.

Csüggedten kihátrált. Újra kezdett rajta elhatalmasodni a kétségbeesés. Mihez fog itt kezdeni? Hiszen ő itt senki és semmi, még azt a kávét sem tudja kifizetni, amit a büfékocsiban ihatna.

Újra felordított hosszan, panaszosan. Elborította az izzadság. A selyeming csuromvizes lett.

Egy kéz ragadta meg a csuklóját. Hatvan év körüli, jóságosan mosolygó asszony. Angéla.

- Ne féljen, Dávid.

Igaz Dávid arcán könnyek csorogtak.

- Le akarok szállni! Le akarok innen szállni!

- A helyében meggondolnám. Ha leszáll, itt ragad – a nő kifelé intett.

Dávid ellenállás nélkül tűrte, hogy a nő a fülkéjéhez vezesse, és betuszkolja az ajtón.

Bent gépiesen levetette, és a fogasra akasztotta a zakót. Az átázott inget levetette, és egy zacskóba tette. Helyette kényelmes pólót vett elő az utazótáskából, fölé pedig egy pulóvert, és az ülésre dőlt.

Fáradt volt, és az idegösszeroppanás szélén állt. Mindegy már, de hadd aludjon.

Pillanatok alatt erőt vett rajta az alvás.

Az étel szagára ébredt fel. A fülkében fény volt, vele szemben pepita felöltőt viselő pofaszakállas öregúr ült, és falatozott. Szalonnát, kenyeret, vöröshagymát. Amikor észrevette, hogy Dávid szeme kinyílt, barátságosan biccentett.

- Adjon az Úristen szerencsés napot, uram! Tarsoly Tivadar nyugdíjas detektív, szolgálatára!

- Igaz Dávid.

- Esetleg uraságod is az elveszett vonat után nyomoz?

- Elveszett vonat?

- Igen. Örömmel tájékoztathatom, hogy én már megtaláltam, de nem tudok róla leszállni. Uraságod rendelkezik-e ismeretekkel arra vonatkozólag, hogyan lehet leszállni a vonatról?

- Sajnos nem – nyögte Dávid. Csípte a szemét a hagyma szaga. Kénytelen volt behunyni.

Arra ébredt, hogy az erős fény bántja a szemét. Kinézett az ablakon.

Roppant vasúti csarnokban voltak, a többi vágányon áramvonalas vonatcsodák, a legtöbb sötétkék vagy narancsszínű.

Ismeretlen formaruhát viselő harmincas férfi lépett a fülkébe.

- Új felszállók?

- Kérem, - fordult hozzá Dávid. – szeretnék leszállni.

- Ha az utaskódja jelez – mondta a másik. – Ön csak akkor szállhat le, ha a vonat a megfelelő állomásra ér.

Dávid szeme lecsukódott.

Zajra ébredt.

Ideges tekintetű, szegényesen öltözött fiatal férfi volt az útitársa. Ha valaki elment a fülke előtt, az idegen az ablak takarásába húzódott.

A fülke ajtaja félig kinyílt, és bakancsos, felfegyverzett emberek léptek be sötétszürke egyenruhában, kakastollas Bocskai-sapkában, puskával a vállukon. Mögöttük jó kétméteres altiszt puska nélkül. Amikor az idegent meglátta, szélesen elvigyorodott, aztán ráförmedt:

- Igazolja magát!

A megszólított halálsápadtan keresgélt valami iratot.

- Én ismerem magát, Novák János! – recsegte a szálas altiszt. – Tudja, hol van az ezrede? A Doberdónál véreznek a hazáért, maga meg itt bujkál? Nem sül ki a szeme, maga gyáva kutya!
velünk jön!

Két katona máris megragadta.

Dávid nem nem nézhette tovább:

- Mi lenne, a békén hagynák, fiúk?

Az altiszt szúrós képpel nézett rá:

- A kora alapján maga nem lehet katonaszökevény, és ez a maga szerencséje! De ha akadályozni akarja a császári-királyi katonai hatóság működését, előállíttatom, és akkor maga sem ússza meg harminc nap államfogházon alul. Megértette?

Dávid ajkára egyetlen szó sem jött.

A foglyot elvezették. Mire az őrmester kilépett a fülkéből, Dávid újra elaludt.

Furcsa robbanásokra ébredt. Ijedten felpattant. A fülke ajtaján ütött-kopott ruhát viselő férfi zuhant be átlőtt mellel, dőlt belőle a vér.

Nyilaskeresztes szalagot viselő, szögletes arcú katona tódult utána.

- Hazudott a piszkos zsidó! – és újra belelőtt a haldoklóba.

Aztán felnézett. Egyenesen az elképedt Dávid arcába:

- Te zsidó vagy, esetleg zsidóbérenc? – és a Schmeisser csövét fenyegetően ráfogta. – A nemzetvezető utasítására felkoncolandó!

Dávid behunyta a szemét, és zokogva várta a lövéseket. Lassan alvásba sírta magát.

Hangos tereferére ébredt. Két fejkendős asszony diskurált ugyancsak hangosan.

- Mindig mondtam én neked, Teruskám, hogy a Mari egy büdös ribanc. Hová tetted a szemed, hogy nem vetetd észre, hogy ő a párttitkár dedája? Te is oka vagy ám, ha az urad most bajba került!

Mindketten elhallgattak, amikor észrevették, hogy Dávid ébren van. Percekig tartott a kínos csend.

Akkor rosszarcú, mackónadrágos férfi nyitott be könyvekkel és prospektusokkal megrakodva.

- Testvéreim az Úrban! Jehova Tanúi járnak a világban, és igaz lelkeket keresnek. Tudjátok meg, hogy 1976 augusztusában eljön az Armageddon!

Dávid – maga számára is váratlanul – dühösen felpattant.

- Kifelé! – ordított a férfira. – Ki innen! – kilökdöste a fülkéből, és behúzta az ajtót.

A két asszony harsányan nevetett.

- Na, maga aztán rühelli a jehovistákat! – nézett rá az idősebbik. – Kér egy kis kenyeret meg kolbászt?

Elfogadta, és újra elaludt.

Arra ébredt, hogy alig tud moccanni. A fülkében elképesztő zsúfoltság volt, legalább húsz mindenféle korú és nemű, elhanyagolt öltözetű ember szorongott benne.

- Nézd meg, - suttogta egy férfihang. – csatos-e vagy gombos.

Dávid megértette, hogy a fogason lógó bőrkabátját vizsgálgatják. Csatos volt, és igen drága. Ugye, nem akarják ellopni?

- Csatos – súgta valaki.

- Hogyha csatos, akkor ávós! – felelte az előbbi hang.

Néma csend támadt.

Dávid csendben feltápászkodott. A hólyagja teli volt, de egyébként is ki akart menni ebből a zsúfoltságból. A bőrkabátját, biztos, ami biztos – bármilyen nehéz is volt kirángatni a neki támaszkodó hátak mögül – magára vette. Nagy nehezen botorkált kifelé.

Amikor végzett a roppant lepusztult WC-ben, a folyosón újra a fülke felé indult.

Az emberek csendben szorongtak, a vonat folyosóján igazoltatás folyt. Dávid előrenézett – és a földbe gyökerezett a lába.

Az igazoltató, tányérsapkás rendőr ugyanaz a szögletes arcú fickó volt, aki nemrég nyilas karszalagot hordott.

Dávidnak melege lett. A fickó lelőheti, vagy bármit tehet vele. Az igazoltatást nem úszhatja meg, hiszen semmi olyan igazolványa sincs, amit ez elfogadhat.

Mit tegyen?

Mit is mondtak odabent az előbb? Ha csatos, akkor ávós?

Van más lehetősége?

Magabiztos léptekkel haladt előre, gyengéden félrelökdösve az útjába kerülő embereket. Amikor a rendőr mellé érte, lehajolt, és a fülébe súgta:

- Ha ivott is, a szíját igazítsa meg!

A rendőr Dávid arcába bámult, elnézte az impozáns bőrkabátot, aztán hozzáfogott a szerelvényigazításhoz.

Dávid nagy nehezen visszabotorkált a fülkébe, és elfoglalta korábbi helyét.

Álmában nagy elhatározások ébredtek benne, lázban égett a lelke.

Ébredéskor üres volt a fülke. Dávid kiment a folyosóra. Magányos vénember ácsorgott ott, üres sörös kriglivel a kezében.

- Maga is matematikus? – szólította meg Dávidot.

- Nem én!

- Akkor maga se tudja, hogy ebből a krigliből hogyan lehetne Klein-kancsót csinálni? Akkor soha nem fogyna ki belőle a sör.

Dávid döbbenten megállt. Valami rémleni kezdett.

- Hiszen akkor inni se tudna belőle!

A részeg elvigyorodott.

- Dehogynem! Ahol a sör bement, ott ki is jönne!

Dávid összerándult, mintha kakas csípte volna meg. Megfordult, és visszament a fülkébe.

Úgy érezte, érti már, mi történik körülötte. Lassan, de hangosan és határozottan mondta ki a nevet:

- Angéla!

A ragyogó, jó negyvenes asszony úgy tűnt fel, mintha soha el sem ment volna.

- Csak egy kérdésem van: Éppen ott lehet leszállni, ahol felszálltam?

A nő bólintott, de kérdéssel felelt:

- Volt haszna az itt töltött időnek?

Dávid nem mert egyértelmű választ adni.

- Nem tudom. Talán.

Most hatalmas alvás következett. Legalább tíz-tizenkét óra egyfolytában.

Az ablakba állt, figyelt. Amikor a szerelvény a Keleti félreeső vágányára ért, fogta a csomagját.

A ragyogó ősz körszakállas kalauz jóságosan nézett a szemébe.

- Isten áldja, uram!

A peronon gyönyörű kalauzlány ácsorgott. Zubbonyán a névtábla:

Angéla

Dávid egy pillanatra megtorpant. Ismeri valahonnan ezt a lányt? Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna.

A vonat csak fél négykor indult, rengeteg ideje volt. Mindent alaposan át akart gondolni. Szó se lehet róla, hogy bezárják azt a nagykanizsai üzemet. Ő is magyar, és ez a hazája. Éppen ideje, hogy valamiben ellentmondjon a kíméletlen Mr. Cromwell-nek, legalább kiderül, hányadán állnak.

Kirúgják? Aligha. Honnan akasztanak le valakit, aki már így bedolgozta magát a dolgaikba? Szükségük van rá.

Kihúzta magát.

Ha megjön Nagykanizsáról, megkéri Margit kezét. Ideje rendbe hozni a dolgokat. Drága Margit.

Eszébe jutott, hogy apa lesz.

Könnyek szöktek a szemébe.

Január végi szombaton

Január végi szombaton
Pislognak a fények,
Megkönnyebbült fűcsomókba
Visszatér az Élet.

Kitelt a hó becsülete
Elvitte a kánya,
Talán most fogan az Idő
Újabb Tavasz-Lánya.

Két kutyusunk látja, ahogy
A Tél-agyar vásik,
Lábadozik már az egyik,
Viháncol a másik.

Január végi szombaton
Felnézünk az égre,
Hétköznapok jégpáncélja
Ma felolvadt végre.

2015. - XIV.

TIZENNEGYEDIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”

KORMÁNYRENDELET A NEM KORMÁNYPÁRTI POLGÁRMESTEREK, ALPOLGÁRMESTEREK ÉS HELYI ÖNKOTMÁNZATI KÉPVISELŐK FELFÜGGESZTÉSÉRŐL

A demokrácia védelmének érdekében a mai naptól a kormány azonnali hatállyal felfüggeszti z ország minden önkormányzatában minden olyan

• Képviselő
• Alpolgármester
• Polgármester

Működését, aki nem tagja egyik kormánypártnak sem.

Az intézkedés ideiglenes, határideje egyelőre bizonytalan.

A kormány számít az érintett személyek megértésére.

Budapest,

2015. október 6.

Részlet Kolozsvári Zoltán Az eltiport ország című regényes önéletrajzából

Bea temetése után nem találtam a helyem. Tengtem ide-oda.

Többször is bepiáltam, és részegen őrjöngtem. A végé mindig kimentem a temetőbe, egy reggel Bea sírján ébredtem hasogató fejfájással.

Az ostobák szerencséje minden bajtól megóvott.

Anyám nem tudott mit kezdeni velem, viszont Omár meglepően tapintatosan viselkedett. Amikor azonban látta, hogy az idő múlásával sem tudok napirendre térni a borzalom fölött, leültetett a konyhába, és a kezembe nyomott egy pohár ásványvizet.

-         Mi bajod, Zoltán?

Esetlenül vállat vontam. Néztünk egymásra.

-         Mi bajod, Zoltán?

-         Tán nem tudod.

Meglepő energiával kapta el a két vállamat, és megrázott, de betyár módon.

-         Mi bajod, Zoltán?

Fiú létemre elbőgtem magam.

-         Mi vagy te? Harcos, vagy egy rakás gyümölcskocsonya.

Nem feleltem.

-         Mi vagy te?

-         Harcos – nyafogtam.

Omár megrázta a fejét.

-         Nem, fiam. Te még nem vagy harcos. Lehet, hogy egy napon az leszel, de most még nem vagy az.

Bámultam az arcába.

-         Halálra erőszakolták a szerelmedet.

Elsírtam magam. Ezúttal hagyta, némán várakozott. Percekig zokogtam.

Amikor már alig hüppögtem, megsimította a fejemet.

-         Halálra erőszakolták a szerelmedet?

Könnyeimmel küszködve bólintottam.

-         Mit akarsz tenni?

Üres tekintettel néztem vissza.

-         Azt mondtad, harcos vagy.

-         Szeretnék az lenni.

Bólintott.

-         Mit kell tenned?

Nem feleltem.

-         Mit kell tenned?

Mivel még mindig nem feleltem, Omár türelmetlen mozdulatot tett.

-         Akarsz bosszút állni a gazembereken?

Úgy elképedtem, hogy tágra nyílt a szemem.

-         Akarsz bosszút állni a gazembereken? Férfi vagy? Harcos vagy? Egy harcos férfi bosszút állna.

Nem tudtam mire vélni.

-         Éppen te mondod ezt? Hiszen te is migráns vagy!

Megcsóválta a fejét.

-         Nem, fiam. Én nem tartozom azok közé a gazemberek közé, akik Beát meggyilkolták. ugyanúgy megvetem a gyilkosságot és az erőszakot, mint te. Harcos voltam. Katona. A líbiai hadsereg tisztje. A gyilkosok Afganisztánból és Irakból jöttek. Csak a vallásunk közös. Messzebb laktak tőlem, mint ide London.

Megszorította a kezem.

-         Hamarosan feleségül veszem édesanyádat, és akkor te a fiam leszel, Zoltán. Itt szeretnék letelepedni, és közöttetek élni.

Bólintottam.

-         De senki sem élhet addig békében, amíg nem fékezi meg valaki a gazembereket. A ti országotok ostoba, válogatás nélkül enged be ide mindenkit. Katona voltam, nem féltem fegyvert használni. Nekem azt tanították, ha nem torlom meg a gazemberséget, még nagyobb gonosztett következik.

Csüggedten bólintottam.

-         Én is így gondolom, Omár – szólaltam meg. – de látod, hogy itt a migránsok azt tesznek, amit akarnak.

-         Ami nem jó egyetlen becsületes embernek sem, akár idevalósi, akár migráns.

Egymás szemébe néztünk.

-         Akarsz bosszút állni, kölyök?

-         Akarok!

Attól kezdve Omár tanított engem harcolni. Jobban karatézott, mint a filmsztárok. Néhány hét alatt ügyesen, türelemmel tanított önvédelemre, fegyver nélküli közelharcra.

-         A jövő héten fegyvert is kapsz – mondta egy este.

Arra már nem került sor – legalábbis nem ekkor. Másnap volt október hatodika.

Három haverrel keveredtünk a tömegbe, vonultunk, kiabáltunk, háborogtunk. Igazából semmit sem láttam a tüntetésből, ha valaki dobált, verekedett, az elöl haladók voltak, mi meg sejtettük is, nem is bent a sokaság közepén.

Bevándorlók is akadtak köztünk, testvériesen szidtuk velük együtt a bűnöző migránsokat, meg a kormányt. Mi a régi életünket akartuk, ők meg Németországba jutni. Semmi bajunk se volt egymással.

Egyszer azonban megtorpant a tömeg.

-         Katonák! Éles lőszerrel!

Egy perccel előtte még hősnek éreztem magam, kipirult arccal ágáltam, abban reménykedtem, én fogom győzelemre vezetni a népet.

Most azonban megszeppentem..

A többiek is.

Igazából ebben a tömegben sokkal több volt a részeg, mint a szabadságharcos. Sokan elillantak a mellékutcák irányába, minket azonban a sokaság előre szorított. Fél percen belül ott találtam magam szemben a katonákkal.

Mit tegyek? El kellene pályáznom.

Fiatal tiszt volt a katonák parancsnoka. Ne tudom, mi lett vele később. Több kellene az ilyen emberekből. Egyedül rajta múlt, hogy akkor ott nálunk október hatodikán nem lett vérfürdő.

Nem tudom, mi volt a rendfokozata, nem ismertem a rangjelzéseket.

Hatalmas BTR-80-as páncélos jármű állta el keresztbe az utat, előtte, mellette, mögötte katonák. A fegyverek csöve felénk nézett. A tömeg tétován tipródott, a hátul állók közül sokan még mindig előre nyomakodtak.

A tiszt felkapaszkodott a BTR tetejére.

-         Hölgyeim és uraim! Egy kis csöndet kérek!

Meglepődtünk a hangnemen, és csöndben maradtunk.

-         Gonosz emberektől azt a parancsot kaptam, hogy tüzeljek a csőcselékre. Ezt mindenképpen meg kell tennem. De nem tudom, ki a csőcselék, mert én itt egyelőre csak embereket látok. Főleg magyarokat. Arra kérem önöket, hogy segítsenek nekem. A becsületes emberek térjenek haza, csak a csőcselék maradjon!

Nevettünk egyet, és hazamentünk. Nálunk ilyen volt október hatodika.

KOSSUTH RÁDIÓ

2015. október 6.

15 10

Adásunkat megszakítjuk!

A belügyminisztérium azonnali hatállyal betilt minden október hatodikai megemlékezést és az aradi vértanúkkal kapcsolatos minden rendezvényt!

Folytatása következik

Szerelem és líra - CCXLIII.

KÉTSZÁZNEGYVENHARMADIK RÉSZ

Tovább:

Kialakul a mellékes elemekre való „építkezés” sajátos „poétikája”.

• Lényegében anti-poétika keletkezik; a mellékes elemekre való koncentrálás felbomlasztja a verset, egyben a lírát is.
• Az így kiherélt líra alkalmatlanná válik funkcióinak betöltésére.

A poétikai bomlást erkölcsi relativizálódás követi.

• A poétikai értékek „megsemmisítését” követi az erkölcsi értékek viszonylagossá válása.
• A költészet belterjessé válik, és a hatalom szolgálatába áll.

Néhány igen fontos kérdést kell feltennem ezzel kapcsolatban:

Valóban „szétesett” a világ?

• Nem a világ „esett szét” – ahogy a modern líra prókátorai hirdetik unos-untalan.
• A világ a korábbi korszakokban legalább ugyanannyira „szétesett” volt, mint a „modern” időkben – sőt még sokkal jobban is.

A líra szétesése, belterjessé válása milyen kapcsolatban van az ideológiák alakulásával?

• A XIX. század és a XX. kezdete a végzet korszaka volt. A tudományban mindenütt a „szükségszerűség” alapján igyekeztek a világot értelmezni.
• Isten fölöslegessé vált, a természettudomány de facto a deizmus álláspontjára helyezkedett.
• A XX. század új tudományos elméletei a lírát nem a végzet megkérdőjelezésének, hanem önmaga relativizálásának irányába vitték.
• A líra a század során általában a baloldali ideológiák és eszmék szolgálatát tekintette az egyetlen helyes filozófiai alapállásnak. A második világháború után ez elmerevedett, a hivatalos líra szinte mindenütt a baloldal mellett áll.
• A liberalizmus a század végére ugyanúgy „szétesett”, ahogy a líra – mára helyenként már olyan „jogok” deklarálását igyekszik előmozdítani, amelyek nem szolgálják az emberiség egyetemes értékeit.

Visszatérnék a vershez.

Hogyan illusztrálja Parti Nagy elemzett műve a fentebb mondottakat? Egyelőre a vers nyitó részénél tartok, de a helyzet már itt is egyértelmű.

„Egy originál haza-ötlet
hiányzott péntek éjszaka.
Az égbolt füstös, lomha kotlett,
szállongott rím és vérszaga.”

Vázlatszerűen:

Kiindulópont (ötletkeresés a haza témájára) – a vers keletkezésének ideje, péntek éjszaka

↓

„Egy originál haza-ötlet
hiányzott péntek éjszaka.

↓

Megszületik a különös ötlet: 

„Az égbolt füstös, lomha kotlett,”

↓

Maga után vonzza a következőt:

↓

„rím és vérszaga.”

Úgy is mondhatnánk, megingott az alkotói fegyelem. A posztmodern ezt másképpen értelmezi, de aligha tagadhatja, hogy a forma primátust szerzett a tartalom felett.

A vershelyzet teljesen mellékes irányba tolódott el. A „kotlettszerű, rím- és vérszagú” égbolt alatt valószínűleg egészen más vers születik

Nézem tovább:

„Elmentem és megyek haza,
de hogy hová, az fel nem ötlött,
fáradt agyam a fellaza
memórián át kikönyöklött.”

A vers következő etapja.

„Elmentem és megyek haza",

A „haza” szó többféle jelentésére alapozott szójáték-kísérlet. Láthatóan halva született próbálkozás, gyermekes és idétlen.

„de hogy hová, az fel nem ötlött,

Rendületlenül folytatja, pedig inkább törölni kellene.

„Elmentem és megyek haza",
de hogy hová, az fel nem ötlött,

Így nagyon rossz. Kritikán aluli. Különösen Parti Nagytól.

„fáradt agyam a fellaza
memórián át kikönyöklött.”

Elsőre elég különös. Azt máris megállapíthatjuk, hogy itt is pazar keresztrímelést találunk.

„Elmentem és megyek haza",
de hogy hová, az fel nem ötlött,
fáradt agyam a fellaza
memórián át kikönyöklött.”

A rímelés tökéletes.

Csakhogy…

„Elmentem és megyek haza",
de hogy hová, az fel nem ötlött,
fáradt agyam a fellaza
memórián át kikönyöklött.”

A szép rímelés pyrrusi győzelem – kerékbe kellett érte törnie a magyar nyelvet.

Nézzük:

„Elmentem és megyek haza",
de hogy hová, az fel nem ötlött,”

Az első két sor után úgy tűnik, nem lesz nehéz ide megfelelő rímeket találni.

„fáradt agyam a fellaza
memórián át kikönyöklött.”

Vagy mégis?

Igazából határeset. Ugyanis ebben a két sorban nem csekély költői erőt találunk.

„fáradt agyam a fellaza
memórián át kikönyöklött.”

Remek költői kép: a fáradt agy a fellazult emlékezeten át kikönyököl…

Azt kell mondanom, észre sem vennénk a vaskos nyelvhelyességi hibákat, ha valami nagyon erőteljes, nagyon lendületes sor következne utánuk. A versben azonban nem ez történik:

„A Duna csak folyt és Plaza,
folyott le rajta kurd, török, lett,”

Fáradt József Attila-parafrázis következik utána. A lendület nem viszi tovább, magára van utalva:

„fáradt agyam a fellaza
memórián át kikönyöklött.”

Az ájultan hódoló Méltatók nyilván „zseniális nyelvi lelemény” címkével látják el. Nem az. Messze áll tőle:

„fáradt agyam a fellaza
memórián át kikönyöklött.”

Nézzük ezeket a nyelvi leleményeket:

„fellaza”

Ez egyszerű szócsonkítás. Mint az egykori Mézga család rajzfilmsorozatban a XXX. Században élő MZ/Y, aki „köb-ükunokai fokon” áll atyafiságban a főszereplővel. 

Szócsonkítás. Mi lehetett a kiindulópont? Ezek valamelyike:

• Fellazult
• Fellazított

Tagadhatatlan, hogy a „fellaza” ezekhez képest hordoz valamiféle jelentésbeli eltérést. A „fellaza” talán olyan állapotot óhajt jelölni, ami még nem olyan értelemben lezárt, nem annyira végleges, mint a kiindulópontot képző melléknévi igenevekben.

Arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy Parti Nagy ilyen jelentésbeli igénytől vezérelve tudatosan alakította volna így.

„fáradt agyam a fellaza”

A „haza” rímhívó szó mellé akarta helyezni – rímbe törte…

„memórián át kikönyöklött.”

Hasonló a helyzet itt is. ez egy „lírai könyökficam” – a kikönyököl igealak helyébe

„kikönyöklött.”

Hogy az „ötlött” igére rímeljen.

Megér vajon egy ragrím ennyit? Érdemes érte keresztre feszíteni a nyelvet?

Azért fontos ez a kérdés, mert ez teszi igazán mérlegre azt a „nyelvalakító készséget”, amiért Parti Nagy líráját Méltatói a leginkább magasztalják. A tanulmány elején idéztem egy interjújából:

„Játék a nyelvvel, rontása, törése, nyüstölése. De hát minden nyelvi mű létrehozása ez, játék a nyelvvel, kirakósdi, térbeli, időbeli dominó. Elemek megfelelése, viszonya, anyag, gyűrhető, alakítható, kiismerhetetlen és csodálatos anyag. Nyelvhús. Teremtés, munka, melyből és mely által létrejön, ha létrejön valami, ami működni kezd és működtében elhagy, több, legalábbis más lesz, mint amire szántad, szánódott. Valami, ami még konszenzuális, tehát hagyományozható, de már egyedi, egyszeri sosemvolt”

Érdemes egyenként felsorolni, mi mindent mond a nyelvvel való játékról Parti Nagy:

• Játék a nyelvvel,
• rontása,
• törése,
• nyüstölése.
• minden nyelvi mű létrehozása ez, játék a nyelvvel,
• kirakósdi,
• térbeli, időbeli dominó.
• Elemek megfelelése,
• viszonya,
• anyag,
• gyűrhető,
• alakítható,
• kiismerhetetlen és csodálatos anyag.
• Nyelvhús.
• Teremtés, munka,

Ez mind a nyelvi játékra vonatkozik. Első olvasásra is feltűnő, hogy a felsorolás meglehetősen vegyes. Van benne néhány, amely a költészetre minden korban jellemző:

• Játék a nyelvvel,
• minden nyelvi mű létrehozása ez, játék a nyelvvel,

De olyanok is akadnak, amelyeket nyugodtan megkérdőjelezhetünk:

• rontása,
• törése,
• nyüstölése.

Ez lenne a líra feladata?

Vajon mi az ellentmondás oka?

Folytatása következik.

Nagyon féltjük Nalát

Sírnak az egek,
Szaladgálnak a fanyar fellegek,
Tízéves négylábú családtagunk,
Nala -
Beteg...

Az udvar dörgő hangú királynője
Bágyadt,
De még így sem lophatnák el a házat,
Mert ha bármi alakul,
Előrejön nehezen,
Szótlanul,
És máris elkotródik bármi, bárki...

Bágyatag január pihen fagyos ágyon,

Tegnap négy injekció,

Ma három.

Sürgölődik csendben a család,
Halkul a szél,
Tocsog a tél,
Mindenkinek elakad a szava;
Maradj velünk,
Nala!

A Nap ugyanúgy ragyog - XXXIX.

HARMINCKILENCEDIK RÉSZ

Rohanvást közeledtünk valami irdatlan feketeség felé, megállíthatatlanul. A komor sötét fal teljesen betöltötte a látóhatárt. A szoros északi partjának vad sziklafala! Csupán annyi időm maradt, hogy összpontosítsak. A hajó eget-földet reszkettető csattanással vágódott a sziklatömbnek, alighanem már az első ütésnél szilánkokra tört. Hogy én itt életben, és néhány tucat jelentéktelen sérüléstől eltekintve – nagyjából sértetlen maradtam, valószínűleg ez volt hosszú-hosszúlétezésem egyik leginkább figyelemre méltó bűvészmutatványa. Aligha tudnám újra megtenni.

Órákig küszködtem minden hatalmam és erőm felhasználásával, hogy megmásszam az irgalmatlan magas sziklameredélyt. Teljesen elkészültem az erőmmel, mire felértem a tetejére. Ott aztán leroskadtam, és nyomban ájulásszerű, mély álomba merültem.

Késő délután volt, mire felébredtem. Lent a szédítő mélységben nyoma sem volt sem roncsnak, sem túlélőnek. Rettenetesen gyenge voltam, még egy napot pihentem, mire útra kelhettem.

Szabadságomat ugyan visszanyertem, de vadidegen és kietlen vidéken voltam, szálegyedül. Napokig bolyongtam, mire rábukkantam egy apró halászfalucskára, ahol végre istenigazából kipihenhettem magam.

Úgy döntöttem, Asztlantba megyek. Végül is, akármilyen a külsőm, nincs ráírva, hogy ki vagyok. Egyéb választásom nem volt, hiszen a társaimhoz innen aligha juthattam vissza.

Csatlakoztam hát egy Tartez városába tartó karavánhoz, és ott, abban a hatalmas kikötőben már könnyen találtam Asztlantba induló hajót. Tengerre szálltam tehát, és körülbelül egy hónappal hajótörésem után utasként léptem újra Asztlant földjére.

A főváros a teljes forrongás állapotában volt. már a kikötői ellenőrzés tökéletes hiánya azt mutatta, hogy valami nincs rendben. Vad zsivaj, ordítozás, kipirult, dühös arcok mindenfelé. Megállítottam egy járókelőt.

-         Mi történik a városban?

Goromba tekintettel mért végig.

-         Hát nem látod? – rivallt rám, és faképnél hagyott.

Megpróbálkoztam egy másikkal is, de csakúgy eredmény nélkül. Az még csak nem is válaszolt, csak rútul a szemem közé nézett, hátat fordított és elsietett.

Határozottan érdekelni kezdett, miféle káosznak a közepébe csöppentem bele ily gyanútlanul. A városközpont felé vettem utamat. Egyre nyilvánvalóbb jelei mutatkoztak valami elképesztően vad zűrzavarnak. Ordítozó emberek rohantak jobbra-balra, és bősz lárma vágott a fülembe mindenütt. Asztlant fővárosában kifordult sarkaiból a rend.

Viszontláttam a kockaköves utat, és a száz öles, szörnyű szakadékot, ahol legelső életem véget ért. Az úton most katonák vonultak, jobban mondva inkább tódultak megszeppent arccal, valami egészen elképesztő összevisszaságban, fegyelmezetlenül. A zilált csapat korántsem emlékeztetett a megszokott kihívó tekintetű, dagadó önbizalmú asztlanti zsoldosokra. Emezek jócskán megtépázott, fáradt, elgyötört, és – mi tagadás – jócskán beijedt harcosok voltak. Sokan nyilvánvalóan friss, vérző sebeket viseltek, néhány súlyosabb sebesültet a bajtársai támogattak. Soknak igen hiányos volt a fegyverzete. Ugyan, hol hagyták el? Ilyesmit most láttam először, hát mélységes ámulattal tekintettem rájuk.

Amint elhaladtak mellettem, mentem tovább a királyi palota felé. A harci zajt lehetőleg kikerülve végül egy tágas téren lyukadtam ki. újra katonákat láttam. Ott álltak a tér közepén, és valakit hallgattak.

Borvirágos-pirospozsgás arcú emberke szónokolt, azazhogy üvöltözött a katonáknak, öklét vadul rázta, szájából nyál fröcsögött.

-         Sújtsatok le rájuk! Dögöljenek meg valamennyien! Mind dögöljön meg, aki fegyvert emelt a király szent személyére! – tovább nem idézem, mert amit ezután mondott, az se volt különb.

Ezeknek a katonáknak ugyan beszélhetett…

Ezekről a fásult arcokról már minden lelkesedés lekopott, minden érdeklődés kihűlt a szemükből, nagyobb félelemre leltek a fegyelem kényszerénél. Végtelenül tanácstalanok voltak, mint az olyan emberek mindig, akik egyszerre azon kapják magukat, hogy nemcsak az ő előjoguk többé az erőszak.

Láthatólag az ő szemeik előtt most már csupán egyetlen cél lebegett: hogy a bőrüket mentsék.

Másfajta csődület is akadt azonban a téren, szemben a katonákkal. Különös, rossz arcú férfiak tömege, akik helyeslően ordítozva, ágálva, röhögcsélve hallgatták a botcsinálta szónokot.

Nyomban rájöttem, kik ezek. Asztlant királyi városának legelvetemültebb bűnöző söpredéke; csapszékek, lebujok népe, rablók, kocsmai verekedők, örömlányok kitartottai, útonállók, haramiák és egyéb csirkefogók késekkel, fustélyokkal, dorongokkal fölszerelkezve, amint borízű lelkesedéssel kurjongatva éltetik Dékó királyt és előkelőit. Elképedtem.

Újra a katonákra pillantottam. Bizony, vers sereg volt. ezeket a harcosokat alaposan helybenhagyták. Teljesen egyértelmű volt a helyzet: Dékó és hívei közönséges banditákat készülnek bevetni ott, ahol a katonaság már csődöt mondott. A szónok handabandázása, siralmas ágálása és gügye fenyegetődzése utolsó kétségeimet is eloszlatta. Gúnyosan elmosolyodtam. Szánni valóan semmirekellő az olyan király, aki hatalmának megtartása érdekében a zsiványokhoz fordul segítségért. Megértettem a helyzetet.

Dékó király uralmának napjai meg vannak számlálva.

Faképnél hagytam Dékó híveinek eme vegyes csoportját. Menet közben mondatfoszlányok ütötték meg a fülemet, hogy állítólag királyi hercegek és akadnak a lázadók oldalán.

Eme lázadókra most már magam is nagyon kíváncsi voltam.

Keresni kezdtem őket, de mindeddig csak ellenfeleikkel találkoztam. Egy díszes homlokzatú palota előtt két huligán perdült elém jókora dorongokat lóbálva. Már éppen rám akarták volna vetni magukat, amikor tanácstalanul megálltak. Tudatosult bennük, hogy eszembe’ sincs elszaladni, sőt fenyegető tartásban megállok, és gúnyos mosollyal méregetem őket. Nyilván nem érezték magukat eléggé túlerőben, mert rövid tétovázás után Dékó király dicstelen uralmának eme vitéz támogatói harc nélkül elsompolyogtak.

Egy további csirkefogót, aki egy nővel erőszakoskodott, magam futamítottam meg. egy másikat, aki egy idős ember nyakát szorongatta, farba rúgtam, mire szintén menekülésre fogta a dolgot.

A királyi palotát hatalmas tömeg ostromolta. Sok ezer ember hömpölygött a falak előtt, elöl néhány markos férfi éppen a kapu betörésével kísérletezett.

A tömeg igen vegyes összetételű volt: kikötői munkások, rabszolgák, kézművesek, városi szegények, vidékről beözönlő parasztok, de módosabb emberek, még előkelők is láthatóan testvéri egyetértésben, csillogó szemű diadalmámorban, lelkesülten, tűzpiros arccal. Az ereje tudatára ébredt nép. Olyan volt a hangulat, amilyen legfeljebb nyilvános ökörsütéseken szokott lenni. Mindenki rajongva szeretett mindenkit.

Közéjük vegyültem, és megszólítottam egyet, kikötőmunkás külsejű embert.

-         Dékó odabent van?

Az ember rám mosolygott.

-         Nem, testvér! Őkelme még reggel elinalt. De úgyis fülön csípjük, és megszorongatjuk még a gigáját, ne félj!

Észrevétlenül sodort a tömeg a palotához. Szempillantás alatt a falak tőszomszédságában találtam magam. Láttam, amint a többiek hiába bajlódnak a kapuval. Egy intéssel félreparancsoltam őket.

Hirtelen megértettem a helyzetet. Az egész lélegzetvisszafojtva várakozó tömeg tőlem várja a cselekvést. Végigjárattam tekintetem a csendesen hullámzó, roppant emberóceánon. Volt e pillanatban valami, ami egyszerre volt félelmetes, ugyanakkor felemelő. E pillanatban én voltam a tömeg vezére. Én voltam, de csak addig, amíg a tömeg nem csalódik bennem. Mert akkor elsöpör, félretaszít, felfal, földbe gázol. Ez a nép sokáig élt szelíd béketűrésben, mígnem zsarnokának eszelős sanyargatását megsokallván fegyvert fogott, hogy új békét építsen magának. Fegyvert bizony, és a fegyvert Dékó katonáitól vette el. Számos sisakot, kardot, pajzsot, dárdát, bőrvértet láttam a tömegben; a dölyfös asztlanti katonaság vereségének beszédes bizonyítékait.

Nem haboztam. A kapura összpontosítottam, megragadtam a kilincset, és az ajtó szélesre tárult. Az udvar közepén halálra rémült, királyi testőrök reszkető nyája csoportosult. Megálljt intettem a mögöttem hömpölygő népnek.

-         Testőrök! Katonák! – harsogtam torkom szakadtából. – Tegyétek le a fegyvert! Nem esik bántódása annak, aki megadja magát! – a számlálhatatlan embertömeg várakozásteljesen torpant meg mögöttem, mint irdatlan, fújtató bika. Látszott azonban, hogy a nép türelme véges.

Több se kellett a testőröknek. Végtelen alázattal rakták halomba fegyvereiket – egyenesen a lábaim elé. Utána félénken eloldalogtak. Ügyet sem vetett rájuk a sokaság, inkább elözönlötte a palota épületeit.

-         Az adójegyzékeket! – hangzott mindenfelől. – Az adójegyzékeket! Égessük el az adójegyzékeket!

Folytatása következik.