HARMINCHARMADIK RÉSZ
Amint a keselyű mind lejjebb ereszkedett, az elviselhetetlen
feszültség kilobbant. A nyílvessző elröppent, a lezuhanó madár nagyot csattant
az oltárkövön. Leesett onnan is, puffant egyet a porban, felállt, majd újra
lehuppant. Undorítóan verdesett ocsmány szárnyaival, károgva rugdosott maga
körül. Karmai önnön vérében cuppogtak, aztán hirtelen felpattant, és rikácsolva
rohant az ijedten szétugró városbeliek közé. Sokáig verdesett még, amíg
elcsöndesült. Akkor a rémült bennszülöttek végre közelebb merészkedtek, és
megrökönyödve meredtek a döbbenetes látványra: a szent saskeselyű a szemük
láttára pusztult el.
A halmokon, fákon és hajókon vad diadalkiáltás harsant.
Kezek nyúltak utánam, karok szorítottak, és én egyszerre a fejek fölött
találtam magam. Beragyogott a dicsőség tünékeny napsugara, és én talmi fényében
hosszan és büszkén sütkéreztem, pedig tudván tudtam, hogy alig van nála
mulandóbb.
Egyelőre nem volt egyéb dolgunk, mint várakozni. Jómagam
Linikóval együtt biztos voltam benne, hogy a város ura állni fogja a szavát.
Bixitla viszont izgult és kételkedett. Keselyű ( a Város ura stb.) nem sokáig
hagyott bennünket kétségek között.
Kora délután ünnepélyes menet komótosan kúszó,
végeláthatatlan kígyója kanyargott kifelé a városból egyenesen felénk. A város
szegényes díszruhába öltözött előkelői haladtak az élen, nyomukban ott
hömpölygött valamennyi alattvalójuk. Fegyvert egyikük sem viselt. Erre mi is
letettük a magunkét, és felsorakoztunk a fogadásukra. Nagy örömmel pillantottuk
meg a városbeliek között a vadonatúj, makulátlanul fehérlő köntösbe öltöztetett
teitánt.
A menet tőlünk valami ötvenlépésnyire megállt, és előperdült
az alkalomra alaposan kiöltöztetett-kivakaródzott tolmács.
-
Keselyű, a Nagy Főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű
dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke a város valamennyi lakójával
egyetemben tisztelettel köszönti Liniko és Bixitla Nagy Főnököket, a hajók és
tengerek urait, a Nagy Tengeri Szörny ivadékait, Asztlant Tengeristenének legkedvesebb
gyermekeit. Különös tisztelettel köszönti Medvét, a Nagy Főnököt, a hajók és
tengerek urát, a Nagy Tengeri Szörny ivadékát, az égig érő falak építőjét, a
messzeségek és minden idők vándorát, aki a mai napon bebizonyította, hogy
egyaránt a legkedvesebb gyermeke a Nagy Anyának és Asztlant Tengeristenének. A
Nagy Anya a mondott és előre megígért jelet megadta, és ennek mindannyian tanúi
voltunk. Délben, midőn az áldozatul szánt férfit a sziklához kötöztük, városunk
szent saskeselyűjét messziről jövő, bűvös nyíl sebezte halálra, még mielőtt
karmait és csőrét az áldozatul kiválasztott férfi testébe belevájhatta volna. Ez
volt a Nagy Anya jele, a csodajel, amellyel bebizonyította, hogy áldozatunk nem
kedves előtte. Ezért elhatároztuk, megszívleljük a Nagy Anya parancsát,
elfogadjuk a jelét, mert nem akarjuk, hogy orcáját tőlünk végképp elfordítván a
nagy vízen érkezett asztlanti férfiak kezébe adjon bennünket, akik városunkat
pusztasággá, asszonyainkat és gyermekeinket rabszolgává tennék, holttetemeinket
pedig a keselyűk és sakálok prédájának hagynák. Ezért amint az előre mondott
jelet megkaptuk, eme férfit minden késlekedés nélkül eloldoztuk, sebeit
bekötöztük, és tisztességgel elkísértük őt hozzátok, nagy vízen érkezett
asztlanti férfiak, akik a társai vagytok, hogy átadjuk őt nektek, és cserébe
érte elvegyük remek edényeiteket és szerszámaitokat, amelyekre népünknek nagy
szüksége van. ezt üzeni nektek Keselyű, a Nagy Főnök, a város ura, a Nagy
Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke.
Erre Bixitla előhordatta és
átadatta a városlakóknak a korábban felkínált agyagedényeket és rézeszközöket,
Proget pedig csatlakozott hozzánk. A teitán végigmért bennünket, és a szeme
rajtam állapodott meg.
-
Köszönöm, hosszú emlékezetű! – mondta mindent értve.
Aztán, hogy eme mindent értésének újabb nyomatékot adjon, csendesen, csak nekem
szánván még megjegyezte:
-
Szeretném, ha velünk maradnál!
Elvörösödtem. Soha, egyetlen korszakban sem találkoztam
olyan emberrel, aki a hosszú emlékezetűek gondjait annyira ismerte,
gondolatainkat annyira megértette volna, mint a teitán.
Magyarázkodni ebben a pillanatban nem akartam. Távozni
készültem. Asztlantiak és városbeliek együtt zsibongva barátkoztak immár,
jelenlétemre többé nem volt szükség. Elindultam tehát, hogy mindenkit faképnél
hagyván kajütöm csendes magányában elmélkedve megpihenjek. Egy intéssel még a
hűséges Dannót is elbocsátottam, amikor valaki megragadta a karomat.
Hátrafordultam, és a lábam földbe gyökerezett a
meglepetéstől. Keselyű állt előttem. A Nagy Főnök, a város ura, a Nagy
Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke személyesen. Hátrébb,
illendő távolságban néhány marcona testőre – ezúttal fegyvertelenül – közöttük
meg egy gyolcsfátyollal letakart alak várakozott.
-
Kérlek, uram, - hajolt meg előttem a város ura. –
fogadj el tőlem egy ajándékot, amivel irántad érzett hálámat méltóképpen
kifejezhetem!
Most már csöppet sem csodálkoztam. Megértettem Keselyűt. Ő
volt az, aki borotvaélen táncolt, és alighanem tökéletesen tisztában volt vele,
milyen veszélyes helyzetbe került. Valahol már nyilván számot is vetett a
sorsával. De semmit sem tehetett, a város szokásjoga az ő számára sem volt
áthágható. És akkor, talán a legutolsó pillanatban megjelentem én,és nemcsak
reménysugarat hoztam, de olyan mentőövet is nyújtottam, neki, amely úgy
rántotta ki őt a csávából, hogy tekintélye és városának szertartási rendje
egyaránt csorbítatlan maradt. Aligha volt ember, aki nálánál jobban kívánta
volna délben a madár vesztét, és az ő gyomra valószínűleg minden asztlantiénál
fájdalmasabb görcsbe rándult azokban a fezült pillanatokban. A keselyű
pusztulása láttán – szent madár ide vagy oda! – nyilván mindannyiunknál nagyobb
örömöt érzett. Boldogan konstatálta, hogy megtettem, amit ígértem.
Elhatározta, hogy megajándékoz, biztosítván jóindulatomat a
bizonytalan jövőre nézve is. mert Keselyű jól tudta, nekem komoly részem van
benne, hogy városa épen marad, és továbbra is ő lesz benne a Nagy Főnök, a
város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, meg a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke.
-
A legszebbet adjuk neked, amit csak városunk adhat –
mondta kenetteljesen Keselyű, és előttem egyszeriben világossá lett, miért
álldogál az a gyolccsal borított alak a háttérben. Rabszolganőt nekem? Azt már
ugyan mégsem!
Elhatároztam, hogy nem fogadom el. Ürügyet kerestem, hogy
visszautasíthassam. Eközben Keselyű tovább beszélt.
-
Ő a legszebb leány a városban, uram. Szülei idegenek
voltak, öt esztendeje áldoztuk fel őket a Nagy Anyának. Neki is ezt a sorsot
szántuk. Anyja azonban a szent harmadik napon, amikor a kőre feszített áldozat
már nem önmaga, hanem szájából a Nagy Anya szent igéje szól, szigorúan
megtiltotta nekünk, hogy feláldozzuk a leányát. Ez a Nagy Anya parancsa volt,
tartanunk kellett magunkat hozzá. eddig nem értettük, miért utasította vissza
ezt az áldozatot a Nagy Anya, de most már tudjuk: jutalmul szánta városunk
megmentőjének. A Nagy Anya bölcsessége végtelen, és a jövendőt egyedül ő
ismerheti, uram. Felneveltük a leányt minden élet anyjának templomában.
Szépsége miatt a Jázmin nevet kapta. Érintetlen, mint a friss tavaszi
virágbimbó. A Tűzgyújtás Ünnepén akartam őt negyedik asszonyommá tenni. most
azonban neked adom, mivel a jelek szerint minden élet anyja neked szánta őt,
uram.
Keselyű intett, mire egyik kísérője lerántotta a leány
fejéről a gyolcsfátylat. Végtelenül kedves leányarc tekintett rám félénk
mosollyal, reménykedve. Nagy kerek szemébe néztem, és meginogtam. Tiszta
vonásai anyámat idézték. A fiatal anyámat, akibe egykor apám oly tüzesen
szeretett bele. Szeme, mint a nyári holdsugár, gödör hollófekete fürtjei
ingerlően omlottak fehér vállára.
-
Kérlek, fogadd el őt, uram!
Csak néztem szótlanul, mire Keselyű megismételte.
-
Kérlek, fogadd el őt, uram!
Minden korábbi meggyőződésemmel és tervemmel ellentétben most
bólintottam. Magam sem voltam teljesen tudatában, mit teszek. Keselyű
mindenesetre beleegyezésnek vette, és újra intett egyik emberének. A faragatlan
fickó pedig – se szó, se beszéd! – egyetlen rántással széttárta előttem a fehér
gyolcsköntöst, és elém villantotta Jázmin káprázatos mezítelenségét. Nem voltam
felkészülve a látványra.
Jázmin tizenhét esztendős volt. Frissen kinyílt virág. Festeni
valóan szép és vérpezsdítően kívánatos. Bőre alabástromfehéren virított, és
rózsás rózsaszínben hívogatott, ahogy a napsugarak ráestek. Gusztusosan teltgömbölyded
idomai szinte felizzottak a tekintetemtől. Hegyes, kemény keblei láttán
összefutott a számban a nyál. Feszes derekát szemlélvén kicserepesedett az
ajkam. Gyengéd rajzolatú hosszú combjainak vonala mágnesként vonzotta
pillantásomat ölének göndör fekete rejtelméhez. Élvezettel legeltettem szememet
a testén, és láttam, hogy belepirul a lány. Egyik márványsima combja
megrezzent, és felbizsergett az ágyékom. Jázmin sorsa ebben a pillanatban dőlt
el. Visszautasításról többé szó se lehetett. Hogy ne fogadjam el Jázmint? Még mit
nem! Alig vártam a percet, amikor végre az ágyamba vonhatom.
-
Úgy látom, elfogadtad őt, uram – mondta némileg
rezignált hangon Keselyű, mire ellenségesen végigmértem. Mit irigykedik rám ez
a fickó, amikor neki ott a másik három asszonya?
Keselyű jól látta, hogy csaknem eszemet veszítem attól a
perspektívától, amit Jázmin birtoklása jelent. Megtette, amit nekem már rég meg
kellett volna tennem: intett embereinek, hogy takarják be végre a lány
meztelenségét. Éppen ideje volt. már gyülekezni kezdett a szájtátva bámuló
asztlanti hajósnépség.
Kijózanodtam. Jázmin immár visszavonhatatlanul az enyém. Egyedül
az enyém. Minek pucérkodjon hát itt világ csudájára, amikor egyedül engem illet
a meztelensége?
-
Hálásan köszönöm neked, uram – mondtam, amint illett. –
Esküszöm minden élet anyjára és Asztlant Tengeristenére, sohasem fogok
elfeledkezni Keselyűről, a Nagy Főnökről, a város uráról, a Nagy Saskeselyű
dédunokájáról, a Nagy Anya legkedvesebb gyermekéről, akit barátomnak mondhatok,
és aki engem mindörökre barátjának mondhat.
Keselyű üdvözült mosollyal hallgatta, kedves muzsika
lehetett a fülének. Hasonló stílusban válaszolt.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése