SZÁZNYOLCVANNYOLCADIK
RÉSZ
Mielőtt a legizgalmasabb kérdésre térnék, jelesül arra,
milyen lehetőségek vannak arra, hogy az új magyar költészet a kánon berkein
kívülről érkezzen, még mindig vizsgálnom kell néhány fontos tényezőt.
Hazánk és a világ
v
Valóban
nincs itt az ideje, hogy népben és nemzetben gondolkodjunk?
Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy éppen most jött el annak az ideje, hogy újra megtanuljunk népben és
nemzetben gondolkodni. Sőt. népekben
és nemzetekben.
Fontos-e még ma is a
nemzeti identitás?
Fontos bizony!
A nemzeti identitás
még mindig nagyobb hatóerővel bír, több távlatot hordoz az emberiség számára,
mint a globalizációt minden lokális közösségi érték elé helyező lapos
kozmopolita szólamok.
Erre nem árt
figyelnünk. Igazi, az emberiség számára valódi perspektívát jelentő
globalizáció csak globális és lokális értékek egyensúlya mellett lehetséges.
Fentebb már említettem, hogy a jelenlegi hazai lírai kánon
szemében egyáltalán nem „trendi” a hazafiság, a hazaszeretet. Ha ezzel találkozik,
azt hajlamos ábrándos magyarkodásnak, veszedelmes nacionalizmusnak, sőt
sovinizmusnak is beállítani.
Talán ebben
különbözik a hazai kánon a szomszéd népek hivatalos költészeti kánonjaitól. Az
utódállamok lírai kánonja ugyanis kivétel nélkül mind kőkeményen nacionalista. Vagy
ha nem is teljességgel az, tűri és bátorítja a nacionalizmust.
A hazai kánon már a második világháború óta betegesen
irtózik a hazafiságtól, helyette valami parttalan és lapos kozmopolitizmust
támogat. Ez a kánon egyik legkártékonyabb törekvése. A kánon vétkes abban, hogy
emiatt a magyar kultúrában mára
robbanásveszélyes állapot alakult ki.
Nem állítom, hogy a szomszéd államok helyenként igen
agresszív nacionalizmusa önmagában természetes és elfogadható lenne, de a hazai, hivatalosan erőltetett
kozmopolitizmusnál sokkal egészségesebb.
A magyarországi
hivatalosan erőltetett kozmopolitizmust súlyos felelősség terheli a magyar
kultúra torzulásaiért, szakadásaiért.
A magyarság tengernyi szenvedése ellenére még a második
világháború után is nagy önbizalmú nemzet volt. Ezt mutatja az ország
újjáépítésében mutatott elszántsága. Törvényszerű volt, hogy ez a
szabadságszerető nép előbb vagy utóbb fellázad a paranoid kommunista diktatúra
ellen. Az 1956-os forradalom a sztálini
táboron belül példátlan volt, a világ értünk aggódott, a magyarságot tisztelet
övezte.
A forradalom után hatalomra jutó Kádár-rendszer vezetői
semmitől sem féltek jobban, mint a magyar függetlenségi hagyományoktól. Saját
jól felfogott érdekükben igyekeztek olyan belső körülményeket létrehozni, hogy
az emberek előtt meglegyen az egyéni boldogulásnak valamiféle anyagi
perspektívája, hogy ne alakulhasson ki újra forradalmi helyzet. Így lettünk mi
„a legvidámabb barakk”, a „gulyáskommunizmus” országa. Manapság sok rosszat
mondanak utólag a Kádár-féle konszolidációról, gyakran olyanok, akik maguk is
haszonélvezői voltak. A vádak egy része ilyen értelemben igaztalan: a rendszer képes volt húsz éven keresztül
viszonylagos jólétet teremteni. Az utcákon nem voltak hajléktalanok, aki
dolgozni akart, találhatott munkahelyet, és aki megfogta a munka végét,
viszonylagos anyagi jólétet teremthetett a családjának. Családok tízezrei
építettek maguknak kényelmes házat, és az ország lakosságának több mint fele
abban a korszakban jutott villanyhoz, vezetékes ivóvízhez. Az ország
infrastruktúrája hatalmasat fejlődött.
Volt azonban az éremnek más oldala is.
Lassanként elszállt a
magyarság önbizalma. Még az ötvenes és hatvanas években kitartott; ezt
nemcsak a sportsikerek – nagyhatalom voltunk a sportban, lélekszámunkhoz képest
elképesztő eredményeket értünk el, ma már ez furcsán hangzik -, nemcsak a
magyar oktatás akkori világhíre jelezte, hanem a közhangulat is. Az emberek
dolgoztak, optimisták voltak, a társadalmi szolidaritás működött. Mindez akkorra
fordult ellentétébe, amikor felnőttek a keményen agymosott generációk – a
rendszerváltás első évtizedeire. Akkortól lett „ciki magyarnak lenni”.
A Kádár-korszak állampártja nemcsak a vallás, hanem „a
magyar nacionalizmus” ellen is harcot hirdetett, és gyakorlatilag a magyar
hazafiságnak üzent hadat. A hetvenes évek közepére-végére sikerült is aláásnia
az ország egészséges önbizalmát. Ekkor foglalta el pozícióit a mai kánon, és –
mondvacsinált változások közepette - ott trónol jelenleg is.
Ennek az éremnek is van más oldala.
A magyar kultúra
szakadása a hatvanas években kezdődött. Az állam hivatalosan nem vett
tudomást a határon túli magyarok kemény utódállami üldözéséről. Csak
magánemberi szinten lehetett suttogni arról, mit is művel a paranoiás,
nacionalista román diktátor, közben pedig a tankönyveinkben az állt, hogy „a
testvéri román állam” igen tisztességesen bánik az ottani magyarokkal, akik jól
élnek. Mindenki tudta az igazat, meg azt is, hogy „hivatalosan” mi a helyzet. Kétdimenziós közvélemény alakult ki, és
mindenki tudta, hogy a magántermészetű információ közelebb áll a valósághoz,
mint a hivatalos.
A magyar hazaszeretet a hetvenes évek végére Magyarországon
nehezen vállalhatóvá vált. A „nacionalizmus elleni harc” kerge ürügyén minden
megnyilvánulását igyekezett elfojtani a hatalom.
A szovjet tábor gyengülése ekkor már nyilvánvalóvá vált, és
sokan „helyezkedni” kezdtek.
A kultúra berkeinek hatalomhoz közeli köreiben a sunyi,
kétkulacsos magatartás vált normává. A kecske is jóllakjon, a káposzta is
megmaradjon. Mutatkozzak kellő mértékben a demokrácia hívének, de a hazai
díjakról se maradjak le. Elkezdődött a
kültelki enigmák, fondorlatos többértelműségek, belsőutalgatások sivár
korszaka. A kánon normái ehhez igazodtak. Az egyenes beszéd, a bátor
kiállás, az elvhűség, a gerinc helyét a taktikázás, laposkúszás-álcázás, a
rugalmas elszakadás vette át. Ennek következtében uralkodott el a kisstílűség.
Ha egy színházi előadás díszletében néhány pillanatra feltűnt az 56-os
szabadságharcból ismert budapesti Corvin köz fényképe, az „hatalmas kulturális
eseménynek”, sőt „ellenállásnak” számított akkor is, ha az előadásnak a világon
semmi köze sem volt a szabadságharchoz. A sunyi és kétértelmű utalgatások
„hősei” a kánon vezéralakjaiként dicsőültek meg, és a kulturális színvonal hozzájuk
„igazodott”.
Igazság szerint sokkal
tisztességesebben és gerincesebben viselkedtek és alkottak azok, akik a
kommunizmusnak és a Kádár-rendszernek őszinte hívei voltak. Ezt manapság
nem divat mondani, de voltak ilyenek is. Hangjuk lassacskán háttérbe szorult. A
rendszer bomlása elképesztő jelenségeket produkált. Az „ellenállók”,
„rendszerváltók” leginkább „rugalmas” rétege itthon már taktikából tetszelgett
az „üldözött” szerepében, mégis gyakrabban kaptak nyugati útlevelet, mint az
egyszerű állampolgárok zöme. A „demokratikus megmondó emberek” osztották az
észt a médiában, és állítólagos demokrata létüket cáfolva terjesztették a
legalantasabb vadkapitalizmust.
Már a rendszerváltást megelőző években kezdetét vette a
„tolongás a damaszkuszi úton”. A sunyi bele- és mellémagyarázások,
szerecsenmosdatások közepette terjedt a kritikátlan nyugatmánia és
külföldimádat – idehaza meg valami gyarmati népre jellemző, szégyenszagú
bennszülött-komplexus.
A kultúra szakadása
mára kiszélesedett. Ma már nem egyszerű szakadás, hanem tátongó rés. Helyenként
politikai színezetet is kapott. A hivatalosan támogatott kozmopolitizmus
törekvései törvényszerűen torkolltak saját ellentétükbe, fellángolt a nemzeti
érzés, helyenként túlzásokba is esett, ma
már az agresszív és ábrándos nacionalizmusnak több változata is létezik
Magyarországon. Helyenként még a nem létező fegyvereket csörtető harcos
militarizmus is létezik.
Ne gondoljuk, hogy ebben a kánon és az általa preferált
parttalan kozmopolitizmus ártatlan volna. Dehogy is ártatlan a kozmopolitizmus!
Tény, hogy szeret az ártatlanság glóriájában tetszelegni, de nem szabad hinni
neki. Nagyon is vétkes az agresszív nacionalizmus fennmaradásában, éppenséggel
gerjeszti azt. Kozmopolitizmus és
agresszív nacionalizmus édestestvérek: egymás tükörképei. Amíg az egyik
létezik, előfordul a másik is. Szükségük is van egymásra, hogy legyen mire
mutogatni.
Ráadásul a mai kozmopolitizmus az esetek legnagyobb részében
vitaképtelen. Nem hajlandó meghallgatni az érveket, oda sem figyel rájuk. Ha a
dogmáikat bárhonnan támadva látják, azonnal istázni és fóbozni kezdenek, és
tüstént meg is nyugszanak; ha a vitapartnerre sikerül valamelyik nevetséges
vádjukat ráragasztani, többé nem figyelnek arra, amit mond. A „polkorrekt” a
nyelvi inkvizíció önveszélyes falai mögül ismételgetik istáikat és fóbjaikat,
mint a betanított papagáj. Ez a
vitaképtelenség a mai magyar közélet egyik veszedelmes jellemzője. A
„leistázott” vagy „lefóbozott” megszólaló esetleg védekezni kezd, a vita máris
személyeskedésbe torkollt, már nem a lényegről szól, a témát ismét szőnyeg alá
lehet söpörni.
Régen ideje lett
volna a Kárpát-medence többi nemzetei felé a valódi és igazi megbékéléssel járó
együttműködés átfogó tervét felkínálni. A magyar politika ezzel lényegében
Trianon óta adós. Ez azonban csak akkor járhat(na) valódi eredménnyel, ha a
magyar nép teljes öntudattal és önbizalommal venne részt benne.
Ezt lépést
mindenképpen a magyarságnak kell megtennie, helyzetünk, hagyományaink minket
predesztinálnak erre. Az egész világ számára példa lesz, ha egyszer
megtörténik.
Ez ma talán még messzebb van, mint bármikor.
A kánon köreinek kozmopolitizmusa oda erősödött, hogy
immáron apokriffá lett a magyar hazaszeretet.
Ma is az. Ugyanakkor a
kánon neves személyiségei időnként a magyarságon gúnyolódó, a magyar nemzeti
értékeket semmibe vevő, rágalmazó és lekicsinylő, gyakran minősíthetetlenül
alpári és trágár hangnemű írásokat jelentetnek meg. Ezek kapcsán gyakran
törnek ki szenvedélyektől fűtött, személyeskedéstől sem mentes viták.
Ma a kánon köreiben a magyar hazafiság minden
megnyilvánulása fasiszta, nacionalista, soviniszta, és ehhez hasonló ostoba
jelzőket kap. A hazafiság és a szélsőjobboldaliság közé egyenlőségjelet
tesznek.
Csupán egyetlen szöveg részletét idézném, ezzel kapcsolatban
a hazai médiában kötetek százaira rúgó mennyiség jelent meg hasonlókból.
Képviselje a többit is ez az egy.
Olyan részletet választottam, amely a maga módján
intelligens. Nem személyeskedik, nem fasisztázik, nem rasszistázik. Nem
istázik, nem fóbozik. Nem alattomos. Emellett magában hordozza szinte mindazt,
amivel ma a liberális közgondolkodás és a kánon a magyar hazafiságot illeti,
ezért ez a rövidke idézet lehet utóbbiak állatorvosi lova. Ha valamikor végre
felmerül a társadalmi párbeszéd szükségessége, és a felek azt végre komolyan is
veszik, erről az oldalról nagyjából ilyen érvkészlet várható.
Az idézett írás szerzője Ónody Tamás, megjelent az Élet
és Irodalom című lapban 2009. május 29-én:
„És ki mer ma nyíltan
és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem
metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.
Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az
állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai
közösséget teremt. Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti
értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem
gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben
a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti
identitás átalakulása szempontjából.”
Tanulságos, hogy a cikk szerzőjének mennyire nincs fogalma
róla, hogy voltaképpen mi is a hazafiság. Érdemes a kitételeit egyenként
megvizsgálni. A finom és intelligens csúsztatások tömkelege mindenképpen
megéri. Ezeknek a szerző valóságos mestere.
„És ki mer ma nyíltan
és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem
metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”
Mintha ma nálunk éppenséggel a kozmopolitizmust üldözné a
közélet. Ráadásul a cikk 2009-ben jelent meg, akkor még annyira sem volt igaz,
mint most. Mintha a kozmopolitizmushoz a mai média világában valamiféle
bátorságra volna szükség.
Ez igen jellemző alapállás a mai kánon kultúrájában.
Üldözés-játék. Az „üldözött” országos médiumban siránkozik, az „üldöző” pedig
egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy felelhetne. Nem is hagynák. Ez
típus-álságosság, kialakulásáért nem a szerzőt terheli a felelősség.
„És ki mer ma nyíltan
és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár,”
Máris egy csúsztatás. A világpolgári attitűd a mai liberális
médiában nem bátor személyes kiállás, hanem felülről elvárt beállítódás.
Másmilyen emberi alapállással a cikk szerzője nemigen maradhatna meg a
lapjánál. Bátorságra éppen az ellenkezőjéhez van szükség abban a világban.
„nyíltan és dacosan
kozmopolita”
Ezek szerint a mai liberális média világa „nyílt és dacos”.
Talán a szerző valóban ezt tartja magáról, és ez még csak nem is annyira súlyos
önértékelési zavar, mint elsőre látszik. A kozmopolita közegben talán
nyíltságnak és dacnak tűnik. Különösebb kockázata nincs, a dac merőben
virtuális. Ha meg hisznek a szélsőjobb veszélyeiről gyakran éppen általuk
terjesztett hisztériának, lelkük rajta. A propaganda még nem valóság. Nagy
bajoknak kell történnie ahhoz, hogy a szélsőjobb olyan helyzetbe kerülhessen,
amivel ők riogatnak. Ennek esetleges kialakulásáért elég komoly felelősség
terhelné őket. Előfordul, hogy „saját aknája veti fel a tűzmestert”.
„kozmopolita”
Az idézett szöveg kulcskifejezése.
Meg is erősíti:
„kozmopolita lenni,
világpolgár”
Vizsgáljuk meg, hogy mit is ért ezen a szerző. A szövegben a
„kozmopolita” ellenpontja
egyértelműen a „törzsi kötődés”. A továbbiakban
az utóbbi kifejezést is vizsgálat tárgyává kell majd tennem.
„kozmopolita – törzsi
kötődés”
Ebből egyértelműen levonható, hogy a cikk írója számára a „kozmopolita” valamilyen erkölcsi
többletet jelent a „törzsi kötődéssel”, azzal
a pejoratívan jellemzett magyar hazafisággal szemben.
Mit is jelent a gyakorlatban a kozmopolitizmus?
Abszolút értelemben a fogalom, a világpolgárság, voltaképpen
lila köd; aki mindenütt otthon van, sehol sincs otthon. De ezzel nem
magyaráztuk meg a fogalmat, a kozmopolitizmus
a gyakorlatban minden korban mást és mást jelent.
Mit jelent ma?
A fenti antinómia pontosan kifejezi:
„kozmopolita – törzsi
kötődés”
Ebben az értelemben kozmopolita
az, aki a világ jelenlegi helyzetében a globális szempontokat egyértelműen a
lokális szempontok elé helyezi. A fenti szembeállításból tagadhatatlanul
kitűnik, hogy a cikk szerzője így gondolkodik. A globális értelmű kifejezést
tisztelettel kezeli, a lokálist megbélyegzően lesajnálja.
Mennyire érthetünk ezzel a felfogással egyet?
Semennyire. A téma hazai tudományossága nagyon világosan
elemzi, hogy valóban harmonikus és
igazi, emberhez méltó jövőt teremtő fejlődés a Földön kizárólag a globális és
lokális szempontok egyensúlya mentén képzelhető el. Ezek közül bármelyik
egyoldalú eluralkodása zsarnoksághoz vezet.
Ma Európában a
különböző nyelvű nemzeti közösségek és kultúrák fennmaradása a legfontosabb
problémák közé tartozik. A nagy
hagyományú és soknyelvű Európa a világ egyik legkomolyabb emberi erőforrása. Fenntartása
létfontosságú összemberi érdek. Ez lehet
a valóban a fejlődés érdekében globalizálódó világ legfontosabb modellje, ahol
a kultúrák fenntartásának, egymás mellett élésének és közös fejlődésének
problémáit a jövőre nézve meg lehet oldani.
Globális és lokális
egyensúlyának alaptényezője a helyi nemzeti és egyéb közösségek identitásának,
önrendelkezésének tiszteletben tartása. A világban ez lehet az egyetlen
számba jöhető ellensúlya az államok fölötti hatalmat birtokló finánctőkének. A
demokrácia fejlesztésének, illetve a valódi demokráciának ez az egyetlen
biztosítéka. A globális túlsúlya, ha a helyi közösségekre rendszeresen „demokratikusan”
ráerőltetnek valamit, zsarnokságot jelent.
Nem véletlen, hogy
napjainkban a kozmopolitizmus hívei elutasítják, és szinte minden lehetséges
módon igyekeznek kikezdeni a helyi közösségek önrendelkezésének elvét. Nem
véletlenül. Sokan megírták már, hogy a
mai kozmopolitizmus lényegében a nemzetközi finánctőke ideológiája. Lekicsinylően,
lenézéssel és igaztalanul kezeli a lokális érdekeket, és mindent megtesz a
globális elképzelések akadálytalan érvényesítéséért.
Ez a cikk hangvételén is tisztán látszik:
„kozmopolita – törzsi
kötődés”
A kozmopolitizmus és a liberalizmus a jelenlegi gyakorlatban
a világ felett tényegesen uralkodó pénzügyi körök és nagyvállalat-vezetők
érdekeit szolgálja, ezt próbálja a helyi közösségek fölé rendelni. A helyenként
igen kenetteljes ideológia mögött a profitszerzésnek és a hatalom megtartásának
nyers, profán, az emberiség érdekeivel messzemenően ellentétes törekvései
húzódnak meg.
A helyi közösségek
identitásának és önrendelkezésének kérdése a világ mai legaktuálisabb
problémája. A jelenlegi globalizációs trendek „üzleti” jellegű premisszái
számára megoldhatatlan. Mivel megoldás
csak az lehetne, ha a világ minden régiójában primátust kapnának az ott élő
emberek nemzeti, gazdasági, kulturális és egyéb érdekei, és a döntések
meghozatalában mindenütt a régió lakosságának akarata volna az első. Ezeknek a
helyi régióknak az összefogása valósíthatná
meg a valóban az emberiség érdekében álló globalizációt, amely kellő határok
mögé szorítaná a pénz hatalmának birtokosait, és a pénz szerepét is a megfelelő
szintre korlátozná.
Ez ma természetesen utópia, de utópia a szabad piac és a
pénz szerepén alapuló globalizáció is.
A helyi közösségek
önrendelkezésének alapja a legtöbb esetben nem lehet más, mint a hagyományokon
alapuló helyi identitás, a közösség hazafisága.
A hazafiság a kozmopolita szemében vörös posztó. Persze,
sokkal könnyebb mindenféle nyegle istázással és fóbozással rágalmazni, mint
elgondolkodni valódi értelme és jelentősége felől.
A hazafiság nem
fasizmus, hanem a nemzeti közösség akaratának kifejeződése. A közösség nemzeti
és kulturális hagyományait ápolva, a maga akarata szerint, teljes belső
autonómiában szeretne élni hazájában, és tiltakozik az ellen, hogy bármit
bármiféle birodalmi, vagy látszat-demokratikus alapon rákényszerítsenek. Ma
még számos helyi probléma (is) akadályozza világszerte a helyi nemzeti és
közösségi autonómiák békés együttélésének megvalósítását. Ezeket a jelenlegi
globalizációs törekvések szinte kivétel nélkül súlyosbítják.
Ráadásul a magyar
hazafiság szerepe Európában ma már kulcsfontosságú. Nemcsak azért, mert
diaszpóráink vannak gyakorlatilag az egész világban. Ezt más nemzetek is
elmondhatják. Azért vagyunk Európának kulcsfontosságú népe, mert mi rendelkezünk a kontinens legnagyobb nemzeti
kisebbségével, akik számos állam területén élnek, valaha egy nemzettestet
alkottak, amelyet erőszakos nagyhatalmi döntés szabdalt darabokra. Ezért fokozottan érdekeltek vagyunk a nemzeti
kisebbségek közötti megbékélésben, ennek az egész világ számára példát adó
megszervezésében.
Újfajta hazafiságra
van szükség. Kölcsönösen el kell fogadnunk, hogy a mi tradicionális hazánk –
hagyományos hazája más népeknek is. Emelt fővel, a kölcsönösségre, egymás
kultúrájának tiszteletben tartására fókuszálva. Ez a magyarság mai,
valóságos feladata, és ebből a kozmopoliták láthatóan nem akarnak részt
vállalni, bagatellizálnák, a szőnyeg alá söpörnék – ahogy eddig is tették
minden esetben.
A globalizációs ideológia által a nemzeti identitás
ellenében támogatott elképzelés a multikulturalizmus.
Ezzel kapcsolatban ma pontosan ugyanúgy kialakult a
kétdimenziós közvélemény, ahogy itthon a Kádár-korszakban. Ez sokat elmond a
témáról. A „szabad és független” média általában dicshimnuszokat zeng a
multikulturalitásról, külföldi ismerőseinktől pedig megtudhatjuk a hétköznapi
igazságot.
A multikultiralitás elve lényegében megbukott, de a kánon
ezt csak nagyon szemérmesen meri bevallani. Amikor akad egy bátor értelmiségi,
aki első kézből megírja a kendőzetlen igazságot, dühös támadások érik. A
magyarországi társadalomtudományi irodalom is kritikusan szemléli a
multikulturalitás fogalmát.
A multikulturalitás propagálását a hatalom részéről az
motiválhatta, hogy a lokális tradíciók
felszámolásával, vagy legalább háttérbe szorításával olyan identitás nélküli,
vagy csökevényes identitású tömeg jön létre, amely a hatalomnak a hagyományos
helyi közösségnél sokkal jobban ki van szolgáltatva, elemei egymással sakkban
tartva könnyűszerrel kordában tarthatók. A gyakorlatban derült ki, hogy a
helyzet ennél sokkal bonyolultabb és rosszabb. A szokásos „Divide et impera!”
nem ilyen egyszerűen működik.
A multikulturalitás a
gyakorlatban a harmadik világ etnikai és vallási problémáinak Európába
importálását jelenti. Eredetileg az volt az ezt eredményező elhibázott
bevándorlás-politika célja, hogy a nyugat-európai életmódból eredő
népesség-fogyatkozást kiegyenlítse. A „gyógyszer” legalább akkora bajt okozott,
mint a betegség, amire „felírták”. Nyugat-Európa országaiba olyan nagy létszámú
– különösen iszlám vallású – tömegek kerültek, amelyek a többségi társadalommal
ellenségesen állnak szemben. A gyakorlatban még az alapvető együttélési normák
terén sem sikerült igazi kompromisszumot kialakítani. Egyes iszlám csoportok a
mindennapi életben terrorizálják a többi embert, keresztényeket és ateistákat a
maguk felfogása alapján „büntetnek”, volt férjek meggyilkolják elvált
feleségeiket. Az incidenseknek se szeri, se száma.
A nyugati életmódot és szokásokat felvenni nem hajlandó
csoportok rendszeresen nyomást gyakorolnak azon földijeikre, akik
beilleszkedtek a nyugati társadalomba. Integrálásuk reménytelennek tűnik.
Ezek a csoportok továbbra is otthoni törzsi-nemzetségi
értékrendjük szerint élnek, nem vesznek tudomást az őket körülvevő modern
világról, annak hatásait a minimumra korlátozzák. Olyan furcsa helyzet állt
elő, hogy miközben a kozmopolita arrogancia törzsi kötődésnek szidalmazza a
hazafiságot, az általuk favorizált
„multikulturalitás” teljesen reális törzsi kötődést akar Európára szabadítani.
A „multikultiralitás” eredményeképpen a mai Nyugat-Európában
miniatűr válsággócok százai keletkeztek, amelyek válságos helyzetben akár polgárháborús feszültség hordozói is
lehetnek.
A
„multikulturalitás”, illetve az azt előmozdító bevándorlás-politika a modern
európai társadalom-politikai legnagyobb melléfogása. Feladatát nem oldotta
meg, küldetését nem teljesítette, de nehéz helyzetbe hozta a benne élőket. Különböző kultúrájú népek között a
tolerancia kialakításának módja semmiképpen sem lehet a keverésük, ami
kölcsönösen védekezésre kényszeríti őket.
Nyugat-Európa lényegében nem tudta megoldani a
bevándorlással a népességfogyatkozásból eredő problémáit. Elkerülhetetlen a nyugat-európai életforma megújítása egyéni és
közösségi értelemben véve egyaránt. Ennek igen sok feltétele van a
gazdaságtól a kultúráig.
Önfelszámoló
gazdasági viszonyok helyett a fenntartásra, a megmaradásra, a stabilizációra és
a társadalmi szolidaritásra kell koncentrálni. Háttérbe kell szorulnia a
versengésnek, a profitnak. Ha nem ez történik, Európa nagyon nehéz idők elé
néz.
A jelenlegi
kozmopolitizmus olyan „jövő” felé vezet, ahol a Földön csak néhány tízezer
embernek lenne igazi foglalkozása, a többiek lennének a nyáj, akiket az „elit”
elektronikus erőszakrendszere tart féken, és akiknek a létszámát állandóan
„szabályoznák”. Az ilyen világnak a science fiction univerzumán belül kell
maradnia. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a világ népei a kezükbe veszik a
sorsukat. Elsőnek éppen Európa.
Európa békés
forradalom előtt áll. A multinacionális vállalatok és nagybankok öncélú és
kártékony uralma helyett Európa nemzeteinek közös önigazgatására kell a
hangsúlyt helyezni, különben nincs jövő.
A létező szocializmus bukása után
azonban a liberális szabadságjogok kiüresedése egyre nyilvánvalóbbá válik.
Nyilvánvaló, hogy kiegészítésre szorulnak, mert jelenlegi formájukban
csökevényesek.
Ideje kiszélesíteni
az emberi jogok körét a következőkkel:
v
Az
emberhez méltó lakhelyhez, otthonhoz való jog
v
A
lakóhely háborítatlanságához való jog
v
Az
alapvető megélhetéshez való jog
v
A
munkahelyhez való jog
v
Az önálló
jövedelemhez való jog
v
Az
erőszakmentességhez való jog nem csupán fizikai értelemben
v
A
közösségi és a nemzeti identitáshoz való jog
v
A
közösségi és nemzeti identitás szabad választásának joga
v
A vallási
identitáshoz való jog
Még ez sem adná az emberi jogok teljességét. Azt nem. Messze nem,
de biztosabb és emberibb életet teremthetne. Korlátozná természetesen az
egyedül üdvözítő piacgazdaságot, lenyesné annak vadhajtásait, de még mindig nem
volna a teljesség. A jelenleginél
közelebb állna a demokrácia eszményképéhez. Az emberi jogok folyamatosan
fejlődnek együtt az emberi társadalommal.
A Föld népeinek békés együttműködése csak a közösségi
önrendelkezés teljes megvalósítása mentén történhet. Kultúrák között igen sok
egyeztetésre van szükség. Közös nevezőre sohasem hozhatók, de alapvető közös etika kialakítható, amelynek
azt is tisztázni kell, meddig tart a közösség belügye. Itt az emberi élet
szentsége lehet a kiindulópont.
A lokális szempontok
hangsúlyozása korántsem jelenti természetesen azt, hogy a valódi globális
szempontok ne lennének fontosak. Ehhez azonban elengedhetetlen végre tisztázni, melyek is a valóban
globális szempontok, amelyeknek primátust kell kapniuk.
Ezeket a következők mentén kell kijelölni:
v
Az emberi
élet védelme és feltétel nélküli tisztelete
v
Az
erőszaknak, mint ember és ember közötti kapcsolatnak feltétel nélküli elvetése
v
A Földnek
és erőforrásainak védelme
v
A
gazdaságnak az a feladata, hogy eltartsa az emberiséget, nem pedig az, hogy
keveseknek profitot termeljen
Még ez sem minden. A folyamatos fejlődés mindig új
problémákat vet majd fel, folyamatosan az alapelvek kiegészítésére lesz
szükség.
Ennek szellemében nézem tovább az idézett cikket. Még mindig
az első mondat:
„És ki mer ma nyíltan
és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem
metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”
Van még itt kulcsfontosságú kifejezés:
„, akinek a nemzeti
hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a
legfontosabb eleme.”
„ akinek a nemzeti
hovatartozás nem metafizikai állapot,”
Nincs érzelmi kötődése, nem tartja fontosnak a nemzeti
hovatartozást. Ez önmagában még csak szimpla fogyatékosság. Valamit nyilván fontosabbnak tart.
Ez önmagában nem tisztességtelen. Nem kertel, nem alattomos.
Kimondja. Csupán egyetlen fontos konklúziót szűrhetünk le belőle: a magyarsággal, a magyar értékekkel
kapcsolatban a véleménye számunkra nem lehet releváns. Ezzel kapcsolatban
sohasem hallgathatunk rá, mert a számára
nem fontosak a magyar nemzeti értékek, és mi sem vagyunk azok.
Sok minden másban fontos lehet a kozmopolita véleménye,
szakértelme, de a haza és a nemzeti értékek ügyében ne hallgassunk rá. Nem érez
velünk, nem fontosak neki az értékeink – nem is tartja őket értékeknek. A
kozmopolita mindig úgy érzi, ő nem engedhet – pedig nagyon is sokat kellene
engednie egy értelmes konszenzus érdekében. A kozmopolita általában
világlátott, számos nemzetközi kapcsolattal rendelkezik. Ennek tudatában úgy
véli, okosabb, műveltebb, tájékozottabb, mint az itthoni „bennszülöttek”.
Mindent mindig „jobban tud”, meg van győződve róla, hogy nálunk jobban érti,
hogy igazából mire is van szükségünk.
Ezért teljes erkölcsi ártatlansággal kényszerítene ránk
olyasmiket is, amelyek itt Magyarországon lehetetlen helyzetet teremtenének, és
veszélyeztetnék a hétköznapi otthonosság érzetét. Amelyek súlyos és fontos
nemzeti érdekeket sértenek. A kozmopolita sohasem fogja megérteni, hogy
intézkedései miért váltanak ki ellenszenvet, nem érti a magyarok motivációit,
valami bennszülött beszűkültségnek értelmezi, a jogos kifogásokat is
félresöpri.
Ø
Mit
sírnak?
Ø
Miért nem
alkalmazkodnak?
Ø
Majd
megszokják!
Ø
Miért nem
mennek külföldre?
A kozmopolita kíméletlenül és könyörtelenül erőltetné ránk a
saját rögeszméit. Bárhol és bármikor. Volt már erre példa nem egyszer.
Érdekes módon mások nemzeti érdekeire több tekintettel van.
A hazai nem számít. Abban benne él, és azt ő amúgy is „jobban tudja”. Nem
érdeklik az ellenvetések. Ha a multikulturalitás a vesszőparipája, hatalom van
a kezében és lehetősége adódik, akár egymillió mohamedánt is az országba
telepítene a minimális feltételek megteremtése nélkül, olyan belpolitikai
problémagócot teremtve, amilyenről legfeljebb rémálmainkban hallottunk, és
roppant elégedett volna. Sikernek könyvelné el. Akinek nem tetszik, az
„rasszista”, meg „xenofób”. Ez ilyen egyszerű – el is van intézve.
A kozmopolita a
nemzeti értékeket, szempontokat felesleges nyűgnek tekinti, és félresöpri őket.
Végig sem gondolja. Ezek csak „törzsi szempontok”.
Az idézet világosan beszél. Ki is küszöböli az esetleges
félreértéseket:
„nem metafizikai
állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”
Ami nem a
legfontosabb, az esetleg másodrangú. Harmadrangú. Tizedrangú. Vagy annál is
alacsonyabb rendű.
A kozmopolitizmus képviselője világosan közli velünk, hogy értékszempontjai között a magyar néphez
való tartozás értéke a számára csekély.
Félreértés ne essék: ez
nem hazaárulás. Ne tekintsük annak, ne szemléljük indulattal. A kozmopolita
sohasem érzett velünk igazi közösséget, el sem árulhatja azt. Számára a
magyarsághoz való tartozás csak a személyes identitás egyik, és nem is a
legfontosabb külsődleges eleme.
Érdekes tovább is.
„Aki a patriotizmusát
nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság
eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”
Jelentős részben emiatt a mondat miatt szemeltem ki az idézetet.
Szinte minden jelentős mozzanatát tartalmazza hazai kozmopolitáink
önjellemzésének. Egy magyarországi kozmopolita szinte mániákus őszinteségi
rohamában fogant kijelentés, valóságos vallomás. Érdemes elemeire bontani.
„Aki a patriotizmusát
nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság
eszméjéből vezeti le”
A „patriotizmusát”
kifejezés ne zavarjon bennünket, a
kozmopolita valóban őszintén patriótának tekinti magát – a „hazafi” szót
lehetőleg kínosan kerüli – de csak a maga módján. Ezt a „módot” kell e
fenti idézet alapján értelmeznem.
Nézzük még egyszer:
„Aki a patriotizmusát
nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság
eszméjéből vezeti le”
A látszólag igen fennkölt megfogalmazásból fanyarul vigyorog
ránk a kozmopolita „hazafiságának” igazi értelme.
Olyan „patriotizmus” tehát, amely nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, ered. Magyarán: nem abból, hogy az illető magyar.
Ugyan, miféle „patriotizmus” lehet ez?
Nézzük a kifejezéseket:
Ø
„vérségi
kapcsolat”
Ø
„törzsi
kötődés”
Mindkettő erősen hangsúlyozottan pejoratív akar leni, hogy
annál nagyobb legyen a kontraszt az ellenpólussal, „az állampolgárság eszméjével”.
Már itt is érezni lehet, hogy ebben a megfogalmazásban
valami nem igaz. Érdemes azonban mélyebben vizsgálni.
Egyenként:
Ø
Vérségi
kapcsolat
Mintha a magyarsághoz való tartozás rokonság kérdése volna.
Erről persze azonnal a nepotizmus, vagy az elvtelen rokonpártolás egyéb
válfajai jutnak az eszünkbe. Erről pedig a mai közvélemény nagyon világosan
gondolkodik. Mindenki számára magától értetődően a legfontosabb közösség a
család. A családtagok segítése, támogatása az emberek szemében tisztességes
elvárt viselkedés – de csak egy bizonyos pontig. A mindennapi megélhetés, illetve az azzal összefüggő események,
költségek szintjéig. Azon túl nem tisztességes. Ha valaki a rokonait elvtelenül és meg nem érdemelten magas
pozíciókhoz, vagy érdemtelen jövedelemhez juttatja, a nepotizmus vétségében
bűnös.
Talán innen fúj a szél. A cikk írója (talán szándékosan)
összetéveszti a nemzethez való tartozást a nepotizmussal, hogy előbbi értékét
lefokozza. Ez nem nagyon eredeti és nem is ötletes. Könnyen át lehet látni
rajta.
Ø
Törzsi
kötődés
Ez nemcsak igaztalan, felettébb ostoba kitétel is. Ha a
szerző csak vázlatosan ismeri a magyar nép múltját, akkor sem gondolhatja
komolyan ezt a minősítését. Véleményem szerint nem is gondolja, csak verbálisan
igyekszik minél jobban lefokozni a magyarsághoz való tartozás értékét.
Más kérdés, hogy éppen a kozmopoliták azok, akik törzsi
körülményeket honosítanának meg Magyarországon – ahogy fentebb már szóltam
róla.
Ø
„vérségi
kapcsolat”
Ø
„törzsi
kötődés”
Együtt azért a két kifejezés igen sokat mond. A szerzőnek láthatóan fogalma sincs róla,
mi a hazafiság. Kívülről és ellenszenvvel szemléli.
Mi van helyette?
„Aki a patriotizmusát
nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság
eszméjéből vezeti le”
Itt van tehát a „törzsi
kötődés” és egyebek ellenpólusa:
„hanem az
állampolgárság eszméjéből vezeti le”
Ez micsoda?
Látszólag fennkölt. Gyanúsan az.
Ugyan mi lehet „az
állampolgárság eszméje” amely a szövegkohézió szerint „magasabb rendű”,
mint a magyar hazafiság?
Tüstént világosabbá válik, ha a teljes mondatot nézzük:
„Aki a patriotizmusát
nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság
eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”
Hogy is van ez?
„amely nem etnikai,
hanem politikai közösséget teremt.”
Politikai közösséget?
Hogy’ kerül ide a politika? Érdemes ezt végiggondolni.
Nagyon rossz hírem van a szerző elveinek „fennköltsége”
tekintetében.
Mi az, hogy „nem
etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”?
Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adjak, előbb fel kell
tennem két másik kérdést:
Ø
Mit
jelent a tradicionális magyar hazafiság?
Ø
Ez ma
mennyire időszerű?
A magyar hazafiság lényegét reformkori nagyjaink fogalmazták
meg. Legelőször – máig ható érvénnyel, talán Kölcsey Ferenc. Érdemes idézni:
„E szóban - haza,
foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár,
atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld,
melynek gyümölcse feltáplált.”[1]
Ma talán másképpen fogalmaznánk, talán kevesebb pátosszal –
lentebb majd erről is. A pátosz azért nem kopott, csak a közben eltelt idők
hamis visszhangjaitól lett rekedtesebb.
„Hazaszeretet egyike a
kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak
tiszta birtokába juthatunk.”[2]
Igen, a tiszta hazaszeretetet voltaképpen ritkaság, a
hazaszeretetre való verbális hivatkozás a gyakoribb. Ez már akkor sem volt
másképpen.
Kölcseynek is rossz véleménye volt a kozmopolitizmusról:
„Kinek szívében a haza
nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit
semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”[3]
Kár, hogy nem gondolta tovább.
A hazaszeretet
kötelezettség. Ezzel teljesen tisztában voltak, sokkal inkább, mint a mi
generációnk sok tagja. Azzal is, hogy a hazához tartozni nem is kevés kötelemmel
jár:
„Ki gyermeket nevel,
az a hon iránt szent kötelességet teljesít.”
A tisztánlátás végett még egy közismert idézet, szerzője
Jókai Mór:
Az utóbbi különösen fontos. A reformkor legjobb gondolkodói
nagyon is tudták, hogy a haza nem pottyan az ölünkbe, nekünk kell gondoskodnunk
róla, szolgálnunk ezerféleképpen. A haza
a miénk, és – mi magunk vagyunk a haza. Bőven lehetne még idézni másoktól
is.
Ezeket előrevetve nézem újra a cikkíró megjegyzését:
„Aki a patriotizmusát
nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság
eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”
Ezt kell összevetnem a fentebbi idézetekkel. Már első
olvasatra is üresnek tűnt, de most különösen.
„nem etnikai, hanem
politikai közösséget teremt.”
Mi az értelme ennek?
„nem etnikai, hanem
politikai”
Egyre világosabb. A még tisztább látás kedvéért ki kell
emelnem a kulcsszót:
„politikai”
Lehull a lepel!
A cikk szerzője a
hazafiságot politikai feltételekhez köti.
Mit is mond Jókai?
Ehhez képest? Hatalmas visszalépés.
„az állampolgárság
eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”
Mit is takar ez a látszólagos fennköltség? Az ügyetlen
álpátosz?
Éppen az ellenkezőjét
annak, amit Jókai mond. A kozmopolita a „patriotizmusát” feltételekhez köti. Ha
a haza”úgy viselkedik”, ahogy azt tőle elvárja, akkor esetleg hajlandó
szeretni. „Ingyen” nem szereti, a haza szolgáljon rá. A haza teljesítse az
ő feltételeit. Legyen neki tetsző politikai vagy gazdasági rendszer. Fontos
ügyekben döntsön a haza az ő szájíze szerint. Legyen esetleg uralmon a neki
tetsző párt, vagy – urambocsá’ – a neki tetsző politikus.
A haza gazdasági és politikai rendje pontosan olyan legyen,
amilyet a kozmopolita akar. Attól jottányival se térjen el.
És a honfitársak? A többi magyar? Nem érdekesek. Ők csupán
bennszülöttek, a véleményük nem releváns. Kénytelenek elfogadni „a jó”,
legfeljebb jártatják a szájukat. Az úgyis csak „jajgatási probléma”.
A kozmopolita
mindenkinél okosabb, és mindenkinél jobban tudja, mire van szükség. Legyen
minden úgy, ahogyan ő akarja.
De ha nem? Ha a haza nem alkalmazkodik a kozmopolita
elvárásaihoz?
Akkor a kozmopolita
megsértődik. „Nemes erkölcsi dühében” úton-útfélen szidja, gyalázza a hazát,
rossz hírét kelti mindenütt, ahol csak teheti. Mint az olyan idióta
futballszurkoló, aki, ha a csapatának más az edzője, mint akit ő akar, inkább
átpártol az ellenfélhez.
A kozmopolita „jogos” sértődöttségében helyenként igen
veszélyes aknamunkát is folytathat a hazája ellen. A XX. és a XXI. században
ennek számos példáját láttuk. Időnként valóban át is lépheti a hazaárulás
határát, de ennek jelentőségét nem érzi. Nem is érdekli.
Hát a többi honfitársa? Rájuk nincs tekintettel?
Nincs bizony! Miért is lenne? Hiszen ők felelősek azért, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy a kozmopolita
akarja. Bűnhődjenek.
Bel-és külföldön rossz hírét kelti a kozmopolita a hazának
minden lehetséges módon. Gügye versikéktől az „okos” tanulmányokig, interjúkig.
A különbség csak színvonal és intelligencia kérdése, a lényeg ugyanaz. A
szánalmasan rossz magyargyalázó rigmus és a „bölcs” írás, interjú értelme
azonos. Mindig ad elegendő muníciót a valódi ellenség számára. A külföldi sajtó
gyakran készpénznek veszi az állításait, és kozmopolitánk máris „szakértővé”
fontosodik (fontoskodik).
Látjuk, halljuk. Csóváljuk a fejünket. Lassan megtanuljuk, nem célszerű kozmopolitáinkat a hatalom
közelébe engedni.
Nem véletlen, hogy a legutóbb egy román író alkalmazta ránk
a több ezer éve koptatott szentenciát:
„A magyaroknak olyan
értelmiségük van, hogy nincs is szükségük ellenségre”
A román író tömören felmérte kozmopolitáink kártételeit. Mi
tagadás – igaza van.
„Aki a patriotizmusát
nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság
eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”
A kozmopolita a hazát
annak politikai vagy gazdasági rendszerével azonosítja. Kényelmes
álláspont, hiszen tüstént „felment” a hazaszeretet legelemibb formája alól is,
ha nem a nekem tetsző hatalom regnál az országban.
A „hazaszeretet” eme változatát a Kádár-rendszer propagálta.
Jókat mosolyogtunk rajta annak idején, hogy a hazafiság „modern” definíciója
még Petőfit is kizárta volna a hazafiak sorából.
A kozmopolita úgy
véli, semmiféle kötelezettsége nincs a hazájával szemben, nem tartozik a
hazának, csak a haza tartozik neki. Ez kiviláglik abból a tömérdek
ostobaságból, ami a fiatalok kivándorlását itthon kíséri. Az országunk beteg, leszedált nő, stb. – ha a hazánk nehéz helyzetben van, el kell
hagynunk. Ennek abszurditását nem képesek felfogni.
A hazaszeretet
definíciójához az állam politikai-gazdasági rendszere nem tartozik hozzá. Nem
azért szeretem a hazámat, mert ilyen vagy olyan politikai rendszer van benne,
hanem azért, mert – a hazám. Ide köt családom, múltam, jelenem, nyelvem, itt
nyugszanak a szüleim, nagyszüleim, az őseim. Elődeim itt hozták létre a magyar
kultúrát, itt éltek békességben, itt harcoltak és szenvedtek, győztek és
veszítettek. Ennek a közösségnek vagyok a tagja. Ez ad keretet az életemnek,
legfontosabb kapcsolataim ide kötnek. A magyar nemzet tagja vagyok. Magyarként
a világnak ez a része az otthonom, másutt nincs keresnivalóm.
Külföldön megváltozik a státuszom. ott lehetek alkalmi, vagy
vissza-visszatérő vendég, akit mindenütt szívesen látnak, illetve emigráns,
akit sehol nem látnak szívesen. Esetleg a magyarságomról végleg lemondva
lehetek bevándorló, aki egy másik nép tagjává válik, hogy majd egyszer itthon
hagyott szülei, testvérei, barátai előtt szégyenkezhessen, amiért a gyermekei
nem beszélnek magyarul.
A kozmopolita
mindenhol otthon lehet, nincs hazája, csak érdekei vannak. A külföldiek sem
bízhatnak jobban benne, mint a honfitársai. A kozmopolita mindig „realista”, a
világot az erősebb irányítja, az élet célja pedig a mind bőségesebb fogyasztás.
Ezért bárhol „otthon van”, és bárhonnan könnyedén el tud szakadni.
Természetesen a kozmopolita valahol sejti, hogy felfogása
erkölcsi oldalról megkérdőjelezhető, ezért az álcázásnak többféle módját is
ismeri. Pajzsul különféle csoportokat használhat. Ha valamiért baj éri, gyorsan
fordít egyet-kettőt a köpönyegén. Nem szabad komolyan venni hangoztatott
csoportidentitását – a kozmopolitának
leginkább „egyéni identitása” van.
A kozmopoliták összetartanak. Szívesen állnak a hatalom
szolgálatába. Ez nem feltétlenül kormányhatalmat jelent. Sőt. A kozmopolita a
helyi kormányoknál sokkal erősebb – vagy annak tűnő – multinacionális cégeket,
vagy a finánctőkét szolgálja a legszívesebben. Ideológiájának szócsöve,
nemzetközi kapcsolatainak fenntartója.
Ma a kozmopolitizmus
átjárta a magyar társadalmat. Súlyos felelősség terheli egyebek között a
fiataljaink külföldre özönléséért. A fiatalok „jobb életért” jelszava sem
takar egyebet, mint a több fogyasztás iránti vágyat, amelyet hitük szerint
külföldön elégíthetnek ki. Hogy ez hánynak sikerül, mi vár rájuk „kint”, miféle
helyzetbe kerülnek, mi lesz a további sorsuk – más lapra tartozik.
A nemzet fogalmával
szemben a kozmopolita teljesen tanácstalan. Nem is érti, hogy mit jelent,
vagy csak kelletlenül legyint rá. Nem valami alapvető rosszindulat miatt nem
akar törődni a határon túli magyarokkal, hanem azért, mert az ő szűk
világképében a fogalomnak nincs értelme. Nem fér bele.
A határon túli magyarságot
fegyveres erőszak és nagyhatalmi arrogancia csatolta idegen országokhoz. Nem
menekültek el, nem vándoroltak ki, ősi lakhelyükön maradtak, és továbbra is ott
laknak. A magyarság számára azonban nem vesztek el, nem lettek „külföldivé”,
továbbra is a magyar nemzet részei maradtak, lakhelyük pedig továbbra is a
magyar haza része.
Az újfajta, korszerű
hazafiságnak ez egyik alaptétele lesz majd. A magyar haza nem azonos a
határokkal övezett Magyarországgal, ahogy a románok, szerbek, szlovákok
hazájához is hozzátartozik az itt, a mi országunkban élő szerbek, románok és
szlovákok szülőföldje is. Ennek kölcsönös elismertetése új korszakot nyithat a
nemzetek kapcsolatában.
A haza nem határok
kérdése.
A kozmopolita ebből semmit nem ért. A kozmopolita számára a haza a határoknál véget ér, lényege pedig nem
az ott élők közössége, hanem a gazdasági és politikai rendszer. Ezért a
számára a határon túli magyarok mindig is csak „magyarul beszélő szerbek,
románok vagy szlovákok” voltak, és azok is maradnak. Képesek egy életre
megsértve lerománozni a székelyt, nem fogják fel, hogy annak magyarsága mögött
igen komoly, tiszteletre méltó emberi és erkölcsi tartás, teljesítmény rejlik.
Olyan, amire ők sohasem lennének képesek.
Ennyit a kozmopolitizmus jellemzőiről. Mai médiánkat jelentős részben uralja, ami a hétköznapi
kommunikációban sok zavart okoz.
Ennél is lényegesebb, hogy a kánon teljesen kozmopolita. A hozzá csatlakozóktól is
kimondva-kimondatlanul a kozmopolitizmust, illetve az ahhoz való alkalmazkodást
várja el.
A kozmopolitizmus
magát „felvilágosultnak” érzi – pedig csak felelőtlen. Higgadtnak, pedig
csak értetlen. Széles látókörűnek, pedig csak közömbös.
Szépen illusztrálja mindezt az idézet további része:
„Aki szerint a nemzeti
toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti
pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy
gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy
alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása
szempontjából.”
Érdemes ezt is további részekre bontani, újabb adalékokat
szolgáltat a kozmopolita természetrajzához.
„Aki szerint a nemzeti
toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti
pátosz is kigúnyolható.”
Hm…
„Aki szerint a nemzeti
toposzok is bírálhatók,”
A „nemzeti toposzok” bírálatával
semmi baj sincs, sőt szükség is van rá. Meg is tették ezt már Katona Józseftől
kezdve (vagy még előbb) igen sokan.
A „nemzeti toposzok” pejoratív
kifejezés. Olyan begyökeresedett, betokosodott problémákat kell alatta érteni,
amelyek zavarják a fejlődést. Elsősorban az igazságtalanság, önelégültség, az
agresszivitás, figyelmetlenség, meg a rózsaszín (vagy ma inkább lila)
ábrándozás forrásait. Más népeknél is vannak ilyenek. Megtalálni és felmutatni
csak az tudja őket, aki igazán mélyen ismeri és szereti nemzetét.
Mint Ady Endre.
Mielőtt folytatnám, itt feltétlenül el kell mondanom, hogy
szerzőnk ezt a cikkét Spiró György egy
1984-ben keletkezett versikéjének (meg más ahhoz hasonlóknak) a védelmében
írta.
Spiró versét lentebb elemzem, de a világosság kedvéért
ideteszem:
Spiró György:
Jönnek
Jönnek a dúlt-keblü
mélymagyarok megint,
füzfapoéták,
füzfarajongók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki se
pisszen. Alantról
kevéske hűlt költő
csontujja int.
Ó, ha gyilkolni
szabadna újra,
csámcsogva, hersegve
szívnák a vért -
miért is? ki tudja.
Trianonért? -
mered pár utcanév pici
csontujja.
Ez olyan klima: itt
folyton beborul,
ez rendben van, de
szégyen, szégyen, szégyen,
hogy mindenki kussol,
hogy mindenki fél,
és nekünk kell
jönnünk, pár csenevésznek,
hogy bebizonyitsuk:
nemcsak a szemetek
tudnak magyarul.
1984
Szerzőnk tehát ennek a „költeménynek” a védelmében írja:
„Aki szerint a nemzeti
toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti
pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy
gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy
alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása
szempontjából.”
Hm…
Több, mint meglepő. A vers nem ér ennyi liberális pátoszt. A
felét sem.
Szerzőnk szerint az idézett vers „a nemzeti toposzok bírálata”, és „iróniát” tartalmaz.
Iróniát?
Ø
jönnek a
szarból,
Ø
nemcsak a
szemetek tudnak magyarul.
Ez irónia volna?
Nemigen. Számomra inkább fésületlen indulatnak tűnik.
Gyűlöletnek. A vers nagy részében – mai
divatos szóhasználattal élve – gyűlöletbeszéd.
Vajon miért védelmezi ilyen elszántan a cikk írója?
Ø
Nincs tisztában az irónia fogalmával?
Ø
Elfogult?
Fel sem tételezem az elsőt. Egy hetilap munkatársáról van
szó, lehetetlen, hogy ne tudja, mi az irónia. Egyértelműen elfogult a versike
elkövetője javára. Miért elfogult, ha a vers gyűlöletbeszédet tartalmaz? A
kozmopoliták általában nagyon érzékenyek a gyűlöletbeszédre, időnként ott is
azt vélik látni, ahol nincs.
A válasz kiábrándító:
Mai hazai
kozmopolitáink minden gyűlöletbeszédre kényesek és érzékenyek, kivéve arra, ami
a magyarság, a magyar nemzeti értékek és a magyar hazafiság ellen irányul. A
magyarság, a magyar nemzeti érték és a magyar hazafiság szabadon gyűlölhető.
Nem kell csodálkoznunk ezen, rímel mindarra, amit eddig
elmondtam a hazai kozmopolitizmusról. Nem kell feltétlenül tisztességtelennek
sem látnunk. A kozmopolitizmusnak a magyarsággal szemben aligha lehet tiszta a
lelkiismerete. Gyűlölködni az szokott, aki hibásnak érzi magát.
A tétel könnyen igazolható. Nézzük meg Spiró „költeményének”
első két sorát:
Jönnek a dúlt-keblü
mélymagyarok megint,
füzfapoéták,
füzfarajongók, jönnek a szarból,
Ha a szövegben
található „mélymagyarok” helyett bármely más népet, etnikai vagy
vallási közösséget jelentő többes számú főnév állna, Szerzőnk azonnal
felháborodna. Nem is közölné.
Van még egy ok: a
pavlovi kánon-reflex.
Ha valamelyik
kanonizált szerző valamelyik írását támadás éri, a kánon tagjai azonnal a
védelmükbe veszik. Akkor is, ha a támadás jogos.
Kirívó esetekben is – mint ez a „költemény”. A dolog azért
is nevetséges, mert Spiró György, akinek nemcsak kánoni mércével mérve is
számos kiváló írása van, aligha szorul rá az efféle „védelemre”. Erről majd
lentebb.
Most érdemes újra megvizsgálni a szerző utóbbi mondatait:
„Aki szerint a nemzeti
toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti
pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy
gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy
alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása
szempontjából.”
Hm…
„a nemzeti toposzok is
bírálhatók”
Helyre kell tenni az ordas fogalomzavart. Igen, bírálhatók.
De – nem gyalázhatók. Az nem
bírálat, hanem az intelligencia hiánya. Más kérdés, hogy a nemzeti toposzok és a nemzeti értékek aligha tartoznak egy
dimenzióba. Az itteni felsorolás ilyet akar sejtetni, feltételezem, csak
figyelmetlenségből.
„a nemzeti értékek is
megkérdőjelezhetők”
Ez azonban már más lapra tartozik. Voltaképpen a cikkből idézett szövegben leginkább itt
lóg ki a lóláb. Mi az, hogy az érték megkérdőjelezhető?
Hogyan is lehetne megkérdőjelezni az értéket? Az érték – érték.
Akadnak persze hamis értékek, ilyesmi minden korban bekerül
a szekér saroglyájába, és értéknek mutatja magát. Ezt viszont nemcsak lehet,
meg is kell kérdőjelezni. Ezt tette egyebek között a magyar költészetben Ady
előtt helyenként már Petőfi is, a közirodalomban pedig igen sokan. A nemzeti
elfogultság újra meg újra visszatér, és mindig megpróbálja elhomályosítani a
tisztánlátást.
Meg kell azonban mondani, mit tekintünk hamis értéknek,
álértéknek, és le is kell leplezni.
Csak az álérték az,
ami megkérdőjelezhető a valódi érték soha. Itt pedig nem arról van szó,
hogy valami értékként szereplő dologról bebizonyosodik az értéktelensége, itt
értéket akar megkérdőjelezni tisztelt szerzőnk. Hát nem. Értéket nem lehet
megkérdőjelezni. Talán csak elszólás? Elszólásnak igen ostoba elszólás.
Sajnos létezik olyan alapállás, amelyből a nemzeti érték
könnyedén megkérdőjelezhető. Két ilyen is van:
Ø
Ellenséges
soviniszta nézőpont
Ø
A nemzet
gyűlöletének nézőpontja
Egyiket sem tételezem fel a Szerzőről.
„, a nemzeti pátosz is
kigúnyolható”
Itt ugyanaz a helyzet, csak nehezebben érhető tetten.
Kevés nyelvi eszköz van, amit a közelmúltban annyira
üldöztek volna, mint a pátoszt. Ennek kezdetben az volt az (érthető) oka, hogy
a korábbi korszakok közélete a mindennapi használatban nagyon is elkoptatta az
álpátoszt. Erre természetes visszahatásként jelentkezett a deheroizálás,
pátosztalanítás, a pátosz mellőzése,
Csakhogy…
Nagy hangsúllyal kell
elkülönítenünk egymástól a nemzeti pátoszt és a ripacs álpátoszt. A kettőt
egymástól nyelvi értelemben csaknem lehetetlen megkülönböztetni, a szituáció
adja, vagy veszi el a hitelét.
Valódi és álpátosz
viszonya ugyanaz, mint fenségesé és nevetségesé. Egy lépés a határ – vagy
annyi sem.
Az igazi pátoszt a
leggyakrabban csak az utókor látja ünnepélyesnek, és nem feltétlenül kellenek
hozzá nagy szavak. Az álpátosz protokolláris szóvirág, esetleg olyan
alkalmi verbális megnyilvánulás, amely mögött nem áll a valóság és a szükség
fedezete. A „szózaténeklő táblabírák” (Vajda János) elkoptatott frázisa. A
pátosz a kötődés és az elkötelezettség legerősebb nyelvi eszköze, bármikor nem
alkalmazható, mert nincs is rá szükség. Nem a mindennapi kommunikáció nyelvi
eszköze. A hazaszeretet könnyező szemű, melldöngetéssel tarkított hangsúlyozása
egy alapkőletételnél, vagy egy választási gyűlésen általában álpátosz,
ripacskodás.
Eger várkapitánya, Dobó István a források tanúsága szerint
eskütételkor ezt mondta a katonáinak:
„A falak ereje nem a
kövekben vagyon, hanem a védők lelkében.”
Pátosz rejlik az egyszerű szavakban, nem is akármilyen, de
igazi hitelét még csak nem is az adott helyzet, a várvédők eskütétele, harc
előtti elszántsága, parancsnokuk eltökéltsége, hanem az elkövetkező harminckét
nap folyamatos harca adta meg. Ez adja
meg a kijelentés különös és örökérvényű pátoszát. Parancsnok és katonái
teljesítették vállalt feladatukat, megvédték a haza rájuk bízott részét az
ellenséges túlerőtől.
Ugyanez a kijelentés egy számháború, hadgyakorlat, vagy
békebeli harci játék előtt rendkívül ostobán hangzana, álpátosz volna, ami
mindig nevetséges. Nem volna, ami hitelesítené.
Még mindig nehéz azonban értelmezni a Szerző kijelentését:
„, a nemzeti pátosz is
kigúnyolható”
Álpátosz és valódi
nemzeti pátosz látszólag igen közel áll egymáshoz. Ugyanazon szavak
mindkettőt hordozhatják. a különbség
azonban – egy világ.
Csakhogy…
„, a nemzeti pátosz is
kigúnyolható”
Ez nem igaz. A
nemzeti pátosz legfeljebb valami kimondottan ellenséges, vagy soviniszta
nézőpontból gúnyolható ki. Ahogy szomszéd nacionalisták magyar zászlót égetnek.
Jó érzésű ember nem
nézheti örömmel egyetlen más nép zászlajának elégetését sem.
„, a nemzeti pátosz is
kigúnyolható”
Nem gúnyolható ki. Jó érzéssel nem. Bárki zászlajának
elégetése, himnuszának nyilvános kifütyülése, nemzeti és vallási értékeinek
meggyalázása elfogadhatatlan.
Gúnyolódni bármin lehet. A debil Ubulka akármin képes
röhögni, akár a fakutya. Értelmiségi azonban nem süllyedhet Ubulka „nívójára”.
a nemzeti értékek is
megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”
Nem, kedves Szerző Úr. A
nemzeti értékek nem kérdőjelezhetők meg, a nemzeti pátosz nem gúnyolható ki. Ha
mégis megteszi, utolsó sudribunkónak méltóztatik lenni.
Érdemes lenne azon elgondolkodni, vajon mi vihet rá egy magyar értelmiségit arra, hogy saját nemzeti értékeit
akarja gúnyolni és megkérdőjelezni?
Miben különbözik ez
egy elvakult román vagy szlovák soviniszta gyalázkodásától?
Tagadhatatlan, hogy a
kánon nem mentes az üldözési mániától. Ennek kialakulása szinte óhatatlan.
A közönség zöme nem kedveli a kanonizált irodalmat és költészetet, és az
emberek zöme ezzel kapcsolatban nem tesz lakatot a szájára.
Nem kedvelik, mert
nem az övék.
Ha ennek hangot adnak, a kánon riadót fúj, és teljes
médiafölényének bevetésével arról próbál meggyőzni bennünket, hogy – üldözik.
Sőt. esetleg „üldözik a kultúrát”. Talán ilyen komikus esetek táplálják a
kánonnak a magyarság és a magyar értékek iránti gyűlöletét, talán más. Talán a
kánon élősdi természetéből adódik. Abszurdnak mindenképpen abszurd.
A kánontól nem idegen
a magyar értékek elleni gyűlöletbeszéd. Minden lehetséges módját alkalmazza
a gügye rigmustól a gusztustalanul
abszurd ál-iróniáig. A kánon nem szereti a hazát, a haza nem szereti a kánont. Ez
csak újabb szempont jelenlegi irodalmi kánonunk alapvető céltalanságához.
Sajnos az idézet további része is érdekes:
„Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi,
és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne
egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása
szempontjából.”
Igazán hálás lehetek a Szerzőnek. Ritkán áll így együtt a
hazai kozmopolitizmus teljes kórképe.
Lássuk:
„„Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi,”
Kinek és mitől „gyanús eleve az, ami nemzetközi,”?
Gyanús-e egyáltalán?
Ha kimerítően felelni akarnék a kérdésre, sorra kellene
vennem a „nemzetközi” jelző összes
lehetséges jelentését, ami képtelenség. Csak néhány motívumot említek.
Ha egy külföldi értelmiségi a kozmopolitáink által kapott
információk alapján olyan magyarországi tényt, eseményt, szituációt minősít,
amiről láthatóan fogalma sincs, az aligha tekinthető komoly nemzetközi
visszhangnak. Az utóbbi években ilyesmi tömegesen fordult elő.
Ha külföldi médium szintén honi kozmopolitáink sugallatára
olyan tájékoztatást ad a magyarországi viszonyokról, amelynek látható alapja az
alapvető tudatlanság és tájékozatlanság, eme tudatlanságára és
tájékozatlanságára támaszkodva minősít, véleményt mond, állást foglal, azt sem
tekinthetjük „mértékadó európai körök” véleményének.
Ilyen esetek is sűrűn történnek. Van azonban ennél is
szégyenletesebb szituáció.
Ha valamely nemzetközi projektben vagy intézményben hazánkat
kizárólag kozmopoliták képviselik, rendszeresen hajlamosak megfeledkezni a
magyar nemzeti érdekek elemi képviseletéről is. Franciák, angolok vagy németek
ilyet szinte sohasem vétenek, nem is beszélve szomszédainkról. Az EU
tájékoztató anyagainak többségében az ezeregyszáz esztendős magyar
történelemről szinte semmit sem találunk, Szent Istvánról, Hunyadiról,
1848-49-ről szó sem esik. Ellenben bő lére eresztve fejtegetik, hogy hazánk
volt „Hitler utolsó csatlósa”. Ezzel szemben például a független államként
néhány évtizede létező Szlovákia történetét hosszan részletezik, részben a
magyar történelemből „átemelt” tényekkel, de „elfelejtik megemlíteni”, hogy
Szlovákia volt „Hitler első csatlósa”. Amikor még senki sem állt Hitler ellen,
szlovák hadosztályok is részt vettek Lengyelország lerohanásában.
Az ilyen és ehhez hasonló szégyenletes eljárások miatt nem
bízunk kozmopolitáink nemzetközi ténykedésében.
Nem általában a „nemzetköziséggel” szemben vagyunk
bizalmatlanok, hanem kimondottan az ilyesmikkel szemben, és a bizalmatlanságunk
jogos.
„és úgy gondolja, hogy
az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi
alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”
Az idézet vége. Elképesztő ostobaság-tömkeleg torlódott
össze itt nem egészen két sorba. Vágjunk benne rendet.
„az irónia”
Erről már szóltam. Az „irónia” a kánon állandó mentőöve. Ha
valamilyen támadható szöveget kifogás ér, a védelmezők tüstént ezzel hozakodnak
elő. Könnyedén minősítik iróniának azt is, aminek semmi köze hozzá. A durva
ízléstelenséget is Láthattuk Petri verse kapcsán.
„adott esetben a
provokáció”
Ez már sokkal közelebb áll az igazsághoz, de még mindig nem
az. A provokáció kihívó megjegyzés vagy
magatartás, a leggyakrabban valamilyen válaszra, cselekvésre való
mozgósítás céljából. A provokáció
szándékosan és ravaszul történik, magában indulatmentes, a provokált személyt
vagy személyeket akarja indulatba hozni. Célja a másik hitelének rontása,
lejáratása, vagy éppen tönkretétele. Sátáni eljárás, besúgók hatósági spiclik
gyakori módszere.
Itt Közép-Európában az elmúlt évszázadban nagyon is
megtanultuk, mivel is foglalkozik a beugrató
ügynök (agent provocateur), és
nem kedveljük az efféle magatartást.
Miféle célja lehet egy ilyen „provokációnak”?
„még jót is tenne egy
alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása
szempontjából.”
Jót tenne?
Valóban így gondolja a Tisztelt Szerző? Vagy ez csak valami
hajánál fogva iderángatott kényszer-érv az inkriminált szöveg mentegetésére?
Éppen az értékeket kétségbe vonó durva provokáció tehetne
jót a magyar nemzeti identitásnak? Vajon ennek az ötletnek mi lehet a forrása?
Felelőtlenség? Butaság? Mindkettő?
Mit akar?
„egy alapvetően
sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”
Átalakítani? Mivé?
Éppen az ízléstelen provokáció tenne jót a nemzeti identitás
átalakításában?
Érvnek nevetséges érv. Mintha nem történt volna már éppen
elég provokáció, és a Tisztelt Szerző nem tudna ezek „eredményében”
gyönyörködni.
„egy alapvetően
sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás”
Ez azonban valóban komoly probléma, nem mehetek el mellette.
„egy alapvetően
sérelmi alapú”
Nagyon fontos ponthoz értem. Most világlik ki, hogy mennyire elmegy a valódi problémák mellett
a kánon gondolkodása, mennyire nincs velük egy dimenzióban, és a problémák
mennyire meghaladják nemcsak a kánon képességeit, de céljainak hasznosságát is.
Ha „sérelmi alapú”, az
nyilván azt jelenti, hogy súlyos sérelmek értek bennünket, amelyeket a mai
napig sem tudtunk feldolgozni.
Miféle sérelem? Nyilvánvaló a válasz: Trianon.
Nem kerülhetem meg a témát.
Trianonnal kapcsolatban szinte közhely a mai médiában, hogy
úgymond már mindenki régen túltette
magát a magyarokon kívül. A hangzatos kijelentés egyfelől nem igaz,
másfelől értelmetlen, hiszen rajtunk
kívül senki mást nem raboltak ott ki.
Hogyan is tehettük
volna túl magunkat rajta, amikor a következmények máig hatnak?
Az utódállami
lelkiismeret ma sem tiszta, lényegében ma is megszállt tartományoknak tekinti
az elcsatolt területeket. Ha nem így volna, nem kellene mindenféle fortélyos és
kicsinyes módon újra és újra üldöznie az ott őshonos magyarokat, illetve nem
kellene állandóan olyan „történelmi” képzelgéseket gyártania, amelyek a mai
utódállamok „történeti előképét” ábrándozzák a magyar honfoglalás előtti
időkbe. A VIII-IX. században nem volt Erdélyben „dákoromán királyság”, Csák
Máté sem alapított semmiféle „szlovák nemzetállamot”, hogy a többi hasonló
fantazmagóriáról ne is beszéljek.
Trianon problémája ma is élő probléma. Él ma is az Illyés
Gyula jellemezte „gyűlöletgyűrű”.
Hogyan tudnánk a probléma mélyére ásni, és hogyan tudnánk
megoldani?
Az első világháború végén a győztes nagyhatalmak darabokra
szaggatták Magyarországot. A „népek önrendelkezési joga” ürügyén több millió
magyart szakítottak el az anyaországtól, tíz évszázada hazánk integráns részét
képező területeket ajándékoztak csatlósaiknak légből kapott indokokra
hivatkozva. Mindezt szemforgatóan üres ceremóniáktól hemzsegő „béketárgyalás”
keretében, ahol a magyar küldöttség szót sem kapott. A végén még kenetteljes közhelyektől
csöpögő kísérőlevelet is kaptunk elnöki aláírással.
A győztes államok aláírták a kisebbségek jogairól szóló
egyezményt, de nem vették komolyan. Tüstént nekiláttak a nyomorult magyar
kisebbség szlovákosításához, románosításához, szerbesítéséhez. Elképesztően
erkölcstelen fortélyokkal fosztották meg a magyarokat földjeiktől,
lakóhelyüktől, értékeiktől – úgymond „törvényesen”. Hivatalos
történelemoktatásuk helyenként még most is „alacsonyabb rendű emberfaj”
státuszban határozza meg a magyart. Állami szinten nem veszik észre, hogy ők Trianonnak éppen úgy áldozatai, mint mi.
A fejlődést csírájában elfojtó, Közép-Európát nagyhatalmi játszótérré
változtató „béke” nyertesei nem itt vannak. Nem is a szomszédban.
Az oktalan gyűlölet nem csökken. Nekünk kell majd a konszolidációt megteremteni, türelemmel,
szeretettel, de teljes határozottsággal a kárpát-medencei halálos légkört
feloldanunk, megkönnyebbülést, együttműködést, jövendőt teremtenünk. Nem
lesz könnyű, de csak nekünk sikerülhet, mert egyedül nálunk nem zavarja területi sikerélmény a tisztánlátást.
Mi a megoldás?
A tradíciók alapján a
hazafiság új és jövőt adó kultúráját kell megteremtenünk, amelynek alapját az
együttműködés, egymás tisztelete lépezi. A Kárpát-medence népei kölcsönösen
lemondanak az egymás elleni erőszakról, kölcsönösen óvják egymás, valamit a
térség közös autonómiáját. Felmerülő problémáikat közösen, külső hatalom
bevonása nélkül rendezik. Együttműködésük az autonómiával rendelkező, belső
ügyeiket önállóan intéző területi és nemzeti közösségek összefogására épül.
Ez a folyamat több nemzedék életét is felölelheti, de el
kell kezdenünk, mert valódi, végérvényes, minden érdekelt számára kedvező
megoldást hozhat.
Ezt a problémát segítene megoldani a nemzeti értékeinket
gyalázó provokáció? Ugyan, mivel? Hogy még nagyobb meghasonlást gerjesszen?
Vagy még inkább a szőnyeg alá söpörje a bajokat? Majd csak lesz valahogy?
Irodalmi kánonunk
addig hangoztatta, hogy „az irodalomnak nem népben és nemzetben kell
gondolkodnia, hanem alanyban és állítmányban, amíg sikerrel le is szokott a
problémalátásról. Még a felszínt sem karcolja. Még csak figyelembe venni
sem érdemes. Tudjuk, hogy az általa kultivált irodalomnak a problémák megoldása
„nem feladata”, erre nem is képes, nem is alkalmas. Ne várjunk tőle semmi
erejét meghaladót.
A kozmopolitáktól sem. Ők másféle világról ábrándoznak,
olyanról, amilyenben mi nem akarunk élni.
Ezt itt kellett elmondanom a hazafisággal,
kozmopolitizmussal, illetve a velül összefüggő problémákkal kapcsolatban.
A kánonon belül ma is az enigmatikus kétkulacsosság járja a
hazafisággal kapcsolatban. A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon…
Le kell szögeznem valami nagyon fontosat. Nem szabad ellenségnek tekinteni a
kozmopolitákat! Lehetőséget kell nekik adni, hogy meggyőződésükön
változtassanak.
Jelen hivatalos
irodalmi kánonunk kozmopolita jellegű. A kozmopolitizmus világképéről
lentebb szólok.
Folytatása következik
[1] Kölcsey Ferenc: Parainesis
Kölcsey Kálmánhoz
[2] Ugyanott
[3] UgyanottSZÁZNYOLCVANNYOLCADIK
RÉSZ
Mielőtt a legizgalmasabb kérdésre térnék, jelesül arra,
milyen lehetőségek vannak arra, hogy az új magyar költészet a kánon berkein
kívülről érkezzen, még mindig vizsgálnom kell néhány fontos tényezőt.
Hazánk és a világ
v
Valóban
nincs itt az ideje, hogy népben és nemzetben gondolkodjunk?
Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy éppen most jött el annak az ideje, hogy újra megtanuljunk népben és
nemzetben gondolkodni. Sőt. népekben
és nemzetekben.
Fontos-e még ma is a
nemzeti identitás?
Fontos bizony!
A nemzeti identitás
még mindig nagyobb hatóerővel bír, több távlatot hordoz az emberiség számára,
mint a globalizációt minden lokális közösségi érték elé helyező lapos
kozmopolita szólamok.
Erre nem árt
figyelnünk. Igazi, az emberiség számára valódi perspektívát jelentő
globalizáció csak globális és lokális értékek egyensúlya mellett lehetséges.
Fentebb már említettem, hogy a jelenlegi hazai lírai kánon
szemében egyáltalán nem „trendi” a hazafiság, a hazaszeretet. Ha ezzel találkozik,
azt hajlamos ábrándos magyarkodásnak, veszedelmes nacionalizmusnak, sőt
sovinizmusnak is beállítani.
Talán ebben
különbözik a hazai kánon a szomszéd népek hivatalos költészeti kánonjaitól. Az
utódállamok lírai kánonja ugyanis kivétel nélkül mind kőkeményen nacionalista. Vagy
ha nem is teljességgel az, tűri és bátorítja a nacionalizmust.
A hazai kánon már a második világháború óta betegesen
irtózik a hazafiságtól, helyette valami parttalan és lapos kozmopolitizmust
támogat. Ez a kánon egyik legkártékonyabb törekvése. A kánon vétkes abban, hogy
emiatt a magyar kultúrában mára
robbanásveszélyes állapot alakult ki.
Nem állítom, hogy a szomszéd államok helyenként igen
agresszív nacionalizmusa önmagában természetes és elfogadható lenne, de a hazai, hivatalosan erőltetett
kozmopolitizmusnál sokkal egészségesebb.
A magyarországi
hivatalosan erőltetett kozmopolitizmust súlyos felelősség terheli a magyar
kultúra torzulásaiért, szakadásaiért.
A magyarság tengernyi szenvedése ellenére még a második
világháború után is nagy önbizalmú nemzet volt. Ezt mutatja az ország
újjáépítésében mutatott elszántsága. Törvényszerű volt, hogy ez a
szabadságszerető nép előbb vagy utóbb fellázad a paranoid kommunista diktatúra
ellen. Az 1956-os forradalom a sztálini
táboron belül példátlan volt, a világ értünk aggódott, a magyarságot tisztelet
övezte.
A forradalom után hatalomra jutó Kádár-rendszer vezetői
semmitől sem féltek jobban, mint a magyar függetlenségi hagyományoktól. Saját
jól felfogott érdekükben igyekeztek olyan belső körülményeket létrehozni, hogy
az emberek előtt meglegyen az egyéni boldogulásnak valamiféle anyagi
perspektívája, hogy ne alakulhasson ki újra forradalmi helyzet. Így lettünk mi
„a legvidámabb barakk”, a „gulyáskommunizmus” országa. Manapság sok rosszat
mondanak utólag a Kádár-féle konszolidációról, gyakran olyanok, akik maguk is
haszonélvezői voltak. A vádak egy része ilyen értelemben igaztalan: a rendszer képes volt húsz éven keresztül
viszonylagos jólétet teremteni. Az utcákon nem voltak hajléktalanok, aki
dolgozni akart, találhatott munkahelyet, és aki megfogta a munka végét,
viszonylagos anyagi jólétet teremthetett a családjának. Családok tízezrei
építettek maguknak kényelmes házat, és az ország lakosságának több mint fele
abban a korszakban jutott villanyhoz, vezetékes ivóvízhez. Az ország
infrastruktúrája hatalmasat fejlődött.
Volt azonban az éremnek más oldala is.
Lassanként elszállt a
magyarság önbizalma. Még az ötvenes és hatvanas években kitartott; ezt
nemcsak a sportsikerek – nagyhatalom voltunk a sportban, lélekszámunkhoz képest
elképesztő eredményeket értünk el, ma már ez furcsán hangzik -, nemcsak a
magyar oktatás akkori világhíre jelezte, hanem a közhangulat is. Az emberek
dolgoztak, optimisták voltak, a társadalmi szolidaritás működött. Mindez akkorra
fordult ellentétébe, amikor felnőttek a keményen agymosott generációk – a
rendszerváltás első évtizedeire. Akkortól lett „ciki magyarnak lenni”.
A Kádár-korszak állampártja nemcsak a vallás, hanem „a
magyar nacionalizmus” ellen is harcot hirdetett, és gyakorlatilag a magyar
hazafiságnak üzent hadat. A hetvenes évek közepére-végére sikerült is aláásnia
az ország egészséges önbizalmát. Ekkor foglalta el pozícióit a mai kánon, és –
mondvacsinált változások közepette - ott trónol jelenleg is.
Ennek az éremnek is van más oldala.
A magyar kultúra
szakadása a hatvanas években kezdődött. Az állam hivatalosan nem vett
tudomást a határon túli magyarok kemény utódállami üldözéséről. Csak
magánemberi szinten lehetett suttogni arról, mit is művel a paranoiás,
nacionalista román diktátor, közben pedig a tankönyveinkben az állt, hogy „a
testvéri román állam” igen tisztességesen bánik az ottani magyarokkal, akik jól
élnek. Mindenki tudta az igazat, meg azt is, hogy „hivatalosan” mi a helyzet. Kétdimenziós közvélemény alakult ki, és
mindenki tudta, hogy a magántermészetű információ közelebb áll a valósághoz,
mint a hivatalos.
A magyar hazaszeretet a hetvenes évek végére Magyarországon
nehezen vállalhatóvá vált. A „nacionalizmus elleni harc” kerge ürügyén minden
megnyilvánulását igyekezett elfojtani a hatalom.
A szovjet tábor gyengülése ekkor már nyilvánvalóvá vált, és
sokan „helyezkedni” kezdtek.
A kultúra berkeinek hatalomhoz közeli köreiben a sunyi,
kétkulacsos magatartás vált normává. A kecske is jóllakjon, a káposzta is
megmaradjon. Mutatkozzak kellő mértékben a demokrácia hívének, de a hazai
díjakról se maradjak le. Elkezdődött a
kültelki enigmák, fondorlatos többértelműségek, belsőutalgatások sivár
korszaka. A kánon normái ehhez igazodtak. Az egyenes beszéd, a bátor
kiállás, az elvhűség, a gerinc helyét a taktikázás, laposkúszás-álcázás, a
rugalmas elszakadás vette át. Ennek következtében uralkodott el a kisstílűség.
Ha egy színházi előadás díszletében néhány pillanatra feltűnt az 56-os
szabadságharcból ismert budapesti Corvin köz fényképe, az „hatalmas kulturális
eseménynek”, sőt „ellenállásnak” számított akkor is, ha az előadásnak a világon
semmi köze sem volt a szabadságharchoz. A sunyi és kétértelmű utalgatások
„hősei” a kánon vezéralakjaiként dicsőültek meg, és a kulturális színvonal hozzájuk
„igazodott”.
Igazság szerint sokkal
tisztességesebben és gerincesebben viselkedtek és alkottak azok, akik a
kommunizmusnak és a Kádár-rendszernek őszinte hívei voltak. Ezt manapság
nem divat mondani, de voltak ilyenek is. Hangjuk lassacskán háttérbe szorult. A
rendszer bomlása elképesztő jelenségeket produkált. Az „ellenállók”,
„rendszerváltók” leginkább „rugalmas” rétege itthon már taktikából tetszelgett
az „üldözött” szerepében, mégis gyakrabban kaptak nyugati útlevelet, mint az
egyszerű állampolgárok zöme. A „demokratikus megmondó emberek” osztották az
észt a médiában, és állítólagos demokrata létüket cáfolva terjesztették a
legalantasabb vadkapitalizmust.
Már a rendszerváltást megelőző években kezdetét vette a
„tolongás a damaszkuszi úton”. A sunyi bele- és mellémagyarázások,
szerecsenmosdatások közepette terjedt a kritikátlan nyugatmánia és
külföldimádat – idehaza meg valami gyarmati népre jellemző, szégyenszagú
bennszülött-komplexus.
A kultúra szakadása
mára kiszélesedett. Ma már nem egyszerű szakadás, hanem tátongó rés. Helyenként
politikai színezetet is kapott. A hivatalosan támogatott kozmopolitizmus
törekvései törvényszerűen torkolltak saját ellentétükbe, fellángolt a nemzeti
érzés, helyenként túlzásokba is esett, ma
már az agresszív és ábrándos nacionalizmusnak több változata is létezik
Magyarországon. Helyenként még a nem létező fegyvereket csörtető harcos
militarizmus is létezik.
Ne gondoljuk, hogy ebben a kánon és az általa preferált
parttalan kozmopolitizmus ártatlan volna. Dehogy is ártatlan a kozmopolitizmus!
Tény, hogy szeret az ártatlanság glóriájában tetszelegni, de nem szabad hinni
neki. Nagyon is vétkes az agresszív nacionalizmus fennmaradásában, éppenséggel
gerjeszti azt. Kozmopolitizmus és
agresszív nacionalizmus édestestvérek: egymás tükörképei. Amíg az egyik
létezik, előfordul a másik is. Szükségük is van egymásra, hogy legyen mire
mutogatni.
Ráadásul a mai kozmopolitizmus az esetek legnagyobb részében
vitaképtelen. Nem hajlandó meghallgatni az érveket, oda sem figyel rájuk. Ha a
dogmáikat bárhonnan támadva látják, azonnal istázni és fóbozni kezdenek, és
tüstént meg is nyugszanak; ha a vitapartnerre sikerül valamelyik nevetséges
vádjukat ráragasztani, többé nem figyelnek arra, amit mond. A „polkorrekt” a
nyelvi inkvizíció önveszélyes falai mögül ismételgetik istáikat és fóbjaikat,
mint a betanított papagáj. Ez a
vitaképtelenség a mai magyar közélet egyik veszedelmes jellemzője. A
„leistázott” vagy „lefóbozott” megszólaló esetleg védekezni kezd, a vita máris
személyeskedésbe torkollt, már nem a lényegről szól, a témát ismét szőnyeg alá
lehet söpörni.
Régen ideje lett
volna a Kárpát-medence többi nemzetei felé a valódi és igazi megbékéléssel járó
együttműködés átfogó tervét felkínálni. A magyar politika ezzel lényegében
Trianon óta adós. Ez azonban csak akkor járhat(na) valódi eredménnyel, ha a
magyar nép teljes öntudattal és önbizalommal venne részt benne.
Ezt lépést
mindenképpen a magyarságnak kell megtennie, helyzetünk, hagyományaink minket
predesztinálnak erre. Az egész világ számára példa lesz, ha egyszer
megtörténik.
Ez ma talán még messzebb van, mint bármikor.
A kánon köreinek kozmopolitizmusa oda erősödött, hogy
immáron apokriffá lett a magyar hazaszeretet.
Ma is az. Ugyanakkor a
kánon neves személyiségei időnként a magyarságon gúnyolódó, a magyar nemzeti
értékeket semmibe vevő, rágalmazó és lekicsinylő, gyakran minősíthetetlenül
alpári és trágár hangnemű írásokat jelentetnek meg. Ezek kapcsán gyakran
törnek ki szenvedélyektől fűtött, személyeskedéstől sem mentes viták.
Ma a kánon köreiben a magyar hazafiság minden
megnyilvánulása fasiszta, nacionalista, soviniszta, és ehhez hasonló ostoba
jelzőket kap. A hazafiság és a szélsőjobboldaliság közé egyenlőségjelet
tesznek.
Csupán egyetlen szöveg részletét idézném, ezzel kapcsolatban
a hazai médiában kötetek százaira rúgó mennyiség jelent meg hasonlókból.
Képviselje a többit is ez az egy.
Olyan részletet választottam, amely a maga módján
intelligens. Nem személyeskedik, nem fasisztázik, nem rasszistázik. Nem
istázik, nem fóbozik. Nem alattomos. Emellett magában hordozza szinte mindazt,
amivel ma a liberális közgondolkodás és a kánon a magyar hazafiságot illeti,
ezért ez a rövidke idézet lehet utóbbiak állatorvosi lova. Ha valamikor végre
felmerül a társadalmi párbeszéd szükségessége, és a felek azt végre komolyan is
veszik, erről az oldalról nagyjából ilyen érvkészlet várható.
Az idézett írás szerzője Ónody Tamás, megjelent az Élet
és Irodalom című lapban 2009. május 29-én:
„És ki mer ma nyíltan
és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem
metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.
Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az
állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai
közösséget teremt. Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti
értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem
gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben
a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti
identitás átalakulása szempontjából.”
Tanulságos, hogy a cikk szerzőjének mennyire nincs fogalma
róla, hogy voltaképpen mi is a hazafiság. Érdemes a kitételeit egyenként
megvizsgálni. A finom és intelligens csúsztatások tömkelege mindenképpen
megéri. Ezeknek a szerző valóságos mestere.
„És ki mer ma nyíltan
és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem
metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”
Mintha ma nálunk éppenséggel a kozmopolitizmust üldözné a
közélet. Ráadásul a cikk 2009-ben jelent meg, akkor még annyira sem volt igaz,
mint most. Mintha a kozmopolitizmushoz a mai média világában valamiféle
bátorságra volna szükség.
Ez igen jellemző alapállás a mai kánon kultúrájában.
Üldözés-játék. Az „üldözött” országos médiumban siránkozik, az „üldöző” pedig
egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy felelhetne. Nem is hagynák. Ez
típus-álságosság, kialakulásáért nem a szerzőt terheli a felelősség.
„És ki mer ma nyíltan
és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár,”
Máris egy csúsztatás. A világpolgári attitűd a mai liberális
médiában nem bátor személyes kiállás, hanem felülről elvárt beállítódás.
Másmilyen emberi alapállással a cikk szerzője nemigen maradhatna meg a
lapjánál. Bátorságra éppen az ellenkezőjéhez van szükség abban a világban.
„nyíltan és dacosan
kozmopolita”
Ezek szerint a mai liberális média világa „nyílt és dacos”.
Talán a szerző valóban ezt tartja magáról, és ez még csak nem is annyira súlyos
önértékelési zavar, mint elsőre látszik. A kozmopolita közegben talán
nyíltságnak és dacnak tűnik. Különösebb kockázata nincs, a dac merőben
virtuális. Ha meg hisznek a szélsőjobb veszélyeiről gyakran éppen általuk
terjesztett hisztériának, lelkük rajta. A propaganda még nem valóság. Nagy
bajoknak kell történnie ahhoz, hogy a szélsőjobb olyan helyzetbe kerülhessen,
amivel ők riogatnak. Ennek esetleges kialakulásáért elég komoly felelősség
terhelné őket. Előfordul, hogy „saját aknája veti fel a tűzmestert”.
„kozmopolita”
Az idézett szöveg kulcskifejezése.
Meg is erősíti:
„kozmopolita lenni,
világpolgár”
Vizsgáljuk meg, hogy mit is ért ezen a szerző. A szövegben a
„kozmopolita” ellenpontja
egyértelműen a „törzsi kötődés”. A továbbiakban
az utóbbi kifejezést is vizsgálat tárgyává kell majd tennem.
„kozmopolita – törzsi
kötődés”
Ebből egyértelműen levonható, hogy a cikk írója számára a „kozmopolita” valamilyen erkölcsi
többletet jelent a „törzsi kötődéssel”, azzal
a pejoratívan jellemzett magyar hazafisággal szemben.
Mit is jelent a gyakorlatban a kozmopolitizmus?
Abszolút értelemben a fogalom, a világpolgárság, voltaképpen
lila köd; aki mindenütt otthon van, sehol sincs otthon. De ezzel nem
magyaráztuk meg a fogalmat, a kozmopolitizmus
a gyakorlatban minden korban mást és mást jelent.
Mit jelent ma?
A fenti antinómia pontosan kifejezi:
„kozmopolita – törzsi
kötődés”
Ebben az értelemben kozmopolita
az, aki a világ jelenlegi helyzetében a globális szempontokat egyértelműen a
lokális szempontok elé helyezi. A fenti szembeállításból tagadhatatlanul
kitűnik, hogy a cikk szerzője így gondolkodik. A globális értelmű kifejezést
tisztelettel kezeli, a lokálist megbélyegzően lesajnálja.
Mennyire érthetünk ezzel a felfogással egyet?
Semennyire. A téma hazai tudományossága nagyon világosan
elemzi, hogy valóban harmonikus és
igazi, emberhez méltó jövőt teremtő fejlődés a Földön kizárólag a globális és
lokális szempontok egyensúlya mentén képzelhető el. Ezek közül bármelyik
egyoldalú eluralkodása zsarnoksághoz vezet.
Ma Európában a
különböző nyelvű nemzeti közösségek és kultúrák fennmaradása a legfontosabb
problémák közé tartozik. A nagy
hagyományú és soknyelvű Európa a világ egyik legkomolyabb emberi erőforrása. Fenntartása
létfontosságú összemberi érdek. Ez lehet
a valóban a fejlődés érdekében globalizálódó világ legfontosabb modellje, ahol
a kultúrák fenntartásának, egymás mellett élésének és közös fejlődésének
problémáit a jövőre nézve meg lehet oldani.
Globális és lokális
egyensúlyának alaptényezője a helyi nemzeti és egyéb közösségek identitásának,
önrendelkezésének tiszteletben tartása. A világban ez lehet az egyetlen
számba jöhető ellensúlya az államok fölötti hatalmat birtokló finánctőkének. A
demokrácia fejlesztésének, illetve a valódi demokráciának ez az egyetlen
biztosítéka. A globális túlsúlya, ha a helyi közösségekre rendszeresen „demokratikusan”
ráerőltetnek valamit, zsarnokságot jelent.
Nem véletlen, hogy
napjainkban a kozmopolitizmus hívei elutasítják, és szinte minden lehetséges
módon igyekeznek kikezdeni a helyi közösségek önrendelkezésének elvét. Nem
véletlenül. Sokan megírták már, hogy a
mai kozmopolitizmus lényegében a nemzetközi finánctőke ideológiája. Lekicsinylően,
lenézéssel és igaztalanul kezeli a lokális érdekeket, és mindent megtesz a
globális elképzelések akadálytalan érvényesítéséért.
Ez a cikk hangvételén is tisztán látszik:
„kozmopolita – törzsi
kötődés”
A kozmopolitizmus és a liberalizmus a jelenlegi gyakorlatban
a világ felett tényegesen uralkodó pénzügyi körök és nagyvállalat-vezetők
érdekeit szolgálja, ezt próbálja a helyi közösségek fölé rendelni. A helyenként
igen kenetteljes ideológia mögött a profitszerzésnek és a hatalom megtartásának
nyers, profán, az emberiség érdekeivel messzemenően ellentétes törekvései
húzódnak meg.
A helyi közösségek
identitásának és önrendelkezésének kérdése a világ mai legaktuálisabb
problémája. A jelenlegi globalizációs trendek „üzleti” jellegű premisszái
számára megoldhatatlan. Mivel megoldás
csak az lehetne, ha a világ minden régiójában primátust kapnának az ott élő
emberek nemzeti, gazdasági, kulturális és egyéb érdekei, és a döntések
meghozatalában mindenütt a régió lakosságának akarata volna az első. Ezeknek a
helyi régióknak az összefogása valósíthatná
meg a valóban az emberiség érdekében álló globalizációt, amely kellő határok
mögé szorítaná a pénz hatalmának birtokosait, és a pénz szerepét is a megfelelő
szintre korlátozná.
Ez ma természetesen utópia, de utópia a szabad piac és a
pénz szerepén alapuló globalizáció is.
A helyi közösségek
önrendelkezésének alapja a legtöbb esetben nem lehet más, mint a hagyományokon
alapuló helyi identitás, a közösség hazafisága.
A hazafiság a kozmopolita szemében vörös posztó. Persze,
sokkal könnyebb mindenféle nyegle istázással és fóbozással rágalmazni, mint
elgondolkodni valódi értelme és jelentősége felől.
A hazafiság nem
fasizmus, hanem a nemzeti közösség akaratának kifejeződése. A közösség nemzeti
és kulturális hagyományait ápolva, a maga akarata szerint, teljes belső
autonómiában szeretne élni hazájában, és tiltakozik az ellen, hogy bármit
bármiféle birodalmi, vagy látszat-demokratikus alapon rákényszerítsenek. Ma
még számos helyi probléma (is) akadályozza világszerte a helyi nemzeti és
közösségi autonómiák békés együttélésének megvalósítását. Ezeket a jelenlegi
globalizációs törekvések szinte kivétel nélkül súlyosbítják.
Ráadásul a magyar
hazafiság szerepe Európában ma már kulcsfontosságú. Nemcsak azért, mert
diaszpóráink vannak gyakorlatilag az egész világban. Ezt más nemzetek is
elmondhatják. Azért vagyunk Európának kulcsfontosságú népe, mert mi rendelkezünk a kontinens legnagyobb nemzeti
kisebbségével, akik számos állam területén élnek, valaha egy nemzettestet
alkottak, amelyet erőszakos nagyhatalmi döntés szabdalt darabokra. Ezért fokozottan érdekeltek vagyunk a nemzeti
kisebbségek közötti megbékélésben, ennek az egész világ számára példát adó
megszervezésében.
Újfajta hazafiságra
van szükség. Kölcsönösen el kell fogadnunk, hogy a mi tradicionális hazánk –
hagyományos hazája más népeknek is. Emelt fővel, a kölcsönösségre, egymás
kultúrájának tiszteletben tartására fókuszálva. Ez a magyarság mai,
valóságos feladata, és ebből a kozmopoliták láthatóan nem akarnak részt
vállalni, bagatellizálnák, a szőnyeg alá söpörnék – ahogy eddig is tették
minden esetben.
A globalizációs ideológia által a nemzeti identitás
ellenében támogatott elképzelés a multikulturalizmus.
Ezzel kapcsolatban ma pontosan ugyanúgy kialakult a
kétdimenziós közvélemény, ahogy itthon a Kádár-korszakban. Ez sokat elmond a
témáról. A „szabad és független” média általában dicshimnuszokat zeng a
multikulturalitásról, külföldi ismerőseinktől pedig megtudhatjuk a hétköznapi
igazságot.
A multikultiralitás elve lényegében megbukott, de a kánon
ezt csak nagyon szemérmesen meri bevallani. Amikor akad egy bátor értelmiségi,
aki első kézből megírja a kendőzetlen igazságot, dühös támadások érik. A
magyarországi társadalomtudományi irodalom is kritikusan szemléli a
multikulturalitás fogalmát.
A multikulturalitás propagálását a hatalom részéről az
motiválhatta, hogy a lokális tradíciók
felszámolásával, vagy legalább háttérbe szorításával olyan identitás nélküli,
vagy csökevényes identitású tömeg jön létre, amely a hatalomnak a hagyományos
helyi közösségnél sokkal jobban ki van szolgáltatva, elemei egymással sakkban
tartva könnyűszerrel kordában tarthatók. A gyakorlatban derült ki, hogy a
helyzet ennél sokkal bonyolultabb és rosszabb. A szokásos „Divide et impera!”
nem ilyen egyszerűen működik.
A multikulturalitás a
gyakorlatban a harmadik világ etnikai és vallási problémáinak Európába
importálását jelenti. Eredetileg az volt az ezt eredményező elhibázott
bevándorlás-politika célja, hogy a nyugat-európai életmódból eredő
népesség-fogyatkozást kiegyenlítse. A „gyógyszer” legalább akkora bajt okozott,
mint a betegség, amire „felírták”. Nyugat-Európa országaiba olyan nagy létszámú
– különösen iszlám vallású – tömegek kerültek, amelyek a többségi társadalommal
ellenségesen állnak szemben. A gyakorlatban még az alapvető együttélési normák
terén sem sikerült igazi kompromisszumot kialakítani. Egyes iszlám csoportok a
mindennapi életben terrorizálják a többi embert, keresztényeket és ateistákat a
maguk felfogása alapján „büntetnek”, volt férjek meggyilkolják elvált
feleségeiket. Az incidenseknek se szeri, se száma.
A nyugati életmódot és szokásokat felvenni nem hajlandó
csoportok rendszeresen nyomást gyakorolnak azon földijeikre, akik
beilleszkedtek a nyugati társadalomba. Integrálásuk reménytelennek tűnik.
Ezek a csoportok továbbra is otthoni törzsi-nemzetségi
értékrendjük szerint élnek, nem vesznek tudomást az őket körülvevő modern
világról, annak hatásait a minimumra korlátozzák. Olyan furcsa helyzet állt
elő, hogy miközben a kozmopolita arrogancia törzsi kötődésnek szidalmazza a
hazafiságot, az általuk favorizált
„multikulturalitás” teljesen reális törzsi kötődést akar Európára szabadítani.
A „multikultiralitás” eredményeképpen a mai Nyugat-Európában
miniatűr válsággócok százai keletkeztek, amelyek válságos helyzetben akár polgárháborús feszültség hordozói is
lehetnek.
A
„multikulturalitás”, illetve az azt előmozdító bevándorlás-politika a modern
európai társadalom-politikai legnagyobb melléfogása. Feladatát nem oldotta
meg, küldetését nem teljesítette, de nehéz helyzetbe hozta a benne élőket. Különböző kultúrájú népek között a
tolerancia kialakításának módja semmiképpen sem lehet a keverésük, ami
kölcsönösen védekezésre kényszeríti őket.
Nyugat-Európa lényegében nem tudta megoldani a
bevándorlással a népességfogyatkozásból eredő problémáit. Elkerülhetetlen a nyugat-európai életforma megújítása egyéni és
közösségi értelemben véve egyaránt. Ennek igen sok feltétele van a
gazdaságtól a kultúráig.
Önfelszámoló
gazdasági viszonyok helyett a fenntartásra, a megmaradásra, a stabilizációra és
a társadalmi szolidaritásra kell koncentrálni. Háttérbe kell szorulnia a
versengésnek, a profitnak. Ha nem ez történik, Európa nagyon nehéz idők elé
néz.
A jelenlegi
kozmopolitizmus olyan „jövő” felé vezet, ahol a Földön csak néhány tízezer
embernek lenne igazi foglalkozása, a többiek lennének a nyáj, akiket az „elit”
elektronikus erőszakrendszere tart féken, és akiknek a létszámát állandóan
„szabályoznák”. Az ilyen világnak a science fiction univerzumán belül kell
maradnia. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a világ népei a kezükbe veszik a
sorsukat. Elsőnek éppen Európa.
Európa békés
forradalom előtt áll. A multinacionális vállalatok és nagybankok öncélú és
kártékony uralma helyett Európa nemzeteinek közös önigazgatására kell a
hangsúlyt helyezni, különben nincs jövő.
A létező szocializmus bukása után
azonban a liberális szabadságjogok kiüresedése egyre nyilvánvalóbbá válik.
Nyilvánvaló, hogy kiegészítésre szorulnak, mert jelenlegi formájukban
csökevényesek.
Ideje kiszélesíteni
az emberi jogok körét a következőkkel:
v
Az
emberhez méltó lakhelyhez, otthonhoz való jog
v
A
lakóhely háborítatlanságához való jog
v
Az
alapvető megélhetéshez való jog
v
A
munkahelyhez való jog
v
Az önálló
jövedelemhez való jog
v
Az
erőszakmentességhez való jog nem csupán fizikai értelemben
v
A
közösségi és a nemzeti identitáshoz való jog
v
A
közösségi és nemzeti identitás szabad választásának joga
v
A vallási
identitáshoz való jog
Még ez sem adná az emberi jogok teljességét. Azt nem. Messze nem,
de biztosabb és emberibb életet teremthetne. Korlátozná természetesen az
egyedül üdvözítő piacgazdaságot, lenyesné annak vadhajtásait, de még mindig nem
volna a teljesség. A jelenleginél
közelebb állna a demokrácia eszményképéhez. Az emberi jogok folyamatosan
fejlődnek együtt az emberi társadalommal.
A Föld népeinek békés együttműködése csak a közösségi
önrendelkezés teljes megvalósítása mentén történhet. Kultúrák között igen sok
egyeztetésre van szükség. Közös nevezőre sohasem hozhatók, de alapvető közös etika kialakítható, amelynek
azt is tisztázni kell, meddig tart a közösség belügye. Itt az emberi élet
szentsége lehet a kiindulópont.
A lokális szempontok
hangsúlyozása korántsem jelenti természetesen azt, hogy a valódi globális
szempontok ne lennének fontosak. Ehhez azonban elengedhetetlen végre tisztázni, melyek is a valóban
globális szempontok, amelyeknek primátust kell kapniuk.
Ezeket a következők mentén kell kijelölni:
v
Az emberi
élet védelme és feltétel nélküli tisztelete
v
Az
erőszaknak, mint ember és ember közötti kapcsolatnak feltétel nélküli elvetése
v
A Földnek
és erőforrásainak védelme
v
A
gazdaságnak az a feladata, hogy eltartsa az emberiséget, nem pedig az, hogy
keveseknek profitot termeljen
Még ez sem minden. A folyamatos fejlődés mindig új
problémákat vet majd fel, folyamatosan az alapelvek kiegészítésére lesz
szükség.
Ennek szellemében nézem tovább az idézett cikket. Még mindig
az első mondat:
„És ki mer ma nyíltan
és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem
metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”
Van még itt kulcsfontosságú kifejezés:
„, akinek a nemzeti
hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a
legfontosabb eleme.”
„ akinek a nemzeti
hovatartozás nem metafizikai állapot,”
Nincs érzelmi kötődése, nem tartja fontosnak a nemzeti
hovatartozást. Ez önmagában még csak szimpla fogyatékosság. Valamit nyilván fontosabbnak tart.
Ez önmagában nem tisztességtelen. Nem kertel, nem alattomos.
Kimondja. Csupán egyetlen fontos konklúziót szűrhetünk le belőle: a magyarsággal, a magyar értékekkel
kapcsolatban a véleménye számunkra nem lehet releváns. Ezzel kapcsolatban
sohasem hallgathatunk rá, mert a számára
nem fontosak a magyar nemzeti értékek, és mi sem vagyunk azok.
Sok minden másban fontos lehet a kozmopolita véleménye,
szakértelme, de a haza és a nemzeti értékek ügyében ne hallgassunk rá. Nem érez
velünk, nem fontosak neki az értékeink – nem is tartja őket értékeknek. A
kozmopolita mindig úgy érzi, ő nem engedhet – pedig nagyon is sokat kellene
engednie egy értelmes konszenzus érdekében. A kozmopolita általában
világlátott, számos nemzetközi kapcsolattal rendelkezik. Ennek tudatában úgy
véli, okosabb, műveltebb, tájékozottabb, mint az itthoni „bennszülöttek”.
Mindent mindig „jobban tud”, meg van győződve róla, hogy nálunk jobban érti,
hogy igazából mire is van szükségünk.
Ezért teljes erkölcsi ártatlansággal kényszerítene ránk
olyasmiket is, amelyek itt Magyarországon lehetetlen helyzetet teremtenének, és
veszélyeztetnék a hétköznapi otthonosság érzetét. Amelyek súlyos és fontos
nemzeti érdekeket sértenek. A kozmopolita sohasem fogja megérteni, hogy
intézkedései miért váltanak ki ellenszenvet, nem érti a magyarok motivációit,
valami bennszülött beszűkültségnek értelmezi, a jogos kifogásokat is
félresöpri.
Ø
Mit
sírnak?
Ø
Miért nem
alkalmazkodnak?
Ø
Majd
megszokják!
Ø
Miért nem
mennek külföldre?
A kozmopolita kíméletlenül és könyörtelenül erőltetné ránk a
saját rögeszméit. Bárhol és bármikor. Volt már erre példa nem egyszer.
Érdekes módon mások nemzeti érdekeire több tekintettel van.
A hazai nem számít. Abban benne él, és azt ő amúgy is „jobban tudja”. Nem
érdeklik az ellenvetések. Ha a multikulturalitás a vesszőparipája, hatalom van
a kezében és lehetősége adódik, akár egymillió mohamedánt is az országba
telepítene a minimális feltételek megteremtése nélkül, olyan belpolitikai
problémagócot teremtve, amilyenről legfeljebb rémálmainkban hallottunk, és
roppant elégedett volna. Sikernek könyvelné el. Akinek nem tetszik, az
„rasszista”, meg „xenofób”. Ez ilyen egyszerű – el is van intézve.
A kozmopolita a
nemzeti értékeket, szempontokat felesleges nyűgnek tekinti, és félresöpri őket.
Végig sem gondolja. Ezek csak „törzsi szempontok”.
Az idézet világosan beszél. Ki is küszöböli az esetleges
félreértéseket:
„nem metafizikai
állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”
Ami nem a
legfontosabb, az esetleg másodrangú. Harmadrangú. Tizedrangú. Vagy annál is
alacsonyabb rendű.
A kozmopolitizmus képviselője világosan közli velünk, hogy értékszempontjai között a magyar néphez
való tartozás értéke a számára csekély.
Félreértés ne essék: ez
nem hazaárulás. Ne tekintsük annak, ne szemléljük indulattal. A kozmopolita
sohasem érzett velünk igazi közösséget, el sem árulhatja azt. Számára a
magyarsághoz való tartozás csak a személyes identitás egyik, és nem is a
legfontosabb külsődleges eleme.
Érdekes tovább is.
„Aki a patriotizmusát
nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság
eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”
Jelentős részben emiatt a mondat miatt szemeltem ki az idézetet.
Szinte minden jelentős mozzanatát tartalmazza hazai kozmopolitáink
önjellemzésének. Egy magyarországi kozmopolita szinte mániákus őszinteségi
rohamában fogant kijelentés, valóságos vallomás. Érdemes elemeire bontani.
„Aki a patriotizmusát
nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság
eszméjéből vezeti le”
A „patriotizmusát”
kifejezés ne zavarjon bennünket, a
kozmopolita valóban őszintén patriótának tekinti magát – a „hazafi” szót
lehetőleg kínosan kerüli – de csak a maga módján. Ezt a „módot” kell e
fenti idézet alapján értelmeznem.
Nézzük még egyszer:
„Aki a patriotizmusát
nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság
eszméjéből vezeti le”
A látszólag igen fennkölt megfogalmazásból fanyarul vigyorog
ránk a kozmopolita „hazafiságának” igazi értelme.
Olyan „patriotizmus” tehát, amely nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, ered. Magyarán: nem abból, hogy az illető magyar.
Ugyan, miféle „patriotizmus” lehet ez?
Nézzük a kifejezéseket:
Ø
„vérségi
kapcsolat”
Ø
„törzsi
kötődés”
Mindkettő erősen hangsúlyozottan pejoratív akar leni, hogy
annál nagyobb legyen a kontraszt az ellenpólussal, „az állampolgárság eszméjével”.
Már itt is érezni lehet, hogy ebben a megfogalmazásban
valami nem igaz. Érdemes azonban mélyebben vizsgálni.
Egyenként:
Ø
Vérségi
kapcsolat
Mintha a magyarsághoz való tartozás rokonság kérdése volna.
Erről persze azonnal a nepotizmus, vagy az elvtelen rokonpártolás egyéb
válfajai jutnak az eszünkbe. Erről pedig a mai közvélemény nagyon világosan
gondolkodik. Mindenki számára magától értetődően a legfontosabb közösség a
család. A családtagok segítése, támogatása az emberek szemében tisztességes
elvárt viselkedés – de csak egy bizonyos pontig. A mindennapi megélhetés, illetve az azzal összefüggő események,
költségek szintjéig. Azon túl nem tisztességes. Ha valaki a rokonait elvtelenül és meg nem érdemelten magas
pozíciókhoz, vagy érdemtelen jövedelemhez juttatja, a nepotizmus vétségében
bűnös.
Talán innen fúj a szél. A cikk írója (talán szándékosan)
összetéveszti a nemzethez való tartozást a nepotizmussal, hogy előbbi értékét
lefokozza. Ez nem nagyon eredeti és nem is ötletes. Könnyen át lehet látni
rajta.
Ø
Törzsi
kötődés
Ez nemcsak igaztalan, felettébb ostoba kitétel is. Ha a
szerző csak vázlatosan ismeri a magyar nép múltját, akkor sem gondolhatja
komolyan ezt a minősítését. Véleményem szerint nem is gondolja, csak verbálisan
igyekszik minél jobban lefokozni a magyarsághoz való tartozás értékét.
Más kérdés, hogy éppen a kozmopoliták azok, akik törzsi
körülményeket honosítanának meg Magyarországon – ahogy fentebb már szóltam
róla.
Ø
„vérségi
kapcsolat”
Ø
„törzsi
kötődés”
Együtt azért a két kifejezés igen sokat mond. A szerzőnek láthatóan fogalma sincs róla,
mi a hazafiság. Kívülről és ellenszenvvel szemléli.
Mi van helyette?
„Aki a patriotizmusát
nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság
eszméjéből vezeti le”
Itt van tehát a „törzsi
kötődés” és egyebek ellenpólusa:
„hanem az
állampolgárság eszméjéből vezeti le”
Ez micsoda?
Látszólag fennkölt. Gyanúsan az.
Ugyan mi lehet „az
állampolgárság eszméje” amely a szövegkohézió szerint „magasabb rendű”,
mint a magyar hazafiság?
Tüstént világosabbá válik, ha a teljes mondatot nézzük:
„Aki a patriotizmusát
nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság
eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”
Hogy is van ez?
„amely nem etnikai,
hanem politikai közösséget teremt.”
Politikai közösséget?
Hogy’ kerül ide a politika? Érdemes ezt végiggondolni.
Nagyon rossz hírem van a szerző elveinek „fennköltsége”
tekintetében.
Mi az, hogy „nem
etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”?
Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adjak, előbb fel kell
tennem két másik kérdést:
Ø
Mit
jelent a tradicionális magyar hazafiság?
Ø
Ez ma
mennyire időszerű?
A magyar hazafiság lényegét reformkori nagyjaink fogalmazták
meg. Legelőször – máig ható érvénnyel, talán Kölcsey Ferenc. Érdemes idézni:
„E szóban - haza,
foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár,
atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld,
melynek gyümölcse feltáplált.”
Ma talán másképpen fogalmaznánk, talán kevesebb pátosszal –
lentebb majd erről is. A pátosz azért nem kopott, csak a közben eltelt idők
hamis visszhangjaitól lett rekedtesebb.
„Hazaszeretet egyike a
kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak
tiszta birtokába juthatunk.”
Igen, a tiszta hazaszeretetet voltaképpen ritkaság, a
hazaszeretetre való verbális hivatkozás a gyakoribb. Ez már akkor sem volt
másképpen.
Kölcseynek is rossz véleménye volt a kozmopolitizmusról:
„Kinek szívében a haza
nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit
semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”
Kár, hogy nem gondolta tovább.
A hazaszeretet
kötelezettség. Ezzel teljesen tisztában voltak, sokkal inkább, mint a mi
generációnk sok tagja. Azzal is, hogy a hazához tartozni nem is kevés kötelemmel
jár:
„Ki gyermeket nevel,
az a hon iránt szent kötelességet teljesít.”
A tisztánlátás végett még egy közismert idézet, szerzője
Jókai Mór:
Az utóbbi különösen fontos. A reformkor legjobb gondolkodói
nagyon is tudták, hogy a haza nem pottyan az ölünkbe, nekünk kell gondoskodnunk
róla, szolgálnunk ezerféleképpen. A haza
a miénk, és – mi magunk vagyunk a haza. Bőven lehetne még idézni másoktól
is.
Ezeket előrevetve nézem újra a cikkíró megjegyzését:
„Aki a patriotizmusát
nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság
eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”
Ezt kell összevetnem a fentebbi idézetekkel. Már első
olvasatra is üresnek tűnt, de most különösen.
„nem etnikai, hanem
politikai közösséget teremt.”
Mi az értelme ennek?
„nem etnikai, hanem
politikai”
Egyre világosabb. A még tisztább látás kedvéért ki kell
emelnem a kulcsszót:
„politikai”
Lehull a lepel!
A cikk szerzője a
hazafiságot politikai feltételekhez köti.
Mit is mond Jókai?
Ehhez képest? Hatalmas visszalépés.
„az állampolgárság
eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”
Mit is takar ez a látszólagos fennköltség? Az ügyetlen
álpátosz?
Éppen az ellenkezőjét
annak, amit Jókai mond. A kozmopolita a „patriotizmusát” feltételekhez köti. Ha
a haza”úgy viselkedik”, ahogy azt tőle elvárja, akkor esetleg hajlandó
szeretni. „Ingyen” nem szereti, a haza szolgáljon rá. A haza teljesítse az
ő feltételeit. Legyen neki tetsző politikai vagy gazdasági rendszer. Fontos
ügyekben döntsön a haza az ő szájíze szerint. Legyen esetleg uralmon a neki
tetsző párt, vagy – urambocsá’ – a neki tetsző politikus.
A haza gazdasági és politikai rendje pontosan olyan legyen,
amilyet a kozmopolita akar. Attól jottányival se térjen el.
És a honfitársak? A többi magyar? Nem érdekesek. Ők csupán
bennszülöttek, a véleményük nem releváns. Kénytelenek elfogadni „a jó”,
legfeljebb jártatják a szájukat. Az úgyis csak „jajgatási probléma”.
A kozmopolita
mindenkinél okosabb, és mindenkinél jobban tudja, mire van szükség. Legyen
minden úgy, ahogyan ő akarja.
De ha nem? Ha a haza nem alkalmazkodik a kozmopolita
elvárásaihoz?
Akkor a kozmopolita
megsértődik. „Nemes erkölcsi dühében” úton-útfélen szidja, gyalázza a hazát,
rossz hírét kelti mindenütt, ahol csak teheti. Mint az olyan idióta
futballszurkoló, aki, ha a csapatának más az edzője, mint akit ő akar, inkább
átpártol az ellenfélhez.
A kozmopolita „jogos” sértődöttségében helyenként igen
veszélyes aknamunkát is folytathat a hazája ellen. A XX. és a XXI. században
ennek számos példáját láttuk. Időnként valóban át is lépheti a hazaárulás
határát, de ennek jelentőségét nem érzi. Nem is érdekli.
Hát a többi honfitársa? Rájuk nincs tekintettel?
Nincs bizony! Miért is lenne? Hiszen ők felelősek azért, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy a kozmopolita
akarja. Bűnhődjenek.
Bel-és külföldön rossz hírét kelti a kozmopolita a hazának
minden lehetséges módon. Gügye versikéktől az „okos” tanulmányokig, interjúkig.
A különbség csak színvonal és intelligencia kérdése, a lényeg ugyanaz. A
szánalmasan rossz magyargyalázó rigmus és a „bölcs” írás, interjú értelme
azonos. Mindig ad elegendő muníciót a valódi ellenség számára. A külföldi sajtó
gyakran készpénznek veszi az állításait, és kozmopolitánk máris „szakértővé”
fontosodik (fontoskodik).
Látjuk, halljuk. Csóváljuk a fejünket. Lassan megtanuljuk, nem célszerű kozmopolitáinkat a hatalom
közelébe engedni.
Nem véletlen, hogy a legutóbb egy román író alkalmazta ránk
a több ezer éve koptatott szentenciát:
„A magyaroknak olyan
értelmiségük van, hogy nincs is szükségük ellenségre”
A román író tömören felmérte kozmopolitáink kártételeit. Mi
tagadás – igaza van.
„Aki a patriotizmusát
nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság
eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”
A kozmopolita a hazát
annak politikai vagy gazdasági rendszerével azonosítja. Kényelmes
álláspont, hiszen tüstént „felment” a hazaszeretet legelemibb formája alól is,
ha nem a nekem tetsző hatalom regnál az országban.
A „hazaszeretet” eme változatát a Kádár-rendszer propagálta.
Jókat mosolyogtunk rajta annak idején, hogy a hazafiság „modern” definíciója
még Petőfit is kizárta volna a hazafiak sorából.
A kozmopolita úgy
véli, semmiféle kötelezettsége nincs a hazájával szemben, nem tartozik a
hazának, csak a haza tartozik neki. Ez kiviláglik abból a tömérdek
ostobaságból, ami a fiatalok kivándorlását itthon kíséri. Az országunk beteg, leszedált nő, stb. – ha a hazánk nehéz helyzetben van, el kell
hagynunk. Ennek abszurditását nem képesek felfogni.
A hazaszeretet
definíciójához az állam politikai-gazdasági rendszere nem tartozik hozzá. Nem
azért szeretem a hazámat, mert ilyen vagy olyan politikai rendszer van benne,
hanem azért, mert – a hazám. Ide köt családom, múltam, jelenem, nyelvem, itt
nyugszanak a szüleim, nagyszüleim, az őseim. Elődeim itt hozták létre a magyar
kultúrát, itt éltek békességben, itt harcoltak és szenvedtek, győztek és
veszítettek. Ennek a közösségnek vagyok a tagja. Ez ad keretet az életemnek,
legfontosabb kapcsolataim ide kötnek. A magyar nemzet tagja vagyok. Magyarként
a világnak ez a része az otthonom, másutt nincs keresnivalóm.
Külföldön megváltozik a státuszom. ott lehetek alkalmi, vagy
vissza-visszatérő vendég, akit mindenütt szívesen látnak, illetve emigráns,
akit sehol nem látnak szívesen. Esetleg a magyarságomról végleg lemondva
lehetek bevándorló, aki egy másik nép tagjává válik, hogy majd egyszer itthon
hagyott szülei, testvérei, barátai előtt szégyenkezhessen, amiért a gyermekei
nem beszélnek magyarul.
A kozmopolita
mindenhol otthon lehet, nincs hazája, csak érdekei vannak. A külföldiek sem
bízhatnak jobban benne, mint a honfitársai. A kozmopolita mindig „realista”, a
világot az erősebb irányítja, az élet célja pedig a mind bőségesebb fogyasztás.
Ezért bárhol „otthon van”, és bárhonnan könnyedén el tud szakadni.
Természetesen a kozmopolita valahol sejti, hogy felfogása
erkölcsi oldalról megkérdőjelezhető, ezért az álcázásnak többféle módját is
ismeri. Pajzsul különféle csoportokat használhat. Ha valamiért baj éri, gyorsan
fordít egyet-kettőt a köpönyegén. Nem szabad komolyan venni hangoztatott
csoportidentitását – a kozmopolitának
leginkább „egyéni identitása” van.
A kozmopoliták összetartanak. Szívesen állnak a hatalom
szolgálatába. Ez nem feltétlenül kormányhatalmat jelent. Sőt. A kozmopolita a
helyi kormányoknál sokkal erősebb – vagy annak tűnő – multinacionális cégeket,
vagy a finánctőkét szolgálja a legszívesebben. Ideológiájának szócsöve,
nemzetközi kapcsolatainak fenntartója.
Ma a kozmopolitizmus
átjárta a magyar társadalmat. Súlyos felelősség terheli egyebek között a
fiataljaink külföldre özönléséért. A fiatalok „jobb életért” jelszava sem
takar egyebet, mint a több fogyasztás iránti vágyat, amelyet hitük szerint
külföldön elégíthetnek ki. Hogy ez hánynak sikerül, mi vár rájuk „kint”, miféle
helyzetbe kerülnek, mi lesz a további sorsuk – más lapra tartozik.
A nemzet fogalmával
szemben a kozmopolita teljesen tanácstalan. Nem is érti, hogy mit jelent,
vagy csak kelletlenül legyint rá. Nem valami alapvető rosszindulat miatt nem
akar törődni a határon túli magyarokkal, hanem azért, mert az ő szűk
világképében a fogalomnak nincs értelme. Nem fér bele.
A határon túli magyarságot
fegyveres erőszak és nagyhatalmi arrogancia csatolta idegen országokhoz. Nem
menekültek el, nem vándoroltak ki, ősi lakhelyükön maradtak, és továbbra is ott
laknak. A magyarság számára azonban nem vesztek el, nem lettek „külföldivé”,
továbbra is a magyar nemzet részei maradtak, lakhelyük pedig továbbra is a
magyar haza része.
Az újfajta, korszerű
hazafiságnak ez egyik alaptétele lesz majd. A magyar haza nem azonos a
határokkal övezett Magyarországgal, ahogy a románok, szerbek, szlovákok
hazájához is hozzátartozik az itt, a mi országunkban élő szerbek, románok és
szlovákok szülőföldje is. Ennek kölcsönös elismertetése új korszakot nyithat a
nemzetek kapcsolatában.
A haza nem határok
kérdése.
A kozmopolita ebből semmit nem ért. A kozmopolita számára a haza a határoknál véget ér, lényege pedig nem
az ott élők közössége, hanem a gazdasági és politikai rendszer. Ezért a
számára a határon túli magyarok mindig is csak „magyarul beszélő szerbek,
románok vagy szlovákok” voltak, és azok is maradnak. Képesek egy életre
megsértve lerománozni a székelyt, nem fogják fel, hogy annak magyarsága mögött
igen komoly, tiszteletre méltó emberi és erkölcsi tartás, teljesítmény rejlik.
Olyan, amire ők sohasem lennének képesek.
Ennyit a kozmopolitizmus jellemzőiről. Mai médiánkat jelentős részben uralja, ami a hétköznapi
kommunikációban sok zavart okoz.
Ennél is lényegesebb, hogy a kánon teljesen kozmopolita. A hozzá csatlakozóktól is
kimondva-kimondatlanul a kozmopolitizmust, illetve az ahhoz való alkalmazkodást
várja el.
A kozmopolitizmus
magát „felvilágosultnak” érzi – pedig csak felelőtlen. Higgadtnak, pedig
csak értetlen. Széles látókörűnek, pedig csak közömbös.
Szépen illusztrálja mindezt az idézet további része:
„Aki szerint a nemzeti
toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti
pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy
gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy
alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása
szempontjából.”
Érdemes ezt is további részekre bontani, újabb adalékokat
szolgáltat a kozmopolita természetrajzához.
„Aki szerint a nemzeti
toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti
pátosz is kigúnyolható.”
Hm…
„Aki szerint a nemzeti
toposzok is bírálhatók,”
A „nemzeti toposzok” bírálatával
semmi baj sincs, sőt szükség is van rá. Meg is tették ezt már Katona Józseftől
kezdve (vagy még előbb) igen sokan.
A „nemzeti toposzok” pejoratív
kifejezés. Olyan begyökeresedett, betokosodott problémákat kell alatta érteni,
amelyek zavarják a fejlődést. Elsősorban az igazságtalanság, önelégültség, az
agresszivitás, figyelmetlenség, meg a rózsaszín (vagy ma inkább lila)
ábrándozás forrásait. Más népeknél is vannak ilyenek. Megtalálni és felmutatni
csak az tudja őket, aki igazán mélyen ismeri és szereti nemzetét.
Mint Ady Endre.
Mielőtt folytatnám, itt feltétlenül el kell mondanom, hogy
szerzőnk ezt a cikkét Spiró György egy
1984-ben keletkezett versikéjének (meg más ahhoz hasonlóknak) a védelmében
írta.
Spiró versét lentebb elemzem, de a világosság kedvéért
ideteszem:
Spiró György:
Jönnek
Jönnek a dúlt-keblü
mélymagyarok megint,
füzfapoéták,
füzfarajongók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki se
pisszen. Alantról
kevéske hűlt költő
csontujja int.
Ó, ha gyilkolni
szabadna újra,
csámcsogva, hersegve
szívnák a vért -
miért is? ki tudja.
Trianonért? -
mered pár utcanév pici
csontujja.
Ez olyan klima: itt
folyton beborul,
ez rendben van, de
szégyen, szégyen, szégyen,
hogy mindenki kussol,
hogy mindenki fél,
és nekünk kell
jönnünk, pár csenevésznek,
hogy bebizonyitsuk:
nemcsak a szemetek
tudnak magyarul.
1984
Szerzőnk tehát ennek a „költeménynek” a védelmében írja:
„Aki szerint a nemzeti
toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti
pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy
gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy
alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása
szempontjából.”
Hm…
Több, mint meglepő. A vers nem ér ennyi liberális pátoszt. A
felét sem.
Szerzőnk szerint az idézett vers „a nemzeti toposzok bírálata”, és „iróniát” tartalmaz.
Iróniát?
Ø
jönnek a
szarból,
Ø
nemcsak a
szemetek tudnak magyarul.
Ez irónia volna?
Nemigen. Számomra inkább fésületlen indulatnak tűnik.
Gyűlöletnek. A vers nagy részében – mai
divatos szóhasználattal élve – gyűlöletbeszéd.
Vajon miért védelmezi ilyen elszántan a cikk írója?
Ø
Nincs tisztában az irónia fogalmával?
Ø
Elfogult?
Fel sem tételezem az elsőt. Egy hetilap munkatársáról van
szó, lehetetlen, hogy ne tudja, mi az irónia. Egyértelműen elfogult a versike
elkövetője javára. Miért elfogult, ha a vers gyűlöletbeszédet tartalmaz? A
kozmopoliták általában nagyon érzékenyek a gyűlöletbeszédre, időnként ott is
azt vélik látni, ahol nincs.
A válasz kiábrándító:
Mai hazai
kozmopolitáink minden gyűlöletbeszédre kényesek és érzékenyek, kivéve arra, ami
a magyarság, a magyar nemzeti értékek és a magyar hazafiság ellen irányul. A
magyarság, a magyar nemzeti érték és a magyar hazafiság szabadon gyűlölhető.
Nem kell csodálkoznunk ezen, rímel mindarra, amit eddig
elmondtam a hazai kozmopolitizmusról. Nem kell feltétlenül tisztességtelennek
sem látnunk. A kozmopolitizmusnak a magyarsággal szemben aligha lehet tiszta a
lelkiismerete. Gyűlölködni az szokott, aki hibásnak érzi magát.
A tétel könnyen igazolható. Nézzük meg Spiró „költeményének”
első két sorát:
Jönnek a dúlt-keblü
mélymagyarok megint,
füzfapoéták,
füzfarajongók, jönnek a szarból,
Ha a szövegben
található „mélymagyarok” helyett bármely más népet, etnikai vagy
vallási közösséget jelentő többes számú főnév állna, Szerzőnk azonnal
felháborodna. Nem is közölné.
Van még egy ok: a
pavlovi kánon-reflex.
Ha valamelyik
kanonizált szerző valamelyik írását támadás éri, a kánon tagjai azonnal a
védelmükbe veszik. Akkor is, ha a támadás jogos.
Kirívó esetekben is – mint ez a „költemény”. A dolog azért
is nevetséges, mert Spiró György, akinek nemcsak kánoni mércével mérve is
számos kiváló írása van, aligha szorul rá az efféle „védelemre”. Erről majd
lentebb.
Most érdemes újra megvizsgálni a szerző utóbbi mondatait:
„Aki szerint a nemzeti
toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti
pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy
gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy
alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása
szempontjából.”
Hm…
„a nemzeti toposzok is
bírálhatók”
Helyre kell tenni az ordas fogalomzavart. Igen, bírálhatók.
De – nem gyalázhatók. Az nem
bírálat, hanem az intelligencia hiánya. Más kérdés, hogy a nemzeti toposzok és a nemzeti értékek aligha tartoznak egy
dimenzióba. Az itteni felsorolás ilyet akar sejtetni, feltételezem, csak
figyelmetlenségből.
„a nemzeti értékek is
megkérdőjelezhetők”
Ez azonban már más lapra tartozik. Voltaképpen a cikkből idézett szövegben leginkább itt
lóg ki a lóláb. Mi az, hogy az érték megkérdőjelezhető?
Hogyan is lehetne megkérdőjelezni az értéket? Az érték – érték.
Akadnak persze hamis értékek, ilyesmi minden korban bekerül
a szekér saroglyájába, és értéknek mutatja magát. Ezt viszont nemcsak lehet,
meg is kell kérdőjelezni. Ezt tette egyebek között a magyar költészetben Ady
előtt helyenként már Petőfi is, a közirodalomban pedig igen sokan. A nemzeti
elfogultság újra meg újra visszatér, és mindig megpróbálja elhomályosítani a
tisztánlátást.
Meg kell azonban mondani, mit tekintünk hamis értéknek,
álértéknek, és le is kell leplezni.
Csak az álérték az,
ami megkérdőjelezhető a valódi érték soha. Itt pedig nem arról van szó,
hogy valami értékként szereplő dologról bebizonyosodik az értéktelensége, itt
értéket akar megkérdőjelezni tisztelt szerzőnk. Hát nem. Értéket nem lehet
megkérdőjelezni. Talán csak elszólás? Elszólásnak igen ostoba elszólás.
Sajnos létezik olyan alapállás, amelyből a nemzeti érték
könnyedén megkérdőjelezhető. Két ilyen is van:
Ø
Ellenséges
soviniszta nézőpont
Ø
A nemzet
gyűlöletének nézőpontja
Egyiket sem tételezem fel a Szerzőről.
„, a nemzeti pátosz is
kigúnyolható”
Itt ugyanaz a helyzet, csak nehezebben érhető tetten.
Kevés nyelvi eszköz van, amit a közelmúltban annyira
üldöztek volna, mint a pátoszt. Ennek kezdetben az volt az (érthető) oka, hogy
a korábbi korszakok közélete a mindennapi használatban nagyon is elkoptatta az
álpátoszt. Erre természetes visszahatásként jelentkezett a deheroizálás,
pátosztalanítás, a pátosz mellőzése,
Csakhogy…
Nagy hangsúllyal kell
elkülönítenünk egymástól a nemzeti pátoszt és a ripacs álpátoszt. A kettőt
egymástól nyelvi értelemben csaknem lehetetlen megkülönböztetni, a szituáció
adja, vagy veszi el a hitelét.
Valódi és álpátosz
viszonya ugyanaz, mint fenségesé és nevetségesé. Egy lépés a határ – vagy
annyi sem.
Az igazi pátoszt a
leggyakrabban csak az utókor látja ünnepélyesnek, és nem feltétlenül kellenek
hozzá nagy szavak. Az álpátosz protokolláris szóvirág, esetleg olyan
alkalmi verbális megnyilvánulás, amely mögött nem áll a valóság és a szükség
fedezete. A „szózaténeklő táblabírák” (Vajda János) elkoptatott frázisa. A
pátosz a kötődés és az elkötelezettség legerősebb nyelvi eszköze, bármikor nem
alkalmazható, mert nincs is rá szükség. Nem a mindennapi kommunikáció nyelvi
eszköze. A hazaszeretet könnyező szemű, melldöngetéssel tarkított hangsúlyozása
egy alapkőletételnél, vagy egy választási gyűlésen általában álpátosz,
ripacskodás.
Eger várkapitánya, Dobó István a források tanúsága szerint
eskütételkor ezt mondta a katonáinak:
„A falak ereje nem a
kövekben vagyon, hanem a védők lelkében.”
Pátosz rejlik az egyszerű szavakban, nem is akármilyen, de
igazi hitelét még csak nem is az adott helyzet, a várvédők eskütétele, harc
előtti elszántsága, parancsnokuk eltökéltsége, hanem az elkövetkező harminckét
nap folyamatos harca adta meg. Ez adja
meg a kijelentés különös és örökérvényű pátoszát. Parancsnok és katonái
teljesítették vállalt feladatukat, megvédték a haza rájuk bízott részét az
ellenséges túlerőtől.
Ugyanez a kijelentés egy számháború, hadgyakorlat, vagy
békebeli harci játék előtt rendkívül ostobán hangzana, álpátosz volna, ami
mindig nevetséges. Nem volna, ami hitelesítené.
Még mindig nehéz azonban értelmezni a Szerző kijelentését:
„, a nemzeti pátosz is
kigúnyolható”
Álpátosz és valódi
nemzeti pátosz látszólag igen közel áll egymáshoz. Ugyanazon szavak
mindkettőt hordozhatják. a különbség
azonban – egy világ.
Csakhogy…
„, a nemzeti pátosz is
kigúnyolható”
Ez nem igaz. A
nemzeti pátosz legfeljebb valami kimondottan ellenséges, vagy soviniszta
nézőpontból gúnyolható ki. Ahogy szomszéd nacionalisták magyar zászlót égetnek.
Jó érzésű ember nem
nézheti örömmel egyetlen más nép zászlajának elégetését sem.
„, a nemzeti pátosz is
kigúnyolható”
Nem gúnyolható ki. Jó érzéssel nem. Bárki zászlajának
elégetése, himnuszának nyilvános kifütyülése, nemzeti és vallási értékeinek
meggyalázása elfogadhatatlan.
Gúnyolódni bármin lehet. A debil Ubulka akármin képes
röhögni, akár a fakutya. Értelmiségi azonban nem süllyedhet Ubulka „nívójára”.
a nemzeti értékek is
megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”
Nem, kedves Szerző Úr. A
nemzeti értékek nem kérdőjelezhetők meg, a nemzeti pátosz nem gúnyolható ki. Ha
mégis megteszi, utolsó sudribunkónak méltóztatik lenni.
Érdemes lenne azon elgondolkodni, vajon mi vihet rá egy magyar értelmiségit arra, hogy saját nemzeti értékeit
akarja gúnyolni és megkérdőjelezni?
Miben különbözik ez
egy elvakult román vagy szlovák soviniszta gyalázkodásától?
Tagadhatatlan, hogy a
kánon nem mentes az üldözési mániától. Ennek kialakulása szinte óhatatlan.
A közönség zöme nem kedveli a kanonizált irodalmat és költészetet, és az
emberek zöme ezzel kapcsolatban nem tesz lakatot a szájára.
Nem kedvelik, mert
nem az övék.
Ha ennek hangot adnak, a kánon riadót fúj, és teljes
médiafölényének bevetésével arról próbál meggyőzni bennünket, hogy – üldözik.
Sőt. esetleg „üldözik a kultúrát”. Talán ilyen komikus esetek táplálják a
kánonnak a magyarság és a magyar értékek iránti gyűlöletét, talán más. Talán a
kánon élősdi természetéből adódik. Abszurdnak mindenképpen abszurd.
A kánontól nem idegen
a magyar értékek elleni gyűlöletbeszéd. Minden lehetséges módját alkalmazza
a gügye rigmustól a gusztustalanul
abszurd ál-iróniáig. A kánon nem szereti a hazát, a haza nem szereti a kánont. Ez
csak újabb szempont jelenlegi irodalmi kánonunk alapvető céltalanságához.
Sajnos az idézet további része is érdekes:
„Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi,
és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne
egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása
szempontjából.”
Igazán hálás lehetek a Szerzőnek. Ritkán áll így együtt a
hazai kozmopolitizmus teljes kórképe.
Lássuk:
„„Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi,”
Kinek és mitől „gyanús eleve az, ami nemzetközi,”?
Gyanús-e egyáltalán?
Ha kimerítően felelni akarnék a kérdésre, sorra kellene
vennem a „nemzetközi” jelző összes
lehetséges jelentését, ami képtelenség. Csak néhány motívumot említek.
Ha egy külföldi értelmiségi a kozmopolitáink által kapott
információk alapján olyan magyarországi tényt, eseményt, szituációt minősít,
amiről láthatóan fogalma sincs, az aligha tekinthető komoly nemzetközi
visszhangnak. Az utóbbi években ilyesmi tömegesen fordult elő.
Ha külföldi médium szintén honi kozmopolitáink sugallatára
olyan tájékoztatást ad a magyarországi viszonyokról, amelynek látható alapja az
alapvető tudatlanság és tájékozatlanság, eme tudatlanságára és
tájékozatlanságára támaszkodva minősít, véleményt mond, állást foglal, azt sem
tekinthetjük „mértékadó európai körök” véleményének.
Ilyen esetek is sűrűn történnek. Van azonban ennél is
szégyenletesebb szituáció.
Ha valamely nemzetközi projektben vagy intézményben hazánkat
kizárólag kozmopoliták képviselik, rendszeresen hajlamosak megfeledkezni a
magyar nemzeti érdekek elemi képviseletéről is. Franciák, angolok vagy németek
ilyet szinte sohasem vétenek, nem is beszélve szomszédainkról. Az EU
tájékoztató anyagainak többségében az ezeregyszáz esztendős magyar
történelemről szinte semmit sem találunk, Szent Istvánról, Hunyadiról,
1848-49-ről szó sem esik. Ellenben bő lére eresztve fejtegetik, hogy hazánk
volt „Hitler utolsó csatlósa”. Ezzel szemben például a független államként
néhány évtizede létező Szlovákia történetét hosszan részletezik, részben a
magyar történelemből „átemelt” tényekkel, de „elfelejtik megemlíteni”, hogy
Szlovákia volt „Hitler első csatlósa”. Amikor még senki sem állt Hitler ellen,
szlovák hadosztályok is részt vettek Lengyelország lerohanásában.
Az ilyen és ehhez hasonló szégyenletes eljárások miatt nem
bízunk kozmopolitáink nemzetközi ténykedésében.
Nem általában a „nemzetköziséggel” szemben vagyunk
bizalmatlanok, hanem kimondottan az ilyesmikkel szemben, és a bizalmatlanságunk
jogos.
„és úgy gondolja, hogy
az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi
alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”
Az idézet vége. Elképesztő ostobaság-tömkeleg torlódott
össze itt nem egészen két sorba. Vágjunk benne rendet.
„az irónia”
Erről már szóltam. Az „irónia” a kánon állandó mentőöve. Ha
valamilyen támadható szöveget kifogás ér, a védelmezők tüstént ezzel hozakodnak
elő. Könnyedén minősítik iróniának azt is, aminek semmi köze hozzá. A durva
ízléstelenséget is Láthattuk Petri verse kapcsán.
„adott esetben a
provokáció”
Ez már sokkal közelebb áll az igazsághoz, de még mindig nem
az. A provokáció kihívó megjegyzés vagy
magatartás, a leggyakrabban valamilyen válaszra, cselekvésre való
mozgósítás céljából. A provokáció
szándékosan és ravaszul történik, magában indulatmentes, a provokált személyt
vagy személyeket akarja indulatba hozni. Célja a másik hitelének rontása,
lejáratása, vagy éppen tönkretétele. Sátáni eljárás, besúgók hatósági spiclik
gyakori módszere.
Itt Közép-Európában az elmúlt évszázadban nagyon is
megtanultuk, mivel is foglalkozik a beugrató
ügynök (agent provocateur), és
nem kedveljük az efféle magatartást.
Miféle célja lehet egy ilyen „provokációnak”?
„még jót is tenne egy
alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása
szempontjából.”
Jót tenne?
Valóban így gondolja a Tisztelt Szerző? Vagy ez csak valami
hajánál fogva iderángatott kényszer-érv az inkriminált szöveg mentegetésére?
Éppen az értékeket kétségbe vonó durva provokáció tehetne
jót a magyar nemzeti identitásnak? Vajon ennek az ötletnek mi lehet a forrása?
Felelőtlenség? Butaság? Mindkettő?
Mit akar?
„egy alapvetően
sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”
Átalakítani? Mivé?
Éppen az ízléstelen provokáció tenne jót a nemzeti identitás
átalakításában?
Érvnek nevetséges érv. Mintha nem történt volna már éppen
elég provokáció, és a Tisztelt Szerző nem tudna ezek „eredményében”
gyönyörködni.
„egy alapvetően
sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás”
Ez azonban valóban komoly probléma, nem mehetek el mellette.
„egy alapvetően
sérelmi alapú”
Nagyon fontos ponthoz értem. Most világlik ki, hogy mennyire elmegy a valódi problémák mellett
a kánon gondolkodása, mennyire nincs velük egy dimenzióban, és a problémák
mennyire meghaladják nemcsak a kánon képességeit, de céljainak hasznosságát is.
Ha „sérelmi alapú”, az
nyilván azt jelenti, hogy súlyos sérelmek értek bennünket, amelyeket a mai
napig sem tudtunk feldolgozni.
Miféle sérelem? Nyilvánvaló a válasz: Trianon.
Nem kerülhetem meg a témát.
Trianonnal kapcsolatban szinte közhely a mai médiában, hogy
úgymond már mindenki régen túltette
magát a magyarokon kívül. A hangzatos kijelentés egyfelől nem igaz,
másfelől értelmetlen, hiszen rajtunk
kívül senki mást nem raboltak ott ki.
Hogyan is tehettük
volna túl magunkat rajta, amikor a következmények máig hatnak?
Az utódállami
lelkiismeret ma sem tiszta, lényegében ma is megszállt tartományoknak tekinti
az elcsatolt területeket. Ha nem így volna, nem kellene mindenféle fortélyos és
kicsinyes módon újra és újra üldöznie az ott őshonos magyarokat, illetve nem
kellene állandóan olyan „történelmi” képzelgéseket gyártania, amelyek a mai
utódállamok „történeti előképét” ábrándozzák a magyar honfoglalás előtti
időkbe. A VIII-IX. században nem volt Erdélyben „dákoromán királyság”, Csák
Máté sem alapított semmiféle „szlovák nemzetállamot”, hogy a többi hasonló
fantazmagóriáról ne is beszéljek.
Trianon problémája ma is élő probléma. Él ma is az Illyés
Gyula jellemezte „gyűlöletgyűrű”.
Hogyan tudnánk a probléma mélyére ásni, és hogyan tudnánk
megoldani?
Az első világháború végén a győztes nagyhatalmak darabokra
szaggatták Magyarországot. A „népek önrendelkezési joga” ürügyén több millió
magyart szakítottak el az anyaországtól, tíz évszázada hazánk integráns részét
képező területeket ajándékoztak csatlósaiknak légből kapott indokokra
hivatkozva. Mindezt szemforgatóan üres ceremóniáktól hemzsegő „béketárgyalás”
keretében, ahol a magyar küldöttség szót sem kapott. A végén még kenetteljes közhelyektől
csöpögő kísérőlevelet is kaptunk elnöki aláírással.
A győztes államok aláírták a kisebbségek jogairól szóló
egyezményt, de nem vették komolyan. Tüstént nekiláttak a nyomorult magyar
kisebbség szlovákosításához, románosításához, szerbesítéséhez. Elképesztően
erkölcstelen fortélyokkal fosztották meg a magyarokat földjeiktől,
lakóhelyüktől, értékeiktől – úgymond „törvényesen”. Hivatalos
történelemoktatásuk helyenként még most is „alacsonyabb rendű emberfaj”
státuszban határozza meg a magyart. Állami szinten nem veszik észre, hogy ők Trianonnak éppen úgy áldozatai, mint mi.
A fejlődést csírájában elfojtó, Közép-Európát nagyhatalmi játszótérré
változtató „béke” nyertesei nem itt vannak. Nem is a szomszédban.
Az oktalan gyűlölet nem csökken. Nekünk kell majd a konszolidációt megteremteni, türelemmel,
szeretettel, de teljes határozottsággal a kárpát-medencei halálos légkört
feloldanunk, megkönnyebbülést, együttműködést, jövendőt teremtenünk. Nem
lesz könnyű, de csak nekünk sikerülhet, mert egyedül nálunk nem zavarja területi sikerélmény a tisztánlátást.
Mi a megoldás?
A tradíciók alapján a
hazafiság új és jövőt adó kultúráját kell megteremtenünk, amelynek alapját az
együttműködés, egymás tisztelete lépezi. A Kárpát-medence népei kölcsönösen
lemondanak az egymás elleni erőszakról, kölcsönösen óvják egymás, valamit a
térség közös autonómiáját. Felmerülő problémáikat közösen, külső hatalom
bevonása nélkül rendezik. Együttműködésük az autonómiával rendelkező, belső
ügyeiket önállóan intéző területi és nemzeti közösségek összefogására épül.
Ez a folyamat több nemzedék életét is felölelheti, de el
kell kezdenünk, mert valódi, végérvényes, minden érdekelt számára kedvező
megoldást hozhat.
Ezt a problémát segítene megoldani a nemzeti értékeinket
gyalázó provokáció? Ugyan, mivel? Hogy még nagyobb meghasonlást gerjesszen?
Vagy még inkább a szőnyeg alá söpörje a bajokat? Majd csak lesz valahogy?
Irodalmi kánonunk
addig hangoztatta, hogy „az irodalomnak nem népben és nemzetben kell
gondolkodnia, hanem alanyban és állítmányban, amíg sikerrel le is szokott a
problémalátásról. Még a felszínt sem karcolja. Még csak figyelembe venni
sem érdemes. Tudjuk, hogy az általa kultivált irodalomnak a problémák megoldása
„nem feladata”, erre nem is képes, nem is alkalmas. Ne várjunk tőle semmi
erejét meghaladót.
A kozmopolitáktól sem. Ők másféle világról ábrándoznak,
olyanról, amilyenben mi nem akarunk élni.
Ezt itt kellett elmondanom a hazafisággal,
kozmopolitizmussal, illetve a velül összefüggő problémákkal kapcsolatban.
A kánonon belül ma is az enigmatikus kétkulacsosság járja a
hazafisággal kapcsolatban. A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon…
Le kell szögeznem valami nagyon fontosat. Nem szabad ellenségnek tekinteni a
kozmopolitákat! Lehetőséget kell nekik adni, hogy meggyőződésükön
változtassanak.
Jelen hivatalos
irodalmi kánonunk kozmopolita jellegű. A kozmopolitizmus világképéről
lentebb szólok.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése