HARMINCKETTEDIK RÉSZ
Erre aztán záporozni kezdtek az udvariasan elharsogott szidalmak
és fenyegetések:
-
Liniko nagy főnök, Medve nagy főnök, Bixitla nagy
főnök, a hajók és tengerek urai, a Nagy Tengeri Szörny ivadékai, Asztlant
Tengeristenének legkedvesebb gyermekei és harcosaik gyáva páncélos pondrók,
esetlen szárazföldi tarisznyarákok. Kezük lomha, mint a víziló futása; hangjuk
olyan, mint a dagadtra hízott, bagzó kandúrmacskák rekedtes nyavikolása, és
üvöltve fognak idétlen deszkatákolmányaik fedélzetére futni hamarosan!
-
Keselyű, a nagy főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű
dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke ennek a vakondtúrásnyi, városnak
nevezett szemétdombnak rikácsoló kiskakasa, aki poshadt vizet iszik, és ganét
eszik, ereje a szopós bárányéhoz, értelme a kerge birkáéhoz hasonlatos!
-
A nagy vízen érkezett asztlanti férfiak szőrös
galandférgek, csörömpölő ganajtúró bogarak, hibbant vénasszonyként
kotkodácsolnak, és óbégatnak, akár a dögtetem mellől elkergetett sakál!
-
Hitvány falaitokat bezúzzuk, és mint tépett bundájú,
acsarkodó veszett rókát, úgy öntjük ki bűzös vackából Keselyűt, a nagy főnököt,
a város urát, a Nagy Saskeselyű dédunokáját, a Nagy Anya legkedvesebb
gyermekét, eme varjúürülékes faágon hintázó, gesztikulálva ripacskodó, tetves
bőrű, sunyi bőgőmajmot!
-
A nagy vízen érkezett asztlanti idegenek sárga fülű,
ráncos pofájú, kerge, korcs szamarak, lepra szakasztotta orrú, ebektől
hajszolt, ásatag értelmű vízipatkányok, tehénlepényben fetrengő, ebugatta
eszelősök! Behúzott farkú görényként fognak ólálkodni városunk előtt, ázott
bundájú tengeri ebekként fognak acsarkodni erős falainkra, és panaszosan
vonítanak majd, ahogy a hoppon maradt kankutyák teszik!
Ennek így nem volt semmi értelme.
Átvettem Bixitlától a szót.
-
Medve vagyok, a nagy főnök, a hajók és tengerek ura, a
Nagy Tengeri Szörny ivadéka, égig érő falak építője, a messzeségek és minden
idők vándora, aki Asztlant Tengeristenének és a Nagy Anyának egyaránt
legkedvesebb gyermeke. Számból nem más szól most, mint a Nagy Anya, földek és
vizek édesanyja, mindenek szülője és teremtője, akitől minden adomány
származik.
Néma csönd támadt.
-
Jól figyelj, Keselyű, Nagy Főnök, város ura, a Nagy
Saskeselyű dédunokája, Nagy Anya legkedvesebb gyermeke!
Hallgattak itt is, odaát is. Mindenki engem nézett. A kocka
el volt vetve. Mély levegőt vettem, és folytattam.
-
Áldozatotok hamis, bűnötök förtelmes, személyetek több
nem kedves a Nagy Anya előtt! Ezért a Nagy Anya elhatározta, hogy a nagy vízen
érkezett asztlanti férfiak kezébe ad benneteket, akik városotokat pusztasággá,
asszonyaitokat és gyermekeiteket rabszolgákká teszik, holttetemeiteket pedig a
keselyűk és a sakálok prédájának hagyják. De mivel Keselyű, Nagy Főnök, város
ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája valóban a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke,
ezért a földek és vizek édesanyja ad még egy lehetőséget, hogy borzalmas
sorsotokat elkerülhessétek. Csodajelet ad, hogy akaratát és hatalmát előttetek
bizonyítsa. A csodajel pedig a következő lesz: Holnap délben, midőn az
áldozatul szánt férfit a sziklára kötözitek, városotok szent saskeselyűjét
messziről jövő, bűvös nyíl fogja halálra sebezni, még mielőtt karmait és csőrét
az áldozatul kiválasztott férfi testébe vájhatná. Ez lesz a Nagy Anya jele, a
csodajel, amellyel bizonyítja, hogy áldozatotok nem kedves előtte. Amint eme
jelet megkapjátok, minden késlekedés nélkül oldozzátok el ama férfit,
kötözzétek be sebeit, tisztességgel kísérjétek őt társaihoz, és vegyétek érte
cserébe a nagy vízen érkezett asztlanti férfiak remek edényeit és szerszámait.
A Nagy Anya kegyesen megengedi nektek, hogy az elpusztult madár helyébe új
szent saskeselyűt neveljetek. De ha a jelet semmibe veszitek, a Nagy Anya
elfordítja tőletek orcáját, és mindenestül a nagy vízen érkezett asztlanti
férfiak kezére ad benneteket. Ezt üzeni a Nagy Anya legkedvesebb gyermekének,
Keselyűnek, a Nagy Főnöknek, a város urának, a Nagy Saskeselyű dédunokájának.
Hosszú, izgatott pusmogás kezdődött erre a bennszülöttek
között. Jócskán alkonyodott már, mire megérkezett a válasz.
-
Keselyű, Nagy Főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű
dédunokája, Nagy Anya legkedvesebb gyermeke üzeni a következőket Medvének, a
Nagy Főnöknek, a hajók és tengerek urának, a Nagy Tengeri Szörny ivadékának, az
égig érő falak építőjének, a messzeségek és minden idők vándorának, aki
egyaránt kedves gyermeke a Nagy Anyának és Asztlant Tengeristenének. Amennyiben
a mondott jel holnap délben valóban bekövetkezik, a mondott férfit késedelem
nélkül eloldozzuk, sebeit bekötözzük, és idekísérjük őt hozzátok, hogy nektek
adjuk őt remek edényeitekért és szerszámaitokért cserébe. Akkor a város népe és
Keselyű, Nagy Főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, Nagy Anya
legkedvesebb gyermeke mindig méltó alázattal és tisztelettel fog gondolni és
emlékezni Medvére, a Nagy Főnökre, a hajók és tengerek urára, a Nagy Tengeri
Szörny ivadékára, az égig érő falak építőjére, a messzeségek és minden idők
vándorára, aki a Nagy Anyának és Asztlant Tengeristenének egyaránt legkedvesebb
gyermeke. Ha azonban a jel mégsem következik be, úgy a nagy vízen érkezett
asztlanti idegenek hazug kutyák, akikkel többé nem áll szóba sem a város népe,
sem Keselyű, Nagy Főnök, város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, Nagy Anya
legkedvesebb gyermeke. Medvét pedig nem tekintjük akkor többé a Nagy Anya legkedvesebb
gyermekének, még csak Nagy Főnöknek sem, csupán közönséges csalónak. Az áldozati
szertartást pedig végrehajtjuk! Várjuk tehát a holnapi jelet, hogy kiderüljön,
barátaink vagy ellenségeink-e a nagy vízen érkezett asztlanti férfiak, és hogy
kiderüljön: Liniko nagy főnök, Bixitla nagy főnök, a hajók és tengerek urai, a
Nagy Tengeri Szörny ivadékai, Asztlant Tengeristenének legkedvesebb gyermekei,
és Medve nagy főnök, a hajók és tengerek ura, a Nagy Tengeri Szörny ivadéka,
égig érő falak építője, a messzeségek és minden idők vándora, aki Asztlant
Tengeristenének és a Nagy Anyának egyaránt legkedvesebb gyermeke tiszteletre
méltó férfiak-e, vagy csupán csalók. Ezt üzeni neked Keselyű, Nagy Főnök, a
város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, Nagy Anya legkedvesebb gyermeke.
A tárgyalás befejeződött. Legfőbb
ideje volt. ránk terítette már suhogó, lomha sirályszárnyát a sejtelmes
neszekkel terhes éjszaka. A városlakók számára szent dolog az egyezség;
megkönnyebbülten a városukba vonultak, hogy nyugovóra térjenek.
Elképzelhetetlen volt, hogy megtámadjanak bennünket. Arról pedig nekem kellett
gondoskodnom, hogy mi se tegyük.
Ez nem tűnt könnyű feladatnak.
Társaim vádló sóbálványokként álltak körül a sötétben. Döbbent rosszallásuk
betöltötte a levegőt.
-
Megvesztél, ember? – reccsent rám Bixitla. – „Városotok
szent saskeselyűjét messziről jövő, bűvös nyíl fogja halálra sebezni!” hogy
képzelted ezt, ember?
Roppant kellemetlen élménytől mentette meg Bixitlát az
éjszaka. Nem láthatta a végtelenül gúnyos mosolyt, amelyet csiklandozó éjjeli
szellő hátán küldtem feléje.
-
Hogy képzelted, ember? – ordította Bixitla, és
hallottam, amint az éjszakában halkan megcsörren valami. A mellettem álló Danno
a fegyveréért nyúlt.
-
Holnap délben meglátod! – vetettem oda.
Liniko már csendesítette Bixitlát. Jómagam nyugovóra tértem.
Nem jöttem elő a kajütömből, csak kevéssel dél előtt.
Mielőtt bárki is lelkiismeretlenséggel vádolna,
biztosíthatom; nem sokat pihentem. Hiszen nemcsak arról volt szó, hogy élni
fogok a hatalmammal, hanem valóságos bemutatót kellett tartanom szépszámú
közönség előtt. Közönséges vásári komédia lett volna, ha nem egy ember élete a
tét. Egy ember élete, de lehet, hogy az egész kis asztlanti közösség további
sorsa. Mivel a teitán olyan tudás birtokosa volt, amellyel senki sem
rendelkezett rajta kívül, személyében volt a túlélés záloga.
Számomra még bonyolultabb volt a helyzet. Nyilvános
bemutatót készültem végrehajtani, vagyis pontosan azt, amitől a hatalmukat
igazán ismerő és felmérő magamfajták a leginkább ódzkodnak. Nincs nehezebb
dolog a hatalom állandó ellenőrzésénél, tudatos elfojtásánál. Ez azonban
feltétlenül szükséges, ha az ember meg akarja őrizni emberi személyiségét, ha
emberi élményekre és emberi érzésekre vágyakozik, ha meg akarja találni az
emberek között a helyét. Ha nem akar kiközösítetté válni, vagy nem akar arra
kényszerülni, hogy örökösen a hatalmára utalva éljen. A cselekvő hatalom hosszú
távon elveszi a tevékenység örömét, a látó hatalom pedig megfoszt bennünket
attól, hogy gyönyörködni tudjunk a világban és az emberekben. Egy idő után
mindkettő öntörvényűvé válik, minden percben jelen lesz, akár akarjuk, akár
nem, és előbb-utóbb összeroppantja birtokosát.
A bukásnak nincs annál biztosabb előjele, mint az, hogy
hatalmunk sokak előtt nyilvánvalóvá válik. Ezzel indul a folyamat, amely
lerombolja a közösséget, és tönkreteszi a hatalmat birtokló embert. A közösség
semmirekellők gyülekezetévé aljasul, amely minden veszélyérzetét és emberségét
feladja, mivel hatalmunkat a fölényszerzés és a minden nehéz helyzetből való
olcsó szabadulás örökös eszközének tekinti. Nincs feleslegesebb az olyan
embernél, aki hozzászokott a csodákhoz. A közösségnek felmérhetetlen kárt okoz
az én-hatalom legapróbb, legcsökevényesebb része is, hiszen távlatokban a
fennmaradását veszélyezteti. Mindennek megvan a büntetése, a hatalomra való
hagyatkozásnak is. ahogy a gyilkos megöli a saját nyugalmát, a kapzsi harácsoló
elrabolja önmagától a boldogság derűjét, a tolvaj ellopja magától az
ártatlanság büszke tudatát, a notórius hazug kibeszéli a lelkiismeretét, az
önző vagy zsarnok vezető pedig leigázza saját magát, és feléli önnön
méltóságteljes halálát, a hatalomra hagyatkozó emberek közössége a tulajdon
szerencséjét és jövőjét bűvészkedi el. Ahogy ezt végiggondoltam, világossá lett
előttem: nem maradhatok ebben a közösségben. El kell tűnnöm közülük minél
hamarabb.
Szomorú lettem a gondolatra. Apám után Liniko,
Maxitana,Bixitla és a többiek voltak első igazi barátaim, köztük éreztem otthon
magam, ők voltak a hazám, hiszen a haza nem a földben, inkább az emberekben
lakozik. Mégis a társtalanságot kellett helyettük választanom. El kellett őket
hagynom még a katasztrófa bekövetkezte előtt, hogy megóvjam barátaimat attól,
hogy erejük, tudásuk, elszántságuk, bátorságuk és akaraterejük helyett az én
hatalmamra hagyatkozzanak. Ez volt, ami nem hagyott nyugodni aznap éjjel, nem a
mutatványomra való felkészülés. Egy hosszú emlékezetű előre tudja, hogy sohasem
lehet része a megelégedés nyugalmában, de a búcsú mégis ezerszeresen fáj.
Másnap verőfényes napra virradtunk. Nyúzott arccal óvakodtam
ki a fedélzetre, kezemben otrombán hosszú íjat tartottam. A fegyver később
merőben érdemtelenül tett szert hírnévre, nem volt sem mérhetetlenül hatalmas,
sem különlegesen kiváló. Igazság szerint elég silány eszköz volt, fája
rugalmatlan, húrja lagymatag. Marék kölest se adott volna érte senki, aki
tüzetesebben szemügyre veszi. Viszont az, hogy eddig még sohasem használtam,
mégiscsak kölcsönzött neki némi hamis tekintélyt. Méretre ugyan jókora volt, de
ez csak még nehézkesebbé tette. A fegyver tehát sem csodálatosnak, sem
rendkívülinek nem volt mondható. Ami pedig a kezelőjét illeti, nem voltam róla
meggyőződve, hogy tíz lépésről képes volnék eltalálni az íjjal egy elefántot.
Azt hiszem, mindenki elszörnyedt volna, ha neszét veszik, mennyire csekély az
íjásztudásom.
Baktattam tehát, kezemben ezzel az elfuserált jószággal.
Ballagtam, hogy rövidesen legendává legyek. Erre a legendára sohasem tudtam
büszke lenni, inkább feledni szerettem volna. Később mérhetetlen volt a
megkönnyebbülésem, midőn rájöttem, hogy legendám immár feloldódott a másokéban.
Felballagtam a dombra, miközben csodaváró asztlantiak
szájtáti hordái özönlötték el a néhány apró buckát, szállták meg a magányos
fákat, másztak fel az árbocok kötélhágcsóján, vagy gyülekeztek szél rebbentette
hallgatag árnyékként körülöttem.
Felajzottam íjamat, nyilat tettem az idegre, és
koncentráltam. Közelről láttam a várost, a templomot, a teret, az oltárt, a
sziklát. Láttam, mert látni akartam. Láttam amint Progetet elővezetik. Közelről
láttam a teitán elgyötört arcát, véres rongyait. Láttam, és ráhangolódtam a
tudatommal. Láttam a keselyűt is, amint felszállt valahonnét, és egyre lejjebb
ereszkedve körözni kezd Proget sziklája fölött.
Nem adtam esélyt a bestiának.
Szemem lecsukódott, tudatom megfeszült. Homlokomat elöntötte
a veríték árja, agyamat elborította a hatalom lendülete. Egész lényem ütésre
emelt fegyver volt, és egy pontra irányult: a rusnya madár kopasz, vörösen
bőrlebernyeges, rút nyakára.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése