Szerelem és líra - CCI.

KÉTSZÁZEGYEDIK RÉSZ

„A rókatárgy egy frakkzakó, 
nehéz étrend a mellén, 
a rókatárgy faggyas, fakó 
felhők egy őszi kelmén.”

Következzék a jelenlegi kánon fejedelme. Ebben a témában nem kerülhetem meg Parti Nagy Lajos költészetét.

Ő a jelenlegi hivatalos magyarországi költészeti kánon koronázatlan királya. Hatalmas díjgyűjteménnyel rendelkezik. Minden jelentős irodalmi kitüntetést megkapott, ami csak létezik. Furcsa lenne, ha egy is hiányozna a kollekcióból.

Nem hiányzik A Szocialista Kultúráért díj sem, amit 1983-ban kapott meg.

Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a mai kánon az egykori posztkommunista irodalmi kánon egyenes folytatása, abból táplálkozik. Ha ezt nem vesszük figyelembe, a kánon egész jelenségkomplexuma érthetetlen lenne.

A posztkommunista időkben az akkori „másként gondolkodók” egy része a nyolcvanas évek közepétől szép lassan átvette a hatalmat a hazai irodalom felett. Pozíciókba kerültek, díjakat kaptak, az évtized végére már ők lettek a kánon legfontosabb formálói. Kacérkodtak a nyugati liberalizmussal, de nem hajoltak el a hazai kiváltságok elől sem. Az ebből fakadó morál ma is jellemző a kánon tagjaira. A kánon értékrendjének alapját ma is a posztkommunista időkben kialakult poétika képezi, filozófiáját pedig az itthon dogmatikussá merevedett liberalizmus.

A liberalizmus ma már nem a szabadelvű polgárok gondolkodásmódja, hanem a nemzetközi finánctőke ideológiája – ahogyan arra már Jacques Derrida is felhívta a figyelmet. Mára „egyedül üdvözítő” világnézetté vált, szövetségese a nemzetközi média, a vele egyet nem értőket mindenféle –ista, -ita és –fób végződésű szitokszavakkal rágalmazza, és azt képzeli, hogy az ilyen módon felcímkézettek véleményét már nem is kell figyelembe venni.

Idehaza a liberalizmus politikai vallás, a kanonizált irodalom pedig ennek a szentírása. Ebből fakad kizárólagossága; a kánonban ma is irodalmi egypártrendszer működik.

Elsőre talán különösnek tűnik, de ez a kizárólagosság is a liberalizmusból ered. A liberalizmus Közép-Európában a marxizmus helyébe lépett, a marxista utódpártok liberális alapon állnak, és az egykori kommunista közép- vagy ifjúsági vezetők zöme is liberálissá vedlett át.

A gyakorlatban ezeknek több közük van egymáshoz, mint amennyit elismernek.

A marxizmus éppen úgy Isten nélküli politikai vallás, amilyenné napjainkban a liberalizmus degenerálódott. Mindkettő elitista, kimondva-kimondatlanul szükséges hozzá a „tömeg” fölé rendelt „elit”, aki lényegében egyeduralkodó, hiszen a „tömeg” által semmiféle módon nem számoltatható el, nem vonható felelősségre.

A posztkommunista politikai vezetők a rendszerváltás időszakában rugalmasan elszakadtak a kommunista ideológiától. A szocialisták meglepő természetességgel váltak a legvadabb és legarcátlanabb kapitalizmus híveivé. Ez világjelenség volt – ahogy Fredric Jameson is megjegyezte.

Az irodalmi kánon a liberalizmus mellett tette le a voksát, és ehhez azóta is ragaszkodik. A kanonizált költők zöme – bár nem mindenki és nem mindig – szintén leginkább ezzel kacérkodik. A kanonizált szerzők és holdudvaruk politikai kötődése magától értetődően mutat ide, hiszen a kozmopolitizmus jelenleg nem társulhat semmiféle gyakorlati filozófiához a liberalizmuson kívül.

A liberalizmus azonban nagyon is megfelel neki.

Miért?

Erre egy végtelenül leegyszerűsített modellel felelnék:

A liberálisok viszonya az egyszerű emberekhez:

v     Jobban tudjuk nálatok, mi kell nektek, azt is, hogy milyen jövőt szeretnétek.

v     Ellenvetés nélkül kell követnetek, amit a számotokra előírunk.

v     Aki nem akarja követni, vagy aki ellene beszél, az nem lehet egyéb, mint fasiszta, rasszista, xenofób – ezek mindegyike abszolút elítélendő.

v     A fasiszta, rasszista, vagy xenofób minősítés életre szól, ellene apelláta nincs.

v     Akire már egyszer rásütöttük, hogy fasiszta, rasszista, vagy xenofób, az bármit mondhat és tehet, nem számít sem ő, sem a véleménye.

v     Ezért sohasem kell válaszolni a fasiszta, rasszista, vagy xenofób véleményére.

A kánon viszonya a közönséghez:

v     Jobban tudjuk nálatok, mi a költészet, mi a jó vers, egyebet nem tehettek, mint elfogadjátok.

v     Ellenvetés nélkül kell értéknek elfogadnotok, amit mi annak nyilvánítunk.

v     Költő az, akit mi annak nyilvánítunk.

v     Jó vers az, amit mi annak nyilvánítunk.

v     Aki másféle verset ír, vagy aki másféle esztétikai nézeteket vall, az dilettáns.

v     Aki dilettáns, annak a véleménye nem számít.

Az analógiák egyértelműek.

A kánon legfontosabb tagjairól csak kalaplevéve lehet beszélni. Aki nem csatlakozik a lelkendező kórushoz – dilettáns.

Ha én most Parti Nagy Lajos művészetéről lelkendezéstől mentesen fogok szólni, alighanem magam is „dilettáns” leszek – esetleg ilyenista, olyanfób, meg ördög tudja, micsoda.

Nem érdekel.

Olvasom Parti Nagy műveit, és úgy gondolom, nemigen fogok lelkendezni tőlük. Sőt. minél többet olvasok el közülük, annál kevésbé találok bármilyen lelkendeznivalót.

Parti Nagy lírája szinte mindennel ellentétes, amit itt a jó költészetről itt kifejtettem. Parti Nagy a kánon költőfejedelme, azé a kánoné, amit teljes mértékben haszontalannak, a valódi költészet akadályának tartok. Ha a magyar kultúra és a magyar nép jövője nem a dekadens önfelszámolásban keresendő, ez a kánon teljes mértékben kártékony és alkalmatlan.

Alapvető felfogásunk is ellenkezik. Parti Nagy úgy véli:

„Úgy tűnik, a költészet az a műnem, amelyik a legépebben kijött a 20. századból. Tán mert annyira atavisztikus, annyira luxusa a létezésnek, hogy nem tudott a tömegmédiák, a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni."

Az idézet nagyon jellemző. Egyetlen passzusával sem értek egyet.

„Úgy tűnik, a költészet az a műnem, amelyik a legépebben kijött a 20. századból.”

Nem. A költészet az a műnem, amely a legkevésbé épen került ki a XX. századból. Témájában és formáiban is degenerálódott, szétesett, belterjessé vált.

Van azonban a kijelentésnek egy másik értelme is:

„Úgy tűnik, a költészet az a műnem, amelyik a legépebben kijött a 20. századból.”

A költészet a XX. századból a XXI. századba átlépve semmit, vagy csak nagyon keveset változott, ami Parti Nagy igényeinek tökéletesen megfelel.

Ez nem feltétlenül pozitív. Sőt.

Csakhogy…

A „költészet” itt egyértelműen azt jelenti: kanonizált költészet. Az valóban nem sokat változott, jobb nem lett, gyengébb talán igen.

A nem kanonizált költészetre nem vonatkozik Parti Nagy megállapítás, az a kánon számára nem létezik, nincs. Ez persze önveszélyes szemlélet. A nem kanonizált költészet a XXI. század első másfél évtizedében igen sokat fejlődött, a mindennapi életben sokkal jelentősebbé vált, mint a hivatalos, kanonizált líra.

Melyek a költészet legfontosabb tulajdonságai Part Nagy szerint?

„Tán mert annyira atavisztikus,”

Önmagában abszurd, ha egy költő ósdinak, elavultnak minősíti a költészetet. Ez is kórkép: a költő nem találja a líra helyét a világban. Parti Nagy Lajos – mint intelligens ember – sejti, hogy a protokoll bájvigyor, a csörömpölő díjkollekció, az „irodalmi élet” belterjes pletyka-univerzuma nem képesek betölteni a társadalomban a költészet valódi funkcióját.

A másik oldalról nézve Parti Nagynak kétségtelenül igaza van: a jelenlegi kanonizált líra valóban atavisztikus; légüres térben mozgó, idejétmúlt képződmény.

„annyira luxusa a létezésnek,”

Ebben a mellékmondatban összegezhető a jelenlegi kanonizált líra szinte egész probléma-komplexuma. Érdemes alaposabban megvizsgálni.

„annyira luxusa a létezésnek,”

Parti nagy szerint tehát a költészet „luxusa a létezésnek,” azaz valami olyasmi, ami az életnek nem feltétlen, nem „kötelező” velejárója, ami nélkül az emberi társadalom működni képes. Desszert az élet asztalán – vagy annál is kevesebb.

A költészet lényegének ez a téves felfogása alapjaiban befolyásolja a kánon szemléletét, poétikáját, esztétikáját, a líra szerepéről vallott felfogását.

„annyira luxusa a létezésnek,”

Valóban így volna? A költészet valóban „luxusa a létezésnek”?

Egyáltalán nem. Előtte azonban érdemes egy kissé körüljárni ez a kijelentést.

„annyira luxusa a létezésnek,”

Ez a félmondat tömören a kánon önigazolása. Sápadtnak elég sápadt, de beletartozik abba a rendszerbe, amelynek alapján a kánon önmagát definiálja. A kozmopolita gondolkodásnak is fontos eleme.

„annyira luxusa a létezésnek,”

Lényegében azt állítja, hogy a társadalom valójában nem igényli a költészetet. Milyen esetben lehetne igaz ez a kijelentés?

„annyira luxusa a létezésnek,”

Érdemes végiggondolni, milyen feltételeknek kellene teljesülniük ahhoz, hogy Parti Nagy félmondata igaz lehessen. Alább megmutatom.

A költészet oldaláról:

v     A költészet alapjában jelentéktelen, esetleg éppen szubkulturális jelenség.

v     A költészetnek semmiféle fontos társadalmi funkciója nincs.

v     A költészetnek az emberi kultúrában semmiféle küldetése nincs.

v     A költészetnek a társadalomban nincsenek feladatai.

v     A költészetnek a költő puszta önkifejezésén kívül semmiféle célja nincs.

v     A költészetnek semmiféle kötelessége sincs.

Azért részleteztem ennyire, és ezért is éleztem ki – vállalva az ismétlés, az egyes tézisek közötti nyilvánvaló átfedések veszélyét is – hogy alaposan körüljárjam a kérdést. Ha a költészet csak „luxusa a létezésnek,”, akkor ezek vonatkoznak rá.

Ez nyilván nem lehet igaz, hiszen ebben az esetben a költészet nem érdemelne semmiféle kiemelt státuszt, és főleg nem érdemelne államilag fenntartott díjakat.

Ugyanez az ellentmondás tűnik fel akkor is, ha más oldalról nézzük a problémát.

Van a kérdésnek ugyanis több más oldala is.

A társadalom oldaláról:

v     Az emberek nem igénylik, és nem hiányolják a költészetet.

v     Az embereknek nincs szükségük költészetre.

v     A mindennapi életben a költészetnek semmiféle szerepe nincs.

v     A költészetet ráérő emberek művelik valamiféle exkluzív klubban.

v     A költészet a művelőin kívül senki mást nem érdekel.

v     A költészet abszolút luxus, alapjában nem jó semmire.

v     A társadalomban a kánon tagjain kívül senki sem foglalkozik költészettel, nem ír és nem olvas verset senki.

H így lenne, semmi sem indokolná a társadalomban a költészet évezredek óta meglévő magas státuszát.

A kánon oldaláról:

v     A költészet zárt kisvilág, ami semmivel sem tartozik a társadalomnak.

v     A társadalom kötelessége a költészetet becsülni és eltartani, de cserébe a költészet semmivel sem tartozik.

v     A költészetnek nincs felelőssége, csoportos értelmiségi játéknál nem egyéb.

v     Az tartozik a költészet szférájába, amit „a költészet világa”, azaz a kánon, annak nyilvánít.

Vaskos ellentmondás feszül tehát a költészet társadalmi helyzete és felelőssége között. Ez csak akkor oldható fel, ha tüstént hozzá is tesszük: a fentiek nem általában a költészetre, hanem csupán a kánonra és a kanonizált költészetre vonatkoznak.

A kánon tehát önmagát leplezi le. A költészet nem „luxusa a létezésnek”, hanem ezer évek óta igen fontos eleme az emberi kultúrának, amely voltaképpen nem is létezne nélküle.

Más kérdés a költészet haszna és a költészet értelme. Erről konkrétan ugyan nem esik szó az idézetben, mégis beszélnem kell róla. Ha a költészet csak „luxusa a létezésnek”, akkor az emberiség számára a költészetnek se haszna se értelme nincs.

Mi a költészet haszna?

A kérdés nyilvánvalóan értelmetlen. A „haszon” szó mai értelme egészen más dimenzióban van, anyagi vagy hatalmi többlet a költészettől nem várható. De ez nem is lényeges. A költészet erkölcsi többletet jelent egy, az anyaginál sokkal fontosabb dimenzióban.

A költészet éppen annyira hasznos, mint amennyire hasznos az ember önmaga számára.

Mi a költészet értelme?

A tanulmányom jelentős része erről szól. A líra egyedül a profán szférában nem értelmezhető.

„annyira luxusa a létezésnek,”

A kanonizált lírára azonban érvényes ám ez a félmondat: az valóban „luxusa a létezésnek,”, mert semmiféle küldetése, társadalmi funkciója nincs.

Nézzük az idézet végét:

„hogy nem tudott a tömegmédiák, a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni."

Voltaképpen közhely, de eredeti megfogalmazásban. Arról van szó, hogy – a kánon által axiómának tekintett tömegkultúra–elitkultúra antinómia egysíkú világlátásának értelmében, hogy a tömegeket kiszolgáló silány kulturális ipar, amelynek zászlóshajója a tömegmédia, nem tud mit kezdeni a költészettel, nem tud vele tömegeket szórakoztatni, így ártani sem tud neki.

Ilyen vonatkozásban a „tömegkultúra” a kánon szükséges ellensége, világképének egyik legfőbb támasza. Öntudatának, büszkeségének legfontosabb forrása.

„hogy nem tudott a tömegmédiák, a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni."

Fentebb már több ízben jeleztem, hogy alapjában hamis propagandaszólamnak tekintem „elitkultúra” és „tömegkultúra szembeállítását. A kánonnak azonban létérdeke, hogy ezt fenntartsa, hiszen egyedül ebből merítheti létének indokait.

„hogy nem tudott a tömegmédiák, a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni."

A gyakran hangoztatott közhely – amelyre Parti Nagy gondolata is épül – alapvető minőségi különbséget tételez fel elit- és tömegkultúra között az előbbi javára. A tömegkultúra „az alacsony igényű tömeg ópiuma”, vele szemben az „elitkultúra” a művészi színvonal képviselője, egyféle szenvedő szent, magányos westernhős, aki „elnyomott pozíciójából büszke dekadens fenséggel szemléli „ellenfelének” talmi sikereit.

Ez azonban roppant álságos propaganda, semmi egyébre se jó, csak arra, hogy talmi dicsőséget kölcsönözzön a kánonnak.

Érdemes a gondolatot részleteiben is megvizsgálni:

„a tömegmédiák”

A tömegmédiával a kánon álságosan ambivalens viszonyban van. Szereti hangoztatni, hogy lenézi a tömegmédiát, annak alacsony színvonalát, szeret a megvetésével tetszelegni; ugyanakkor azonban talán nagyon is tisztában van vele, hogy a kánon státuszát egyedül a tömegmédia képes biztosítani. Média nélkül nincs kánon.

„a nagy hepi-üzemek”

A gunyoros hangvétel is nagyon jellemző; a kánon lenézi a kisember boldogságát. Hirdetett álláspontja szerint a boldogság valamiféle primitív, megvetendő állapot, amelyre csak megvetésre méltó, hitvány emberek képesek. A világ örömei a számára nem számítanak, a „valamirevaló ember” előkelő létállapota a szomorkás rezignáció.

A boldogság – giccs. Legtöbb esetben már a szeretet is „giccs”. Érték csak az öncélú magányban található. Elképesztő, hogy az miféle hihetetlenül ostoba megjegyzéseket tudnak tenni például az egyszerű emberek karácsonyára, családi életére. Az öröm csak „álöröm”, a boldogság is csak „mákony”, csupán az ő parttalan negativitásuk érintkezik a valósággal.

Hadd fanyalogjanak a kozmopoliták. Az egyszerű ember őszinte boldogsága milliószor nagyobb hasznára van a világnak, mint az ő üres, önfelszámoló rezignációjuk.

Következetesnek persze nem következetes a kánon. Ez leginkább akkor derül ki, amikor némelyik tagjának önzésével és anyagiasságával találkozunk a hétköznapokban.

Ha elvi boldogság nem létezik, ha a szerelmet és a szeretetet, a családi békét és boldogságot tagadni „kell”, akkor a boldogság hordozója egyedül az anyagi javak birtoklása lehet. Más lehetőség nincs. Így fest a gazdasági növekedés globális ideológiájának „irodalmi” és „költészeti” vetülete.

A kánon tagjai persze kikérnék maguknak, ha azt vetnénk a szemükre, hogy ők voltaképpen a legalpáribb anyagiasság ideológusai. Pedig azok.

A boldogság és a szeretet tehát – „giccs”.

Nem szeretném most taglalni, honnan, miből, miféle filozófiai és álfilozófiai meggondolásokból ered a hétköznapi emberi életnek, az emberi örömöknek és problémáknak ez a velejéig hazug és torz felfogású elutasítása. A kánon számára ez voltaképpen kényszer, nem lenne képes másképpen működni, hiszen mások, a kánonhoz nem tartozó kisemberek örömeinek méltánylása mindenképpen együtt kellene, hogy járjon a kánon elzárkózásának feladásával.

A kánon lételeme az emberekkel szembeni „arisztokratikus” közöny.

„a nagy hepi-üzemek”

Parti Nagy álláspontjáról nézve a tömegmédia egyfajta „boldogsággyár”, ami a korlátolt embereknek való. A pejoratív értelmű megfogalmazás ezt sugallja is:

„a nagy hepi-üzemek”

Erről a vidékről származik a kánon eredendő antidemokratizmusa. Magát a tömegek felett állónak képzeli, az embereknél tisztábban látónak, aki mindig jobban tudja, hogy mi a jó, és mi a rossz. Nyilvánvaló tévedései sem zökkentik ki ebből. Nem vesz róluk tudomást.

Senkit se tévesszen meg, hogy a kánon szókészletében elkelő helyet foglal el a demokratikus retorika közhelykészlete. Ezek csak üres lózungok. Az igazi demokrata képes méltányolni az övétől eltérő álláspontot, vagy éppen a többség véleményét. A kánon zömét alkotó kozmopoliták erre képtelenek, a tőlük eltérő vélemény csak téves lehet, valamilyen szempontból alacsonyrendű, vagy éppen – fasiszta. Ha nem az ő szájízük szerinti kormány van hatalmon, tüstént áskálódni kezdenek ellene külföldön, rémhíreket terjesztenek, agitálnak, árulkodnak, vagy feljelentgetnek. Az ilyen, az ország elleni külföldi ellenpropaganda tökéletesen megmutatja a hazai kozmopolitizmus és a belőle töltekező kánon erkölcsi természetrajzát.

Itt újra hangsúlyoznom kell egy igen fontos tényt: a kánon önmagában nem létezhetne, mindig szüksége van valamilyen hatalomra, amelynek de facto a szolgálatában áll. Ez nem feltétlenül azonos az államhatalommal. Sőt az esetek többségében nem is a hazai államhatalom, hanem a globalizációt erőltető nemzetközi finánctőke és média az, aminek a kapcsolatrendszerébe tartozik, és amelyhez lojális. Ebből adódóan habozás nélkül rákényszerítene a hazájára bármit, amit utóbbi akar, nem törődve a lakosság véleményével.

„hogy nem tudott a tömegmédiák, a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni."

Miközben Parti Nagy azon erőlködik, hogy elhitesse velünk, hogy a költészet (illetve az a jelenség, amit ő költészetek minősít) felül áll a tömegmédiák alpári giccsözönén, igazából valami mást mond, ami teljesen egybehangzik a korábbiakkal. Figyeljünk csak:

„hogy nem tudott a tömegmédiák, a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni."

A költészet (a Parti Nagy szerinti költészet) nem tud „a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni.", azaz nem kelt érdeklődést, mert nem kell az embereknek.

A nép nem igényli a kanonizált költészetet. Így a kánon lírája a levegőben lóg.

Most lesz igazán érdekes, ha teljes egészében vizsgáljuk meg újra az ominózus idézetet:

„Úgy tűnik, a költészet az a műnem, amelyik a legépebben kijött a 20. századból. Tán mert annyira atavisztikus, annyira luxusa a létezésnek, hogy nem tudott a tömegmédiák, a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni."

Az ellentmondásai most már Napnál világosabbak:

Állítás:

„Úgy tűnik, a költészet az a műnem, amelyik a legépebben kijött a 20. századból.”

Indoklás:

„Tán mert annyira atavisztikus, annyira luxusa a létezésnek, hogy nem tudott a tömegmédiák, a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni."

Mit is mond itt?

Parti Nagy szerint azért a költészet a legépebb műnem, mert népszerűtlen.

Ehhez nem kell sokat hozzátenni – ez a kánon filozófiája…

Érdemes megvizsgálni a Parti Nagy munkásságát kísérő tiszteletköröket. Viszonylag frisseket hoznék és csak a legrövidebbeket – mert akad köztük tengerikígyó-hosszúságú is. Az ájult hódolattól sugárzó farkcsóválások hangneme nagyon hasonló. Közös bennük azonban az is, hogy gyakran olyan tényezők emlegetésével, sőt kihangsúlyozásával dicsőítik a Költőt, amelyek más nézőpontból szemlélve egyáltalán nem válnak a méltatott dicsőségére.

Az első 2013. október hetedikén kelteződött. Az életrajzi adatokat kihagynám, csak a Költő jellemzését idézem:

„Senkinek nem szükséges bemutatni. Ő a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedően sokoldalú, kiváló és szórakoztató alkotója.”

Nézzük, miféle motívumokkal lelkendezik a Méltató:

Ø      „Senkinek nem szükséges bemutatni.

Parti Nagy tehát Méltató szerint olyan mértékben közismert, hogy mindenki azonnal tudja, kiről is van szó. Ha ez igaz volna, azt jelentené, hogy Parti Nagy ismertsége a lakosság körében a legnépszerűbb celebek és futballsztárok ismertségével vetekedne.

Erről aligha beszélhetünk. A média eléggé nagy erőfeszítéseket tesz ugyan a Költő népszerűsítésére, de úgy tűnik, Parti Nagy Lajos ismertsége nagyjából az értelmiség köreire korlátozódhat. Kötelező tiszteletkör volna? Afféle „megszokott túlzás”?

Voltaképpen az, de nem jelentés és üzenet nélküli túlzás.

Azt jelenti, hogy Parti nagy munkásságát mindenki ismeri, aki számít. Hát, aki nem ismeri? Az nem számít.

Ez nagyon jellemző a kánon felfogására. Laza kézmozdulattal kitagad (szándékosan nem mondom azt, hogy „kirekeszt”, mert ezt a kifejezést a propaganda szólamok rojtosra koptatták) a magyar kultúrából mindenkit, akinek az övétől eltérő a felfogása. Mivel a kánon hatalmasságait „mindenkinek illik ismernie”, aki őket nem ismeri, nem is számít.

Még valami: ha a közönség nem ismeri a kanonizált magyar líra legfontosabb alkotóit, azért a közönség a felelős. A közönség a műveletlen, tájékozatlan. Sőt. Alpári, tahó, lábszagú stb. jelzők is előfordulnak.

Ez persze mindig fordítva sül el. Az arányok miatt az eredmény komikus: a kánon, mint szubkultúra önmagát zárja be a lótuszevők szigetére.

Ø      Ő a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedően sokoldalú,

Mert minden műnemben alkot.

Ø      kiváló

Ø      és szórakoztató alkotója.”

Így együtt enyhén komikus. A „kiválóság” – mármint a jelenlegi kánon szempontjai szerinti kiválóság – némileg ütközik a „szórakoztatóság” fogalmával, hiszen semmiről sem beszélnek a kanoniták időnként nagyobb megvetéssel, mint a „szórakoztató irodalomról”.

A „szórakoztató” természetesen azt jelenti, hogy a kánon tagjai szórakoztatónak tartják, vagy annak nevezik.

„Parti Nagy Lajos Papírdal című verse a humor és a valóság találkozása.”

Nagyot akart mondani – így sikerült.

„…Mint minden írásában, a versesköteteiben is tetten érhető a szerzőnek a nyelvi játékok és a nyelvi humor iránti fogékonysága, amely az 1990-es Szódalovaglás című verseskötetben teljesedett ki.”

Félreértés ne essék, ezekben a sorokban verseskötetről van szó, nem humoreszkek antológiájáról. Ezek szerint a verseskötetben a méltánylásra legméltóbb tényező

„a szerzőnek a nyelvi játékok és a nyelvi humor iránti fogékonysága,”

Sőt.

„, amely az 1990-es Szódalovaglás című verseskötetben teljesedett ki.”

Ennek már olyan színezete van, mintha a Költő említett kötetének éppen ez volna a legnagyobb erénye.

Talán az irónia? Fentebb láthattuk, hogy éppen az ez a kényszerzubbony, amit a kánon pártfogói a leggyakrabban próbálnak rásegíteni egy-egy kanonizált műre, ha amúgy nincs róla különösebb mondanivalójuk.

Fentebb erre komolytalan próbálkozásokat láttunk. Esetleg itt komolyan erről van szó? Ezt mindenképpen vizsgálni kell majd.

Az irónia fogalma a modern kultúra kényes kérdései közé tartozik. Kierkegaard az mondta róla, hogy:

„…végtelen, abszolút negativitás..”

Az irónia ugyanis az elutasítás egyik leghatározottabb formája. Erősebb, szilárdabb mit a közönséges nyílt gúny. Az ironikus hangvétel Horatius költészetétől kezdve – vagy még előbb – jelen van az európai lírában, de soha egyetlen költőnél sem volt a világlátás abszolút alapja. Nem is lehet, hiszen az olyan költő szélsőségesen mizantróp volna, sőt ember-és világgyűlölő, azaz egy olyan alapállás képviselője, amelyre jelentős költészet nem épülhet.

Fentebb nem kellett erről beszélnem, mert az ironikusnak aposztrofált műveknek semmi közük sem volt a valódi iróniához. Most azonban meg kell jegyeznem, a kanonizált műveket védelmező kékharisnyák aligha tudják, hogy mit beszélnek, amikor „a magyarok nem vevők az iróniára” típusú „érvekkel” hozakodnak elő. Az esetenkénti irónia általában sikeres, de a teljes ironikus alapállásra senki sem „lenne vevő”. Az mindennek az elutasítása.

Itt Méltató hangsúlyosan nem iróniáról, hanem humorról beszél – nyilván tisztában van azzal, amit az előbb mondtam:

„a nyelvi játékok és a nyelvi humor iránti fogékonyság”

Erre épül a líra?

A humor a lírában jelen lehet, de a líra súlypontja másutt van. Méltató ugyanígy folytatja:

„És mert letagadhatatlan sajátja a játékosság, a könnyen felismerhető humor, a nyelvi “furcsaságok” megjelenése, mely ritka széles ötlettárral bír, ezért akarva akaratlanul is elgondolkodtat: “tényleg azt akarta írni a költő, amire gondolunk?”.”

Mit is mond? Mit emel ki? Nézzük:

Ø      a játékosság,

Ø      a könnyen felismerhető humor,

Ø      a nyelvi “furcsaságok” megjelenése,

Ø      mely ritka széles ötlettárral bír

Ez így együtt a jó gyermekversek jellemzője. Talán arról van szó, hogy Parti Nagy gyermekverseket ír? Korántsem.

Természetesen a líra korról korra megújul, újabb és újabb törekvések szorítják háttérbe a régieket. De a nagy költészet sohasem egyoldalú, és nem egyetlen hangon szól. Az a harmad-negyedrangú líra jellemzője.

Lehet, hogy Méltató egyszerűen félreértette a művet? Meglátjuk. Most egy konkrét vers taglalása következik, azon keresztül megvizsgálhatjuk Méltató véleményét.

„Az Esti kréta címet viselő kötetben megjelent Papírdal című vers mindent tartalmaz, mit szó- és betűkészlet adhat.”

Kissé hangzatos nyitány. Az ilyen felvezetés akkor is túlzó, ha a világköltészet legnagyobb alkotásainak egyikét vezeti fel. De hátha igaza van…

„Rímei kiáltanak felénk, ezért azonnal magunkévá tesszük, egybecsengésük egyszerre hívják fel a figyelmet a dallam megjelenésére és a szembetűnő tartalom különbözőségére:”

Szinte érezzük Méltató meghatottságát. Teljesen elérzékenyül attól, hogy írhat a kanonizált líra legtekintélyesebb szerzőjének egyik verséről. Mint a földesúr üdvözlésére kivezényelt jobbágylány, akinek izgalmában összeakad a nyelve. Ez lehet a nyelvi baki magyarázata.

Mondandóját a következő idézettel támasztja alá:

“Toll fut, futol, leszen papírdal,

a margóig se bírja pírral” 

Erről szól a fentebbi lelkendezés:

„Rímei kiáltanak felénk, ezért azonnal magunkévá tesszük, egybecsengésük egyszerre hívják fel a figyelmet a dallam megjelenésére és a szembetűnő tartalom különbözőségére:”

Tehát itt valami egészen mesteri rímrendszer található?

“Toll fut, futol, leszen papírdal,

a margóig se bírja pírral” 

Nézzük:

“Toll fut, futol,”

Illetve:

„leszen papírdal,

a margóig se bírja pírral” 

Kétségtelenül nem rossz rímelés, de a gaudium túlzott.

“Toll fut, futol,”

Eléggé keresett nyelvi játék. A „futol” igealak leginkább a Dél-Dunántúlon használatos. A szellemesség leplezi az öncélúságot.

„leszen papírdal,

a margóig se bírja pírral” 

A rímelés itt se rossz, csak „a szembetűnő tartalom” adja magát nehezen.

Hozsanna tárgyát képezi Méltatónál rímelés tekintetében a következő sorpár is:

„és 

“Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,”.

Nézzük:

“Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,”

Rádupláz az előzőre, de ez csak annak gyöngébb karú kisöccse.

„zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,”.

Ez nyelvi játéknak valóban bravúros, versnek már nem annyira. A szójátékokon kívül egyéb sincs benne, teljesen azokra épül.

Méltató fejébe szöget üt valami:

„Ki a megszólított? Kihez írta a költő a versét?”

A kérdés kiváló. A vers aligha önmegszólító. Akkor ki a megszólított? Méltató ezen töri okos kobakját.

„Vegyük magunkra? Taszítsunk vagy azonosuljunk?”

Mármint az olvasó? Aligha van mit magunkra vennünk:

“Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,”.

Ezt biztos nem. Méltató nekiveselkedik:

„Nézzünk szembe a ténnyel, hogy a húsodba irdaló lapszél örökké összetartozik, így egyértelműen valami olyasmit mutat be, ami különbözik és elválasztható a papírtól, és elvisz egészen a tömöttlelencházig.”

Ezt a briliáns fejtegetést nem szükséges kommentálni. Kissé homályban marad, hogy mi az állítás, és mi az indoklás…

Méltató azonban úgy véli, kellőképpen megindokolta mondandóját, nekidurálja magát a következő tiszteletkörnek:

„És még csodálkozunk, hogy Parti Nagy Lajost éppen a nyelvben megbújó végtelen lehetőségek kihasználásáért és új jelentésű szóösszetételek létrehozásért ismerték el az idén Kossuth-díjjal?”

Lelkendezve csapja le a magas labdát.

Csakhogy…

Miről is van itt szó?

„És még csodálkozunk, hogy Parti Nagy Lajost éppen a nyelvben megbújó végtelen lehetőségek kihasználásáért és új jelentésű szóösszetételek létrehozásért ismerték el az idén Kossuth-díjjal?”

Csodálkozni? Dehogyis csodálkozunk. Nincs miért. Nem csodálkozunk sem Part Nagy Kossuth-díján, se Méltató olvadozásán.

Néhány dolgot azért meg kell jegyeznem, nem csodálkozás okán.

Méltató ultima ratio gyanánt említi a Kossuth-díjat. A díj abszolút értékmérő, ami minden vitát eldönt.

Rendjén van ez?

Igazából nem a díjnak kell szavatolnia az alkotásért, hanem az alkotásnak a díjért. A díj önmagában semmi, a valamirevaló műnek díj nélkül is helyt kell állnia önmagáért.

A kánonban persze minden fordítva van, ott a díj a minőség abszolút bizonyítéka. A kanonizált költők a díjakat úgy viselik, mint valami neobarokk titulust: ilyen-díjas, olyan díjas. A díjaknak hierarchiájuk van: tekintetes, nemzetes, nagyságos méltóságos, kegyelmes…

Az is roppant érdekes, hogy mit is emel ki Méltató a díj indoklásából:

Ø      „a nyelvben megbújó végtelen lehetőségek kihasználásáért

Ø      „és új jelentésű szóösszetételek létrehozásért”

Hogy is van ez? Egy költő ezért kapja meg a legmagasabb hazai díjat?

Ø      „a nyelvben megbújó végtelen lehetőségek kihasználásáért”

Jó, ez valahol a Költő dolga, de egy lírai életműben nem ezen a fő hangsúly. Ha új házat akarok, a kőművest nem azért fogom fizetni, hogy „kihasználja a téglában rejlő végtelen lehetőségeket”, hanem azért, hogy lakályos otthont építsen nekem és a családomnak.

A másik még érdekesebb:

Ø      „és új jelentésű szóösszetételek létrehozásért”

Ezek szerint Parti Nagy talán – nyelvújító?

Új jelentésű szóösszetételeket naponta alkot az emberek zöme. Más kérdés, hogy ezek közül csak igen kevés válik a nyelv közös tulajdonává. Emiatt kap díjat egy – költő?

Nézzük, Parti Nagy Lajos melyik verse képezi Méltató lelkendezésének tárgyát:

Folytatása következik.