Szerelem és líra - CXCIX.

SZÁZKILENCVENKILENCEDIK RÉSZ

Itt tartottam:

„Dalaimban többnyire van
Valami tán madártalan,”

Nézzük újra az ominózus kifejezést:

„madártalan,”

Az elmondottak fényében már többé-kevésbé behatárolhatjuk, mit is közöl velünk a Költő. Némi gyanú is ébredezik. Laczkfi verseiben akadnak olyan motívumok, kitételek, amelyek ellenkeznek az alább felsoroltak valamelyikével:

Ø      Magyar nacionalizmus

Ø      Magyar nemzeti értékek és törekvések

Ø      A magyarság általában, mint érték

Ø      Magyar hazafiság

El kell döntenünk, hogy ezek közül melyikkel szegül szembe a vers. Ez elég jelentős mértékben befolyásolhatja a műről alkotott véleményünket. Ehhez azonban előbb definiálnom kell a négy fogalmat.

Nacionalizmust és hazafiságot a hazai közfelfogás Illyés Gyula meghatározása alapján különbözteti meg:

„Nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért.”

Ennek alapján próbálom értelmezni az egyes fogalmakat. Ez még így sem könnyű, hiszen a magyar nacionalizmus értelmezése napjainkban nagyon is zavaros. Némely szomszéd országban a középkori Magyarország nálunk minden iskolás diák birtokában megtalálható térképét is a magyar nacionalizmus megnyilvánulásának tekintik, pedig az csak tényeket tartalmaz, ugyanakkor nem hajlandók elismerni, hogy minden történeti alapot nélkülöző saját dákoromán vagy nagymorva képzelgéseik nem egyebek nacionalista hamisításnál.

Az sem mindegy, hogy nálunk kik és mit tekintenek nacionalizmusnak. A kozmopolitizmusnak nem a nacionalizmus az ellentéte. Ez tévedés. Aki a nacionalizmust elveti, lehet hazafi. Erre bőven van jó példa. Ez semmiképpen sem deviáns. A magyar nacionalizmus éppen annyira önveszélyes és kártékony, mint bármelyik másik nacionalizmus. A hazafisággal nem is fér meg, nem egyeztethető össze. Viszont az igazi kozmopolitizmus nemcsak a nacionalizmust veti el, hanem a hazafiságot is. Ez a kánon egyik legfőbb negatív jellemzője.

Manapság igen gyakran elhangzik a kifejezés: szélsőséges. Mondják joggal és jogtalanul, okkal vagy ok nélkül. Jelentése már igen messze került eredeti, térszemléleten alapuló tartalmától. Úgy gondolom, ha valakinek magyar létére a magyar nemzeti értékekkel van baja, ha éppen ezeket gyűlöli, ha ezekkel ellenszenvez, az mindenképpen deviancia, azt szélsőségesnek kell tekintenünk.

Félreértés ne essék: itt nem a nemzetkritikáról van szó. A nemzetkritika nem a nemzet iránti gyűlöletnek, hanem a nemzetet, vagy annak intézményeit jobbító szándéknak a megnyilvánulása; sohasem „kvázi-kívülről”, hanem mindig belülről hangzik el. Forrása a nemzeti értékek eltérő szemlélete, nem pedig elutasítása.

Itt is Illyést idézem:

„A világirodalomban nem tudok még egy lírikusról, aki egy Ady dühével átkozta s verte volna a nemzetét. Bár ő verné ma is. Előre verte, bátran. Egyértelműen; egy álláspontról.

Így, különös módon, Ady ütései nekem például nem is fájtak. Sőt, valamiféle elégedettséget éreztem csattanásaikkor. Úgy kell! Helyes. Csak az elevenére!

Nem volt közöm azokhoz, akiknek az ütéseket Ady szánta? Dehogynem. Mert bizony nemcsak a föld, a pénz s az ostobaság mágnásait verte.

Vert engem is közvetlenül; a tunyaságomért, a közönyömért.

Voltaképpen hát a tunyaságomat csépelte.

Voltaképpen az én álláspontomról.

Ezekre a frissebb keletű ostorozásokra föl-fölszisszenek. Osztogatóikra biz nem úgy nézek, mint Adyra.

Először is rosszul fogalmaznak. A szólam például, hogy mi magyarok voltunk Hitler utolsó csatlósai, ott hat iskolásaink fejében is, holott csatlós legfeljebb Szálasi „kormánya” lehetett volna; ha azt is, a nemzet legázolásával, nem éppen Hitler erőszaka hozta volna ránk bilincsnek.

Aztán – nyilvánvalóan abból a siető hanyagságból, amellyel a fogalmakat összehányják – összedobálják még az adatokat is. Hogy csak az előbbi szólam példájánál maradjunk, mely szerint mi magyarok voltunk Hitler utolsó csatlósai, az történelmi ténynek sem igaz. Még az országok, a „kormányok” – is olyan sorrendben szűntek meg csatlósok lenni, amilyenben a győztes szovjet hadsereg előrenyomult, s kiűzte az egyes fővárosokból a németeket. E sorrendben Pest messze nem az utolsó volt.

E bírálók álláspontja nem az enyém. Mert Adyé sem. Ezek a folyamatosan egyoldalú kifogások nem előremutatnak, még közvetve sem, hanem csak gáncsolnak, egyre közvetlenebbül. Művelőik – a hely s a körülmény nyilván öntudatlan elhanyagolásával – mivel csak csüggesztenek, még jó pillanataikban sem serkentenek.

Aztán állandóan, már-már gépiesen, könnyebb végénél fogják meg a dolgot. A tanács, hogy rövid kardunkat toldjuk meg egy bátor lépéssel, katonáknak készült. Láttuk, mily rombolást végez, aki csak a büszkeséget hamarkodja kérkedhetnékké. Százával mondhatnám a példát, amikor a könnyebb siker – az olcsóbb hatás – dobat sötét színt olyan ábrázolásokba, melyekhez az árnyalásnak is csak a mesterei nyúlhatnak. Közepes tehetségek nem is oly régen általuk szociálisnak vélt színekkel mesterkedték kiadásra-előadásra műveiket. Nem szeretném, hogy bárki most a magyar feketítést használhatná ilyesmire az érvényesülés lázában.

Vagy a műveltség önhittségében. Semmi nem tesz oly tájékozatlanná, mint a kevés tudás dölyfe. Világfi is lehet provinciális. Nemzetünk belső leszólói közt ezek nyüzsögnek. A típusnak, melyet Palágyi Lajos oly csattanósan bélyegzett meg, mai neve: kozmopolita mucsai. Aki négy nyelven korlátolt, az négyszeresen korlátolt, ugyancsak a fennhéjázása folytán.

Ezek aztán eleve képtelenek figyelembe venni a legfontosabbat. Azt a közösségteremtő hitelt, amely az olvasó vagy hallgató s a művész vagy tudós viszonyának is előföltétele. A hasonlathoz, mely a nemzet külső keretét az iskoláéval ábrázolta, lényeges belső vonásokat csatolhatunk. Az első osztályos gyermekek hatodik érzékkel fogják föl, hogy tanítójuk kivel kivételez, kit hanyagol el. Igazságérzetüknél csak az elnyomottaké, a társadalom alsó osztályosaié élesebb. S a nemzeteké, melyeket történelmi szenvedések tettek érzékennyé; szinte allergiássá sok mindennel szemben, amit más népek nem is észlelnek.

Aztán vannak még azok, akik… de nincs könnyebb – s rosszabb – levezető csöve a gondnak is, a fájdalomnak is, mint a vád. Még ha önvád is.”

Egyetértek Illyés véleményével. Most már valóban jöjjön a vers elemzése:

Dalaimban többnyire van
Valami tán madártalan,

Ez így – egyelőre - teljesen szolid, csaknem bátortalan jelzése annak, hogy a lírai Én oppozícióban van a „madársággal”.

Amint némi madáros is,
Csak remélem, hogy nem hamis.

A madársághoz – azaz a magyarsághoz – való viszonyát taglalja, teszi mérlegre. Amit eddig mondott, az még semmit sem döntött el.

Madárkodás nem kenyerem,

Madárkodás – azaz magyarkodás. Ez ebben a megfogalmazásban csak azért tűnik kétértelműnek, mert maga a „magyarkodás” is erősen kétélű kifejezés. Hétköznapi értelemben a szót ’a magyarsághoz való tartozását valaki üres, felesleges gesztusokkal túlhangsúlyozza’ értelemben használjuk. Ugyanakkor azonban a kozmopoliták szemében magyarkodás-számba mehet a hazához való kötődés legelemibb megnyilvánulása is.

Ugyanaz a gesztus is másféle megítélés alá eshet attól függően, igényel-e bátorságot. Egy agresszív magyarellenes légkörben az identitás bátor kifejezése lehet ugyanaz, ami a kocsmai cimborák körében, veszélytelen szituációban csak üres ripacskodás, magyarkodás.

A jelenség más népeknél is létezik, ha nem is mindig van rá szavuk. A közelmúltban, az egyik március 15-én egy székelyföldi oktatási intézmény román anyanyelvű tanulója rikító nemzeti (román) színekre mázolta az arcát. Ha emiatt üldözik, és nem törli le, a kislányt kétségtelenül bátornak kellene tartanunk. A provokáció azonban nem ért célt, senki sem törődött vele. Közönséges ripacskodás volt annak ellenére, hogy még a magát mértékadónak tekintő román média is „hős diáklány” minősítéssel illette a gyereket.

Madárkodás nem kenyerem,

Kezeljük jóindulattal. A legegyszerűbb, ha így értelmezzük: „a magyarkodás nem kenyerem”.

Még eddig azonban nem sikerült a versnek túljutnia a közhelyek szintjén.

„A madár virtust ismerem.”

A „magyar virtus” szintén az itthoni frázisok sűrűjébe tartozik. Értelme csak akkor van, ha valamiféle teljesítmény áll mögötte. Ha pozitív teljesítmény, elismerés, ha negatív – gúny. Itt konkrétan igazából egyik sem. A virtusra igazából mindig szükség van, nem feltétlenül jelent háborús, harci teljesítményt. Békés időkben az alkotómunka és a meg nem alkuvó, gerinces kiállás a hordozója.

„A madár virtust ismerem.”

A virtust ismerni? Az ismerheti, aki benne volt, vagy aki látta megnyilvánulni. Ez így finoman pejoratívnak tűnik, enyhén lebecsülő értelmű megjegyzésnek.

Lehet egyéb értelme? Lehet. Ha önmagát tekinti a vers Alkotója a magyar virtus hordozójának. Ilyen költőnk volt például Ady Endre.

Létezik-e ma magyar virtus? Azért lényeges a kérdés, mert mérlegre kell tennünk a Költő megjegyzését.

A virtus mindig létezik. Nemcsak a siker az egyetlen ismérve. Benne rejlik alkotásban, munkában, szerelemben, gyermeknevelésben. A sportbeli vagy egyéb sikerek sohasem jöhetnének létre nélküle. Mi magyarok kitartó és felelősségteljes munkát, meggyőződésünk vállalását értjük alatta.

Más népeknél is létezik. Mi a rómaiaktól vettük a fogalmat, de magának a virtusnak mindenkor léteznie kellett. Benne rejlik a virtus mindenben, ami az életnek értelmet ad.

„A madár virtust ismerem.”

Nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a megjegyzés tónusa elfogadó, vagy elutasító-e. Valahol a kettő között lebeg.

Jószerivel az egész versre jellemző ez a fajta határozatlanság. Mintha a Költő egyszerre két, egymással ellentétes elvárásnak akarna megfelelni. Ez az alapállás más műfajoknak sem kedvez, a lírában meg különösen hátrányos.

A virtust nem nehéz megtalálni, keresni sem nagyon kell. A hétköznapi életben, ha alaposan szétnézünk, mindig találhatunk olyat, ami méltó az elismerésre. Nem kell „nagy” dolgokra gondolnunk, nagyon sok embertársunk van, aki igyekszik értelmet találni az életben. Ha virtust akarunk, könnyen találkozhatunk vele, csak figyelnünk kell az embereket.

Lehetséges persze, hogy a mindennapi életben ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. Nem a virtus, hanem annak hiányát. Megalkuvást, lustaságot, nemtörődömséget, gonoszságot, pesszimizmust. Ez azonban nem helyezi hatályon kívül a virtust magát, és egyáltalán nem „bizonyítja”, hogy a virtus nem is létezik.

A virtus tagadása az égvilágon semmit sem bizonyít a virtussal kapcsolatban. A hiba sohasem a virtusban, mindig a tagadó „készülékében” van.

„Madár himnuszra ébredek,”

Ha korán kelünk, és bekapcsoljuk a rádiót, hallhatjuk a Himnuszt. A vershelyzet egyszerű illusztrációja.

Még egyszerűbb lehetőség: ebben a sorban felülkerekedik a játékosság. Nyáron a nyitott ablak mellett gyakran ébredhetünk madárcsicsergésre.

Magam a másodikra szavazok. A Himnuszra való utalás eléggé megfeszítené a madár-magyar egybejátszatás határait. Persze, azok így is feszülnek, a kétféle dimenzió ellentétes irányokba húzó hatásaitól itt már kezd szétesni a vers.

„És madártejjel festeget,
Fenyegető, nagy fényeket
Madár tájra madár ecset.”

A Költő azonban szemlátomást azt gondolja, hogy a madár-magyar egymásra játszás összetartja a művét. Ez derül ki ezekből a sorokból is. Ez alkalmi ötletnek nem is volna rossz, de itt már kezdi erejét veszíteni, hogy később egyre vérszegényebb legyen.

„És madártejjel festeget,”

A „madártej” hagyományos édesség, faluhelyen ma is gyakran elkészítik. Említése inkább sűríti, mint oszlatja a zavart. A Költő láthatóan nehezen képes ellenállni azoknak a szavaknak, amelyek madár- előtagot tartalmaznak.

Madártejjel nem lehet festeni, de ha mégis lehetne, az aligha lenne fenyegető.

„És madártejjel festeget,
Fenyegető, nagy fényeket
Madár tájra madár ecset.”

Ez így zavaros. Az eddigi félénk és lapos módon bátortalan kétfelé való célozgatás szellemében folytatódik a vers. A „fenyegető nagy fények” szép alliterációja inkább füstbe burkolja, mintsem világosabbá tenné a gondolatot a „fenyegető”, illetve a „fények” jelentésében az európai hagyományok értelmébe meglévő alapvető ellentmondás miatt.

„Madár tájra madár ecset.”

Akinek eddig nem volt világos a madár-magyar egymásra vonatkoztatása, annak legkésőbb itt feltétlenül leesik a tantusz.

A sor igazából sikertelen parafrázis. Az utalás Juhász Gyula híres versére vonatkozik (Magyar táj magyar ecsettel). Az egybevetés egyáltalán nem hízelgő a most elemzett műre nézve. Juhász Gyula versével összehasonlítva Laczki bágyadt semmitmondása még kietlenebbé válik.

Ha  „Madár tájra madár ecset.” fest valamit, az csak nagyon távolról emlékeztet a félig-meddig hivatkozott műre, még hiteles torzképét sem adja annak. A zavarosság nem tisztul, ráadásul a versben tovább szaporodnak a közhelyek. Ebben a kánonban a lappangó képzavar talán fel sem tűnik.

„Madárvér hányszor ontatott”

Költőnk ugyanazon az úton halad, mint az előző sorokban. Kár, hogy ez az ösvény nem vezet sehová.

Ráakaszkodik a magyar kultúra néhány valóban fontos elemére, és pajzsul tartja maga elé ezeket a hozzávetőleges idézeteket, mintegy mondanivaló helyett.

„Emitt a madár ugaron,”

Itt meg Ady verse idéztetik: A magyar Ugaron. Itt érkezett el az a pont, ahol kénytelen vagyok azt mondani, Költőnk élősködik a magyar lírai hagyományon. Tetszőlegesen rakosgatja egymás mellé régi magyar költők gondolatait egyetlen saját lelemény nélkül abban bízva, hogy a régi veretes sorok iránti köteles tisztelet arra bírja az olvasót, hogy valami tartalmat próbáljon találni a versben.

Pedig az nincs. A legkevesebb sincs. A vers közönséges közhelygyűjtemény.

A Költő talán abban reménykedett, hogy a régi remekművek egymás mellé sorjáztatott motívumai mintegy „maguktól” remekművé teszik a versét.

Ennek éppen a fordítottját láthatjuk. A szárnyaszegett, környezetükből kiragadott elemek egymást kérdőjelezik meg, és kétségbeesetten kiabálnak valamiféle rendező elv után. Ami a mostanra nyúzott ötletként visító madár-magyar egybevetésen kívül ebben a versben nem található.

„Emitt a madár ugaron,”

A „magyar Ugar” Ady Endre leleménye, az ő lírájának gondolatrendszerében van értelme és jelentősége. Itt nincs. Utánérzés, ismételgetés, közhely…

Talán csak egyetlen értelme van, de ez versünk Szerzőjére nézve igen rosszat jelent. Ennek a versnek a „gondolatvilága” az, ami maga a „madár ugar”.

Számkivetetten jár madár,
Ott, ahol már madár se jár.

Közhelyek, közhelyek, közhelyek. Tömött sorokban. Történelmi és kulturális közhelyek unalmas gyűjteménye. Egymás mellé illesztve, „lógva hagyva”. Lógnak a levegőben. Itt a verset már egyedül a ritmus viszi előre, de már az is izzad-fárad.

„A szembeszéllel szembeszáll,”

Talán ez első önállónak tűnő gondolat, de talán még ez sem az. Valószínűleg a szójáték inspirálta. Így lehet, mert összefüggés az előző és a következő sorokkal alig van. Ráfogni persze bármit rá lehet, de az nem pótolja a valódi kohéziót.

Miféle szembeszéllel és miért? Ennek végtelenül sok jelentése lehet a céltalan makacskodástól a hősi helytállásig. Most melyik? Talán a „madárság” általános jellemzése akarna ez lenni? Ahhoz ködös és közhelyes.

„Sörét kaszál, fogy a madár.”

Ál-tragikus hangvételű blődli. A választott szituációt meglovagolva igyekszik valamiféle allúziót kelteni madársor és magyar sors állítólagos hasonlósága között. Ez a néhány sor talán a Himnusz és a Szózat paródiája szeretne lenni, de a ráfogásos alapon tengődő félholt irónia ehhez nem tud elég erőteljes lenni. Ez a vers egyik fő problémája. A másik a filozófiai alapok teljes hiánya.

„Bár erdeink határain
Túl is madár szót hallani,”

A határon túl élő „madarak” – a határon túli magyarok – bágyadt, seszínű „beemelése” a versbe. A magyar nemzettudatnak a határon túliak szerves részei, de Költőnk láthatóan nem tud mit kezdeni velük. Éppen csak megemlíti őket, és gyorsan visszavonul. A gondolat félbe marad.

„De rajtunk madár átok ül,
Nézzük egymást idegenül.”

Talán egy sokkal jobb versben mindkét sor „elférne”, de ez sem biztos. Közhely a „magyar átok” is, az elidegenedés is. Hány évtizeddel maradt el a valóság mögött?

A közelmúlt divatos entellektüel „elidegenedési” szenvelgésén túllépett az idő. Lapos frázis tartalom nélkül.

„Madár madárnak farkasa,”

Tiszteletre méltóan hosszú karriert befutott közhely. Pókhálós áporodottságán még az sem enyhít, hogy „ember embernek” helyén a hajánál fogva előrángatott „madár madárnak” áll. Sőt. Így még képzavar is.

„Nem anyánk a madár haza.”

Ez se különb. Ez a fajta, a kozmopolitákra nagyon is jellemző üres és verbális „haza-ellenesség” voltaképpen az általuk folyton gúnyolt magyarkodó „sírva vigadás” kozmopolita megfelelője. Éppen annyira tartalmatlan.

„Ritka az is, hogy pár madár
Zsivajgó rajba összeáll,”

A vers két legjobb sora. Kár, hogy sem előzménye, sem folytatása. Ha a verset a Költő valaha átírja, az új és felelősségteljesebb, őszintébb és mélyebb változatot ezen két sor köré kellene építenie.

„Madár madárnál madarabb,”

Újra visszaesik a korábbi fellengzős semmitmondásba. Itt kimondottan kár érte, most valóban elindulhatott volna a vers.

A Költő nem tudott ellenállni a kínálkozó szójátéknak. Ez olyan fertőzés, amelyben a kánon sok tagja szenved.

A szójáték önálló életet élő nyelvi elem. Alaptermészete a fegyelmezetlenség, nem ismeri az alázatot. Nevelésre, fegyelmezésre szorul. Lírai műben csak akkor van helye, ha az alkotó képes a szójátékát megfegyelmezni, és úgy illeszteni a művébe, hogy abba tökéletesen simuljon, alázattal végezze a rábízott feladatot, és ne vihorásszon folyton kifelé, mint a vásott nebuló. A magyar költészetben ennek egyik legnagyobb mestere volt József Attila. Születésnapomra című versének számos szójátéka olyan engedelmességgel hordozza vállán a mű lírai alapjainak terhét, olyan magától értetődő természetességgel illeszkedik rímbe, ritmusba, tartalomba, hogy szinte észrevétlenné válik.

Hát itt? Kifelé dünnyög a versből. Csaknem károg.

„Egymást cibálja mind a rab.”

Megint egy olyan sor, amelynek akár jelentése is lehetne. Esetleg arról szólhat(na), hogy a magyar állandó meghasonlásban, viszályban él.

De vajon miért „rab”?

Alighanem csak a rím miatt. Tartalmi értelemben? Erőlködés. Szánalmas.

„Madárharapást csőrivel,”

A közhely nem vész el, csak átalakul. A Költő azon igyekezetében, hogy a magyar-madár egybevetésről minél több bőrt húzhasson le, nem veszi észre, hogy ezúttal a „kutya” főnevet is kedvenc madarával helyettesítette be.

„Míg nagyobb madár nem visz el.”

Mindent eláraszt a „madárság”. A nagy hal és a kis hal szakállas közhelye ettől nem fiatalodik, és – főleg – nem lesz frissebb.

„A madár nemzet óhaja
Ősmadaraknak óhaza,”

Láthatólag ez irónia szeretne lenni, de csak önmaga farkába harapó, sikerületlen fontoskodás. A paródia csak akkor lehet találó, ha a parodista pontosan megérti annak a lényegét, amit karikírozni szeretne. Itt ez nyomokban sem mutatkozik.

Mit is zagyvál össze?

„A madár nemzet óhaja
Ősmadaraknak óhaza,”

Nemzetről, ősökről, óhazáról, hazáról valóban sok szó esik manapság, számos új probléma merült fel, régi kérdések kapnak új válaszokat. A magyar történelem olyan értelemben lett aktuális, ahogyan még sohasem volt. A magyarok egy része tökéletesen érdektelen és tájékozatlan, legszívesebben tüstént külföldre özönlene, ha még nem távozott az országból. A másik része azonban nagyon is érdeklődik a múlt iránt. Sohasem volt annyi önkéntes és öntevékeny hagyományőrző az országban, mint ma. A magyar történelmi regények kezdik lekörözni a könyvpiac eladási listáin az összes többi népszerű műfajt. A felelősen gondolkodó emberek számára fontossá vált a magyar történelem. Nem hisznek az „elit” még mindig marxista síneken futó történetszemléletében. Évszázados dogmák inognak meg.

Erre reflektálna a vers,

Ezzel?

„A madár nemzet óhaja
Ősmadaraknak óhaza,”

Nemigen. A Költőnek láthatóan sejtelme sincs mindarról, amit elmondtam. Talán nem is érdekli, de semmiképpen sem érzi a nemzeti problémák jelen aktualitását. Inkább a szokásos lapos kozmopolita gesztussal igyekszik bágyadtan gúnyolódni. Csak annyira, hogy ne fájjon, senkit fel ne háborítson. A kozmopoliták elismerését érezhetően fontosabbnak érzi. Nem véletlenül. A kánon a kozmopoliták virtuális intézménye, elismerés, díj, nemzetközi kapcsolat, megjelenés, pénz tőlük várható. A közönség nem fontos.

„A madár nemzet óhaja
Ősmadaraknak óhaza,”

Így azonban itt sem történik más, mint kiérdemesült közhelyek sorjáztatása. A vén frázisoknak eszük ágában sincs táncra perdülni, csak vánszorognak egymás után. Még mindig nem szól a vers semmiről, pedig talán még a Költő is meg van róla győződve – a hívei meg különösen – hogy „jól odamondogatott a magyar nacionalizmusnak”.

Talán azt képzeli, hogy szellemes és finoman ironikus, pedig csak elbújik a közhellyé lefokozott régi panelek mögé. Onnan kukucskál elő vigyázva, hátha lőnek.

Nem mondogatott szegény oda senkinek. Csak ízlelgeti és koptatja a régebbi magyar líra egyes elemeit. Nem villant fel semmit, nem tesz hozzájuk semmit – közhelyesít.

„Hív a haza, talpra, madár,”

Ez látszólag jól illeszkedik az eddigi közhelyfolyamba, mégis fordulópont a versben. Az eddig is csak lanyhán szunyókáló költői erő mostantól mélyrepülésbe fog.

Vajon miért ennyire rossz itt ez a sor?

„Hív a haza, talpra, madár,”

Petőfi versének szórendjét a rím kedvéért fordította meg a Szerző. Az eredeti mérhetetlenül hatásosabb.

„Talpra magyar, hí a haza”

Így nyilván helyesebb és sokkal jobb. Petőfi megírta, hogy nem könnyen találta meg ezt a megoldást. Leírva magától értetődő. Petőfi verssorában munka van, nem is kevés. Hát ebben?

„Hív a haza, talpra, madár,”

Ebben nincs. Készen kapott panel. Mint az összes előző.

„Hív a haza, talpra, madár,”

Kereshetett volna Szerzőnk másik rímet. A rossz szórend eleve elveszi a sor élét, elemei megtorlódnak. A magyar-madár szócsere itt kimondottan zavaró, az irónia szándéka visszafelé sül el. Ki kellene hagyni, hiszen ez a sor minden eddigit alulmúl, Szerzője tomporát rugdossa. Kihagyni azonban nem lehet, mert akkor a következő is esik, és elindul a dominó. Meg kellene írni ezt a verset.

„Hív a haza, talpra, madár,”

Az irónia, vagy éppen a paródia – ha sikerült – mindig nagyon könnyednek tűnik. Nagy hiba azonban azt gondolni, hogy szerzőik a kisujjukból rázzák elő. A félresikerült paródia, vagy a célját tévesztő irónia mindig nagyon szánalmas. Mint ez a sor:

„Hív a haza, talpra, madár,”

Egyáltalán nem könnyű Petőfi híres sorát értékén karikírozni. Értéke alatt persze könnyű, de az szóra sem érdemes.

A Petőfit sikerrel karikírozók jelentős része maradt az Anyám tyúkja parodizálásánál. Nem véletlenül. A Nemzeti dal parodizálói ingoványos talajra tévednek, ahol könnyű elsüllyedni. A híres vers ereje nemcsak a szavakban, hanem a történeti szituációban, keletkezésének körülményeiben, és a vers további történetében is rejlik. Azok nélkül nem is érthető.

A jó költő nem szólítja meg, és nem sarkallja harcra, küzdelemre a népét, nemzetét nap mint nap. Csak akkor, ha ez elkerülhetetlen. A rossz költők akár naponta többször is megtehetik, annak semmi jelentősége. Belőlük hiányzik a költői felelősség. Általában a tehetség is, mert a kettő rendszerint együtt jár.

A jó paródia sohasem céltalan. Ugyanolyan fontos közlendői vannak, mint az általa célba vett műnek. Nem feltétlenül áll szemben annak üzenetével, sőt. Nem mindegy, humor vezérli-e, vagy elkeseredett, indulatos gúny.

Aki egy igazán fontos verset karikíroz, ugyanúgy meg kell találnia hozzá a megfelelő alkalmat, amikor a paródia általa alkalmazott módjára szükség van. Különben a paródiája céltalan és – értelmetlen.

Az irodalmi paródia ugyanis versenyre kel az eredetivel. Időnként le is győzi – amint azt Karinthy paródiái esetében láthatjuk. A paródia sem gondolatiságban, sem poétikai eszközeinek színvonalában nem lehet a karikírozott mű alatt.

A Nemzeti dalnak számos népi paródiája van, ezek azonban nem vindikálnak maguknak semmiféle irodalmi értéket, eszük ágában sincs megmérkőzni az eredetivel. Játékos vagy kimondottan együgyű rigmusok.

Érdekes, hogy azok nem követik el azt az ostobaságot, hogy a Nemzeti dal első sorában felcseréljék a tagmondatok sorrendjét. Ettől a sor eleve elveszíti az erejét.

Ahhoz, hogy valaki a Nemzeti dalról írjon sikeres paródiát, vagy sikeresen és jogosan hivatkozhasson rá ironikus hangnemben, olyan szituáció kell(ene), amikor valamiért ez aktuálissá válna.

Most aktuális? Ez?

„Hív a haza, talpra, madár,”

Nemigen. Suta, idétlen, erőtlen.

Hogy megértsük, miről is van szó: a Nemzeti dal első strófája – mint a felhívó lírai alkotások legjobbjai általában – rendkívül kiélezett szöveg. Borotvaélen táncol.

Nézzük:

„Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”

Az első négy sor rendkívül kiélezett. Semmit semmivel nem lehet felcserélni. Próbáljuk meg – azonnal összeomlik.

Itt pedig:

„Hív a haza, talpra, madár,”

A tagmondatcsere, illetve a magyar-madár szócsere akkora tehertétel, hogy ettől ez a sor semmiképpen sem képes egy dimenzióban maradni az eredetivel. Utóbbi itt különösen rossz.

„talpra, madár”

Látens képzavarral súlyosbítja saját helyzetét.

„Hív a haza, talpra, madár,”

A ritmikailag kiherélt, képzavarral torzított sor teljesen tönkreteszi mindazt, amit a Szerző a közhelyek szorgalmas gyűjtögetésével eddig építeni akart. Érdemes újra megszemlélnünk az eredményt. Hogy’ is fest idáig a vers?

Fenn a madárlesen ülök
És újmadárul füttyögök
Leplezni cseppet sem tudom
Enyhe ember-akcentusom,
Dalaimban többnyire van
Valami tán madártalan,
Amint némi madáros is,
Csak remélem, hogy nem hamis.
Madárkodás nem kenyerem,
A madár virtust ismerem.
Madár himnuszra ébredek,
És madártejjel festeget,
Fenyegető, nagy fényeket
Madár tájra madár ecset.
Madárvér hányszor ontatott
Emitt a madár ugaron,
Számkivetetten jár madár,
Ott, ahol már madár se jár.
A szembeszéllel szembeszáll,
Sörét kaszál, fogy a madár.
Bár erdeink határain
Túl is madár szót hallani,
De rajtunk madár átok ül,
Nézzük egymást idegenül.
Madár madárnak farkasa,
Nem anyánk a madár haza.
Ritka az is, hogy pár madár
Zsivajgó rajba összeáll,
Madár madárnál madarabb,
Egymást cibálja mind a rab.
Madárharapást csőrivel,
Míg nagyobb madár nem visz el.
A madár nemzet óhaja
Ősmadaraknak óhaza,

Ha idáig újraolvassuk a verset, legfeljebb az tűnik fel, hogy a régi magyar lírából kölcsönzött elemek és az arra vonatkozó utalások ebben a környezetben mennyire unalmasak, laposak, közhelyesek.

Pedig lehet ám ezt jól is csinálni. Példa rá Márai Sándor Halotti beszéd című költeménye. Ott az idézetek és utalások szervesen illeszkednek a versbe, mert a Költő mesterségbeli tudásával alkalmazza, használja őket. Márai verse szárnyal, száguld benne a költői erő, akár a vízen a torpedó. Ez a vers azonban túlterhelt, rozoga, ezer lék tépte folyami bárka, amely csak üggyel-bajjal tartja magát a felszínen.

Eddig a pontig azonban kínnal-keservvel, de mégis a felszínen marad. Most azonban következik ez a keservesen rossz sor:

„Hív a haza, talpra, madár,”

Itt van a fordulópont.

Eddig leginkább azt tűnt fel, mennyire közhelyesek ebben a szövegkörnyezetben ezek az egymás mellé sorakoztatott elemek. Most új dimenzióba lépünk. Most már azt kell látnunk, mennyire holtak. Csupa halott frázis. Verbális zombi-kollekció.

„Hív a haza, talpra, madár,”

Ez a minden előkészítés nélkül ide biggyesztett sületlen sor teljesen tönkreteszi a verset. Mostantól nevetséges. A nyomaték kedvéért meg is kell ismételnem: a vers mostantól nem ironikus, hanem nevetséges.

A jó színész közönsége akkor és azon nevet, amikor a színész akarja. A rossz színész, a ripacs saját magát röhögteti ki.

Pontosan ezt műveli ez a sor a verssel. A mű innentől önmaga karikatúrája. Végtelenül szánalmas.

„Madár földön ki-ki megáll.”

Leginkább a rím kedvéért idecsapott, eléggé keshedt értelmű sor. A „madár föld – magyar föld” egybevetés kimondottan ostobán hangzik. A Költő következetes, megy előre – a semmi irányába.

„ki-ki megáll.”

Erőtlen, távoli allúzió Kölcsey soraira:

„Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,”

Ha csak ennyit emelek ki, tisztán érzékelhető a kapcsolat. A Kölcsey két sorához képesti tömörség azonban itt színtelenség. Ha viszont a teljes sort nézem:

„Madár földön ki-ki megáll.”

Szinte megszűnik a kapcsolat. Nagyon rossz sor, paródiának is gyönge. Nem állítható a Kölcsey-idézet mellé.

„Ki hígmadár, ki mélymadár,”

Itt a vers valódi problémára tér, kár, hogy ilyen nevetséges, képzavaros módon.

„Ki hígmadár, ki mélymadár,”

Természetesen itt már szó sincs semmiféle „madarakról”, azokhoz csak a Szerző ragaszkodik makacsul.

A „hígmagyar”, illetve „mélymagyar” terminusok Németh László Kisebbségben című esszéjéből származnak. Kevés olyan mű akad a magyar irodalomban, ami annyi bajt okozott volna, mint éppen ez.

Németh László a magyar hagyományokhoz és a nemzeti kultúrához való viszony alapján „kategóriákat” akart felállítani, „típusokat” felállítani.

Már az alapgondolat is elhibázott volt. A Trianon utáni évtizedek fájdalmas, önmarcangoló bűnbakkeresésében sem lett volna szabad magyar írónak ilyen ösvényre tévednie.

Az sem mentség, hogy nem Németh László kezdte. Talán Székfű Gyula tanulmányaiban, talán korábban bukkant fel a törekvés, amely „jó magyarok” és „rossz magyarok” valamiféle „általánosítható fogalmát” akarta meghatározni.

Ha van fölösleges fáradság, ez mindenképpen az. A nemzeti kultúrához és a nemzeti hagyományokhoz való viszony egyéni jelenség, semmiféle kampánnyal vagy hatalmi szóval nem befolyásolható. Nem is kategorizálható. Minden korban voltak a hagyományokkal szembeforduló magyarok, és közöttük nem mindig és nem mindenki állt a „rossz” oldalon. Akadtak olyanok is persze. Volt, aki „elvből”, más haszonlesésből. Volt, aki puszta gőgből. A „legjobb családokkal” is előfordult. Volt a szabadságharcban olyan magas rangú honvédtiszt, akinek a rokona „muszkavezető” volt 1849 nyarán.

 A „hígmagyar”, meg a „mélymagyar” elhibázott és fölösleges kategóriák. Erre Németh László alkalmasint maga is rájöhetett. Legkésőbb akkor, amikor arra célozgatott, hogy ugyanaz a személy élete egyik szakaszában „hígmagyar” volt, a másikban meg „mélymagyar”.

Németh László a kultúrához való viszony szemszögéből akart kategorizálni, de kiengedte a szellemet a palackból. Igazából már ő maga politikai térre terelte a témát azzal, hogy az „asszimiláns” magyarokra célozgatott. Akarta, nem akarta – felelőtlen volt. Törvényszerű volt a korban, hogy az ő kategorizálása nyomán a vita leginkább keresztény és zsidó magyarok szembeállításával csúcsosodott ki. A magyar antiszemitizmus hálásan fogadta Németh László „kategóriáit”, és tüstént fegyvert kovácsolt belőlük.

Nincsenek „magyarságbeli” fokozatok. Igazából minden ember külön kategória. Vannak, akiknek van magyar identitásuk, és vannak, akiknek nincs. De ez Németh terminusaival nem írható le; a hazafias gondolkodású magyar nem „mélymagyar”, és a kozmopolita sem „hígmagyar”. Még maradók és elvándorlók vonatkozásában sem igaz a tétel. Van, aki negyven éve nem járt itthon, mégis magyar hazafinak tekinti magát, meg olyan is, aki tudatosan igyekszik a magyar nemzeti értékeket rombolni – itthonról. Vannak köpönyeget váltó hazafiak és megtérő kozmopoliták.

Félreértés ne essék: a kozmopolita nem „hígmagyar”. A kozmopolitizmus nem származástól, vallástól, vagyontól, vagy státusztól függ, hanem csupán a magyar nemzeti értékekhez való pillanatnyi hozzáállástól. A kozmopolitizmus nem státusz, csak állapot. Esetleg pillanatnyi állapot. A kozmopolita önmaga nyilvánítja ki önmaga kozmopolitizmusát, és ahogy kinyilvánítja, éppen úgy vissza is vonhatja.

Kozmopolita az, aki ebben a pillanatban a magyar nemzeti értékek és érdekek rovására képvisel valami más érdeket. Mindegy, tudatosan vagy nem tudatosan. Szóban, vagy tettel. Az idegen érdek bármi lehet a nemzetközi finánctőke érdekeitől kezdve valami idegen magánérdekig. Szóval, tettel, bármivel. Meggyőződéssel, vagy meggyőződés nélkül. Anyagi haszon vágyából, vagy önként. A kozmopolita „világpolgári” öntudatában mérföldekkel különbnek tartja magát a tolvajnál, aki lopott műkincset ad el a külföldi csempésznek, pedig lényegében ugyanazt teszi. Kárt okoz a magyarságnak. Anyagi, eszmei, erkölcsi kárt.

Fölösleges törvényt hozni ellene. Fölösleges hazaárulást kiáltani. Nem a még nagyobb széthúzás, a még súlyosabb viszály, hanem a konszenzus lehetőségét kell keresni. Belső ellentétből volt is, van is elég, semmi sem vethet nekik véget, csak a kölcsönös megbocsátás.

A kozmopolita visszavonhatja korábbi nyilatkozatait, azokat revideálhatja, meg is tagadhatja. Az idézett cikk szerzője is. A magyar értékeket a leggonoszabbul, legalpáribb módon gyalázó versike elkövetője is.

A magyarság jövője jelentős részben attól függ, hogy ezeket a visszatérőket tudja-e örömmel, méltósággal, a megbocsátás teljességével fogadni. Soha többé nem hánytorgatni, nem a szeme közé mondani – elfelejteni.

Igaza csak annak lehet, aki megbocsát.

A magyar nemzeti értékek tekintetében minél hamarabb konszenzusra kellene jutni, és ebben benne van a magyar líra feladatkörének meghatározása, a költészet új alapokra fektetése is. A jelenlegi kánon nyilvánvalóan nem maradhat érvényben, de a magyar kultúra építésének, továbbvitelének érdekében elkerülhetetlen a valódi nemzeti megegyezés. Amit aztán követhet a szomszéd népekkel való viszony jövőt teremtő rendezése is.

Igaza csak annak lehet, aki megbocsát.

Megbocsátani pedig csak magától értetődően, a lehető legtermészetesebben szabad. Pózok nélkül, ceremónia nélkül. Teljes egészében mellőzendő a patriarchális idők nadrágszíj-szertartásaira emlékeztető teátrális bocsánatkérési és megbocsátási rituálé. Nem újabb sebeket akarunk adni, a régieket akarjuk végre a kölcsönös feledés által meggyógyítani.

Mindenkinek vannak sebei.

Nincs a magyar társadalomban olyan rész, réteg, csoport, amely az első világháborútól idáig tartó elkeserítő évszázadban ne kapott volna súlyos, gyógyíthatatlannak tűnő sebeket, amelyet ne ért volna megbocsáthatatlannak, jóvátehetetlennek tűnő sérelem. Meg kell szakítani a gyűlölködés, bizalmatlanság, a megtorlás, az állandó felhánytorgatás körkörös láncolatát, ezt pedig csak a gyűlölködésről, bizalmatlanságról, felhánytorgatásról, megtorlásról való kölcsönös lemondással lehet.

Bármennyire is naivnak tűnik, a jövő felé más út nem vezet.

Ezt követően lehet ugyanazt kezdeményezni a kárpát-medencei népek között is; ahol ugyanezen elvek alkalmazása teremthet békét.

Egyedül ez lehet az alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulásának biztosítéka, nem pedig az iróniává előléptetett verses gyűlöletbeszéd.

Visszatérek a vershez.

„Ki hígmadár, ki mélymadár,”

Németh László szerencsétlen kategóriáit sokan sérelmezik – jogosan. Lehet, hogy a vers az ilyen címkézés ellen irányul?

„Ki hígmadár, ki mélymadár,”

Így? Aligha.

„Ki hígmadár, ki mélymadár,”

A vers tendenciája nem változott. Ez a sor is önmaga karikatúrája, akár az előzőek.

„Ki hígmadár, ki mélymadár,”

Vajon miért nem látta ezt a Szerző? „Hígmadár?” „Mélymadár?” Ez így már több mint nevetséges. Röhejes.

Végképp aknára futott és elsüllyedt a magyar-madár egybevetés. Közönséges, önmagát kérdőjelező komikumforrássá vált.

Miért nem érezte ezt a Szerző? Miért nem látta, hogy a „madársághoz” való csökönyös ragaszkodás ide vezet?

Magától értetődően váltania kellett volna. A „madárságot” még idejében át kellett volna valamiképpen vezetnie, futtatnia. Fel kellett volna fednie az amúgy is nagyon tökéletlen szimbólumot, és nyíltan kellett volna a magyarságról beszélnie. Ha nem a vers kezdetén, hát akkor, amikor már neki is éreznie kellett volna, hogy a madár-magyar párhuzam nem bír el többet.

Hiányzott a bátorság. Mit akart a Költő? Ha a magyar nemzeti értékeket akarta támadni, akkor ezt kellett volna tennie, őszintén, nyíltan. Így még az sem derül ki, mit is akart támadni – elvész a szándék a közhelyek dzsungelében. Vállalni kellett volna a véleményét, és a zombi kollekció helyett a saját friss szavaira lett volna szükség. Ennél bizonyára sokkal jobb vers lett volna. De ez a mások szavai mögötti félénk bujkálás, a laposkúszás-álcázás semmire sem jó.

„Ki hígmadár, ki mélymadár,”

Semmiről sem szól, és kegyetlenül nevetséges. Az elején bizonyára jó ötletnek tűnt a magyar-madár helyettesítés. Itt már végleg kimúlt.

Azon még talán érdemes volna elgondolkodni, vajon megél-e a magyar-madár helyettesítés abban az esetben, ha a Költő kevesebbet markol. Vajon akkor is maga alá temeti a téma, ha nem általában a magyarságról akar beszélni, hanem valamire leszűkíti a célmezőt? Ha súlypontot ad az iróniának? Talán igen, talán nem.

Nézem tovább:

„Amerre tárul a határ.”

Csak az előző sor rím-tartozéka. Elég sok ilyesféle töltelék-sor van a versben, de most mrá nem is számít. A nívót tovább nem rombolja. Amúgy a sor önmagában szép, egyike a legszebbeknek.

Nincs már hová futtatni a verset, minél hamarabb le kellene zárni. Alighanem ezt a Szerző is érzi.

Javítani? Nem lehet. újra kellene írni. Bátrabban, konzekvensebben, nem közhelyek mögött settenkedve.

Most következik a Költő személyes állásfoglalása. Elég későn.

„Madár modor nem jellemez,”

Talán azt akarja mondani, hogy beállítottsága, egyéni felfogása nem azonos azzal, amit „madár modor”-nak aposztrofál. Ez a „madár modor” megint olyan sületlen szójáték, amely helyett legalább ide kellett volna valami erőteljesebb, pontosabb kifejezés. A ritmusba szépen illik, és szellemesnek tűnik.

Ha korábban kellőképpen megvilágítja, melyek is azok a jellemzők a magyar felfogásban, gondolkodásban, amelyeket elutasít, akkor most talán ez a szegény „madár modor” szódával elmehetne. Akkor is zavart okozna, hiszen a „modor” alapvetően külsőségre vonatkozik. Talán a magyar nacionalizmus külső megnyilvánulásait, teátrális gesztusait utasítja el?

Még jóindulattal is nehéz ezt feltételezni. A „madár modor” meg annyira csökevényes megfogalmazás, hogy a célpont nemigen azonosítható, legfeljebb akkor, ha bizonyos dolgokat „hozzáértünk” a vershez. Ez a posztmodern kritika kedvelt eljárása ugyan, de nem élek vele. Ha valami nincs benne a versben, azt semmiféle „magyarázat” nem pótolhatja.

Annál meglepőbb a folytatás:

„Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Talán a Költő úgy döntött, demonstrálja a magyarsághoz való tartozását?

A jelek szerint – igen.

Csakhogy…

Ez mennyiben tekinthető a magyarsághoz való tartozás kinyilvánításának?

„Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Pontosan annyira világos és határozott ez is, mint az előző. Nem beszélve arról, hogy a „Madár vagyok,” itt már nemcsak kétértelmű, hanem kimondottan nevetséges is. A közönség a hasát fogva röhögne.

Ez a két sor akar a Szerző hitvallása lenni:

„Madár modor nem jellemez,

Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Sajnálatos, hogy egy kecskerím kedvéért a Szerző ismét lemondott az esetleges erőteljesebb megoldásról.

„nem jellemez,

Nem jelmez ez”

A kecskerím megvan – csak a tartalom nem jutott előre. A „szellemes” kecskerím miatt megint felemás, félszeg, se hús, se hal megoldás.

A két sor az ügyetlen versépítkezés iskolapéldája lehetne:

„Madár modor nem jellemez,

Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Ha már eddig nem futott volna végképp rossz vágányra a vers, itt kellene lenni a kulcsmozzanatnak. A Szerző személyes, mélyen átélt érzelmi állásfoglalása. Vagy annak kéne lennie. Ehelyett ezt kapjuk:

„Madár modor nem jellemez,

Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Ez lenne a mondanivaló megkoronázása? Valóban az, de nem jó értelemben.

„Madár modor nem jellemez,

Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Szánalmas. A szójátékok üdvlövései közben dadog a szónok.

„Madár modor nem jellemez,”

Félénk megjegyzés, miközben élénken pislog jobbra is, balra is. Ugye, ennyit azért lehet? Ezt ugye senki se helyteleníti?

Aligha felel neki bárki is, hiszen merőben komolytalan.

„Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Ez meg már nevetséges.

„Madár vagyok”

A néző vagy hallgató nevetve bólint: igen, az.

„nem jelmez ez,”

De nem is jelleget adó öltözék.

„Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Mit akar közölni?

Magyar vagyok magam is, ehhez a néphez tartozom, bizonyos mértékig együttérzek a népemmel, magyarságomat vállalom.

Lehet-e ennél szerencsétlenebbül?

„Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Ennél még prózában kifejtve is sokkal jobb: a magyarsághoz tartozom, most vallom be, és rajtam a magyarság nem álruha.

Ez így nem nevetséges.

„Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Így igen.

A Költő hitvallása tehát ilyen seszínűre, határozatlanul toporgóra, vagy – más nézőpontból szemlélve – ennyire tragikomikusan nevetségesre sikeredett.

„Madár modor nem jellemez,

Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Ez után már valóban nem következhet egyéb, mint a vers lezárása. Ez:

„Idegen tollam veszthetem,
Aki madár, nem tart velem.”

Itt a vége. A vers nagy keservesen finisbe ért.

„Idegen tollam veszthetem,
Aki madár, nem tart velem.”

Mintha ebben a két sorban mégis több volna, mint az egész versben együttvéve. Főleg az elsőben. Ez sem több mint bátortalan latolgatás, félénk rezignáció, de mégis…

„Idegen tollam veszthetem,”

Felnőttesebb sor a gyerekes közhelyek után. A lapos „öncenzúra”, a frázisok mögötti félénk kuporgás, álcázó rejtőzködés után felkapjuk a fejünket.

„Idegen tollam veszthetem,”

Ez a sor mutat a legtöbbet a Szerző kvalitásaiból. Talán nem a tehetség hiányzik, hanem a bátorság.

Halovány, félénk felmérése annak, hogy az idők színvallásra kényszerítenek, nem lehet mindig manőverezni egymással vitában álló világok között.

„Idegen tollam veszthetem,”

Igen, elvesztheti. Nem igazán érti még, mi is az „idegen toll”, mit kell annak tekinteni, és mi a jelentősége.

„Aki madár, nem tart velem.”

Ez a sor többféleképpen is szemlélhető. Talán a rímhívó szó generálta ide, de az is lehet, hogy ez a sor készült el a versből a leghamarabb. Kár, hogy a környezete tollban maradt.

Ha szándékosan játszik rá a Szerző a sorban rejlő többértelműségekre – amit nem tartok valószínűnek -, csaknem mesteri.

Nézzük, mi minden rejtőzhet benne. Csak a két legfontosabbat:

1. Nem követnek engem

a)      a magyar érzelmű emberek,

b)      magyar hazafiak

c)      magyar nacionalisták.

A nem kívánt törlendő.

A másik legfontosabb lehetőség akkor adódik, ha elhagyjuk a versre eddig rákényszerített magyar=madár kényszerzubbonyt.

1. Nem követnek az ostobák, azaz a „madarak”.

Egészen eddig fel sem vetettem, a vers elemzése során tudatosan mellőztem ezt a lehetőséget. A madár szónak a magyar szlengben van pejoratív értelme, ’becsapott, ostoba, hiszékeny, vagy felületes embert’ jelent.

Ezt nem vehettem figyelembe a madár-magyar egybevetés vizsgálatánál. Akkor végig azzal kellett volna vádolnom a Szerzőt, hogy alantas előítélettel eltelve igyekszik gúnyolni a saját népét.

„Aki madár, nem tart velem.”

Felemás vége egy felemás szavú, gyöngére sikerült versnek.

Folytatása következik.