Szerelem és líra - CCIII.

KÉTSZÁZHARMADIK RÉSZ

Nézzük tovább:

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,”

Parti Nagy versérzéke kiváló. Talán tudatosan, talán nem, de érzi, hogy valaminek össze kell fognia ezt a verset.

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,”

Voltaképpen anaforás szerkezetet teremtett.

„Toll fut, futol”

Önmagában ez lesz az alap, a fő vonal, ahonnan a vers hol erre, hol arra tekinthet. Egyszerű, régi, de jól bevált struktúra. Szerkezeti értelemben a verssel szemben nem is lehet kifogást emelni.

„Toll fut, futol”

Lényegében visszatér az alaphelyzethez. Ez marad mindvégig a vers fő szituációja – Költő és anyag birkózása.

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,”

A kiinduló helyzet variációja. A vers egyik legjobb sora, a lehető legjobb helyen:

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,”

Igazából visszamenőleg is sokat javít a versen. Itt lesz teljesen világos a vershelyzet. Ez a jól elhelyezett, türelmes sor az, ami miatt mindenképpen érdemes is, kell is tovább olvasni, értelmezni ezt a művet.

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,”

A szerkezet rendezve, a forma eleve kifogástalan. Hát a tartalom?

Még mindig ott tartunk, ahol az elején.

Nézzük tovább:

„masé leszel majd papirostól,”

Az első pillanatban meglep. Hogy kerül ez ide?

„masé leszel majd papirostól,”

Aha!

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,”

A rímelés!

„…a rosttoll,”

„… papirostól,”

Kiváló rímelés, az igaz. A rím – megint – elsőrangú. De a tartalom?

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,”

Megint egy remek sor, és – újra csak zavar.

„masé leszel majd papirostól,”

A Szerző figyelmét azonnal felkeltette a rosttoll-papírostól rím, illetve a „papírmasé” egybejátszatásának lehetősége. Ezt azonnal, könnyű kézzel ki is használta.

„masé leszel majd papirostól,”

Most éppen ki a megszólított? Ki lesz a masé, mi lesz a masé? Ki lesz, mi lesz masé papírostól?

A régi esztéták úgy gondolták, hogy a verses szöveg csökkent értékű az értelem világossága nélkül. A nagy költő éppen azért virtuóz, mert a legnehezebb versformát is magától értetődő természetességgel alkalmazza, és versének szövege teljesen világos, értelmes, egyáltalán nem keresett. Az értelmetlen, vagy nyelvi hibás verset a tehetségtelenség bizonyítékának tekintették. Az volt az igazi erudíció, ha a költő a legnehezebb sorfajtákat is magától értetődő természetességgel alkalmazta, szövege intelligens, szépen formált és választékos volt, ráadásul sokkal szebb és tömörebb annál, mintha a tartalmát bárki más prózában fogalmazta volna meg.

A zavartságot, zavarodottságot, a fésületlen indulatokat nem tűrték meg a versben. A barokk líra intermezzója csak fokozta az ilyesmivel szembeni fenntartásokat. Az volt a véleményük, hogy a zavarodottságnak, az értelmetlenségnek van helye, de nem a lírában, hanem az őrültek házában.

A keresett, homályos, zavaros stílusnak neve is volt: gongorizmus. Barbarizmusnak tekintették és üldözték.

A klasszikus eszmény az volt, hogy a lehető legteljesebb formai tökély mellett a vers szövege legyen szép, és természetesen egyszerű.

A magyar költészetben ennek Csokonai volt talán a legnagyobb mestere:

„A hatalmas szerelemnek

Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,

Gyönyörű kis 'tulipánt!”

Rendkívül nehéz versláb, ami a magyar élőbeszéd hangsúlyával ellentétes, ráadásul abszolút természetes, látszólag nagyon egyszerű tartalommal. Bimetrikus vers, tökéletes időmértékes, illetve ugyancsak tökéletes hangsúlyos verselés egysége.

Ez volt a klasszikus elvárás. Sőt. Egy sor, egy gondolat! A gondolat nem mehet át egyik sorból a másikba, mert az súlyos verstani hiba. Barbarizmus.

A romantika sokat árnyalt ezen a szigorúságon. Megjelent a sorátlépés, az enjambement. Igazából túlzásba is vitték. Victor Hugó Hernani című drámájának bemutatóján néhány enjambement miatt tört ki tömegverekedés.

A romantika arra is rájött, hogy az erőteljes nyelvi megformáltság viszonylag homályos értelemmel is társulhat, ha az jól simul a vers egészébe, és erősíti a költői erőt.

Nem arról van tehát szó, hogy a homály „magától költői jelenség” volna, hanem arról, hogy a képrendszert erősítő erőteljes szavak, képek akkor is előrevihetik a verset, ha az értelmük némileg homályban marad. A jó vers borotvaélen táncolhat, a lendület, a költői erő átsegíti az Olvasót az ilyen helyzeteken. Ha azonban az Olvasó problémának érti, ha fennakad rajta – baj van. Akkor rossz a vers.

Nézzünk példát:

Vörösmarty Szózata a legjobb magyar lírai művek közé tartozik. A versben a költői erő annyira nagy, hogy könnyedén átlendíti az Olvasót például ezen a részen:

„Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.”

Hatalmas, erőteljes képet látunk, amit azonban igen nehéz lenne azonosítani, de amely a magyar történelem sajátos összefoglalójaként szerepel a versben.

Ha meg akarjuk magyarázni, bajba kerülünk. Melyik Hunyadi? Mikor? Mit? Hogyan? A nándorfehérvári diadal? Esetleg valami más?

A szituáció azonosíthatatlan; egybefolyik benne, és a romantika elvei szerint nyer magyarázatot a magyar történelem sok évszázada – és számos hős képe mosódik össze egyetlen gigantikus alakba.

„Hunyadnak karjai.”

Érdemes megnézni, hogy néha tankönyvek, vagy hasonló kiadványok miképpen elemzik ezt a részt. Látszik, hogy a fejtegetések szerzői voltaképpen nem értik, és leginkább éppen saját maguknak akarják megmagyarázni néha hosszasan, verejtékesen – ami tipikus sznob magatartás.

A képrendszer és a költői erő győzedelmeskedik a logikán – a vers hatalmas lendülettel rohan tovább. A Szózat kiváló alkotás – de nem ez az egyetlen ilyen rész benne. Az egész azonban olyan mélyen szervesül, annyira szépen épül, hogy ezeket a részeket is természetesnek érezzük.

Most visszatérek Parti Nagy versének aktuális részéhez:

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,”

A sorok egyenként is megfelelnek a klasszikus igényeknek. Kitűnő sor mindegyik. De együtt?

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,”

Itt egyértelműen a rím zavarja meg az értelmet. Ki a megszólított? Ezen már szegény Méltató is fennakadt, de ő – természetesen – nem emelhetett kifogást. Ő kanonizált művekről csak jót írhat, a kánon fejedelméről meg különösen.

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,”

Jó sorok, kitűnő rímelés – de nem jutottunk sehová.

Ha akarjuk, persze értelmezhetjük ezt is, minden brancs ősi belső módszerével, a belemagyarázással. Ennek az a lényege, hogy a „kritika”, vagy „ismertető” szerzője megpróbálja úgy prózára fordítani a verset, hogy menet közben némi határozott értelmet is kölcsönözzön neki.

Nézzük:

„masé leszel majd papirostól,”

A mű megszólítottja voltaképpen nem a papír, nem is az írószerszám, hanem maga a készülő vers, a papírdal (nagyvonalúan eltekintek a megszólítás jelzett bizonytalanságaitól). Ez a sor világosan elmondja, hogy a vers kéziratával együtt milyen sorsra jut, hogy egyszer be fogják zúzni – „masé” lesz.

„masé leszel majd papirostól,”

Ilyen értelemben a vers a Költőnek készülő művéhez intézett monológja.

Így könnyedén értelmezhető a mű, a tartalom buktatóit átrepüljük, és nem veszünk róla tudomást, hogy a vers maga nem minden esetben támogatja ezt az értelmezést.

Lehet így értelmezni a verset – csak akkor egyre távolabb kerülünk az igazságtól.

Minden vers esetében lehetséges pozitív és negatív belemagyarázás. Az első esetben a belemagyarázó igyekszik olyan érdemeket tulajdonítani a műnek, amelyekkel az nem rendelkezik, a másodikban pedig olyan negatív költői felfogást igyekszik kiolvasni belőle, amely a versben nem található.

A belemagyarázás mindkét típusa manipulatív és értelmetlen.

Nézzük tovább Parti nagy Lajos versét:

„s ha lesz, ki pépből kifehérít,”

Itt semmiféle értelmezési probléma nincs. A sor szorosan kapcsolódik az előzőhöz:

„masé leszel majd papirostól,

s ha lesz, ki pépből kifehérít,”

Az anyag körforgása. A papírból pép lesz, abból meg újra papír.

„nem verset ír, mint rajtad én itt.”

A következő felhasználó nem versírásra használja a papírt. A Költő verse így elvész. A rímelés kevésbé virtuóz, de a tartalom sokkal erősebb, mint az eddigiek.

Parti Nagy itt lezárja a versnek ezt a szegmentumát. Ezzel ez a néhány sor önálló szerkezeti egység lesz. Nézzük vissza:

„Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,

s ha lesz, ki pépből kifehérít,

nem verset ír, mint rajtad én itt.”

Ez így együtt – a megszólítás zavarától eltekintve – határozottan egységes, tömör és erőteljes. A vers története az első tollvonástól a papír újrafelhasználásáig. Kerek és egész. Egyfajta profán „örök visszatérés”.

A megszólítás zavara ugyan mindvégig jelen van ebben a miniatűrben, de van költői erő is, amely ezt bizonyos mértékig elfedi.

Új szerkezeti egység kezdődik:

„Toll fut, futol, pufog a flaszter,”

Végre elmozdultunk az alaphelyzettől. A flaszter Part Nagynál nagyvárost (is) jelent, itt szinte egészen bizonyosan Budapestet. Tágul a kör.

Hogyan került a versbe a flaszter?

„pufog a flaszter,”

Talán valami utcazaj beszűrődése, azt örökíti meg itt a Költő.

„Toll fut, futol, pufog a flaszter,”

Szépen szerkesztett sor: a toll percegésére felel a flaszter zaja.

„volt kőolaj, hogy mondja azt el?”

A sor alanya a flaszter. Kissé hirtelen történik a témaváltás. Gyors asszociáció – a flaszter kőolajból készül.

„volt kőolaj”

De nem ez a problematikus, hanem a sor második fele:

„hogy mondja azt el?”

Nyilvánvalóan a sor végén díszelgő kínrím kedvéért. Formailag ez is kitűnő sor, szépen is hangzik:

„volt kőolaj, hogy mondja azt el?”

Csak nem nagyon értelmes. Már megint egy rím miatt ficamodik ki a tartalom.

„kéken, hanyatt, lehengerelve,

volt ősmadár, madár szerelme.”

A kőolaj őskori lények, növények és állatok szervezetének bomlásából keletkezett ásványi anyag. A magyar irodalomban ezt először Jókai taglalta.

„kéken, hanyatt, lehengerelve,

volt ősmadár, madár szerelme.”

Formailag ezek is kitűnő sorok. Tartalmuk azonban kissé zavaros asszociáció.

„kéken, hanyatt, lehengerelve,”

Önmagában ez is kiváló sor lehetne – ha a következő nem helyezné hatályon kívül.

„kéken, hanyatt, lehengerelve,

volt ősmadár, madár szerelme.”

Így együtt meglehetősen zagyva. A második sor formailag is gyönge – motyog.

„kéken, hanyatt, lehengerelve,”

A három határozó legalább három különféle fogalomkörhöz tartozik, mesteri összefoglalása mindannak, ami a flaszterrel őslény-korától kezdve kőolaj fokon keresztül, aszfalt képében történő reinkarnációjáig végbemehet. Érdekes, hogy Parti Nagy versében a költői jelzők nyelvtani értelemben zömmel határozóragos névszók, határozószók, vagy határozói igenevek. Melléknév viszonylag kevés akad. Ez lehet tudatos költői stratégia, de akár az egyéni világkép írásos tükre is.

„kéken, hanyatt, lehengerelve,”

Mindhárom határozóról oldalakat lehetne írni, és még akkor sem merítenénk ki a sorban rejlő művészi információ teljességét. A vers egyik legjobb sora. Csak a legfőbb motívumokat emelem ki.

v     Az ősvilág növényzete, állatvilága

v     Az élet rendje szerinti változások

v     Szexualitás

v     Az élet utáni változások, a kőolaj kialakulása a föld méhében

v     Az olaj bányászata, feldolgozása

v     A flaszter állapot, az aszfalt „testén” járművek gördülnek.

A Költő saját maga számára tetet magasra a lécet, a kiváló sor után – még kiválóbbnak kellene következnie.

Ehelyett:

„volt ősmadár, madár szerelme.”

Csalódás. Mintha bunkóval csapnánk agyon a felfelé törekvő költői erőt.

„volt ősmadár, madár szerelme.”

Hatalmas visszalépés a remek előző sor után. A távlatokat is visszafogja. Az egymást követő két „madár” formailag is tönkreteszi a sort. Még rosszabb, hogy a csaknem elért összefoglaló értelmű teljességet egy nyamvadt ősmadárra korlátozza – ami még a bontakozó képrendszert is teljesen agyonüti.

Együtt feleannyira sem erős, mint amilyennek lennie kéne:

„kéken, hanyatt, lehengerelve,

volt ősmadár, madár szerelme.”

Elfáradt volna a Költő? Lehetséges. Esetleg hosszabb időre félbe kellett hagynia az írást, és amikor visszaült, nem találta meg újra az elejtett fonalat? Ez is elképzelhető.

Megijedt volna a saját gondolatától? Nem hinném. Költő a versében sose fél. Az ördögtől se. A vers szerzője a magánéletében reszkethet is – de akkor nem is költő. Csak a versében az – ott pedig soha nem fél.

Valaminek történnie kellett, mert a vers tartalmi íve nagyon csúnyán megtörik, és nem hiszem, hogy ezt a Költő ne vette volna észre.

„kéken, hanyatt, lehengerelve,

volt ősmadár, madár szerelme.”

Így gondolati torzó.

Kár érte.

Újra véget ért egy részegység:

„Toll fut, futol, pufog a flaszter,”

volt kőolaj, hogy mondja azt el?

kéken, hanyatt, lehengerelve,

volt ősmadár, madár szerelme.”

Finoman szólva is: felemás.

Folytatása következik.

Újévi rigmus 2016-ra

Vége felé battyogunk már

Az óesztendőnek,

Boldog újévet kívánok

Férfinak

És Nőnek!

Kívánom, hogy jókat hozzon

A jövő esztendő,

Örömből és munkából is

Jusson elegendő.

Kívánom, hogy az óévnél

Rosszabbat ne hozzon,

Sors, hatalom kárunkra ne

Osszon vagy szorozzon.

Szabad akarattal lássunk

Át a végzet-rácson,

Bárki bármit mond, jövőre

Lehessen karácsony.

A Nap ugyanúgy ragyog - XXXV.

HARMINCÖTÖDIK RÉSZ

-         Az igazsághoz csak igaz úton lehet eljutni, az igaz út azonban csak minden ember számára egyszerre, egy időben létezhet. Az ember boldogságra és alkotásra termett. Egyetlen lépés visz előre. Akkor tesszük meg, ha mindenki boldog lesz, és alkot. Mindaddig azonban a Földön a gonoszság uralkodik, mert több vagy kevésbé minden hatalom gonosz. A gonoszságnak ezer neve és egymillió formája van. gonoszság hamis mértékkel mérni. Gonoszság mások terhére uralkodni. Gonoszság az alkotásból és a boldogságból bárkit kizárni. Gonoszság a szót rikoltozással bárkibe belefojtani. Gonoszság bárkit nyomorba taszítani. Gonoszság az erőszak minden formája. gonoszság bégető embercsordába állni, és a fennen kolompoló kétlábú vezérürü taplóvá szikkadt értelmére hallgatva elárulni a gondolkodást. Gonoszság bárkin keresztülgázolni, és bárkit védtelenül hagyni. Az éhezés és a hajléktalanság mindenkor az előkelők gonoszságának tükörképei. Gonoszság mások kétlábú farkaskutyájává lenni. Gonoszság látni és nem szólni, gonoszság hamisan szólni, gonoszság a szegényeket és elnyomottakat nem segíteni, és gonoszság a hatalomnak felmentést adni. Gonoszság mindez akkor is, ha törvény engedi.

Hallgattam. A teitán tovább beszélt.

-         Hamis az ordítás és az acsarkodás. Az igazság visszhangja csak az ünnepélyes csendre válaszol. Hamis a hatalom mosolya, a verekedők igaza és az erőszak békéje. Hamis az ítélet, amit dédapáink felett mondunk a magunk szemszögéből. Hamis a pénz uralma és a tárgyak kultusza. Hamis a bandavezér szeretete, a kapzsi szerelme és a zsarnok nyugalma. Hamis az igazat nem mondani, a valót nem látni, a szót nem hallani, a panaszt nem érteni, a szenvedést nem érezni. Hamis a népet cinikusan szemlélő mákszemnyi gőg. Az előkelők gondjai pehelyből vannak, a nép kínjai pedig ólomból. Hamis a mások nevében vállalt áldozat.

-         Mindezt tudom, Proget. Testvéreim közül az egyetlen vagyok, aki a harmóniára törekszik, a harmónia pedig maga az igazság.

-         Akkor magányos leszel, Medve, de az igazság éppen a magányos bátorsággal van. ott a gonoszság, ahol bátorság kell az igazmondáshoz, az igazság uralma pedig ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.

Imigyen beszélt hozzám a teitán, aki őrizte a tudást, és letéteményes vlt az igazságnak; aki arra vállalkozott, hogy írástudó létére embert gyúrjon a sárból, a mocsárból, népet formáljon a tömegből, és közösséget a csőcselékből. Szavait egész létezésem során őriztem, továbbadtam, és hirdettem, ahol lehetett. Büszke voltam és ma is mélységesen büszke vagyok rá, hogy az általam ismert két legkiválóbb ember – az apám és a teitán – éppen engem választott ki arra, hogy gondolataik hordozója legyek, hogy éppen rám bízták a lelküket.

Az igazságot nem vihetjük magunkkal a sírba, rá kell bíznunk az utánunk következő igazakra. Hamarosan magam is ezt teszem.

                                                              *

Lázas izgalomban készültünk a Dékó elleni harcra. Követeket menesztettünk más városokba, és fogadtuk az idegen hírnököket. Fegyvereket kovácsoltunk, és hajókat építettünk. Minden módon igyekeztünk megnyerni a Nagy Öböl népeinek bizalmát, hiszen azok nem egykönnyen hitték el rólunk, hogy valóban készek vagyunk fegyvert fogni tulajdon honfitársaink ellen. Nem tudhatták, hogy mi Asztlant pökhendi uralkodójának szemében a leggonoszabb árulóknál is rosszabbak vagyunk, mert kedveltjei voltunk egy előző kormányzatnak, amely minden tekintetben különb volt az övénél.

Egy Tenáj nevű város vállalta az asztlanti támadók elleni harc vezetését. Rossz falait és szegényes viskóit látván Asztlant fényes palotái jutottak eszembe, és összeszorult a torkom. Hosszan elmélkedtem magamban arról, miért nem tudják soha megállni a Dékó-féle gazdag hatalmasok, hogy ne próbálják kifosztani a szegények nyomorúságát.

Felbukkant közöttünk néhány Asztlantból menekült szerencsés is, ők beszámoltak Dékó uralmáról. Nagyra duzzasztott, pöffeszkedő hivatalnoksereget, dagadtra hízott előkelőket, harácsoló főembereket és elharapódzó nyomort emlegettek. Dékó király és kékvérű csirkefogói úgy gyötörték, szipolyozták, sanyargatták az egyszerű embereket, mint akik már végképp elfeledkeztek az ősi igazságról: a legistenítettebb uralkodók ,eg a legméltóságosabb kegyelmes urak ősei is csak csordát őriztek vagy földet túrtak egykoron.

A menekült asztlantiak nem óhajtottak velünk harcolni, inkább tovább vándoroltak a szárazföld belsejének ismeretlen területei felé. Erre biztattak minket is. mi azonban – tudván, hogy a gonoszság úgyis ránk talál előbb-utóbb, bármily távoli szegletét tennénk hazánkká a Földnek – a harc mellett döntöttünk.

Úgy hírlett, tengernyi sokaságot vezényelt Dékó király a Nagy Öböl meghódítására, a híresztelések tízezer hajóról és egymillió katonáról beszéltek. Az egyre tovább harapódzó pánik tükrében még ez a lidérces szám is egyre feljebb dagadt. Hajóik északról délig betöltik a tenger felszínét, mondták a hisztérikus félelem rémhírterjesztői, harcosaik pedig az ég csillagainál is számosabbak.

Maxitana kapitány és a teitán nem hitt ezekben a nevetségesen vad híresztelésekben, és a kapitány még azt is megtette, hogy – hajója gyorsaságába bízva – elhajózott a Hírnökkel a támadókat megszemlélni. A vakmerő kaland teljes sikerrel járt, Maxitana beszámolhatott róla: Dékó flottája valami háromszáz hajóból áll, harcosainak száma pedig nyolc-tízezer lehet. a mi kicsi városainkhoz viszonyítva még ez is förtelmes túlerő volt, de a szigetország hada végre megfosztatott a legyőzhetetlen sokaság nyomasztó nimbuszától. Éppen idejében. Tudtuk, hamarosan fel kell vennünk velük a küzdelmet. Harcolnunk kell ellenük szárazon és vízen.

Lassanként mind lehetetlenebbé vált a helyzetem a városban. Az emberek valami újabb csodát vártak tőlem; azt hitték, én leszek, aki a hatalmas asztlanti armadát egyetlen intéssel vagy valami szörnyű varázsigével pillanatok alatt a tenger fenekére küldöm. Kénytelen voltam nagyon sokszor elmondani: velük harcolok, nem pedig helyettük. Mire aztán népszerűségem hanyatlásnak indult, és kopni kezdett a felém korábban osztatlanul megnyilvánuló szeretet.

Kétségeimről és félelmeimről Jázmin előtt sem beszéltem. Helyette kéjmámorban úszva élveztem a lány testének halmait és hajlatait. Dongva dudorászó tűzhely mellett szeretkeztük végig a telet. Jázmin testében elmerülve kacagtam ki az ablakon keresztül mérhetetlen irigységgel bekukucskáló, remegő szájú fagyot, később a csöpögő orrú olvadást. Amikor végre beköszöntött a balzsamos illatú tavasz, amikor virágfelhőket leheltek a kikeleti díszpompába öltözött gyümölcsfák, és végre olyan meleg lett, hogy szabad ég alatt hajthattam fel Jázmin köntösét egészen a derekáig, amikor végre újra friss füvön villoghatott a lány csodás bőrének mezítelen sóhaja – idillünknek egy csapásra vége lett.

Tavasz lévén az asztlantiak újra megindultak. A Dékó zsoldosaival való összecsapás szívszorongató perce egyre közeledett, és mindinkább növekedtek a velem szemben támasztott elvárások. Amikor ezekben az embereknek csalódniuk kellett, keserű harag és megvetés szennyes iszapárja hömpölygött felém. Szidtak, szapultak és gyaláztak úton-útfélen. Semmirekellő ember vagyok, aki nem segít a társain, aki érzéketlen embertársainak félelmei iránt, aki se lát, se hall a kangörcstől, aki azt se tudja, mi történik körülötte, mert eltakarja előle a látóhatárt buja rabszolganőjének rózsás-gömbölyű tompora.

Tavasz közepén a légkör egyenesen fenyegetővé vált. Szegény Jázmin bántalmazástól kezdett rettegni. Szeretkezéseink örökre elveszítették korábbi sodró önfeledtségüket. Lassacskán eltört közöttünk valami; utolért bennünket a sors, mint minden olyan kapcsolatot, amely nem a teljes őszinteségen alapul.

Tennem kellett valamit. El kellett mennem, de úgy, hogy az mégse tűnjön távozásnak. Az alkalom hamarosan elérkezett.

Az asztlanti flotta egynapnyira horgonyzott Tenájtól, és ez mindannyiunkat végpusztulással fenyegetett. Fegyveresen álltunk a kisváros előtt vízen és szárazon, és mindennap vártuk a támadók vitorlarengetegének felbukkanását. Jómagam a Hajnalcsillag kapitánya, és a had egyik vezére voltam.

Aprócska, de gyorsjáratú halászbárka hozta a riasztó hírt: néhány hajó kivált az asztlanti armadából, és az egyik nagyobbacska sziget ellen fordult, amely bő gabonatermésével mindannyiunk éléskamrája volt. ha az asztlantiak elpusztítják a termést, nem lesz kenyerünk. Kértem öt hajót a Hajnalcsillag mellé, és elindultam az ellenség üldözésére. Tudtam, hogy örökre hagyom el a társaimat, de magam sem sejtettem, hogyan tovább.

Megvívtam háborúnk első tengeri csatáját. Katonáim és tengerészeim remekül viselték magukat.

Feladatunkat gyorsan és könyörtelenül teljesítettük Váratlanul rontottunk rájuk, mint elbitangolt csibére a héja, mint magányos sziklára a tengeri szél. Elpusztítottuk őket, mint téli dércsomókat az első tavaszi vihar. Jómagam most sem vontam fegyvert, csupán kurta parancsszavakat osztogattam, és a vezérhajó kormányállása mellől komoran szemléltem, miként merülnek a hullámsírba őfelsége hadihajói.

Folytatása következik.

Karácsony, ha tovaröppen

Karácsony, ha tovaröppen,

Jelen szunnyad sűrű ködben.

Az év utolsókat dadog,

Jönnek a rigolyás fagyok.

Meghitt szoba, puha párna,

Duruzsol a kicsi kályha.

Karácsony, ha tovaröppen,

Alszik a Jövő a ködben.

Jövő szunnyad pilleágyon,

Felelős értünk az Álom.

Karácsonytól feltöltődve

Megyünk a ködben – előre.

Karácsony, ha tovaröppen,

Ül a világ néma csöndben.

Ünnepekkel körülvéve,

Döntés kéne,

Jövő kéne…

A karácsony élményén túl

A vén Idő újra indul.

Készülünk..

Viharba?

Révbe?

A Jövőhöz – vendégségbe…

2015. - IX.

KILENCEDIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”

Amerikai Magyar Népszava

2015. október 5.

Szolidaritási adó Magyarországon

Kis hazánk példát mutat a világnak!

A tegnapi parlamenti ülés – ahol kizárólag a kormánypártok képviselői jelentek meg – egyhangúan elfogadta a szolidaritási adó tervezetét, így az új adó tizedikén hatályba is léphet.

Az új adó rendkívül fontos állomás a magyar demokrácia fejlődésének útján. Végre sikerült a magyarokra rákényszeríteni a demokratikus szolidaritást, és ez azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a mi fasiszta, rasszista, idegengyűlölő népünk végre kénytelen lesz elfogadni a modern multikulturális társadalom elveit.

A világ demokratikus erői örömmel üdvözlik a döntést, számos sajtóorgánum vezércikke beszél az új magyar adóról.

A szolidaritási adó egyszerre jövedelemadó és vagyonadó. A kormány megteremtette annak a lehetőségét, hogy a leghangosabb uszítókat és a legaktívabb fasisztákat mintegy gazdasági szankciókkal sújtsa. Az úgynevezett szegények vagyonuk és jövedelmük arányában viselik majd a terheket.

Az új adó bevétele teljes egészében a hazánkba érkezett menekültek segélyezésére és ellátására fordítandó.

Jellemző, hogy az ellenzék a törvény megszületésének minden fázisát bojkottálta, de a sajtóban az ellenzéki oligarchák mindvégig arról sírtak, mennyire hátrányos ez a törvény a szegény magyarok számára. Elég szégyen, hogy erre a makacs fasiszta népre gyakorlatilag rá kell tukmálni a demokráciát és a szolidaritást. A világ más államaiban önkéntesek ezrei akadnak, akik maguk ajánlanak ingyen munkát és anyagi eszközöket a menekültek megsegítésére. A legjobb példa a franciaországi Nancy városában élő világhírű Petit házaspár, akik mindhárom kisgyermeküket nevelőszülőknél helyezték el, hogy minden erejüket, energiájukat és pénzüket a menekültek megsegítésére fordíthassák. Róluk kéne sok magyar rasszistának és fasisztának példát vennie.

Budapesten olyan hírek járnak, hogy tömegtüntetés készül az új törvény ellen. Remélhetőleg a rendőrségi gumibotok és vízágyúk majd megfelelő leckében részesítik a sok hőzöngő fasisztát.

A miniszterelnök a nyugati sajtó képviselőinek azt nyilatkozta, hogy a kormány komolyan vizsgálja a mentelmi jog gyors megszüntetésének törvényes lehetőségeit. Egyetértünk. Ideje volna, ha a leghangosabb ellenzéki vezetők minél hamarabb rács mögé kerülhetnének.

Örvendetesen erősödik a hazai demokrácia. A világ demokratái hamarosan büszkék lesznek majd az új, a multikulturális Magyarországra.

Khaled ibn Selim Mustafa Farakh az Iszlám Állam veteránja visszaemlékezéséből:

(Az Iszlám Világarchívumból)

A kőzápor gyorsan meghátrálásra kényszerítette az osztrák rendőröket. Először tőlük balra dőlt le a kerítés. A drótvágók a másik oldalon is dolgoztak, egy percen belül háromméteres rés támadt ott is. Ezrével tódultak át rajta az emberek.

A kőzápor közben nem csillapodott. Mire a könnygázzal próbálkoztak volna, már a nyakukon voltunk.

A mai napig büszke vagyok rá, hogy én voltam a nickelsdorfi győztes csata vezénylő tábornoka. Kitettek magukért az alvezéreim is.

Lélegzetvételnyi szünetet sem hagyhattunk az ellenségnek. Olyan emberáradat zúdult a rendőrökre, hogy levegőt se tudtak venni.

Én, aki annak idején annyiszor szálltam szembe az ittenieknél sokkal keményebb és elővigyázatosabb izraeli rendőrökkel, már ebben a pillanatban éreztem, hogy győztünk. Győztünk és áttörtünk.

A rendőrök megpróbáltak fegyelmezetten hátrálni, hogy utána támadhassanak. Közben gumibottal csépelték a mieinket.

Nem engedhettem meg, hogy összeszedjék magukat. Ezek kiképzett rendőrök voltak, igazi harcosok akkor is, ha sose szagoltak puskaport. Ezzel szemben én csak egy hatalmas csőcselék felett diszponáltam, és legfeljebb néhány tucat valódi harcosom volt. Meg több száz olyan, aki már vett részt harcban. A többiek? Ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen, sok országból jött söpredék. Rengeteg rabló és gonosztevő volt köztük, ami ilyen esetekben óhatatlan.

Hogyan fognak ezek helytállni?

Egyetlen előnyünk volt: az iszlám ereje. Ezzel kellett élnünk. Ezt kellett fegyverként használnunk.

Az iszlám vad lelkesedése. Ez adott erőt a mérhetetlen tömegnek. Az iszlám ereje, ami a leggonoszabb útonállót és a legalattomosabb csirkefogót is arra sarkallja, hogy az iszlám terjesztéséért áldozza életét, mert akkor bűnei bocsánatot nyernek, és az idők végezetéig élvezheti a paradicsom elmondhatatlan örömeit.

Beszélgettem nyugatiakkal, gyaurokkal, akik nem hittek az iszlám erejében. Ostoba emberek voltak. Nem voltak hajlandók megérteni, hogy az általuk széltében magasztalt technológiai haladás csupán vékony fátyol az emberiség testén, amely tüstént szertefoszlik, ha igazi eső vagy vihar kezdi verni a Földet.

Hát a régente, az egykori Nyugat-Európában oly sokat magasztalt demokrácia? Az volt a történelem legnagyobb és legbutább hazugsága.

A demokrácia a nagyvárosi tömegek becsapásának eszköze volt, amúgy gyönge nádszál, ami átszúrja annak a szerencsétlennek a tenyerét, aki rá akar támaszkodni.

Valójában a régi Európa és Amerika fölött ugyanúgy szultánok és emírek uralkodtak, mint az iszlám országaiban, de az ostoba alattvaló nem ismerte valódi uralkodóit. Ezek a keshedt elméjű gyaurok azt képzelték, hogy uraikat maguk választják.

Ma már mindenki tudja, hogy az állandóan ismétlődő szavazások csak díszlet-embereket emeltek látszólagos hatalomba, ezeknek alig volt némi mozgásterük. A szultánok és emírek ugyanazok maradtak, ők uralták a pénzt, a piacot, és döntöttek róla, mit engednek meg a „demokratikusan” választott marionettfigurák számára.

A Nagy Vonulást szerintem ezek a gyaur szultánok és emírek fundálták ki, mert Allah elvakította őket ostoba pöffeszkedésükben, és buta gőgjüktől vezetve azt képzelték, hogy ez is csak az ő hatalmukat fogja növelni. Nem vettek tudomást az iszlám valódi erejéről.

A gyaur Európát olyan emberek irányították, akik örökös utazási viszketegükben állandóan ide-oda röpködtek a világban, mint valami tájékozódási képességétől megfosztott varjú. Ők alakították a gyaur majmok bálványát, a divatot, és a tehetősebb emberek őket utánozták örökös utazgatásaikkal.

Az állandó utazgatás miatt ezek az emberek egyféle sajátos luftballon-szubkultúrában éltek. Mivel sok helyen jártak, azt képzelték, hogy ismerik a világot, pedig csak fölötte röpködtek, a színét látták, a mélységéről meg sejtelmük sem volt. Valójában egyetlen népet, egyetlen országot sem ismertek, a sajátjukat sem. A tudatlanságot hitték a felelős cselekvés alapjának, amikor a többi luftballonnal lebegve kiagyalt fantazmagóriáikat a többi emberre akarták kényszeríteni.

Ilyen luftballon-emberek agyalták ki a Nagy Vonulást, ilyenek pénzelték, ilyenek segítették, ilyenek teremtették meg és szolgáltatták hozzá a média-propagandát, ilyenek mozgatták a „migrációt” támogató politikai erőket és egyéb szervezeteket.

Allah hatalma végtelen!

Az igaz ügy ilyen módon a gonoszok akaratából, a gonoszok pénzén, a gonoszok támogatásával győzedelmeskedett.

A luftballon emberek azt képzelték, ha elegendő muszlimot telepítenek Európába, csírájában fojtják el ezzel az európai népek törzseinek, nemzetségeinek és nemzeteinek mindenféle önrendelkezési törekvéseit, olyan kevert népséggé téve Európa lakosságát, amely teljesen ki van szolgáltatva az ő hatalmuknak.

Allah hatalma végtelen!

A Nagy Vonulás résztvevői hetven országból érkeztek, és a luftballonok a maguk kis gyaur tyúkeszével azt hitték, majd velük sakkban tarthatják az őslakosokat, az őslakosokkal meg őket, és olyan birodalmat építenek mindnek a feje fölé, amilyet csak akarnak.

Allah hatalma végtelen!

A luftballonok a maguk kis gyaur tyúkeszével azt gondolták, hogy a világon mindent a pénz mozgat, mindent a kapzsiság motivál. Mivel a pénz az ő kezükben volt, annyit gyártottak belőle, amennyit akartak, sőt annyit használtak belőle virtuális üzleteikben, amennyi ténylegesen sose létezett, azt képzelték, hogy ők a világ urai.

Allah hatalma végtelen!

Ezek a luftballon-emberek el sem tudták képzelni, hogy az Allah teremtette világban az embereket más is mozgathatja, mint a pénz. Ostobaságukért megfizettek. Allah akarta így.

Allah hatalma végtelen!

Ezek a luftballon-emberek semmit sem tudtak Allahról. Igazából nem is volt vallásuk. Saját egykori hitüket – a kereszténységet – régen megtagadták. Sőt. Kigúnyolták a saját vallásukat, és gyakorta megalázták a híveit.

Sőt. Még ennél is rosszabbra vetemedtek.

Azt hirdették, hogy Allah voltaképpen nem is létezik, hogy a világot és az embert maguk a dolgok teremtették, amelyek valami megmagyarázhatatlan élettelen folyamattól vezérelve élővé alakították át az élettelent.

Minden igazhitűtől elnézést kérek fentebbi gyalázatos mondatomért, senkit sem akartam megbotránkoztatni, csak érzékeltetnem kellett a gyaurok elvetemültségének igazi mélységeit.

Insallah…

Azt hitték, hogy a pénz minden. Nem ismerték az iszlám erejét, sejtelmük sem volt róla, hogy az igazi emberi motiváció mélyén nem az ő nevetséges dollárjaik és euróik állnak, hanam – Allah.

Akkor is ilyen gondolatok kergették egymást a fejemben, amikor azt figyeltem, mennyire képesek helytállni a nickelsdorfi csatában az osztrák rendőrök.

A gyaur Európában a rendőröket nem lehetett kiváltságos embereknek tartani. Az állam rosszul fizetett alkalmazottai voltak, és nekik kellett nehéz helyzetekben a gazdáik helyett kitartaniuk.

Ezek a rendőrök zömmel válogatott fickók voltak, akik olyan kiképzést kaptak, és olyan felszereléssel rendelkeztek, hogy azzal le kellett volna győzniük az általam vezetett fegyelmezetlen tömeget.

Ha én vagyok a parancsnokuk, nem tétováztam volna. Azonnal tüzet nyitunk, és irgalom nélkül legéppuskázzuk az egész tömeget. Nekik ezt kellett volna tenniük. Igazából nem is csodálkoztam volna rajta, ha tüzet nyitnak. Ebben az esetben azonnal visszavonultam volna a társaimmal együtt. Akkor még nem érkezett el a győzelem ideje.

Ha az otthonodat vagy a hazádat erőszakos idegenek tömege akarja elözönleni, védekezned kell. Ez történik ősidők óta a világ minden értelmes részén. Magam sem cselekednék másképpen.

Ha én vagyok a rendőrök parancsnoka, és látom a tömeget irányító ismeretlenek elszántságát, észlelem a két oldalról zúduló kőzáport és a támadást, habozás nélkül tűzparancsot adok. Más módon nem tudtam volna megvédelmezni az országomat.

A fal, az árok vagy a kerítés önmagában senkinek az országát sem védi meg a betolakodóktól. Vitéz karokra is szükség van.

Ez hiányzott itt Nickelsdorf mellett az osztrák rendőrökből.

Vagy talán nem is a vitézség. Sokkal inkább a harci elszántság.

A szerencsétlen rendőrök nem akarták megérteni, hogy ez már – háború. Azt hitték, holmi zavar, lázadás, és nekik csak a rendet kell fenntartaniuk.

Tévedtek. Harcolniuk kellett volna.

Számukra már csak a fegyverek használata biztosíthatta volna a túlerőt. Két ponton is ledöntöttük a kerítést, az emberek őrjöngve nyomultak be a réseken. Közben két oldalról is kövek záporoztak a rendőrökre. Arcból nekik rohant a tömeg.

Ezért volt döntő fontosságú a pillanat, amikor meghátráltak. Én is hátravontam volna a csapatot, hogy megőrizzem az irányítás lehetőségét. De akkor azonnal tűzparancsot adtam volna.

Megbeszéltem a társaimmal, ha tüzet nyitnak, és a tömeg meginog, mindannyian távozunk, mentjük az életünket.

A rendőrök lehetőségei egyre fogytak. Már a kerítés mögött hömpölygött a tömeg, és elnyeléssel fenyegette a dühödten hátráló rendőröket.

Ez volt az utolsó lehetőségük.

Éberen figyeltem, és nem hagytam időt a parancsnoknak a megfontolásra. A kőzáport már nem tudtuk fokozni, viszont a drótvágósok számára gyorsan kijelöltem a kerítés két újabb pontját. Ali Hasszán parancsomra egy nagyobb csapattal megkerülte a rendőrök jobbszárnyát.

Ez volt számukra a vég kezdete.

Most már három oldalon keveredtek közelharcba. A kőhajigálókat arrébb vezényeltem, bevittem őket is a kerítés mögé.

Ezekben a feszült pillanatokban dőlt el minden. Most már hiába nyitottak volna tüzet.

A mi tömegünk vak lelkesedésében nem nézett semmit, magát sem. Már nem számított, hányan halnak meg. Allah számított, a dicsőség és a győzelem.

Tudtuk, hogy áldozat nélkül lehetetlen. Insallah.

Azzal számoltunk, hogy több ezer áldozata lesz az áttörésnek. Nem érdekes, ennyi muszlim megy Allah paradicsomába.

A huszonnégy halott – a kölykökkel együtt – nevetségesen csekély ár volt az áttörésért.

A zömüket mi magunk tapostuk agyon – a tömeg. Igazi harcos egy se volt közöttük, az iszlám másod-harmadrangú katonái voltak, nők, kölykök, öregek.

Allah olcsón adta a győzelmet.

A három rendőr ezekben a pillanatokban halhatott meg. A brutális közelharcban sokféle fegyver volt a mieink kezében. Kések, bárdok, még balták is. előző nap néhány szudáni a szemem láttára vágott lándzsanyélnek való hosszú faágat. Ezekre út közben vásárolt vagy lopott hosszú konyhakéseket illesztettek. Remek ötlet volt, gyorsan megbíztam őket, készítsenek legalább egy tucat lándzsát. Husszein szerzett elég konyhakést, a szudániak meg gyorsan megtanítottak lándzsával harcolni néhány vállalkozó szellemű arab fiatalt. Ezek a hegyes végű hosszú piszkafák félelmetesek az ő kezükben.

Valaha az arab lovasok voltak a lándzsa mesterei, most pedig arabok tanulnak lándzsaharcot szudániaktól…

Allah útjai kifürkészhetetlenek…

A rendőröket talán a lándzsák ölték meg, de az is lehet, hogy ugyanúgy eltaposta őket a tömeg, mint mást.

Amikor az alakzatuk darabokra esett, menekülőre fogták.

Ekkor azonban már az enyémek Ali Hasszán vezetésével bekerítették a helyszínt. Elsősorban a rendőrségi járműveket akartam elfoglalni. Ez sikerült is. a rendőrkocsik és három páncélozott jármű a kezünkbe került, a magán személygépkocsik egy része még el tudott menekülni.

Husszein már egy rendőrségi páncélautó tornyában pózolva fogadott. Gépfegyver volt a kezében.

Megcsóváltam a fejem.

-         Azonnal szállj le onnan, és tedd le a fegyvert!

A fiú elszontyolodott.

-         Miért? Megszereztük, vagy nem?

-         Szeretnél páncélautón parádézni, és a kezedben gépfegyvert rázni, mint Szíriában?

Bólogatott.

- Felejtsd el!

Dacosan csalódott arcot vágott.

-         Ennek még nem jött el az ideje, Husszein. Egyelőre menekültek vagyunk. Kérünk. Ha kell, könyörgünk. Legyünk minél többen.

Csendesen bólintott, és a földre tette a géppisztolyt.

-         Te vezetheted az embereket Ausztrián keresztül.

Felderült az arca.

Ideje volt véget vetni a szentimentális ábrándozásnak. Az emberek ezrével özönlöttek át az osztrák határon. El kellett érniük a német határt, mielőtt ott is kerítés, vagy bármi egyéb akadály létesül. Úgy tudtuk, a német kancellár asszony kész befogadni minden menekültet, de sohasem lehetett igazán megbízni az európaiakban.

Szabadon engedtem az elfogott néhány osztrák rendőrt. A többi menekült, vagy csüggedten gubbasztott valahol az út mentén. Egy tiszt magában cigarettázva guggolt egy tócsa mellett. Sohasem láttam olyan üres tekintetet.

A kezünkbe került gépfegyvereket elhajigáltuk. Nem akartuk, hogy a gyaurok felébredjenek.

A pisztolyokat azonban a ruhánkba rejtettük.

Husszein autóba szállt, és a menet élére indult. Mi Ali Hasszánnal visszatértünk Magyarországra.

Ez volt a nickelsdorfi csata, az iszlám első győzelme a leendő Eurábiában, a hedzsra 1393. esztendejében.

Allah megadta nekem a dicsőséget, hogy vezér lehettem.

Áldassák Allah neve mindörökre!

Internetes felhívás

Gyere te is tüntetni az aradi vértanúk ünnepén!

Megmozdulunk az ország minden jelentősebb városában! Gyere te is az utcára!

Ma van az aradi vértanúk kivégzésének évfordulója.

Nincs azonban sem időnk, sem lehetőségünk arra, hogy nemzeti múltunk hőseit gyászoljuk, ahogy illene.

Hazaáruló kormányunk arra kényszerít bennünket, hogy Ázsiából és Afrikából ide özönlő migránsok százezreit tartsuk el, és szállásoljuk el. Minden tizenkettedik másodpercben érkezik egy újabb illegális bevándorló.

Határaink tárva-nyitva állnak! Az jön be, aki akar! Senki sem tudja, hány terrorista vagy köztörvényes bűnöző érkezett az országunkba.

A kormány újabb adót tett a nyakunkba, amit ezekre a betolakodókra akar fordítani, pedig a hazai lakosság jelentős része él szegénységben. Budapest úgy fest, mint egy lebombázott nagyváros.

Ha a te otthonodba is migránsokat költöztettek, vagy ezután akarnak költöztetni, ha te is úgy érzed, hazánk és népünk fontosabb az ingyenélő csőcseléknél, gyere te is!

Együtt erősek vagyunk!

Folytatása következik.

Karácsony köpönyegében

Karácsony köpönyegében,

Ahogy szépen,

Ahogy régen…

Békességben,

Tisztességben,

Ahogy egyszer,

Sokszor,

Régen.

Áldott Béke földön-égen,

Karácsony köpönyegében.

Karácsonynak sátra alatt

A Pillanat – életet ad.

Ül az Idő

Csendben,

Halkan;

Az Életnek értelme van.

Örökéletű Pillanat

Karácsonynak sátra alatt…

Karácsonykor

Kinn: a vén December-medve,

Köd mélázik pityeregve,

De ma mégis

Minden szépen, fényesen ragyog;

Boldog vagyok.

Mosolygó karácsony hozott

Ünnepi fenyőillatot,

Hétköznapi áhítatot

Gyertya meghitt fénye lobog,

Itthon vagyok,

Boldog vagyok.

Itthon vagyok,

Boldog vagyok,

Élek,

És élni akarok.

Szerelem és líra - CCII.

KÉTSZÁZKETTEDIK RÉSZ

Parti Nagy Lajos:

Papírdal

„Toll fut, futol, leszen papírdal,
lapszéle él, húsodba irdal,
lovatlanul lovagi torna,
a tortakésen vércsatorna.
Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,
masé leszel majd papirostól,
s ha lesz, ki pépből kifehérít,
nem verset ír, mint rajtad én itt.
Toll fut, futol, pufog a flaszter,
volt kőolaj, hogy mondja azt el?
kéken, hanyatt, lehengerelve,
volt ősmadár, madár szerelme.
Toll fut, futol, karistolódik,
fehérre fehér rajzolódik,
üres nyomát a nyom megőrzi,
libákon egyszer visszabőrzi.
Toll fut, futol, leszen papírdal,
a margóig se bírja pírral,
a dátumig: ezerkilencszáz…,
utána csönd, tömött lelencház.”

Mielőtt a szóban forgó verset megvizsgálnám, gyorsan össze kell foglalnom, hogy ezt milyen alapon teszem.

Azért nem a korábbi verseknél szántam erre rá magam, mert ezek esetében aligha lehetett (volna) olyan elvi értékkülönbségekről beszélni, amelyekről itt alighanem csakhamar szó lesz.

Előre bocsátom:

A vers önmagában lehet értékes vagy értéktelen, függetlenül attól, hogy ki a szerzője. A szerző személye a vers értékére, minőségére nézve nem releváns.

v     A vers olyan univerzum része, amelyhez szerző, mű és közönség tartozik, és ahol mindhárom egyenlő fontosságú.

Az elemzés szempontjai:

v     A vers formakultúrája

v     Tartalom és forma viszonya

v     Nyelvhasználat

v     Képrendszer

v     Szemléletesség

v     Üzenet

v     Aktualitás

v     Tradícióhoz, jelenhez, jövőhöz való viszony

v     A magyar költészetben elfoglalt hely

Azért szükséges ezt előre elmondanom, mert a kánon egészen másképpen értékeli a verseket.

Nézzük, miképpen:

A művészet intézményi elméletének értelmében a vers csak akkor lehet értékes, ha a művészet világa annak nyilvánítja – a művészet világa pedig csak abban az esetben nyilvánítja értékesnek, ha kanonizált költő a szerzője.

v     A vers univerzumában kiemelkedő szerepet foglal el a Költő. A vers attól értékes, hogy a Költő írta, a közönség a legkevésbé fontos, véleménye csak akkor lehet releváns, ha a verset a legteljesebb mértékben elfogadja, annak kánoni megítélését helyesli.

v     Nem kanonizált Költő verse nem lehet értékes, mert a művészet világa nem nyilvánította annak.

v     Nem kanonizált Költő verse még abban az esetben sem értékes, ha valamelyik kanonizált Költő versével szó szerint megegyezik.

Ez tehát a kánon „értékelési mechanizmusa, amit elvetek.

Következzék a vers elemzése:

Parti Nagy Lajos:

Papírdal

„Toll fut, futol, leszen papírdal,
lapszéle él, húsodba irdal,
lovatlanul lovagi torna,
a tortakésen vércsatorna.
Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,
masé leszel majd papirostól,
s ha lesz, ki pépből kifehérít,
nem verset ír, mint rajtad én itt.
Toll fut, futol, pufog a flaszter,
volt kőolaj, hogy mondja azt el?
kéken, hanyatt, lehengerelve,
volt ősmadár, madár szerelme.
Toll fut, futol, karistolódik,
fehérre fehér rajzolódik,
üres nyomát a nyom megőrzi,
libákon egyszer visszabőrzi.
Toll fut, futol, leszen papírdal,
a margóig se bírja pírral,
a dátumig: ezerkilencszáz…,
utána csönd, tömött lelencház.”

A címről különösebb mondanivalóm (egyelőre) nincs. Papírra jegyzett lírai alkotás – papírdal. Lehet úgy is értelmezni, hogy a papír dala, vagy „papírhoz írott dal”. Szemben a „szó-dallal”, ami ugyancsak Parti Nagy nyelvi leleménye.

„Toll fut, futol, leszen papírdal,”

A ver nyitó helyzetét akár banálisnak is nevezhetjük: a Költő papír fölé hajlik, kezében írószerszám.

„Toll fut, futol”

Parti Nagy talán idővel megszokta, hogy a hasonló szójáték-ötleteket tüstént papírra is veti. Talán az (is) sarkallja erre, hogy egyértelműen a szójátékok nagymesterének kiáltották ki. Talán ennek a titulusnak akar megfelelni, de biztosan döntőbb tényező, hogy szeret szójátékot faragni, szójátékokkal bíbelődni.

Csakhogy…

Az ilyesmivel vigyázni kell. A szójáték merőben individuális jelenség; fegyelmezetlen, és sokkal többet követel, mint ami jár neki. Magára vonja a figyelmet, de aztán kamatot szed; eltorzíthatja a verset, fölösleges mellékhangsúlyokat teremthet, félreviheti a mondandót. Kikacsint, kitekinget a versből – mint a szoknyavadász trombitás a katonazenekarból, aki a női domborulatokat szemlélvén rosszul, vagy rosszkor fújja meg a hangot. A szójáték könnyen önállósítja magát, nem mindig lehet bírni vele.

Gyakran ki kell húzni a versből. Nem mindig kell, és nem mindig szabad vállalni a vele járó veszélyeket. Akkor van helye a versben a szójátéknak, ha alárendelődik a vers egészének, ha fegyelmezetten simul az egységbe, ha olyasmit fejez ki, amit szinte nem is lehetne másképpen mondani. Ez csak akkor működik, ha a szójátékot a versben egyéb, erőteljes és lendületes nyelvi vagy gondolati elemek egyensúlyozzák ki.

Fegyelem…

A szójátékkal vigyázni kell, teljesen szét is verheti, vagy darabokra szaggathatja a verset.

A jó lírai mű mindig szerves egység. Sokkal erősebben szervesül, mint egy vaskos regény. Utóbbi megengedhet magának kitérőket, jobb és gyöngébb részek váltakozását. Sok regényből lehet idézni félresikerült, rossz részeket, ez sem számít, a regény világa elbírja. A versé nem.

A jó vers gyakran borotvaélen táncol. Forma és tartalom abszolút egysége. Egyetlen szót sem lehet mással helyettesíteni, mert azzal tüstént prózára fordítjuk, és azonnal elszáll a költői erő.

Fegyelem…

Az alkotói fegyelemnek két dimenziója van:

v     Nyelvi fegyelem

v     Erkölcsi fegyelem

A jó vers a legfegyelmezettebb szöveg a világon. Minden eleme az egészet, a verset szolgálja. Az értelmes fegyelem soha nem valamilyen drill, hanem a céltudatos munka kerete. Megteremtője soha nem külső kényszer, hanem a belső késztetés, az alkotói felelősség.

„Toll fut, futol”

Ez a vers azonnal szójátékkal indul. A Költő lejegyezte úgy, ahogy az eszébe jutott. Az ilyen első gondolat nem mindig hasznavehető, később az épülő vers gyakran kiszorítja magából.

Itt nem.

„Toll fut, futol”

A vers indítása tüstént szójátékkal történik, ezért valamilyen elemnek gyorsan ellensúlyoznia kell majd, hogy a mű ne szaladjon félre.

„Toll fut, futol”

A keletkezése nyilvánvaló: a Költő verset akar írni, toll a kezében, és elképzeli, ahogy az íróeszköz szalad a fehér papíron.

„Toll fut, futol”

Ez a szójáték jött elsőnek. Nagyon egyszerűen állt elő, a két szó puszta fölcseréléséből. Van vele probléma?

Akad.

Először is: nagyon keresett, erőltetett. A „futol” igealak nyelvjárásias (Dél-Dunántúlon van használatban, sok helyen ott is inkább l tővégi konszonáns nélkül, hosszú tővéghangzóval, „futó”) a magyar nyelvet beszélők zöme számára egzotikusnak tűnik. Emiatt még a szójáték-jellegről is elvonhatja a figyelmet, illetve rontja a szójáték egyensúlyát.

Ez azonban a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy azonnal generálja azt az egyes szám második személyű beszélői alaphelyzetet, amivel aztán a vers végig küszködik, és ami Méltató fejébe is szöget ütött, mert nem egyértelmű.

„Toll fut, futol”

Azért kelt zavart, mert a nyelvjárási igealak azt sugallná, hogy a megszólított az írószerszám, míg a vers túlnyomó részében inkább az anyag, a papír tűnik megszólítottnak.

Ódának semmiképpen sem óda, inkább ódai formájú töprengés – némi zavarral.

Ha már ilyen a vers felütése, két fő lehetőség adódik a Költő számára.

v     Valami erőteljes kifejezéssel kiegyensúlyozza a szójátékot, és a kívánt irányba folytatja a verset.

Ez a jobbik megoldás. Látni fogjuk, hogy a Költő valóban törekszik is erre.

A „kívánt irányba” természetesen nem feltétlenül jelent abszolút tudatosságot, tervezettséget – de jelenthet azt is.

v     Eleve az indító szójátékra építeni a verset.

Látni fogjuk, hogy itt gyakorlatilag ez történik. Nem biztos, hogy Parti Nagy így is tervezte, de nem is lehetetlen. Lehet, hogy a nyitó szójáték megtalálása után eleve saját alkotó munkájának belső műhelytitkairól akart írni, de ez sem biztos. Lehet, hogy azért sikerül majd így, mert lazult az alkotói fegyelem.

„leszen papírdal,”

A kiinduló helyzet rögzítése. Vers születik. Lehetséges, hogy a „leszen” helyett előbb „leszel” állt, és a Költő azért választotta inkább az archaikus kifejezést, hogy enyhítsen az egyes szám második személy már itt is érezhető nyomásán.

„papírdal,”

Papírra írott dal – vers. Lírai költemény készül. A vers indítása tartalmi értelemben voltaképpen banalitás, de itt ezzel még semmi baj nincs. Előfordul ilyen a klasszikus magyar költészetben is.

Például József Attilánál:

„Ime, itt a költeményem.
Ez a második sora.”[1]

József Attila is banalitással kezdi a versét. A címet előre felírta, a gondolatai nehezen jönnek, elkezdi:

„Ime, itt a költeményem.
Ez a második sora.”

Kezdi a konkrét helyzettel. Még ki is élezi a banalitást:

„Ez a második sora.”

Nem bajlódik szójátékkal, pedig József Attila azzal is mesterien bánik, nála ezek minden esetben tökéletesen illeszkednek a versbe. A banalitást az egyik legtermészetesebb módon oldja föl: öniróniával:

„K betűkkel szól keményen
címe: "Költőnk és Kora".
Ugy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
a pora...”

Nem marad a zátonyon. A banális alaphelyzetet ugródeszkává teszi, amelyből aztán a magasba rugaszkodhat, és láncszerű kapcsolódással felfelé kormányozza a vers hajóját:

„Ugy szállong a semmi benne,
mint valami: a világ
a táguló űrben lengve
jövőjének nekivág;
ahogy zúg a lomb, a tenger,
ahogy vonítanak éjjel
a kutyák...

Lényegében ugyanezt a feladatot kell megoldania ebben a versben Parti Nagy Lajosnak.

„Toll fut, futol, leszen papírdal,”

Itt tartunk tehát, nézzük, hogyan folytatja:

„lapszéle él, húsodba irdal,”

A Költő megfelelő kifejezést talált a szójáték ellensúlyozására:

„irdal,”

Nyugodtan nevezhetjük mesterinek – az. Szép és erőteljes archaikus kifejezés. Ráadásul ezt is felfoghatjuk akár szójátéknak is – mint az „ír” ige egy régies gyakorító képzős alakját. Lendületes, dübörgő. Kitűnő választás akkor is, ha láthatóan a rím kedvéért került a sor végére.

Nem is ezzel van probléma.

„lapszéle él, húsodba irdal,”

Hanem egyrészt a másik szójátékkal:

„lapszéle él,”

Ez itt kimondottan fölösleges szójáték, értelemzavaró. Le kellett volna mondani róla. A Költőnek nem volt szíve hozzá.

„lapszéle él,”

Az azonos alakú „él” (ige+főnév) vonzotta a Szerző tollát, a szójátékok atyamestere dehogyis hagyna ki ilyesmit…

Pedig ennek (talán) egy másik versben volna a helye. Ráadásul itt a másik probléma:

„húsodba irdal,”

Vajon mi „irdal,” a húsodba”? Talán a lapszél? És minek a húsába?

Szinte „fel sem tűnik” ennyi probléma láttán, hogy most már rögzült az egyes szám második személy. A vers indítása tehát:

„Toll fut, futol, leszen papírdal,
lapszéle él, húsodba irdal,”

Zagyvára sikeredett.

Nézzük tovább:

„lovatlanul lovagi torna,”

Az írásművészet alkalmi jelképe. A „lovagi torna” fontos allúziókat kelt, jelzi, hogy az írás kiváltságosok művészete, önmagában nehéz, hogy fontos tradíciók kötődnek hozzá. tartalmaz azonban nemkívánatos allúziókat is: a lovagi torna alapjában öncélú és veszedelmes játék, ahol cél és kockázat nincs egymással arányban.

„lovatlanul lovagi torna,”

A „lovatlanul” voltaképpen valamiféle „másodlagos szójáték”. Arra épül, hogy a „lovagi torna” jelentésében (a „lovag” jelentésének megfelelően) eleve benne van, hogy lóháton történik, hiszen a lovag olyan középkori hűbéres harcos, aki kizárólag lovas szolgálatot teljesít, mert gyalog harcolni számára megalázó, ahogy az is, ha a második sorba állítják. Ha a lovagi torna csak lóháton lehetséges, akkor a „lovatlanul” eleve abszurd mellékértelmet kap, hiszen a dolog alapvető lehetetlenségét jelzi. A versben viszont a határozó azt jelzi, hogy a lovagi tornával valamilyen területen egyenértékű tevékenység, amely a lovagi tornához igazából nem hasonlít.

Csakhogy…

A „lovatlanul” ugyan csaknem szójáték, de itt kevéssé szerencsés. A lovagi torna fentebb említett értelmezései közt kellene inkább egy ennél megfelelőbb jelzővel rendet tenni, itt egy fosztóképzős határozó téves választás.

Hacsak…

Hacsak a Költő éppen nem degradálni akarta saját hivatását…

Tartalom tekintetében azonban még mindig egy helyben topog a vers. Ha azonban nagy nehezen, öregesen tántorogva el is indult volna valahová, a következő sor azt is tönkre teszi:

„a tortakésen vércsatorna.”

Voltaképpen ez egy zseniális verssor. De nem itt. Meg kellene találni a hozzá való verset.

A vércsatorna természetesen a kardokra és egyéb hidegfegyverekre jellemző. A tortakésen elvileg abszurdum, bár a Költő felfedezhetett valamit a kis vágóeszközön, ami arra emlékeztette.

A torta és a vér egymás mellé állítva kontrasztot sugall. Itt persze vérről igazából nincs is szó, csak vércsatornáról, aminek az a rendeltetése, hogy az acélról könnyebben lefolyjon az ellenség vére.

Nézzük együtt a két utolsó sort:

„lovatlanul lovagi torna,”
„a tortakésen vércsatorna.”

Két kitűnő sor egymás mellett. Kétütemű felező nyolcasok, a magyar líra ősi alap sorfajtája.

Két nagyszerű sor. Mi fűzi össze őket? Egyedül a rím:

„…lovagi torna,”
„…vércsatorna.”

Azon kívül? Semmi.

„lovatlanul lovagi torna,”
„a tortakésen vércsatorna.”

Kétségkívül remek sorok, de a versben egyedül a forma uralkodik. A tartalom nem jutott sehová, egy helyben topog.

„lovatlanul lovagi torna,”
„a tortakésen vércsatorna.”

Ez így zagyvaság. Veretes, nagyon szépen zengő magyar sorokban, de – zagyvaság.

A vers indítása nem sikerült. A Költő megkülönböztetett figyelmet fordított a szójátékokra, illetve a forma néhány kérdésére, de igen nagyvonalúan bánt a tartalommal. Remek formaérzékével magabiztos sorokat alkotott, de láthatóan nem érdekli a tartalom.

Folytatása következik.

---

[1] JÓZSEF Attila – Költőnk és kora