HARMINCÖTÖDIK RÉSZ
-
Az igazsághoz csak igaz úton lehet eljutni, az igaz út
azonban csak minden ember számára egyszerre, egy időben létezhet. Az ember
boldogságra és alkotásra termett. Egyetlen lépés visz előre. Akkor tesszük meg,
ha mindenki boldog lesz, és alkot. Mindaddig azonban a Földön a gonoszság
uralkodik, mert több vagy kevésbé minden hatalom gonosz. A gonoszságnak ezer
neve és egymillió formája van. gonoszság hamis mértékkel mérni. Gonoszság mások
terhére uralkodni. Gonoszság az alkotásból és a boldogságból bárkit kizárni.
Gonoszság a szót rikoltozással bárkibe belefojtani. Gonoszság bárkit nyomorba
taszítani. Gonoszság az erőszak minden formája. gonoszság bégető embercsordába
állni, és a fennen kolompoló kétlábú vezérürü taplóvá szikkadt értelmére
hallgatva elárulni a gondolkodást. Gonoszság bárkin keresztülgázolni, és bárkit
védtelenül hagyni. Az éhezés és a hajléktalanság mindenkor az előkelők
gonoszságának tükörképei. Gonoszság mások kétlábú farkaskutyájává lenni.
Gonoszság látni és nem szólni, gonoszság hamisan szólni, gonoszság a
szegényeket és elnyomottakat nem segíteni, és gonoszság a hatalomnak felmentést
adni. Gonoszság mindez akkor is, ha törvény engedi.
Hallgattam. A teitán tovább beszélt.
-
Hamis az ordítás és az acsarkodás. Az igazság
visszhangja csak az ünnepélyes csendre válaszol. Hamis a hatalom mosolya, a
verekedők igaza és az erőszak békéje. Hamis az ítélet, amit dédapáink felett
mondunk a magunk szemszögéből. Hamis a pénz uralma és a tárgyak kultusza. Hamis
a bandavezér szeretete, a kapzsi szerelme és a zsarnok nyugalma. Hamis az
igazat nem mondani, a valót nem látni, a szót nem hallani, a panaszt nem
érteni, a szenvedést nem érezni. Hamis a népet cinikusan szemlélő mákszemnyi
gőg. Az előkelők gondjai pehelyből vannak, a nép kínjai pedig ólomból. Hamis a
mások nevében vállalt áldozat.
-
Mindezt tudom, Proget. Testvéreim közül az egyetlen
vagyok, aki a harmóniára törekszik, a harmónia pedig maga az igazság.
-
Akkor magányos leszel, Medve, de az igazság éppen a
magányos bátorsággal van. ott a gonoszság, ahol bátorság kell az igazmondáshoz,
az igazság uralma pedig ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.
Imigyen beszélt hozzám a teitán,
aki őrizte a tudást, és letéteményes vlt az igazságnak; aki arra vállalkozott,
hogy írástudó létére embert gyúrjon a sárból, a mocsárból, népet formáljon a
tömegből, és közösséget a csőcselékből. Szavait egész létezésem során őriztem,
továbbadtam, és hirdettem, ahol lehetett. Büszke voltam és ma is mélységesen
büszke vagyok rá, hogy az általam ismert két legkiválóbb ember – az apám és a
teitán – éppen engem választott ki arra, hogy gondolataik hordozója legyek,
hogy éppen rám bízták a lelküket.
Az igazságot nem vihetjük
magunkkal a sírba, rá kell bíznunk az utánunk következő igazakra. Hamarosan
magam is ezt teszem.
*
Lázas izgalomban készültünk a
Dékó elleni harcra. Követeket menesztettünk más városokba, és fogadtuk az
idegen hírnököket. Fegyvereket kovácsoltunk, és hajókat építettünk. Minden
módon igyekeztünk megnyerni a Nagy Öböl népeinek bizalmát, hiszen azok nem
egykönnyen hitték el rólunk, hogy valóban készek vagyunk fegyvert fogni tulajdon
honfitársaink ellen. Nem tudhatták, hogy mi Asztlant pökhendi uralkodójának
szemében a leggonoszabb árulóknál is rosszabbak vagyunk, mert kedveltjei
voltunk egy előző kormányzatnak, amely minden tekintetben különb volt az
övénél.
Egy Tenáj nevű város vállalta az
asztlanti támadók elleni harc vezetését. Rossz falait és szegényes viskóit
látván Asztlant fényes palotái jutottak eszembe, és összeszorult a torkom.
Hosszan elmélkedtem magamban arról, miért nem tudják soha megállni a Dékó-féle
gazdag hatalmasok, hogy ne próbálják kifosztani a szegények nyomorúságát.
Felbukkant közöttünk néhány
Asztlantból menekült szerencsés is, ők beszámoltak Dékó uralmáról. Nagyra
duzzasztott, pöffeszkedő hivatalnoksereget, dagadtra hízott előkelőket,
harácsoló főembereket és elharapódzó nyomort emlegettek. Dékó király és kékvérű
csirkefogói úgy gyötörték, szipolyozták, sanyargatták az egyszerű embereket,
mint akik már végképp elfeledkeztek az ősi igazságról: a legistenítettebb
uralkodók ,eg a legméltóságosabb kegyelmes urak ősei is csak csordát őriztek
vagy földet túrtak egykoron.
A menekült asztlantiak nem
óhajtottak velünk harcolni, inkább tovább vándoroltak a szárazföld belsejének
ismeretlen területei felé. Erre biztattak minket is. mi azonban – tudván, hogy
a gonoszság úgyis ránk talál előbb-utóbb, bármily távoli szegletét tennénk
hazánkká a Földnek – a harc mellett döntöttünk.
Úgy hírlett, tengernyi sokaságot
vezényelt Dékó király a Nagy Öböl meghódítására, a híresztelések tízezer
hajóról és egymillió katonáról beszéltek. Az egyre tovább harapódzó pánik
tükrében még ez a lidérces szám is egyre feljebb dagadt. Hajóik északról délig
betöltik a tenger felszínét, mondták a hisztérikus félelem rémhírterjesztői, harcosaik
pedig az ég csillagainál is számosabbak.
Maxitana kapitány és a teitán nem
hitt ezekben a nevetségesen vad híresztelésekben, és a kapitány még azt is
megtette, hogy – hajója gyorsaságába bízva – elhajózott a Hírnökkel a támadókat
megszemlélni. A vakmerő kaland teljes sikerrel járt, Maxitana beszámolhatott róla:
Dékó flottája valami háromszáz hajóból áll, harcosainak száma pedig
nyolc-tízezer lehet. a mi kicsi városainkhoz viszonyítva még ez is förtelmes
túlerő volt, de a szigetország hada végre megfosztatott a legyőzhetetlen
sokaság nyomasztó nimbuszától. Éppen idejében. Tudtuk, hamarosan fel kell
vennünk velük a küzdelmet. Harcolnunk kell ellenük szárazon és vízen.
Lassanként mind lehetetlenebbé
vált a helyzetem a városban. Az emberek valami újabb csodát vártak tőlem; azt
hitték, én leszek, aki a hatalmas asztlanti armadát egyetlen intéssel vagy
valami szörnyű varázsigével pillanatok alatt a tenger fenekére küldöm. Kénytelen
voltam nagyon sokszor elmondani: velük harcolok, nem pedig helyettük. Mire
aztán népszerűségem hanyatlásnak indult, és kopni kezdett a felém korábban
osztatlanul megnyilvánuló szeretet.
Kétségeimről és félelmeimről
Jázmin előtt sem beszéltem. Helyette kéjmámorban úszva élveztem a lány testének
halmait és hajlatait. Dongva dudorászó tűzhely mellett szeretkeztük végig a
telet. Jázmin testében elmerülve kacagtam ki az ablakon keresztül mérhetetlen
irigységgel bekukucskáló, remegő szájú fagyot, később a csöpögő orrú olvadást.
Amikor végre beköszöntött a balzsamos illatú tavasz, amikor virágfelhőket
leheltek a kikeleti díszpompába öltözött gyümölcsfák, és végre olyan meleg
lett, hogy szabad ég alatt hajthattam fel Jázmin köntösét egészen a derekáig,
amikor végre újra friss füvön villoghatott a lány csodás bőrének mezítelen
sóhaja – idillünknek egy csapásra vége lett.
Tavasz lévén az asztlantiak újra
megindultak. A Dékó zsoldosaival való összecsapás szívszorongató perce egyre
közeledett, és mindinkább növekedtek a velem szemben támasztott elvárások. Amikor
ezekben az embereknek csalódniuk kellett, keserű harag és megvetés szennyes
iszapárja hömpölygött felém. Szidtak, szapultak és gyaláztak úton-útfélen.
Semmirekellő ember vagyok, aki nem segít a társain, aki érzéketlen
embertársainak félelmei iránt, aki se lát, se hall a kangörcstől, aki azt se
tudja, mi történik körülötte, mert eltakarja előle a látóhatárt buja
rabszolganőjének rózsás-gömbölyű tompora.
Tavasz közepén a légkör egyenesen
fenyegetővé vált. Szegény Jázmin bántalmazástól kezdett rettegni. Szeretkezéseink
örökre elveszítették korábbi sodró önfeledtségüket. Lassacskán eltört közöttünk
valami; utolért bennünket a sors, mint minden olyan kapcsolatot, amely nem a
teljes őszinteségen alapul.
Tennem kellett valamit. El kellett
mennem, de úgy, hogy az mégse tűnjön távozásnak. Az alkalom hamarosan
elérkezett.
Az asztlanti flotta egynapnyira
horgonyzott Tenájtól, és ez mindannyiunkat végpusztulással fenyegetett. Fegyveresen
álltunk a kisváros előtt vízen és szárazon, és mindennap vártuk a támadók
vitorlarengetegének felbukkanását. Jómagam a Hajnalcsillag kapitánya, és a had
egyik vezére voltam.
Aprócska, de gyorsjáratú
halászbárka hozta a riasztó hírt: néhány hajó kivált az asztlanti armadából, és
az egyik nagyobbacska sziget ellen fordult, amely bő gabonatermésével
mindannyiunk éléskamrája volt. ha az asztlantiak elpusztítják a termést, nem
lesz kenyerünk. Kértem öt hajót a Hajnalcsillag mellé, és elindultam az
ellenség üldözésére. Tudtam, hogy örökre hagyom el a társaimat, de magam sem
sejtettem, hogyan tovább.
Megvívtam háborúnk első tengeri
csatáját. Katonáim és tengerészeim remekül viselték magukat.
Feladatunkat gyorsan és
könyörtelenül teljesítettük Váratlanul rontottunk rájuk, mint elbitangolt
csibére a héja, mint magányos sziklára a tengeri szél. Elpusztítottuk őket, mint
téli dércsomókat az első tavaszi vihar. Jómagam most sem vontam fegyvert,
csupán kurta parancsszavakat osztogattam, és a vezérhajó kormányállása mellől
komoran szemléltem, miként merülnek a hullámsírba őfelsége hadihajói.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése