HARMINCNEGYEDIK RÉSZ
-
Tiszta szívvel adom, ahogy te is tiszta szívvel siettél
városom segítségére. Élj vele zavartalan örömben, töltsd rajta a kívánságodat,
rendelkezz vele kedved szerint. Legyen ő hűséges szolgálód, és adjon neked
annyi gyönyört, amennyit csak asszonyi test adni tud. É pedig minden élet
Anyjára esküszöm, sohasem fogok elfeledkezni Medvéről, a Nagy Főnökről, a hajók
és tengerek uráról, a Nagy Tengeri Szörny ivadékáról, az égig érő falak
építőjéről, a messzeségek és minden idők vándoráról, a ki a Nagy Anyának és
Asztlant Tengeristenének egyaránt a legkedvesebb gyermeke, akit barátomnak
mondhatok, és aki engem mindörökre barátomnak mondhat.
Szertartásosan búcsút vettünk egymástól. Keselyűt többé
sohasem láttam. Kézen fogtam a lányt, hogy a kajütömbe vezessem. Mélységesen
meg voltam róla győződve, hogy Jázmin sokkal jobban járt velem, mintha negyedik
asszonyává lett volna Keselyűnek, aki – habár nagy főnök, a város ura, meg
mifene – mégiscsak egy randa fráter.
A város egyébként Keselyűstül, nagyfőnököstül mindenestül
semmivé lett, elsöpörte a katasztrófa, nyom se maradt utána. Alighanem Jázmin
lehetett az egyetlen túlélő.
Este a teitán beszámolt lidérces élményeiről, de én nem
hallottam. Reggel hajóink kifutottak a tengerre, de én nem láttam. Ragyogó
napfény játszott az azúrkék hullámokon, de én nem érzékeltem – velem volt
Jázmin.
Tombolva habzsoltuk egymást két nap, két éjszaka.
Téptük-szaggattuk egymás testét, nyakig lucskosan fürödtünk sikongatóan édes
orgazmus-csodákban, szilaj istenekként kóstolva sohasem látott, sohasem érzett,
borzongatóan pogány örömöket. Ittuk a gyönyört nyakig eltelve, mégis
kielégíthetetlenül, együtt ziháltunk minden lehetséges módon, valamennyi
elképzelhető testhelyzetben, végigízleltük összes forrását a legvadabb
gyönyörnek a vágy sápadtságától a kéj pirosságán át a tomboló mámor
lángvöröséig. Szakadatlanul áldoztunk a nász tüzes oltárán, repültünk egyre
magasabbra, és az élet fejedelmeinek éreztük magunkat. Azok is voltunk.
Akkor szerelmesnek éreztem magam, pedig távolról sem voltam
az. Jázmint csupán a testemmel szerettem, porhüvelyemmel imádtam, becézgettem.
Valójában nem tudott rólam semmi lényegeset, hiszem sohasem emeltem igazi
társammá, lelki szövetségesemmé. A szerelemben magam is zöld gyümölcs voltam
még, éretlen kamasz, baromfiudvar pelyhes tollú kiskakasa, csillapíthatatlan
vágyú fiatal hímoroszlán. Hiába kaptam apámtól gyönyörű útravalót a szerelemre
nézve, azok még holt szavak voltak, még lelket kellett lehelnem beléjük.
Kapcsolatunkat felülmúlhatatlannak éreztem, mivel a testiség terén nem is volt
felülmúlható. Azóta megértettem, hogy a szerelem igazából bennünk érlelődik,
tőlünk és általunk lesz csodálatossá, lelkünkben kapja tiszta fényét,
érzelmeink tisztaságában lesz szívbemarkolóan életre szóló. Ettől válik a
testiség is még szebbé, még felemelőbbé.
Most, amikor végre az igazi szerelem örök verőfényében
sütkérezem, némileg szégyenkezve gondolok vissza Jázminra és a vele töltött
időre. A valódi szerelem pazar fényében pislákoló gyertyalángnak, esendő
lidércvilágnak tűnik, amit akkor lángoló sugárkoszorúnak tartottam. Csupán az
vigasztal, hogy semmit sem raboltam el Jázmintól. Ő sem volt igazi érzelmekre
érett, és örök szerelemnek vélte, ami hálánál aligha volt egyéb. Kapcsolatunk
neki is ugyanazt jelentette, amit nekem; gyönyörteljes szeretkezések viharos
sorozatát.
Se láttam, se hallottam. Jázmin volt csupán az életem, rajta
kívül más nem létezett. Nem érzékeltem mást se a hajóúton, sem a „létravárosba”
visszatérve. A jó barátok mosolyogva elkerültek, az irigyek sárgult lélekkel,
gyilkolni kész tekintettel meredtek rám, a vénasszonyok súgtak-búgtak, a
fajankók barátságtalanul vigyorogtak, az ostobák erkölcsi gőgjükben
pöffeszkedve mutogattak ránk.
Mi pedig Jázminnal csak szeretkeztünk, szeretkeztünk és
szeretkeztünk. Szeretkeztünk ágyban és asztalon, lámpafénynél és sötétben,
napsütésben, és a holdfény derengésében, szeretkeztünk mezőn és réten, satnya
bokrok tövében éppúgy, mint méltóságteljes tölgyek árnyékában. Szeretkeztünk,
szeretkeztünk minduntalan és folyton-folyvást; mint olyan emberek, az életet
nem rettegik, de nem is számítgatják, hanem egész egyszerűen élik. Gyönyörökből
épített palotánk falairól fröccsenve pattant vissza minden sunyi álokoskodás,
minden talmi perpatvar, minden kalmárlocsogás és minden bárdolatlan agyarkodás.
Csak szeretkeztünk, szeretkeztünk, szeretkeztünk önfeledten, szabadon és
boldogan.
A teitán volt, aki – bár akaratlanul – véget vetett
mámorteli elszigeteltségünknek.
-
Bocsáss meg nekem, hosszú emlékezetű – mondta végtelen
zavarban. – Nem akarom megzavarni a mézesheteidet, de szükségünk van rád.
Hát persze, gondoltam. A katasztrófa. Mindenképpen túl kell
élnünk, hogy utána még hosszú évekig szeretkezhessünk.
-
Közel már? – kérdeztem.
-
Attól tartok, igen – mondta fáradtan a teitán. – De
aligha tudunk felkészülni rá. Más baj is van.
Meglepődve mértem végig.
-
Más baj? Micsoda?
A teitán szomorúan hajtotta le a fejét.
-
Mi más baj jöhet még? – nógattam. – Mi más baj jöhet?
Mi egyéb jöhet még azon kívül?
A teitán tehetetlenül tárta szét a karját. Sohasem láttam
még ilyen fáradtnak.
-
Dékó király – nyögte keserűen. – Dékó király és a mi
drága jó Asztlantunk. Dékó király, akinek egy világvége is kevés ahhoz, hogy
világhódító fantazmagóriáiról lemondjon.
-
Mi történt? Kérdeztem most már nagyon nyugtalanul.
-
Dékó király flottát és hadat küldött a Nagy Öböl belső
vidékeinek elfoglalására. Már a középső félszigeten járnak. Hamarosan itt
lesznek. A környező városok harcra készülnek, hosszú emlékezetű.
Teljesen kiszáradt a torkom.
-
Mit teszünk, teitán?
Nem ilyennek szántam a kérdést. Hűvösen, előkelő hangsúllyal
akartam feltenni, és nem is így, „teszünk”, hanem a kívülálló hangján: „Mit
tesztek?” De nem lehetett. Már nem. Nem hagyhattam több cserben őket éppen
most, amikor újabb veszedelemmel készültek farkasszemet nézni. Elszeretkeztem
Jázminnal az időt, amikor még tiszta lelkiismerettel távozhattam volna.
A teitán figyelmesen nézett a szemembe.
-
Előbb még egy kérdést, hosszú emlékezetű.
Ingerülten sóhajtottam fel. Ne! Csak ezt ne! Ezt a kérdést
ne! Ne kelljen fennhangon felelnem rá!
Proget azonban nem irgalmazott. Be kell látnom: nem is
tehette. Nem tehetett mást.
-
Mik a terveid, Medve? – szegezte nekem, és én lélekben
hebegve-habogva húzódoztam a kérdés elől.
-
Miért kérded, teitán? – kérdeztem vissza, hogy időt
nyerjek.
-
Mert nekem tudnom kell. Tudnom kell, számíthatok-e rád
ezután is. szép volt, hogy megmentetted az életemet, de te is tudod, nem
élhetsz ebből ez egyetlen tettedből életek hosszú során át – keményen a
szemembe nézett, és kíméletlenül folytatta. – Felelj nekem, Medve, itt
maradsz-e, vagy elmész közülünk?
Ekkorra már összeszedtem magam. Igazam tudatában készen
álltam a szellemi párviadalra a teitánnal. A teitánnal – vagy akárkivel.
-
A szívem maradni akarna – feleltem. – de az eszem
távozást parancsol.
-
Tehát elmész?
-
El!
-
Akkor menj azonnal!
Kezdtem érteni. Nem azért jött –
mint azt eddig gondoltam – hogy mindenképpen maradásra bírjon. A teitán ennél
sokkal okosabb volt. Vagy ravaszabb? Ki tudja?
-
Ezért jöttél, teitán?
-
Azért jöttem, mert szükségünk van rád, de nem mindenáron,
hosszú emlékezetű. A hírt eddig még nem közöltük a néppel. Ha távozni akarsz,
tedd meg, de most azonnal! Tedd meg, mielőtt mindenki tudomást szerezne Dékó
támadásáról. Tedd meg, mielőtt bárki azt hihetné, hogy cserbenhagysz bennünket.
Ami előjelnek is szörnyűséges volna.
Vadul vert a szívem, a homlokomon verejtékpatakok
csordogáltak.
-
Mit fogtok tenni?
-
Mész, vagy maradsz?
Rövid ideig haboztam.
-
Mész, vagy maradsz?
A teitán tekintete átható volt. átható, éles, következetes
és könyörtelen. Legkomiszabb ellenségemnek sem kívánhatom, hogy valaha így
nézzenek rá. Pedig megérdemelné. Mindenki megérdemelné a teitán tekintetét, aki
valami igazságtalanságot vagy felelőtlenséget készül éppen elkövetni. Megérdemelné,
hogy iylen vesébe látó pillantás előtt kelljen számot adnia.
-
Mész, vagy maradsz?
Kezdtem elbizonytalanodni. Miért furdal a lelkiismeret,
amikor igazam van?
-
Mész, vagy maradsz?
-
Azt hiszem, megyek – nyögtem zavartan, hiszen Proget
szemei változatlanul fogva tartottak. – Mennem kéne. De nem tudom. Nem tudom,
teitán.
-
Döntened kell, hosszú emlékezetű! – a teitán
arckifejezése változatlanul sarokba szorított, pedig semmi varázslat sem volt
benne, csupán valami mérhetetlenül hatalmas erkölcsi erő, az igazság fensége. Határtalanul
szégyelltem magam.
-
Mész, vagy maradsz?
Tudtam, hogy maradni fogok. Tudtam, már beszélgetésünk
legelején. De ez a teitánnak kevés volt. ő azt akarta, lássam be, hogy maradnom
kell. Maradjak és segítsek nekik tiszta szívemből, legjobb tudásom szerint.
-
Mész, vagy maradsz?
-
Mit gondolsz rólam, ha elmegyek? – nem volt könnyű
kimondani, hogy maradok.
-
Rám tartozik, hogy mit gondolnék rólad, hosszú
emlékezetű – mondta végtelenül halk hangon a teitán. – Az viszont a te dolgod,
miként tudsz elszámolni magaddal, ha elhagysz bennünket. Neked sok életed van,
de csak egyetlen lelkiismereted.
A szemek! Azok a meg nem rebbenő, választ váró, igazságot
követelő, nem alkuvó szemek. A teitán szemei nem engedtek, és nem hagytak
kibúvót. Tudtam, nincs menekvés ezek elől a szemek elől. Ezek mindenütt
utolérnek, rám találnak, visszanéznek rám minden szóból, és minden gondolatból.
Rajtam állt, mivé válnak a számomra. Hogy ez a rettenetes-igaz tekintet
lelkemben rejtőző barátként marad-e meg nekem, vagy örökké hordozom magamban,
mint nehéz istenátkot. Mert lehetetlenség elbújni ez elől a tekintet elől. Őrzöm
magamban azóta is, és minden cselekedetemben máig ez a mércém: kiállnám-e a
teitán tekintetét.
-
Maradok, teitán – mondtam ezeréves megkönnyebbüléssel a
hangomban.
-
Örülök a döntésednek, Medve – mosolygott Proget. – El kellene
menned, de lehetetlen nem maradnod. Ezt a terhet nem viselnéd el, hosszú
emlékezetű.
-
Nem akarok a hatalom csapdájába esni, teitán.
-
Nem fogod a felelősség boltozatát egymagad tartani,
hosszú emlékezetű – mondta mély megértéssel Proget. – Itt vagyok én is.
-
Mit fogunk tenni?
-
Felvesszük a harcot Dékóval. A háború mindig
értelmetlen, de ritkán tudunk előle kitérni. Főleg akkor, ha utánunk jön ide,
az új otthonunkba.
-
Készületlenek leszünk, ha elkövetkezik a még nagyobb veszedelem.
-
Bizony, készületlenek leszünk, Medve. De ez semmi
egyebet nem jelent azon kívül hogy még nagyobb a felelősségünk. Az egyszerű
ember önnön kis körében él, de mi írástudók vagyunk, nekünk az egész világ
hazánk. Nekünk kell embert gyúrnunk a sárból, a mocsokból, népet formálnunk a
tömegből, közösséget a csőcselékből. Hordoznunk kell magunkban, és apáról fiúra
továbbadnunk az igazságot. Ebben sohasem lehetünk készületlenek, hosszú
emlékezetű.
-
Mi lesz, ha mindannyian meghalunk?
-
Valaki mindig megmarad. Ha lesz, aki a tüzet élessze,
lesznek olyanok is, akik a tudást fogják feltámasztani.
-
Ezt már mondtad nekem, teitán. De mi lesz, ha egyetlen
írástudó sem marad életben? Ha senki sem lesz, aki őrzi és tovább adja a
tudást?
-
Akkor az embereknek minden örök igazságot újra fel kell
majd fedezniük. Akkor semmi sem marad majd rájuk a mi tapasztalatainkból, és a
mi vesztünk nem óvja a tévedésektől a jövendőt. Remélem, nem így lesz.
-
Ha mégis,
-
Akkor jön el a te időd, hosszú emlékezetű.
Ezen őszintén megrökönyödtem.
-
Az enyém?
A teitán bólintott.
-
Igen, Medve, a tied. Magányos harcosa leszel csüggesztő
évtizedeknek és szomorú évszázadoknak. Árva virrasztó a szellem éjszakáján,
pislákoló lángocska az örökkévalónak tűnő, komor sötétségben. Senki sem érti
majd a helytállásodat, neked mégis ki kell tartanod, mert nem tehetsz mást. Nehéz
sors hosszú emlékezetűnek lenni.
Valami megérintett. Sohasem gondoltam még át a helyzetemet
ebből a szempontból, és most hirtelen megmutatkozott előttem tökéletes könyörtelensége
ennek a majdnem-örökkévalóságnak, amelyen létezem. De azt kell mondanom, a
teitán szavai ellenére sem sejtettem igazán, mi vár rám. Jó, hogy így volt.
-
Azt akarod mondani, - néztem ismét Proget szemébe. –
hogy rám testálod azt a bizonyos tudást? Megteszel engem a végrendeleted hordozójának,
hogy terjesszem tudásodat az eljövendő évezredekben?
A teitán szépen metszett arcán most suhant át az első igazán
szívből jövő mosoly.
-
Ezt kell tennem, hosszú emlékezetű. Olyan lehetőség ez,
amellyel élnem kell, hiszen csak az elenyészően keveseknek adatik meg, hogy
üzenetet küldhessenek eljövendő koroknak.
-
Miféle tudást akarsz általam átörökíteni?
-
Semmiképpen sem olyasmit, hogy miképpen kell különböző
eszközöket készíteni, hiszen azt az ember magától megtanulja. Az igazság
azonban csak töredékekben létezhet, és csakis a szívekben, mert a nép közé
teljes pompájában csak akkor lép ki, ha egyszer minden ember igaz ember lesz. Az
igazság nem lakozik az emberek között, csak igen ritkán dugja elő fejét az
érdekek tengeréből, hogy levegőt vegyen. Ilyen igazságtöredékeket akarok rád
bízni, hosszú emlékezetű.
-
Ezt tette az apám is.
-
Bizonyára nem véletlenül.
-
Várom a szavaidat, teitán.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése